"Meggyőződésem, hogy a fürdőknek nem csak gazdag múltjuk van, de reményteli jövő is vár rájuk."

Budapest, 2002. november 31.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem tudom, megfigyelték-e már, hogy azok a tudósok, akik az élet lehetőségeit kutatják a távoli égitesteken, mindig azt keresik, található-e ott víz? Azok a régészek viszont, akik egy feltárt civilizáció fejlettségére kíváncsiak, azt vizsgálják: volt-e ott fürdő?
Tudjuk például, hogy az ókori Rómában a termáknak fontos közéleti szerepük is volt: itt töltötték szabadidejüket a polgárok, hol kockajátékkal, hol az aktuális közügyekről vagy éppen irodalomról diskurálva.
Meggyőződésem, hogy a fürdőknek nem csak gazdag múltjuk van, de reményteli jövő is vár rájuk. Az idegenforgalom – a világban tapasztalható visszaesés dacára – Magyarország egyik leggyorsabban fejlődő iparága. Olyan húzóerő, amely számtalan térség fellendítésében is kulcsszerepet játszhat. Ahhoz azonban, hogy ez a terület igazán sikeres lehessen, néhány dologban szemléletváltásra van szükség. Higgyék el: Magyarország nem akkor lesz versenyképes, ha a szolgáltatásait mindenki másnál olcsóbban adja, hanem akkor, ha olyat kínál, amit más nem tud nyújtani.
Sárvár és a hozzá hasonló városok akkor erősödhetnek meg igazán, ha fürdőiket legalább két forrás táplálja. Az egyikről már tudjuk, hogy csodákra képes. A polgári kormány a hőforrás mellé teremtett egy másikat, egy pénzügyi forrást is. A sárvári és a hozzá hasonló fürdők Zalaegerszegen, Hévízen, Zalaszentgróton, Agárdon, Gárdonyban, Kecskeméten vagy Püspökladányban állami támogatással épülő vállalkozások, ami azt jelenti, hogy a költségek felét a Széchenyi Terv biztosította. Ez az elkészült fürdő tehát bíztató példája az összefogásban rejlő erőnek. Bíztató példája annak, hogyha álmaink és vágyaink elszánt akarattal párosulnak, azokból előbb-utóbb kész tervek, majd pedig kész épületek lesznek.
Áprilisban azt mondtam Önöknek, hogy az alapkőletétel a bizakodás ünnepe. A bizakodásé, hogy képesek leszünk a tervet megvalósítani. Akkor azokat ünnepeltük, akik itt dolgoztak tervezőként, mérnökként, szakmunkásként vagy segédmunkásként. Azokat ünnepeltük, akiknek a keze munkáját vagy eszét és tehetségét dicséri mindaz, amit most itt látunk.

Engedjék meg, hogy még egyszer köszönetet mondjak nekik áldozatos munkájukért.
Amikor átadnak egy épületet, az viszont azoknak az ünnepe, akik majd használni fogják. Vagyis elsősorban az Önök ünnepe. Sajnálom, hogy nem lehetek itt ebben a felemelő pillanatban, de a munkám külföldre szólított. Ezért a távolból gondolok most Önökre, és kívánom, hogy leljék örömüket ebben a csodálatos épületben és használják egészséggel!