Jozef Beck külügyminisztersége.
A "harmadik Európa" terve.

Pilsudski marsall már a harmincas évek eleje óta arra törekedett - félvén egy esetleges német-szovjet bekerítéstől -, hogy lazítsa az egyoldalú francia kapcsolatokat és rugalmasabb, mai nyelven "multilaterális" külpolitikát folytasson. Ezért 1932. július 25-én megnemtámadási szerződést kötött a Szovjetunióval. Igazi fordulat a lengyel külpolitikában azonban akkor következett be, amikor 1932. november 2-án Jozef Becket, a fiatal államtitkárt és egykori légionáriust nevezték ki külügyminiszterré. Beck és helyettese, Szembek gróf, arra törekedtek, hogy szakítva Franciaország és a kisantant merev status quo-politikájával, lengyel vezetéssel újrarendezzék a kelet-közép-európai térséget.

Beck első külpolitikai sikere az 1934. január 26-án aláírt lengyel-német megnemtámadási paktum volt. Létrejöttét előmozdította a lengyel vezetőket aggodalommal eltöltő francia-szovjet közeledés, valamint - utólag bármilyen különösnek tűnik is ez - Hitler kormányalakítása Németországban. Ennek oka abban rejlett, hogy az osztrák alsó rétegekből származó Hitler nem osztotta a weimari köztársaságban is vezető szerepet játszó porosz-konzervatív vezetőréteg (Hindenburg, Papen, Schleicher és mások) hagyományos lengyelellenességét. Hitler elsősorban Ausztria és a Szudétaföld bekebelezésére törekedett, hosszú távon pedig szövetségest látott Lengyelországban egy későbbi időben megindítandó szovjetellenes háború esetére. Természetesen éppen hosszú távon voltak a német és lengyel célkitűzések összeegyeztethetetlenek. Hitler forradalmi, az európai hatalmi rendszert alapjaiban megrendítő külpolitikát folytatott. Beck ugyan ellenfele volt a status quónak, Csehszlovákiát német, magyar és szlovák közreműködéssel fel akarta darabolni, de - mivel állandóan történelmi kategóriákban gondolkodott - végső célja annak a nagyhatalmi szerepnek a helyreállítása volt, amelyet Lengyelország a Jagelló-királyok idején játszott. Beck külpolitikai koncepciója az úgynevezett "harmadik Európa" létrehozása volt, egy laza államszövetségé, amely Magyarországból, az autonóm Szlovákiából, Jugoszláviából, Romániából állt és Olaszországra támaszkodott volna, de jó baráti viszonyt tartott volna fenn a két nyugati hatalommal: Angliával és Franciaországgal. Beck szerint ez az általa megvalósítani kívánt államrendszer elég erős lett volna ahhoz, hogy mind a nemzetiszocialista Németország, mind a bolsevista Oroszország expanziós törekvéseivel szemben erős gátat képezzen.

Becket nemcsak a nemzetiszocialista Németország dinamikus expanziós politikája aggasztotta, hanem Beneš csehszlovák külügyminiszter 1935 óta követett, nyíltan szovjetbarát külpolitikája is. Utóbbival szemben azért voltak aggályai, mert attól félt - s a II. világháború alatti és utáni események tükrében nem is egészen alaptalanul -, hogy a beneši külpolitika megnyitja az utat a Szovjetunió kelet-közép-európai expanzív törekvései előtt. Félelmét igazolni látszik Litvinov szovjet külügyi népbiztosnak 1937 novemberében Bullitt amerikai nagykövettel folytatott megbeszélése. E megbeszélés során az orosz diplomata nyíltan kijelentette, hogy a Szovjetunió célja nemcsak Besszarábia, de egész Románia bekebelezése, s egy későbbi időpontban Lengyelország "abszorbeálása" is.

1936. december 21-én Beck a lengyel külügyminisztérium vezető tisztviselői előtt körvonalazta a lengyel külpolitikai célokat. Ezek - szerinte - az alábbiak voltak: a csehek által 1919-ben jogellenesen elfoglalt tescheni körzet visszaszerzése, Kárpátalja Magyarországhoz való visszacsatolása, egy "autonóm" Szlovákia létrehozása, Magyarország és Románia kibékítése, s a fent említett - lengyel vezetés alatt álló és Olaszországra támaszkodó - Szlovákiából, Magyarországból, Romániából és Jugoszláviából álló blokk megteremtése. Még ugyanebben az évben sikerült Becknek egy diplomáciai sikert elkönyvelnie. Carol román király - nagyrészt Beck befolyására - a szovjetbarát és Benešsel szorosan együttműködő Titulescu külügyminisztert elbocsátotta, és utódjául Victor Antonescut nevezte ki, aki a lengyel-román barátság elmélyítésének híve volt.Nem tévesztendő össze a háború ideje alatt a teljhatalmat gyakorló Ion Antonescu marsallal. 3

Valahányszor a magyarság létérdeke fordult a sors kockáján- ösztönösen Lengyelország segítségét kerestük és a lengyelek is így voltak ezzel. Történelmi tradíció és nem véletlen, hogy a magyarság jobbik ösztöne a közös lengyel-magyar határt követelte.

Alig egy héttel a Müncheni egyezmény után Horthy Miklós a nála bemutatkozó új olasz katonai attasénak a következőket mondta:
,,Európát két veszély fenyegeti: az orosz és a német. Egy erős Magyarország - a szomszédos Lengyelországgal együtt és Olaszország támogatásával - szilárd bástya lehetne mindkettővel szemben. Olaszország érdeke is, hogy Magyarországnak közös határa legyen Lengyelországgal."
A Rongyos gárda akcióival kapcsolatban a lengyel külügyminiszter korlátozott támogatást ígért: hatóságainkat támogatják, kárpátaljai határukat megszállják, Románia semlegességét biztosítják, probléma esetén a menekülteket befogadják.

A Rongyos gárda

A Horthy Miklós Társaság elnökének levele a Magyar Nemzet szerkesztőségéhez http://forum.gondola.hu/cgi-bin/ultimatebb.cgi?ubb=get_topic&f=2&t=002193

Horthy Miklós és Magyarország 1914 - 1945 között http://forum.gondola.hu/cgi-bin/ultimatebb.cgi?ubb=get_topic&f=2&t=005234

"A konzervatív világszemlélet és etikai tradíciók tették bizalmatlanná Horthyt és tanácsadóit a „zsidókérdés totális megoldására” tett javaslatok iránt."

"1944. június 10-én Sztójay Döme28 miniszterelnök is gondterhelten jelentette ki a minisztertanács előtt, hogy „az atrocitások sajnos filoszemitizmushoz vezethetnek. Ezért ťhumánusanŤ kell lebonyolítani a deportálásokat.”29 Hasonlóan aggodalmaskodott a június 21-i minisztertanácson is, amelyet Horthy kívánságára hívtak össze a deportálások során tapasztalható atrocitások miatt."

"A munkácsi zsidók bútorai és ruhaneműi is német kézre kerültek, a szállítóvagonokra a következő szöveget írták: „a magyar nép szeretetadománya a német kibombázottak részére”. Hasonlóan jártak azok is, akik Budán a Majestic panzióból kényszerültek elmenekülni, miután a Gestapo és az SD lefoglalta otthonaikat. Néhány nap múlva bútoraikat a Déli pályaudvaron veszteglő tehervagonokban láthatták viszont mint „önkéntes magyar szeretetadományt” a német kibombázottaknak. Horthyt is idegesítette ez az akció, erre utal 1944. június 6-án Hitlerhez írt levelének fogalmazványa, amelyben ez a később módosított megjegyzés szerepel: „mit gondoljanak azok, akiknek üzletét és lakását kiürítik, lakásberendezését elhurcolják.” Ezt a célzást megismételte július 17-i levelében is." - Bevallom, itt jó lenne ismerni a szövegkörnyezetet is, mert ez a rész többféleképpen is értelmezhető (hogy ez a nem zsidókra, avagy a zsidókra vonatkozik - a Majestic panzióból elmenekültekre miért vonatkozna az "üzletét" kitétel?).

"A megsemmisítés tervének ismertsége azonban nem német tájékoztatás eredménye volt (bár informálisan minden bizonnyal ez is előfordult): a deportálás körülményei azonban aligha tettek lehetővé más értelmezést, hiszen semmilyen gyakorlati intézkedés nem történt arra nézve, hogy az érintettek valaha valamit is viszontláthassanak vagyonukból, azt viszont kimondták, hogy a zsidóság egyszer és mindenkorra távozik Magyarország területéről."

A "minden bizonnyal ez is előfordult" szerintem történészhez méltatlan megfogalmazás. De ezen gondolatmenet alapján, a társadalom biztos lehetett volna abban is, hogy a magyarországi német kissebbséget is megsemmisítik, hiszen ott sem volt remény a visszatérésre - tehát ilyen szempontból sem érzem kellő súlyúnak az érvet.

Egyébként dícsérem a szerző (vagy a valóság) kissé morbid humorát is:

"Négy nap múlva a szovjet hadsereg begyűjtötte Kunhegyes rádióit – igaz, nem rasszista szempontok alapján."

"A munkácsi zsidók bútorai és ruhaneműi is német kézre kerültek, a szállítóvagonokra a következő szöveget írták: „a magyar nép szeretetadománya a német kibombázottak részére”."

Szóval: számadatokat kérek tisztelettel, ami állításodat bizonyítja.

"A lebveltarakban meg azert nem maradt semmi,mert az ilyen feljelenteseket sosem iktattak leveltarakba" - ezt légyszíves ne nekem mondd, hanem Karmincza-nak, ugyanis ő hivatkozott erre:

"az atlag magyar kozep- es nem kozeppolgar sietett beadvanyokat szerkeszteni, hogy az eldeportalt zsidok mijet utaljak ki neki - egyreszt megmaradtak a rendeleltek, amik ezt lehetove tettek, masreszt a videki leveltarokban szep szammal maradtak meg ezek a papirok"

itt van nehany azok kozul a rendeletek kozul, ami ezt lehetove tette:

1944. évi 2.150 M.E. sz. rendelete a zsidók üzlethelyiségeinek hasznosításáról (1944. június 14)
1944. évi 2.880 M.E. sz. rendelete a zsidók üzlethelyiségeinek hasznosításáról (1944. augusztus 2)
1944. évi 2.650 M.E. sz. rendelete a zsidók vagyonával kapcsolatos egyes kérdések szabályozásáról (2. par. 2. bek.: "a vagyontárgyak hasznosításából és értékesítésébol befolyt összegeket a 157.880. sz. 'PM. zsidóvagyonok betéti számla, Budapest' elnevezésu postatakarékpénztári csekkszámlán letétként kell kezelni.") (1944. július 23)

tovabba ajanlom figyelmedbe Ungvary Krisztian alabbi tanulmanyat, amibol ideznek egy-ket passzust
az egesz tanulmany itt olvashato:
http://www.rev.hu/html/hu/kiadvanyok/evkonyv02/ungvary.html

Mindez azért rendkívül fontos, mivel ezzel szemben a magyar közigazgatásnak a vagyon elosztásának szempontjából már régóta kidolgozott tervei voltak a zsidókérdés teljes és „gyökeres” megoldására. A zsidóellenes intézkedések egyáltalán nem rontották a német megszállás elfogadottságát: ellenkezőleg, stabilizálták a kialakult állapotokat, akárcsak Európa más németek által megszállt országaiban. Nyílt konfliktusok és veszekedések azonban csak akkor törtek ki németek és a Sztójay-kormány között, ha a rablott vagyon elosztása vált kérdésessé.

[...]

A hadsereg, a csendőrség, a rendőrség és a közigazgatási hivatalok között azonnal kitört a kompetenciaharc abban a kérdésben, hogy ki jogosult a lakások igénybevételére. Miniszterelnöki rendelet szögezte le ugyan a prioritásokat: a köztisztviselők, a kibombázottak, a hadirokkantak és a frontharcosok soron kívüli elbánást igényelhettek, ennek ellenére sem volt lehetséges a rendelkezésre álló ingatlanok zökkenőmentes elosztása. Az igény messze meghaladta a rendelkezésre álló keretet: {...}A lakosság a legkülönbözőbb beadványokkal bombázta az állami szerveket.

[...]

Az auschwitzi kép: a cipő-, kabát- és kofferhegyek jól ismertek. Azt azonban kevesen tudják, hogy az auschwitzit jóval felülmúló készletek tornyosultak a magyar városok raktáraiban. Az elkobzott ruhadarabok egy töredékét még a deportálás ideje alatt vagy röviddel azután ingyen vagy jelképes összegért szétosztották. A hivatalos eljárás rendje szerint a „zsidóruhákat” külön erre a célra létrehozott ruhagyűjtő állomásokon halmozták fel, a ruházat raktározását pedig a pénzügy-igazgatóság szervei végezték. Baky László 1944. május 2-án úgy rendelkezett, hogy a ruházatot a szegényebb munkások és kisiparosok között kell kiosztani, egy rend ruha irányára 35-40 pengő, egy pár cipőé 15-20 pengő lett volna. Ezt a tervet azonban csak részlegesen lehetett végrehajtani.
[...]
A ruházati cikkek és egyéb textilneműk ötven kategóriába soroltattak, minden kategória árait rendeletben állapították meg, és a teljes mennyiséget kontingensekre osztották a belügy-, a kereskedelem- és közlekedésügyi, az ipari, a földművelésügyi, a pénzügy- és a honvédelmi minisztérium között. Csekély százalékot a szegények és a hadirokkantak javára tartalékoltak. A ruhagyűjtő állomások könyvelését számos formanyomtatvány segítette.
[...]A bútorok igényléséhez is készültek nyomtatványok, a kiutalás azonban csak ideiglenes és térítésköteles használatbavételre jogosított. Ezeken minden félreértés elkerülése végett a „zsidóholmi” kifejezés is szerepelt, az igénylőnek tehát tudnia kellett, hogy milyen tulajdont vesz használatba.

erdemes vegigolvasni, ugyanis szepen bemutatja, komoly jegyzetaparatussal, hogyan is zajlott az egesz "igenylosdi"

jonehany olyan fenykep maradt fenn, ami azt mutatja, mi tortent, amikor a helyi kozep- es nem kozeppolgari lakossag beszabadult a helyi zsinagogaba, ahol az eldeportalt zsidok tulajdonanak egy reszet oriztek, de ir errol Szaraz Gyorgy is, az "Egy eloitelet nyomaban" c. konyveben is

Egyébként a lelvéltári forrásokat is át kell vizsgálni abból a szempontból, hogy a beadvány mögött nem egy díszgoj állt-e (azaz olyan személy, aki valamilyen formában birtokba vette a vagyontárgyat, hogy megőrizze azt a kisemmizett zsidónak - hasonló esetet ír le, mint minden szempontból hiteles forrás, a Sorstalanság is).

Remélem nem a háború utáni pereket akarod alapul venni: sajnos akkor rengeteg pert indítottak át nem adott vagy a háborús cselekményekben megsemmisült vagyontárgyak miatt (lélektanilag érthető, de ettől függetlenül nem tekinthető tárgyszerű forrásnak).

Egyébként a lelvéltári forrásokat is át kell vizsgálni abból a szempontból, hogy a beadvány mögött nem egy díszgoj állt-e (azaz olyan személy, aki valamilyen formában birtokba vette a vagyontárgyat, hogy megőrizze azt a kisemmizett zsidónak - hasonló esetet ír le, mint minden szempontból hiteles forrás, a Sorstalanság is).

Remélem nem a háború utáni pereket akarod alapul venni: sajnos akkor rengeteg pert indítottak át nem adott vagy a háborús cselekményekben megsemmisült vagyontárgyak miatt (lélektanilag érthető, de ettől függetlenül nem tekinthető tárgyszerű forrásnak).