Bocs, skacok, kicsit hosszú lesz...
Hátra arc?
Argentína után: hogy ne sírjon értünk Magyarország
Magyar Nemzet, 2002. április 13. (25. oldal)
Udvarhelyi J. Zoltán
Argentína, 2002: munkanélküliség, éhező gyermekek, zavargások. Apokaliptikus végkifejlete annak a gazdaságfilozófiának, amelyre a dél-amerikai országnak nem volt ereje idejekorán nemet mondani. Úgy, ahogy Magyarország polgárai nemet mondtak rá 1998-ban, és ahogy nemet kell mondaniuk 2002-ben is, ha azt akarják, hogy a Bokros Lajos nevével fémjelzett agresszív restrikciós politikának ne legyen esélye még egyszer veszélybe sodorni a megindult magyar gazdasági kibontakozást.
Éhséglázadás Buenos Airesben: a gazdasági válság utcai zavargásokban tetőződött. Argentína ragaszkodott a nálunk Bokros Lajos (másik képünkön) által meghonosított gazdaságfilozófiához
Fotó: REUTERS–Juan Pablo Maldoban-DyN és Magyar Nemzet–archív
A 834-es számú őrizetes a múlt szerdán érkezett a Buenos Aires-i határrendőrség katonai börtönébe. Miután ujjlenyomatot vettek a vizsgálati fogságba helyezett letartóztatottól, és átesett a rutin orvosi vizsgálaton, egyszerű cellába vezették, ahol egy ágyon, asztalon és lámpán kívül semmiféle más berendezési tárgy nem található. Ám televíziót, videomagnót, sőt számítógépet is kérhet a cellájába, ami cseppet sem meglepő, ha tudjuk, hogy a 834-es számú őrizetes nem más, mint Domingo Cavallo, Argentína volt gazdasági minisztere.
A múlt szerdán Buenos Airesben váratlanul tartóztatták le a volt magas rangú vezetőt, aki éveken át irányította a tönk szélére sodródott Argentína gazdaságpolitikáját. Cavallo neve hosszú ideig fémjelezte Argentínában azt a filozófiát, amely a Nemzetközi Valutaalap elvárásainak mindenben megfelelt, és amely sokak szerint egyértelműen felelőssé tehető a néhány hónapja kirobbant, milliókat nyomorba döntő, az évszázad egyik legsúlyosabb gazdasági válságának tartott krízisért. És amely egyértelműen ugyanazt a gazdaságfilozófiát jelenti, amelyet a szocialista–szabad demokrata kormányzat idején Bokros Lajos képviselt, s amelyet az 1998-as kormányváltásnak köszönhetően utódjának, Medgyessy Péternek – akkor – már nem volt alkalma az argentíniai „tökélyre” fejleszteni.
A volt argentin kormánytagot több bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják, amelyek közül csak egy az a fegyvercsempészési botrány, amely miatt Cavallo ügye most a címlapokra került. Ám sokkal érdekesebbek azok a gazdasági visszaélések, amelyek precedensértékű büntetőügyet eredményezhetnek Argentínában. A volt gazdasági minisztert ugyanis azzal gyanúsítják, hogy miközben Argentína tavaly a közelgő válság elhárításáért küzdött, a megszorító intézkedések közepette Domingo Cavallo adósságcserét bonyolított le a fizetésképtelenség elkerülése érdekében. Ennek során azonban a súlyos válságban lévő ország olyan jutalékokat fizetett a tranzakcióban részt vevő különböző külföldi pénzintézeteknek, amelyek még a sokat próbált argentin illetékeseket is elképesztették. Ráadásul az irreálisan magas költségekkel járó adósságcsere sem tudta elhárítani a megrázó erejű gazdasági válságot.
Pedig Cavallo bűne „csupán” az volt, hogy szinte vakon megbízott abban a gyógymódban, amelyet az IMF ajánlott a súlyosan eladósodott ország megmentésére. És ami csak tovább növelte az immár visszafizethetetlen mértékűre duzzadt adóssághegyet.
A vizsgálat nekünk, magyaroknak elsősorban azért érdekes, mert hasonló adósságcserére Magyarországon is sor került Surányi György jegybankelnök regnálása idején, az államadósságot finanszírozó kereskedelmi bankok és egyéb külföldi érdekeltségű pénzintézetek pedig – ahogyan az elemzésünkből kiderül – épp akkor tettek szert busás extraprofitra, amikor Magyarországon Bokros Lajos pénzügyminiszter meghirdette példa nélkül álló gazdasági megszorításokat tartalmazó csomagját.
Az unió polgárai évi száz dollárt költöttek fogászatra, mi csak négyet 1995-ben, az elhíresült, Bokros Lajosról elnevezett megszorítás idején. Az MSZP–SZDSZ koalíció mégis az ilyen csekély szociális kiadás néhány százalékos megtakarításával gondolta megmenteni a költségvetés egyensúlyát.
Tényleg annyira rosszul álltunk, hogy újra padlássöprésre volt szükség? De ugyanekkor miért folyhattak el milliárdok, miért mondott le az állam óriási bevételekről?
Kétségtelen, hogy 1995-ben a takarékosságnak beállított sanyargatással irányították az emberek figyelmét az őket közvetlenül sújtó intézkedésekre. Ezzel mintegy igazolva a pénzügyi összeomlás veszélyét, az így generált pánikban logikusnak mutatták be stratégiai ágazataink gyors, olcsó kiárusítását a távolról jövő befektetőknek.
Civil ruhás rendőrök vezetik el otthonából Domingo Cavallo volt argentin gazdasági minisztert
Fotó: REUTERS - Telam
Noha egyesek ma már mítoszként terjesztik a Bokros-csomag szükséges, hasznos voltát, az elmúlt négy év sikerei éppen annak a gazdaságfilozófiának a csődjére mutattak rá, amelynek jegyében Bokros Lajos elképzelései megszülettek.
Szociológusok gyakran idézik Schiller gondolatát, miszerint bárki, aki egyébként kellő ésszerűséggel gondolkodik, egy sokaság tagjaként nyomban tökfilkóvá válik. A „sokaság”, az abszolút többség az MSZP–SZDSZ koalícióval létrejött 1994-ben. Így semmi sem állta gátját annak, hogy a szabad vállalkozáson alapuló gazdaság rossz hajlama, a spekuláció érvényesüljön.
Emlékezzünk, az arrogáns IMF kistisztviselője 1995 őszén levélben biztosította Bokros pénzügyminisztert, ha betartja az előírásaikat, akkor 1996 végére az infláció egy számjegyű lesz. Nem lett. Ugyanekkor Gidai Erzsébetet idézi az MTI, szerinte ezzel a gazdaságpolitikával az ezredfordulóra 45-50 milliárd dollár lesz a tartozásunk. Annyi lett.
Az efféle figyelmeztetést általában nem veszik jó néven a politikusok.
A pénzvilág magáról terjesztett mítoszával – van rá pénze – látszólag magasabb rendű véleményt formál, és ezt nyomásgyakorlásra használja: e gerjesztett pszichózisban nemcsak politikai döntéshozóink, de még a döntések egyértelmű vesztesei is az ostobaságot választhatják. Holott a spekulációs módszerek bárki számára beláthatók, akik nyitottak a folyamat megértésére.
Még inkább nyilvánvalóvá válhatnak, ha utólag tekintünk a gazdasági-pénzügyi eseményekre. Ez sajnos nem szokásunk, és ezért arra ítéltetünk, hogy újra és újra elszenvedjük a régi trükkök következményét. Mert örök szabály: a spekuláció lényege az elkerülhetetlen végső bukás, mely sokszor robbanásszerű eseményekkel ér véget. Ennek belátásához elég, ha meghallgatjuk az IMF-nek mindenben behódoló Argentínából érkező híradásokat.
Spekulációs csomag
Miért is volt spekuláció a Bokros-csomag? Ezt egyrészt azok az eddig kevésbé ismert tények mutatják, amelyeket majd itt röviden ismertetünk, másrészt mi más lenne ez a gazdasági csomag, ha az ország tartozása a külföld felé (1994 végén, a csomag előtt 28,5 milliárd dollár) 2001 végén 54,8 milliárd dollárra nőtt, azaz hét év alatt megkétszereződött.
Akkor, a feleannyi adósság idején, pánikkal volt tele az ország, ma csak egészséges fejlődésről hallhatunk. Ki érti ezt? Hát az, aki tudja, hogy nem a számok teremtik a hangulatot, hanem a mögöttes érdek.
Brüsszel viszont most sem igen óhajt pénzt pumpálni hazánkba. Miért is adna, ha azt látja, hogy a fejlesztésre szánt forrásokat a kamattörlesztésen keresztül a nemzetközi pénzügyi közösség nyeli el?
Bőséges okunk van, hogy feltárjuk, mi történt, amikor az elvett gyermekgondozási segélyen bánkódtunk, és közben kiárusítottuk az erőműveinket, gázszolgáltatóinkat, vízműveinket, telefontársaságunkat, üzemanyag-feldolgozónkat, gabonaraktárainkat, élelmiszeriparunkat, bankjainkat, biztosítóinkat. Ne feledjük, az új tulajdonosoknak az Európai Unió gyakorlatával és az egyensúlyt kereső bevételi szükségletünkkel ellentétesen példátlan adókedvezményt adtunk, míg az adóprést a csökkenő jövedelmű dolgozóknál húztuk meg ugyanezen okból, de ami a legrosszabb, mindeközben hagytuk a privatizációs bevételeket elpárologni.
A döntéshozók a polgárok spórolásától várták tehát az államháztartás állítólagos csődveszélyének elhárítását, holott azt láthatjuk, még a szocialista jelzőt hordozó gazdaságpolitika alapvető logikájával is baj van, nem csak a szociális célok háttérbe szorításával. És ez az ellentmondás az, amely bizonyítja az igazi spekulációt. Ezt kell alaposan feltárnunk, hogy megismerjük mi vár ránk, ha ismét az eladósítás bajnokára, az MSZP-re bízzuk a jövőnket.
Egyes politikusok a hatalomban – szembesülve nézeteik érvényesítésének nehézségével – feledik vállalásukat és esküjüket, könnyedén jelentik ki, hogy lássuk be, új urunk a tőke, melyből nekünk kevés jut, de sebaj, a pénz hazátlan, tehát ösztönözzük érkezését, és így pillanatokon belül rátalálnak az igazi (segítendő) nagycsaládra, a nemzetközi pénzügyi közösségre. A pénzügyi befektetők egy része, akiket spekulánsnak is hívnak, az ilyen politikusokat keresik, és úgy tűnik, az MSZP-nél meg is találták számításaikat.
A csomag névadója, Bokros pénzügyminiszter nem kertelt: „… a pénzpiac szempontjából a kamat az ugyanolyan kiadás, mint amilyen a családi pótlék.”
A Magyar Hírlap egykori tudósításában a Bokros-csomagról megkérdezett Benkő Ágota, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnöke így jajdult fel: „Egyszerűen nem kapok levegőt! Aki ezt teszi, az nem tudja, hogy milyen helyzetben élnek Magyarországon a családok.” A lap nem kis dramaturgiai érzékkel így folytatja saját véleményét: „Fellélegezhetnek a tőzsdespekulánsok… nemcsak megmenekültek a csődtől, de még busás haszon is kíséri kitartásukat.” Két hónappal később a Reuters már arról tudósított, hogy a Magyar–Amerikai Üzleti Tanács ülésén „a külföldi befektetőket egyenesen lenyűgözték a magyar kormány megszorító intézkedései… a hitelezők újabb és újabb intézkedéseket sürgettek. Az Amerikai Kereskedelmi Kamara javaslatcsomagot készít a magyar gazdaság élénkítésére… és amerikai látogatásakor adják át Horn Gyulának.” A bankszakember pénzügyminiszter nem véletlenül választotta a családi pótlék helyett a kamatot, csomagját a tengerentúlon készítették össze. Ott tudták, ha csökken a foglalkoztatás, akkor az adóbefizetés is mérséklődik, így nő a költségvetésben a hiány, ami rossz gazdálkodásra utal, és szükségesnek látszik az okosabbaktól érkező tanácsok megfogadása, valamint a hitelfelvételi igény, ami nemcsak emeli a reálkamatlábat, hanem a feltétlenül szükségesnek látszó pénzügyi mentőakcióhoz társuló kötelezettségeket is mint kényszert véteti tudomásul a lakossággal. Az irdatlanul nagyra növelt kamatfizetési kötelezettség pedig újabb kölcsönök felvételéhez vezet, ami a nagy és biztos jövedelem ígéretével egyrészt elvonja a pénzt a mégoly piacképes vállalatoktól, másokat pedig a nagy kamat és hitelhiány visz csődbe, miáltal a külföldi benyomuló spekulatív tőke nagy haszonra, a termelő tőke pedig legyengített, tönkretett versenytársakra talál. Tehát még több munkanélküli, még több hiány…
Ettől reméltünk egyensúlyt?
Egy frászt, ki akart itt egyensúlyt? – mondaná tömören a szakember, hiszen akkor csökken a reálkamat mint haszon, csökken a befolyás, nem adják el kapkodva a stratégiai ágazatokat, a valódi cél nem az egyensúly volt, hanem a jó kezekben tartott mérleghiány.
Az inflációt a kormányok csinálják
Szóval elbocsátások, felszámolások, csökkenő fogyasztás, csökkenő vagyon, kevesebb költségvetési befizetés, de mindezt jótékony köddel takarja el az infláció, mert látszólag minden szám nagyobb, így a gyorsan növekvőnek tűnő költségeket tényleg nem vállalhatja a költségvetés. Eközben csupán arról van szó, hogy a kiadások lefaragásával helyet szorítanak a megváltóként érkező hitelező indokoltnak látszó nagy kamatigényének. Az infláció pedig olyan valami, amit a kormányok csinálnak, írta korábbi művében Kornai János neves közgazda. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) ugyanezt az 1997-es országtanulmányában a forint leértékelése és belföldi értékvesztése közötti szoros összefüggéssel mutatta ki, ami egyrészt nyilvánvaló, másrészt kormányzati döntés. Azaz az infláció elleni küzdelem ez esetben nem más, mint a forint kivonása a gazdaságból a kamatjövedelmek generálására, devizára váltására, kiáramlásra, hogy aztán ez a pénz később ismét hitelként jöjjön vissza. Csakhogy a magyar lakosság definíció szerint belföldön él, nem részese e folyamat nyerő ágának, mint vesztes húzza meg magát – sugallták.
Illetve jobb, ha mindenki gondoskodik magáról, e pénztelenségben teremt állást, egzisztenciát, lép a piacra, és versenyez a korlátok helyett kedvezményezett külföldi tőkével, és ha nem sikerül, lássuk be, tehetségtelenek vagyunk.
Ez is a Bokros-csomag lényegi üzenete.
A szakszervezetek hallgattak, nem zúgott a hangja Csepelnek, Angyalföldnek, Ózdnak és Miskolcnak, a több ezer embert foglalkoztató vállalatokat ezen időre felszámolták hitelmegvonással, uzsorakamattal, vállalatgyilkos csődtörvénnyel, ezzel évszázados ipari-agrár tudáskultúrát szüntetve meg – talán örökre.
A pénzügyi gyakorlatot nem szerzett, előbb bankárnak, majd pénzügyminiszternek kinevezett, magát szakembernek minősítő Bokros azt üzente a másfél millió állást vesztettnek, hogy saját pénzen vásárolja meg egészségét, fizessen tandíjat, mert ő félti a költségvetés egyensúlyát a bérektől, nyugdíjaktól, egészségügytől, hogy közben csendben ugrásszerűen növelje a nemzetközi pénzügyi közösségnek fizetendő kamatszolgálatot.
Most, hét évvel e gyászos események után, a sok választási nagyotmondás miatt ismét összezavarodott a kép: csöndben lopódzik tudatunkba az MSZP mítosza – miszerint a szükséges Bokros-csomag miatt élünk ma jobban, a politikusok többsége kötelességszerűen fújja ezt, holott az utóbbi állapot lehet jobb az előbbi ellenére is, csupán a sanyargatás mérséklésének következtében – a névadó szaktekintély pedig egyes hírek szerint a jegybankelnöki székbe készül. A szóval, pénzzel folytatott harc zsoldosai pedig ismét bizalmat kérnek.
Épp elég okunk van utánanézni viselt dolgaiknak.
Mit ígért az 1994-es választásokon az MSZP Nyíltan együtt békében címmel terjesztett szórólapján? „Biztos jövőt a családnak, mert a család pártján állunk. Az anyaság örök érték, állampolgári jogon járjon a gyermekgondozási segély. Az MSZP-ben a biztonságot és az erkölcsi erő forrását találja idős és fiatal. A nyugdíj együtt növekedjen a bérekkel, mert csak így élhetnek az idősek emberhez méltóan. Nem elfogadható, hogy a fiatalok közül bárki is munka nélkül az utcán kezdje önálló életét. Az élet és az értékek védelme minden más feladatot megelőz. Az emberek gondjaira érzékeny, szakszerű, tisztességes kormányzásra van szükség. Ha a szocialistákat választja, megbízható megoldást választ.”
De mit is tett a Magyar Szocialista Párt alig egy év múlva?
Az OECD, a legfejlettebb államokat tömörítő szervezet két év távlatából, 1997-ben így tekintett vissza a Bokros-csomag lényegére: „1995-ben és 1996-ban a központi alkufolyamatot felhasználták arra, hogy az erőforrásokat a munkától a tőke felé csoportosítsák át a nominális bérnövekedés jelentős mérséklése és végső soron a reálbérek számottevő csökkentése útján. A jelen időszakban se nem szükséges, se nem kívánatos a további csökkenést előidézni…” Eközben az MSZP baloldali tömörülése – a saját pártvezetésével szemben – a lényegről beszél. A platform a párt 1995. őszi kongresszusára elvi nyilatkozatában rögzítette a tagság e részének álláspontját: „A rendszerváltás Magyarországon is a nemzetközi hatalmi és pénzügyi központok támogatásával és útmutatásával ment végbe egy olyan, illúziókat keltő ideológia jegyében, amely napjainkban lepleződik le igazán egyértelműen… Ám az új hatalmi elit (vagyis a régi nómenklatúra, az MSZMP–MSZP meghatározott csoportjai és a menedzserbürokrácia felső körei stb.) érdekei és a nemzetközi feltételek, a multinacionális tőke nyomása olyan rendszerváltást kényszerített ki, amelyet sem a párt tagsága, sem a magyar lakosság óriási többsége nem kívánt.”
A figyelmetlen olvasó azt hihetné, hogy egy szélsőségesnek bélyegzett párt ármánykodását olvassa, pedig csak az MSZP szocialista magva kéri számon becsapottságát, és szólítja fel a pártvezetést: „… az MSZP ne egyszerűen a tőke és a szabad piac korlátlan uralmának kiépülésénél bábáskodjon, hanem a társadalom nagy többségének érdekében szabjon korlátokat az uralom e típusának. E törekvések nélkül az MSZP nem lehet alkalmas a nemzeti érdekek védelmére.”
Nesze neked baloldal. Lám, a szavak és tettek ellentmondását a kormányzó párton belül ismerik. Ma mégis ugyanazokat a frázisokat halljuk – hihetjük ugyanolyan tettek érdekében.
Mi hiányzik a bankból és az országból?
Bokros szokatlan nyíltsággal mutatkozik be egy 1995. július 2-i tévéinterjúban, ugyanis kifejti, hogy nem szeretett képviselő lenni, ő szak- és üzletember, neki olyan hely kell, ahol a képessége szerinti teljesítménye mérhető, tehát: „Azért vállaltam [a miniszterséget], minekutána sikeresen átalakítottam és talpra állítottam egy csőd közelében tántorgó nagy, magyar, állami tulajdonban lévő pénzintézetet, miért ne próbálnám meg ugyanezt, ha úgy tetszik, nagyobb kihívás alapján magának az egész országnak a gazdaságával.”
A „kisminta” után jöhet a nagyvállalkozás, az egész ország, mert Bokros Lajos bizonyította hajlandóságát a bankkonszolidációnak nevezett akció keretében az adófizetők pénzének a nemzetközi pénzügyi közösséghez való átcsoportosítására – amint alább majd tételesen látjuk.
A Kossuth adó 1995. dec. 20-án reggel, az ötórai hírekben jelentette: „este aláírták a megállapodást arról, hogy a General Electric Capital és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) 87 millió dollárért (12 milliárd forint) veszi meg a többségi részesedést a Budapest Bankban. A bank tavaly éppen ilyen összegű tőkeinjekciót kapott a kormánytól egy titkos határozat alapján, és ezt a mai üzletkötés szerint nem kell visszafizetnie. Bokros Lajos pénzügyminiszter, aki a tőkejuttatás idején a bank elnöke volt, rendkívül sikeresnek minősítette a privatizációt.”
De mitől sikeres, ha ezek szerint ingyen adtuk a bankot, ki méri és értékeli az ilyen teljesítményt?
Igen ingyen, sőt a híradás tévedett, sokkal többet kapott a bank. A Napi Világgazdaság az év június 7-i száma táblázatosan mutatta ki, hogy a Budapest Bank több mint 28 milliárd forintnyi konszolidációs kötvényt kapott, ami 17 évig kamatjáradékot nyújt a banknak. Azaz az adófizetők akkor is eltartják a pénzintézetet, ha egyetlen ügyfél sem teszi be oda a lábát. Itt a garantált haszon egy emberöltőre. Most már el lehetett így adni a pénzintézetet, de csupán ez a garantált jövedelem, valamint a piac sokszorta nagyobb értéket képviselt, mint amiért a tengerentúli vevőnek odaadták. A költségvetés akkori kötelezettségvállalása mai számokban egy fél Postabanknak, kb. 80 milliárd forintnak felel meg.
A 12 milliárdos tőkeinjekció a Bokros Lajos által aláírt 1994. évi bankmérlegben megjelent, csak a pénz nem, mert a forrásnak megjelölt privatizációs szervezet azt csupán 1995-ben folyósította. (Ekkor lett pénze a cégeladásokból. Lám, így áramlik vissza az égetően szükséges privatizációs bevétel azonnal az új keletű adósság fejében az óceánon túlra.) A minden valószínűség szerint szabálytalan ügyletnek bársonyszék a jutalma?
Ez azonban nem minden. A Budapest Bank az államtól megkapta az Állami Fejlesztési Intézet Vörösmarty téri székházát, amelynek már az akkori becsült értéke is sok milliárd forint volt. De hát hogyan vesz irodaházat egy forráshiányos bank, amikor nyilvánvaló, hogy az készpénzt von el az eszközeiből? Úgy, hogy elértéktelenedő részvényekkel fizet. Bokros Lajos korábban az értéktőzsde elnöke is volt, ő ne tudná, hogy micsoda méltatlan, sőt egyes országokban bűnös ügyletet hajt végre a feltűnő értékaránytalansággal? Nos, ennek a háznak a tulajdonjoga is áthajózott a tengerentúlra a pénzintézettel, holott jó pénzért – mely pénzeket gazdaságunk fejlesztésére is lehetett volna fordítani – akár el is adhattuk volna. Közben a sajtó egyfolytában azt hangoztatja, semmire sincs pénzünk, le kell mondanunk erről, arról. Mennyi vagyonra bukkanhatnánk, ha a bank tárcájába pillanthatnánk, ezt azonban a bank- és üzleti titok oly sokat emlegetett korlátja gátolja, akárcsak az, hogy bankkal eladtuk múltját, iratait, kiiktattuk a törvényeink alkalmazhatóságát.
Szegény gyermekek várakoznak ingyenélelemre egy mozlim vallási ünnepen Jakartában. Indonézia az 1997-es ázsiai gazdasági válság nagy vesztese: az ország a mai napig nem tudott megbirkózni azzal a krízissel, amelyet öt éve az ellenőrizetlen spekuláció
Fotó: REUTERS - Johan Wijaya
A Népszabadság 1995. február 17-én betűhűen nyilvánosságra hozta a miniszterjelölt Bokros programját, ami megelőzte az alig három hét múlva bevezetett radikális beavatkozást. Bokros így ír az általa javasolt kormányzati stílusról: „Abszolút szükséges, hogy a gazdasági kabinet élén a pénzügyminiszter álljon… a pénzügyminiszter egyetértése nélkül semmilyen gazdasági témát ne lehessen a kormány ülésére előterjeszteni.” Ott „bárki kifejtheti ellenvéleményét, és vita esetén végső soron a kormányfőnek kell döntenie”. Az így degradált miniszterek felelőssége azonban nem csökkent, hiszen Bokros ezt állítja: a „kormányzat közigazgatási reformjáért az egyes minisztereknek személyükben felelősnek kell lenniük. Elengedhetetlen, hogy a munkálatokat a pénzügyminiszter irányítsa.” Bokros irányít, a felelősség a többieké. Azonban nem csak ezt igényli: „Politikailag kényes kérdéssé vált, hogy vajon a pénzügyminiszternek kell-e felügyelnie a privatizáció menetét? Úgy vélem, hogy a helyes követelmény az, ha a pénzügyminiszter őrködik a privatizációs stratégia megvalósulásán… A pénzügyminiszternek, de még a privatizációs miniszternek sem kell felelnie konkrét ügyletekért.” Tehát Bokros a gazdaságon keresztül a többi tárcát és a magánosítást is irányítani óhajtja, azaz meghatározni, ki lesz a jövőben tulajdonos ebben az országban.
Talán itt van helye Kuncze Gábor most, a 2002-es választás előtti Beszélőben megjelent nyilatkozatát idéznünk, melyben visszatekint erre az időszakra: „… akkor is volt világosan megfogalmazott üzenetünk a választóknak, mégpedig a gazdasági rendszerváltás programja, ami a Bokros-csomagban lényegében megvalósult. Az SZDSZ azután gyengült meg, hogy a rendszerváltás megtörtént, és nem volt több mondanivalónk, nem látszott, hogy miért is vagyunk benne a kormányban.”
Azaz Kuncze szerint Bokros nem is az MSZP, hanem az SZDSZ embere volt, a programja is az SZDSZ-é? A dicsőséget osszák el egymás között az akkori vagy az ismétlésre törekvő koalíciós partnerek.
Ugyanis Bokros miniszteri tervében – avagy „Szabad–szocialisták” programjában – a társadalmi kiadásokról más összefüggésben lesz szó, így csak röviden emeljük ki, hogy szerinte a kormánynak és az embereknek tudomásul kell venniük a humán-infrastruktúra szűkítését, az ellátásoknak az alapszintre csökkentését, illetve piacosítását, azaz a rászorultságot még az adók terhére el lehet ismerni, de az oktatását, egészségügyi, szociális gondoskodását a többiek rovására kell megoldani – amint írja. Az államháztartás hiányának megszüntetését, amire a gondolatmenete épül, abban látja, hogy a jövedelmet másképp kell elosztani, mert „eljutottunk a külföldi adósság növekedésének végső határára, ezért állítható, hogy intézményes változások nélkül külső fizetésképtelenség vagy örökös gazdasági süllyedés vár ránk”.
A majdani miniszter csak éppen a saját szakterületéről nem mond semmit, hogy mi a teendő a hirtelen és hihetetlen nagyra nőtt kamatszolgálat csökkentésére, hiszen ez nagyságrendekkel jobban befolyásolja az egyensúlyt, mint a társadalom közös ráfordítása, amit fogyasztásnak minősít.
Pénzügyeink későbbi felelőse számokkal egyáltalán nem operál dolgozatában, így nem derülhet ki állításainak komikussága és képtelensége, miszerint a nagy zajjal járó megszorítással kisajtolt megtakarítások némelyike az ország néhány órai – még csak nem is napi – kamatszolgálatára elegendő.
A felrúgott szerződés
1995. március 12-e, vasárnap, a világ és a magyar történelem rendkívüli napja. Még soha sem találkozott az emberiség ennyi vezető személyisége egy helyen, egy időben, azonos célból, mint Koppenhágában, hogy aláírja az ENSZ-közgyűlés 47/92. számú határozatának végrehajtására kötelező szerződést. 14 ezer hivatalos résztvevő, 811 nemzetközi és 12 ezer civil szervezet, 2800 tudósító jelenlétében 117 állam- és kormányfő szentesítette együtt azt az okmányt, amelyben az egyes államok kötelezik magukat a bel-, kül- és gazdaságpolitikájukban a szegénység elleni fellépésre úgy, hogy növelik forrásaikat a szociális, kulturális, egészségügyi feladatokra, a társadalmi különbségek mérséklésére, teljes foglalkoztatást célzó szerkezetváltásra.
A magyar nemzet nevében Göncz Árpád azokban a pillanatokban tette oda a kézjegyét e kötelezettségre, mikor otthon az MSZP–SZDSZ kormány rendkívüli, vasárnapi ülésen a szociális ráfordítások, bérek, nyugdíjak, foglalkoztatás azonnali radikális megnyirbálásáról és a tőkejövedelmek gyarapításáról, azaz a homlokegyenest ellenkező célzatú Bokros-csomagról döntött.
A pénzpiac dzsungeltörvényei
E világtörténelmi találkozón mondta el utolsó (és így különös nyomatékkal bíró) beszédét a politikából és az életből távozni készülő Mitterrand francia elnök. „… a világ katasztrófa felé tart, ha engedi, hogy a pénzpiac dzsungeltörvényei, a profitéhség kerekedjen felül a társadalmi haladáson… Csak komédiázunk a világ szeme előtt, vagy készek vagyunk vállalni a felelősséget?” – kérdezte a sokat látott és tapasztalt politikus, épp akkor, mikor a magyar kormány a pénzpiaci szereplők nyers érdekének rendelte alá a nemzet jelenét, közel- és távoli jövőjét.
A Dániában 1995. március 6. és 12. között, a Szociális Fejlődés Világtalálkozóján elfogadott koppenhágai nyilatkozat és akcióterv ugyanis egy új szociális szerződést hozott létre, mely Butrosz Gáli akkori ENSZ-főtitkár bevezetője szerint arra kötelezi a nemzeteket, hogy belső nemzeti programjaikban és egymás közötti együttműködésükben összehangoltan cselekedjenek a saját és mások szegénysége ellen.
Az ENSZ-program az embert állította a gazdasági fejlődés középpontjába, ez volt és van – hiszen a szerződés másokat és bennünket kötelez – hivatva a szociális globalizmust érvényre juttatni. A mi „szociálisaink” ezt épp ellenkezően gondolták. E történelmi dokumentumról a Magyar Hírlap másnap A szociális fejlődés akcióprogramja nem kötelez senkit… címmel tudósított.
A „szabad–szociális” koalíció a magyar részvételt előkészítette, az okmányt jól ismerte, de soha nem hozta nyilvánosságra. Így a magyar emberek nem tudják, hogy milyen erős kötelezettségvállalások segíthetnék őket érdekeik érvényesítésében, az „… elszámoltatható, felelősségre vonható vezetés, kormányzás, az összes társadalmi szektorban nélkülözhetetlen emberközpontú tartós fejlesztés megvalósítására” (az okmány szerint „azért gyűltünk itt össze, hogy elkötelezzük magunkat, kormányainkat és nemzeteinket a szociális fejlődés növelésére” 
.
Az okmány aláírásának vasárnapján lezajlott rendkívüli kormányülés döntéseit így címezte ugyanez az újság: „Kovács Pál és Katona Béla lemondott. Korlátozott kereslet. 9 százalékkal leértékelték a forintot, nem mindenkinek jár családi pótlék.” A híradás kiemeli, hogy az állami vállalatoknál és költségvetési szerveknél visszafogják a béreket, bevezetik a tandíjat, és a többi intézkedéssel mintegy 170 milliárd forintot takarítanak meg a költségvetésnek. Az írás kiemeli, hogy a munkaügyi tárca birtokosa, Kósáné Kovács Magda a rendkívüli kormányülésen nem vett részt, de ott volt Surányi György, a jegybank elnöke – dönteni a bérekről. Horn Gyula kormányfő tájékoztatása szerint a kormány nemzetközi partnereivel egyeztetett programja újabb terheket ró a lakosságra, de az a pénzügyi egyensúlyt és az ország érdekét szolgálja. Bokros részletes ismertetésében kiemelte, a versenyképességet akarják javítani a kereslet – értsd: fogyasztás, beruházás – korlátozásával.
De ki az a nemzetközi partner, akivel egyeztetett a kormány? Aligha az a 116 állam, amely éppen ezek ellen az érdekek ellen szövetkezett. Nos, e történelmi vasárnap másnapján meg is érkezett egy szerény beosztású tisztviselőkből álló küldöttség az IMF-től, kiknek igényére a magyar kormány még vasárnap is öszszeült – amely annak az ENSZ-nek a szakosított intézete, melynek fenntartói a Koppenhágában szerződött államok. A küldöttség demonstrálta: a befektető bankárok nincsenek közös nevezőn az államelnökökkel.
A magyar kormány ne ismerte volna ezt az ellentmondást? Ez aligha hihető, hiszen a koppenhágai szerződést az a Kökény Mihály készítette elő magyar részről, aki a kormányülésről felpattanó Kovács Pál népjóléti miniszteri székébe ült, hihetetlen dramaturgiai érzékkel demonstrálva, hogy kinek a jólétét szolgálja. Mert erre is választ kapunk a Magyar Hírlap ugyanazon cikkéből: „A legrosszabbul azok jártak, kik komolyan vették a jegybank elnökének a forint leértékelését cáfoló – többször aláhúzott – kijelentéseit… Néhány devizavásárló, aki kitartott a holnapi zárásig, számukra valóságos ajándék volt a kilencszázalékos leértékelés.”
Tehát itt sorakoznak előttünk a vesztes magyar kistisztviselők és családjaik, valamint a nyertes nemzetközi spekulánsok, akiket a magyar sajtó szerint lenyűgözött a kormány bátorsága.
Nem árt felidéznünk, hogy Olaszország pénzének leértékelése kapcsán a spekulánsok ellen büntetőeljárást indítottak, ezzel határozatlan ideig távol tartva őket az országba való belépéstől. A mi kormánytisztviselőink pedig látogatásra indultak újabb instrukcióért – amint azt majd alább látjuk – New Yorkba és Washingtonba.
Előbb azonban tegyünk fel egy szakmai kérdést. Vajon a döntést hozó vagy hozsannázó közgazdák ne tudnák a valóságot? – aligha hihető. Épp a megszorítást szorgalmazó, az egyensúlyt a lakosság fogyasztásától féltő MNB által kiadott tanulmány hangsúlyozza, hogy nem a fogyasztás, hanem a kamatfizetés borította fel fizetési mérlegünket.
A tanulmány megállapítja, hogy működő tőkeként 1973–78 között hárommilliárd dollár áramlott be, 1979–89 között, mikor ezen időszak nagyobb részében már IMF-tagok voltunk, kétmilliárd ment ki (!), és „az időszak egészét tekintetve mintegy egymilliárd dollár erőforrás-bevonás viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt”. Ekkor, 1973–78 között évi átlagban hat százalékkal nőtt a bruttó hazai termék, az adósságszolgálat megugrásával 1979–89 között ez 1,8 százalékra esett. Az összefüggések kezdenek kibontakozni.
Az MSZMP a 80-as években sikeresen eladósította az országot, ezzel vetette vissza a fejlődést (akkor is egy Medgyessy Péter nevű pénzügyminiszterünk, majd miniszterelnök-helyettesünk volt, aki engedte kiáramlani a szűkös devizánkat a Gorenje éveiben). Majd mikor egy választási ciklust követően a jogutód MSZP-vel ismét kormányra kerültek, ismét az eladósítás, a nemzetközi pénzügyi közösség kiszolgálása folyt, előbb az ifjú Bokros, majd a megbízható Medgyessy irányításával.
A Valutaalap küldöttsége és az együtt hivatalba lépő Bokros–Surányi, PM–MNB páros Washington–Budapest között ingázott hónapokig a csomag meghirdetése után egy állítólagos 300 millió dolláros hitel érdekében, amire, de főleg a vállveregetésekre, úgy tűnt, égetően szüksége van az országnak. A hitelből év végéig nem lett semmi, de hazánk 700 millió dollárt visszafizetett az IMF-nek több évvel a tartozás lejárata előtt, és következő költségvetését is a kintről diktált feltételek szerint állította össze – ékes bizonyítékaként a pénzügyi beszéd relativizmusának. A Bokros-csomagot és a (felesleges) hitelért esedező hazánkat úgy jellemezte Lengyel László akkor, hogy „a Valutaalap éppen Magyarországon kíván példát statuálni, és bizonyítani a nemzetközi pénzvilág előtt, hogy ragaszkodik a kemény pénzpolitikához. A Valutaalap a [hitel]elutasítás indokául az 1996-os költségvetés sarokszámainak egyeztetését hozta fel, ami természetesen újabb megszorító csomag szükségességét vetíti előre… Magyarországnak nincs más útja, mint fogcsikorgatva újabb és újabb vizsgákon bizonyítania pénzügyi megbízhatóságát.”
Magyarország gazdasági ütközőzónává, sőt gazdasági harctérré vált azáltal, hogy az IMF meg kívánta mutatni önálló és az ENSZ-tagállamok akaratával ellentétes gazdaságpolitikáját, befolyását, a mi politikusaink pedig az IMF mellé álltak, talán abban a hitben, hogy hazánk így jobban jár.
Hatszázmilliárdnak nyoma veszett
Az IMF és a Világbank közgyűlésén, 1995 őszén is a 300 millió dolláros hitelről folyt a tárgyalás.
A Magyar Nemzetben ezt követően megjelent hazai közgazdászaink egy csoportjának a Világbank elnökéhez írt aggódó nyílt levele e gazdaságpolitika célszerűtlenségéről, melyben többek között felmerült az a kérdés is, hogy a Magyar Nemzeti Bank mérlegéből 4700 millió dollár – akkori árfolyamon kb. 600 milliárd forint, ma másfél olimpia megrendezésének költsége – veszhet el keresztárfolyam-változás címén, miközben az egész ország görcsösen keresi 170 milliárd forint megtakarítási lehetőségét. A nyílt levél szerint árfolyamváltozással ekkora összeget nem lehet elveszíteni a devizatartalékok ismeretében, ellenben a magyarázat húsz évre titkos.
Lám, bevezettünk egy Bokros-csomagot 170 milliárd forint államháztartási előnyért, amit a lakosságtól veszünk el, miközben 600 milliárd forintnyi deviza valakiket gazdagított, és ezt magyarázat nélkül tudomásul vesszük. Tehát a nemzetközi pénzügyi közösség miközben csökkentést szorgalmaz, ugrásszerűen növeli adósságunkat.
A Magyar Nemzeti Bank ügyvezetője 1995. február 24-én – Surányi MNB-elnöki és Bokros pénzügyminiszteri kinevezése körüli időben – nyilatkozta: „A jövőre nézve fontos feladatnak tartom, hogy a kereskedelmi bankok vegyék át az adósság, illetve általában a gazdaság devizafinanszírozását, a központi bank pedig csak a tartalékok menedzselésével foglalkozzon.” Ugyanebben az időszakban az MNB alelnöke kifejtette, hogy a banknak jelentős devizatartalékra van szüksége a megnőtt tőke, áru és pénzforgalmunk miatt, ami a lakossági és vállalati tartalékokon túl a privatizációs és vegyesvállalati beáramlásból automatikusan az MNB-hez kerül. Ezt a 3-3,5 milliárd dollárt nagyobb kamatra helyezik el külföldön, mint amit itt ők a betétesnek fizetnek. Az elhelyezésről elmondta, hogy „viszonylag kevés partnerrel dolgozunk…” Azonban a „tartalékok menedzselésének legfőbb elve a biztonság… elsődleges a márka, dollár, jen szerepe…” és „ma már a devizaszerkezetből adódó kockázattól sem kell tartani, hiszen fedezeti ügyletekkel ez minimalizálható… azonnal kell dönteni, nincs idő ügymenetre… jelentések írogatására… szóval együtt kell élnünk a piaccal”.
Tüntetés 1995-ben a tandíj bevezetése ellen Budapesten. Megint figyel?
Fotó: MN - Archív
Nos, az MNB 1994. évi gazdálkodásáról kiadott jelentése szerint úgy élt együtt a nem dokumentált kockázatmentes piaccal, hogy kétmilliárd dollár keresztárfolyam-veszteséget szenvedett el, majd egyéb módon további 300 millió dollárt. Ez az összeg kétszeresen haladja meg a Bokros-csomag által megtakarítani célzottat! – és hányszor több az IMF hitelénél?
Budapesttől Washingtonig folyik a birkózás a megszorító Bokros-csomag meghirdetése után, hogy lenyomják a lakosság torkán az intézkedéseket, miközben az MNB néhány fős, úgynevezett arbitrázsrészlege – ezt saját maga is elismeri – szűk körű kereskedésével elveszít, és külföldi partnerei megnyernek annál is több pénzt, mint az erőmű-privatizáció teljes bevétele. Hogyan lehet a minimalizált veszteségesélyű ügyletekkel az MNB devizatartalékának 21 százalékát elveszteni egyetlen év alatt, naponta 900 millió forintot!? Ennél nagyságrendekkel kisebb devizakereskedelmi veszteségek miatt hangos volt a világsajtó, a mienk viszont csak a Bokros-csomag szörnyű kényszerével.
Tudjuk, 170 milliárd forintot célzott a csomag bevezetése, de 1995-ben az MNB keresztárfolyam-veszteség címén további 712 millió dollárt, mintegy 100 milliárd forintot könyvelt el, és amíg mi a bérek, juttatások felett vitatkoztunk, a jegybank napi 400 millió forintot veszített, illetve ne feledjük: a szűk partneri kör ennyit nyert.
Szakmai látogatás a minisztériumban
Most pedig sétáljunk át a Bokros, majd utódaként a Medgyessy vezette Pénzügyminisztériumba egy rövid szakmai látogatásra. Idegenvezetőnk legyen az Állami Számvevőszék, és 1996. márciusi jelentéséből emeljük ki a Bokros-csomag bevezetési idejére eső megállapításokat. Ne feledjük, a rendszerváltás leglényegesebb momentumáról, a pénzteremtésről, a költségvetésnek a jegybank helyett a nemzetközi pénzpiacról való finanszírozásáról lesz szó.
Ennek módja nem más, mint rövid, egy–három hónapos lejáratú hitelfelvétel, az úgynevezett kincstárjegy vagy diszkontkincstárjegy, illetve a hosszabb idő után kifizetendő kötelezettségvállalás okmánya, amelyeket együtt állampapíroknak vagy értékpapíroknak nevezünk, a hitelfelvételt pedig e papírok kibocsátásának vagy eladásának. Merthogy a bonyolultnak tűnő fogalmazások minden esetben kamattal járó hitelfelvételt jelentenek.
Nos, tekintsünk bele az országgyűlési képviselőknek írott számvevőszéki jelentésbe. „A kibocsátásokat jellemzően operatív döntések alapján hajtották végre, a PM és az MNB illetékes képviselőiből álló testület volt erre hivatott. Vezetői döntések írásos dokumentumaival csak elvétve találkoztunk.” „A kibocsátások megszervezésére a gépírónővel együtt 4 fős szervezet nyilvánvalóan alkalmatlan volt.” „A dokumentumok alapján úgy ítéljük meg, hogy az államadósság-menedzselés és állampapír-kibocsátás koncepcionális kérdései nem álltak a felső szintű döntést hozók figyelmének középpontjában. Döntéshozó testületek – a parlamentet is beleértve – nem kerültek döntési helyzetbe, költségvetési törvényjavaslatot, alternatívákat nem tartalmaztak. A parlament csökkenő ellenőrző szerepét a kormány sem vette át.” „A kibocsátási szerkezet 1994-ben megváltozott, a fix kamatozást változó váltotta fel, amely a fiskális kamatpolitika kudarcának tekinthető. Hatására az 1994-ben és 1995 első felében kibocsátott államkötvények kamatszintje közel megduplázódott. Ennek egyik oka volt az is, hogy a jegybank fokozta a tárcájában lévő állampapírok másodpiaci értékesítését, megnövelte kínálatát, és ellene hatott a kamatcsökkenésnek. 1995. október végéig 104 milliárd forinttal növelte így a kínálatot, közel annyival, amennyivel a PM is megjelent a piacon. Ezzel az inflációhoz képest (20 százalék körüli) másfél éves időszakra 30-32 százalékos kamatot ígért igen nagy reálhozammal.”
Itt álljunk meg egy pillanatra.
A számvevők nem kevesebbet állítanak, mint hogy az MNB mint az államháztartás része a költségvetés egyensúlya és az infláció letörése, végső soron az ország gazdasági érdeke ellen (kamat)politizált – nyilvánvalóan a hitelezők oldalára állva.
Kik is a hitelezők? Azt halljuk, a háztartások, a számvevői jelentés mást állít: „A végső megtakarítóként rendszeresen hivatkozott lakosság megtakarítása volt ugyanakkor a legszerényebb (az 1993. évi 5,8 százalékról 1995 közepére 12,8 százalékra nőtt). Fő kedvezményezettek az intézményi befektetők voltak.”
Ezek az intézmények pedig azok a befektetési alapok, amelyek dzsungelmódszereitől Mitterrand elnök a világ békéjét óvta. Immanuel Kant, az emberi kultúra egyik legnagyobb gondolkodója Az örök béke című művében ennek fennmaradását a külföldi adósságoktól való tartózkodásban látta. Mert ha itt szerzik az extra forintjövedelmet a külföldi pénzügyi befektetők, valójában az államot és polgárt fektetik ki azzal, hogy a költségvetés hiányának hitelezésével és az MNB transzferével elviszik az adófizetők pénzét. De hát a Bokros-csomag célja a hiány csökkentése, és akkor ez a veszteség is mérséklődik – gondolhatnánk logikusan. Nem, olvassunk tovább a számvevőszéki jelentésben: „A szükséges pénzforrások állampapírok kibocsátása útján történő bevonása az elfogadott célok ellenére jellemzően nem korlátozta, hanem maga is jelentősen növelte a deficitet, közvetve az ország külföldi adósságállományát is. Megszűnt ugyan a költségvetés jegybanki hitelezése, de helyébe az állampapírok kamatfelhajtó hatása lépett, ami egyik oka az 1991 utáni infláció felgyorsulásának.”
Volt más, ennél talán még pusztítóbb hatás is: azon vállalkozások, melyek életben akartak maradni, kivonták pénzüket a cégükből – növelve a munkanélküliséget és a költségvetés szociális kiadásait, csökkentve bevételeit –, és állampapírba fektették pénzüket, kamatfelhajtó, szükségtelen keresletet támasztva.
A számvevők is észrevették ezt az adóssággeneráló és leépítő hatást: „A központi költségvetést kevésbé befolyásolták gazdasági megfontolások, a kamatok mértékét tekintve kiszorító hatást gyakorolt a vállalkozói hiteligényekre. A kereskedelmi bankokban elhelyezett pénzeszközöket beruházások és termelési célt szolgáló hitelek helyett állampapírokba fektették.”
A költségvetés döntéshozóit az egyre növekvő adósságszolgálati kiadás és eladósodás sem befolyásolta, annál inkább a spekulatív jövedelemigénylők. Ismét forduljunk a jelentéshez: „A törvényi felhatalmazások rendre hiányoztak. 1991–94. években a kincstárjegyállomány növekménye 5-10-szeresen haladta meg az előterjesztésekben javasolt értékeket. Az éves költségvetési és pótköltségvetési törvényjavaslatokhoz képest a kibocsátott értékpapírok összegükben és egymáshoz viszonyított arányaikban eltértek a felhatalmazás szerinti értéktől.” „A költségvetési törvényjavaslatok anélkül kerültek a parlament elé, hogy a hiányfinanszírozással összefüggő felhatalmazási igényeket kiérlelt szakmai viták, elemzések, javaslatok, realitását igazoló részletes indoklások támasztották volna alá.” „A jóváhagyások hiánya arra utal, hogy a PM felső vezetői nem kívántak számon kérhető követelményeket állítani a kibocsátásokért közvetlen felelősséget viselő szervezeti egységekkel szemben.”
A pénzügyi következményről így nyilatkoznak: „A tervek realitását a pénzpiac nem igazolta vissza. Ez költségesebb finanszírozáshoz vezetett. 1994-re 253 milliárd forint nettó kibocsátást terveztek, amihez 1047 milliárd forint bruttó kibocsátás volt szükséges. Ezzel szemben a tényleges 83 milliárd forinttal haladta meg a tervezett szintet. Például ahhoz, hogy az 1994-es költségvetést az év végén 36 milliárd forint összegben finanszírozzák, az év során a 30 és 90 napos diszkontkincstárjegyekből 767 milliárd forint értékű kibocsátást kellett végrehajtani.” „A jutalékok és díjak mértékei ugyanakkor magasak… A diszkontkincstárjegyek torz költségszerkezete… által lényegesen megdrágult az állampapírok nagy része, ezért a forgalmazási költségek többszörösen kellett, hogy a költségvetés által megtérítésre kerüljenek. Ez a befektetőknek többmilliárdos nagyságrendben juttatott hasznot.”
Mi több, a pénzügyminiszter a pénzpiac érdekében törvénysértően a nemzetgazdaság kárára működtette az adósságkezelést: „A törvényi előírások megsértésére a zárszámítási jelentéseinkben felhívtuk a figyelmet, a megállapítások realizálására, a felelősség érvényesítésére nem került sor.”
Ez igen sokba került az országnak, még többe a szegény sorsú embereknek. Az államháztartás két nagy alrendszere, a Magyar Nemzeti Bank és a költségvetés szoros együttműködése megszűnt, a jegybank kivonult a költségvetés hitelezői pozíciójából, ezért az eddig neki fizetett kamat nem áramlik vissza a költségvetésbe, hanem az a pénzpiac szereplőit gazdagítja, míg az adófizetőknek ennyivel többet kell befizetniük a kasszába.
A költségvetés a hiányfinanszírozás új rendszerében nem élhet a központi bank pénzteremtési lehetőségével, hanem a társadalom a közös feladatait önsanyargatással a pénztulajdonosok kamatigénye szerint teljesítheti. Ezt a magatartást nem minden rendszerváltó ország követte, és nem minden IMF-tagállam követi. Kína, Korea, Délkelet-Ázsia országai gyors fejlődésüket az olcsó, célratörő, bőséges finanszírozásnak köszönhetik, igaz, így nem is fizetnek járadékot a nagy euroatlanti befektetési alapoknak, kifelé nem adósodnak el, ellenkezőleg, jelentős devizatartalékokhoz jutnak az exportból. Mi az ellentétes utat választottuk. Ezért az ENSZ-határozat és szerződésbeli kötelezettségeink végrehajtása is a pénzügyi szereplők döntésétől függ mindaddig, míg fel nem ismerjük becsapottságunkat. A széles körű áttekintés helyett nézzünk egy-egy konkrétumot a jegybank és a költségvetés háza tájáról.
A gazdaságban bekövetkezett pusztulás
Emlékezzünk Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt szófordulatára a mostani választási vitából: „Van egy egyszerű módszer, meg kell nézni a statisztikákat.” Hát akkor nézzük!
A külkereskedelmi egyensúly, amely az egyik legfőbb érv volt, nem javult, hanem romlott: az 1994. évi 3,9 milliárd dolláros hiány 1998-ra 4,5 milliárd dollárra nőtt, amennyiben a két időpont belföldi gazdasági tevékenységét vesszük számításba. Nem a gazdasági életünk, hanem statisztikai számaink javultak azzal, hogy az európai uniós szabályokkal ellentétesen 107 vámszabad területi vállalkozást engedélyeztünk (míg német kikötőkben csak kettő működik), amelyek lényegében nem vesznek részt a közös költségeink vállalásában a vám-, áfa-, adómentességük miatt, a foglalkoztatásuk is szerény, nem éri el az összes 1%-át, azonban az általuk kimutatott 1996-os 0,3 milliárd, majd 1998-os már 1,8 milliárd dolláros pozitív szaldó javítja a fizetési mérleget papíron. Egyébiránt a Bokros-csomagot megelőző fizetésimérleg-romlásunk abból következett be, hogy megnyitottuk belföldi piacainkat, és a beáramló kereskedő- és termelővállalkozások (ezek képviselik a kisebb hányadot) feltöltötték készleteiket. Így az 1993-as 4,1 milliárd dolláros import 1995-re már 6,5 milliárd dollárra emelkedett. Nem a belföldi fogyasztás visszafogásával, hanem az óvatosabb piacnyitással lehetett volna ezeket a tüneteket kezelni.
Háromszázezer munkahely szűnt meg
A Bokros-csomag tragikus hatása, hogy 1998-ra további 300 ezer munkahelyet szüntetett meg, amely legalább egymillió ember életében hozott negatív változást. Hazánk amúgy is feltűnően alacsony foglalkoztatása az 1994. évi 59 százalékos szintről 56,7 százalékra esett viszsza 1997-re, míg pl. Csehország 72,6 százalékos foglalkoztatottsága csupán 0,2 százalékkal mérséklődött ezen idő alatt, Ausztria 76,6 százalékról 77 százalékra növelte foglalkoztatását, míg Szlovákia és Lengyelország a 68-69 százalékos szinten megőrizte azt. Azaz nálunk sokkal több munkahely veszett el, mint a többi rendszerváltó országban. Negatív rekordunkat a Bokros-csomag még tovább fokozta amellett, hogy világbajnoknak kiáltottuk ki magunkat a külföldi tőke beáramlásában.
A reálkeresetek 1998-ra 9,35 százalékkal csökkentek 1994-hez képest, és a kifizetett jövedelem további 8 százalékkal mérséklődött a fenti álláshelyek elvesztése miatt. Mindemellett még a minimálbér is 14,6 százalékkal esett – azaz még a rászorultság elve sem érvényesült, annál inkább a spekulatív pénzügyi jövedelmek, amelyek kiengedésében ugyancsak világelsők lehetünk.
Időközben a nemzetközi piacon 1998-ra 11 dollár/hordóra csökkent az olajár, ami mindenhol az egyébként is alacsony inflációt tovább mérsékelte, ezzel szemben nálunk az importált energia ára 1995-1998 között megkétszereződött, az infláció pedig az 1994. évi 18,8 százalékról már a következő évben 28,2 százalékra ugrott – ékes bizonyítékaként annak, hogy a pénzszűkítés ellenére növekvő infláció gazdaságpolitikai döntés és nem következmény.
A szándékosan felpörgetett infláció miatt a központi költségvetés kamatkiadásai jelentősen megnövekedtek. Az 1994. évi 295,7 milliárd forintról 1997-re 835 milliárd forintra, mely az aktuális árfolyamon átszámítva 2,81 milliárd dollárról 4,47 milliárd dollárra való emelkedést jelent. Ebből az adatból is láthatjuk, amit az OECD megállapított, hogy a munka világától elvett jövedelemmel a nemzetközi pénzvilágot gyarapították. A Bokros-csomag hatására 1994-hez képest a következő, 1995–98-ig tartó négy évben összesítve 4,6 milliárd dollár többlet-kamatkiadást találunk – miközben ugyanezen idő alatt 11,1 milliárd dollár összegben adtunk el magyar vagyont külföldieknek.
Tehát a megszorítás nem javította, hanem öszszességében a különböző tényezők összevetése után négymilliárd dollárral rontotta az ország fizetési mérlegét. Mindezen hatások mellett az egyetemekről és főiskolákról mintegy ezer oktatót bocsátottak el, de arra nincs statisztika, hogy hányan maradtak ki a tanulásból amiatt, hogy az előírt tandíjat nem tudták vállalni.
Az elvonások legsúlyosabb hatása az egészségügyben mutatkozik. 1995–98 között 2001. évi áron számolva 1,048 milliárd forintot vontak el az egészségügyi alaptól, ez is önmagában sok milliárd dollár. A pénzelvonás módja az volt, hogy az inflációtól elmaradó mértékben kapott forrást az egészségügy. Ezzel párhuzamosan a külföldről érkező gyógyszerek vám- és áfamentessége, valamint növekvő arányú támogatottsága a gyártók, kereskedők érdekét jól szolgálta, azonban a hazai gyártásúaknál mintegy négyszer nagyobb ár elfogadása nemcsak a belföldi ipart sújtotta, hanem az egyéb gyógykezelések elől is elvonta a pénzt.
A családok hátrányát sokféle statisztikával lehetne igazolni, emeljük ki azt, hogy a KSH adatai szerint a gyámhatóságok által anyagi okból nyilvántartott veszélyeztetett kiskorúak száma az 1995-ös 235 ezerről 1997-re már 340 ezerre növekedett, és csak az új kormány alatt csökkent 2000-ben 186 ezerre.
Külön tanulmányt érdemelne a nyugdíjasok jövedelemvesztése és a magánnyugdíjrendszer bevezetésének hatása. 1995-ben a nyugdíjak reálértéke 10,5 százalékkal csökkent, majd 1996–97-ben ezen az alacsony szinten maradt. Mai áron számolva minden nyugdíjastól évente 55 512 forintot vettek el 1995-ben, 1996-ban már évi 91 512 forintot, 1997-ben 90 648 forintot és 1998-ban 64 452 forintot. A társadalom jelentős részét, különösen a fiatalokat a magánnyugdíjpénztárakba csábították, ami Németh György 2001. november 5-én a Magyar Nemzetben publikált írása szerint a befizetőknek nem vagyongyarapodást, hanem veszteséget eredményezett. Ő szakszerűen kimutatta, hogy 1998 és 2000 között 3,88 százalék negatív reálhozamot mutattak fel a magánnyugdíjpénztárak ahelyett, hogy a befektetett tőke legalábbis kamathozamát érték volna el, különösen hogy ez a befektetés ezen időszakban még állami garanciával fedezett volt. Tehát míg a vagyonkezelők az állampapírok hozamához hozzájutottak, a nyugdíjpénztári tagok veszteséget szenvedtek el.
Az oly sokat emlegetett GDP-növekedés, mint divatos mutató, vajon visszaigazolja a Bokros-csomag indokoltságát? Sajnos ez sem.
Míg 1994-ben a reál GDP-növekedés az előző évhez viszonyítva EU-átlagban 2,8 százalék volt, addig Lengyelországban 5,2 és Magyarországon 2,9 százalék. Az ezt követő években hazánkban ez a mutató rendre 1,5, majd 1,3 és 4,6, illetve 4,9 százalékra alakult, addig ugyanezen idő alatt Lengyelországban 7, majd 6 és 6,8, illetve 4,9 százalékot mutat. Tehát nálunk a növekedést visszavetette a beavatkozás.
Amennyiben összevetjük az OECD kimutatása szerinti értékeket, kiszámítható, hogy a Horn-kormányzat alatt mintegy 2500 milliárd forintnyi növekedési deficitet halmoztunk fel, azaz minden magyar állampolgártól 250 000 forint értéket vettünk el – az írásunk korábbi fejezeteiben kimutatott hatalmas adósságnövekedés és vagyonvesztés mellett.
Az ígéretek régiek, a gondolkodás nem változott. Medgyessy Péter akkori pénzügyminiszter, mai miniszterelnök-jelölt az 1998-as választásokat megelőző januárban a Napi Gazdaságnak úgy nyilatkozott – szemben az OECD felszólításával is –, „továbbra is fenn kell tartani a gazdaságpolitika 1995 óta tartó következetességét, nincs ok ezen változtatni”. Megkereshetjük a nyilatkozatban ennek filozófiai indoklását is: „Lépéseinket nem konjunkturális okok indokolták, hanem egy új filozófiát kellett kialakítanunk… Félő, hogy a politika és a lakosság egy részébe még nem ívódott be mélyen. Az új filozófia lényege az öngondoskodás és a rászorultsági elv érvényesítése.”
Más szóval a nemzetközi pénzügyi közösség és a munkanélküli versenyezzen egymással, ki tudja jobban érvényesíteni érdekét. Ez a verseny Argentínában az utcán folyik, nálunk még a fejekben és a választófülkékben.
Bokros Lajos a Világbank alkalmazásában repked, szórja tanácsait, Lengyelországban pedig alig néhány hónappal a választások után az ottani dolgozók és vállalkozók átkaikat, hogy miért bízták magukat a szocialistákra.
