Álmaimban még rab voltam – Kunszabó Ferenc
Kunszabó Ferenc (ítélet: 10 év)
Kijelentem, hogy nem koholt vádak alapján ítéltek el. Eltekintve a vád néhány részletétől és némely bírói beállítástól, az ellenem felhozottakat valóban megtettem.– Visszautasítom, hogy ez a rezsim engem anyagilag „kárpótoljon”. Amit tennem adatott, hazámért tettem…
Kunszabó Ferenc
Magyar Nemzet 1989. szeptember 5.
A jelenetet legegyszerűbben talán a heraldika nyelvezetét használva írhatom le: A kettéosztott címer zöld udvarában, aranysárga téren közvitéz áll, jobb kezével kivont kardot tart maga elé. Beszélgetésünk elején Kunszabó Ferenc egy régi tiszti kardot emelt ki az íróasztala mögül, s miközben kihúzta hüvelyéből, az eredetét magyarázta:
– A bátori tanítóm, Samu Lajos tartalékos tiszt volt. Amikor érezte, hogy közeledik a vég, a kardját nekem ajándékozta. Nézd meg, hogy ez micsoda acél! Ezt még Csepelen kovácsolták.
Kunszabó áll előttem, mint egy címerben, és a meztelen kardot kör alakúra hajtja.
– Amikor 55-ben tisztté avattak – folytatja –, a díszelgésre kiosztott kardot meg akartam hajlítani, de azonnal kettétörött.
„Akárcsak Kunszabó pályája” – gondolom magamban, mert az író, aki 15 könyvet írt, köztük olyan sikereset is, mint a Jászföld és a Széchenyi, sok mindent elkezdett és kényszerűségből abbahagyott. Eredeti szakmája szerint lakatos volt, de szakérettségivel egyetemre került, majd a megalakult Lenin Intézetbe, ahol későbbi nagy írókkal és jelentős hatalmú politikusokkal tanult együtt. De negyedéves korában állítólagos „jobboldali elhajlása” miatt kizárták az egyetemről. Újra fizikai munkás lett, majd a XX. Kongresszus reményeket keltő, megenyhült légkörében újságíró. Szerencsétlenségére, vagy a sors kikerülhetetlen öntörvényei miatt 1956 áprilisában a Somogyi Néplaphoz helyezték, Kaposvárra. A forradalom napjaiban főszerkesztővé választották, így a helyi események középpontjába került. November 4-e után letartóztatták, és tízévi börtönbüntetésre ítélték, amiből több mint öt évet leült.
A kard társaságában Kunszabó íróasztala mögött egy elefántcsontfejes, fekete bot is lakik, amit valószínűleg Petőfi Sándor is megérintett, mivel a bot azé az orvosé volt, aki Petrovicsékhoz járt, Hruz Máriát kezelni. A botot Illyés Gyula Janics Kálmánnak ajándékozta, hogy a neves orvos rátámaszkodhasson, Janics Kálmán pedig Kunszabónak adta. Az íróasztal felett a falon emlékek, relikviák, családi képek, köztük egy juharfa levél Genfből, Rousseau szigetéről, rovásírással a Himnusz első versszaka, Than Mór Nemzetőr című festményének a reprodukciója, középen feltűnő helyen a Hunnia Kiadó színes emblémája, nagy madár kardot hoz a karmában. A szekrény sarkán Attila bronzszobra, odább rézkarcok, Magyarország régi térképe, Bozóky Mária festménye Crescentiáról, Széchenyi feleségéről. A polcokon sok könyv, s a szőnyegpadlón is egy könyvhegy, az ENSZ különbizottságának jelentése 1956-ról, amit a Hunnia adott ki, s mivel Kunszabó Ferenc a kiadó irodalmi vezetője, átmenetileg a könyveket a dolgozószobájában raktározza.
Leteszi a kardot, leül, kipillant az ablakon át a kertbe.
– Végső soron, mint újságíró és félig-meddig már író, kerültél konfliktushelyzetbe?
– Csak mint újságíró. Ez elsősorban erkölcsi konfliktus volt. Valamikor a háború után én 46–47–48-ban kezdtem elhinni, hogy ha nagyapáink elvesztették az első, apáink a második világháborút, akkor ezzel az eszmével, ha vannak is hibái, igen, ezzel lehetne valamit csinálni. Hittem benne.
– A szocializmusban?
– Természetesen. Nem voltam ezzel egyedül, és nemcsak a kis buta fiatalok és nemcsak Magyarországon hittek benne. De 52 végén, amikor az egyetemről hazalátogattam és édesanyám minden jóval ellátott, visszafelé, már a vonathoz készülődtem, amikor kibökte: „Kisfiam, ha legközelebb jössz, hozzál már két veknit a pesti boltból…” – Húszéves voltam és elgondolkodtam ezen. Nálunk kenyér mindig volt, a szegény embernek is volt, mert elment részesbe aratni. Kenyér volt… Most én hozzak ide Pestről kenyeret? Te jó isten, hát mi van itt? Akkor ugye az ember azt hitte 53 után, Nagy Imre idején, hogy mindez helyrehozható. De 56-ban egymás után sorakoztak fel a tények, és erkölcsi válságba kerültem. Ennek a konkrét megnyilvánulása az volt, hogy a Petőfi Kör mintájára Somogyban megcsináltuk a Zrínyi Kört. Vitákat rendeztünk, például 56 szeptemberében, vagy október elején megrendeztük a Somogyi összegezés vitáját. Ez a cikk a Kortársban jelent meg, Sánta Feri, Lázár Pista, Márkus István és még valaki a téeszesítésekről írtak tanulmányt. Aztán egyszer csak elérkezett 22-e és a diákok felvonultak, majd néhány nap múlva a munkások is. Éreztük, itt nemcsak beszélni kell, hanem cselekedni is. És attól kezdve a dolog visszafordíthatatlanná vált. November 4-e után már csak egy újabb erkölcsi válsággal tagadhattam volna meg azt, amit a forradalom alatt csináltam. Erre a rendőrségen sem voltam hajlandó, mert ugye a letartóztatottnak mindenfélét ígérnek, hogy valljon.
– Ne haragudj, hogy közbeszólok… Ekkor csak beidéztek, vagy már letartóztattak? Mi volt ellened a vád?
– November 4-én kimentem Kaposvárról, megszöktem, bujkáltam. De elkövettem azt a hibát, hogy meglátogattam édesanyámat. Az illegalitás egyik szabálya, hogy a rokonaidat ne látogasd meg, azokkal kapcsolatot ne tarts. Meglátogattam… Este megérkeztem, hajnalban letartóztattak.
– Ez hol történt?
– A Nagygombosi Állami Gazdaságban, hajnalban.
– Hogyan történt? Beszélgettél édesanyáddal, vagy már aludtál?
– Aludtam. Kopogtak az ajtón. Bátyám is otthon volt, Pista bátyám, édesanyám, és régi paraszti szokás szerint egy szobában aludtunk. Kopogtak az ajtón. Édesanyám félt a legjobban, azt mondja, Feri, itt vannak érted. Én nem voltam ebben biztos, de azért, amíg anyám háromszor kiszólt az ajtón, hogy ki az, és hogy késleltesse a dolgot, a kulcsot keresgélte, azalatt én felkaptam magamra valamit és ki akartam lépni az ablakon. Igen ám, de ott is álltak.
– Rendőrök, civilek, munkásőrök?
– Civilek, három civil nyomozó. Kérlek szépen, hoztak magukkal egy tanút az uradalmi pusztáról, aki ott álldogált szegény a sarokban és szégyellte magát. Elnézést kért és megmagyarázta, hogy idehozták tanúnak. Házkutatást tartottak, meg ecet, meg minden. A vécébe bement az egyik, a legugrálósabb természetű, lehajolt, a zsebéből elővette a pisztolyt és azt mondta, hogy onnan húzta elő. Igen, a vécében a vödör mellől. Hol tartsa a szegény ember a pisztolyát, mint a vécében… És akkor engem azonnal letartóztattak.
– Megbilincseltek?
– Nem bilincseltek meg. A parancsnok előreült a Pobjedában a sofőr mellé, a másik kettő pedig közrefogott engem a hátsó ülésen. Bevittek a hatvani kapitányságra. Ott aludhattam volna, ha tudok. Reggelit adtak és ebédet. Estefelé megérkeztek értem Kaposvárról. Beültettek egy másik Pobjedába, és azok már megbilincseltek. Végig a kezemen volt. Hatvanban és később Somogyban a lakott helyeken le kellett hajolnom, mert azt gondolták, hogy mint fő-fő „ellenforradalmárt” felismernek a falukban. Megfogtak és lenyomtak. Február 3-án reggel értünk Kaposvárra.
– Betettek egy cellába, vagy rögtön elkezdtek vallatni?
– A volt megyei ÁVO-ra vittek be, a cellarészlegbe. Felvették az adataimat, másnap ujjlenyomatot vettek rólam, lefényképeztek elölről, oldalról. Ezt kifogásoltam, mert borostás voltam. Ez némi mulatságot okozott a fegyőröknek. Három nap múlva aláíratták velem, hogy tudomásul veszem, hogy a megyei ügyészség letartóztatási parancsot adott ki ellenem. Nagyon betartották a papírformákat ellenem. Addigra valahogy összeszedték, hogy mit is kérdezzenek tőlem és elkezdtek vallatni.
– A kihallgatásod meddig tartott?
– Tíz hétig.
– Tíz hétig? És ez csak kihallgatás volt, vagy fizikai kényszert is alkalmaztak?
– Természetesen az is volt. Ennyire azért a szabályokat…
– Végül a vádiratban mi szerepelt?
– A Büntető Határozatok Összessége I/1. a) pontja alapján vádoltak. Így nézzél rám, a legelső vádpontot alkalmazták ellenem, ami akkor létezett: A népköztársaság megdöntésére irányuló nagyhatású szervezkedés vezetése. Na, ez így némely bírói és ügyészi beállítás kategóriájába tartozik. Hogy mi ott Kaposváron a Magyar Népköztársaságot meg tudtuk volna dönteni? Nem, hát ezt azért nem.
– Mi volt a corpus delicti? Az írásaid, vagy a vécében „talált” pisztoly?
– Nem, a pisztoly csak arra kellett, hogy valamilyen címen letartóztassanak anyám lakásán. Soha többet nem került szóba. Cikkeket akkor nem volt az embernek ideje írni. A felszólalásaim, beszédeim és a forradalom alatti tetteim miatt vádoltak. A Somogyi összegezés vitájában én már a sokadik felszólaló voltam október 19-én. Divatja volt a hatásos felszólalásoknak. Nekem már csak az urán és az alumínium maradt. Azt mondtam, hogy számoljon el az ország vezetése az uránium és az alumíniumkincsről. Felelősségrevonást javasoltam, vérengzés nélkül, a magyar nép méltóságára hivatkozva. Akkor nézd, 25-én vagy 26-án volt a munkások első felvonulása, akkor azt valamiképpen én vezettem. Szóval mindig oda kerültem, ahová nem kellett volna. – Kérlek szépen, itt van a nemrég indult Somogyország nevű hetilap… Független természetesen, független, tudod? Itt közölnek hat képet Kaposvár 56-os eseményeiről. Ötön rajta vagyok… Nézd, itt a szónok előtt vagyok… Ezen itt állok, látod? Ez itt Petőfi Sándor szobra, kérlek szépen itt is itt vagyok.
– Ezek belügyi fotók, vagy magánfotók?
– Nem mondta meg a szerkesztőség, hogy honnan szerezte. És ezen, nézd csak, krisztusi pózban, ahogy csendre intem a tömeget…
– Ezek szerint volt ellened anyag bőségesen.
– Ezek a fotók mind ott voltak a bíróságon. El kellett ismernem, hogy én vagyok rajtuk látható. Tehát nézd, itt vezettem ezt a nagygyűlést, ami teljesen szervezetlen volt. Aztán megalakítottuk a Megyei Forradalmi Nemzeti Tanácsot és én a propagandabizottságnak a vezetője lettem. Megválasztottak a megyei lap főszerkesztőjének. A tömeg 28-án vagy 29-én a hadosztályparancsnokság elé vonult, s akkor én is odamentem, hogy megakadályozzam az esetleges vérengzést. Akkor a kiskatonák már fogva tartottak tiszteket, főtiszteket és én rábeszéltem őket, hogy jöjjenek be a börtönbe, mert ott nem lehet semmi bajuk. Bevittük őket. Október 27-én a megyei pártbizottság elé vonult a tömeg, és ki akarták onnan rángatni a funkcionáriusokat. Én azt mondtam nekik, emberek, alakul majd független bíróság, várjuk meg azoknak az ítéletét. De az én tárgyalásomon ez már úgy szerepelt, hogy én vezettem oda a tömeget. De nem én vezettem oda őket, csak odasiettem, hogy a balhét megakadályozzam, ahogy ezt a Forradalmi Nemzeti Tanácsban elhatároztuk. Mi a rendet fönn akartuk tartani Kaposváron, és meg akartuk őrizni a forradalom vívmányait. Élelmet szereztünk, hogy az ellátás zavartalan legyen. Ilyen cselekedetekért ítéltek el.
– Mikor hirdettek ítéletet?
– Első fokon az első ítéletet 57 májusában hozták.
– Végül mennyire ítéltek?
– Első fokon tizenöt évet kaptam. Nevettem. A bíró, aki különben sem volt megelégedve a magaviseletemmel, a tárgyalások szüneteiben kajamegvonással és sötétzárkával sújtott. A börtönben ugyanis már nem vertek. Amikor elkészült a vádirat, a rendőrség átadott az ügyészségnek, és a börtönben már nem vertek, ezt meg kell mondani. Ez a bíró egyébként egy senki volt, egy nímand. Megkérdezte, hogy mit nevetek? – „Majd együtt leüljük, bíró úr” – mondtam neki. – Hát egy 25 éves gyerek hogyan viselkedjen, amikor tizenöt évre ítélik? – Aztán a jogerős ítélet itt fent volt a Fő utcában a Népbíróság különtanácsa, vagyis a vésztörvényszék előtt. De lent annyira eltúlozták ellenem a vádakat, hogy itt levették tíz évre. Lent féltem, mert azt mondták, sok minden beállítás kérdése csak, és visszavisznek a rendőrségre. Tudtam, hogy itt fönt majd bekerülök a Markóba, vagy a Csillagba, másodfokon ezt sokan csinálták, s akkor előtártam a dolgokat, hogy nem én vezettem a tömeget a pártbizottság elé, hanem odamentem, hogy lecsillapítsam őket, és ne engedjem kihúzgálni az embereket a pártbizottságról. Levették tíz évre. Ha még egy évvel leveszik, akkor visszakerült volna az ügyem első fokra. Egy elég emberséges ügyész képviselte a legfelsőbb ügyészt, egy öregember, megvolt már hatvanéves. Odajött hozzám az ítélethirdetés után és azt mondta, ha még egy évet levettek volna, visszavinnének újra Kaposvárra. Ugye nem akarja? Mondtam neki, hogy nem.
– Tíz év? És akkor ezt hol kellett letöltened? Vácon, vagy itt valamelyik nagy börtönben?
– Több helyen, részt vettünk az ismerd meg hazádat Kádár-féle mozgalomban. A kaposvári megyei börtönből, valamikor 57 nyarán vittek el a Gyűjtőbe. Most már meg nem mondom pontosan mikor, hová, de talán 58-ban vittek Vácra. De mi nagyidősök nem dolgoztunk még 58-ban sem, mert magánzárkában voltunk. Egyszemélyes magánzárkában nyolcan-tízen. Olyan magánzárkában, hogy ha a két kezedet kinyújtottad, akkor átérted a zárkát. Aztán egyszer csak 58 nyarán, emlékszem nagyon meleg volt, kiszólítottak a zárkából, harmadmagammal egy rabomobilba raktak és visszavittek a Gyűjtőbe. Engem bevittek a kis fogházba, de a másik kettőt nem. Csak engem. Ott elvettek mindent, a gombokat, a bakancsfűzőt, még a madzagot is, amivel a rabruhát megkötötte az ember. Betettek egy zárkába, ahol már volt három ember. A következő hat vagy hét napban ezt a három embert egyenként, hajnalban kivitték és kivégezték. És nem volt ítélet… De tudtuk, hogy jogerősen börtönre ítélteket felakasztanak, kivégeznek. Hát ott maradtam egyedül. Ezt most utólag tudom átélni, akkor ült az ember és csak nézett. Reggel cigarettát adtak. A rendes osztályokon nem adtak, ha nem spájzoltál, nem volt. És akkor, egyik hajnalban verik a kutyákat lefelé… Vannak ilyen tolózárak a cellák ajtaján, ezeket kutyáknak hívtuk. Vágják lefelé a kutyákat az ajtómról, bedugják a nagy kulcsot, nyitják. Na, mondom, jönnek értem, de semmi más. Még annyi sem, mint amennyi most a hangomból esetleg kiérzik. – „Istenem, nem tudom miért – gondoltam –, de mennem kell.” Előrevittek a kisasztalhoz és rám ordítanak: Neve, száma, anyja neve? Öthetvenegy öttizenegy volt a rabszámom, soha nem felejtem el, pedig fel sem írtam. Az őrmester mellett egy civil állt. Felnéz a civilre és kérdi: „Hogy a picsába került ez ide?” – Meglehetősen transzba estem. Aztán tőlem kérdeztek valamit. – „Igen kérem – mondtam –, csak azt nem tudom, hogy engem miért végeznek ki.” – „Na, menjen az isten …” – mondták, aztán egy őr átvezetett a bal kettőbe, és betettek egy zárkába. Soha nem tudtam meg, hogy ez mi volt.
– Gondolom, volt valamilyen amnesztia, mert a tíz évet nem ülted le?
– Az első nagyobb amnesztia, ha nem tévedek, 59. április 4-én volt. Négyéves. Arra jó volt, hogy akiknek mozgott a kalapjuk a szögön, akik már a küblin is kibírják, úgyis letelt az idejük fele, kétharmada, kimentek és lett munkahely. 59. április 4-e után kezdhettem dolgozni.
– Mi volt ott, gombüzem?
– A Gyűjtőben gombüzem, de mindenféle üzemek voltak. Én, mivel lakatos az eredeti szakmám, az autójavító műhelybe kerültem. Ott együtt voltam például Fónay Jenővel, aki most a politikai foglyok képviselője. Ő volt az autójavító műhelyben az él rab, vagy mi. Nagyon rendes volt. Feketén javítottuk a büntetésvégrehajtási tisztek autóit. Akkor már kezdtek autóik lenni, mi 56-ban megcsináltuk nekik, ahogy egymás között beszéltük, hogy autóik legyenek. Onnan tudtuk, hogy fekete munkát végzünk, hogy a Jenő kiosztott közöttünk egy-két csomag cigarettát. Persze ő is úgy kapta. 59-ben vagy 60-ban visszavittek Vácra. Mindig változtak a koncepciók, mint a népgazdasági tervekben, vagy az iskolarendszerben. Egyszer származás, máskor ítélet, harmadszor foglalkozás, negyedszer az ítélet milyensége szerint osztottak el bennünket az ország különböző börtöneiben. Egyszer átkerültem Vácra, mert az az igazi nagyidős börtön. Akkor ott sokáig nem dolgoztunk, magánzárkában voltunk. Egyszer csak nagy kiabálást hallottunk, akkor hozták oda Déry Tibort Márianosztráról. Nagy patáliát rendezett, magából kikelve kiabálta, hogy ő híres író, mit képzelnek?! Én Déry Tibor vagyok! Így tudtuk meg, hogy ott van Déry Tibor. 1960-ban volt egy éhségsztrájk, abban én is részt vettem. Akkor büntetésből elvittek bennünket Sátoraljaújhelyre, ami szigorított börtön volt. Amikor szálltunk ki a rabomobilból, minden szó nélkül bokán rúgtak és ránk ütöttek egyet. De ez csak az első napokban volt így. Ha kellő alázatosságot tanúsítottál, és nem szegted meg a szabályokat, akkor nem bántottak. Én sajnos elég nyakas vagy gőgös vagyok. Ott viszont, de már a rendőrségen rájöttem, hogy aki emberi tudatot mutat ezekkel szemben, azt elpusztítják. Mindent kibír a nyomozó, vagy a fegyőr, csak azt nem, hogy neked emberi tudatod van. Elismeri, hogy neked igazad van, ártatlanul ülsz, de hogy neked emberi öntudatod, önérzeted legyen, azt nem bírja ki sem a rendőr, sem a fegyőr. Már a rendőrségen rájöttem, hogy ha nem hajlok meg, és a szememben öntudat van, megölnek. Kikészítenek… Arra kellett vigyázni, hogy ne lássák rajtad, hogy emberi tudatod van.
– Végül hány évet ültél le a tízből?
– Öt évet, két hónapot és három napot. Ebből csak az öt évet szoktam emlegetni, a két hónapot és a három napot elengedem.
– A Magyar Nemzet-nyilatkozatodban azt írod, hogy te vállalod, amit tettél. De amikor megkaptad az ítéletet és múltak az évek, nem támadt néha olyan érzésed, kár volt belekeveredni a dologba és vállalni a hős szerepét?
– Számtalanszor. De mindig jött valami, ami megváltoztatta. Emberek vagyunk. Este ülünk a zárkában, zárás már megvolt, de takarodó még nincsen. Az ágyra nem szabad ráülni, hozzá sem szabad érni az ágyhoz, nehogy valami baja essen. Mindenki hallgat. Ez a legrosszabb, amikor a rabok együtt hallgatnak. De valaki elkezd énekelni, mindegy hogy mit. Bármit. Mindenki énekel, és akkor elkezdünk röhögni. Elmúlik a szar hangulat. A büntetéseim miatt az anyám ritkán látogathatott meg. Még a megyei börtönből meg akartam szökni, de nem sikerült. Emiatt jó másfél évig nem látogathatott meg anyám. Levelet nem írhattam és nem kaphattam. Csomagot sem kaphattam. Amikor először meglátogatott, sűrű drótháló volt köztünk, mögöttem állt egy őr és anyám mögött is állt egy őr. Akkor valami keserűt mondtam, és anyám… Anyám három elemit végzett, a földet kapálta és nyolc gyermeket nevelt fel csupán. Apám uradalmi cseléd volt. Anyámat soha meg nem legyintette a modern civilizáció. És akkor azt mondta, hogy nem baj kisfiam, titeket hősöknek tartanak odakint. A Józsi is ezt üzeni, Ilonka pedig csókol…
– Fiatalon kerültél be, te akkor nőtlen voltál ugye?
– Igen…
– Nyilván volt azért szerelmed, valamilyen kapcsolatod. Ha tíz évre becsukják az embert, férfiként vesztésre áll. Mi lett vele?
– Volt egy nagyon rendes kis hölgy Kaposváron, az Állami Gazdaságok Megyei Igazgatóságán. Adminisztrátor volt. A mezőgazdasági rovatban dolgoztam, így megismerkedtünk. Nagyon kitartott mellettem, ő segített abban is, hogy negyedikén reggel álruhában meg tudtam szökni Kaposvárról. Már hemzsegtek az utcák az ávósoktól, pártfunkcionáriusoktól, szedték össze az embereket. Még a megyei börtönbe beüzent, titokban levelet és csomagot küldött. Amikor elítéltek, megüzentem neki, hogy ne várjon rám, és magamban is mindent megszakítottam. Sokan voltak így, ezt bent lehet megérteni. És hát a Kata nem jelentkezett többet. Amikor kiszabadultam, akkor tudtam meg, hogy anyámmal tartotta a kapcsolatot és várt rám. Kaposvárra nem mertem leutazni, ki is voltam onnan tiltva, még Pestről is, Hatvanba voltam internálva. Illegálisan mentem föl Pestre és találkoztunk egy közös ismerős lakásán. És akkor éreztük, hogy nem lehet visszacsinálni, nem jött vissza semmi, még az sem, pedig a barátom direkt azért adta kölcsön a lakását.
– A társadalom idekint, egyszer csak megrázta magát, és úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna 56-ban. Ezt hogyan éltétek át a börtönben?
– Nem tehetett mást. Az volt a helyes, hogy így viselkedett: élni kellett tovább. Sok rabtársunk nehezményezte, hogy megfeledkeztek rólunk. Mi, írói szándékkal megfertőzött emberek naivak voltunk, mert azt képzeltük, hogy a kinti írótársadalom ellenáll, nem ír. Esetleg öt-hat csirkefogó, mások nem. Ugye a börtönben kategorikusak a dolgok. Hírek, még 59-ben, 60-ban is alig jutottak be hozzánk, kemény volt a zárlat. De aztán egyszer csak a rabújság, amit mi Kübli híradónak neveztünk, leközölte Németh László pohárköszöntőjét, amit Leningrádban mondott. Nahát, én Németh Lászlót szerettem, de akkor egy pillanat alatt összeomlott bennem minden. Sokat lehetne erről beszélni… Bent a politikai foglyok között az volt a hangulat, hogy forradalom volt és nekünk igazunk van. A világ legnagyobb szárazföldi hadserege, és annak hazai kiszolgálói vertek le bennünket. Természetesen ezen belül, öt év alatt fontolgatta az ember, ha ez így, ha ez úgy alakul, akkor… A személyiségben megjelenik a dac. A dac, ami aztán meg is kövesül és az nem mindig jó a további életben. A bajtársaim közül sokkal tartom a kapcsolatot, és máig a dac…
– A szenvedés, amin bent végig kellett menni, tönkreteszi az alkotó embert? Lerombolja vagy megkeményíti? Az idő, a sok gondolkodás esetleg előhívja a későbbi műveket?
– Én már tizenegy éves koromban verseket írtam, ez bennem volt. De a börtönben mi nem szenvedtünk. Éltük a napjainkat. Szenvedés, meg élet meg izé… Ördögöt…
– A börtönben egy új életforma keletkezett?
– Igen. Most ez van, ezek a keretek és ezt éljük. Ott a probléma az volt, hogy penészes a kenyér, vagy a vacsorára kiosztott rizsben megint sűrűn feketedik az egérszar. Akkor az ember szólt az őrnek, hogy ez már mégiscsak… De az, hogy mi ott bent szenvedtünk, ez így nem… Mindenfélét gondolt bent az ember, és amikor kiszabadultam, évekig kínlódtam, hogy megtaláljam a saját hangomat.
– Van olyan könyved, ami csírájában, vázlatosan bent született és kint megvalósítottad?
– Nincs. Terveztem bent egy trilógiát, de nem írtam meg. Nézd, már 57 éves vagyok. Ha nagyon sok szabad időm lesz, lehet, hogy belekezdek.
– Ha nincs 56, ha nem csuknak le, az írói sorsod másként alakult volna?
– Nem tudom, Bulcsu… Késleltetett és deformált. Nehézzé tett. Maga a dac, az tartott meg a börtönben. Világos, nekem van igazam, menjetek az édesanyátokba!
– Csak dac, vagy gyűlölet is támadt benned?
– Volt gyűlölet is.
– Konzerválódott benned? Kint találkoztál tisztekkel, akiknek a rendőrségen vagy a börtönben a kezében voltál?
– Nem. Kint elmúlt. Most már nincs bennem gyűlölet. Nem találkoztam senkivel. Egyetlen névre sem emlékszem, talán akarattal felejtettem el. Csak a legfelsőbb bírósági pasasnak a neve jut eszembe, aki nem volt egy élvonalbeli hóhér. Molnár, a különtanács elnöke volt. De a keresztnevét nem tudom. A bíró nevére, az ügyészem nevére, a nyomozótisztek nevére nem emlékszem. De van olyan bajtársam, aki a váci börtönből a parancsnoktól lefelé sorolja a neveket. Mindenkire emlékszik. De én már az arcokat is elfelejtettem.
– Számítottál az amnesztiára, vagy váratlanul ért a szabadulás?
– A rab mindig azt hiszi, hogy holnap reggel nyílik a zárkaajtó. Amikor már kezd nem hinni a szabadulásban, akkor baj van, akkor rövidesen befejezi az életét… A börtönben az első két évben az álmaim még szabadok voltak. Álmomban szabad voltam, civil, aztán kezdtek bezavarni az álmaimba is a börtönélmények… Aztán a másik két évben már hol szabad voltam, hol rab. Aztán bekövetkezett az az állapot, hogy tudod, hogy rab vagy, de szabadnak álmodod magad. Úgy az ötödik évben már álmodban is mindig rab vagy. És akkor öregebb, bölcsebb emberek mondták, hogy most váltál igazán rabbá. Én 1962. április 2-án szabadultam, nem a nagy amnesztiával, mert az 63-ban volt, de előtte több százunkat kibocsátottak, mert én is rajta voltam az ENSZ-listán, amit minden évben a fejére olvastak a Kádár-kormánynak. Kunszabó Ferenc főszerkesztő… Kiengedtek bennünket, és engem is.
– Hogyan szabadultál? Reggel, délben? Hová mentél és mit csináltál azon a napon?
– Előtte már egy évvel noszogattak a börtönben, hogy adjak be kegyelmi kérvényt. Azt mondtam nekik, hogy azt sem kértem, hogy ítéljen el ez a rendszer, azt se fogom kérni, hogy engedjenek szabadon. Amikor 1962. április 2-án kiengedtek, az viszont úgy ért, mint a villámcsapás. Úgy emlékszem, huszonnyolc embert engedtek ki aznap reggel. Kikísértek bennünket a vonathoz. Még akkor sem voltál szabad, mert betettek bennünket egy kocsirészbe, és ott állt a vágány mellett a négy fegyőr, és megvárták, amíg a vonat elindult. Akkor mosolyogva legyintettek és visszafordultak. Kezembe adták a vasúti jegyemet anyám lakóhelyéig. Hatvanig mentem, másnap jelentkeznem kellett a rendőrségen. Fokozatosan szabadultam ki, nem akkor, amikor elengedtek. Amikor egyedül leszálltam a vonatról – a többiek már korábban leszálltak, mindegyikkel megöleltük, megcsókoltuk egymást –, elfogyott a cigarettám. Jószívű volt a büntetésvégrehajtás, mert reggel adtak egy doboz Kossuthot, de útközben elfogyott, mert délután volt, mire Hatvanba értünk. És akkor elgondolkoztam, hogy bemenjek a főtérre egy csomag cigarettát venni, vagy ne menjek be? Az öt évvel régebbi divatú ruhámat jól meggyűrve egy zsákban tartották a börtönben, rövid hajam volt, 54 kilót nyomtam, soványan álltam ott az állomáson. Utamba kerülhet fegyőr, rendőr, civil nyomozó… Aztán mégis bementem és vettem egy csomag Kossuthot. A keresményemet reggel kiadták, mind az ezeregyszázhetvenhárom forintot. Ennyit kerestem öt év alatt. Mennyibe kerül ez, tessék mondani – kérdeztem a trafikosnőtől. Rám nézett csodálkozva és azt mondta: Hiszen kettő hatvan, tudja.
– A tanyára végül este érkeztél meg?
– Tavasz volt, de még csak április 2., hát akkor még sötét sűrűek az esték. Elég hűvös nap volt. Egy tanyai ember fölismert és rám köszönt: Feri, te vagy az? Mondtam, hogy én. Megölelt, de én csak álltam ott és nem öleltem vissza. Cseléd sorházban lakott édesanyám, apám már régen meghalt. Azt mondja ez a tanyai ember, hogy itt van édesanyám Vaséknál. Vasékat is jól ismertem, de nem mentem oda, hanem a tanyai embert biztattam: Menjél már át és szóljál neki. De addigra már az egész tanya kitódult és ott álltak körülöttem. Nagyon zavart ez a dolog. Édesanyám is előkerült.
– Mit kaptál vacsorára?
– Biztosan valami hideget, már nem emlékszem rá. Nekem se az, hogy mit eszem, se az, hogy mit iszom, nem számított. Aztán másnap arra ébredtem, hogy a börtönben vagyok, és csak nehezen jöttem rá, hogy anyám már kint van a konyhában. Fokozatosan szabadul föl az ember. Anyám mákos tésztát főzött ebédre.
– A börtönélmények visszatérnek még álmaidban?
– Két évig, három évig álmaimban még rab voltam. Visszafelé is lejátszódik a dolog. És aztán fokozatosan álmaimban is szabad lettem. De ha nehéz helyzetbe jutok, álmaimban újra rab vagyok, álmomban visszavisznek a börtönbe, tudniillik, az ítéletből öt évet nem ültem le.
– Szabadulásod után éreztél magadon figyelő szemeket?
– A telefonomat a mai napig megfigyelik, a leveleimet ugyanúgy bontják, mint eddig. De nemrégen megjelent az újságban egy hír, hogy a rajkistáknak, a Szabad Demokraták és a Beszélő körének a figyelését megszüntették. Az enyémet, úgy látszik, hogy nem. Az állam titkosrendőrségének valamit azért csinálni kell.
– Szabadulásod után mihez kezdtél a kinti életben?
– Amikor kikerültem, már harmincéves voltam. Akikkel egyidős voltam, már kötetük volt, ismert novellisták lettek, Sánta Ferinek például akkor jelent meg a Húsz órá-ja. Tanár, újságíró nem lehettem, mert ahhoz erkölcsi bizonyítvány kell. Először a hatvani állami gazdaságban dolgoztam, aztán amikor háromnegyed év múlva föloldották a hatvani helyhezkötöttségemet, fölmentem Pestre munkát vállalni. Huszonhét vállalatnál jártam, de sehová sem vettek föl, az eredeti szakmámba sem, fizikai munkásnak sem. El kellett döntenem, hogy mit csináljak. Nekivágjak az íróságnak, vagy ne? Mert ha csak egy betűt is közlök, azzal ezt a rendszert segítem. Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versében azt írta, hogy még a porod is neki szolgál. Ez erkölcsi kérdés volt, én nem retiráltam a rendőrségen és a börtönben sem. Egy kicsit el is túloztam ezt a dolgot. Végül úgy döntöttem, hogy írok.
– Miért?
– Mert nem tudtuk, hogy meddig tart ez a rendszer. Ki is tartott harminchárom évig, de reméljük, hogy most megváltozik.
– Íróként hogyan fogadott a társadalom?
– Amikor kijöttem a börtönből, akkor a háttérből mindenki segített. Az írói és a baráti világ. De a hivatalos világ némely tagja is segített titokban. A hatvanas évek második felében elkezdtem hordani az Élet és Irodalomba a féljó kis riportjaimat, meg karcolataimat. Ha Kunszabó nem ül öt évet, egyiket-másikat nem közölték volna. Ez nemcsak velem, általában az 56-osokkal így volt. Más kérdés, hogy nekem magamban meg kellett küzdenem az öt év következményeivel.
– A magyar helyzetet milyennek látod? Optimista vagy, vagy pesszimista?
– Van nekem egy könyvem: A halál pillanatai. Ez év tavaszán adtam ki, saját kiadásomban.
– A Hunnián keresztül?
– Nem, a Hunniát nem terhelem a saját könyveimmel. Ebben a könyvben leírom a civilizációs ártalmakat, azt mondom, hogy ez a keresztény, fehér civilizáció a leszálló ágba jutott, Vancuvertől Vlagyivosztokig. Keleten és nyugaton egyformák a bajok, csak itt szegények az országok, ott pedig gazdagok, és a devianciák ellensúlyozására pénzt tudnak adni. Elsorolom a szellemi és érzelmi elszegényedéseket. Nálunk a dolgot nehezítette ez a rezsim, ami itt negyven-egynéhány év óta kialakult. Már közhely, hogy nincs jövőkép. Nemrég a Times-ban egy újságíró azt írta, hogy kicsit naivak a lengyelek és a magyarok, mert azt hiszik, hogy a nyugati demokrácia fenékig tejföl. Sorra alakulnak a pártok, de közben nem vesszük észre, hogy Közép-Európa megint destabilizálódik. A naivitásunkon és a szegénységünkön túl az a fő bajunk, hogy ennek a rezsimnek nincs erkölcsi tőkéje. De a nemzetnek sincs erkölcsi tőkéje. Az egyes embernek, köztük nekem sincs erkölcsi tőkém. Erkölcsi alapra kellene helyezni az országot, amíg ez nem történik meg, nehéz lesz előbbre lépni, de azért én optimista vagyok, legalábbis a feleségem mindig azt mondja, ha társaságban vitatkozom, hogy „Á, Feri optimista”.
Kunszabó Ferenc Érd-Parkvárosban, egy nagy, villaszerű házban lakik a feleségével és gyermekeivel. Két nagyobbik fia éppen katona. A házat körülölelő kertből nyugalom és biztonság árad. Kunszabó arca mégis feszült, szeme dacos, pillantása félig kérdő, félig gyanakvó. Sokat dolgozik. Beszélgetésünk előtt egy nappal érkezett haza Frankfurtból. Fáradt, és közben bizakodó.
1989. szeptember
