A Mester és Titok Tóni a tenger partján baktattak. A Mester, egyszer meglátott egy csónakot himbálózni a tenger partján.
- Tóni, itt a jó alkalom, hogy egyet csónakázzunk.
- Mester, ezért én nem nagyon lelkesedem.
A Mestert ez nem nagyon érdekelte. Méginkább tetszett az ötlet, a Mesternek, hogy látta Tóni félelmét. Beparancsolta Tónit a csónakba. És ekkor kezdődöt Tóninak a nagy riadalom. A Mester nem szállt be, mint ahogy gondolta Tóni, hanem belökte a csónakot a tengerbe. A hullámok dobálták a csónakot és Tóni kétségbeesetten kapálózott és üvöltőzött, hogy a Mester mentse ki onnan.
- Na látod Tóni, ha jól megfigyeled gondolataidat, közvetlenül, ehez hasonló érzés a gondolatokban bíztonságot keresni. Látod a tudás is így izeg mozog az agyban, mint Te a csónakban, de a csendben semmi mozgas nincs.
- Ne filozófálj, szedj már innen ki. Még felborulok, és belefúladok a tengerbe.
- Üj le a csónak fenekébe és ne mozdulj.
Tóni úgy is tett. Egy idő után, megnyugodva, boldogan vigyorgott a szemébe, a már közelében uszkáló Mesternek.

A tűz

A Mester a tűzzel kinlódott, a nyers fenyő nagyon rosszul égett. Tóni elégedetlenkedett, hogy a kájha csak langyos.
- Nem a meleg a fontos, - mondotta a Mester – hanem az, hogy a tűz ne aludjon ki. A föld, ha lángolna, nem volna élet rajta, de a belső meleg élteti. Vannak, akik megelégednek azzal, hogy magukban hordják lelkük rendkívüliségeit, mint a föld a melegét.

A gondolatúsztatás

A Mester és Titok Tóni a folyóparton üldögéltek, a nagy csendben.
- Mi van most az elmédben Mester?
- Elúszóban lévő gondolatok. Keleten sokan arra törekednek, erölködnek, hogy a gondolatok forrását megsemmisítsék. Én nem ezt teszem. Elúsztatom a gondolataimat, a folyó tűkrére helyezve. Ahogy jönnek a gondolatok, úgy menenk is a vízzel.
- Ezt, hogy teszed Mester?
- Bámuld a folyó folyásat, és egyszer azon kapod magad, hogy úsznak a gondolataid. A gondolatok közötti rövid csend, összekapcsolódik a folyó tűkrének csendjével, és így kerülnek a gondolatok, anélkül, hogy akarnád, a folyó tűkrére.

A favágás

Tóni a házikó előtti csutakon fát vagott, és közben azon filozófált, hogy melyik fejezi ki jobban az Abszolutumot, a kép vagy az üresség. A nagy duma közben, az egyik fa, jól megütötte a lábát. Jajgatott is keményen, és bosszantottta, hogy a Mester nincs meghatódva fájdalmán.
- Tóni Te, ha csak a fát látod favágáskor, akkor két legyet ütsz egy csapásra. Egy, nem ütöd meg a lábadat. Kettő, ha csak a fát látod, akkor az Abszolutum, kép vagy üresség problémája megszünik számodra létezni, nem fog többet érdekelni. Annyira üres leszel, hogy az üresség eszedbe sem fog jutni. Akiknek probléma, hogy üres vagy kép, azoknak csak a szavak jelentenek gondot.

A repülő villogója

Nyári csillagos estéken, elég sokáig üldögélt a Mester és Tóni a kunyhójuk előtt, bámulván a csillagos eget. Egy idő után Tóni észrevette, hogy a Mester, előszeretettel bámulja az éjszakai égbolton áthúzó repülők villogóit. Tóni roppant kíváncsi volt, hogy a Mester miért bámulja a villogókat, de tűrtőztette magát, nem kérdezte meg. Tudta, hogy a Mester egyszer csak kiböki, a maga bőlcsességét a villogókkal kapcsolatban. Egy este ez meg is történt.
- Tóni Te, nagyon szeretem a repülők villogóit bámulni. Mindegyik villanás egy külön világ. A világegyetemek végtelen sokasága így születik, és így múlik el. A kozmoszok végtelen sokaságának az életideje csak egy villanás, mint a repülő jelzőfényé-é. Nem értem a nemzetek sok cirkuszát, amikor a kozmikus létünk egy villanás. Hát akkor a nemzetek életideje mi? Ehez a villanásokhoz viszonyítva, időben, mi volt az Ezeréves Nagy-Magyarország?