Konkrétan általában nem nagyon tudom kárhoztatni, ha egy diktatórikus, néha katonai eszközökkel is elnyomott kisebbség fegyveresen fellázad az őt ért elnyomás ellen, amikor már az erőszakmentes tiltakozás minden formája kudarcot vallott. Izraellel kapcsolatban az 1990-es években ami mégis Izrael oldalára állított, azok a következőek voltak:
-Jordánia 1994-ig nem kötött békeszerződést Izraellel, így emiatt jogosnak éreztem Ciszjordánia megszállva tartását, hisz senki sem engedne egy vele szemben de jure hadviselő államot helyzeti előnyhöz jutni.
-Az 1990-es években indult el az Oslo-i békefolyamat, ami számomra akkor Izrael jóhiszeműségének a jele volt.
-1991-ben az öbölháború idején Szaddam Husszein Scud rakétákat lőtt ki Izraelre, ennek ellenére az mégis önmérsékletet tanúsított.
De aztán ezek a tényezők mind érvényüket veszítették:
-A Jordániával való 1994-es békeszerződéssel úgy éreztem, hogy megszűnt Izrael jogalapja Ciszjordána további megszállva tartására, így onnantól fogva ott egyszerű hódító, semmi több.
-Az volt a benyomásom hogy Netanjahu miniszterelnöké választásától kezdve Izrael minden eszközzel az Osloi békefolyamat elszabotálásán volt, ami megintcsak osszhiszeműség jelnének tűnik. Az 1993-as izraeli-palesztin békeszerződés értelmében Izraelnek 1999-re ki kellett volna vonulnia Ciszjordánia és a Gáza övezet teljes területéről, és ott megszületnie a palesztin államnak. Ehez képest különféle ürügyekkel még midig ottvannak.
