"Felakasztjuk mi az Úristent is!"
AMI A TÖRTÉNELEMKÖNYVEKBŐL KIMARADT....
Egy jeles történészünk Bálint István János írta meg a Nyugati Magyarságban (1996. dec. 12. sz.)
ellenérzéseit a Magyarok krónikája című könyv kapcsán. E "minden magyar család" TÖRTÉNELEMKÖNYVÉNEK szánt műből, csakúgy mint az iskolai tankönyvekből igen sok tényt szándékosan kihagytak.
(Az oldalszámok erre a könyvre utalnak)
---------------------------------------------------
(folytatás)
2. A VÖRÖSÖKRŐL:
552. o. 1918. dec. Kimaradt: a vörös propaganda már 1918 decemberében felütötte a fejét Magyarországon.
Ekkor Oroszországból a hadifoglyok tízezreivel több agitátor is hazatért, bőven ellátva orosz pénzzel és moszkvai utasítással. Vezérük Kun Béla volt, a háború előtt jelentéktelen vidéki újságíró, és csalások miatt degradált munkásbiztosító pénztári tisztviselő.
Kós Károly így emlékezik rá: "Emlékszem, okos, szorgalmas, de rettentően pökhendi zsidó fiú volt, osztálytársai átlag minden héten kegyetlenül elverték, de nem használt. Tanáraink sem szerették a kolozsvári Református Főgimnáziumban, mert konfidens volt..." (Kós Károly: Hármaskönyv. Bukarest, 1969. 222.)
Kolozsvárról azért kellett eltűnnie, mert ellopta a munkásbiztosító betegsegélyező pénztárát.
Ellopta Kós Károly egyik Móricz-illusztrációját is, amikor meglátogatta Sztánán.
"A kommunista Kun Béla" portréjához még Arnaldo Fraccaroli olasz újságíró naplójából: "...Kun Béla 35 éves, középtermetű, idő előtt elhízott figura. Borotvált képű, rövidre nyírott a haja. Elpuhult lágy hájtömeg. Duzzadt kiálló ajkak, intelligens, gyorsmozgású apró szemei mélyen fekszenek, hangja a sok beszédtől rekedt."
A kivégzések és a terrorcselekmények főként Kun Béla, Pogány József és Landler Jenő tudtával, és utasítására történtek.
Ha Romanelli alezredes, az olasz katonai misszió vezetője tiltakozott a kivégzések miatt, ezt Kun a "belügyekbe való beavatkozásnak" minősítette.
Tömeges kivégzéseknél az áldozat egyik szemét kiszúrták, s úgy kellett végignéznie társai kivégzését. Gyakran kihúzták az áldozat nyelvét, de sokszor előfordult, hogy a kínlódó embernek felmetszették a hasát, és kihúzták a beleit.
Kun áldásos tevékenységét Magyarország ellen az emigrációban is folytatta, az antant érdekében.
A moszkvai Vörös Újságban Területi integritás címen írott cikkében (1921. febr. 5. és 12.) így ír: "Nem szabad követelni, hogy a magyarság az elszakított területeken a népszavazást, az önrendelkezési jogot érvényesítse. Hasonlóképpen nincs szükség a kulturális önkormányzatra sem. A magyar nyelvű kommunistáknak kötelességük tiszteletben tartani a volt Magyarország területén alakult államok antant-imperializmus által megszabott határainak integritását..."
Környezetében megforduló kommunisták írták meg róla, hogy a magyarországi proletárdiktatúra alatt a sorsdöntő fordulatoknál hisztériás rohamok lepték meg, elveszítette fejét, és félelmében sírt, mint egy gyermek; mindig azon jajgatott, hogy fel fogják akasztani, mert minden felelősséget magára kell vállalnia. Ez a gyáva, folyton saját életéért rettegő ember a krími félsziget polgári biztosaként most úrnak, parancsolónak érzi magát (1920 végén), aki végre bármit tehet, senki számadásra nem vonhatja. Megbízható becslés szerint Kun Theodosiában 7500, Szimferopolban 12 ezer, Szevasztopolban 10 ezer, Kercsben 6000, Jaltában 5000 embert végeztetett ki, ez utóbbi helyen a vöröskeresztes kórház tizenhét betegápolónőjét és három orvosát is. Alupkában a kórház udvarán lövetett agyon 272 háborús rokkantat, akiket hordágyakon cipeltek le a kórtermekből.
