A millenniumi év záró eseménye, az augusztus 20-i Szent István-napi ünnepség, beszámolóm megírásakor még nem történt meg. Volt azonban egy olyan esemény, pedig nem is a fővárosban, amely országhatárokon túli jelentőségű lett: emlékművet avattak Nagykanizsán. Illetve újra avatták a gödörbe döntött Trianon emlékművet.

A Zala megyei város annyi embert talán soha nem látott együtt, mint augusztus 12-én. Az Eötvös teret és a forgalomtól elzárt becsatlakozó utakat betöltötték a nagy eseményre érkezők, köztük messze távolból érkezők ezrei. Az emlékmű a tér közepén egy magasított részen álló négyoldalas 11 m magas oszlop. A négy oldalnak jelentősége van. négy illesztett oszlop tetején egy-egy 3 m magas faragott kőszobor tekint a négy égtájra: a főalak "Hungária" kardot viselő nőalak, a történelmi ország védelmezője, a honfoglaló Harcos, az Anya gyermekével és a munkát megtestesítő Paraszt. Fölöttük felirat: Hiszek egy / Istenben / Hiszek egy / Hazában. Az oszlop tetején a kőből faragott Szent Korona. Hivatalos nevén Nagymagyarország emlékmű.

Az emlékműnek épp olyan "nehéz" története van, mint az országnak. Trianonra emlékeztető szándékkal Nagy-Magyarország tiszteletére készíttette a kanizsai születésű és Ausztriában élő Schless István 1934-ben 25 ezer pengőért. Azidőben Magyarország még nem szabadult fel győztes és kegyetlen ellenségeinek felügyelete alól. 1934 október 28-án kellett volna ünnepélyesen felavatni a gyász és emlékezés nemes érzéseit hirdető műalkotást, de - félve a nemzetközi bonyodalmaktól - az akkori pártok vagy hivatalos személyek nem vállalták az azonosulást. A Vreme című szerb kormánypárti lap például hosszú cikkben támadta meg Magyarországot, azt állítva, hogy Jugoszlávia-ellenes tüntetésre készülnek Kanizsán. Belgrádból akkor állandóan dőlt a rágalom Magyarország ellen (Sándor szerb királyt ért merénylet kapcsán például). Nem sokkal később, amikor már megszabadult Magyarország a nemzetközi ellenőrzéstől, a kanizsai példa nyomán a Trianonra emlékező építmények elterjedtek, a vasúti állomások előtt sok helyen Nagy-Magyarországot ábrázoló kertek létesültek. A kanizsai emlékmű még megláthatta a négy magyar égtájra megérkező feltámadást, 1938-41 között a túlnyomó részt magyarlakta területek egyesülését. A békés egyesülés örömét és eredményét ismét háború rontotta el. A bolsevisták 1952-ben ledöntötték (akkor persze nem volt szoborpark), úgy bántak vele, mint a haza legjobbjaival: gödörbe lökték, egy nagy gödröt ástak és egyszerűen beledöntötték, megcsonkítva a szobor-alakokat, a Szent Korona mását is. Mennyire szimbólikus ez is, a sírba helyezett emlékmű fölé egy csúf szobrot emeltek a bolsevista tanácsköztársaság 133 napos rémuralma "dicső" emlékére. A rendszerváltásnak is megvan a szimbolikája: a város MSZP-s polgármestere és Fidesz-es alpolgármestere csak úgy tudtak megegyezni, hogy marad a "Jancsi és Juliska-szobor"-ként csúfolt szobor, csak odébb viszik, hogy a Nagymagyarország emlékmű visszakerülhessen eredeti helyére.

Augusztus 12-én az Olajbányász Fúvószenekar térzenéje hívta a város közönségét délután 1 órától, majd Baráth Béla zenetanár tárogatószólója jelezte 3 óra előtt az ünnepély kezdetét. A Himmnuszt a Jézus Szíve Plébánia kórusával együtt énekelte a sokezres létszámban egybegyűlt közönség. Marton Ildikó Döbrentei Kornél Rebellis türelem című nagyerejű alkalmi költeményét szavalta.

Törőcsik Pál Nagykanizsa megyei jogú város alpolgármestere beszédének nagy részét érdemes közreadni: - "Ez a hányatott sorsú emlékmű, nemzeti önbecsülésünk szimbóluma. A nagylelkű adományozó és a gondolatot formába rendező alkotó pontosan tudta és érezte, hogy az a nemzet, amelyik emlékeit veszni hagyja, az a saját síremlékét készíti, és vesztesége az egész emberiségnek. Mi, akik itt egybegyűltünk, szívünket ünneplőbe öltöztetve ezeréves múltunk előtt emlékezve tisztelegni, ugyanúgy tudjuk ezt. Így érezték ezt városunk képviselői és azok a helyi polgárok is, akiknek szándékát tett követte. És e tájon régen tapasztalt összefogással, a szoborbizottság összehangoló irányítása mellett, a lehetetlennek tűnő feladatot is végrehajtották. A kiemelés megkezdése alkalmával önkéntes segítők csapata csatlakozott hozzánk, és szinte a tíz körmükkel kaparták ki a földből a megcsonkított emlékművet. Amikor a hatalmas daru kiemelte a gödörből a félig megtisztított emlékmű darabját, könnyes szemmel énekelte a tömeg a magyar Himnuszt és lelkes tapssal köszönte meg a szakemberek munkáját. Bizony, mély alázatra tanítja az embert az ilyen lelket melengető pillanat. Mohács - Mohi - Arad - Trianon, ez a négy emlékoltár, ami még hiányzik az emlékműről. Egy éven belül ezeket is eredeti állapotába állítjuk helyre a kiányzó lépcsősorral, a 63 vármegye címerpajzsával együtt, hogy az adományozó nagylelkű hazafi és a gondolatot életrehozó művész alkotása a teljes valóságában jelenhessen meg.

Egy nemzet és tagjai számára a szabadság nem jelent mást, mint jogot a félelem nélküli életre. Ennek elválaszthatatlan része, hogy félelem nélkül emlékezhessen történelmi múltjára. Nem tudni, melyik nehezebb feladat: ezt az emlékművet felállítani vagy felavatni. Ha bármi okból is félni kell attól, hogy a történelmi múltunk 81 éve történt tragédiájának, Trianonnak is emléket állító emlékmű avatása veszélyt jelenthet a magyarság számára, úgy nem tudni, mit gondoljunk szabadságunkról. Vagy talán szégyellni kéne ezt az emlékművet bárki előtt is? És európai tömegsírok miatt senki sem érzi úgy, hogy szégyenkezni kellene? Mohács - Mohi - Arad - Trianon, ez az emlékmű négy oltára. Az ötödiket, a félelem oltárát ne építsük mellé! (Ezt hosszan tartó taps követte). A ma Európájában egyetlen békés szigetként, a magyar kisebbség az, amely békés, demokratikus eszközökkel folytatja a küzdelmet alapvető jogaiért, megmaradásáért. Teheti ezt egy olyan anyaország támogatásával, ahol úgy érezzük, félelem nélkül élhetünk. Éljünk, dolgozzunk, cselekedjünk hát ennek megfelelően, emelt fővel, tisztességgel. Tamási Áron biztató szavait idézve: Az igazságot is meg lehet szokni... Emeljük tekintetünket az emlékműre, amelynek tetején a magyar Szent Korona nyugszik, ami nemcsak megkoronázza, de védi is azt. Ugyanúgy, mint Szent István felajánlása óta ezer éve védi nemzetünket, védi a szétszórt magyarságot. Ezért joggal gondolhatjuk és nevezhetjük avatandó emlékművünket minden magyarok emlékművének. Néma főhajtással tisztelegve adózzunk most elődeink emlékének, akik hősies helytállása megtartotta nemzetünket, történelmi múltunkat minden körülmények között vállalva, abból erőt merítve építhetjük hazánkat. Példát adtak nekünk és a jövő nemzedéknek arra, hogy megszentelt hagyományainkat és történelmi múltunkat minden körülmények között megtartva, azt a jelenben munkálkodva igazi, boldog jövővé formáljuk. Mert van jövőképünk. Tudjuk, hogy csak magunkra, tehetségünkre, szorgalmunkra és helytállásunkra támaszkodhatunk. Úgy, mint ahogy ezeréves állami létünk alatt mindigis saját magunkért és szomszéd népeink üdvösségéért is imádkozhatjuk - hálát adva Nagyboldogasszonyunknak - magyar imádságunkat, amely immár kőbe vésve áll ezen az emlékművön: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában!"

A derék alpolgármester szavaiból érezhető az országban és az ország körül izzó feszültség: egy igazságtalan korszak bűnöseinek szívós törekvése megállítani a rendeződő folyamatokat. Itt már nem egy emlékmű méltánytalan sorsának jóvátételéről van szó, hanem egy nemzet önérzetének helyreállítása a cél: szólni lehessen végre szabadon a nemzet ellen elkövetett bűnökről, és tenni lehessen végre Trianon folyamatos ártalmai ellen. Nem lehet úgy élni a végtelenségig, hogy tilos az igazságot kimondani és bűn ellenállni az üldöztetésnek. Kiss Dénes, a Trianon Társaság központi szervezetének elnöke fokozta a hangulatot lelkes és lendületes felszólalásában. Megtudtuk tőle, hogy Schless István, ez a derék magyar ember érte el akkor azt is, hogy a magyar rádió a magyar Himnusszal fejezze be minden este a műsorát. Kellettek akkor is ilyen emberek, akik észrevették, hogy a nemzetnek szüksége van lelki erősítésre annyi megpróbáltatás és egyéni tragédia után. "Legyen ez a szobor - mondta Kiss Dénes - az egész magyarság emlékezetének szobra, mint ahogy van az egész magyaság emlékezetének harangja már Zebegényben, amely június 14-étől minden nap fél ötkor, a békediktátum aláírásának időpontjában megszólal. ... Negyven-ötven évig nem lehetett kimondani a Trianon szót sem. Azért alakult a Trianon Társaság, hogy történelmi ismeretterjesztést végezzen hazánkban és az országon túl. Oly szerencsések vagyunk, hogy például az ausztráliai, a victoriai Trianon Társaság egyik vezetője, Világos István és felesége itt vannak és koszorúznak. Itt van Csapó Endre is Ausztráliából, Amerikából is itt vannak az ottani Trianon Társaság képviseletében, mert rájöttünk, hogy szükséges tudnunk, hogy a világban kik, hol és mit írnak rólunk, mit írnak Magyarországról az újságokban, könyvekben." ... Rózsás János kezdeményezte e szobor kiásását, fölállítását - emlékeztetett Kiss Dénes, amiről Rajnai Miklós a Magyarok Világszövetsége zalai szervezetének elnöke részleteesebben szólt.

Országosan nagy figyelem kísérte a hivatalos Magyarország viszonyulását a Nagy-Magyarország Emlékmű felavatásához. A Magyar Hírlap írja az alábbiakat: "A rendezvény szervezői és támogatói között ott a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Külügyminisztérium, a Magyarok Világszövetsége, az 56-os Szövetség és a Trianon Társaság nagykanizsai szervezete, a történelmi egyházak, valamint Nagykanizsa megyei jogú város önkormányzata. A Nagy-Magyarország emlékmű újbóli fölállítása ez idáig 15 millió forintba került, melyből 10 millió forintot a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal fizet, Nagykanizsa önkormányzata 3,5-4 millió forintot adott, s közadakozásból eddig mintegy 500 ezer forint jött össze." Megjegyzi a lap, hogy Kanizsa szocialista polgármestere ellenezte az emlékmű helyreállítását és annak érdekében az 1919-es bolsevik terror emlékművének eltávolítását. A város önkormányzatában a kormánypárti képviselők száma 14, az ellenzékiek száma 13. Ezen múlott és természetesen a fideszes apolgármesteren, aki lelkes támogatója volt a tervnek. Ez a 14-13-as arány országosan is jellemző. Simicskó István, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára volt az ünnepi szónok:

" - Amit hatalom és erő elvett, azt az idő és a kedvező szerencse ismét visszahozhatja. - Meggyőződésem, hogy itt és most érvényesek Deák Ferenc idézett szavai., hiszen az itt álló Nagy-Magyarország emlékmű 1934 óta nyomon követhető sorsa is bizonyítja számunkra, hogy a magyar nép az itt élő nagykanizsai polgárok rendíthetetlen szabadságszeretete, kitartása, bátorsága túlélte a Rákosi-rendszer okozta károkat, a kommunista diktatúra pusztításait, amely az itt látható emlékművet is rombadöntötte. Azt a nemzeti gyászt megörökítő, a magyarság által évszázadokon át a hazáért hozott véráldozatokat kifejező emlékművet, amelyet ma itt a nagykanizsai önkormányzat határozata alapján felavatunk, vagy inkább újra avatunk. Mit jelent ez a mai emlékműavatás? - tehetik, és teszik is majd sokan fel a kérdést az elkövetkező napokban. Szerintem azt jelenti, jelentheti elsősorban, hogy az eddigi hosszú, gátlásos hallgatás helyett emlékezünk. Emlékezni annyit jelent, nem felejteni és nem hallgatni. Mert a szívünket bántó fájdalmakról való hallgatás növelheti a gyűlölet, az indulat erejét is. És a hosszú hallgatás alatt felnevelődhetnek olyan fiatal generációk is, mint a szocializmus időszakában az sajnos gyakran előfordult, hogy középiskolás diákok azt sem tudták, hogy a székelyek milyen nyelven beszélnek. És sok diáknak fel sem tűnt, hogy egyes történelemtanárok miért fogalmaztak úgy: - Mátyás király Romániában született, majd hogy: - Az 1848-as magyar országgyűléseket Szlovákia fővárosában Pozsonyban, vagy ahogy még sajátosabb, Bratiszlavában tartották.

Tehát emlékezünk, és emlékeznünk pedig nemcsak emberi és nemzeti jogunknál fogva szabad, hanem szerintem kötelességünk is. Nemcsak azért, mert most, amikor a magyar millenniumot, az államalapítás ezredik évfordulóját ünnepeljük itt a Kárpát-medencében, vissza kell tekintenünk a nemzet sorsfordító időszakaira is, hiszen ezeréves állam nem sok van a földkerekségen - főleg olyan nem, amely ennyi pusztítást túlélt volna -, hanem azért is, mert ma Magyarországon szabadon, idegen elnyomók kényszerű ideológiai ráhatása nélkül, önállóan, józan nemzeti öntudattal értékelhetjük múltunkat, történelmünket. A történelem viharai többször próbára tették a magyarságot. Többször úgy tűnt, hogy elvész hazánk, de újra és újra fel tudtunk állni. A szabadság eszménye s a függetlenség vágya oly erős volt ezer éven át a nemzetben, hogy bár volt idő, amikor szinte kiirtották a népet, és volt idő amikor megszűnt létezni a magyar állam, de hitét nem veszítette el és újjáéledt a magyar nemzet. Nem véletlenül van írva az elmékmű négy oldalára nemzetünk négy nagy gyászát nevesítő szavai: Muhi - Mohács - Arad - Trianon. Ez utóbbiról a békediktátummal kapcsolatosan hadd idézzek fel egy francia önkritikus újságírót, Henry Pozzit a huszas évekből: »Valamennyi legyőzött közül egyet sem sújtottunk olyan keményen, mint Magyarországot. Az igazság nevében a szó szoros értelmében felnégyelték, kivégzésre ítélték.« És mit mondott a kor olasz miniszterelnöke, Nitti úr? »Magyarországnak egymás után négy szörnyű csapást kellett elszenvednie. A háborút, a békeszerződést, a bolsevik forradalmat és a román megszállást. És miután területének kétharmadát elvették, a kifosztott országot három milliárd aranykorona jóvátétel kifizetésére kötelezték. Nitti olasz miniszterelnök szerint Magyarország megcsonkítása annyira becstelen, hogy senki sem vállalja érte a felelősséget.

Mindenki szemérmesen hallgat. Nincs olyan angol, francia vagy olasz, aki elfogadná hazája számára azokat a feltételeket, amelyeket Magyarországra kényszerítettek.« Muhi - Mohács - Arad - Trianon. Négyszer veszett el haazánk. De mindig újjáéledtünk. Ma is van jövőnk! ...Nem nosztalgiával és irredenta ábrándokkal fordulunk Trianon felé, hanem a jövő, a magyarság egészének szebb és jobb jövőjét képzeljük magunk elé, és ezért munkálkodunk. ...Mert mi magyarok nem az államok alkotta Európai Unióban gondolkodunk csupán, hanem mi a közösségek, a nemzeti közösségek Európájában gondolkodunk. NATO-csatlakozásunk olyan biztonsági garanciákat nyújt számunkra, amit évszázadok óta nem élvezhetett az ország. Szomszédaink, akik nyertesei voltak a trianoni békediktátumnak, reméljük, felismerik, a szomszédaikkal, köztük természetesen a velünk való együttműködés fontosságát, hogy az európai népek közösségébe való tartozás feltétele a kisebbségek, az ott élő magyar kisebbség életlehetőségeinek, jogainak biztosítása és garantálása. Látunk ezirányú pozitív lépéseket, de a visszahúzó, néhol görcsös identitáskeresésből fakadó, gyanakvó, uszító nacionalizmus talaján mozgó szélsőséges politikai erők megújuló ellentámadása jeleit is. Példa erre a romániai görcsös ellenállás a státustörvénnyel kapcsolatban, majd a szlovákiai közigazgatási térkép átrajzolása. ... Trianon számunkra nem csupán a gyász szimbóluma. Erőt is ad, hogy felépítsünk egy olyan országot, amely védetté válik minden további nemzeti tragédiával szemben. Olyan országot akarunk építeni, amelyben senkinek ne kelljen félni Mohi, Mohács, Arad és Trianon irtózatától. Olyan országot akarunk építeni, amely egyesítheti a nemzetet, amely háború nélkül biztosítja a Kárpát-medence magyarjai számára a nemzeti identitás és a mindannyiunk számára kijáró nyugat-európai jólét lehetőségeit. A kormány nevében köszönetet mondok Önöknek, hogy felkarolták és megvalósították a kulturális örökségünk e ragyogó emlékét, amit eleink itt Kanizsán állítottak a nemzet emlékezetének megtartására."

További méltató felszólalás és zenei műsort követően a három történelmi magyar egyház lelkésze megáldotta az emlékművet, majd sor került a koszorúzásra. Hetven koszorúzó társaság körében kilencedikként jelentette a műsorvezető az alábbiakat: "Nagy Lajos királyunk által alapított Szent László Lovagrend Ausztráliában székelő főkapitánya Goór György úr és öt kontinens Szent László lovagjainak nevében koszorút helyez el az Emlékműnél Csapó Endre úr, Szent László lovag, az ausztráliai Magyar Élet hetilap főszerkeszője és Dr. Nagy Lászó úr, Szent László lovag, az európai törzsszék tagja. A már említett Világos-házaspár a Victoriai Trianon Társaság részéről koszorúzott, és mint értesültünk, a Queenslandi Trianon Társaság jelentős összeggel járult hozzá az emlékmű költségeihez. Szép lenne itt megállni a beszámolóval, azonban számos ellenoldali kellemetlenkedő megnyilakozás között olyan is van, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, mert magyarországi forrásra hivatkozva gyalázkodó kifejezést alkalmaz egy amerikai hírügynökség: "Fascist-Era Statue Raised in Hungary" cím alatt közli a The Associated Press az alábbiakat: "After decades buried in a town square a fascist-era memorial was raised again in a Hungarian town with thousands attending, the state-run news agency MTI reported Sunday". Az emlékmű rövid történetének leírása után még hozzátesz a híriroda: "Hungarian grief over this loss was nourished by the country's right-wing, fascist regime during the inter-war period. It is being addressed again more than ten years after the collapse of communism." Furcsa dolog ez a nemzetközi bolsevizmus. A felgerjesztett és két évtizeden belül megsemmisített fasizmusból, azzal való riogatásból élnek már fél évszázada, amivel sokszorosan nagyobb bűncselekményeiket igyekeznek eltakarni.

Magyarország 1918 óta a bolsevizmustól való félelemben él folyamatosan, és most ismerkedik új veszélyekkel. A nagykanizsai emlékműavatás és annak fogadtatása megmutatta, az élő ellenállás jelenlétét, aminek egyik kifejező tényezője a két háború közötti Magyarországnak, az agyonrágalmazott időszaknak a vállalása. A vállalás folyamata megindult, többszáz településen emeltek szobrokat, emlékműveket a Szent Koronának, a magyar hősöknek, történelmi személyeknek.

Tata városa egy nappal a nagykanizsai emlékműavatás előtt bizonyította nemzethűségét, Hóman Bálint domborműves arcképét mutató bronz emléktábla avatásával. Dr. Nagy László jóvoltából lehettem részese ennek a bensőséges ünnepségnek a tatai Tiszti Kaszinó épületében, amelynek utcai homlokzatán kapott helyet vitéz Bozó József heraldikus, neves éremtervező műve. Hóman Bálint egykori kultuszminisztert "háborús bűnösként" kínozták, gyötörték, megalázták éveken keresztül a bolsevisták, végül valósággal agyonverték a váci börtönben. Hóman Bálint világhírű tudós történész, heraldikus, numizmatikus, a magyar művelődést nagymértékben elősegítő tudós politikus mindmáig nélkülözi a rendszerváltozást elkerült mai Magyar Tudományos Akadémia elismerését és főhajtását, most Tatán a Magyar Nemzeti Múzeum egykori főigazgatójának érdemeit a MNM mai főigazgatója méltatta. Az emlékműavatás része volt a Magyar Numizmatikai Társulat nyári szabadegyetemének. A bronz domborművet a Hóman család adományozta a helyi éremgyűjtőknek, amelyen ott áll Hóman egy mondása: "Az érem a legművészibb tolmács". Bozó József ezüst érmet is készített Hóman Bálint arcképével.

Mindkét esemény szimbolizálja a felülemelkedést a szomorú magyar múlton, és mutatja a magyar nép elszántságát a szebb magyar jövő kivívására. Egyetérthetünk az államtitkárral: - Ma is van jövőnk!

Csapó Endre (Ausztrália)
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője

Honnan ered a felemás világ?
2000. november. 20., Magyar Élet, Ausztrália, HUNSOR.nu

Amióta a politikai liberalizmus befészkelte magát a magyar politikába, azóta két oldal acsarkodik egymásra, és ellentéteik egyre növekednek.

Idézet:

---

Az Orbán-kormány ellen sok hazugság és rágalom hangzott el nemcsak hazai, de külföldi lapokban is, amelyeknek forrása, tájékoztatói budapesti baloldaliak.

Ez a hadjárat a tavalyi kormányváltozás óta sem szünetel, jeléül annak, hogy a diktatúrához szokott baloldal ellenzékben sem tűri Orbánt és pártját.

Talán azért, mert kormánya idején
- valóban előbbre jutott az ország,
- jelentősen emelkedett a nemzet önbizalma,
- javult a közbiztonság,
- erőre kapott a kisvállalkozók társadalma,
- utak, hidak, gátak épültek,
- javult a forint,
- csökkent az infláció,
- bizakodóbbak lettek az emberek.

Mindezek ellenére nem szűnik az ízléstelen rágalmak és hazugságok özöne a média minden ágából és a kormánypolitikusok szájából. Kovács Lászlónak nincs Fidesz-szidalom nélküli napja.

---

Idézet:

---

A tavalyi választások során – a közvélemény-kutató intézetek felmérése szerint 10 százalékos fölényre számító Fidesz-győzelemmel szemben – létrejött nagyon vékony baloldali győzelem arra késztette a médiát, hogy folytassa az Orbán-püfölést, akinek a népszerűsége nyomán még az utcai kormányleváltás eshetősége is fölrémlett a baloldali körökben.

---

Sikeres, gazdag országokban a politika a gazdasági élet függvénye. Magyarországon ez fordítva van, az ország gazdálkodásának bajaira politikai megoldást keresnek. A magyar gazdasági életet következetesen a politika tette tönkre – Trianonnak, a szovjetorosz megszállásnak és a kapitalista rendszerváltoztatásnak közösek a politikai gyökerei, Magyarország, de vele együtt Európa is politikai eredetû válságban szenved. Az már külön magyar tragédia, hogy a politika okozta háborúkban eleve kijelölten a vesztes oldalon szerepeltünk.

Közgazdászok figyelmeztetnek rá, hogy az ország gazdasági elmaradottsága az elégtelen teljesítményben rejlik. Ez természetesen így igaz. Mi emigránsok élô példából tanúsítjuk, hogy a teljesítménynek jó esélyei vannak kedvezô körülmények között. Számos kimagasló eredményt elért honfitársunk mellett – mondhatjuk – mindannyian többre vittük itt Ausztráliában, mint amit ugyanaz a tudás és szorgalom eredményezett volna Magyarországon. A Magyarországról elzavart tudás és szorgalom hiányzott a gazdasági teljesítménybôl, de ennél többszörösen károsult az ország a politikai elmélet szolgálatába állított, szocializmusnak nevezett, államosított gazdálkodás teljesítményképtelen rendszerétôl. Nem lehet kizárni a feltételezést, hogy a nyugatról betelepített szovjet államkapitalizmus támogatása és annak felsegélyezése, fél-Európának Nyugat részérôl történt átengedése a mai globális nyomulás érdekében történt.

A 30-as évek Németországa gyors gazdasági fejlôdésének tanulmányozása politikai tilalom alatt áll. A titok pedig roppant egyszerû: az állami gazdálkodás és magángazdálkodás olyan arányosítása történt, ami a legnagyobb mértékben szolgálta az ország gyarapodását. A világ a totális magángazdálkodás (liberalizmus) és a totális állami gazdálkodás (kommunizmus) sokkterápiáitól szenved. Két szélsôséges gazdasági szemlélet gyakorlatba erôltetése váltogatja egymást, aminek során országok, nemzetek omlanak össze a mesterséges, szinte tektonikus érintkezési vonalak mentén. Magyarország sokféle ilyen kéregvonulat útjában fekszik, ott torlódnak a politikai rianások, és az egymással kibékíthetetlen ellentétek, belsô szembenállások, nemzettel ellenérdekû, országon kívüli hûségek következményeitôl szenved és sorvad. De mert nem adja át magát önként doktriner áramlatoknak, egységes ellenállásra ilyen körülmények közt képtelen. Alighogy kiszabadult a szélsôséges etatizmusból, a mindenható állam félévszázados börtönébôl, máris sodródik egy államtalanító elmélet nyomán a másik szélsôségbe, ahol az állam már csak kiszolgáló hivatala a nagyhatalmi érdekeknek, a nemzetköziség dicsô eszmeiségében.

„Az elmúlt fél évszázadban Magyarország nagymértékben leszakadt a fejlett európai országok, de még a KGST sorsországok mögött is, a társadalom és a gazdaság belsô szövetrendszere pedig mindinkább szétszakadozik – mondta egy elôadása során Kádár Béla egyetemi tanár, közgazdász, majd így folytatta: – A nemzetközi leszakadás mellett a harapófogó másik szárát a belsô szétszakadás adja. Páratlanul gyors ütemben alakul ki fejlettségi szakadék a fôváros és a vidék, a nagyvárosok és a kistelepülések, a nagybudapesti és az észak-nyugat-dunántúli övezet, illetve az észak-keleti és tiszántúli területek között. Tágul a jövedelmi-életminôségi rés generációk és foglalkozási csoportok, illetve a szakképzettebb fiatal- és középnemzedék, valamint az önsorsjavításra már nem képes nyugdíjasok között. A nemzetközi leszakadás és a belsô szétszakadás sajátos ötvözetét jelenti a szellemi tôkefelhalmozás feltételeinek romlása. A mûszaki-fejlesztési, kutatási költségvetés drasztikus megnyirbálása, a szellemi munka hozamának megsarcolása olyan idôszakban következett be, amelyben éppen ezeknek lenne kiemelt jelentôsége. Nagyhatalmi nyomásnak kitett, gazdaságilag érzékeny vagy függô kis országokban különösen fontos követelmény a kötôdés a nemzeti érdekekhez, a komprádor-státusz veszélyeinek kiküszöbölése.”

Bizonyára érzékelhetô, hogy a félévszázados államkapitalizmus miatti egyértelmû leszakadás után a másik végletbe hajszolt ország további hátraszorítottságát eredményezi a rendszerváltoztatás általi kifosztottság, a továbblépéshez szükséges bázisok széthordása. Ahol széthordás van, ott széthordók is vannak. Ennek részleteirôl, fôhôseirôl olvashatunk idôrôl-idôre, de hiányzik összegezésük, így a társadalom nem érzékeli a kifosztatás mértékét és annak elkövetôit. Ismeretek hiányában a rendszerváltoztatás igazi áldozatai rászavaznak az ország vezetôiként reklámozott, fosztogatásban nagyérdemû kalandorokra és pártjaikra.

„Az 1990. évi választások nyertesei – írja ugyancsak Kádár Béla – sajátos módon nem a tömegtájékoztatásban pellengérre állított [már régen nem létezô] feudális restauráció köreibôl kerültek ki, hanem a máltai paktum kereteinek szellemében a magángazdasági pozíciókba átmeneti visszavonulási lehetôséget kapó kádári nomenklatúra tagjai közül. E nomenklatúra gazdasági hatalmát külsô, nagyhatalmi megállapodás eredményeként kapta, nem véletlen, hogy közéleti magatartásában nagymértékû érzéketlenséget mutat az egykori sorstársak, a szocialista rendszer egykori nyerteseinek s a lakosság többi csoportjának, sôt az országnak sorsa iránt, s magatartásában eluralkodnak a »komprádor-burzsoáziára« emlékeztetô jegyek.”

Az idézett két mondatban a kulcsszavak a „máltai paktum” és a „nagyhatalmi megállapodás”. Bush és Gorbacsov máltai találkozójának részleteit még ma is titkok zárja takarja. A Magyar Élet 1989. december 21-i számában foglalkoztam a máltai kikötôben történtekkel: „Nem akarván a JALTA – MALTA szavak hasonlóságából vészjóslóan következtetni, de Máltában is lehettek titkos záradékok, mert amit az ott végzettekbôl közzétettek, semmi újat nem tudunk meg, fôleg olyant nem, amit személyes találkozás hozhatott csak létre. Hiába vártam jó téma-anyagra a máltai összejövetel híreiben, vagy valamiféle zárónyilatkozatra; sehol semmi tartalom, ami valamiképpen alátámaszthatná az olyan nagy szavakat, mint: Building a New World, ahogy a Time magazin a címlapján kérkedik.”

Ma, 2004-ben sem találunk általános ismertetôt, a történeti munkák is csak a következményekkel foglalkoznak. Várakozással lapozok bele Pozsgay Imre rendszerváltásról írt könyvébe – akit beavatottnak ismerünk, az akkori idôk vezetô kommunistái egyikeként nyugati kapcsolatai révén –, de amit ott mond, az nem elégíti ki a kíváncsiságunkat. A párbeszédes módban szerkesztett könyv Máltára utaló része így szól:

„Polgár: Mennyire voltál tájékozott a máltai csúcsértekezletrôl? Konkrétan, hoztak-e ott olyan döntést vagy létrejött-e olyan megállapodás, amely szerint Közép-Európa átmenetileg egy sajátos »egészségügyi korridorrá« alakul az Európai Közösség és a Szovjetunió között?

Pozsgay: Ezt az információt én pár nappal a máltai konferencia elôtt már megkaptam. 1989. november 2-án találkoztam Bush elnökkel. A Fehér Házban fogadott küldöttségemmel közölte, hogy Gorbacsovval együtt deklarálni fogják Máltán: Közép-Európa önálló független politikai mozgástérré vált. Ilyen kijelentést errôl soha nem lehetett hallani. Ebben már benne volt az elôzetes megállapodás ténye is, hiszen Bush elnök másként nem hivatkozhatott volna Gorbacsovra. A máltai találkozó november 6-án volt, és rá három nappal már le is omlott a berlini fal. Mindez összehangolt cselekvésnek tûnik, és forgatókönyv gyanúját kelti, mégis vallom, hogy ilyen forgatókönyv nem létezett. A Nyugat egyszerûen tanácstalanul állt e régió változása, átalakulása elôtt.”

Itt meg kell szakítani a „vallomást”, amibôl kiérezni, hogy kevesebbet mond, mint amit tud a dologról. Mit ért „Nyugat”-on? Tovább olvasva csak nôl a kételyünk: „A Nyugat ellentmondásos magatartása abból adódott, hogy nem volt fölkészülve ilyen változásra, hiszen 1945 óta beleélte magát, hogy ez a régió rendezett körülmények között, megfelelô »térfelügyelôvel« mûködik, és így nem okozott neki fejtörést. Az 1956-os magyar forradalmat, az 1968-as prágai eseményeket a Nyugat még úgy intézte el, mint a szovjet birodalom »emésztési zavarait«, amin majd túl lesz. Hiszen 1956 után emelte a Szovjetuniót szuperhatalommá az akkori nyugati, fôleg amerikai stratégia.”

A „Nyugat” – így egy szóval kifejezett hatalomként – 1945 óta egyértelmûen csak az Egyesült Államok lehetett. Bizony hogy úgy történt – amit már régen megállapítottunk –, hogy a Szovjetunió nyugati kreatúra, a nemzetközi nagytôke évszázados nagy vállalkozása, amelynek feladata volt „térfelügyelôként” kondicionálni (átvételre alkalmassá nyomorítani) Közép-Európát. E „Nyugat” csak olyan forradalmat akart fölgerjeszteni Magyarországon 1956-ban, amivel a kijelölt útra térítheti moszkvai alkalmazottait, hogy alkalmasak legyenek a nagy feladatra, amire Pozsgay is utal, amikor azt mondja: „1956 után emelte a Szovjetuniót szuperhatalommá az akkori nyugati, fôleg amerikai stratégia.”

Mindez minket arra figyelmeztet, hogy igenis volt „összehangolt cselekvés”, és kellett legyen olyan történelmi „forgatókönyv”, amivel nyugatról irányítható volt a szovjet elvtársak meggyôzése (ami Gorbacsovval sikerült), hogy nem orosz világhatalom építése a feladatuk, hanem partneri szerep Amerikával az új világrend kiépítésében.

A hosszú távú elôkészítésre utal, hogy a nyolcvanas évek elejétôl nyugati egyetemeken kaptak kiképzést a közép-európai, köztük a magyarországi kommunista elit fiataljai. Ezekbôl kerültek ki az ellenzékiséget szimuláló, szamizdatíró és terjesztô reformátorok, nagyon emlékeztetô szereppel az 1956 tavaszán fickándozó írószövetségi buzgólkodókhoz.

Ha volt a Szovjetuniónak évszázados elôkészítése – márpedig volt a különféle baloldali mozgalmakkal –, akkor volt a közép-európai rendszerváltoztatásnak is néhány évtizedes elôkészítése. Minden jel szerint, és a rendszerváltoztatások ellenére is, Nyugat nem szándékozott megszüntetni a Szovjetuniót, amely Máltában még az átalakítás partnere volt. A szovjet összeomlását az élet normális rendje hozta létre, a nagyhatalmi politika akarata ellenére. Nyugat a nem mindenben irányítható események folyamatában már csak alkalmazkodott a kialakult helyzethez. Szó sincs tájékozatlanságról, ellenkezôleg a kapitalista rendszerre való áttérés, a rendszerváltás mindenütt békésen folyt le. Tény, hogy a máltai jelzéskor már készen volt a változásra a magyarországi politikai és gazdasági elit. Annyira készen volt, hogy minden megalakuló és újjáalakuló politikai pártban azonnal ott voltak buzgó szervezôként és bomlasztóként. Nagyszerû és nagyméretû rendezés volt.

A bolsevista idôk alatt a magyar népben sokáig reményeket keltô Nyugat – az a Nyugat mely minden bajunk mögött valahogyan mindig jelen volt – sietett segítségére lenni a kádári Magyarországnak, a rendszer fennmaradásához szükséges hitelek folyósításával. Az 1973-ban fölvett 4000 millió dollár 1990-re 20 000 millió dollárra növekedett. „1987-88-ban az események felgyorsultak – írja Matolcsy György, a Fidesz gazdasági szakértôje –, Kádár lemond, és megindul a politikai rendszerváltoztatás. Közben könnyedén áramlanak a külföldi hitelek Magyarországra, és ez egyetemes jelként mutatja mindenki számára, hogy itt valami megegyezés történhetett Kelet és Nyugat között a történelem újabb fordulatáról. A jaltai keretek felbomlanak, és kialakul egy politikailag, katonailag egypólusú világ. ... Hiába kezeltük a külsô adósságállományt mintaszerûen, hiába vettünk részt szívvel-lélekkel, sôt igen leleményesen a nagy történelmi játszmában: a jutalom elmaradt.”

A politikai irodalomban nagyon sokak által feldolgozott téma, hogy miért maradt el a külföldi adósságok visszafizetésének megtagadása vagy elengedésének kérvényezése. Utóbbira történt néhány kezdeményezés, azonban a nemzetközi pénzvilág egyértelmûen tudomására adta Magyarországnak, hogy ilyenrôl szó sem lehet, és fizetési kötelezettsége elmaradásának súlyos következményei lesznek. Egyébként is további hitelek nyújtása a fizetési kötelezettségek teljesítésének függvénye.

Innentôl kezdve Magyarország kényszerpályára állított, kiszolgáltatott ország. Fizetési kötelezettségeinek csak úgy tehetett eleget, ha valahonnan elôteremtette a hozzávaló pénzt. Az elfogadott és megkövetelt liberális szemléletben ennek mindössze két módja volt: további hitelek felvétele és a nemzeti vagyon kiárusítása.

Mindkét lehetôséggel éltek a magyar kormányok, nem tudva vagy nem is akarva ellenállni azoknak a külsô és belsô pénzügyi és politikai köröknek, a zsákmányra fürge nyugati gyarmatosítóknak és hazai ügynökeiknek, akik drágán megfizetett külföldi privatizációs szakértô vállalatokkal karöltve nekiláttak eltakarítani az ország állami vagyonnak nyilvánított vállalatait, birtokait, értékeit.

Már ebben az idôben kialakult és véglegesen berendezkedett a magyar gazdasági életnek az a gyakorlata, hogy a külföldi tôkének a magyar gazdaságban minden áldozat árán szerepet kell adni. Jött is a külföldi tôke, szívesen jött, mert a tízévi adómentesség és az olcsó és jó munkaerô vonzóan hatott rá. Ezzel párhuzamosan megindult, teljesen liberalista elgondolással és módszerrel az állami vállalatoknak privatizáció néven történt kiárusítása. Az indokolás az állam pénzügyi kötelezettsége volt. Majd amikor a külföldi vállalat tíz éve lejárt, új néven újabb tíz éves adómentességet kapott, csak el ne menjen az országból.

A külföldi tôke mûködteti az ország gazdasági életét, ugyanakkor megakadályozza a hazai vállalkozások térnyerését, megerôsödését. Az állami vállalatok privatizációjával nem az történt, hogy a magyar állami vagyon magyar magánvagyonná vált, hanem elônyökért, részesedésért potom áron eladták külföldieknek.

A privatizáció Nyugat által megkövetelt végrehajtásában szorgoskodó szakértôk a Szabad Demokraták Szövetsége nevû politikai pártban tömörültek. Antall József paktumot kötött a szabaddemokratákkal, bizonyos kormányzati könnyebbségek ellenében követte azok irányítását gazdasági ügyekben. A sikertelen nemzeti kormányt megbuktatták a választók 1994-ben, a hatalomba került Magyar Szocialista Párt még nagyobb mértékben igénybe vette az SZDSZ-irányítást – koalíciós partnerévé tette. Kisebbik párt létére, persze nyugati támogató háttérrel elérte azt, hogy a Horn-kormány a liberalista módszerekkel kormányzott, megtagadva amúgy sem jó emlékû szocialista nevét.

Eléggé ismert az a nagymértékû uszítás, ami a Fideszre zúdult kormányzása idején az SZDSZ és azt támogató média részérôl. Ez volt az a négy év, amikor valamennyire sikerült Magyarországnak magyar érdekû gazdaságpolitikát bevezetni. Amikor ismét gyôzött a baloldal 2002-ben, iszonyú bosszúval megszüntettek mindent, amit a nemzeti kormány nemzeti érdekbôl létrehozott. A jelenlegi kormány csak az SZDSZ-szel együtt volt kormányképes, ami azt hozta magával, hogy a nagyobbik párt a kisebbiknek kiszolgáltatottjává vált. Teljes mértékben a globalista, internacionalista gazdaságpolitikát ûzi Medgyessy kormánya a régi bolsevikokkal, és a most folyamatban lévô privatizációval éppen készülnek az állami vállalatok maradékait is nemzetközi kézre adni.

A nemzetellenes politika módszereit már a szocialista párt kebelében is egyesek botrányosnak ítélik, és ezen az elégedetlenségen indult el, illetve újult fel a már korábban elindult folyamat, a párton belüli szervezkedés a megtagadott politikai nézetek miatt a régi, kádári bolsevikok uralma ellenében. Legyen nekik sikeres a tisztogatás, de ne lássuk többé ezt a hitelét vesztett pártot kormányzati helyzetben.

Ezekrôl a dolgokról már elég sok tájékoztatást adtunk, összegezésül még ide illik egy megállapítás: Magyarország szegénységét hosszú idôre betáblázta a liberalista politika, azzal együtt, hogy országon belül egy nagyon gazdag kisebbség sokszoros anyagi és egyéb fölényével tartósan uralma alatt tudja tartani a többséget – amelynek nincsen ellenállásra anyagi kitartása és szervezeti hálózata, sajtója –, amely továbbra is viseli az adóterheket és szolgálja olcsó munkabérrel a globalizációt.

(Magyar Élet,2004. augusztus 17. Ausztrália)

Ami viszont szinte hányingerrel töltött el,az a következő volt,illetve az ami háttérben zajlott,amit Csapó így fogalmazott meg.

"Dávid Ibolya tudja, hogy mirôl beszél, csak éppen ôneki nem illene így szólni, egyrészt, mert az MDF idejében folyt le a privatizáció nagyja, és annak mikéntje inkább szégyelni való lenne, másrészt mint volt igazságügyminiszter most elkésve szólt becsület dolgában."

Véleményem szerint a rabló privatizációban az MDF-es banda tralán még jobban leszerepelt,mint az MSZP,szavahihetetlen az az ember,aki erről politikusként,majd miniszterként hallgatott.És akkor még kevesett mondtam,mert szivem szerint ezeknek az embereknek,börtönben lenne a helyük.

Addig kell foglalkozni a megmaradás lehetôségérôl, a magyar jövô itteni biztosításáról, amíg vagyunk elegen, akik tenni tudnak. Nem fizikai értelemben fenyegeti az ausztráliai magyarokat az elmúlás, hanem magyarságtartalmában. Ez a tartalom apad, sorvad, és ennek a hanyatlásnak egyre meredekebb a lejtôje.

A magyar kultúráról van szó, nemzeti sajátosságaink megnyilvánulásáról, elsôsorban a magyar nyelvrôl. Nem most fedeztük fel, hogy utódainkban átváltunk a környezet nyelvére, de most jutottunk el olyan állapotba, amikor ez az egyébként természetes folyamat gonddá vált. Érdekes módon azoknak vált gondjává, akik saját családi keretükben megtették a magukét a nyelv megmaradásáért utódaik ajkán. Azok határozták el, hogy tanácskoznak a magyar nyelv megtartásának módozatairól, akik már kezdettôl fogva egyesületeket szerveztek erre a célra. Az egyesületeket szervezô, fenntartó személyek érzik meg legelôbb a bajt, korábban virágzó rendezvényeik látogatói számának csökkenésében. Noha a csökkenés okát mindannyian jól tudjuk: gyorsuló ütemben fogy a még Magyarországon iskolázottak száma az élet természetes rendje alapján. A védekezési reflex a rendezvények látogatottságának hanyatlásától kap lendületet. Szervezeteinket féltjük tehát? Látszólag igen. Valójában azt féltjük, amiért a szervezetek egykor létrejöttek a magyar szó fennmaradása a tét!

Az ausztráliai magyar szervezeti élet két nagy összefogó szervezete, a NSWi Magyar Szövetség és a Melbournei Magyar Központ – mely két szervezet magában foglalja az ausztráliai egyesületek többségét – foglalkozik a megmaradás gondjaival, és ez a Melbourneben megtartott tanácskozás immár a negyedik volt, amely kifejezetten erre a feladatra összpontosít. Voltak már korábban is tanácskozások, még dr. Pordány László nagykövet idejében Canberrában, ami a rendszerváltás utáni elsô nemzeti elkötelezettségû kormányzat idején nagy változást jelentett, hiszen az egypártdiktatúra kormányainak képviseletével nem tartottunk kapcsolatot, mert azt a rendszert képviselte, aminek áldozataként kellett elhagynunk szülôhazánkat, amely rendszer mindvégig a nemzet távolba került részét politikai ellenségének tekintette, amit viszonzásul az emigráció a magyar nép ellenségének tudott. Ebbôl a szemléletbôl származott, hogy az 1994-98 közt hatalomra került utódpárt külképviseletével ismét szünetelt az együttmûködés. Ugyanakkor, fôleg a Magyarok Világszövetsége-adta lehetôségekkel élve, fennmaradt és tovább fejlôdött a kapcsolat azokkal a magyarországi szervekkel, amelyek foglalkoztak a távoli magyarság dolgaival. Így a folyamat nem szakadt meg.

Ismét folytatódtak a tanácskozások az Orbán-kormány ideje alatt, dr. Gyürk István nagykövetsége idején, és akkor öltötték fel mai alakjukat, és lett fô tárgya a magyar nyelv megtartása. A magyar kormányzati intézmények részérôl nagyobb megértés mutatkozott kívánságaink iránt, mi magunk is meggyôzôdtünk arról, hogy az óhaza segítsége nélkül nem tudjuk megvalósítani szándékainkat.

Már beindított kapcsolataink voltak, amikor megismétlôdött a nemzeti elkötelezettségû kormány leváltása a boldogtalan nép szerencsétlen akarata következtében. Az intézmények vezetôi, akikkel folyamatban volt a nyelvünkben megmaradás törekvéseinek támogatása, biztosították szervezeteinket arról, hogy a kormányváltás nem hozza magával a kapcsolatok szétszakadását. Annak jogán, hogy a jelenlegi alkotmány kötelezôvé teszi a kormány részére a határon túli nemzetrészek támogatását, szervezeteink vezetôi úgy határoztak, hogy megfogalmazott igényeiket az itteni hivatalos képviselettel közlik, és elvárják, hogy a megkezdett folyamatok folytatódjanak. Más oldalról megvilágítva: ha ez a kormány letiltaná a velünk kapcsolatot tartó állami szervezeteket, ez kemény politikai döntés lenne, amihez kellôképpen viszonyulnánk. Ilyen döntésre ma nincs jel, remélhetôen nem is lesz. Bár most éppen van olyan eset, ami érinti ezt a kérdést, a Balassi Bálint Intézet élérôl elbocsátották azt a két vezetôt, akik korábbi tanácskozásaink meghívott vendégei voltak. Aggodalommal várjuk ennek az intézkedésnek a kihatását az Intézethez fûzött kapcsolatokra.

A teljes magyar külképviselet messzemenôen egyetért megmaradási törekvéseinkkel, ez megnyilatkozott a hosszú hétvégén is, a Melbourneben megtartott tanácskozáson, ahol a tanácskozás meghallgatása mellett kifejezték ilyen tartalmú véleményüket. Mi itt Ausztráliában már elég világosan kifejtettük, hogy a mindenkori magyar kormánynak kötelessége van irántunk, nem is annyira miérettünk, hanem az ország, illetve az egész nemzet érdekében. Sajnálatos, hogy a mai politikai pártszerkezet még mindig módot ad olyan politika folytatására, amelyben még mûködtetni lehet a „Párt” híveinek a napos oldalon sütkéreztetését a többség kárára és költségére – képletesen szólva. A társadalom ilyen apartheidszerû szétválasztása, és annak sodrában a minket is távoltartó viselkedés, kell hogy óvatosságra intsen. Mert az lett volna a legtermészetesebb, hogy a nemzet szétdobált részei mágneses igyekezettel együvé siessenek a történelemadta pillanatban. Mi jöttünk, de mindenféle akadályba ütköztünk. Udvariasan értésünkre adták, hogy elvagyunk mi kedtek nélkül is. Ez sokaknak szegte kedvét, és okozza távolmaradását. Ilyen viselkedés leszerelésére kell jelen lennünk a lehetséges fórumokon, és minden színezetû kormányzat idején, annál is inkább, hogy szavazati jogainktól még mindig megfosztva, országos és nemzetszéles feladatokból és lehetôségekbôl kirekesztve hangot adhassunk szándékainknak. Ilyen dolgokat kivallató idôket élünk most, kételyekkel telten. Itt még helyénvaló azt is megjegyezni, hogy ez a fent jelzett viselkedés az eddigi kormányzatok esetében csak az udvariasság fokozataiban volt eltérô.

Mindezek összegezéseként felismertük, hogy nem hagyhatjuk ki az egymást váltó négyévek egyikét vagy másikát. A dacos jelenlét helyességét igazolja, hogy az utóbbi években, fôleg a tavalyi sydneyi tanácskozást követôen néhány sikeres kezdeményezés történt, amelyeknek folytatása sorsdöntô a továbbiak számára. Itt említhetôk a Balassi Bálint Intézet és a Magyar Kultúra Alapítvány magyar fiatalok otthoni látogatását és tanulását lehetôvé tevô programjai. Derûlátó megnyilatkozás volt bizonyos aggodalmakra választ adó levelében dr. Seres Zsuzsa néhány mondata: „Erre az a válaszom, hogy a politikai széljárás mindig változó, de itthon mindig vannak olyan emberek, csoportok, segítôk, akik fontosnak tartják az azonosságtudat megôrzésének a támogatását külhonban, legyen az akármilyen távol is. Tehát bizton számíthatnak sok olyan emberre, aki segíti és támogatja ezeket a törekvéseket. Csak ezt a támogatást/segítséget kell megkönnyíteni a konkrét igények megfogalmazásával. Azaz az identitásmegôrzés tartalmáról kellene eszmecserét folytatni.”

Dr. Seres Zsuzsa szervezôje volt a Magyar Kultúra Alapítvány „Kapocs” néven lefolytatott kulturális mûhelynek, amelyen a tengerentúli magyar egyesületekben tevékenykedôk háromhetes mûvelôdésszervezôi kiképzést kaptak. Errôl is majd külön beszámolóban lesz bôvebben szó.

Az idei Tanácskozás színhelye a nagyszerû Melbournei Magyar Központ volt. Nyitva állt bárki részére, nemcsak a részvételre, de az elôadásokhoz hozzászólásra és javaslattételre is. Az újságban közzétett Meghívó így szólt: „Az országos szintû, negyedik alkalommal megtartott konferencia célja kiértékelni az eddigi eredményeket, megvizsgálni a nehézségeket, valamint feltárni azokat a lehetôségeket, amelyek hozzásegíthetik az Ausztrália-szerte élô közösségeket magyarságtudatuk, nyelvük, kulturális értékeik megôrzéséhez. Alkalmat ad arra is, hogy megtaláljuk a magyar kultúra megôrzésének és átadásának legjobb megoldásait a harmadik, negyedik generáció számára.”

A korábbi tanácskozások gyakorlatát követve, ez alkalommal is meghívást kaptak magyarországi szakemberek, és megjelenve, elôadásukkal hozzájárultak a feladatok lehetôségeinek megismeréséhez és ismereteink gyarapodásához.

Dr. Háry László a Pécsi Tudományegyetem Idegen Nyelvek Vizsgarendszerének igazgatója elôadást tartott a szabványosított európai nyelvvizsgarendszerekrôl, azok jelentôségérôl és azon belül a magyar nyelv helyzetérôl.

Álmosné Dr. Kajdy Ella, a Pécsi Tudományegyetem Külügyi Osztályának vezetôje tájékoztatott a határon inneniek és határon túliak magyar nyelvi képzése módozatairól és a továbbképzési lehetôségekrôl.

Dr. Hatoss Anikó a University of Southern Queensland nyelvoktatási tanszékének tanára az interaktív nyelvoktatási rendszerrôl tartott elôadást.

A vendégelôadók elôadásairól is késôbb tudunk adni tartalmi beszámolót.

Fodor Lajos, a Magyar Köztársaság nagykövete üdvözlô beszédében említette, hogy 1990-ben a változás megváltoztatta az ország és az emigráció viszonyát. A történelmi emigráció értékeit elismerjük – mondotta, megôrizték magyarságukat, és ha nem is mindenki, de számosan törôdtek utódaikban is megôrizni a magyar nyelvet. Szólt a legutóbbi népszámlálás ismert adatairól, amennyiben a jelenlegi ausztráliai magyarok 62 ezres tömegébôl csak 24.5 ezer használja otthon a magyar nyelvet. A meglévô szervezetek nyújtanak-e elég kedvet, lehetôséget a magyarság megtartására, miért marad távol a többség ilyen lehetôségektôl, pályázatokra alig akad jelentkezô. Ezekre a kérdésekre várja a feleletet ettôl a tanácskozástól, és természetesen azt, hogy mit várnak el a hazától. Összefoglaló elôadásában értékelte a korai emigráció munkáját, amivel létrehozták sokáig jól mûködô szervezeteiket, hála és köszönet, mert ôk mentették át a nemzeti eszmét, ôk segítették át az itteni magyarságot a nehézségeken. A fiatalok talán nem találják helyüket a meglévô szervezetekben. Át kell adni a fiataloknak a „tudás hatalmát”, a lehetôséget. Most elôre kell tekinteni, elôre kell lépni. Az óhazához a kapcsolatot erôsíteni kell. A magyar nyelv a legfontosabb összekötô kapocs. Szólt arról, hogyan lehetne azt a tudást hazavinni Magyarországra, ami már a kintiek sajátja. Erre való az az amerikai magyar kezdeményezés, a Fiatal Magyar Szakemberek Fóruma, amit az ottani magyar szakemberek létrehoztak. Ezt kellene itt is megvalósítani. Mennyi kiváló emberünk van szerte a világban. Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy ne fogadná szívesen és hogy mellôzhetné ezt a nagy szellemi erôt. Nemcsak hazatérésre ösztönzést, de szellemi tudásuk hazavitelét is szorgalmazni kell. A fiatal nemzedék természetesen integrálódik, de az ne legyen maradék nélküli asszimiláció. Nem állhat le a Duna TV mûsorainak sugárzása. A kormány átszervezte a Balassa Bálint Intézetet, igazgatóját dr. Újváry Gábort ennek során bocsátották el, a vezetést egy kormánybiztos látja el, de nem szûnhet meg az Intézet eddigi tevékenysége. Szólt a Magyar Kultúra Alapítványról is, dr. Koncz Gábor küldött összefoglalót a tevékenységrôl. A népi táncoktatás itteni fenntartásához szükségesnek látja tánctanár kihozatalát. Az iskolai oktatáshoz szükséges könyvek kiküldése nem probléma. Fontosnak tartja, hogy Ausztráliában is létrejöjjön egy magyar kultúrintézet, hasonló a már meglévôkhöz. Ezt fogja javasolni és mindent megtesz ennek érdekében. Az elsô napon szóbajött internetes világháló kiépítése összefoghatná a világ magyarságát, ez fontos, ismertetni fogja Magyarországon, és a maga részérôl igyekszik mindenben segítségül lenni. Az állampolgárság kérdésében kijelentette: aki magyarnak vallja magát, az legyen magyar állampolgár.

Papp József sydneyi magyar fôkonzul gyakorlati témával foglalkozott: az Európai Unióhoz történt csatlakozás után kedvezôen változott az Ausztráliából Magyarországra és ennek fordítottjaként utazni szándékozók beutazási lehetôsége. A kérdések során nagyon hangsúlyosan elôjött többek részérôl a panasz, hogy mennyire kedvezôtlen helyzetben vannak az elszakított területek magyarjai a magyar állampolgárság megszerzése terén, még olyanok is, akik délvidéki és erdélyi olyan területeken születtek, amelyek akkor magyar felségterületek voltak. Tehát magyarokként Magyarországon születtek, magyar születési bizonyítványuk van. Mások, szolgáltak a magyar hadseregben, védték a magyar hazát, és mégsem jogosultak még ilyen alapon sem a magyar állampolgárságra. Érthetetlen, hogy az utódállamokban végbement annyi minden változás után, és a nemzetközi lehetôségek megnyílása ellenére a magyar állam nem teszi meg, noha teljes egészében hatáskörében állna, azt a lépést, amivel ez a régi sérelem elmúlna. A fôkonzul helyénvalónak ismerte el a panaszt, sajnos a fennálló törvények érvényesülnek mindaddig, amíg azokat meg nem változtatják.

A tanácskozás hosszú órákon át figyelmet igénylô folyamatát új, szenzációt keltô váratlan meglepetés oldotta fel, a nagy vetítôvásznon Józsa Erika elkalauzolt minket Új-Zéland magyar világába, Demian József 40 perces filmprodukcióján, amit a Duna televízió számára készítettek. A csodálatosan szép új-zélandi tájak, városok színes világában egy székelykapu ékeskedik, és ad hírt egy távoli nemzet hôsi küzdelmérôl, és hirdeti számûzött magyarok értékelt helytállását.

Kardos Béla a NSW-i Magyar Szövetség elnöke kimondta, hogy a magyar emigráció megmaradásának nehézségei részben az anyaország támogatásának hiányából is származnak. „Az olasz, görög vagy más népek ide származottjai identitásuk megôrzése érdekében intézményesített támogatásban részesülnek anyaországuk kulturális intézményei és a felállított egyetemi tanszékek által. Mi semmiféle intézményesített támogatásban nem részesültünk és ma sem részesülünk. Elôzô konferenciáinkon sikerült identitásunk megôrzése érdekében olyan magyarországi intézmények támogatását elnyerni, amelyek reményt nyújtottak megmaradásunkhoz. Sajnos ebben az esztendôben rossz hírek jönnek Magyarországról: A határon túli magyarságot szolgáló Illyés és Apáczai Közalapítványok költségvetési támogatását erôsen megnyirbálták, a Balassi Intézet a két bába közt (Oktatási Minisztérium és Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma) padlóra került, és elveszítette tavaly itt járt fôigazgatóját dr. Újváry Gábort. A Magyar Kultúra Alapítvány által beindított »Kapocs« kulturális menedzserképzés anyagi támogatás hiányában esetleg nem folytatódhat. Nem tudunk elôre lépni pedagógusaink itteni továbbképzésének és a magyar tanszék felállításának ügyében. A Duna TV tengeren túli sugárzása is nagy gondokkal jár, s ha nem kapnak költségvetési támogatást, meg is szûnhet. Pekár István Duna TV-elnök leváltása evidenciában van.”(Ezekre a kérdésekre vonatkozott a nagykövet fentebb említett nyilatkozata.)

Vendégfelszólalóként Csapó Endre arra kért figyelmet, hogy az élet könyörtelen következetessége folyamán az ausztráliai magyar szervezeteket is utoléri a hanyatlás, a sorvadás, hiszen a szervezeti élet a bevándorló nemzedékhez kötôdik. A csalódásoktól mentesülünk, ha tudjuk a jelenvaló és a jövôbeni realitásokat. Korábbi tanácskozásokon már szó esett a magyarul már alig, vagy nem beszélô utódnemzedékkel való foglalkozás kérdése. Ma már fel kell kutatni ôket, adatbázist kell készíteni, annak alapján kiépíteni a kapcsolatot az anyaországgal, amelynek égetô szüksége van arra a tudásanyagra, kincset érô hasznos kapcsolatra, ami csak rajtuk keresztül érhetô el. Mondjuk ki bátran, ez a feladat magyarországi érdek, és magyar köztársasági kötelesség. A jó szándékkal végzett munkához még tudunk segítséget adni. Profi megoldásra, profi tervekre és profi végrehajtásra van szükség. Magyar Irodákat kell létrehozni a nagyobb városokban, ahol fizetett alkalmazott kezdi a munkát a névadatbázis összeállításával. Értékességi sorrendben, személyes megközelítéssel, jól kidolgozott tervekkel személyesen érdekeltté kell tenni annyi magyar eredetû személyt, amennyit csak lehet. Szakmai és érdeklôdési konferenciákkal, olcsó árú kirándulásokkal, üdülési ajánlattal becsalogatni az országba – magyarságára apellálva. Minden kedvezmény bôségesen visszatérül, nemcsak a turizmus fellendülésével, de szakmai, üzleti, tudományos eszmecserék által sokszorosan.

Még egy vendég szólt volna a Tanácskozás során, de közbejött akadályok miatt nem tudott eljönni dr. Seres Zsuzsanna, a Magyar Kultúra Alapítvány igazgatóhelyettese, a már említett „Kapocs” tanfolyam vezetôje. A sikeres tanfolyam után bô gyakorlata van abban, amit a beszéde helyett küldött beszámolójában kifejtett, hogy „a szórványnak is tekinthetô ausztráliai magyar közösségek számára fontos lenne a Magyarországgal való kulturális kapcsolat erôsítése, hiszen az önazonosságtudat megerôsítésében kiemelkedôen fontos az otthonról kapott információ, támogatás bármilyen formája. Célszerûnek látszik egy kulturális információszolgáltató irodát mûködtetni Ausztráliában, amely központja lehetne a magyarországi és ausztráliai magyar kapcsolatoknak. Szolgáltató központ lehetne a kulturális, gazdasági és személyes információcsere helye, aminek létrehozása nem kerülne sok pénzbe, elsôsorban sok szellemi ráfordítást igényel. Magyarországról a Magyar Kultúra Alapítvány vállalná a közvetítô szerepet, de egy sor kérdést ott Ausztráliában kellene feltenni, megfelelôen a várakozásoknak.”

A legendás lakiteleki ellenállók történelmet formáló pártja, a Magyar Demokrata Fórum, válságos idejét éli. Két szemenálló szemlélet néz egymással farkasszemet. Röviden megfogalmazva az elnök és a vezetôség egyik fele a párt teljes függetlenségének megôrzését tartja mindennél fontosabbnak, míg a másik szemlélet követôi a Fideszszel korábban fennállott szövetségi kapcsolatban látják szolgálni a nemzeti érdeket.

A baj mélyebb, mint amit ez a megfogalmazás kifejez. Az egykor nagy létszámú és nagy szavazóbázist vonzó párt nehezen viseli a kispárt-szerepet, és talán úgy lehetne megfogalmazni az elnöki csoport türelmetlenségét, hogy szeretnének kitörni a mellékszereplôi helyzetbôl, és újra vonzóvá lenni a választók részére.

Különös módon az MDF-ben nincsenek élre törô vezetôk, még talán örültek is annak, hogy az elnöki pozícióra pályázott dr. Dávid Ibolya, akivel szemben a legutóbbi vezetôségválasztás alkalmával sem lépett fel másik jelölt, annak ellenére, hogy már népes tábora volt a vele elégedetleneknek. A szerencselovagok elhagyták a sikertelenné vált pártot, nem állt elô egy karizmatikus vezetô, aki megfordíthatta volna a zsugorodást. A Parlamentbe is csak a Fideszhez kötôdve jutottak be.

Dávid Ibolya ebbôl azt mérte le, hogy az ideológiai határvonalon kell szerencsét próbálni. Elindult tehát a maga útján, és mert nehezen tûri az ellenvéleményt, elkezdte úgy vezetni a pártot, mintha saját vállalata lenne. Tárgyalásaiba, politikai mellé-lépéseibe nem avatta be vezetôtársait. Amilyen méretben ez nem tetszett a saját oldalon, olyan méretben növekedett népszerûsége a másik oldalon. Hosszú idô óta elsô helyen áll a népszerûségi listákon, megelôzve miniszterelnököt, minisztereket, államfôt is Dávid Ibolya, egy kis párt kis cselekedetû elnöke. Ez azért jelez valamit.

A párton belüli huzavonákról gyakran hallottunk ezt azt, de most egy nyilatkozat az érdeklôdés középpontjába hozta a Magyar Demokrata Fórumot. Ugyanitt, külön cím alatt olvasható a Lakitelek Munkacsoport nyilatkozata, amiben az aláírók kifejezik elhatározásukat nemcsak az önkényeskedés megállítására, hanem – ami még többet elárul a bajból – a nemzeti, keresztény alapokra visszatérésre is. Ezzel a nyilatkozattal a vita a nyilvánosságra került, bár nem ez az elsô, ami a közvéleményt foglalkoztatja. Érdemes ezekbôl néhányat visszaidézni a lényeg megértése érdekében.

Dávid Ibolya nagy igyekezettel tartja felszínen, a nyilvánosság elôtt a véleményét. Különjáró útját azzal indokolja, hogy „ellenzékben nincs koalíciós kényszer, a jobboldalt a párhuzamosság erôsíti”, s annak a meggyôzôdésének adott hangot, hogy „a jobboldali egység mítosza nem szolgálja a keresztény-konzervatív Magyarország jövôjét”. Ezzel talán azt fejezi ki, hogy ezt a jövôt már nehogy egységben képzeljék elnyerhetônek. Közös célnak a 2006-os kormányváltást jelölte meg, de mint mondta, ehhez vezetô módszerekben, programokban lényeges különbség van a konzervatív pártok között. E kijelentés mögé tekintve, csak a Fidesz és MDF-rôl lehet szó (több nincs a konzervatív oldalon), és akkor pontosan az a kormányváltás lesz veszélyben, amirôl ô szól, pontosan azáltal, ha a programokban lényeges különbség lesz. Ahogy 2002-ben hiányoztak a MIÉP-re adott szavazatok a jobboldal gyôzelméhez, úgy lehet a baloldal javára az elveszett MDF szavazat.

Erre is ráillik, amit Lezsák Sándor mondott: „A Fidesz és elnöke, Orbán Viktor komolyan gondolja, hogy leváltják a következô választásokon a mostani baloldali-liberális kormányt. Ehhez keres –reményeink szerint – megfelelô partnereket, és az MDF-et most még nem tartja elég erôs és kiszámítható szövetségesnek. Az MDF természetesen egyetlen más párt nyomásának sem kíván engedni belsô stratégiáját illetôen, de a politikai realitásokkal tisztában kell lennünk. Erôs igény jelentkezik a jobboldali választók körében a kormányváltásra, az összefogásra, erôs igény mutatkozik Orbán Viktor közelébôl a kormányzati szerep visszaszerzésére, és ez az erôtér bizony a sorok rendezése és a belsô összeszedettség irányába tereli az MDF-et is.”

Tôkéczky László (történész, politológus) már másfél évvel ezelôtt foglalkozott az MDF helyzetével a politikai palettán, éppen az elnöknô azon elgondolásával kapcsolatban, hogy pártját a bal és jobb között kívánja szerepeltetni: „A mai MDF-es politikusok – nem tudni, miért – arról szoktak beszélni, hogy nagy szükség van egy középen álló mérsékelt pártra, s ez volna az MDF. Csak a restaurációs baloldal örülhet ilyen véleménynek, ezért Dávid Ibolyát jutalomból a legnépszerûbb politikusnak kiáltja ki. Az MDF ezzel csak a Fideszt »szélsôségesezi le«, teljesen alaptalanul. Hiszen befolyásos »liberálisainak« köszönhetôen – egyébként tökéletesen értelmetlenül – a Fidesz is középre tör, s nem kevesen népszerûsítik a »centrumot«, amely ma nálunk néhány százaléknyi, gondolatilag balról gleichschaltolt, se hideg, se meleg tömeget jelent. Nyugodtan állítható, hogy ma a magyar »politikai centrum« az MSZP-SZDSZ nyúlványa. Minek alapján gondolja azt az MDF, hogy kiélezett politikai helyzetekben egy nagyrészt szegény és frusztrált társadalom a mérséklet politikájára vágyik? A nemzeti értékrend és az értelmiségi ethosz nagyon fontos, de a tömegdemokrácia egy-ember-egy-szavazatos közegében a kemény propagandát is vállalni kell.”

Dávid Ibolya úgy akar helyet kapni a középsávban, hogy nem veszi figyelembe a tényt, hogy az MDF tagjainak és pártolóinak zöme nem a taktikázó politikáért lelkesedik, hanem keresi azt a pártot, amely nemzeti érzéseinek megfelel, amely elkötelezi magát arra, hogy megszabadítja az országot a bolsevistautódok garázda uralmától. Arról a mennyiségrôl van szó, amelynek szavazata látszólag vándorolva ömlött át egyik párttól a másikra, holott mozdulatlan tömegével felemelte, majd csalódottan ejtette a támogatására méltatlanná vált pártokat. Soroljuk hát: Magyar Demokrata Fórum, Független Kisgazdapárt, Kereszténydemokrata Néppárt, Magyar Igazság és Élet Pártja, és még néhány kisebb. Jelzés lehetett volna az MDF taktikázó vezetôinek, hogy a választáson vesztes Fidesz minden utcai rendezvényére többszázezres lelkes tömeget vonzott, és pontosan azt a fent említett tömeget. Ellenrendezvényre a baloldal gondolni sem mert – az utca már nem a baloldalé. Ez is politikai tôke.

A Magyar Nemzet május 7-i számában olvassuk, hogy „Dávid Ibolya most már a látszatra sem ad; egyre élesebb hangú verbális kampányának céltáblája nem az úgynevezett kétpártrendszer, hanem annak a kormánynak a miniszterelnöke, amelyikben négy évig szolgált – mellesleg közmegelégedésre – igazságügy-miniszterként... Akik vevôk az Orbán elleni gyûlöletkampányra, a kormánypártok stabil szavazótáborát alkotják, Dávid a kórushoz csatlakozva baloldalról csak elégedett tapsra számíthat, voksokra aligha... Az MDF elnöke a Fideszt pofozva olyan messzire ment már el, ahonnan megalázkodás nélkül nem lehet visszatáncolni. De akkor marad a kérdés: mit akar Dávid Ibolya? Orbán Viktor helyébe lépni? Vagy pártjával a baloldalra dezertálni? Irreális célok.”

Dávid Ibolya Orbán Viktort Grósz Károlyhoz, a Fideszt pedig rögtönzött néptánccsoporthoz hasonlította, amelyben Orbán Viktor ugyanabban a pillanatban lép balra, amikor Kövér László kettôt jobbra. Ki mint él, úgy ítél!

Választások idején minden párt választ magának valamilyen témát, amit sulykol, és hozzáillô jelszöveget (újmagyarul szlógént), amit hajtogat. A kötözködô kedvû Dávid Ibolya akként zsémbelôdik, miszerint Orbán Viktor szociáldemokrata kampányt folytat, erre utal szerinte az, amikor a Fidesz megszavazta a kormány száznapos programját, majd hogy Orbán évértékelô beszédében a késô kádári szocialisták ‘89-es MSZMP-s jelszavait használta: munka, otthon, biztonság. Mint megjegyezte, az akkori MSZMP-s jelszó negyedik eleme, a szabadság az Orbán-beszédbôl hiányzott.

Dávid Ibolya remekül fogalmaz: „Az MDF keresztény, európai, korszerû konzervatív párt. Sem kormányon, sem ellenzékben nem kényszerültünk arra, hogy elveinket feladva kelljen más nézeteket képviselni. Politikai családot sem változtattunk. Meggyôzôdésem, hogy a Fidesz felismerte, korábbi ötleteikkel, a közös frakció és egy uniópárt létrehozásának szándékával, a kettôs tagsággal együtt is értelmetlenné váltak a beolvasztási kísérletek. Nem egy a tábor és nem egy a zászló. Széles a demokrácia fôutcája. Ettôl még vannak közös törekvéseink: a jelenlegi, gyenge teljesítményû kormány leváltása, s az, hogy Magyarországnak jobb kormánya legyen... Elég volt az abnormális jelenségekbôl, a felelôsök egymásra mutogatásából. Az MDF normális Magyarországot akar, ahol a szembenálló pártok nem utasítják el zsigerbôl a másik oldal javaslatait. Ahol a szélsôséges hangokat minden jóérzésû ember elutasítja. Ahol nem a pártpolitikai viták, hanem az ország fejlôdését szolgáló szakmai érvelések a meghatározók. Ahol az emberek megbízhatnak a politikusokban, akikre nem vetül folyamatosan a korrupció gyanúja. Az MDF normális Magyarországot akar. Nem kettôt, 70-30 százalékos arányban, ahogy állítólag a nagyok felosztották maguk között a világot, hanem egyet...” (Interjú a Magyar Hírlapban.) Tetszetôs csomagolás.

A politikai szövetséges politikai lejáratásával nem elégedett meg Dávid Ibolya, hanem beindította az erkölcsi lejáratás szólamait is, mégpedig széles áttételezéssel.

Az ô választási jelmondata a korrupcióról szólt, olyan drámai hévvel, minha mondaná: nincs a teremtésben tisztességes, csak én!

Március közepén több párteseményen és interjúban is beszélt arról, hogy információi vannak az állami beruházások túlszámlázásáról, amelyrôl megállapodás történt a Fidesz és az MSZP mögött álló „keresztapák” között. A pártelnök akkori állítása, amely szerint „kézfogás történt a két nagy párt
között azzal a céllal, hogy az állami beruházásokat felülértékeljék, és az így nyert összeg 30:70 százalékát visszajuttassák pártközeli cégeknek”.

Dávid Ibolya egy könyvre hivatkozik a korrupcióval kapcsolatban, amely a Kereskedelmi és Hitelbank sikkasztási botrányáról szól: „Ebben a könyvben – azóta se cáfolta senki – arról is írtak, hogy az MSZP és a Fidesz mögötti érdekcsoportok paktumot kötöttek: az állami beruházások költségvetését felültervezik, a keletkezett hasznot pedig a két nagy párt 70-30 százalékos arányban elosztja. Azé a több, aki kormányon van. Erre a két megszólított nagy pártnak felelnie kell. Így kerülhetjük el, hogy ne alkuköztársaságnak nevezhessék Magyarországot. Minden politikusnak kötelessége megvédeni a korrupció gyanújától a közéletet.”

Ugyanez elhangzott több nyilatkozatában, és a korrupció elleni küzdelem lett a kampány fô csapásiránya. A televíziós adásokon bemutatott MDF-kampányfilm a Fidesz-MSZP háttéralkut sulykolja a közvéleménybe egy pénzzel teli börönd és a 70-30 százalék megjelenítésével. „Szocializálódott a tisztességtelen, korrupciós pénzek felhasználása. A jelenlegi rendszerben a politika uralja a közpénzek elköltését, holott ez alapvetôen pénzügyi, gazdálkodási és szakmai kérdés lenne” – állítja Dávid Ibolya.

A két pártot emlegetés még akkor sem balfelé, hanem jobbfelé szánt csapás, ha a bûncselekmény 70 százaléka az MSZP-t illeti, mert annak szavazói ezt dicséretnek veszik, vagy éppenséggel azt mondják, hogy – Na és?, a jobboldalon viszont így eredményesen lehet a bizalmatlanságot fölkelteni.
Most, a választási siker (az adott körülmények között 5 százalék fölé kerülni sikernek számít) Dávid Ibolyát meggyôzi álláspontja igazáról – rendbetette a pártot. Ez önmagában is hordozza a pártszakadás veszélyét.

Nehéz errôl a dologról röviden szólni. Itt valami olyasmirôl van szó, hogy a politikusok az állami pénzeket dézsmálják. Ezt korrupciónak nevezik. Azt is mondhatjuk, hogy ezt a magatartást a pártszisztéma hozza magával, hiszen a pártok nyerési esélye a pénzük mennyiségétôl függ. Három fô forrása van a politikai pártnak a fennmaradásához: 1. a törvényes állami és egyéni juttatás, 2. a párt gyôzelmében érdekelt személyek, vállalatok vagy irányzatok nyílt vagy titkos támogatása, 3. állami pénzek pártcélokra fordítása.

Ad 1. A pártok jövedelmének összességét tekintve csak a párttagsági díjak tekinthetôk demokratikus eredetûnek. Miután a demokrácia is csupán szép elmélet, a pártszisztéma mûködését állami támogatás biztosítja, aminek összege a szavazatokkal arányos. Ad 2. Gazdasági és politikai érdekeltségek a kormányhatalomba segítik a részükre viszontszolgálatra kész pártot. Az állam a legnagyobb megrendelô, az üzletet a támogató kapja meg. Itt nem kis pénzekrôl van szó. Ez már korrupció. Ad. 3. Ez áttételesen történik, például Magyarországon privatizáció címen a politikai elit kifosztotta az államot, amely állam egy törvénytelen erôszakrendszerben az egész nemzeti vagyont az állampárt tulajdonában tartotta. A pártember így magáénak tudhatta az ország vagyonát, törvényesítette és magáévá tette. Érdekei védelmére pártot pénzel.

A három forrás teszi lehetôvé minden politikai párt fenntarthatását. Amelyik párt nem szerez és nem oszt, az hoppon marad. Valamely párt hatalomba jutásának esélye arányos az érdekelt gazdasági és politikai erôk támogatásával. A rendszerváltoztatást a késô kádári idôk politikai és gazdasági elitje indította el, és alkotta meg a végrehajtás módszerét. A feladat és a minta nyugati: az állami vagyonnak rövidesen magánvagyonná kell válnia többpártrendszerû hatalomváltással törvényesítve. A kommunisták egypártjukat három felé osztották, és engedélyt adtak egyéb pártok alapítására. A rendszerváltó pártok mindegyikébe beépítkeztek. Mindegyiket körülveszi a „klientúra”.

Magyarország politikai és gazdasági hatalmi rendszere a fentiek alapján alakult ki és rögzôdött állandó jelleggel. Egy réteg nagyon gazdag lett, és van ereje és szándéka hatással lenni a politikára. Minden kormányhatalom közelébe kerülô pártnak ez ad igazodási kényszert. Minden kormánynak viszonzási kötelezettsége van.

A mai politika rendjének természetébôl az állam mûködésébe beépülô ilyen fajta korrupció a világon mindenütt megvan a pártszisztéma természetébôl eredôen, de Magyarországon végtelen aránytalanságokat szült, a rendszerváltó elit telhetetlensége nyomán. Emiatt van politikailag két Magyarország.

Dávid Ibolya tudja, hogy mirôl beszél, csak éppen ôneki nem illene így szólni, egyrészt, mert az MDF idejében folyt le a privatizáció nagyja, és annak mikéntje inkább szégyelni való lenne, másrészt mint volt igazságügyminiszter most elkésve szólt becsület dolgában.

Maradjunk annyiban, hogy a politikai sportpályán ilyen játékszabályok vannak, és ezzel szembehelyezkedni már csak egy újabb rendszerváltoztatással lehetne. Dávid Ibolya nagyon jól tudja, hogy korrupcióellenes hadjárata csak annyit ér, mint minden korábbi hasonló vádaskodás, meg minden eddigi pénzügyi botrány meg per. Nagy por, ami csípi a szemet, majd elfújja a szél, és minden marad úgy, ahogy volt.

Magyarországon a nemzeti oldalnak nincs sok szerencséje a politikai pártokkal. A Kereszténydemokrata Néppárt, a Független Kisgazdapárt, a Magyar Igazság és Élet Pártja és persze a Magyar Demokrata Fórum sok pártolónak szegte kedvét. Az igényeket jól felismerô Fidesz kapja most már a jobboldal többségének támogatását, de még mindig maradtak iránta bizalmatlanok. Ilyenek alkotják az MDF kitartó híveinek táborát. Az MDF csak ezen a terepen tudna felfejlôdni, újra erôre kapni. Dávid Ibolya ezt nem veszi észre, vagy beállítottságánál fogva nem érzékeli. Mindenáron a két nagy párt közötti mérleg-szerepre vágyakozik, ami azt is jelenti, hogy se ilyen se olyan, de ilyen is olyan is kell legyen adott esetben. Ezzel csak az a baj, hogy az MDF megmaradt hívei nem a taktikázó politikára kíváncsiak, hanem még hisznek abban, hogy pártjuknak van értelme és szerepe. A Fidesz nem fogja tudni soha felszedni a kereszténydemokraták, kisgazdák, miépesek elkötelezetten nemzeti érzésû tömegeit. Dávid Ibolya ezek helyett abban reménykedik, hogy az MSZP kiábrándultjait tudja pártjába vonzani. Ilyen nagy tévedés erôszakolása a párt összeomlásához vezethet. Olyankor történik ez, amikor a jobboldalon csalódott tömegek keresik politikai platformjukat.

Az MDF politikájára Boross Pétert tartják a legbefolyásosabbnak. Az MDF vezetése a Dávid-Herényi-Boross-hármas kezében van. Mindhárman késôbb érkezôk, nem voltak ott a legendás sátorban.

A Heti Válasz Középre nézz címû írásában (2003. feb. 24.) olvassuk az alábbiakat:

„A szocialista-konzervatív összekacsintásokat a parlamenti MDF-frakció tagjai sem nézik jó szemmel. Úgy értesültünk, többen jelezték Dávid Ibolyának: nem tudják mire vélni a háttér-ideológusi szerepben mutatkozó – Népszava-szeretetérôl elhíresült – Boross Péter legújabb felajánlkozását Medgyessy számára (a kormányfô az Európa-terv ismertetésekor tudatta: egy Œ56-os emlékmû felállítása kapcsán élvezi az exminiszterelnök támogatását). S rosszallóan veszik tudomásul, hogy az MTV-kuratórium ügyében a fórum az MSZP érdekeinek megfelelôen lavíroz. A Dávid Ibolya ex-igazságügyminiszter vezette párt a legfôbb ügyész álláspontjával szembehelyezkedve jelölné újra a tévés testület elnökségébe a volt kuratórium elsô emberét, Bakó Lajost (aki a köztévé mai ügyvezetôje, Ragáts Imre szocialista indíttatású ügyködéseihez nemegyszer segédkezett).

Messze vagyunk az eseményektôl, nem ismerjük a titkát Boross Péter „Népszava-szeretetének”, hallunk furcsa szerepérôl az 56-osok szervezése és irányítása terén, de arról már tudomásunk van, hogy Orbán Viktor személyi tanácsadója kívánságára lett Dávid Ibolya igazságügyminiszter az Orbán-kormányban. Mindenkinek tanácsadójaként azt hirdeti, hogy visszavonult a politikától.

A zárószót a rendszerváltás nemzeti oldala megszervezôjének Lezsák Sándornak adjuk: „Az MDF egyik vezetôje sem tehet kétértelmû vagy akár csak annak tûnô, ezért a választók által félreérthetô politikai gesztusokat, nyilatkozatokat. Aki az ellenzék ellenzékének szerepében kezd tetszelegni, az könnyen kap tapsot a kormányzati oldalról, s ez a taps nem a konstruktív ellenzéknek szóló elismerés, hanem az ellenzék szétzilálása, gyöngítése. Egyértelmûsíteni kell: az MDF a politikai jobboldal önálló értékrenddel bíró pártja, a csatlakozni akarókat a Fidesz-Magyar Polgári Szövetséghez hasonlóan szívesen látja soraiban. Rossz kormányzás idején pedig kulturált, ámde céltudatos és kemény ellenzéki magatartásra, programra és ellenzéki együttmûködésre van szükség. Új helyzetet teremt az ország életében és a pártok feladataiban is mind az uniós csatlakozás, mind pedig a magyar társadalom belsô viszonyainak változása. Mindkét tényezô azt követeli, hogy az MDF erôsítse nemzeti érdek-képviseleti politikáját és keresztényszociális gondolkodását.”

de nyilván nem erről van szó,

arról viszont igen, hogy a "világ rendje" -persze nagyon idézőjelben- felborult,

Szakadozó déli partok

Költôinknek gyakori képes beszéde az idegen népek tengerében megmaradásáért küzdô magyarság sorsa. Az az idegenség, amely szinte körülveszi a magyar népet, nemcsak más nyelvet, hanem teljesen más életfelfogást, és fôleg állandó veszélyt jelent. Háborúban és békében egyaránt. A magyar sors iróniája, hogy bár déli szomszédunk, Jugoszlávia szétesése által egy bármikor ellenséggé válható hatalom összeomlott, annak kimenetele Magyarország részére fölért egy háborúvesztéssel. A megszállt Délvidék magyarsága megszenvedte a jugoszláv belháborút, majd ugyanúgy az amerikai bombatámadásokat – ami vajdasági célpontokat sem kímélt – és mindezeknek következményeit. Délvidék jelenkori szenvedése egyidôs a magyarországi rendszerváltoztatással, ami csak kidomborítja a magyar kormányok felelôsségét és bûnös mulasztását is. A magyar kormányoknak nem volt, ma sincs nemzetmentô programjuk Délvidék magyarságának megmentésére.

Délvidék magyar népe vándorbotot vett a kezébe, nem is elôször a történelem folyamán. Amikor egy ország legjobb termôterületérôl elmenekül a föld népe, annak igen komoly oka van. A magyar nép tiszteli ôseit, a szülôföldet, a közösséget, amelybe beleszületett, és ha mindezt hátrahagyva, házát-földjét otthagyva megy a nagyvilágba, akkor ott nagy bajok vannak. Magyarország sorozatos balsorsának egyik oka magyar népességének állandó fogyása. Hovatovább arról beszélnek, hogy meg kell nyitni idegen bevándorlók elôtt a sorompót, mert elnéptelenedik az ország, nem elég a munkáskéz az ország gazdaságának mûködtetésére. Ilyen körülmények között történik, hogy a Délvidékrôl eltávozó magyarok szétszóródnak Európába, Kanadába, Amerikába, Ausztráliába. Magyarországnak nincs gondja és programja a délvidékiek szülôföldjén maradására, de magyarországi letelepedtetésére sem.

„A távozás, látszatra, egyéni elhatározás kérdése – írta három évvel ezelôtt Mirnics Zsuzsa délvidéki író –, csakhogy tájunkon a háttérben politikai szándék, a kisebbségek távozásra való ösztönzése, a nemkívánatos tömegek kiköltözésének gerjesztése húzódik meg évtizedek óta, és hol selyempapírba csomagoltan, hol durván, leplezetlenül a rendszer érlelteti meg vagy kényszeríti ki az egyéni döntést. A múlt század harmincas éveiben már programja is és kidolgozott rendszere is volt a kisebbség távozásra késztetésének és a többségi nemzet létszáma növelésének, és a mindenkori politika, rejtve vagy nyíltan, de máig ható érvénnyel alkalmazta és alkalmazza az akkori – szerb demográfusok által sugallt – módszereket a városok és falvak elszerbesítésétôl kezdve az ôshonos kisebbségek életfeltételeinek rontásán és a tömeges betelepítéseken keresztül a betelepítetteknek nyújtott legkülönbözôbb kedvezményekig. Nem kellett tehát semmit kitalálni az elmúlt tíz év alatt sem: a demográfusok által kidolgozott recept megvolt a múlt század harmincas és negyvenes éveibôl, csak alkalmazni kellett. S ez a tízéves új háború csak kezére játszott a rendszernek, miközben a szlogenné vált mondat kísérte ki a szülôföldjérôl távozót: Ez itt Szerbia! A szülôföld és a haza fogalma különvált. Pedig a Strasbourgi Egyezmény kisebbségi jogokkal foglalkozó része kimondja, hogy a felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségek által lakott területeken a nemzetiségi arányokat megváltoztatják.”

A nemzetiségi arányok változása 1918-tól tartó folyamat, amivel párhuzamosan gyakorolták a magyarok közösségi vagyonának eltulajdonítását és egyéni javaikból való kiforgatás ezer körmönfont módszerét. Kezdôdött azzal, hogy aki nem írta alá a hûségnyilatkozatot már a megszállás idején az új államra, majd folytatódott a hûtlenségi perekkel, kommunista idôkben az államosítással, az egyházi javak elvételével, burzsoá-vádakkal, majd a kommunizmus elmúltával a vagyonok vissza nem adásával stb. Ez csak az anyagi része a megaláztatásnak, de a szegénysorba juttatás mellett el kellett viselniük a jognélküliség idôszakait, a másodrendûségi állapotot, az örök kiszolgáltatottságot, a hivatali packázásokat, a törvény elôtti hátrányt, az iskolában, a katonaságnál, a munkahelyen a megkülönböztetést. Immár 86 éve sérül a magyar lélek, három korosztály teljes élete ment rá, amitôl nem csoda, ha sokan az asszimilációba menekültek. A kommunista idôkben a határon átszökött magyarokat a magyar hatóságok visszazsuppolták, ami legtöbb esetben tragédiában végzôdött. 1990 óta ennél jobb a helyzet, de általánosságban elmondható, hogy sokan nagyot csalódtak a fogadtatásban, amikor Magyarországra átszöktek.

Visszaemlékezésekbôl olvassuk, hogy a szerbek tömeges betelepítésére az elsõ, majd a második világháború után került sor. A negyvenes évek végén a kitelepített svábok házaiba költöztették be a délrõl odavándorolt szerbeket. Ma már viccelõdve emlékeznek arra, hogyan rendezkedtek be a hatalmas sváb házakban ezek az egyszerû emberek; a családtagok a háziállatokkal egy helyiségben éltek az egykor szebb napokat látott úri házakban. A bevándorlóknak akkor a Vajdaság volt a Kánaán; a házak mellé földet is kaptak, amit mûvelhettek.

Az újabb kori betelepítés még fájdalmasabb. „Megérkeztek a menekültek, akiknek bizonyos radikális erôk azt mondták, mire ideérnek, itt a házak már ki lesznek ürítve a számukra – emlékezett Balla Tibor. – Ültek az árokparton, és azt várták, mikor megyünk ki a házainkból. A környéken, például Apatinban is voltak olyanok, akik szabadcsapatok tagjaként részt vettek a háborúban és a rablásokban. Ma is biztos vagyok benne, hogy csak az utasításra vártak, hogy bennünket is elûzzenek innen. Végül megindultak a menekültek, fölfeszítették az üres házak ajtaját. Mi meg védekeztünk. Volt lökdösôdés, pofonosztás. A nagynéném házát is feltörték.”

„Az biztos – mondta Krizsán József bácsdunafalvi (telecskai) polgármester –, hogy a szerbek nagyot csalódtak: elôször azt hitték, megnyerik a háborút, létrehozzák Nagy-Szerbiát, regionális középhatalom lesznek. Aztán amikor a háborút elvesztették, akkor azt hitték, van hová visszavonulni: üresek lesznek a házak, mint 1945-ben a kitelepített volksbundisták otthonai. Lesz segély, munkahely: Kis-Jugoszlávia tárt karokkal fogadja ôket. Ehhez képest munkahely nincs: sem ôslakosnak, sem betelepülônek. A városi ipari üzemekbôl a faluról bejárókat bocsátják el elôször. A mezôgazdasági nagybirtokokat privatizáció elôtt a vezetôség értékteleníti el, hogy olcsóbban lehessen kivásárolni. A Duna melléki falvakból folyamatosan vándorol el a fiatalabb népesség. Ez akkor is így lenne, ha nem került volna sor a betelepítésre. Sôt: ilyen mértékû betelepítésre is azért került sor, mert az elöregedô településeken egyre több az üres ház. Mellesleg, a betelepülôk között sem több a fiatal, mint az ôslakosok közt.”

Nemcsak a harci események során vonultak a vándorlók ide-oda, az áramlás ma is tart. Az utóbbi tíz évben a szerbek száma megduplázódott Szabadkán. A 45 ezer elüldözött horvát házaiban, csakúgy az elköltözött magyarok házaiban szerbek laknak. Egészen más típusú nép, inkább csak pusztít és fogyaszt és követel, de a munkahelyeket elôbb ôk kapják meg. A bombázások óta százezer cigányt üldöztek el az albánok Koszovóból. Szabadkára is került hatezer, gyerekeiket a magyar iskolában kellett elhelyezni. A fiatalok nyugatra mennek, ott ismét kell a munkáskéz. Negyedmillió ember tartózkodik külföldön a mai Szerbiából. Különleges vidék a Vajdaság, nagyarányú kivándorlás és bevándorlás folyik egyidôben. Vajdaság kétmilliós lakosságából több mint félmillió a betelepült szerb.

Ebben a nehéz emberi viszonyok közötti helyzetben, ahol a nyers erôszak és a háborús erkölcstelenség uralkodik, nehéz helyzete van a keresztény hitükkel és magasabb civilizáltságukkal kirívó, zaklatásoknak kitett és védelemben alig részesülô magyarságnak. Az ôslakos magyarok nem tudják, mit mondjanak a fiataljaiknak: már a magyar szó is verekedést provokál.

Olvassuk egy riportból, hogy Galac Katalin, aki húsz évig vezette a bácsdunafalvi (telecskai) diszkót, nem tud jó véleményt mondani a betelepült szerbekrôl. – Bejött a diszkóba egy 14 éves menekült fiú. Úgy szólítottam, hogy szervusz fiam, mit kérnél. Megivott három pohár pálinkát, és el akarta vágni a torkomat. Azt ordította: magyar vért akarok inni! Egy 14 éves gyerek! Kitôl tanulta ezt? Volt egy másik fiú, Krivajáról jött át, nem láttam azelôtt még. Azt mondja, korábban nem engedte az anyja, féltette, mert itt mindenki magyar. Miért, édesem, én is magyar vagyok, hát mi bajod van velem? Ôneki azt mondta az édesanyja, hogy mi, magyarok meg akarjuk ölni, és ki akarjuk üldözni ôket Szerbiából.

Balla Tibor, Szilágyi falu helyi közösségének titkára azon háborgott, hogy az amerikaiak, miután lebombázták az országot, egyfelôl háborús bûnösnek tekintik a szerbeket, másfelôl viszont segélyezik a menekülteket. Az ôslakosok közül még a banki tisztviselôk sem láttak új ötezer dinárost, amikor a menekültek már azzal fizettek a boltban. – A magyarok, akik itt voltak, és semmi bajt nem csináltak, akár éhen is halhatnak, a szerb menekülteknek meg Skandináviában gyûjtögetik az adományokat – mondta Balla Tibor.

A Heti Válasz újvidéki tudósítója felemlíti azt a furcsa kettôsséget, ami jellemzi a délvidéki magyarok helyzetét. Szerinte egy nagyon elfogadható kisebbségi törvény nyomán az autonómia közelébe kerültek, ugyanakkor mindennaposak a magyarok elleni támadások. A törvény nyomán lehetséges volt létrehozni a Magyar Nemzeti Tanácsot, amit a hatalom partnerként ismer el, és igyekszik bizonyos feladatokat ráruházni. Sôt úgy tûnik, hogy a Vojiszlav Kostunica vezette új szerb kormány sem akarja a különbözô nemzeti tanácsok megszüntetését, és ha a költségvetésbôl nem is, de a tartalékalapból hajlandó pénzelni mûködésüket, így a Magyar Nemzeti Tanácsét is. A magyar pártok között elég nagy az egyet nem értés ahhoz, hogy a Tanács sikertelen maradjon. Elérték ugyan, hogy a magyar helységnévtáblák elhelyezhetôk, de mihaszna, ha másnap reggelre lefestékezve vagy leverve találják.

Évek óta folyik a magyarellenes zaklatás, de ebben az évben felerôsödött, mindennapossá vált. Ez késztette a magyar szervezeteket a nyílt kiállásra és panasztételre nemcsak az országos hatóságoknál, hanem nemzetközi fórumokon is. Példás együttmûködéssel léptek fel a magyarság szervezetei, politikai pártjai, egyházai, kiállásra kényszerítve a magyar kormányt is. A sajtón keresztül az európai közvélemény tudomására jutott, és politikai megnyilatkozás is történt Washingtonban. Egyike ezeknek Tom Lantos amerikai képviselô levele, amit közöltünk múlt héten a hírek rovatában. A levél címzettje Vojislav Kostunica szerb miniszterelnök, aki a levelet azt követôen írta, hogy a New York-i székhelyû Hungarian Human Rights Foundation felhívta az amerikai hivatalosok figyelmét a szerbiai helyzetre.

A New York-i székhelyû HHRF 1976 óta mozgósít nemzetközi erôket a Kárpát-medencében kisebbségben élô magyarság támogatására és emberjogi helyzetének javítására. Az alapítvány folyamatosan tájékoztatja a magyar kisebbségek helyzetérôl az Egyesült Államok kormányát, az Európai Unió intézményeit, a nemzetközi sajtót valamint a fontosabb emberjogi, kulturális és társadalmi szervezeteket. A HHRF elnöke, Hámos László egy hónappal ezelôtt megbeszélést folytatott Christopher Smith kongresszusi képviselôvel, a washingtoni Európai Biztonsági és Együttmûködési Bizottság (közismerten a Helsinki Bizottság) elnökével egy bizottsági állásfoglalás és a vajdasági atrocitásokat feltáró meghallgatás lehetôségérôl.

A Helsinki-bizottság újvidéki irodavezetôje, Pavel Domonji nyilatkozta, hogy a legnagyobb hiba, ha bagatellizáljuk a történteket, ha egyedi esetként igyekszünk bemutatni azokat. Domonji nemrégiben Szabadkán járt, és a kisebbségek elleni atrocitásokról igyekezett minél teljesebb képet kapni.

Az etnikai kilengések ilyen módon nyilvánosságot kapnak, és Szerbia vezetôi kénytelenek vele foglalkozni. Ez eredményezte, hogy Predrag Markovics, a Szerbiai Képviselôház elnöke aggodalmát fejezte ki az etnikumok közötti összetûzések száma miatt, hangsúlyozván, január elsejétôl május 31-éig 294 etnikai hátterû incidenst jegyeztek Vajdaságban, 132 bûncselekményt követtek el, közülük a rendôrség 61-et derített fel.

A panaszok nyilvánosságra hozatalának köszönhetôen Vojislav Kostunica miniszterelnök beszélgetésre hívta meg a vajdasági magyarság képviselôit, ami helyes lépés volt, végül is mindenképpen helyben, nem pedig külföldön kell megoldani a fokozódó problémákat.

Ahogyan Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke fogalmazott: – Itt szembesülünk a magyarverésekkel, a falfirkákkal, a temetôgyalázásokkal, a sértegetésekkel, ezért elsôsorban a hazai politikai színtéren kell megoldani a gondokat. Szükség esetén azonban, amikor elmarad a kellô odafigyelés, az atrocitásokról a nemzetközi tényezôket is értesíteni kell. Jórészt ennek köszönhetô a tény, hogy a magyar szervezetek egy asztalhoz ültek a miniszterelnökkel. – Mint mondta –, személy szerint csak azt tartja eredménynek, ha megszûnnek a vajdasági magyarok elleni, de az összes többi kisebbség elleni támadások is. Felemás megoldás nincs! Vagy békében élünk együtt és egymás mellett, úgy mint egykor, vagy sötét jövô elé nézünk. Ez utóbbi megelôzésére nevelô, oktató, ismeretterjesztô, konfliktuscsökkentô programok kellenek. És mindenekelôtt feltárni az igazságot a szerb lakosság elôtt. Arról is, ami manapság történik térségünkben, és azokról az eseményekrôl is, melyeket az ô nevükben követtek el az utóbbi 15 évben, és amelyek következményeit sokan közülük ma is viselik.

Kasza így folytatta: – Az hogy a szerbiai kormányt aggasztják a mind nagyobb méretû nacionalista kilengések Vajdaságban, és elítéli azokat, magában véve nem elegendô. Valamelyest nyugtató az ígéret, hogy két bizottság alakul majd, az egyiket az eddigi legsúlyosabb atrocitások kivizsgálásával, a másikat pedig a megelôzô intézkedések kidolgozásával bízzák meg. A közös törekvés eredménnyel járhat. Különösen, ha a legalizmusáról ismert Kostunica tartja magát ahhoz, hogy kormányának irányvétele a stabilitás, a törvények uralma, melyek elôtt minden polgárnak egyenlônek kell lennie, nemzeti és vallási hovatartozástól függetlenül.

Lépésre kényszerült a magyar kormány is. Érdekes, hogy nem a miniszterelnök vagy a külügyminiszter, hanem Lampert Mónika belügyminiszter jelentette ki, miszerint ha nem szûnnek az atrocitások, az anyaország vizsgálatot kezdeményez az Európa Tanácsnál.

Ezt követôen szólalt fel Kovács László magyar külügyminiszter belgrádi látogatása során, és a témával kapcsolatos brüsszeli felszólalása után vált nyilvánvalóvá, hogy a vajdasági magyarok ellen elkövetett atrocitások immár veszélyeztették Szerbia politikai érdekeit – írta Kabók Erika a délvidéki Magyar Szóban –, ez volt az a pillanat, amikor már nem lehetett szônyeg alá söpörni a történteket, s a nemzetközi nyomásnak engedve a szerb kormányfô látványos, elsôsorban a külföldnek szóló tárgyalássorozatot kezdett. Ahhoz azonban, hogy ez ne csak üzenet maradjon, alapvetôen arra van szükség, hogy a tetteseket az igazságszolgáltatás elé állítsák.

De ezzel még nem oldódnak meg a problémák – írja tovább Kabók Erika. – A kilengések felszámolása, megakadályozása, feltartóztatása csakis úgy lehetséges, ha a rendôrségtôl kezdve az igazságszolgáltatási szerveken keresztül a kormányfôig és a köztársasági elnökig mindenki tudtára adja a közvéleménynek és ezzel a potenciális elkövetôknek is, hogy büntetlenül nem lehet senki sérelmére elkövetni semmit, a nemzetiségi alapon történô kilengésekért pedig súlyos büntetés jár.

Tudunk róla, hogy a délvidéki magyarság politikai pártjai jeleskednek a meg nem értésben, egymás elítélésében, szerbekkel való cinkosság vádjának hangoztatásában. Vajha ez a most lezajlott egybecsendülô tevékenység a magyarüldözések idején valamilyen intézményes együttmûködéssé nemesedne... Innét messzirôl is látható, hogy nem a délvidéki magyar népességben fészkel az egyenetlenség, elviselnének nagyon szívesen egy nagy erôs érdekképviseletet, minden különösebb ideológiai zászlólengetés nélküli magyar pártot. Példa lehet a felvidéki és erdélyi pártpolitikai magyar egység, ami lehetôvé teszi a magyarság számarányon felüli parlamenti képviseletét, amennyiben az uralkodó nemzet képviseleti aránya sok párt között megoszlik. A magyarság délvidéki megmaradásának és érvényesülésének nem politikai, hanem megélhetési, túlélési gondjai és feladatai vannak, amihez csak egységes képviselettel érhet el valamelyes eredményt, a nélkül pedig semmit.

Ami a dolog politikai részét illeti, az nem délvidéki, hanem budapesti illetôségû. Magyarország bûne és szégyene, amennyiben belenyugszik, hogy a határon túli nemzetrészeknek sehol nincs megfelelô állampolgársága. Arról az ábrándról le kell mondani, hogy az utódállamokban megvilágosodik, akár az Európai Uniós tagság után is, hogy a magyarok lakóhelyükön államalkotó társnemzetként élhetik polgári életüket, az ôslakos magyar ott lelje honját a hazában.

Részükre a megtagadott állampolgári integráció egyetlen kárpótlása az összmagyar nemzeti integrációban lenne, ami mindenféle istenadta, történelemadta elemében élô valóság lehetne, csak hát a megcsonkult és becsonkosodott budapesti politikai felfogás nem tudja azt legalizálni az agyába is belefészkelt trianoni határok korlátoltságával.

A nemzeti integráció legalizálásának egyetlen eszköze a mai politikai helyzetben a kettôs állampolgárság megvalósítása az elszakított országrészek magyarjai részére. Ennek eddig csak a káros mellékhatásait boncolgatták, hogy ne kelljen tenni is valamit. A Trianontól ránkátkozott korlátok ezáltali lebontása hasznosságának elemzésére talán még nem vállalkozott senki sem.

Egy megfogalmazást érdemes idézni. A Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke, Ágoston András írja: „A nemzeti integráció jogi eszközei között a kettôs állampolgárságnak nagy a jelentôsége. Ha a magyar kormány az alkotmánynak megfelelôen politikáját nemzetben gondolkodva – a további gyors gazdasági felemelkedés érdekében, s a trianoni traumát meghaladva – akarja alakítani, akkor a kettôs állampolgárság intézménye segítségére lehet a távlatos munkaerô-gazdálkodás, s az ezzel, valamint a nemzet egészének demográfiai mutatóival összefüggô szociális gondoskodás új EU-konform rendszerének megalkotásában.”

A délvidéki helyzetre tekintve a legsürgôsebb feladat a magyarellenes cselekedetek és hangulat lecsendesítése. Ehhez ki kell használni Szerbia ellenôrzött állapotát. A világ nyilvánossága elé kell tálalni minden magyarellenes cselekedetet, emlékeztetve – fôleg Amerikát –, hogy a magyarok szenvedése a nagyhatalmi beavatkozás következménye, és ezért elsôsorban intézményes védelem jár, de kárpótlás is. Ebben a feladatban Magyarországnak kezdeményezô és megvalósító szerepe kell legyen.

A másik sürgôs tennivaló az anyaország részérôl a kettôs állampolgárság megvalósítása, ami teljes egészében Magyarország hatáskörében van. Ehhez Szerbia vezetôi ismételten egyetértésüket fejezték ki. Ilyenkor nem szabadna késlekedni a megvalósítással.

A harmadik, de nagyon fontos és egyben nehéz feladat az autonómia megvalósítása. Ez utóbbinak ma már nagy irodalma van, változatainak számos tervezete készült el, nyugati elfogadtatása egyáltalán nem reménytelen. Legnagyobb akadálya az utódállamok elszánt ellenzése, késleltetôje a magyarországi támogatás hiánya. Bár az autonómiatörekvések és módozatok elsô megfogalmazása a Délvidéken történt, de ezek a magyar állam által cserbenhagyott kezdeményezések nem hoztak gyakorlati eredményt.

Most Erdélybôl indult el egy ígéretesebb vállalkozás. A kárpát-medencei magyar közösségek autonómiatörekvéseit képviselô testületek – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség – együttmûködési megállapodást kötöttek. Elhatározták a közösségi autonómiaformák iránti közakarat demokratikus eszközökkel való egységes képviseletére hivatott Kárpát-medencei Magyar Nemzeti Tanács létrehozását, brüsszeli irodájának felállítását, a külügyi kapcsolatok elôsegítése végett diplomáciai csoport alakítását.