Bármilyen nehezek számunkra a megpróbáltatások, nem eshetünk kétségbe, mert mindvégig Isten kezében vagyunk. A 76. zsoltárra gondolunk. Onnét van sajgó sebem, hogy az Úr keze most másként érint. Ilyenkor előfordul, hogy a saját keresztünket túl nagynak találjuk. Mert valójában hányan tudunk hálát adni Istennek, amiért "keresztülhúzta" számításainkat? Hányan tudunk örülni a nehézségeknek, hányan tudjuk mondani a zsoltárossal Jó nekem, hogy nyomorúság ért?

Idézet:

---

Történt pedig egyszer, hogy valakinek a védelmére királyhoz igyekezett; annak a vidéknek egy erdős részén, mely disznók legeltetésére szolgált, volt egy tanya, és ebben délidőben megszállott. Itt éjféltájt malomkövek zaját hallja, amit egyébként még nem tapasztalt. Csodálkozott, hogy mi lehet ez. Majd az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. Csodálkozva szólott erre a püspök Valterhez: "Hallod-e, Valter, a magyarok szimfóniáját, miképpen hangzik?" És mindketten nevettek az éneken. Minthogy pedig a malmot egy asszony hajtotta kezével, és az ének magasabban szállt, a püspök pedig eközben ágyában feküdt, még egyszer így szólt még mindig mosolyogva: "Magyarázd meg nekem, Valter, miféle dallamú éneklés ez, amely lejtésével arra késztet, hogy az olvasást abbahagyjam?" Amaz pedig ezt mondta: "Nótának dallama ez! Az asszony, aki énekel, ennek a gazdának szolgálója, akinél szállást kaptunk. Urának búzáját őrli ilyenkor, mikor a vidéken másféle malom éppen nem található." Mire a püspök így szólt: "Géppel jár vagy kézi munkával?" "Géppel is, kézi munkával is - mondja rá Valter -, nem húzza semmiféle barom, hanem az asszony saját kezével forgatja." "Csodálatos dolog - mondja püspök -, hogyan boldogul az ember. Mert ha gép nem volna, a fáradalmat ki tudná elviselni? Boldog egy asszony - folytatja -, aki bár mások hatalma alatt áll, köteles munkáját ilyen szépen, zúgolódás nélkül, vidáman végzi." És jócskán adott pénzt néki.

---

Idézet:

---

Írtam tehát, azt tanítva, ami számomra az egyetlen igazság volt: úgy kell élni, hogy neked magadnak és a családodnak a lehető legjobb legyen.

Így éltem, de öt évvel ezelőtt többször is igen furcsa dolog történt velem. El-elfogott a kétség, eleinte csak pillanatokra, megtorpant életem menete, nem tudtám hogyan éljek, mit cselekedjek, egészen tanácstalan lettem és elcsüggedtem. De ez elmúlt, és úgy éltem tovább, mint azelőtt. Azután egyre gyakrabban és gyakrabban kezdtek ismétlődni a kétségnek ezen a pillanatai, mégpedig mindig ugyanabban a formában. Életem menetének ezek a megtorpanásai mindig ugyanazokban a kérdésekben jutottak kifejezésre: "Miért? No és azután?"

Eleinte úgy véltem, hogy ezek nem helyénvaló, céltalan kérdések. Úgy véltem, mindez ismeretes dolog, és ha egyszer komolyan nekifogok, hogy megoldjam e kérdéseket, ez nem kerül nagy fáradságba, most nem érek rá foglalkozni velük, de ha elkezdek gondolkozni rajtuk, akkor meg is találom a feleletet. De mind gyakrabban és gyakrabban ismétlődtek a kérdések, egyre sürgősebbé és sürgősebbé váltak a feleletek, és ezek a válasz nélkül maradt kérdések, akár az egy helyre eső pontok, egyetlen fekete folttá tömörültek.

Ugyanaz történt, ami azokkal szokott történni, akik halálos belső betegségbe esnek. Először csak a gyengélkedés jelentéktelen tünetei mutatkoznak, amelyekre a beteg ügyet se vet, azután ezek a tünetek mind gyakrabban és gyakrabban ismétlődnek, majd egyetlen - időben osztatlan - szenvedéssé olvadnak egybe. A szenvedés egyre fokozódik, és a beteg egyszer csak rádöbben, hogy az, amit ő gyengélkedésnek vélt, a világon a legdöntőbb az ő számára, mert az a halál.

Ugyanez történt énvelem is. Ráeszméltem, hogy ez nem véletlen gyengélkedés, hanem valami nagyon fontos dolog, és hogy ha folyton ismétlődnek ugyanazok a kérdések, akkor felelni kell rájuk. És én meg is próbáltam felelni. Olyan ostobának, együgyűnek és gyerekesnek tűntek fel ezek a kérdések. De mihelyt hozzájuk nyúltam, és megkíséreltem megoldani őket, rögtön meggyőződtem először is arról, hogy ezek nem gyerekes, nem ostoba kérdések, hanem a legfontosabb és a legmélyebb kérdések az életben, másodszor arról, hogy bármennyit töprengek is, nem tudom megoldani őket. Mielőtt a szamarai birtokkal, a fiam nevelésével, egy könyv megírásával foglalkoznék, tudnom kell, miért fogom ezt vagy azt csinálni. Amíg ezt nem tudom, semmihez sem foghatok hozzá. A gazdaság körül forgó gondolataim közepette - amelyek nagyon foglalkoztattak akkoriban -, hirtelen eszembe ötlött egy kérdés: "No jó, lesz 6000 gyeszjatyina földed a szamarai kormányzóságban, lesz 300 lovad, és azután? . . ."

Ilyenkor egészen megdöbbentem, és nem tudtam tovább gondolkozni. Vagy például ha azon kezdtem gondolkozni, hogyan neveljem a gyermekeimet, azt mondtam magamnak: "Miért?" Vagy ha azon töprengtem, hogy érhetné el a jólétet a nép, váratlanul azt kérdeztem magamtól: "Mi közöm nekem ehhez?" Vagy ha arra a dicsőségre gondoltam, amelyet majd műveim szereznek nekem, azt mondtam magamnak: "No jó, híresebb leszel Gogolnál, Puskinnál, Shakespeare-nél, Moliére-nél, a világ valamennyi írójánál és aztán?! . . ."

És semmit, de semmit sem tudtam rá válaszolni.

---

... Az a gyanúm, h az írók/olvasók Szophoklésztől fogva a bulvárra (a különösre, egyedire, bizarra, rémségesre) voltak fogékonyak.

... Abban a szerencsés helyzetben vagyok, h nem kell irodalmi forráshoz folyamodnom cselédlány-ügyben, mert vannak saját IRL emlékeim !