Magyarok Amerikája 1.

Még nem is olyan régen, fél évszázaddal ezelőtt voltak falvak, városok, még inkább városrészek — ott, Amerika földjén, ahol az utca nyelve magyar volt. Ma már ez múlt. Emlék. A haza, a közös haza felköltözött a magasba, át a lelkekbe, tudatokba. És ott: Amerika a magyaroké is. Azoké a magyaroké is, akik ott élnek! S így: magyaroknak is van Amerikájuk. Akik itt lelték meg hazájukat, vagy szüleik révén magukban hordják az óhazát is, de Amerikát a magukénak érzik, tudják. Azonosulnak vele, s valahol büszkék is rá.Igen. Magyarok Amerikája! Van ilyen is. Egyfajta haza a magasban ez is. Lelkekben élő haza! Még nem is olyan régen, fél évszázaddal ezelőtt voltak falvak, városok, még inkább városrészek — ott, Amerika földjén, ahol az utca nyelve magyar volt. Ma már ez múlt. Emlék. A haza, a közös haza felköltözött a magasba, át a lelkekbe, tudatokba. És ott: Amerika a magyaroké is. Azoké a magyaroké is, akik ott élnek! S így: magyaroknak is van Amerikájuk. Akik itt lelték meg hazájukat, vagy szüleik révén magukban hordják az óhazát is, de Amerikát a magukénak érzik, tudják. Azonosulnak vele, s valahol büszkék is rá.
,,Itt mindenki emigráns volt valamikor. Ez az, ahogy az egészen mássá tette ezt az országot. Mindenki valamikor, kivéve az indiánokat, ide jött, és senkinek az őse nem született itt.” (Noymer Lucianna, Boston)
,,Az ország befogadott. Amikor ide jöttünk, itt keményen dolgozunk, hogy a célunkat elérjük. És hál’istennek el is érjük a célunkat. Mert akik keményen dolgoznak itt, Amerikában, a céljukat elérik. Úgy is, hogy pénzt keresnek, s úgy is, hogy szakképesítést szereznek, elmennek egyetemekre.” (Szász Csabáné, Denver)
*
Milyen vagy hát, Amerika? Milyen vagy te, Újvilág? Te — most, ahogy repül velünk a gép, a vasmadár, azon meditálunk — épp 510 éve vagy már ,,felfedezve” az európai emberek számára. Az őslakók, az indiánok, akik ezelőtt kb. 25 000 évvel vándoroltak át hozzád a Bering-szoroson, s lakták be az Északi-sark csücskétől a déli félteke alsó harmadáig, elvesztettek téged, elveszett föld lett számukra az egykori haza. A ,,betolakodók” nemcsak uralmukat teremtették meg itt, tették ,,új világgá” (európai nézőpont) az ugyanúgy régit, de szétdúlták, elpusztították az ott meghonosodott hagyományos életformát, a sajátos arcú és a maga nemében teljes indián kultúrát, szegényebbé téve ezáltal az emberiséget. Hogy gazdagodott is itt, a földgolyóbisnak ezen a felén a világ, az emberiség, talán ez is törvény. Ami ott mínusz, a másik oldalon plusszá válhat, és vált is a maga módján. Amerika a szabadság földje lett egy időben. Aztán a világra rátelepedő, ránehezedő, azt leigázó monopóliumok földje is lett, megint csak fény és árnyék, vesztés és nyerés, lefekvés és ébredés módján, a dolgok kettőssége folytán. De ezekért, sem ezért, sem azért mi, magyarok nem vagyunk felelősek. Mi mint munkát kereső, majd új, védő, megvédő, az elveszített otthon, az elveszített vagy vissza szerezni nem tudott szabadság helyett a szabadság levegőjét adó, az üldöztetések elől megóvó, majd: jobb életet biztosító hazát keresők érkeztünk ide már az 1848—49-es szabadságharcunk leverése után, aztán nagyobb rajokban a XIX—XX. század fordulóján, 1948—50-ben, 1956-ban és a ’80-as évektől kezdve. Utóbb, az utóbbi évtizedben is érkeztek, érkeznek ide magyar fiatalok, ,,más nép, másfajta raj”, jönnek tanulni, felfedezni a világot, hogy majd hazavihessék mindazt, amit itt értelmükkel, eszükkel be tudtak fogadni.
*
Mennyi magyar! Szállóige: másfél millió ember! És ott, szétszóratottságukban: cseppek a tengerben, hányódó bóják az óceánok vizein, hányódó, hánykolódó magyar sorsok az idegenség tengerében. Már József Attila fájlalta őket.
,,Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk!”
Emberek, akik elszakadtak a szülőföldtől, kiszakadtak abból a talajból, mely őket adta, megtermette, s akik megpróbáltak új gyökereket ereszteni, sokan úgy, hogy a régit is megőrizték. Megőrizték, megpróbálták tovább is adni gyermekeiknek, unokáiknak, de valahogy úgy, mint amikor a folyamból folyó, abból sekély vizű patak lesz, aztán még csermelyként csörgedezik egy ideig, hogy majd visszajusson a földbe, a hűsbe, életadóba, mely magába is fogad, magába is zárja minden gyermekét. És az itt lecsukódó, lezáruló koporsók után nagyobb űr, nagyobb üresség marad, mint odahaza. A szülőföldön, otthon az egyén halála nem jelenti a kultúra, a magyar kultúra elapadását. Itt igen. Olvastam olyan hirdetést: ,,Tudomására hozzuk mindenkinek, hogy intézményünk több magyar könyvtárat nem tud elfogadni tárolási felület hiányában.” Igen. A távozó nincs, akire hagyja örökségét. Nincs, akire hagyja kultúráját. Mert az idegen föld el is nyel, nyeli, nyeli, nyeli a magyarságot. Nyeli azokat, akiknek az anyanyelv, az anyanyelvű kultúra is hazájuk. Az első generációsok még lelkükkel otthon, az óhazában élnek, vagy abban a hazában, melyet magukban ide hoztak.
,,Sokan úgy szokták ezt mondani, hogy mikor hagyta el az ember Magyarországot, mikor jött el, mikor menekült el. Most visszatekintve úgy érzem, hogy tulajdonképpen az ember nem hagyta el Magyarországot soha, hanem amikor átlépte a határt, Magyarországot hozta magával. És Magyarországot az ember hozta mindvégig, és elhozta ide, és hatvan évvel később benne Magyarország az, amit magával hozott, s az, amit még hozzáépített. Most már biztos, nem mindenki így van, sokan időközben elpotyogtattak abból a Magyarországból ezt-azt, voltak, akiknél a nyelv is megkopott, de ha a nyelv megkopott, nem biztos, hogy a lélek is megkopott, egyénileg változott ez, de valamennyit mindenki megtartott abból a Magyarországból.” (Koncz Lajos, Boston)
Ebben a kopásban, vesztésben az apadás, a vizek visszafelé folyása. A törzs visszafejlődése, elszáradása. A kultúravesztés, nyelvvesztés, identitásvesztés. Mint folyamat, mint valami furcsa menet, menetelés, melyet nem lehet megállítani. Mely utódaiban mindenkin bekövetkezik, aki itt szórja el magvait.
*
Milyen vagy, Amerika? Milyenek vagytok, amerikai magyarok?
A másfél év előtti kereső, felfedező utat, annak állomásait villantjuk fel naplójegyzetek, beszélgetéstöredékek, a megszólaltatottak vallomásos szavai segítségével.
*
április 9.
Kedves Napló! Hosszas hallgatás után ismét előttem a naplóm. A sok munka, rohanás miatt rég nem írhattam. A reggel indultunk, Püski bácsi Laci fia vitt ki a repülőtérre. 12.50-kor pontosan felszállt velünk a kényelmes gép. (Bernád Ilona, a továbbiakban: B. I.)
Repülünk Párizs felé. Most, fél háromkor kezdett leszállómanővereket végezni a gép. A tegnap töltöttem a hatvanhatodik évemet. Mondhatom, ez az éve, esztendeje az életemnek jól kezdődött. Mert számomra a megismerés, a világ felfedezésének a lehetősége mindig a jót jelentette. Mellettem ül Ilonka, ő az ablak birtokosa. Pesten hideg idő volt, itt fent, a gépben normális a hőmérséklet. Mit érzek? Egy csomó izgalom tölt el, de valahol derűs is vagyok. Napok, hetek, hónapok óta nagy a nyomás rajtunk. Most — mondhatni — először mosolyogtunk mind a ketten a pesti röptéren. Megpróbáljuk az idegességeket otthon hagyni. (Gazda József, a továbbiakban: G. J.)
Hogy vágytunk mind a ketten: Párizs, ha újra láthatnálak, ha megláthatnálak. Még a manőverezéseket is úgy végezte valahogy a gépünk, hogy a városból, Ady Bakonyából semmit sem mutatott meg. Csak a Charle De Gaulle Repülőtér hatalmas méretei, a sűrűn sürgő gépmadarak — melyek itt vagy meredeken kapaszkodnak felfelé, vagy hegyes szögben közelednek a föld felé — jelzik, hogy itt is dobog a világ szíve.
A hatalmas repülőtéren két órát várakoztattak, késve, csak hat órakor indultunk. Mindenhol a repülőn nagy mosolyok, a kiszolgálás jó, az étel is, még sok is, különlegességek, otthon nem is álmodunk róla. Istvánkámnak is becsülettel adnék belőle. Sajnálom szegényt, ő úgy jött volna velünk, mondta is! De hát az élet! Mások a feladataink, őt az iskola várja. S a repülőjegy is drága (B. I.)
Aztán:
A hatalmas légibusz, a Boeing 747—400 száll velünk. Már fél órája repülünk, talán még szárazföld vagy már az óceán fölött? Alattunk felhők fehér fátyla, mely elföd mindent. A hatalmas, kétemeletes gép zúg. Az ülőhelyünkön kis csomag várt, benne fülhallgató, talán a miénk lesz. Belefér ez is a 418 dollárba. Mi, a ,,lagărul socialist”-ban felnőtt, annak a volt földjéről kilépett utasok csodálkozunk, hogy itt annyi minden ,,jár”, s jól is esik ez a sok minden. Ezt is hazaviszem, azt is hazaviszem. ,,Ez jó lesz Istvánnak!” — mondja Ilonka, ahogy a fülhallgató előkerül. ,,Nekem is jó lesz a hangszalagmásolásra” — motyogom én. (… Az én számításom szerint nemsokára el kell hogy kezdődjék a leszállási manőver, hiszen múlnak az órák... Látni a rojtosodó tengerszélet, aztán a földet, az új világ földjét. (G. J.)
Régen a felfedezők, majd az új hazát keresők hajóval érkeztek meg ide. Még 1956 menekültáradata is. Ám az a világ már a múlté. Most a hatalmas gépmadarak repülik be az eget. Van olyan repülőtere is Amerikának, hogy a nap 24 óráján keresztül minden öt percben felszáll és minden öt percben leszáll egy gép. Ötpercenként emberek százai emelkednek fel, indulnak el valahová, valamerre, s emberek százai érkeznek meg valahonnan, valamerről.