Az "új-emigránsok" megjelenésének-szaporodásának és összetartásuknak örülök, de csak mérsékelten! Örülök, hogy hogy összetartanak, megőrzik magyarságukat, hírünket viszik. Annak viszont nem, hogy idehaza velük is kevesebben vagyunk. Hogy aztán ideiglenes vagy végleges lesz kivándorlásuk, illetve eközben mennyit tudnak megőrizni magyarságukból, illetve mennyire olvasztja be őket Amerika, mint lehetőség, azt még a jövő fogja megmutatni. Félek, hogy ha tényleg Amerika régi dicsősége és korlátlan gazdasági potenciálja vonzotta őket, akkor elszakadásuk végleges lesz. Ha csak kikupálódni, anyagilag "talpraállni" mentek ki tudatosan, de a hazatérés szándéka még él bennük, akkor okozhatnak még kellemes meglepetéseket is. És ebben a kihaló emigránsok szervezeteinek "megszállása" segítheti őket.

Az is érdekelne tisztelettel, hogy vajon mi az oka az amerikai magyarság rendszerváltás utáni meghasonulásának. (Sajnos, a biológia idehaza is teszi a magáét: arat.

Nyugati emigráció: ez már elmélyültebb analízist követelne, de abból indulok ki, hogy a nyugati emigráció képviselői általában jelentős nyomás, hogy ne mondjam: kényszer alapján vándoroltak ki, és hosszú-hoszú éveken át nem tudtak érdemi kapcsolatokat ápolni az anyaországgal. Mondhatnám úgy is: önhibájukon kívül. Egymással - szerintem - ápolták-ápolják a kapcsolatot, működőképes és életképes kolóniákat alkottak-alkotnak, elég sokat revitalizálták anyaországi kapcsolataikat. Nem állítom, hogy ők mutatnák fel a legnagyobb kohéziót, de hát - kis ország - kis kohézió.

Amerika fénye erösen megkopott, legalábbis innen "kintröl". A 60-as, 70-es évek odébb vannak...

Tudod, sokan másra számítottak.

Én a magam részéröl megkérdöjelezem az amerikai vezetés jószándékat, ami a világbékét, mindannyiunk, jólétét és biztonságát illeti.

Röviden te is elszólod magad a "hivalkodó" szócskával.

Én azért ezt megtoldanám. Buták is sokan, hiszen 290 millió ember jóléte nem prolongálható sokáig a maradék pár milliárd rovására.

Ellentetben Demszkij baratom megjegyzesevel,ez az orszag sajnos nem szereny,hanem gazdag es hivalkodo.Szocialis vedohalo itt is van de nem olyan tulbuzgolkodott,agyontamogatott,munkara nem osztonzo liberalis forma mint Canadaban..Szinten ellentetbe canadaban tobb es jobb a munkalehetoseg is,igy ezek az aladucolos jatekok itt nem igen mennek..Mi jut eszebe az amerikaban eloknek rolunk..Nehanyat ):Egy nyugalmazott jonevu fizikus baratom Chicagobol...
Tellerrel egyutt dolgozott!!Neki a magyarok hihetetlen tudasa a kutatasok teren!!

Egy masik amerikai!!!Gabor Zsazsa sicc...
Megint egy masik:Johann Strauss )Siccc!!

Azt hiszem, a dolog nyitja soktényezős. Az egyik elem mindenképp a magyar náció történeti sokfélesége. Valamint: a nemzetalkotás kudarca. Ezt ritkán szoktuk hangoztatni, pedig ez az igazság. A 19. sz. a nemzetalkotás időszaka, s ez sokaknak sikerült, ti. erős nációkat létrehozni politikailag, gazdaságilag, kulturálisan. Majdnem sikerült nekünk is, de mire sikerült volna, minden összeomlott. Vagyis nem rögzültek a nemzetalkotó vonások. Ezeket gyrosan felülírták a genetikai származás, a korábbi identitás erővonalai, ezért van, hogy a külhonba szakadó magyar hamar felismeri magában a nem-magyart -- s vagy ilyen lesz (pl. német ott, ahol német származásúnak lenni szép dolog, pl. Uruguayban), vagy beolvad...

A "tünik" szó helyes...

Azért tekintsd ezt pozitívan. A magyar mindenhol kell!

A magyar, büszkesége ellenére tud alkalmazkodni, DE egészen soha nem olvad be. Ez az én tapasztalatom...

Hiszen a zsidók, a délkelet-európai görögök és örmények, a kelet-európai németek (persze még az 1945-ös kitelepítések előtt) a délkelet ázsiai kínaiak, az amerikai írek és olaszok, a kelet-afrikai indiaiak, és még sok sok más nép van úgy, hogy akárhová kerül, ott életerős diaszpórát képes létrehozni, ami akár évszázadokig szívósan hordozhatja a kultúrát és az identitást.

A magyar diaszpórák viszont szinte mindenhol elsőként olvadnak fel. Nem értem miért, de ez nagyon fáj.
Pedig Trianon, 1956 és az EU csatlakozás után rendkívül hasznos lett volna, ha a magyar nemzetfejlődés egy olyan irányt vesz, amiben életerős, szívós, összetartó, az anyaországgal szoros kapcsolatokat ápoló diaszpórák is meghatározó szerepet töltenek be.
Hogy a magyarságunk ne attól függjön hogy hol élünk, hanem hogy egy kis magyar közösség a világ végén, akár Fokvárosban vagy Szingapúrban is ugyanolyan szívosan és kikezdhetetlenül maradjon meg sok generáción keresztül magyarnak ahogy a fentebb felsorolt számtalan nép diaszpórái őrzik saját identitásukat.

Összesen hozzávetőleg 70 ezer ember sínylődik az Amnesty International (AI) jogvédő szervezet szerdai jelentése szerint titkos amerikai börtönökben a világ különböző országaiban.

Montrealban, Kanadában vagyunk. A tenger ízeit, fuvallatát idáig hozó, apró szigetekkel teleszórt Szt. Lőrinc folyó bal partján épült városban. A francia többségű Québec tartomány s egyben az egész Kanada legnagyobb városában. Vagy másképp nézve: az Újvilágban, Észak-Amerika földjén.
Március 10-e van.
,,Itt még tél van, Montrealban mindenhol az árnyékban nagy hókupacok. Minden kopasz, a fák, nincs semmi zöld. Az utak mentén homok, por, néhol géppel seprik a házak parkjaiban, a kertekben a száraz leveleket, néhol a bokrok ronggyal lekötve, így védik a fagy s a szél ellen. Hideg, erős a levegő! Egyfolytában szél van, még június végén is hozhat fagyot a szél, mondja házigazdánk. Forró a nyár, rövid az ősz, hét hónap a tél. Hát, bizony hosszú.” (B. I.)
Itt minden más, és semmi sem más. Dimbes-dombos, hegyes-völgyes a táj, akárcsak otthon, Erdély földjén. És mégis más. Talán a táj lelke. Talán az épületek természete. A száguldó kocsik rengetege. Meg a tudat is jelzi, mondja: Amerikában vagy! Ez Amerika! Ez az Újvilág! Az Atlanti-óceán vízrengetege, kilométerek ezrei választanak el a szülőföldedtől. A hazádtól.
Az amerikai kontinens nyitott, észak—dél irányban húzódnak a hegyek, így a sarki eredetű légtömegek könnyebben betörhetnek az északibb tájakra, s erőteljesen befolyásolhatják az időjárás alakulását. Ám Kanada lelkét elsősorban mégsem az időjárás alakítja. Hanem az emberek! A történelem.
,,A kanadaiak hozzá vannak szokva, hogy ide emberek jönnek. Az egész kanadai társadalom tulajdonképpen bevándorlókból épült föl. Különös nem volt abban, hogy mi, magyarok is ide jöttünk. Engem mindig a munkám szerint ítéltek meg, amennyit dolgoztam, annyi előnyben részesültem. Ők elismerik azt, ha valaki dolgozik és eredményeket ér el.” (Detre Gyula)
Az évszázadok során e fél földrésznyi ország saját másságtudata is kialakult.
,,A legtöbb kanadai rossz néven veszi, ha egyszerűen csak amerikainak nézik őket.” (Draskói György)
Országukat demokratikusabbnak, emberibbnek érzik. Itt szociálisabbak a törvények, jobban védik az embert. Az élet is szerényebb. Az állam még a legelesettebbekről is gondoskodik. Még olyanok is, akik egy napot sem dolgoztak Kanadában — például egy-egy bevándorolt később érkezett szülője —, szociális segélyt kapnak. És a szociális segélyből szerényen bár, de meg lehet élni.
Hatalmas ország! Oroszország után a második a világon. Területe több mint százszorosa a Magyarországénak. Ám lakóinak száma alig több, mint kétszerese. Éppen ezért még mindig nyitottabb a bevándorlókra, mint a sokkal sűrűbben benépesített Egyesült Államok. Csak 1946 és ’58 között 1 794 000 új hazát keresőt fogadott be. Köztük magyarok tízezreit is.
*
Kanada első magyarjai 1874-ben már megalakították a magyar református egyházat bizonyos Kovács János lelkipásztor vezetésével. Nagyobb raj érkezett 1886-ban, amikor Eszterházy Pál gróf segítségével földéhes magyar parasztcsaládok százait telepítik a Saskatchewan tartomány mezőgazdasági területeire, a prérire, ahol a frissen épült vasút mellett saját falvakat hoznak létre: Eszterházyt, Kaposvárt és Békevárt... A herceg gondoskodását, nemzetféltését-mentését mi sem bizonyítja jobban, hogy nem otthonról segített a ,,kitántorgásban”, hanem: ,,Amerikából bányákból hozatta a munkásokat ide, s ezek szívesen jöttek, mert mind földművesek voltak, s itt földet nagyon olcsón kaptak. Nem ingyen, de olcsón. Azért jöttek Kanadába, hogy földjük legyen. A magyar parasztnak a föld a minden, anélkül nem tud lenni, s inkább a földet művelték, mint hogy bányában dolgozzanak, s Eszterházy volt, aki ide hozatta őket.” (Hermann Miklós)
Eme idegenbe rajzott magyarok 116 éves története önmagában is jelzi: mi lesz a sorsa idegen földön népünk messze sodródott fiainak, még akkor is, ha azok tömbben telepednek le. Kezdetben még él, erőteljesen él önmaguk megtartásának az ösztöne. Önerőből templomot építenek, s folyamatosan kérik már 1892 óta a magyarul beszélő papot. Amíg nincs, maguk között is tartják az istentiszteleteket. Aztán lesz lelkipásztoruk, jönnek az új generációk, fejlődnek, gyarapodnak a települések. 1930 táján közel ötszáz magyar család él ott. De közben hatnak az elszívó erők, a földművelés nem elegendő a fiatalságnak az otthon maradásra. Az 1960-as évek elejére majdnem elnéptelenednek a falvak. Amikor a közvetlen közelben a világ legnagyobb hamuzsírlelőhelyét fedezik fel, megélénkül az élet, de a bányásznak odaérkezők már más nyelvet beszélnek. A nyolcvanas évek elején a kanadai rádió magyar adásának munkatársai még találnak magyarokat, magyarul beszélőket.
,,Ott van Stokholm, az most Stokholm, de valamikor Sokhalomnak hívták, merthogy osztán a magyarok után jöttek a skandinávok, és azok elnevezték Stokholmnak. De ott már ötödik generációs magyarok is vannak. Sokan nevet változtattak, Farkast Wolfnak hívják, mert hát ugye angolul ez a Wolf a farkas. Ezekben a családokban nagyon sok belházasság történt az első telepesek gyerekei között, szegről-végről rokonok, s a negyedik generációban kijöttek a keveredés miatt a beteg, hülye gyerekek, úgyhogy majdnem minden családban volt ilyen. Én magam láttam őket…”
,,Az ötödik generációsok teljesen felszívódnak, azok már nemigen beszélnek magyarul. A negyedik generációtól kezdve idegenekkel alapítottak családot, ennek ellenére kijött a betegség. Százéves évfordulójuk 1976-ban volt. Már két évszázaddal ezelőtt… Ők magyarnak tartják magukat, én oda mentem, be akartam menni, ott van egy apácarendház, öreg apácák vannak ott, és mondták, hogy menjek a faluba ott az út mellett, ott találok olyanokat, akik még beszélnek magyarul. Akkor odamentem, ott ült egy csoport férfi, s megkérdeztem, hogy beszélnek-e magyarul, s kiderült, az egyik közülük a helyi Történelmi Egyesületnek volt a vezetője, a legjobb emberre akadtam rögtön, az engem körbevitt. Ez Kaposváron volt. A katolikusoknál. Akkor lementem Békevárra, ott elmentem a helyi sajtóirodába, megkérdeztem, kit tudnak, hol vannak még. És akkor a békevári öregek közül még egy másodgenerációs öreg nénivel és bácsival találkoztam, a mama még énekelt is.” (Galántha Judit)
Ám a többség, köztük a magyar fiatalság ma már más nyelven beszél. És 2000-ben — a hírek szerint — már nem nyelvében él a nemzet ott, az amerikai kontinens belsejében, Winnipegtől 120 km-nyire nyugatra, a prérin. Pedig: ,,Itt nincs az az erős behatás, mozgalom, hogy beolvasztani minél előbb a bevándorlókat. Kanadába a multikulturalizmus, a nemzetiségeknek, a több nemzetiségnek a megtartása az elv. Sőt, a magyar iskolákat segítették anyagilag is, hogy az ő nyelvükön tanulhassanak a bevándorlók. Itt, Kanadában ez az előny megvolt, Amerikában sajnos nem volt ez így.” (Detre Gyula)
A XX. században is folyt a kivándorlási hullám. Jöttek a század elején, a két világháború között, és jöttek a II. világháború után, majd 1956-ban.
A világháború után nyugatra sodródottak, a kommunista uralom elől elmenekültek alkották az első igazán nagy hullámot.
,,A menekülők tömege nagyon nagy volt. Óriási! Na, de abból nagyon sok visszament! A magyar hadsereg! Kb. 300 000—400 000 ember maradt kinn. S ezek egy elég nagy százaléka került ide, Kanadába.” (Detre Gyula)
Aztán ’56 menekültáradata a másodikat. A fogadtatásuk más és más volt. A világháború utáni magyar népvándorlókat bizalmatlanabbul fogadták.
,,Menjenek vissza, Horthy-fasiszták! Így kiabált ránk valaki a templomudvaron. Minket úgy vettek még a magyarok is, hogy mi »kommunista érzelmű magyarok« vagyunk. Mit sem számított az, hogy a kommunizmus elől menekültünk. Körülbelül másfél millió ember jött el.” (Detre Gyula)
Természetesen, más volt a fogadtatás ’56-ban, mert ,,akkor már ujjongott a világ, hogy mire volt képes a magyar nép, föllázadt az orosz uralom ellen, s mi akkor már kegyeltek voltunk külföldön”.
1956 szomorú tragédiájának ,,hála” 1957 után több mint fél évtizedig magyar tannyelvű egyeteme is volt Kanadának. Vancouver befogadta a soproni erdészeti egyetemet majdnem teljes tanári karával és diákságával. Nemcsak emberanyagot, hanem szellemi tőkét is hozva ebbe a hatalmas erdőségek borította országba, ahol a magyar szakemberek sokasága került vezető pozíciókba az erdészeti hivatalokban.
,,Az akkori bevándorlásügyi miniszter segítette kijönni a soproniakat. Húsz évvel később, mikor beszéltem vele, azt mondta, hogy politikai pályafutásának a koronája ez volt, hogy ő kisegítette ide a magyarokat, s ennek nagyon örül, mert a kanadai államnak nagyon, de nagyon jót tett ezzel.” (Draskói György)
Mindez múlt... Kanadai magyar múlt. Ám mi most Montrealban vagyunk. A nagy világváros szíve dobogását hallgatjuk.
*
Galántha Juditot, vendéglátó asszonyunkat Kovásznán, a Kőrösi Csoma Sándor-napok 2000-es rendezvényén ismertük meg. Maga is világjáró, világfelfedező alkat. Pécsről indult el, ahol alig túl a huszadik életévén több száz jelentkező közül őt választották ki a rádió bemondói állására. El is jegyezte ezzel magát a szakmával. Amikor 1968-ban ,,nem tért haza”, szinte detektívregénybe illő módon követteti a magyar rendőrség még Svájcban is, s kevésen múlott, hogy a Montrealba induló repülőgépről is le nem szedték. A repülőgép személyzete ,,rendben találta az iratait”, s nem egyezett bele az utasa ,,zaklatásába”.
,,Valószínű, azért voltam olyan fontos, mert én a rádiónál voltam, olyan hülye becsületes voltam, hogy megírtam nekik, én nem akarok hazamenni, ez nagy politikai fenéken billentés volt. Anyámékat megfélemlítették, egy ideig gyötörték őket, s mindenáron azt akarták rábizonyítani apámra, hogy én kémkedtem valakiknek, vagy tudtam dolgokról, s engem muszáj megfogjanak s visszavigyenek. Hát én nem kémkedtem senkinek, én nem ismertem senkit a belügyesek közül...” (Galántha Judit)
Kanadában is a szakmához sodródik, a Kanadai Rádió nemzetközi adása magyar szerkesztőségének lesz a munkatársa, majd utolsó éveiben — az adás felszámolása előtt — vezetője. Vágyai keletre viszik, bejárja Kőrösi Csoma Sándor útját, eljut Ladakba, Puktálba... s el is jegyzi magát Orbaiszék nagy fiának sorsa követésére. Angol nyelvű füzetet jelentet meg Csoma kutatásairól, tudományos konferenciákon vesz részt, így jut el Erdélybe, ahol könyvet jelentet meg kutatásairól, útjairól, majd a Csoma-konferenciák vonzkörébe is kerül. S most — miután pár nap előtt ismét Kovászna vendége volt, átvette a Kőrösi Csoma Sándor-emlékérmet — ,,megfordult a világ”, s Montrealban folytathatjuk beszélgetéseinket. Galántha Judit sorsa jellegzetes nyugati sors, magyar sors. A legmagasabbról — mint a rádióadás vezetője, mesés fizetéssel — a legmélyebbre zuhant. Állás és használható szakma nélkül marad. Újra ,,szakosítja” magát, s Kelet-vonzalmából táplálkozva megfelelő szakképesítés után mint tibeti gyógyász tartja fenn magát, s magyarként éli a ,,szabad úszás” rizikókkal terhes, örök feszültségteli életét. Ott, Kanadában, ,,a világ másik felén”.
,,Én úgy érzem, hogy Kanada az én hazám, én ott csak jót kaptam, nekem ott minden lehetőség megadatott, úgy, ahogy én azt kívántam, ahogy én azért dolgoztam, engem igazából ott senki sem gáncsolt el, hogy ez egyéni szerencse-e vagy adottság kérdése, nem is tudom, hogy ez mi, én csak jót mondhatok, és szeretek ott lenni. Én ezt megszoktam. Én ott jobban otthon vagyok, mintha most elmegyek Pécsre. Vannak emlékeim, nagyon szép emlékek, de annyira a múltat jelentik, hogy annak semmi köze a jelenhez. Azok az utcák, ahol én valaha jártam, már másak. És ez az emlék már csak bennem van, már csak bennem van meg az az utca, ahol én egykor éltem. Ezek olyan dolgok, hogy ami a múlt, az a múlt, ami a jelen, az a jelen, a kettőt nem lehet összekeverni. Valahogy úgy érzem, hogy nekem szerencsém volt, én ezért hálás vagyok a sorsnak, és meg vagyok elégedve a sorsommal.
Hogy magyar vagyok, az nekem nagyon sokat jelent. Mert ez egy kultúra, egy hovatartozás, egy szellemi hovatartozás, egy megfoghatatlan hovatartozás, annak ellenére, hogy nemigen járok magyar társaságba, nemigen tartom a kapcsolatot az ottani magyarokkal, amíg tartottam is, csak általában, hivatalból tettem, mert valahogy sokszor nem úgy viselkednek a magyarok, ahogy illene és ahogy kellene. Egymással szemben egymás között, és ilyenkor jobb távol maradni tőlük. Ám ettől független az, hogy magyar vagyok, az nekem rengeteget jelent, s az egyfajta identitást ad, egyfajta hovatartozást, egyfajta kulturális gyökeret, egyfajta intelligenciát, műveltséget, az őseimet, azt a földet, ahonnan én valamikor is elszármaztam, ilyen értelemben jelent valamit.” (Galántha Judit)

Magyarok Amerikája 1.

Még nem is olyan régen, fél évszázaddal ezelőtt voltak falvak, városok, még inkább városrészek — ott, Amerika földjén, ahol az utca nyelve magyar volt. Ma már ez múlt. Emlék. A haza, a közös haza felköltözött a magasba, át a lelkekbe, tudatokba. És ott: Amerika a magyaroké is. Azoké a magyaroké is, akik ott élnek! S így: magyaroknak is van Amerikájuk. Akik itt lelték meg hazájukat, vagy szüleik révén magukban hordják az óhazát is, de Amerikát a magukénak érzik, tudják. Azonosulnak vele, s valahol büszkék is rá.Igen. Magyarok Amerikája! Van ilyen is. Egyfajta haza a magasban ez is. Lelkekben élő haza! Még nem is olyan régen, fél évszázaddal ezelőtt voltak falvak, városok, még inkább városrészek — ott, Amerika földjén, ahol az utca nyelve magyar volt. Ma már ez múlt. Emlék. A haza, a közös haza felköltözött a magasba, át a lelkekbe, tudatokba. És ott: Amerika a magyaroké is. Azoké a magyaroké is, akik ott élnek! S így: magyaroknak is van Amerikájuk. Akik itt lelték meg hazájukat, vagy szüleik révén magukban hordják az óhazát is, de Amerikát a magukénak érzik, tudják. Azonosulnak vele, s valahol büszkék is rá.
,,Itt mindenki emigráns volt valamikor. Ez az, ahogy az egészen mássá tette ezt az országot. Mindenki valamikor, kivéve az indiánokat, ide jött, és senkinek az őse nem született itt.” (Noymer Lucianna, Boston)
,,Az ország befogadott. Amikor ide jöttünk, itt keményen dolgozunk, hogy a célunkat elérjük. És hál’istennek el is érjük a célunkat. Mert akik keményen dolgoznak itt, Amerikában, a céljukat elérik. Úgy is, hogy pénzt keresnek, s úgy is, hogy szakképesítést szereznek, elmennek egyetemekre.” (Szász Csabáné, Denver)
*
Milyen vagy hát, Amerika? Milyen vagy te, Újvilág? Te — most, ahogy repül velünk a gép, a vasmadár, azon meditálunk — épp 510 éve vagy már ,,felfedezve” az európai emberek számára. Az őslakók, az indiánok, akik ezelőtt kb. 25 000 évvel vándoroltak át hozzád a Bering-szoroson, s lakták be az Északi-sark csücskétől a déli félteke alsó harmadáig, elvesztettek téged, elveszett föld lett számukra az egykori haza. A ,,betolakodók” nemcsak uralmukat teremtették meg itt, tették ,,új világgá” (európai nézőpont) az ugyanúgy régit, de szétdúlták, elpusztították az ott meghonosodott hagyományos életformát, a sajátos arcú és a maga nemében teljes indián kultúrát, szegényebbé téve ezáltal az emberiséget. Hogy gazdagodott is itt, a földgolyóbisnak ezen a felén a világ, az emberiség, talán ez is törvény. Ami ott mínusz, a másik oldalon plusszá válhat, és vált is a maga módján. Amerika a szabadság földje lett egy időben. Aztán a világra rátelepedő, ránehezedő, azt leigázó monopóliumok földje is lett, megint csak fény és árnyék, vesztés és nyerés, lefekvés és ébredés módján, a dolgok kettőssége folytán. De ezekért, sem ezért, sem azért mi, magyarok nem vagyunk felelősek. Mi mint munkát kereső, majd új, védő, megvédő, az elveszített otthon, az elveszített vagy vissza szerezni nem tudott szabadság helyett a szabadság levegőjét adó, az üldöztetések elől megóvó, majd: jobb életet biztosító hazát keresők érkeztünk ide már az 1848—49-es szabadságharcunk leverése után, aztán nagyobb rajokban a XIX—XX. század fordulóján, 1948—50-ben, 1956-ban és a ’80-as évektől kezdve. Utóbb, az utóbbi évtizedben is érkeztek, érkeznek ide magyar fiatalok, ,,más nép, másfajta raj”, jönnek tanulni, felfedezni a világot, hogy majd hazavihessék mindazt, amit itt értelmükkel, eszükkel be tudtak fogadni.
*
Mennyi magyar! Szállóige: másfél millió ember! És ott, szétszóratottságukban: cseppek a tengerben, hányódó bóják az óceánok vizein, hányódó, hánykolódó magyar sorsok az idegenség tengerében. Már József Attila fájlalta őket.
,,Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk!”
Emberek, akik elszakadtak a szülőföldtől, kiszakadtak abból a talajból, mely őket adta, megtermette, s akik megpróbáltak új gyökereket ereszteni, sokan úgy, hogy a régit is megőrizték. Megőrizték, megpróbálták tovább is adni gyermekeiknek, unokáiknak, de valahogy úgy, mint amikor a folyamból folyó, abból sekély vizű patak lesz, aztán még csermelyként csörgedezik egy ideig, hogy majd visszajusson a földbe, a hűsbe, életadóba, mely magába is fogad, magába is zárja minden gyermekét. És az itt lecsukódó, lezáruló koporsók után nagyobb űr, nagyobb üresség marad, mint odahaza. A szülőföldön, otthon az egyén halála nem jelenti a kultúra, a magyar kultúra elapadását. Itt igen. Olvastam olyan hirdetést: ,,Tudomására hozzuk mindenkinek, hogy intézményünk több magyar könyvtárat nem tud elfogadni tárolási felület hiányában.” Igen. A távozó nincs, akire hagyja örökségét. Nincs, akire hagyja kultúráját. Mert az idegen föld el is nyel, nyeli, nyeli, nyeli a magyarságot. Nyeli azokat, akiknek az anyanyelv, az anyanyelvű kultúra is hazájuk. Az első generációsok még lelkükkel otthon, az óhazában élnek, vagy abban a hazában, melyet magukban ide hoztak.
,,Sokan úgy szokták ezt mondani, hogy mikor hagyta el az ember Magyarországot, mikor jött el, mikor menekült el. Most visszatekintve úgy érzem, hogy tulajdonképpen az ember nem hagyta el Magyarországot soha, hanem amikor átlépte a határt, Magyarországot hozta magával. És Magyarországot az ember hozta mindvégig, és elhozta ide, és hatvan évvel később benne Magyarország az, amit magával hozott, s az, amit még hozzáépített. Most már biztos, nem mindenki így van, sokan időközben elpotyogtattak abból a Magyarországból ezt-azt, voltak, akiknél a nyelv is megkopott, de ha a nyelv megkopott, nem biztos, hogy a lélek is megkopott, egyénileg változott ez, de valamennyit mindenki megtartott abból a Magyarországból.” (Koncz Lajos, Boston)
Ebben a kopásban, vesztésben az apadás, a vizek visszafelé folyása. A törzs visszafejlődése, elszáradása. A kultúravesztés, nyelvvesztés, identitásvesztés. Mint folyamat, mint valami furcsa menet, menetelés, melyet nem lehet megállítani. Mely utódaiban mindenkin bekövetkezik, aki itt szórja el magvait.
*
Milyen vagy, Amerika? Milyenek vagytok, amerikai magyarok?
A másfél év előtti kereső, felfedező utat, annak állomásait villantjuk fel naplójegyzetek, beszélgetéstöredékek, a megszólaltatottak vallomásos szavai segítségével.
*
április 9.
Kedves Napló! Hosszas hallgatás után ismét előttem a naplóm. A sok munka, rohanás miatt rég nem írhattam. A reggel indultunk, Püski bácsi Laci fia vitt ki a repülőtérre. 12.50-kor pontosan felszállt velünk a kényelmes gép. (Bernád Ilona, a továbbiakban: B. I.)
Repülünk Párizs felé. Most, fél háromkor kezdett leszállómanővereket végezni a gép. A tegnap töltöttem a hatvanhatodik évemet. Mondhatom, ez az éve, esztendeje az életemnek jól kezdődött. Mert számomra a megismerés, a világ felfedezésének a lehetősége mindig a jót jelentette. Mellettem ül Ilonka, ő az ablak birtokosa. Pesten hideg idő volt, itt fent, a gépben normális a hőmérséklet. Mit érzek? Egy csomó izgalom tölt el, de valahol derűs is vagyok. Napok, hetek, hónapok óta nagy a nyomás rajtunk. Most — mondhatni — először mosolyogtunk mind a ketten a pesti röptéren. Megpróbáljuk az idegességeket otthon hagyni. (Gazda József, a továbbiakban: G. J.)
Hogy vágytunk mind a ketten: Párizs, ha újra láthatnálak, ha megláthatnálak. Még a manőverezéseket is úgy végezte valahogy a gépünk, hogy a városból, Ady Bakonyából semmit sem mutatott meg. Csak a Charle De Gaulle Repülőtér hatalmas méretei, a sűrűn sürgő gépmadarak — melyek itt vagy meredeken kapaszkodnak felfelé, vagy hegyes szögben közelednek a föld felé — jelzik, hogy itt is dobog a világ szíve.
A hatalmas repülőtéren két órát várakoztattak, késve, csak hat órakor indultunk. Mindenhol a repülőn nagy mosolyok, a kiszolgálás jó, az étel is, még sok is, különlegességek, otthon nem is álmodunk róla. Istvánkámnak is becsülettel adnék belőle. Sajnálom szegényt, ő úgy jött volna velünk, mondta is! De hát az élet! Mások a feladataink, őt az iskola várja. S a repülőjegy is drága (B. I.)
Aztán:
A hatalmas légibusz, a Boeing 747—400 száll velünk. Már fél órája repülünk, talán még szárazföld vagy már az óceán fölött? Alattunk felhők fehér fátyla, mely elföd mindent. A hatalmas, kétemeletes gép zúg. Az ülőhelyünkön kis csomag várt, benne fülhallgató, talán a miénk lesz. Belefér ez is a 418 dollárba. Mi, a ,,lagărul socialist”-ban felnőtt, annak a volt földjéről kilépett utasok csodálkozunk, hogy itt annyi minden ,,jár”, s jól is esik ez a sok minden. Ezt is hazaviszem, azt is hazaviszem. ,,Ez jó lesz Istvánnak!” — mondja Ilonka, ahogy a fülhallgató előkerül. ,,Nekem is jó lesz a hangszalagmásolásra” — motyogom én. (… Az én számításom szerint nemsokára el kell hogy kezdődjék a leszállási manőver, hiszen múlnak az órák... Látni a rojtosodó tengerszélet, aztán a földet, az új világ földjét. (G. J.)
Régen a felfedezők, majd az új hazát keresők hajóval érkeztek meg ide. Még 1956 menekültáradata is. Ám az a világ már a múlté. Most a hatalmas gépmadarak repülik be az eget. Van olyan repülőtere is Amerikának, hogy a nap 24 óráján keresztül minden öt percben felszáll és minden öt percben leszáll egy gép. Ötpercenként emberek százai emelkednek fel, indulnak el valahová, valamerre, s emberek százai érkeznek meg valahonnan, valamerről.

Így van. Például hazafiságot. Még a szemétdomb is fel van lobogózva csillagos-sávos zászlókkal.

"A legfontosabb, szerintem: a vizcsapból is ez folyik minden csak rajtad múlik, minden lehetsz, ha keményen tanulsz, dolgozol"
Egoizmusra nevelés. 1%-nak sikerül, 99%-nak nem.

Az USA a rendőrállammá válás útján

Egy amerikai újságíró cikke

A "háború füstje" nemcsak bizonyos harctéri híreket fed el a szemünk elől, hanem egyes radikális törvénymódosításokat is, melyek minden háborús helyzetben felvetődnek és meggondolatlanul feladnák szabadságunkat "bizonságunkért" cserébe.
A Bush-kormányzat már a szeptember 11-i támadás után keresztülerőszakolta az úgynevezett PATRIOT I.-törvény (teljes nevén: A terrorizmus feltartóztatása és letörése érdekében az amerikai nemzet egységesítését és megerősítését szolgáló eszközökről szóló törvény) elfogadását, mely a legvégletesebb "velem vagy ellenem" elvet követi. Eredményeképpen a kormányzatnak újabb felhatalmazást kapott bizonyos telefon-lehallgatásokra, a terrorista gyanús személyek értékeinek elárverezésére, saját állampolgárai utáni minden törvényi felügyelet nélküli kémkedésre valamint titkos kutatások végzésére, illetve az állampolgárok olvasási szokásai utáni kutakodásra a könyvtárak segítségével.
Most John Ashcroft igazságügyminiszter be akarja fejezni a munkát. 2003 januárjában a kormányzat és a képviselők között elkezdte köröztetni a PATRIOT II. tervezetét, mely teljes neve: "A belső biztonság fokozásáról szóló törvény". Mark Corallo, az igazságügyi minisztérium szóvivője a következőket nyilatkozta a tervezettel kapcsolatban a Village Voice-nak: A benne szereplő több, mintb 100 rendelkezés majd betömi az előző törvényben meglévő lyukakat, és megoldja azokat a problémákat, melywek miatt eddig nem tudtunk igazából munkához látni."
Mind Ashcroft, mind pedig szócsövei nem győzik eleget hangsúlyozni, hogy mindez csupán tervezet. Nat Hentoff alkotmányjogász azonban úgy véli, hogy: "történelmünkben ez a legradikálisabb kormányzati kísérlet arra, hogy az amerikaiakat megfosszák a Bill of Rights (az amerikai szabadságjogok törvénygyűjteménye) által biztosított szabadságuktól."

Lássunk párat ezen törvénytervezet drákói rendelkezései közül:
- Elveszti amerikai állampolgárságát az, aki olyan szervezeteket támogat anyagilag, melyeket a kormányzat vagy más szerv "terroristának" nyilvánított. Hentoff írta ezzel kapcsolatban a Village Voice-ban: "Eddig amerikai csak akkor vesztette el állampolgárságát, ha kinyilvánította erre vonatkozó igényét. Mostantól másképp lesz."
- Állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező személyek - mint például e sorok írójának francia felesége - minden bizonyíték vagy vád közlése nélkül azonnal deportálhatóak lesznek, ha ezt az igazságügyminiszter a közbiztonság érdekében jónak látja. Ezen személyek gyosan el is távolíthatók az országból, mivel a tervezet bizonyos esetekben felmentést adna a Habeas Corpus (XVII. századi angolszász törvény, mely szerint például senkit sem lehet a vád közlése nélkül fogva tartani) rendelkezései alól. Az Amerikai Szabadságjogokért Unió szerint: "A kongresszus senkit sem vett ki a Habeas Corpus rendelkezései alól a polgárháború óta!"
- A kormányzat létrehozna egy hatalmas, az állampolgárokról szóló adatbázist, hogy így "védje meg a nemzetet a terrorista akcióktól." Az információgyűjtés bírósági felügyelet nélkül történne, elég lenne hozzá egy biztonsági tiszt döntése. "Rengeteg jogász attól tart, hogy ezen adatbázist rossz célokra is fel fogják használni, mivel semmilyen szövetségi törvény vagy szerv nem felügyelheti majd." -jelentette a Wired News március 31-én
- A hatalom 15 napon át bárkit lehallgathathat illetve feltörheti elektromos postaládáját mindenfajta bírósági felhatalmazás nélkül.
- A kormányzat arra is felhatalmazást kapna, hogy a terroristagyanús elfogottakról semmilyen információt ne adjon ki hozzátartozóiknak se egész addig, amíg nem közlik a fogva tartottakkal a konkrét vádat. Hentoff ezt így kommentálta: "Ezzel - az amerikai történelemben először - lehetővé válik a titkos letartóztatás."
- A rendőrtisztek illegális adatgyűjtését is engedélyezné a tervezet, ha az parancsra történik.
- A szövetségi szervek az egyes államok kárára több jogosítvánnyal fognak rendelkezni az állampolgárok utáni kémkedés terén. Howard Simon jogvédő szerint "ezzel a hatalmas eredmény válna semmivé, mely az 1970-es években, hatalmas harcok árán született meg a politikai felügyelet minimalizálása érdekében."
- A kormányzat külföldi országok -diktatúrákat is beleértve!- megbízásából is megfigyelhetne amerikai állampolgárokat.
- A PATRIOT I. azon rendelkezéseit, melyek szerint ezen intézkedéseket csupán 2005-ig szasbad foganatosítani, eltörölnék, ezzel a törvényt hosszú időre be sikerülne betonozni. Érdekes lehet majd a Kongresszus reakciója erre tervezetre.

Ez a cikk nem születhetett volna meg, ha egy igazságügyminisztériumi tisztviselő február elején nyilvánosságra nem hozza a törvénytervezetet. Ashcroft igazságügyminiszter azóta minden vitát és párbeszédet elutasított a jogvédőkkel ebben a kérdésben. Ezzel együtt számítani lehet arra, hogy gyorsan igyekeznek majd a Kongresszus elé terjeszteni és elfogadtatni ezt a javaslatot.
Mindez pedig az Irak elleni légitámadások kezdetekor robbant igazából a sajtóban. Kritikák megfogalmazódtak a politikai élet jobbszárnyáról is, számos szervezet tiltakozott a Kongresszus előtt a tervezett változtatások ellen.
Mindenesetre félő, hogy Ashcroft darabokra szedné ezzel az amerikai alkotmányt, arról nem is beszélve, milyen káros hatása lenne az emberek mindennapi életére a rendőrség hatalmának megnövekedése.
Az emberi jogok védelme sosem volt hálás feladat, különösen nem az a Bush-kormányzat szeptember 11-e utáni erőfeszítései közepette, melyek a biztonság érdekében bontanák le szabadságjogainkat. Mégis szembe kell szállnunk ezen kísérletekkel, mielőtt a háború füstje mérgezővé válna.

Matt Welch
AlterNet

Nem tudom volt-e alkalmad Kanadába járni,de szinte fél világnyi (építészetbeli kulturális)különbség van,az itteni angolos városok és Montreal között.