Idézet:
szalonna 2000-03-29 21:50:49 (36)
38. Ha valaki a jobboldal és a baloldal erőviszonyát a parlamentben nézi, azt gondolhatja, hogy a jobb oldal sokkal erősebb volt, mint a bal. A valóság azonban nem ez. A két oldal közti érdemi ervőviszonyt nem a parlament, melynek léte látszatokat szolgált csupán, hanem az azon kivüli intézmények hálózata határozta meg: az egyesületek, nyilvánosak és titkosak, a sajtó, a könyvkiadás, a szinház és a film, s ami ehhez nélkülözhetetlen: a pénz. Ha ezt vesszük figyelembe, a baloldal sokkal erősebb volt, mint amit parlamenti képviselete mutat. Különösen Budapesten, ahol az ország szellemi, politikai, gazdasági élete jórészt zajlott. A valóság az, hogy ha a jobboldal nem birtokolja az államot, s igy nem veheti igénybe, nyilvánosan vagy burkoltan, különböző szerveit és kaszáját, az lett volna a gyöngébbik fél. De mivel ez módjában volt, élt is vele. Ilymodon sok mindent tudott pótolni vagy behelyettesiteni, ami magánjellegü intézményekben és pénzforrásokban nem ált rendelkezésére, vagy nem annyira, mint a baloldalnak. Egyesület sok volt mindkét oldalon. De a nagy könyvkiadók, tulajdonosaik révén a polgári szerkezethez tartozván, hagyományosan a baloldalhoz számítottak. Az Athaeneummal, a Révaival, a Franklinnal szemben olyan jobboldali kiadók, mint a Stádium, az Egyetemi Nyomda, a Szent István Társulat nem vehették föl méretekben a versenyt. A magánszinházak, le egészen a kabarékig, szintén a baloldal köréhez tartoztak. És részben a film is. Ami pedig a sajtót illeti, a baloldalnak kétszer annyi napilapja volt, mint a jobboldalnak.
Lévén politikai gondolkozásról szó elsősorban, a sajtó szerepét tartom a legfontosabbnak. Eszmék, elvek, nézetek kifejtése, politikai törekvések támogatása vagy ellenzése itt juthatott a legnagyobb és azonnali nyilvánossághoz. Emellett a sajtó volt — napilapjaival és folyóirataival — az élő irodalom, vagy amit annak neveztek, első és közvetlen lerakodó helye. S kritikák formájában, illetve amit ezen a cimen irtak, itt ment végbe a értékelés is, ami viszont csanem irányitotta, mindn esetre alaposan befolyásolta a könyvpiacot, a könyvkiadók politikáját, a szinházak működését és a filmgyártást. S mindezek révén a közgondolkozást és közizlést. Az, hogy az ország népe politikailag oly iskolázatlan maradt s izlése oly pallérozatlan, nem csekély mértékben a sajtónak tudható be. Így aztán lehetett is, épp e sajtó révén, politikailag sok mindent hitetni az emberekkel, s annyi talmit irodalom és művészet gyanánt eladni nekik.
De mielőtt tovább mennék, egy általános érvényű megállapitást kell tennem: nem képzelhető el, hogy egyén vagy szervezet oly ügyet, nézetet, törekvést támogasson anyagilag, mellyel nem ért egyet, nem szolgálja érdekeit, vagy éppen ellentétben áll érdekeivel. Azt hiszem, ez nem vitatható. Mégis: akik a két háború közti sajtóval odahaza foglalkoznak, e nyilvánvalót mindig elkerülik. Pedig épp marxista szemmel nézve nem mindegy, hogy egy politikai vagy szellemi jelenség mögött mi a gazdasági háttér, az anyagi érdekhez füződő indíték. Ennek számbavétele nélkül viszont a jobb és bal erőviszonyáról a sajtó terén csak hamis képet lehet alkotni. Mert az újságokat és folyóiratokat, az esetek nagyobb részében, nem a nyájas olvasó tartotta el, még kevésbé töle származott a laptulajdonos kiadó nem csekély jövedelme, a főszerkesztő szép tiszteletdija, a munkatársak fizetése, köztük nem egynek, többnyire a közgazdasági "szakértőnek" a többiét tízszeresen meghaladó fizetése. Mindehhez a pénz máshonnan került elő. Olyan kasszából vagy egyéni zsebből, mely saját érdekeit tekintve látta érdemesnek vagy éppen szükségesnek a sajtó támogatását..
A jobboldalon az úri középosztály nem volt abban a helyzetben, hogy anyagilag bármit is komolyan támogasson, igy a sajtót sem, azon kivül, hogy valamelyik újságnak elöfizetője vagy vásárlója volt. Fölötte a nagybirtokos arisztokrácia meg már leszokott róla, hogy mecénás legyen, inkább sine cura formájában maga próbált, amiből csak lehetett, hasznot húzni, igazgatósági tagként, a többi közt, a lapkiadó vállalatok részvénytársaságaitól is. A katolikus egyháznak jelentős vagyona volt, elkötelezve is érezte magát érdekei és felfogását szolgáló sajtó támogatására. Két nagy napilapot s jónéhány folyóiratot tartott fenn. ezen kivül a jobboldalon nagyobb pénzforrásnak már csak az állam kasszája maradt, természetes, a kormányzat kezelésében. Sajtóalapjuk volt az egyes minisztériumoknak, de igazán naggyal a miniszterelnökség rendelkezett. Ebből juttatott, a maga politikai meggondolása szerint, rendszeres anyagi támogatást a lapoknak, olykor rendkivülit is, főleg pedig politikai válságok és válaszstások idején. A pénzt vidéken föntröl kapott utasitások alapján a főispánok osztották szét, a fövárosaban maga a miniszterelnökség. Budapesten a polgármesternek is volt sajtóalapja, kezelése, éppugy mint a miniszterelnökségé, szigorúan bizalmas alapon folyt. Elszámolni róla nem kellett senkinek. Emellett a pogármester a sajtó támogatása céljából mintegy titkos adót vetett ki a nagyobb fővárosi üzemekre, az Elektromos Művekre, a Gázművekre, s hasonlókra. Az államnak és a fővárosnak óriási nyomtatványszükséglete volt. Elöállitása a sajtótámogatás egyik formájává vált, a munka kiadásánál politikai célzattal részesitve elönyben egyes lapkiadó nyomdákat. S akadtak középvállalatok, melyeknek tulajdonosai vagy vezetöi egyik-másik napilapot idönként pénzzel segitették az ügy iránti rokonszenvből, vagy jószolgálatokért, esetleg fentröl, a kormánykörökből jött biztatásra. De mindez együtt aligha tett ki annyit, mint amennyit támogatásra a baloldal sajtója kapott a nagytőkétől. A napisajtóban ez alól csak egy kivétel volt, a Népszava, melynek müködését anyagilag a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek biztositották. A többi közvetve vagy közvetlenül a nagytökére támaszkodott. Ennek három legföbb érdekvédelmi szerve — a GYOSZ (Gyáriparosok Országos Szövetsége), a TÉBE (Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete), az OMKE (Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület) — közös sajtóbizottságot tartott fönn, hogy összehangoltan, érdekeik és elveik gondos érvényesitésével határozzzanak a lapok pénzbeli támogatásáról. S ez minden évben tetemes összeg volt. Ezt németből pestivé puhitott szóval pausálénak nevezték, vagyis általánynak, hirdetésekért, melyeket azonban többnyire le sem kellett közölni. Ettől függetlenül a három érdekvédelmi szerv valamelyike gyakran külön is gondját viselte egy-egy újságnak vagy folyóiratnak. Így volt például a GYOSZ egyik fő istápolója a baloldal nagytekintélyű folyóiratának, a Nyugatnak. S a nagytőkések közt mindig akadtak bökezű mecénások — kiemelkedően a Hatvany család és a Kornfeldek — akik egyénileg is sokat áldoztak, ha megfelelt nézeteiknek, a nyomtatott betűre. A szabadkőműves páholyokat a kormányzat ugyan betiltotta már a legelején, de titokban, különböző fedőszervek, egyesületek mögött tovább működtek, s nemcsak folyóiratukat, a Századunkat, s napilapjukat, a Világot, aztán annak utódát, a Magyar Hírlapot tartották fönn, alkalmilag más sajtótermékeknél is segítettek a pénzszerzésben. Ezt főleg tagjaik személyes összeköttetése vagy magas gazdasági poziciója tette lehetővé. Ilyen volt a többi közt Pfeifer Ignác, az Egyesült Izzó vezérigazgatója, aki a szabadkőművesek egyik főemberének számított a két háború között.
S bevételeinek növelésére a sajtó eléggé általánosan alkalmazott egy különös módszert is. Ilyenkor a kapott pénz nem azt jutalmazta, amit a lap eszmeileg kifejezett, hanem: amit tárgyilag nem irt meg. Az igy elhallgatott tények rendszerint gazdasági vonatkozásúak voltak, de nem mindig: nevesebb emberek magánélete is alkalmakat kínált. Nehéz ezt másnak nevezni, mint zsarolásnak. S dívott ez mindkét oldal sajtójában. De mivel a hazai kapitalista szellemiség a gátlástalan szerzés jegyében fogant, a polgári lapoknál kapott kirívóbban lábra. E módszer és szellemiség magasiskoláját Miklós Andor pályafutása ábrázolja, aki újságiró gyanánt mint a Pesti Npló közgazdasági munkatársa kezdte a század elején és egy nálunk példátlan betűbirodalom uraként fejezte be a harmincas években. Jellemző volt még az úgynevezett borítékpénz is. Ezt bankok és más nagyvállalatok adták egyes újságiróknak, többnyire rendszeresen, kivételes szolgálatkészségükért, bennfentes információért, vagy ki tudja miért. Nevét e juttatás a szakmában onnan kapta, hogy a pénzt műtapintattal boritékba téve adták át — ez oly bizalmas volt, hogy mindig négyszemközt zajlott le s nyugtát sem kellett adni róla. Ilyen boritékpénzt még a Népszava egyes munkatársai is kaptak. A kitartottság a sajtó mindkét oldalán, az a cinizmus határán járó szemlélet, amivel a támogató pénzforrások és a támogatott lapok egymáshoz való viszonyukat nézték, és a haszonra törő nyers üzletiesség — mindez a sajtó erkölcsét meglehetösen lerontotta. Ezzel magyarázható, hogy a két háború között voltak újságmágnások, voltak kiváló újságirók mindkét oldalon, nagy irók, akik napilapokba irtakk, de nem volt többé olyan történelmi szerepű lap, mint egykor Kemény Zsigmond Pesti Naplója, melynek főszerkesztői székében olyan szabású iró ült volna, mint mondjuk Németh László vagy Illyés Gyula: erkölcsnek és agynak.
A jobb és bal világos ellentétéből következett volna, hogy a baloldal sajtója teljes együntetüséggel áll szemben a kormányzattal. De e következetesség, kivéve többnyire a Népszavát, gyakran hiányzott belöle. Áltlánossában szépen hangoztatta érveit, s birálta, olykor élesen is a kormányzatot, de időnként megtalálta a módját hangban és alkalomban annak is, hogy támogassa. Ez Bethlen egész miniszterelnökséte alatt jól kitetszett. Később sem szünt meg (Gömbös és Imrédy személye kivétel), csak hangja és alkalmai módosutak. E kettősség a baloldali sajtót kitartó s e réven jórészt sugalló nagytőke kétlakiságával függ össze: zsebe érdekével a kormányzat oldalán lakozott, szive hajlamaival, társadalmi helyével bedig a baloldalon.
Mind a nagybirtokot, a restauráció a nagytőkét is helyreállitotta. Működési lehetőségét visszanyerve, gazdaságilag a birtokon belüliek közé került, s abban, amit kizskámányolásnak szoktak nevezni, biztositott jogai és poziciói voltak. Gazdasági hatalma folytán így egyik részese lett a politikai uralomnak. Csak nem oly szemetszúróan, mint a nagybirtok vagy a magas klérus. Ha nem is dobra verten, érdekeit nagyon is tiszteletben tartották, s bizalmi emberei nagy hangsúllyal minden kormányban ott ültek. Imrédy is a vezető nagytőkések bizalmából lett miniszter. S épp néhány év mulva, súlyosan csalódván benne, főlegg az ő kivánságukra kellett távoznia a miniszterelnöki székből. Bármennyit változott is az ország politikai légköre a harmincas évek derekától, befolyásuk, föl egészen Horthyig, változatlanul nagy maradt. Alighanem még nőtt is. Ebből logikusan következnék, hogy a nagytőke, s ezzel megtestesitői, a nagytőkések, minél nagyobbak annál inkább a jobboldalhoz tartoztak. De akkor miért nem a jobboldali szervezkedéseket, egyesületeket támogatták anyagilag, miért következetesen a baloldaliakat? Persze nyilvánvaló, hogy miért: a sajátságos magyar tásadalomfejlödés eredményeként, amiröl fontebb már volt bővebben szó, a polgári szerkezethez tartoztak. Annak minden gondolati és érzelmi meghatározottságával. Gazdasági és politikai gondolkozásuk alapja a liberalizmus volt. S itt, a két háború közti korban, a liberalizmust kizárólag már csak a baloldal, főleg polgári rétege, vallotta magáénak, nem úgy, mint a kiegyezést követo évtizedekben, amikor még a politizáló dzsentri is liberális volt. Érzelmileg pedig a zsidóság külön szolidaritása, mely a polgári szerkezetet, de azon túl az egész baloldalt is összehangolta, a nagytőkésekben is épp úgy megvolt, mint a legtöbb zsidóban. Különben is, próbálta volna valaki azt mondani ezeknek az embereknek — akármelyiknek Chorin Ferenctől Goldberger Leóig — hogy ők a jobboldali ideológia hivei, felháborodott tiltakozás lett volna a válasz. A jobboldaliságot még a szelíd konzervativ jelző értelmében sem vállalták volna. S nem is férhet kétség hozzá, őszintén hitték, hogy ők mindenben a haladást képviselik, nem a maradiságot. Az ország állapotát teintve azonban az ő esetükben a hiedelem és a valóság csupán töredésesen fedte egymást.
A két háború közt hivatalos állami cenzúra nem volt egész a második világháború kitöréséig. Volt azonban hallgatólagos és magánjellegű cenzúra mindkét oldal sajtójában. Ez elég következetesen működött, mindenki tudott róla, akinek köze volt a nyomtatott betűhöz, de nyílt tiltakozásként szóvátenni mégsem lehetett. Mert nem volt hol. E belső cenzúra ténye maga is cenzúra védelme alatt állt mind a két oldalon. Csak alkalmazkodni lehetett hozzá. S ez az alkalmazkodás vonta maga után, a többi közt, amit az irodalom kettészakadásoának szoktak nevvezni. Mert valóban az irodalom is, aszerint, hogy hol kapott publikálási lehetőséget s ezzel milyen tilalmakat és követelményeket kellett szem előtt tartania, minősült jobboldalinak vagy baloldalinak. E meglehetős elkülönülés tette lehetővé, hogy mindkét oldalon mintegy beltenyészet gyanánt külön, a másiktól merőben eltérő irodalmi értékelés jusson érvényre. Közepes, vagy annál is gyöngébb irókat ez fújt föl óriásokká. Ma már nevetséges, de megtörtént: a jobboldal az Akadémia útján Herczeg Ferencet ajánlotta Nóbel díjra, a baloldali sajtókörök pedig nemzetközi kapcsolataik révén Földi Mihályt a Pen Club nagydíjára. Nem kapták meg, perszze. Egyébként minden irodalomértő ember tudja, és akkor is tudta, hogy kik lettek volna méltó jelöltek: Babits Mihály, Krúdy Gyula, Kassák Lajos. De bárhová is sorolhatók ezek az irók politikailag, egy közös hiányban szenvedtek: csak bennszülöttek voltak. Ennél is jellemzőbb azonban, hogy a jobboldal sajtójában a társadalmi elnyomás volt a legfőbb tabu: nemcsak érdemi tárgyalása, de pusztán annak megállapitása, hogy ez igenis létezik. Hasonlóképpen volt tabu a zsidókérdés a baloldalon. A jobboldalon a társadalmi elnyomást kendőző keresztény nemzeti ideológia birálata vált kizárttá, akár keresztény, akár nemzeti vonatkozásban. A baloldalon a kapitalizmus s főleg a nagytőke aránytalan szerepe a mi viszonyaink közt, a szocáldemokrata sávban a zsidókérdés mellett a marxizmus. E védett témákban a sajtó mindkét térfelén csak egyértelmü helyeslés hangján lehetett irni, ami birálat kivülről jön, a másik oldalról, többnyire nem más vélemények számitott csupán, hanem határozottan ellenségesnek. Így az egész sajtót olcsó önigazultság és türelmetlenség jellemezte.
Az újságirók többsége e tilalmakhoz igazodást nem érezte korlátnak. Fújták, amit kellett, s a tabu prblémák számukra nem léteztek. Vagy vakságból, vagy cinizmus jóvoltából. Akadtak azonban mindkét oldalon nyitottabb szemű emberek is akik tisztában voltak a tilalmakkal és okaikkal, de megkeseredve vagy egykedvűen tudomásul vették és alkalmazkodtak. Ezt jól felfogott önérdek, a mindennepi kenyér kivánta meg. És a különbeknél — nagyobb iróknál — saját tehetségük védelme és érvényre juttatása. Ilyen a baloldalon sokkal több volt, mint a jobbon. Mert a modern— jórészt tehát az igazi — huszadik századi irodalmunk a Nyugat megindulása után a baloldalon kapott hajlékot és megbecsülést. A tabu tiszteletben tartása fejében. S bármelyik oldal sajtója kötelékéből kilépni csak úgy lehetett, hogy az iró belép a másikba. Ezt a volt gazdák és hivek árulásnak tartották és megbélyegezték érte. Aki a jobboldali sajtóból a baloldaliba vonult át, igy kapta a zsidó bérenc és nemzetellenes bélyeget. Aki meg a baloldaliból a jobboldaliba, az antiszemitát majd a fasisztát. A sajtó e két térfelén, e szellemi és politikai erődrendszreken kívül betü számára nem létezett nyilvánosság. Valamnnyire is számba vehető semmiképp. Ahhoz Szabó Dezsőnek kellett lenni, hogy mindkét oldal száműzüttjeként ezt megkísérelje megteremteni — és sikerrel. A huszas évek elejétől kezdve bukdácsoló saját folyóiratokat — Auróra, Élet és Irodalom, Kritikai Füzetek, Ludas Mátyás füzetek — teremtett magának szerény de minden cenzúrától mentes, függeten fórumot. Némi eltéréssel hasonló dolgot tett Németh László is. Őt először a baloldalhoz tartozó Nyugat fedezte fel, rangos pályadijat adván neki, de a továbbiakban mindjárt kiderült, hogy irói szándékai nem illenek bele e folyóiratba. Így került át a jobboldalra azzal, hogy irt a Protestáns Szemébe, a Társadalomtudományba, és a Napkeletbe. A korlátokat azonban, bár más fajtákat, itt is hamar éreznie kellett. Innen vándorol vissza meghivásra a Nyugatba, ahol törekvései, melyek nem változtak, ismét mind kínosabb helyzetbe hozták. Ez az ide-oda vonulás vezetett Némethben ahhoz a felismeréshez, hogy ha el akarja kerülni a belső cenzúrákat, saját zsebéből kell külön foylóiratot inditania. Ez lett a Tanu. Igy megszabadulva a cenzúráktól, mindeketten olyan szellemi szabadságra tettek szert, amilyennel sem a jobboldalon, sem a balon egyetlen iró nem rendelkezett. Ezért nem véletlen egyáltalán, hogy az érdemi reform programja, mely a maga teljességében egyik oldalon sem férhetett el, e két iró tollából, saját folyóirataikban, részletesen kifejtve, látott először napvilágot.
(Gombos Gyula: Eszmélet. Püski, 1999
