(a kihagyások, a rövidítésen kívül mindenféle koncepciót nélkülöznek.)

Minden a szavakkal kezdődik

NSZ • 2004. április 15. • Szerző: Magyar Bálint

Nem a vagonajtó csapódása, nem a csendőrök káromkodása, nem is a megkínzottak jajveszékelése. Nem ezek az első hangok. Kulturált urak: politikusok, újságírók, közgazdászok, statisztikusok választékos szavaival, gördülékeny mondataival kezdődött minden. Újságcikkekben, könyvekben, tanulmányokban leírt, politikai gyűléseken tartott beszédekben elhangzott, könnyen emészthető, minden bajra magyarázatot nyújtó gondolatmenetekkel a „káros zsidó befolyásról”, a „magyar életerőt elszívó idegen parazitákról”.

Apám története
Más idők, más szavak: „Nincs vallásfelekezet, melyből szabadságharcunkban hősök és dúsan áldozók nem támadtak volna: alig van népfaj, mely a zsidókat hűségben és munkásságban nemzeti háborúnk körül felülhaladná; a jogegyenlőség kimondás újjászületésünknek egyik szükséges következménye s midőn azt a mózesvallásúakra alkalmazzuk, az emberi és polgári kötelesség egyszerű teljesítésén túl, a hazafiúi érdemet jutalmazzuk meg.” Ükapám, Szemere Bertalan, Magyarország második felelős kormányának miniszterelnöke indokolta így a zsidók egyenjogúsításának szükségességét 1849 nyarán. Kevés kérdés volt, amelyben a szabadságharc egyik vezetője, Szemere, és egyik eltiprója, Haynau táborszernagy egyetértett, ám a zsidóság szerepe a szabadságharcban ezek közé tartozott. Az osztrák tábornok a következő megjegyzéssel vetett ki hadisarcot az elfoglalt magyar városok zsidó lakosaira: „A Magyarországban levő izraelitáknak legnagyobb része érzelmeik és gonosz cselekvésmódjuk által az ottani forradalmat, mely az ő közreműködésük nélkül soha nem nyerhetett volna kiterjedést, előmozdították.” A magyar országgyűlés lépése, amellyel 1849 júliusában megadta a magyar zsidóknak az egyenlő jogokat, már csak tisztán morális állásfoglalás volt. A szabadságharc végnapjait élte, a gesztus semmilyen kézzelfogható katonai, politikai előnyt nem ígért: a meggyőződés és becsület diktálta így.

(...)

Nagyapám saját példáján tapasztalhatta, hogy Magyarországon a nyilvános, mocskolódó zsidózáshoz sokaknak nem volt szükségük zsidótörvényre. 1937-ben a Magyar sajtó igazi arca című szélsőjobboldali kiadványban „lezsidózták”. A pamfletet Szálasi későbbi sajtófőnöke, Fiala Ferenc szerkesztette. A „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló törvényjavaslatot, közismertebb nevén az első zsidótörvényt pár hónappal később terjesztették a képviselőház elé, amelyet zsidóellenes jogszabályok egész sora követett.

(...)

Anyám története
Anyai nagyanyámnak, Klein Rózának és családjának magyar zsidóként nem volt maradása a román uralom alá került Kolozsváron. 1928-ban mindannyian Budapestre költöztek. Nagyanyám, mert szülei nem engedték, hogy román szerelméhez menjen férjhez, ekkor már az első világháború magyar katonájának, Schwarcz Dezsőnek lett a felesége. Házasságukból született Eta, Albert és édesanyám, a képen látható Olga. A fénykép, amelyet húsz éve hordok magammal, 1944 kora nyarán készült: fiatal, szőke lány, mosolyog, vállán ballonkabát, rajta sárga csillag. A magyar kormány ekkor, minden idők legnagyobb háborújának ötödik évében nyilvánította anyámat, a Mester utcai Kereskedelmi Középiskola III. osztályos tanulóját a nemzet ellenségének, akinek megjelölése és deportálása az egyik legfontosabb stratégiai-politikai céllá vált.

(...)

A vidéki rokonok sorsa másként alakult. Ők, akárcsak a félmilliós vidéki zsidóság többi tagja, áldozatul estek a holokauszt leggyorsabb deportálási akciójának.

(...)

Többnapos vagonút étlen-szomjan, állva, összepréselve, egyetlen falat étel vagy korty víz nélkül, a lassan megtébolyodók üvöltését és a haldoklók nyöszörgését hallgatva, pokoli forróságban és bűzben. Ezután akár megváltásnak is tűnhetett, amikor végre kinyílt a tolóajtó. Valószínűleg június 28-án vagy 29-én érkeztek meg Birkenauba. A transzporttal érkező emberek többsége, mint mindig, ezúttal is a gázkamrák felé indult. Sosem fogom megtudni, hogy rokonaim túlélték-e a szelekciót, és ha igen, akkor hol, mikor és milyen körülmények között haltak meg. Egy bizonyos, tőlük nem kérdezhettem meg. Egyikük sem tért vissza.

Oszthatatlan identitás
1945 januárjában Budapesten anyai nagyapám, Schwarcz Dezső magára mutatva magyarázta egy orosz katonának, hogy ő „jevrej”, vagyis zsidó. A felszabadító válasz helyett két pofon kíséretében húzta le róla bőrkabátját. Az ilyen incidensek azonban nem változtattak azon a tényen, hogy a pesti gettó lakói életüket köszönhették a Vörös Hadseregnek.

Az új kormány hatályon kívül helyezte a zsidóellenes törvényeket, de a háború végét újabb csalódások követték. A Birkenauban meggyilkolt Bözsi néniék mezőberényi házát 1944-ben elvették, és 1945-ben az újjászerveződő Független Kisgazdapártnak utalták ki. Édesanyámék kétszobás József utcai lakását egy olyan kisnyilas kapta meg, aki a felszabadulást követően – mint annyian mások – fordított egyet a köpönyegen. Nagyapám hiába reklamált a kerületi orosz katonai parancsnokságon. Az orosz tiszt közölte: választhat, elköltözik vagy malenykij robot és Szibéria.

Édesapám a háború után a Nemzeti Színház főtitkáraként ismerte meg szintén ott dolgozó édesanyámat. Anyám ekkorra már Siklósra magyarosította a nevét, és a hitközség méltatlankodása ellenére – a családból egyedül – kikeresztelkedett. Mint oly sokan mások, ő is felejteni akart, nem beszélt életének második világháborús szakaszáról, el akart menekülni mindattól, ami „zsidó”. Szüleim 1950-ben házasodtak össze. Magam 1952-ben születtem. Megkereszteltek, katolikusnak. Nem hívő apám úgy gondolta, legjobb, ha felnőttként magam döntök hitem felől. Ha néhány évvel korábban érkezem, ez nem érdekelte volna a kollaboráns magyar kormányt, és ahogy Kertész Imre fogalmazott, saját hazám „törvényes hatóságai … államközi keretek közt, lepecsételt áruszállítmány formájában egy idegen nagyhatalomnak, kifejezetten a meggyilkoltatás céljára” adtak volna át. Engem, a keresztény vallású, de nem hívő, félig zsidó egészen magyart, aki szerint az ilyen önfelosztó önmeghatározásoknak csak családtörténeti jelentősége lehet. Identitásomat tekintve ugyanis az efféle szétszálazást, rétegbontást ugyanúgy nem lehet megtenni, mint szétválasztani az anyai és az apai vért.

Tavaly télen egy csoportnyi magyar diákot kísértem egy másik magyar tragédia helyszínére, Voronyezsbe. Azon gondolkoztam, hogy a nemzet emlékezetében mi különbözteti meg egymástól Voronyezst és Auschwitz-Birkenaut. Mindkét helyen magyarok százezrei „nyugszanak”, hosszú évtizedeken keresztül egyik traumáról sem lehetett nyíltan beszélni. A doni katasztrófa talán azért él elevenebben a magyar családok köztudatában, mert itt egyes családtagok, apák, fiúk, férjek, testvérek estek el, akiknek emlékét a megmaradottak ápolják. Auschwitz-Birkenauban viszont egész közösségeket, teljes családokat irtottak ki, és az esetek többségében nem maradt senki, aki az áldozatokért gyertyát gyújthatott volna. Lehet, hogy így van, de ez akkor is csak az egyik ok.

Voronyezs – gyász. Auschwitz – gyász és egyben olyan felelősség, amellyel nem könnyű együtt élni. Nehéz megérteni, hogy a magyar állam megtagadta, meghurcolta, kifosztotta és a halálba küldte sok százezer polgárát. Hiába a több ezer, talán több tízezer bátor ember, aki életét is kockára téve mentette az üldözötteket, mégis nehéz feldolgozni azt a tényt, hogy a magyar társadalom többsége passzívan nézte honfitársai kálváriáját, és sokan boldogan csaptak le a zsidó javakra. Nehéz felfogni, hogy ami történt, nem néhány bűnöző magánakciója volt, hanem egy hosszú folyamat betetőzése, amelyért felelős a magyar politikai elit, az értelmiség és a társadalom nem elhanyagolható része. Nem a mi vétkünk, ami történt, de nekünk kell szembenéznünk vele. Nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a zsidóságot más országokban is elpusztították, ne azt emlegessük, hogy a francia rendőrség, a holland hivatalnokok, a baltikumi vagy éppen ukrán SS-önkéntesek és a lengyel kollaboránsok segítsége nélkül a nácik máshol sem irthatták volna ki a zsidókat.

Kollektív bűnösség nincs, és nem is lehet, az utódok nem tehetők felelőssé a 60 éve történtekért. De egyéni felelősség van. Nekünk az a felelősségünk, hogy emlékezzünk és kimondjuk hangosan és érthetően: sok százezernyi egyéni megalkuvásból, irigységből, gyávaságból, bűnből és rosszindulatból állt össze az a tragédia, amely 1944–1945-ben bekövetkezett. A múlt feldolgozását nem alapozhatjuk felejtésre és újabb hazugságokra.

Mondjuk tehát el, hogy mi történt 60 éve ebben az országban. Mondjuk el gyerekeinknek, a következő generációknak, hogy hat évtizede magyarok üldöztek, aláztak és gyilkoltak meg magyarokat egy gonosz és értelmetlen ideológia alapján. Tegyük meg azért, hogy azok a bizonyos kódolt vagy egyértelmű szavak soha többé ne vezethessenek a vagonajtó csapódásához.

A nemzeti emlékezetnek legyen kitörölhetetlen eleme, hogy a holokauszt magyar tragédia, hiszen minden tizedik áldozatát – azaz jóval több mint félmillió magyar zsidót és romát – magyar állampolgárként ölték meg. A legnagyobb náci megsemmisítő tábor minden harmadik áldozatát a náciknak segédkező magyar kormány parancsára a magyar hatóságok deportálták Magyarországról, s bár Auschwitz-Birkenauban nincsenek sírok, ez a hely történelmünk legnagyobb magyar temetője.