Hogy ezek azok, akikre húsz évig várt.
Akikben úgy hitt, mint a papok a maguk Istenében. Akik a szabadulást, az emberiességet, az egyenlő jogokat és boldog békességet hirdették. Ezek azok! Félrelökték, belerúgtak. Csak támolygott vakon az utcán. Valaki elébefutott. Egy öregasszony.

- Bihora úr! Bihora úr! Jöjjön gyorsan! Jaj én Istenem, én Istenem, kicsi Anna...!
Nyolcan is reámentek, arra a gyerekre! Jaj Istenem, jaj! Ilyet kellett megérjünk, jaj!

Csak annyit hallott, hogy kicsi Anna. Megrázkódott ettől. Pillanat alatt magához tért. Nem, ez nem szabad megtörténjék! Minden, csak ez nem! Ez nem lehet. Ez nem szabad. Kicsi Anna! Minden, csak ez nem! Ha ez megtörténik, vége a világnak!

Rohant az alvég felé. Lihegve, hörögve csörtetett be a szűk kis udvarba. Az ajtó nyitva volt, szélesen, mint az olyan ajtók, ahonnan a rémség elűzte a gazdát.

Minden, csak ez nem! Fölkapott a fal mellől egy heverő karót. Bevágódott az ajtón. A szűk kis ház tele volt katonával. Gonosz vigyorgásokkal tülekedtek az ágy körül. A kovács közéjük ugrott a karóval.

- Kifelé innen, disznók! Kifelé! Bitangok! Aljasok! Kifele!

Leütötték hamar. Csizmák tapostak reá. Rúgások érték. Fejbe vágták. Még ájultan is ütötték, rúgták. Azt hitték, halott. Kidobták az udvarra. Hajnalban akadt reá a felesége. Úgy vitték haza saroglyán. Véres habot hörgött a szája. Véres habot hörgött az egész falu, azon az éjszakán.

Kicsi Anna másnapra meghalt. Akkorra már odébb mentek a katonák, csak egy komisszár maradt utánok. Géppisztollyal uralkodott a plébániáról a felszabaduláson.

Pap nélkül temették kicsi Annát. A plébánost pincébe zárva őrizte a komisszár. Alig volt a temetésen valaki. Sok embert, asszonyt s leány temettek még azon a napon.

Három hétig feküdt Bihora, a kovács. Akkor fölkelt valahogy, átvánszorgott a műhelybe és hosszan matatott ott. Mikor kijött, vadonatúj sírkereszt volt a vállán. Nem nézett senkire, csak egyenesen a temetőkertbe ment. Megkereste a kicsi Anna sírját. Nagy nehezen fölállította rá a keresztet. A kereszt fájába bele volt égetve fekete betűkkel:

"Itt nyugszik Kicsi Anna és a szabadság"

Állt előtte még egy ideig és nézte. Talán imádkozott is. Aztán hazavánszorgott és visszafeküdt az ágyba. Másnap hívatta Bihorát a komisszár. A temetőbe.

- Mi az ott? - ordított rá dühtől vörösen és rámutatott korbácsával a keresztre.

- Kereszt - felelte Bihora keményen.

- S neked meghalt a szabadság?

Bihora ránézett a komisszárra, egyenesen a szemébe.

- Nem csak nekem, elvtárs. Mindenkinek, aki itten él!

Már csattogot is a korbács Bihorán. Aztán elvitték.

Félév múltával került csak elő. Elcsigázottan, nyomorékra verve. Akkor már egyetlen keresztfa sem állott a bölkényi temetőben. A komisszár ledöntette valamennyit. Mert a kereszt a reakció jelvénye, s még a halottaknak sincs joguk reakcióhoz a felszabadulás országában.

Egy napon kis tölgyfacsemetét hozott be Bihora az erdőről. Egyenesen a temetőkertbe vitte. S ráültette kicsi Anna sírjára. Oda éppen, ahol a kereszt állott volt. A plébános úr ott sétált éppen a sírok között és meglátta a kovácsot.

- Mit csinál itt, jóember?

- Keresztet ültetek kicsi Anna sírjára, plébános úr kérem.

Aztán látva a plébános csodálkozó arcát, hozzátette még halkan:

- Ebből ácsolok majd keresztet egyszer, ha eljön rá az idő.

Nézte a plébános a kis tölgyfacsemetét s mellette a törődött arcú megvénült embert, aztán sóhajtott.

- Isten tudja, mikor lesz az, Bihora.

Az ember ott a sírnál ránézett a papra. Konok tűz sötétlett a szemében.

- Mentől későbben lesz, plébános úr, annál nagyobb és szebb lesz majd a kereszt!

"Egy este aztán végigszaladt a falun a hír: jönnek az oroszok!

Messziről ágyúzást lehetett hallani, és az embereket kigyűjtötte az izgalom a piacra. Akadtak, akik azt is tudták, hogy melyik falunál vannak már.

Másnap reggel, batyuátadáskor, elmondta kicsi Anna, hogy mit hallott a faluban.

- Felszabadultunk! - örvendett meg a két ember a pincében s erősen a lelkére kötötték kicsi Annának, nehogy a nagy felszabadulásban róluk megfeledkezzék.

Hát ettől nem kellett féljenek. Az óvatos bölkényiek nagyon is számon tartották a maguk két emberét. Amikor úgy dél felé hallani lehetett már a puskalövéseket is, és néhány fülig poros német végig zörgött lóhalálában szekereken a falun, néhány esküdt, élükön a bíróval, kivonult ünnepélyes processzióban, de igen serényen az ócska gabonáshoz.

- Jöszte a kulccsal! - kiáltották oda már messziről kicsi Annának.

Úgy nyitotta ki a bíró az ajtót, mint aki szertartást végez.

- Úgy na, mink magukat megsegítettük. Most aztán maguk segítsenek meg minket.

Boldogan szökött elő a pincéből Weiss úr, meg Bihora. Sírva ölelgették a bírót, meg az esküdteket s fogadkoztak erősen, hogy haja szála sem görbülhet Bölkényben senkinek. Még kicsi Annát is megö"lelgette a végin a kovács.

- Ne félj, kislány - mondotta neki könnyben úszó szemekkel, -mától fogva az én lányom vagy! Az ország lánya vagy! Az egész felszabadult kommunista közösség lánya vagy! Meglátod, miként hálálják meg a világ felszabadult proletárjai a jócselekedetet!

Aztán mentek nagy sietve, hogy fogadják illően a felszabadulást.

Hát az oroszok, azok jöttek. Bár nagyrészük a fővölgyeken haladt előre, délutánra azért Bölkénynek is jutott belőlük egy század. Az emberek behúzódtak előlük a házaikba. Mert akármilyen felszabadulást is hirdettek a kovácsék, az egyenruhához mégsem volt túlságosan sok bizalmuk. Majd ha ezek odébb mennek, gondolták, majd akkor meglátjuk, mit kell ünnepelni.

Hanem azok nem mentek odébb. Megszállták a falut. Betódultak az udvarokra. Berúgták a házak ajtaját. Leütötték a falról a Krisztus-képeket. Ordibáltak, pisztollyal lődözték az ólbeli disznókat s a házakban rátámadtak a fehérnépekre. Egyszeriben megtelt a falu jajgatással, sivalkodással, lőporfüsttel. Az emberek szaladtak a falu kommunistája után.

De volt annak baja egyedül is. Ott vitatkozott a kapuban három muszkával. A muszkák hajtották kifelé a tehenét, ő meg magyarázott nekik.
- Én kommunyiszt! Hallod, továris? Én kommuniszt! Sztalin, Lenin,kommuniszt!

- Dobre, dobre - bólogattak a muszkák és elvitték a tehenet.

- Ponciusát ennek a világnak - mérgelődött a kovács - nem tudok beszélni velök! Hol van Weiss úr? Az érti a nyelvüket!

Szaladtak az emberek a kováccsal együtt Weiss úrhoz. De az már akkor ott ült egy autóban, valami tisztféle mellett s csak ennyit kiáltott vissza nekik:

- Szükség van reám a városban! Ha kell valami, forduljanak csak bizalommal a parancsnok elvtárshoz! Van mellette tolmács!

Azzal elrobogott. Akkor már egyetlen tébolyult sikoltás volt a falu. Tépett ruhájú asszonyok futkostak eszelősen búvóhelyet keresve. Véresre vert férfiak hörögtek az udvarokon. Röhögő, durva katonák vonszoltak hajuknál fogva sikoltozó leányokat. Valahol égett egy ház.

Az emberek szaladtak a kováccsal a parancsnokhoz. Fél órába került, míg megtalálták. Ott ült a plébánia szobájában, elterpeszkedve. Előtte egy kancsó bor. Két katona akkor taszigált be hozzá éppen egy síró leányt.

- Hő? - mordult rá a kovácsra, amikor az elébe toppant.
- Elvtárs! - kiáltotta képéből kikelve Bihora.
- Hogy tűrheti, amit ezek csinálnak? Én kommunista vagyok, én...
A parancsnok odaintette a tolmácsot. Az rámordult Bihorára: - Mi bajod van?

- Elvtárs! - fordult feléje kétségbeesetten a kovács, hogy végre talált valakit, aki megérti a szavát - én mint igaz kommunista magyar kérem magukat...
- Te kommunista vagy? - nézett végig rajta bizalmatlanul a magyarul beszélő pisztolyos ember.
- Igen, elvtárs! Húsz éve vagyok kommunista és ezek az emberek itt megvédtek, elrejtettek...!

- Mit tettél a kommunizmusért? - szakította félbe türelmetlenül a pisztolyos.

A kovács megzavarodott.
- Hogy...?

- Azt kérdeztem, mit tettél? Miféle érdemeid vannak? Hány embert öltél meg? Hány hidat robbantottál? He?

- Én - húzta ki magát Bihora sértődötten - hallja-e, én nem vagyok se gyilkos, se robbantós!
Én becsületes, békés kommunista magyar vagyok!
Munkás kommunista proletár vagyok én, elvtárs, becsületes ember! De ami itt folyik az szörnyűség! Az megcsúfolása Marx tanainak! Az!

- Mars ki! - üvöltött rá a tolmács, azzal fölkapta a parancsnok asztaláról a szíjkorbácsot és teljes erővel végigsújtott vele Bihora fején.

- Mars ki disznó! Még bírálni mered, pimasz kulák létedre, hogy mit csinálunk! Mars ki!

Azzal ütötte, verte a szíjkorbáccsal, ahol érte. Bihora vakon támolygott ki a plébániáról. Érezte, hogy csurog arcáról a vér. De nem az fájt. Hallotta a háta mögött sikoltani a szerencsétlen behurcolt leányt, durva állati röhögést hallott, és az fájt rettenetesen.

Hogy ezek azok, akikre húsz évig várt."

Az Orosz Birodalom provokálta ki az első VH-t, alig várta, hogy felkoncolhassa a Monarchiát. Szerbia az oroszok eszköze volt.

WASS ALBERT
Kicsi Anna sírkeresztje

Elmondom, hadd tudja meg végre a világ kicsi Anna igaz történetét.

A falu neve, ahol mindez történt, Mezőbölkény, és a falu szélén van egy ócska, düledező gabonás, amelyik valamikor egy uradalomhoz tartozott. Az uradalom még az első világháború után megszűnt, és a gabonás a község tulajdonába ment át, de már a község sem használta esztendők óta semmire, olyan rozoga volt. Ez alatt a gabonás alatt van egy pince. És ebbe a pincébe rejtették el a jó bölkényiek Bihorát, a kommunista kovácsot és Weiss urat, a zsidót.

Nem azért tették ezt, mintha az egész falu csupa kommunistából állott volna, avagy túlságosan szerették volna a zsidókat. Nem. Egyszerűen csak azt tartották, hogy Bihora is ember és Weiss úr is az, akik nem tehetnek arról, hogy az egyiknek elvette az Isten a szép eszit és kommunistává tette, a másikat pedig úgy formálta, hogy zsidó legyen belőle. Mivel pedig a németek és a hozzájuk hasonló izgágák erősen vadásztak akkoriban erre a kétféle emberre, hát a mezőbölkényiek fogták magukat s egy felleges éjszaka beköltöztették a kovácsukat, meg a zsidójukat az ócska gabonás pincéjébe. Levittek nekik két ágyat, meg két széket és egy asztalt. Petróleumlámpát is adtak hozzá, csak éppen a lelkükre kötötték, hogy ha világosságot csinálnak, elébb tömjék bé szalmával a pinceablakot.

Amit tettek, legjobbkor tették a bölkényiek, mivel másnap reggel megjelent a faluban négy német katonaféle meg két csendőr és egyenesenWeiss urat keresték, meg Bihorát, a kovácsot. A kovácsnak a családja volt otthon s azok megmondták, hogy az ember elment volt éjszaka, s nem tudják hova. A csendőrök összekutatták a házat, végigkeresték a falut, de Bihorát nem lelték meg. Így jártak Weiss úrnál is. Neki ugyan nem volt családja, de ott meg a szomszédok vallották be, hogy bizony nem tudják, mi lett a zsidóval. Ott volt, aztán egyszerre csak nem volt ott többé.

A németek szitkozódtak a maguk nyelvén, a csendőrök kerestek, estig ott ültek a falu nyakán, aztán elmentek. Két hétig majdnem minden második nap visszajöttek, megjárták az erdőket is, faggatták az embereket, aztán leszoktak Bölkényről rendre. Weiss úr, meg Bihora pedig ültek szépen és türelmesen az ócska gabonás pincéjében, melynek az ajtaján gyermekfejnyi nagy rozsdás lakat fityegett s annak a lakatnak a kulcsa pedig ott csüngött a kicsi Anna nyakában, az ing alatt.

A Kicsi Anna a falu árvája volt és egy özvegyasszonynál lakott az alvégen. Ő pásztorolta a falu bárányait és a báránylegelő ott volt az ócska gabonás körül. Így került hozzá a kulcs. Ő volt az egyetlen, aki föltűnés nélkül ülhetett le naponta a magányos épület árnyékába, míg bárányai szorgalmasan tépegették az öles gyomnövények leveleit, melyek a düledező falak alját ellepték.

Minden hajnalban valaki más tért be az özvegyasszony házához batyuvala kezében, és vitte a kicsi Annának az ebédkosztot. Így volt ez eddig is. Éppen csak, hogy a batyuk lettek súlyosobbak és terjedelmesebbek, miótaWeiss úr meg Bihora a pincét lakták. Kicsi Anna pedig fogta a batyut, meg az elmaradhatatlan mogyorófapálcát s indult végig a falun, összeszedni a bárányokat. Nemegyszer találkozott ilyenkor össze a csendőrökkel, meg német katonákkal, de azok rá se néztek. Mit is néztek volna egy vézna, sápadt, tizennégyéves leánykán, akinek két szőke hajtincsében még csak pántlika sincs? Aki mezítláb tapossa a falu porát serény kis báránykák megett, színét vesztett ruhácskában, soványan és nagy bámuló kék szemekkel? Akinek hangját sem lehet hallani, aki olyan észrevétlen, amilyen csak az lehet, aki a falu árvája?

Kicsi Anna pedig kiterelte minden reggel a falu bárányait az ócska gabonás melletti báránylegelőre s leült az elhagyott épület alá. Odébb egy mélyedés volt a dudvák között, valamikor falépcsők voltak benne és ez a mélyedés vezetett le a pinceajtóhoz. Egy ideig üldögélt ott, aztán mikor látta, hogy sehol nem mozdul semmi a környéken, besurrant a mélyedésbe - ügyelve, hogy nyomot ne taposson az öles gyomok között - elővette ingéből a nagy rozsdás kulcsot és kinyitottaa pinceajtó lakatját.

- Adjon Isten jó reggelt - mondotta szelíden, amikor beadta nekik az aznapi batyut.

Az ajtón kinyújtottak ilyenkor egy korsót, azzal leszaladt a vízre,majd megkérdezte, hogy kívánnak-e még valamit. Néha pénzt adtak dohányra, olykor egy-egy levelet. A kovács megkérdezte, mi van otthon, Weiss úr is kérdezett ezt-azt, aztán kicsi Anna rájok zárta az ajtót és visszament a bárányaihoz.

Napközben néha meghallotta a Weiss úr füttyét, olyankor körülnézett, s ha nem volt senki, odaszaladt a pinceablakhoz. Izentek vele ezt-azt, megbízták, mit hozzon holnap, s kicsi Anna becsületesen elintézett mindent. Olykor Bihora jött az ablakhoz és halk dörmögő hangon megkérte kicsi Annát, hogy énekelne odakint valamit, mert attól kellemesebben telik az a nyavalyás idő. És kicsi Anna ilyenkor énekelt. Szívesen tette, jól esett tudnia, hogy az ő cérnahangocskája is örömet okoz valakinek.

Nem is történt semmi hiba.

A tömeges, nagy kivégzési hullám azonban mindegyik helységben csak mintegy két hét múlva kezdődött és több hullámban folyt le, noha időközben is mindennapos dolog volt, hogy éjszaka elvittek embereket, akik soha többé nem kerültek elő.

Az ilyen eltűnések esetleg a helyi lakosság és az új hatalom helyi vezetőinek a rovására írható.

A későbbiekben időnként kidobolták, hogy kivégzés lesz, mehet nézni, aki akarja. Ezt, és az elüldözést, a jogfosztást, a táborbazárást és a visszatérést azonban nem lehetett a felsőbb hatóságok tudta és jóváhagyása nélkül végrehajtani. Bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy a helybeli lakosság kezdeményezte a helységek
magyartalanítását, de az egész akkori zsablyai járásra vonatkozó ilyen döntést azonban már járási szinten kellett meghozni, s mint majd látjuk, ez így is történt.

A csurogi magyarok elűzéséről szóló döntés a katonai közigazgatás nevében történt. Még ha feltételezzük azt is, hogy ezt a katonai hatalom nevében tevékenykedő helybeliek tették, a katonai hatóság akkor is teljes felelősséggel tartozik a döntésért, hiszen soha senkit sem vont felelősségre a történtekért.

Kizárt dolog azonban, hogy helybeliek éltek vissza a rájuk bízott hatalommal, hiszen a kiűzésről szóló döntést mindkét akkori vajdasági napilap, a Slobodna Vojvodina és a Szabad Vajdaság is közölte.

Mindkettő a Jugoszláv Kommunista Párt lapja volt, hiszen az Agitprop nevű propagandaosztályának gondozásában jelentek meg, tanúsította a Magyar Szó negyvenedik jubileumán az Agitprop egykori irányítója, Stanka Veselinov.

A vérengzés eltartott három hónapon át, miután minden megmaradt helybeli magyart elhajtottak.

Legtöbbjüket a járeki haláltáborba, de sokakat kényszerítettek kényszermunkára Újvidékre, illetve Szerémségbe, főleg a Belgrád--Zágráb közötti vasútvonal helyreállítására.

Csurogon elsőként nem helyelieket, hanem egy csoport, Makóról véletlenül ott tartózkodó leventét végeztek ki, majd nem sokkal utána azokat a munkásokat -- mintegy 15 személyt --, akikkel a kivégzésüket megelőzően a sintérgödör közelében több nagy méretű gödröt kiásattak. A gödrökbe dobálták őket magukat is, később pedig a községházán kivégzetteket.

A gyilkolás Csurogon január 22-éig tartott.
Akkor rendelték el a maradék magyar lakosság kiüldözését. Zsablyán január 29-én szűnt meg a gyilkolás, akkor került sor a teljes magyartalanításra.

Mozsor magyarjai maradhattak a legtovább otthonaikban. Kitelepítésük napját egy volt helybeli, Petrik Verona írta le a Legenda a bácskai magyarokról című, szabálytalan versbe szedett, helyenként rigmusos szövegében. A tizedik versszakban ezt jegyezte fel:

"Míglen 1945-ben április hó 28-án
Minden magyart hajlékából kihajtottak,
Sok szenvedő édesanyának szíve nyögött fájdalmában,
Mert kis gyermeke azt mondja: mama álmos vagyok még."

Én úgy tenném fel a kérdést, hogy az IGAZSÁG-HAMISÍTÓK !

A Szentírás világosan közli : ((Dániel-Zsuzsanna)

A HAZUGOKAT TÖLGYFÁHOZ kell kötni,

és a HAZUGOK KETTÉHASADNAK !!!

Újabb tíz esztendőnek kellett eltelni, hogy magánkézben lévő okmányok között -- a levéltári dokumentumok ugyanis hozzáférhetetlenek még 2001-ben is -- bizonyítékokat találjunk arra, hogy kollektív büntetésként kobozták el a három Tisza menti község -- Csurog, Zsablya és Mozsor -- magyar lakóinak vagyonát, zárták őket gyűjtőtáborba és tiltották meg nekik örök időkre, hogy visszatérjenek lakóhelyükre.

Ugyanezek a dokumentumok bizonyítják azt is, hogy nem helyi felelőtlen személyek túlkapása történt akkor a három faluban, hanem a titói hatalom minden állami és fegyveres szerve közreműködött a helyi lakosság által csapott vérengzésben és jogfosztásban éppen úgy, mint a cselekmények leplezésében.

Az alábbiakban az előkerült dokumentumok, valamint az akkori törvények alapján részben megvilágítjuk a jogfosztási és a vagyonelkobzási eljárást. A teljes bizonyításhoz hiányzik sok fontos dokumentum, például maga a jogfosztást és vagyonelkobzást elrendelő zsablyai járási döntés, és a katonai közigazgatás illetékes szerveié, ám a kezünkbe került bírósági dokumentumok létezőként emlegetik ezeket, nincs okunk kételkedni, hogy csakugyan megvannak valahol, feltehetőleg valamelyik levéltár máig hozzáférhetetlen dobozában.

A PARTIZÁNOK ÉRKEZÉSE

Tito partizánjainak érkezése napját nevezik ma is felszabadulásnak.

Csurogra és Zsablyára ugyanazon a napon, 1944. október 23-án érkeztek meg. Akkor vették uralmuk alá az egész vidéket.
Szinte azonnal megkezdődtek a kivégzések. Itt most elsősorban a csurogi és a zsablyai eseményekkel foglalkozunk, mert az előkerült okmányok ezekre vonatkoznak, de a következtetések érvényesek Mozsorra is.

Mindenekelőtt kiválogattak néhány személyt a helybeli magyar lakosság közül, és azokat nyilvánosan likvidálták, illetve a kezükbe került magyar foglyokat. Zsablyán még aznap kivégezték Fekete János mesterembert, teteme néhány napon át az utcán maradt, egy villanypóznához vagy fához kötözve, elriasztó példaként.

Nyakába szerb nyelven kiírták, hogy így jár mindenki, aki ellenállni merészel. Visszaemlékező zsablyaiak úgy tudják, hogy a szerencsétlen ember nem volt hajlandó engedelmeskedni a partizánok felszólításának, hogy menjen a községházára.

Csonoplyán nem voltak nagy konfliktusok, igaz, a helyi lakosság többsége az 1945-ben kitelepített svábok helyére költöztetett szerb. 1995-ben 4000 menekült érkezett ide, közülük 600-an maradtak helyben. Mirko Drazsity, a helyi közösség titkára szerint a legnagyobb probléma, hogy a lakosságnak csak 10 százaléka rendelkezik állandó munkahellyel. Csonoplyán azonban a környékbeli települések irigységét kiváltó fejlesztések valósultak meg egy amerikai alapítvány segítségével. Felújították a kultúrházat, amelyet a szerb, a magyar és a horvát lakosság közösen használ, számítógépekkel szerelték fel az iskolát és a polgármesteri hivatalt, renoválták az egészségházat. A támogatást azoknak a településeknek folyósítják, ahol békésen beilleszkedtek a menekültek, és van egyéb (magyar, horvát) kisebbség is.

Balla Tibor, Szilágyi falu helyi közösségének titkára azon háborgott, hogy az amerikaiak, miután lebombázták az országot, egyfelől háborús bűnösnek tekintik a szerbeket, másfelől viszont segélyezik a menekülteket. Az őslakosok közül még a banki tisztviselők sem láttak új ötezer dinárost, amikor a menekültek már azzal fizettek a boltban.

- A magyarok, akik itt voltak, és semmi bajt nem csináltak, akár éhen is halhatnak, a szerb menekülteknek meg Skandináviában gyűjtögetik az adományokat - mondta Balla Tibor.

Egyre nehezebb a dolguk.

A Vajdaságban ma többen élnek, mint 1991-ben, miközben az évi természetes fogyás 40 ezer lélek. Vagyis, ha az elvándorlást nem számítjuk, a mai 2,03 millió lakos közül legalább 500-600 ezer a jugoszláv háborúk idején lakóhelyüket elhagyni kényszerült szerb. Betelepedésük mind jobban megváltoztatja a Vajdaság etnikai, vallási arányait.

Temerinben szerb fiatalok nemrég félholtra rugdostak egy magyar fiút egy kocsmai verekedésben. Az Újvidék melletti városban elég magas a szerb betelepültek száma, úgynevezett "Seselj-telep" - a menekültek számára épített új lakóházas övezet - létesült a település szélén. Az őslakos magyarok nem tudják, mit mondjanak a fiataljaiknak: már a magyar szó is verekedést provokálhat, hát ne beszéljenek magyarul? Kitérjenek-e a kötekedők útjából, vagy üssenek vissza, ne hagyják magukat? Az 1992-es és az 1995-1996-os betelepülési hullámok óta ezek itt gyakori kérdések.

Galac Katalin, aki húsz évig vezette a bácsdunafalvi (telecskai) diszkót, nem tud jó véleményt mondani a betelepült szerbekről.

- Bejött a diszkóba egy 14 éves menekült fiú. Úgy szólítottam, hogy szervusz, fiam, mit kérnél. Megivott három pohár pálinkát, és el akarta vágni a torkomat. Azt ordította: magyar vért akarok inni! Egy 14 éves gyerek! Kitől tanulta ezt? Volt egy másik fiú, Krivajáról jött át, nem láttam azelőtt még. Azt mondja, korábban nem engedte az anyja, féltette, mert itt mindenki magyar. Miért, édesem, én is magyar vagyok, hát mi bajod van velem? Őneki azt mondta az édesanyja, hogy mi, magyarok meg akarjuk ölni, és ki akarjuk üldözni őket Szerbiából.

A Duna melléki magyar többségű falvakba települt boszniai és horvátországi szerb menekültekkel az a legfőbb vitatéma, hogy ki van otthon.

- Isznak egy kicsit, és azt üvöltik, hogy menjek haza, Magyarországra - mesélte Galac Katalin. - Mondom nekik: én mind a négy dédapám sírját meg tudom mutatni az itteni temetőben.

Hol van a te dédöregapáid sírja? Ki jött hamarabb kettőnk közül?

"1914-ben és 1941-ben mi támadtuk meg az oroszokat, 1848-ban nem volt közöttünk katonailag értékelhetö konfrontáció, mindössze megadtuk magunkat nekik.

1956-ban valóban leverték a forradalmat, de azért az áldozatok számát feljebb becsülni a néhányszáz éves osztrák magyar konfrontáció áldozatainak számánál, kicsit vicces...

A németek mellesleg kiirtottak több, mint félmillió magyart a második világháborúban, és közel ennyit veszítettünk a harci cselekmények során is.

Igen érdekes a te számtanod, komám..."

Válaszom:

Ki vagy akadva a megszokott történelemhamisításodban öreg bolsi?

Sorjában: 1849-ben jöttek először a muszka testvéreid, nem 48-ban.
Ha csak Petőfit ölték volna meg, az is sok lenne. Ennyit tudhatnál.

1914-ben az Orosz Birodalom üzent hadat a Monarchiának a pánszlávizmus és a Monarchia felkoncolása érdekében. 15-ben be is törtek a Kárpátokon.

1941-ben Sztalin apád alig várta, hogy lerohanhassa Közép-Európát.
Finnországot, a Baltikumot, Lengyelországot, Beszarábiát elözönlötték az orosz hordák.
A XX. század legagresszívebb, terjeszkedő hatalma az orosz volt, a bolsevik ideológiai itt lényegtelen.

1945-től megszállták egész Közép-Európát, amire még a törökök se voltak képesek.

1956-ban a testvéreid többezer tankkal ismét végiggázoltak a hazámon.

Jó száz év alatt már negyedszerre gyilkolták a népemet, ezalatt kb egymillió magyart írtottak ki, de lehet hogy többet.

2004. máj. 07., 18:18

A Külügyminisztérium szóvivõje, Tóth Tamás azt állítja, hogy a brüsszeli magyar nagykövetség nem látta és nem hagyta jóvá annak a Belgiumban terjesztett kiadványnak a szövegét, amely számos történelmi tévedést tartalmaz Magyarországról. Peter Thomas az EU brüsszeli információs irodájának vezetõje tegnap a hírTV-nek azt mondta: a kéziratot eljutatták az érintett országok diplomáciai testületeihez, így a brüsszeli magyar képviselethez is.

Honfoglalás nem volt, a magyarság töreténete az államalapítással kezdődött, a Tanácsköztársaság 1914-ben alakult meg, Magyarország pedig területének csupán egyharmadát veszítette el Trianonban. Az unió új tagállamait bemutató kiadvány ilyen és ehhez hasonló tárgyi tévedéseket tartalmaz, amely miatt már általános iskolai szinten is osztályismétlésre kényszerítenék a nebulókat. A szerző-e mellett egy szót sem vesztegetet az Árpád-házi királyokra, a Rákóczi szabadságharcra, az 1848-as forradalomra. Az unió információs irodájának vezetője szerint a füzet szövegtervezetét elküldték a brüsszeli magyar nagykövetségre.

Peter Thomas az Európai Unió brüsszeli információs irodájának vezetője elmondta: "A brossúra megírásával egy belga újságírót bíztunk meg. A szöveg elkészülésekor a kéziratot a biztonság érdekében eljutattuk az érintett országok diplomáciai testületeihez, így a brüsszeli magyar diplomáciai testülethez is. Ezt ők tehát jóváhagyták."

Tóth Tamás külügyminisztréiumi szóvivő cáfolta az unió információs központja vezetőjének állítását.

A szóvivő hozzátette: Trócsányi László nagykövet a képviselet munkatársaival történt egyeztetés után arról informálta: a kiadványt a magyar nagykövetségen nem látták.

--------------------------------------------------------
Az EU Információs Hivatala leállította a téves adatokat tartalmazó kiadvány terjesztését

2004. máj. 06., 17:33

Értesüléseink szerint az EU Információs Hivatala leállította annak az uniós tájékoztató kiadványnak a terjesztését, melyben számos hiányos vagy téves adat szerepel Magyarországról. A brüsszeli uniós illetékes a hírtv-nek azt mondta: az ottani magyar diplomáciai képviseletek előzetesen jóváhagyták a brossúra szövegét.

A kérdéses a kiadvány célja az volt, hogy a belga iskolásokat informálják az Európai Unió régi és új tagállamairól, azok történeléméről, művészetéről, kulltúrájáról. Magyarországot négy oldalom mutatták be: a szöveg lábjegyzetében pedig az szerepel, hogy az Európai Parlament nem felel a tartalomért. A kiaványba számos hiba csúszott be: nem szerepel páldául a magyar történelemben a honfoglalás, vagy az 1848-as szabadságharc. Ellenben a dokumentum szerint a Tanácsköztársaság 1914-ben alakult meg, Magyarország pedig önálló államként vett részt az első világháborúban.

Peter Thomas, Az Európai Unió brüsszeli információs irodájának vezetője: A brossúra megírásával egy belga újságírót bíztunk meg. A szöveg elkészülésekor a kéziratot a biztonság érdekében eljutattuk az érintett országok diplomáciai testületeihez, így a brüsszeli magyar diplomáciai testülethez is. Ezt ők tehát jóváhagyták.

A HírTV által közzétett információ nyomán több magyar szervezet is tilakozott Brüsszelben. Az EU információs hivatala ennek hatására leállította a brossúra terjesztését.

Peter Thomas, Az Európai Unió brüsszeli információs irodájának vezetője: Az Európai Parlamenti választások után a kiadványt aktualizáljuk. A munkába immár magyar specialistákat is bevonunk, hogy az, ami a brossúrában áll, a magyar elképzeléseknek is megfelejen.

Más országokból eddig nem jeleztek problémát a kiadvánnyal kapcsolatban. A brüsszeli információs iroda vezetője szerint a hibák ellenére is - összességében sikeres brossúráról van szó.

nagyon jó, hogy nem nézték tétlenül!