|
Téma: Két Amerika
|
|
estebany |
Válasz | 2005. augusztus 12. 22:05 | Sorszám: 30 |
|
Először osszuk kétfelé a magyar diaszpórát: emigránsok és elszakítottak. Anélkül, hogy bizonyítanám: az elszakítottakat, azok beolvadási hajlandóságát azért ne taglaljuk, mert sorsuk tulajdonképpen példa nélküli: 45 után új "gazdáik" számos olyan eszközt próbáltak ki rajtuk, gyakran eredményesen, amelyek ugye nem voltak (és ma sem) jellemzőek a többségi nemzetekre. (Amerikában, Franciaországban, Ausztráliában senkinek nem szúr szemet az, ha valaki olasz, német, horvát, vagy éppen magyar: a közös nevező: az új haza nyelvének átvétele mellett ki-ki kedvére ápolhatta-ápolhatja anyanyelvét, anyanyelvi kultúráját, anyanemzetéhez fűződő kapcsolatait. Ezt azért jó lelkiismerettel nem merem kijelenteni a kárpát-medencei államok mindegyikéről. Lehet, hogy némiképpen változtak az eszközök az erőszakos asszimilációs kurzus óta, de az eltelt nyolcvan év sokat "kivett" az identitásból, az anyanemzet pedig valahogy elfelejtett abba beletenni. Nemcsak szavakat, hanem tetteket is). Nyugati emigráció: ez már elmélyültebb analízist követelne, de abból indulok ki, hogy a nyugati emigráció képviselői általában jelentős nyomás, hogy ne mondjam: kényszer alapján vándoroltak ki, és hosszú-hoszú éveken át nem tudtak érdemi kapcsolatokat ápolni az anyaországgal. Mondhatnám úgy is: önhibájukon kívül. Egymással - szerintem - ápolták-ápolják a kapcsolatot, működőképes és életképes kolóniákat alkottak-alkotnak, elég sokat revitalizálták anyaországi kapcsolataikat. Nem állítom, hogy ők mutatnák fel a legnagyobb kohéziót, de hát - kis ország - kis kohézió. Hogy miért nem vagyunk lengyelek, olaszok vagy írek? valószínűleg a kikerülés körülményei és az emigrációban a domináns szereplők erre is megadnák az adekvát választ, de erről vasi szaktárs biztos bővebbet és autentikusabbat tudna mondani. Meginterjúvolhatnánk éppen őt is.
|
Előzmény: 25 |
|
|
Csili |
Válasz | 2005. augusztus 12. 21:26 | Sorszám: 27 |
|
Ezen a kérdésen, tapasztalataim alapján, magam is elgondolkodtam. Emlékszem, akkor döbbentem meg, amikor egy dél-amerikai városban jártam, Antofagasztában, ahol, mint kiderült, erős volt a horvát bevándorlás a századelőn. Olyannyira, hogy a városban mind a mai napig horvát nyelvű iskola működik. S vajon mi a neve az iskolának? San Esteban... Vagyis Szent István. S Miért? Mert ezt az iskolát még akkor alapították, amikor a horvátok "magyarok" voltak. S hova lettek a magyarok? Azt hiszem, a dolog nyitja soktényezős. Az egyik elem mindenképp a magyar náció történeti sokfélesége. Valamint: a nemzetalkotás kudarca. Ezt ritkán szoktuk hangoztatni, pedig ez az igazság. A 19. sz. a nemzetalkotás időszaka, s ez sokaknak sikerült, ti. erős nációkat létrehozni politikailag, gazdaságilag, kulturálisan. Majdnem sikerült nekünk is, de mire sikerült volna, minden összeomlott. Vagyis nem rögzültek a nemzetalkotó vonások. Ezeket gyrosan felülírták a genetikai származás, a korábbi identitás erővonalai, ezért van, hogy a külhonba szakadó magyar hamar felismeri magában a nem-magyart -- s vagy ilyen lesz (pl. német ott, ahol német származásúnak lenni szép dolog, pl. Uruguayban), vagy beolvad... S ha tudtok, ti is felsorolhattok ilyen tényezőket. Mindenesetre a magyar irodalmi kánon kialakítása önmagában nem elég (mára ez is bomlani látszik)....
|
Előzmény: 25 |
|
|
Apostoll |
Válasz | 2005. augusztus 12. 21:22 | Sorszám: 26 |
|
"De úgy tűnik a magyarság ezen a téren valamiért totális kudarcot vallott. Mindenhol a magyarok olvadnak be elsőként. Csak azt nem értem miért." A "tünik" szó helyes... Azért tekintsd ezt pozitívan. A magyar mindenhol kell! A magyar, büszkesége ellenére tud alkalmazkodni, DE egészen soha nem olvad be. Ez az én tapasztalatom... Tekints szét odahaza! Hányféle un. jobbos irányzat létezik? Ott van egység?
|
Előzmény: 25 |
|
|
