|
Először osszuk kétfelé a magyar diaszpórát: emigránsok és elszakítottak. Anélkül, hogy bizonyítanám: az elszakítottakat, azok beolvadási hajlandóságát azért ne taglaljuk, mert sorsuk tulajdonképpen példa nélküli: 45 után új "gazdáik" számos olyan eszközt próbáltak ki rajtuk, gyakran eredményesen, amelyek ugye nem voltak (és ma sem) jellemzőek a többségi nemzetekre. (Amerikában, Franciaországban, Ausztráliában senkinek nem szúr szemet az, ha valaki olasz, német, horvát, vagy éppen magyar: a közös nevező: az új haza nyelvének átvétele mellett ki-ki kedvére ápolhatta-ápolhatja anyanyelvét, anyanyelvi kultúráját, anyanemzetéhez fűződő kapcsolatait. Ezt azért jó lelkiismerettel nem merem kijelenteni a kárpát-medencei államok mindegyikéről. Lehet, hogy némiképpen változtak az eszközök az erőszakos asszimilációs kurzus óta, de az eltelt nyolcvan év sokat "kivett" az identitásból, az anyanemzet pedig valahogy elfelejtett abba beletenni. Nemcsak szavakat, hanem tetteket is). Nyugati emigráció: ez már elmélyültebb analízist követelne, de abból indulok ki, hogy a nyugati emigráció képviselői általában jelentős nyomás, hogy ne mondjam: kényszer alapján vándoroltak ki, és hosszú-hoszú éveken át nem tudtak érdemi kapcsolatokat ápolni az anyaországgal. Mondhatnám úgy is: önhibájukon kívül. Egymással - szerintem - ápolták-ápolják a kapcsolatot, működőképes és életképes kolóniákat alkottak-alkotnak, elég sokat revitalizálták anyaországi kapcsolataikat. Nem állítom, hogy ők mutatnák fel a legnagyobb kohéziót, de hát - kis ország - kis kohézió. Hogy miért nem vagyunk lengyelek, olaszok vagy írek? valószínűleg a kikerülés körülményei és az emigrációban a domináns szereplők erre is megadnák az adekvát választ, de erről vasi szaktárs biztos bővebbet és autentikusabbat tudna mondani. Meginterjúvolhatnánk éppen őt is.
|
