Egyszer találkoztam csak olyannal, akinek valami mail server elérési problémában segítettünk, ő úgy tünt, mint ha valami egzotikumnak nézne minket, jól szórakozva azon, hogy mindenféle technikai problémával küzdöttünk az érdekében. Idegesítőnek és nagyképűnek tűnt, de szerintem csak nekünk, megfáradt alkalmazottaknak volt szokatlan az a hangoskodó, túláradó happy-ség. De pl. hozatott nekünk és magának sört az egyetemi klubból, cserébe a segítségért.

Szoval azt azért nehezen tudom elképzelni, hogy minden "normális" ahol beterelnek a stadionba cca 20E embert és azok képtelenek megszervezni magukat eltürik, hogy megeröszakolják a nöket stb...

Ja....

Ezek a mayorok mar csak ilyenek...

Es az egesz NASA meg a kemmuholdak ezrei meg a TV es internet hiradasok lattan az egesz USA hadsereg a feneken uldogelt mert a major nem hivta oket....

De abban lehet valami ahogy mondod:

...Az oszes vezetes ott delen demokrata es fekete.. ...

Ha mindez igaz lenne, akkor miért menesztettek már eddig két fömuftit?

Olvassgasd a híreket... Már 72 órával a kiszámított érkezési idö elött tele vannak az autópályák sárga buszokkal... Igen "SCHOOL BUS"...

Ez NO esetében nem volt megtapasztalható...

Fedlap barátunk amerikai ismerőseinek elsőkezéből származó hír szerint nem igaz, hogy nem látták előre a Katrinát és hogy cserbenhagyták volna az ottaniakat. Az ellenkezője igaz: Előre látták a katasztrófát és meg is próbálták kitelepíteni a lakósokat, csak azok nem akartak elmenni ...

Zárótűz
A harmincöt éves Volid Haled emlékének
2005. szeptember 3. (24. oldal) MN

Bayer Zsolt
Amerikai katonák vasárnap Bagdad közelében megölték a Reuters egyik forgatócsoportjának hangtechnikusát, az operatőrt pedig megsebesítették. „Szerencsétlen ügy […], de néha történnek hibák” – kommentálta a Reuters munkatársainak esetét Zalmay Khalilzad, az Egyesült Államok bagdadi nagykövete. A 35 éves Volid Haled hangtechnikust, aki – ingén az amerikai hadseregtől kapott igazolvánnyal és a Reuters sajtóigazolványával – a csoport gépkocsiját vezette, arcán és mellkasán érték a lövések, az operatőrt pedig hátulról találták el. Két iraki újságíró, aki a lövöldözés után ért a helyszínre, még élve találta Haledet, aki vizet kért, de az amerikai katonák azt sem engedték, hogy megitassák. Körülbelül egy órával később a Reuters tudósítója még mindig az úton, a gépkocsiban találta az akkor már halott hangtechnikust.
(Hétfő kora reggeli hír az egyik internetes portálon.)
Volid Haled – nyugodjék békében!
Ez a mondat annyira szikár és olyannyira szégyenletes önmagában, hogy nem lehet, nem szabad így hagyni.
Ezt a szikár és szégyenletes mondatot Volid Haled értelmetlen és ostoba halálán túl a körülmények, a világ jelen állapota, az amerikai hadsereg morálja és Zalmay Khalilzad nagykövet úr kommentárja teszi ennyire szikárrá és szégyenletessé.
Volid Haledet talán már el is temették. A nap pedig fölkel, a hamburger fogyni fog, az amerikai hadsereg tovább őrzi majd Irakban a demokráciát, s a világ jelenlegi állapota szinte biztossá teszi, hogy Zalmay Khalilzad nagykövet úr is a helyén fog maradni. Ha pedig egy harmincöt éves hangtechnikus halála ennyire sivár és személytelen tud lenni, akkor az már filozófia, az már Nietzsche – akkor személyessé kell tenni a felháborodást, legalább egy újságcikknyi időre. Nem vagyok naiv, istenem, dehogy vagyok; csak végtelenül szomorú és dühös. Ezért szólok most Önhöz, Zalmay Khalilzad nagykövet úr, abban a biztos tudatban, hogy az égvilágon semmi sem fog megváltozni. Sőt… Ön erről az írásról tudomást sem fog szerezni. De ameddig írom, azt képzelem, hogy mégis, azt képzelem, hogy titokban majd elszégyelli magát, és ettől nekem könnyebb lesz.
Kiírom magamból kicsit a haragot.
Ez egy mélyinterjú önmagammal, Nagykövet Úr, hát figyeljen erősen…
Tisztelt Nagykövet Úr!
Nem tudom, látta-e a Halál ötven órája című filmet. Remélem. Régi amerikai film, az egyik kedvencem. Van benne egy igen fontos jelenet. Nevezetesen, amikor a foglyul ejtett amerikai katonákat egy erdőbe terelik, majd az egyik teherautó platójának hátulja lecsapódik, és az ott rejtőző SS-katonák géppuskával lemészárolják a foglyokat. A film német főhőse, miután értesül az esztelen és kegyetlen mészárlásról, a következőket mondja tisztiszolgájának: Barmok! Hogy lehet ilyen hibát elkövetni? Eddig egy demoralizált csürhével álltunk szemben, de ezek mától fogva bosszút akarnak állni. Ezek mától fogva ismét katonák…
Nos, Ön, Nagykövet Úr, aki sohasem fogja olvasni ezt az írást, próbáljon meg mélyen belegondolni a német páncélostiszt szavaiba! Tudja, mitől anynyira hátborzongatók ezek a szavak? Mert embertelenek, haszonelvűek, racionálisak, ridegek – és mélységesen igazak.
Az Önök iraki háborúja haszonelvű, racionális, rideg és embertelen.
Éppen olyan, mint Szaddám Huszein diktatúrája volt.
Tudjuk ezt mindnyájan, s mivel most magunk között vagyunk, hát hagyjuk a műfelháborodást és a kommunikációs szakemberek összes hülye frázisát. Inkább ragadjunk le a dolog igazságánál! Mivel Önök haszonelvű, racionális, rideg és embertelen háborút viselnek, illenék odafigyelniük a hadviselés elemi szabályaira. Nem kínzunk foglyokat; nem viselkedünk úgy, mint akiknek mindent szabad; nem működtetünk koncentrációs tábornak is beillő börtönöket a világ eldugott pontjain; a világ eldugott pontjain működő, koncentrációs tábornak is beillő börtönökben nem tartunk fogva törvénytelenül, jogtalanul embereket; nem gyilkolunk újságírókat, civileket, s – ha még érthető ez, Nagykövet Úr, a világ jelen állapotában – nem gyilkolunk úgy általában.
Ha pedig gyilkoltunk, akkor nem mondjuk azt, hogy „szerencsétlen ügy, de néha történnek hibák”.
Tudja, Nagykövet Úr, ha Volid Haled harmincöt éves hangtechnikus meggyilkolása „szerencsétlen ügy” és „hiba”, akkor az Önök országa és az Önök hadserege már csak egy lépésre van attól, hogy teherautó-platókról géppuskával mészároljon.
Hát ez lenne a racionális, hogy ne mondjam: haszonelvű megközelítés.
De a helyzet ennél súlyosabb, Nagykövet Úr, ezért kérem, ha most éppen nem gyilkoltak meg valaki mást, és nem kell egy szenvtelen nyilatkozatban „szerencsétlen ügyről” és „hibáról” beszélnie, tiszteljen meg még egy darabig a figyelmével…

Én szeretem Amerikát

Felettébb nehéz lesz erről beszélnem. Ugyanis mi két világban éltünk, Nagykövet Úr, amennyiben feltételezésem igaz, és Ön arab származása ellenére már az Egyesült Államokban született, vagy gyerekként került oda.
Ezzel szemben én egy Magyarország nevű helyen születtem és nőttem fel, ahol egy Kádár János nevű gazember volt egy Brezsnyev nevű gazember helytartója – és körül voltunk véve még egy nagy csomó gazemberrel. Ezek a gazemberek most mind a legdrágább öltönyökben járnak, imádják a demokráciát, és még annál is jobban imádják Önöket, Nagykövet Úr. Ha Önök holnap teherautó-platóról fognak tömegmészárlást tartani, ezek a gazemberek tapsolni fognak a gyönyörűségtől, és teljes egyetértésükről fogják biztosítani Önöket. Ugyanis ezek pontosan ennyire tapsikoltak, amikor a Szovjetuniónak kellett tapsikolni, imádták és támogatták Brezsnyev afganisztáni bevonulását és háborúját, Csehszlovákia megszállását, Popielusko atya meggyilkolását – akkoriban Önöket gyűlölték fröcsögve és Izraelt, viszont fegyverrel, pénzzel támogatták az arabokat, és olyan kiképzőtáborokat tartottak fenn, amelyekben arab terroristákat képeztek ki – Önök, az „imperialista Nyugat” és az „imperialista Izrael” ellen. De ez mellékszál, Nagykövet Úr, csak azért bátorkodom ilyesmivel untatni Önt, hogy tudja, kik is manapság erre mifelénk az Önök feltétlen hívei. S mert van nekünk egy szép és bölcs mondásunk, úgy szól, hogy „madarat tolláról, embert barátjáról” – de ez már tényleg messzire vezetne.
Inkább azt szeretném elmesélni Önnek, hogy én miért szeretem Amerikát.
Azért, Nagykövet Úr, mert amikor a Szovjetuniónak kellett tapsolni, és a kommunista gyilkosságokat, törvénytelenségeket, ocsmányságokat, aljas hazugságokat volt muszáj szeretni – akkor azért nem mindenki állt be a sorba.
És akkor az Ön hazája volt a remény, a példa.
El tud Ön képzelni, Nagykövet Úr, néhány kamaszt ezen a kommunista szemétdombon, akik a budai várban üldögélnek a Halászbástyán, és fogadalmat tesznek, hogy mindjárt érettségi után disszidálnak, és Amerikában fognak élni, mert ott lakik a szabadság…
El tudja Ön képzelni, hogy mit jelentett nekünk Truman Capote… Nem is a Hidegvérrel, nem… Nekem sokkal inkább a Fűhárfa.
Steinbeck… A Kék öböl… Connery Row, Dora mackós lobogója és az „ócska teniszcipő”… Hemingway… Istenem, Hemingway… Az a vadászpuska, ami úgy szólt, hogy „parapang”… Salinger… Nagykövet Úr, Salinger! És Theodore Dreiser; Updike; Saul Bellow és a nagy háborús regények… Heller, Mailer, Wouk, Irving Shaw; Ambrose Bierce, a „keserű” Bierce; Mark Twain; O. Henry; Andy Adams; Theodore Roosevelt; Bret Harte; Jack Kerouac – és a maguk kommunistája, a csodálatos Jack London.
És a West Side Story.
A Hair.
A Jesus Christ Superstar.
A Szelíd motorosok. Mekkora csalódás volt megnézni felnőtt fejjel… De akkor…
És igen, a Halál ötven órája; Eper és vér; Zabriskye Point; Száll a kakukk fészkére; Madárijesztő; Apokalipszis most; Szarvasvadász; Keresztapa; Utolsó tangó Párizsban; Furcsa pár; Van, aki forrón szereti…
Marlon Brando, James Byron Dean, Jack Nicholson, Al Pacino…
Woodstock… Hendrix, Jethro Tull, hangverseny Bangladesért, Elvis, Doors…
Akkor jártam be először Amerikát, amikor még nem is álmodhattunk útlevélről. Egy egészen kicsike olvasólámpa fénykörében utaztam oda, a nagy világatlasszal…
Előbb olvastam, hallgattam, láttam a fentieket, mint ahogy kezembe került volna Szerb Antal, láttam volna Huszárik Szindbádját, vagy hallgattam volna autentikus erdélyi népzenét.
Nagykövet Úr, nekem szerelmem volt Amerika.
Tizenkét éves korom óta, a Vadon szava óta Alaszkába vágyódtam.
Nagykövet Úr, úgy volt, hogy én majd amerikai állampolgár leszek – büszke és szabad, indián és cowboy és fekete, az emberi jogok kérlelhetetlen bajnoka, én farmot álmodtam magamnak, farmot Kansasba, itt, Kádár Magyarországán, és házat, oda le, Floridába, hogy Hemingway közelségében lehessek, és lássam úgy a tengert, ahogy Santiago látta…

Nem szeretem Amerikát

2005. június 26.
New York, JFK Airport.
Kötélből felállított kordon, hosszan kígyózik, mint egy labirintus. Ebben a labirintusban kígyózunk hosszan, mint a birkák. Szorongatjuk kezünkben a fehér papírlapocskát, amit még a repülőn kellett kitölteni.
A repülő amúgy zsúfolásig tömve volt, tele idős emberekkel, magyarokkal, erdélyi magyarokkal, románokkal s ki tudja, honnan jött keletiekkel.
Angolul nem beszél egyik sem.
A kérdőív természetesen angolul van.
Legalább megy az idő odafent.
A stewardessek s jómagam szakmányban kérdőíveket töltögetünk ki.
Amikor majd megrendezik a „világ legidiótább kérdőíve versenyt”, akkor ezeket az Amerikába tartó repülőgépeken kiosztott kérdőíveket feltétlenül be kell nevezni…
„Van-e önnél hasadóanyag?”
„Van-e önnél fegyver?”
„Tagja-e ön valamilyen terrorista szervezetnek?”
„Kinél fog ön lakni az Egyesült Államokban? Az illető neve, címe, foglalkozása, otthoni és munkahelyi telefonszáma”… Azért elmehetnétek, tényleg… Ezt Brezsnyev Szovjetuniója nem merte volna meglépni…
Állunk, mint a birka. Nézem az Immigration Officer fülkéjére kitett táblát. Az van ráírva, hogy „ez a csapat az Egyesült Államok arca”…
Sorra kerülök.
Egy fekete áll velem szemben az üvegklocniban.
Tényleg kretén. Oligofrén. Minimum. Nézi ívemet. Fogadást kötök magamban, hogy nem tud olvasni.
Ívem hibádzik.
Nem írtam be ívembe, hogy Szilágyi Ákos barátom, akinél New Yorkban lakni fogok, milyen megyében él. Azt írtam, hogy New York, utca, házszám, és a „megye” kérdésre szintúgy azt írtam, hogy New York.
Hiba volt. A kretén szó szerint visszadobja gyöngybetűimmel, kalligrafikusan kitöltött ívemet, s megyét akar.
Mondom neki, árulja már el, hogy milyen megye, mert fogalmam sincs.
Nem árulja el, azt mondja, menjek vissza, és töltsem ki rendesen az ívemet.
Gondolkodás nélkül szét tudnám verni a pofáját. Pontosan azt érzem, amit endékás meg román meg csehszlovák határőrökkel kapcsolatban éreztem annak idején.
Kiállok, visszamegyek, felhívom Ákost, megmondja, megint sorra kerülök.
Egy fehér kretén áll velem szemben az üvegklocniban.
Ívem immár jó.
Teszem a gépbe előbb bal, majd jobb mutatóujjamat.
Egy kicsike, karra szerelt, mozgatható gömbbel belefényképeznek a pofámba.
Nem telt el több másfél óránál, és beléphetek az ígéret földjére.
2005. június 28.
New York, Central Station környéke.
Leszúrjuk a statívot, nekilátunk dolgozni.
Talán már egy perce is forgatunk, amikor egy fekete rendőrnő kiszúr bennünket.
Úgy ront oda hozzánk, mintha a Manson-bandát készülne letartóztatni.
Kretén. Fix.
– Mit csinálnak itt? – üvölt.
– Forgatunk. Magyar filmesek vagyunk.
– Azt nem lehet.
– De lehet. Van engedélyünk.
– Hol az engedély?
Veszem elő az útlevelem. Az útlevelemben ugyanis újságíróvízum van. Ezt kértem és kaptam a budapesti követségtől. Merthogy forgatni mentem az Egyesült Államokba.
– Ez nem engedély – sikoltja látható örömmel.
– De igen, ez az. Újságíróvízum.
– Azonnal tegyék el a kamerát!
És meg fognak lepődni: eltesszük. Mielőtt agyonlőne. És aztán küldenének a családomnak egy levelet, hogy „néha előfordulnak hibák”…
2005. július 16.
Alaszka, Anchorage, Airport.
Indulunk Petropavlovszk-Kamcsatszkij érintésével Magadanba.
Előbb a csomagjainkat kell feladnunk.
Áttoljuk az irdatlan mennyiségű felszerelést az átvilágító masinán. Utána nekünk kell átvinni egy másik ellenőrző pontra.
Egy paravánnal elkerített rész. Beadjuk a cuccot. És nem fogják elhinni, pedig igaz: úgy turkálnak benne, hogy a tulajdonos nem lehet ott. Az egyik kameraládánkat ki is nyitják, és kivesznek belőle valamit. Talán valamelyikünk bicskáját. Ezt onnan tudjuk meg, hogy miután megérkezünk Magadanba, és a szállodában kicsomagolunk, egy cédulát találunk a ládánkban, amelyen az Egyesült Államok határőrizeti szerve értesít, hogy ládánkat kinyitották, és abból a veszélyesnek ítélt bicskát kivették.
Ezt Brezsnyevék nem merték volna…
Tényleg el kéne mennetek… Valahová…
Na mindegy, még maradjunk az anchorage-i reptéren, hiszen most jön a java.
A személyes ellenőrzés.
Először levesszük magunkról a fémeket. Karkötőket is. Zsebeinket kiürítjük. Mindent bele kell tenni egy műanyag tálcába. Rajtam egy fotósmellény van, ennek az a lényege, hogy nagyon sok zsebet varrtak rá. Levetetik rólam, beleteszem egy másik tálcába. Utána levesszük a cipőnket, és beletesszük egy harmadik tálcába. Végül levesszük még az övünket, s imigyen átsétálunk a detektoros kapun.
Nem csipogok. Már majdnem megnyugszom. Ekkor azonban egy százhúsz kilós fekete nő magához parancsol. Olyan hangon, amitől eleve meg kell őrülni… A fotósmellényem van a kezében, azt tapogatja.
Kretén. Fix.
Nincs fém a mellényemben, tudom. Mindent kipakoltam belőle. Mégis az egyik zsebben markolászik, és azt kérdezi tőlem, hogy ez micsoda. No várjanak, megpróbálom érthetően elmagyarázni. Szóval állok zokniban, félig lecsúszott gatyában egy kretén előtt, aki gyakorlatilag ordítva érdeklődik, hogy mi van a mellényem zsebében. De nem mutatja meg, mit fogdos, csak annyit látok, hogy a nagy böhöm keze el van tűnve a mellénykémben, és úgy bökdös felém. Nyúlok hát oda, hogy kivegyem, amit fogdos, s imigyen vizuálisan feltérképezve a titokzatos objektumot korrekt választ tudjak adni a kérdésére. Ahogy nyúlok a saját mellényem felé, immár leplezetlenül rám üvölt: „Do not touch!” (Ne érintsd!)
Visszahőkölök.
Azután – mi tagadás – én is üvölteni kezdek: „Nem tudom, mi van a zsebemben b… mutasd meg!”
Erre végre előveszi a casus bellit – a százforintos műanyag öngyújtómat.
– Lighter! Lighter! – ordítozza, és úgy mutatja fel azt a randa, zöld ócskaságot, mintha egy vállról indítható rakétát húzott volna elő a zsebemből.
– Lighter! Lighter!
Az elszörnyedés moraja hullámzik végig az összes kreténen. Engem meg beterelnek egy másik paraván mögé, és elkezdenek megmotozni, jó alaposan. Révedve gondolok 1985-re, amikor a Chek Point Charlie-nál az endékás határőr anyaszült meztelenre vetkőztetett, majd hosszan, töprengve nézett a fenekembe. Révedve gondolok arra a pillanatra, s arra, hogy akkor ott nem voltam meglepve. Akkor és ott pontosan erre számítottam.
És ha agyonvernek, akkor se jutott volna eszembe, hogy az én Amerikám endékává fog változni alig húsz esztendő elteltével…

Tisztelt Nagykövet Úr!

Joseph Rea Race Pride and the American Identity (Faji büszkeség és amerikai identitás) című könyvében idézi azokat a költeményeket, amelyek két elnök beiktatásakor hangzottak el. John F. Kennedy elnöki beiktatása során, 1961-ben Robert Frost így üdvözölte Amerika megalapításának hősi tettét, ami Isten jóváhagyásával egy új időszámítást vezetett be:

Forradalmi és törvénytelen vállalkozásunkat
Igazolta a szabadság története
Egészen máig dicsőségről dicsőségre.