Itt egy elég hosszú szöveg (Tomcat írta), de félműveltségem mián nem vagyok abban a helyzetben, hogy érdemben megugassam. Viszont sokmindenben gyanús nekem, itt-ott ellentmondásosnak vélem. Jó lenne, ha megnéznétek és reagálnátok, mert szerintem történelemből én vagyok itt az egyik leggyengébb.A szöveg:
Minden generációnak új forradalom kell.
- Thomas Jefferson
Már többen kértétek, hogy írjak 1956-ról, ahogy korábban más történelmi eseményekről. Eddig nem csak kedvem nem volt hozzá, de időm sem, ma este azonban valahogy békén hagynak az üzlet dolgai, rám jött a grafománia (nevezhetjük szófosásnak is), hát akkor értekezzünk. Szubjektíven és felületesen, mert nekem állítólag szokásom az ilyesmi. De hát ez egy blog, és itt magánvélemények jönnek kőkeményen.
Hogyan látja valaki a forradalmat, aki húsz évvel utána született?
Talán tíz éves lehettem, amikor az iskolai könyvtárban valami különösre bukkantam. Hollós Ervin és Lajtai Vera könyve volt az, a Népszerű Történelem sorozatból: Köztársaság tér, 1956. Ismertem ezt a sorozatot, több kötetét olvastam már akkor, mint a Száz éjszaka a jugoszláv hegyekben, az A cattarói matrózfelkelés vagy a Teherántól Potsdamig, de ezt még sosem láttam. Belelapoztam, megkerestem a képeket. A lerombolt Budapest már ismert látványa tárult elém: fekete-fehér fotók a romos utcákról, kilőtt tankok, letakart halottak képei. Csakhogy ezek a képek nem 1945-ben készültek, hanem tizenegy évvel később, 1956-ban.
Komolyan megdöbbentettek ezek a képek. Addig úgy tudtam, a háború 1945-ben véget ért. De miféle háború volt 1956-ban? Erről miért nem tanultunk soha? És miért nem látni katonákat a képeken, miért civilek kezében vannak fegyverek? Aztán beleolvastam a könyvbe. Valami ellenforradalmat emlegetett, ami meglehetősen zavarosnak tetszett tízéves fejjel. Maga a szó azt sugallta, hogy volt egy forradalom, és valakik ellenforradalmat indítottak. No de miféle forradalom volt, hiszen ilyesmiről sem tanultunk? Itt valami rejtély van, gondoltam. Visszatettem a könyvet a polcra, és megkérdeztem a könyvtárost, Tibor bácsit, akivel nagyon jóban voltam, mint mindenki más is, aki szeretett könyvtárba járni.
- Tibor bácsi, miféle háború volt 1956-ban?
Tibi bácsi éppen írogatott. Felnézett a körmölésből, és nagyon elgondolkodva nézett maga elé. Jó darabig eltartott, mire választ talált:
- Majd tanultok róla nyolcadikban - felelte.
Azzal visszafordult a könyvtári katalógushoz, és hirtelen roppant elfoglalt lett. Hazafelé azon morfondíroztam, miért nem tanulunk erről a különös háborúról most, negyedikben, hiszen a második világháborúról már egészen kicsi korunk óta oktatnak minket, már az óvodában is a hős szovjet katonákról meséltek nekünk, és minden évben a fél tananyag róluk szólt. Ez a különös háború 1956-ban, ez talán valami titok? Másnap megkérdeztem a történelem-tanárnőt, mi történt 1956-ban.
- Semmi! - vágta oda szigorúan.
- De mi volt az az ellenforradalom?
- Azt majd tanuljuk nyolcadikban.
Azzal a tanárnő faképnél hagyott, és méltóságteljesen bevonult a tanáriba. Később próbálkoztam megkérdezni más tanárokat is, de egyikük sem válaszolt. Sőt, legtöbbjük láthatóan megharagudott a kérdés miatt. Gyerekfejjel azt hittem, azért, mert valami nagy butaságot kérdeztem, és nem is feszegettem tovább a kérdést. Egyébként is volt már elég bajom abból, hogy évekkel későbbre tervezett tananyagra kérdeztem rá. Volt valami, de majd tanuljuk, rendben.
Eltelt néhány év, és én egészen el is felejtettem ezt a különös könyvet. Egyszer azonban ismét megütötte a fülem a különös szó: ellenforradalom. Egy tévéműsorban volt szó róla, és ismét mutattak néhány képet a lerombolt Budapestről. A történelmi események átértékelését is emlegették, de még mindig nem értettem, miféle események történtek. Próbáltam szüleimtől faggatózni, de ők sem tudtak semmit.
1989 elején került a helyére minden, amikor nyíltan beszélni kezdtek 1956-ról. Megtudtam, hogy nyugatról pénzelt ellenforradalmárok próbálták megdönteni a munkáshatalmat. Aztán megtudtam, hogy nem is pénzelték őket nyugatról, csak úgy simán meg akarták dönteni. Aztán hogy meg akarták ugyan dönteni, de nem sikerült. Rövidesen a "de" és a "nem" között egyre gyakrabban tűnt fel az is, hogy "sajnos". Aztán hirtelen leomlott a fal, jött a rendszerváltás, és 1956 dokumentumai elöntötték a könyvtárakat, a sajtót, a televíziót. Aki akkor odafigyelt, sok információt felcsipegethetett. Ma már ugyanúgy cenzúrázzák és manipulálják az események történetét, mint Kádár idejében; mindenféle érdekcsoportok, pártok próbálják saját forradalom-imázsukat tananyaggá formálni, elhallgatni vagy enyhíteni a kellemetlen tényeket. Mert bizony gazemberek nem csak az ÁVH soraiban akadtak. Azok a szerencsések - s ezek közé sorolom magam is - akik 1988 és 1992 között átrágták magukat a hirtelen megjelenő rengeteg dokumentumanyagon, az újságcikkeken, a visszaemlékezéseken, a könyveken és a dokumentumfilmeken, az még nyerhetett úgy-ahogy teljes képet 1956 történetéről, ám ma már ismét bezárultak a kapuk, a legtöbb forrás elfogulttá vált, és az "1956-os forradalom és szabadságharc" története és nimbusza éppen úgy hamis, mint a "sajnálatos októberi események" vagy a "nyugatról pénzelt ellenforradalom" legendája.
A történet nem 1956-ban, hanem 1945-ben kezdődött. Budapesten tombolt a káosz. A nyilasok és a németek feladták Pestet, román és szovjet csapatok nyomultak előre utcáról utcára. Mögöttük persze nem a rend haladt, hanem még nagyobb káosz. Nem volt sem rendőrség, sem törvény, így Budapest rövid időre a banditák paradicsoma lett. Két-három gazember, ha összeállt, egész utcákat vonhattak ellenőrzésük alá. A fegyverek az utcákon hevertek szanaszét. Mindenféle társaságok nyilvánították magukat önjelölt diktátorrá egy-egy kis területen. Ott volt például a Kovács brigád, ami egy közönséges rablóbanda volt, amit vezérük saját magáról nevezett el. Megjelent a Budapesti Szlovákok Felszabadító Gárdája, akik azt az abszurd célt tűzték maguk elé, hogy fegyverrel szabadítsák fel a magyar fővárosban sínylődő szlovákokat, és ennek jegyében embereket végeztek ki, házakat fosztottak ki. Péter Gábor, az ÁVH későbbi vezetője is ekkor jött föl Pestre, és "kommunista partizánként" tevékenykedett. A Margitszigetre a félig felépült Árpád hídon át bevette magát egy fegyveres partizáncsoport, és még márciusban is tartották magukat, míg végül az oroszok tárgyalásos úton elzavarták őket a fenébe, mert nem volt kedvük partraszállósdit játszani a város közepén. A szabadon rabló-fosztogató orosz katonák nyomában ez a csőcselék haladt, és mit gondoltok, megbüntette őket valaki ezért? Dehogy! Legtöbbjüket még ki is tüntették, mint az ellenállási mozgalom hősét, mármint azokat, akiknek volt annyi eszük, hogy ne próbáljanak az oroszoktól is lopni.
Aztán jött a demokratikus, majd a kommunista átalakulás. Rövid áldemokratikus korszak után 1947-ben a kommunista párt csalással megnyerte a választásokat, miközben az oroszok enyhe nyomást gyakoroltak a nem kommunista politikusokra - értsd: nem lőtték őket azonnal agyon, csak elvitték egy kicsit - s végül 1950-re eljutottunk a Rákosi-korszakig. Egypártrendszer, totális államhatalom, diktatúra, terror. 1949 augusztus 20.-ától új alkotmány lépett életbe, az országot elnevezték Magyar Népköztársaságnak. Az ÁVH 1949 szeptemberétől működött. Rákosi Mátyás, akinek nevével ezt a korszakot fémjelzik, a Magyar Dolgozók Pártja - azaz a kommunista párt - főtitkára volt, majd 1949-től az Államvédelmi Bizottság elnöke is. 1952-ben még a Minisztertanács elnöke is lett, ezzel minden hatalom az övé lett.
Úgy tűnt, Magyarországnak vége, szovjet csatlósállam lesz immár örökre. Ám 1953-ban nem várt fordulatok következtek, mint azt nyilván mindenki tanulta történelemből. Márciusban meghalt Sztálin, utódja, Hruscsov pedig élesen bírálta a személyi kultuszt a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán. Ezzel Rákosi rendszerének erkölcsi alapja megrendült. Enyhítettek a gazdasági szigoron, 1954-ben pedig ki kellett engedniük a börtönökből a politikai foglyok egy részét; köztük például Kádár Jánost, a korábbi belügyminisztert. Új kormány alakult Nagy Imre vezetésével. Igen, ez 1953-ban történt, és nem 1956-ban, mint azt manapság sugallják. Nagy Imre ugyanis nem forradalmi vezér volt, hanem kommunista politikus. S hogy mennyire volt kommunista, el lehet képzelni, hiszen amíg Kádár Jánost lecsukták, ő maradt a helyén, és az erőszakos terménybehajtások legharsányabb támogatója volt. Bizony, nincsenek csodák. Ám Nagy Imre becsületére legyen mondva, felismerte saját hibáit, és teljesen szembefordult a korábbi, láthatóan működésképtelen rendszerrel. Feloszlatta a TSZ-eket, leállította az internálásokat, a kitelepítéseket. 1954-ben letartóztatták Péter Gábort, az ÁVH vezetőjét - nem mellesleg a lakásán tartott házkutatás során a Mein Kampf két eredeti példányát is megtalálták - és nekiálltak átalakítani az állambiztonsági rendszert. Nagy Imre szerette volna feloszlatni az ÁVH-t is, de ez már nem sikerült.
1954-ben Rákosiék megpróbálkoztak hatalmuk restaurálásával. Rákosit ugyan 1953-ban lemondatták a Minisztertanács elnöki posztjáról, de pártfőtitkári széke, no és persze moszkvai kapcsolatai ettől még megmaradtak. 1955-ben sikerült leváltatnia Nagy Imre kormányát, sőt, Nagy Imrét kizárni a pártból, reformjait leállítani. Úgy tűnt, a magyar belpolitika az enyhülés után hátraarcot csinál. Ez az erőszakos fordulat azonban nem kevés társadalmi feszültséget generált. Ennek legékesebb jele a pártszerű szerveződések megjelenése volt, mint például az ellenzéki Petőfi Kör.
Ilyen légkörben jött el az 1956-os esztendő.
Márciusban, júniusban a Petőfi Kör már nyílt sajtóvitákat tartott. Júliusban Rákosi belátta, hogy nem bír a belpolitikai feszültségeken úrrá lenni, és lemondott pártfőtitkári tisztségéről. Helyére Gerő Ernő került, ő pedig a Szovjetunióba utazott, gyógykezelésre. Jól megkezelték, mert vissza se jött többet, egy Moszkva melletti faluban élte le hátralevő életét. Hruscsovéknak már elegük volt a sztálinistákból, no meg, csak úgy mellékesen, a zsidókat sem szerették. Budapesten október 6.-án, az aradi vértanúk napján rehabilitálták és újratemették Rajk Lászlót, az 1949-ben koncepciós perben, kémváddal kivégzett belügyminisztert, amiből csendes politikai tüntetés lett.
És ezután jött el október 23.-a.
A balhé - megfelelő kifejezés híján használjuk ezt a szót - már az október 6.-i temetésen kezdődött. Ekkor terjedt el először a tervezett tömegdemonstráció híre, amit a Petőfi Kör és a BME diákjai szerveztek. Ilyenek ezek a diákok, sose tudnak ülni a valagukon. A tüntetés a Bem szobornál kezdődött, onnan ment át a tömeg az akkor még álló, ideiglenes Kossuth-hídon a Parlament elé, s onnan tovább a Rádió épületéhez. Közben valakik kivágták a magyar zászlóból a Rákosi-címert, így keletkezett a forradalom jelképe, a lyukas magyar zászló. A Parlamentnél és a Rádiónál átadták a tömeg követeléseit tartalmazó 16 pontot. Nagy Imre ekkor még nem értett egyet a tüntetéssel, túl radikálisnak tartotta a követeléseket.
Apám, akkor húsz évesen ott volt, mesélt róla, hogy a Kossuth híd szerkezete - mivel nem ilyen terhelésre tervezték - összevissza ingott, rengett a sok ember súlya alatt. A Rádiónál már felfegyverzett ávósok várták a tüntetőket, de ekkor még nem lőttek közéjük, csak visszahúzódtak egy mellékutcába. A Kálvin téren a tömeg fosztogatott és gyújtogatott, teherautókat borogattak fel. Ekkor tűntek fel az utcákon az első harckocsik, magyarok, oroszok vegyesen. A tömeg egy része fegyvert szerzett, ellenállási gócok alakultak...
De várjunk csak: miféle ellenállási gócok? Ki állt ellen kinek?
Érdekes dolog ez, mert akkor még a kutya nem akart lőni senkire. Az ÁVH-nak sem volt tűzparancsa - naná, hogy nem volt, hiszen ha lőttek volna, azonnal elszabadult volna a pokol, és ebben ők húzták volna a rövidebbet. Egyesek mégis nekiálltak fegyverkezni, ilyen-olyan gárdákba, brigádokba tömörülni. Nem ismerős? Csak nem ugyanazok, akik 1945-ben? Nos, kétségkívül voltak, akik forradalmi hevületből nyúltak a puska után, de korántsem ők voltak a többség. Bizony, a csőcselék volt az, amely elsőként fegyvert ragadott, és nem a Petőfi Kör, az egyetemisták vagy a Nagy Imre vezette reformkommunisták. Ekkor azonban még kevés fegyver volt civil kezekben. A rendőrség és az ÁVH még szilárdan állt, a hadsereg pedig még nem állt át.
Délután eldördültek az első lövések. A jórészt fegyvertelen tüntetők megpróbáltak bejutni a Rádió épületébe, amikor azok megtagadták a 16 pont beolvasását. Apám ekkor több harckocsit látott, az egyik mögött futott el ő maga is, amikor az ávósok figyelmeztető lövéseket adtak le. Magyar felségjelű tankok voltak, valószínűleg felderíteni küldték őket a tömegbe. A lövöldözés kitörésekor a harckocsizók pánikba estek, elporzottak valahová, hiszen a házak közé beszorított tank könnyű prédája lehet akár egy Molotov-koktélnak is. Hogy mennyire idegesek lehettek a katonák, sejteti, hogy az egyik tank minden látható ok nélkül belelőtt egy ház oldalába. Apám a balhét látva elpucolt haza, és jobbnak látta, ha kivonja magát a történelem további alakulásából. Aznap még ledőlt a Sztálin-szobor is, és ez volt a forradalom utolsó békés aktusa. Másnapra tényleg kitört a balhé.
Október 24.-én Nagy Imre szükségállapotot hirdetett. Lövöldözések törtek ki; hogy ki kezdte, nehéz lenne megmondani, de a fentebb említett "ellenállási gócok" jól összerúgták a port mindenkivel, aki épp nem volt nekik szimpatikus, legyen az az ÁVH, a rendőrség, vagy az arra tévedő szovjet alakulatok. Érdekes kérdés, nevezhető-e ez "forradalomnak". Hiszen ezt nem koordinálta senki, nem irányította senki, s az egyes csoportok céljai gyakran egymáséval is ellentétesek voltak. "Szabadságharcnak" pedig végképp nem nevezhetjük. Szabadságharcot egy ország vív egy elnyomóval szemben, nem pedig úgy-ahogy felfegyverzett, rövid távú harcászati célokat kitűző, senki által nem koordinált népfelkelő csoportok a karhatalom ellen. A Néphadsereg egyes alakulatai is átálltak, önálló akciókba kezdve. Támadások érték a telefonközpontokat, a fegyvergyártó üzemeket és raktáraikat, a rendőrörsöket, majd egyes laktanyákat is. A Roosevelt téren egy 120 fős katonai alakulat egy őrnagy vezetésével megtámadta a Belügyminisztériumot, de az ávósok visszaverték őket.
A XIII. kerületben a Róbert Károly körúti szovjet laktanyát támadták meg. Két sarokkal arrébb anyai nagyapám veszettül szentségelt, mert a robbanásoktól néha meg-megrezdültek az ablakaink, és nem örült volna, ha szétlövik a házunkat. Anyám, akkor 9 évesen, elindult a sarki közértbe élelemért. A sarok előtt néhány lépésre egy barátnőjét a szeme láttára söpörte el egy harckocsiágyú lövése. Emiatt ma is rémálmai vannak. Nagyapám ekkor kimenekítette a családot Budapestről, és egymaga tért vissza, hogy a házat megvédje a fosztogatóktól. Fegyvere nem volt, viszont környékszerte híres volt oltári nagy pofonjairól. Nem is jött oda fosztogatni senki. Egyedül Pénzes László volt nyilas tiszt jött szűkölve, hogy bújtassa el, mert a felkelők is, az oroszok is őt kergetik. A jó ég tudja, mit művelt, végül dédnagyanyám az ablakredőny szekrényében szállásolta el.
Az elszigetelt ellenállócsoportokból a nap végére lassan valódi forradalmi erők lettek. A felfegyverzett civilek vezetését képzett katonatisztek vették át. Ami igaz az igaz, a civileket sem kellett félteni. Akkoriban a katonaság még katonaság volt, három évre szólt a behívóparancs, és nemigen lehetett csak úgy megúszni, így hát az országban gyakorlatilag minden felnőtt férfiember képzett fegyverforgató volt. Nagy részüknek harci tapasztalata is volt, hiszen nemrég ért véget a világháború. Így hát nem csoda, hogy ez a szedett-vedett népfelkelő társaság estére leküzdötte a csepeli szovjet parancsnokság harckocsikkal támogatott védelmi vonalait, és elfoglalta e fontos vezetési pontot.
Akadtak azonban, akik köszönték szépen, jól érezték magukat független szabadcsapatuk élén. Ilyen volt például a Dudás-féle brigád, akik sajátos módon ugyanúgy harcoltak az oroszok, mint a Nagy Imre-kormány és a többi felkelő ellen. A Baross téren, a Széna téren, az épülő metró félkész állomásán, a Mester utcában, a Boráros téren, a Móricz Zsigmond körtéren és a Tűzoltó utcában is szabadcsapatok fészkelték be magukat. Csepelen és Újpesten is nagyobb felkelő csoportok gyülekeztek. A nap végére több, mint kétszázötvenen haltak meg az utcákon, és legalább ezren megsebesültek.
Október 25.-én reggel óriási tömeg vonult a Parlament elé. Az oroszok két harckocsit küldtek a tömeg szándékának felderítésére. A szovjet katonák kiszálltak a járművekből, beszélgettek, barátkoztak az emberekkel. 11 órakor azonban a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről valakik tüzet nyitottak a tömegre. A többi háztetőn is megszólaltak a gépfegyverek. Több, mint kétszáz ember halt meg azonnal. Hogy ki lőtt, s miért, azóta is vitatják. Hogy ki adott tűzparancsot, s miért, azt sem tudjuk. Nekem van erről egy sajátos elméletem, hadd osszam meg veletek.
Nem tudjuk, hogy a háztetőkön milyen alakulatok foglaltak állást. Lehettek ÁVH-sok, ez valószínű, de éppen úgy lehettek kormányőrök is. Nem is ez a lényeges, hanem az, hogy milyen feladatot kaptak. Valószínűleg úgy szólt az utasításuk, hogy akadályozzák meg, ha a tömeg fegyverrel akarja elfoglalni a Parlament épületét. Lássuk be, ez az adott helyzetben érthető lett volna, és ezt a feladatot éppen úgy kiadhatták ávósoknak, mint kormányőröknek, rendőröknek vagy katonáknak.
Hogy az ismeretlen fegyveresek nem azzal az utasítással voltak a tetőn, hogy lőjenek a fegyvertelen tömegbe, azt a szovjet harckocsik érkezése sejteti. Ha az ÁVH volt a tetőkön, és feladatuk a tömeg lövése lett volna, akkor az oroszok nem küldtek volna oda felderítőket, hiszen a pártbizottságtól tudtak volna a tömeg szándékáról és várható sorsáról. A pártvezetés állandó kapcsolatban állt a szovjet hadsereggel. Bárkik voltak is a tetőn, nem tudták, miért érkeztek azok a tankok, és valószínűleg épp azért nyitottak tüzet, mert azt látták, hogy a katonák kiszállnak, és beszélgetnek az emberekkel. Ha én lettem volna a háztetőn hasonló helyzetben, azzal a paranccsal, hogy akadályozzam meg a Parlament fegyveres elfoglalását, valószínűleg magam is úgy értelmeztem volna, hogy a harckocsik átálltak - ilyesmi elég gyakran történt - a tömeg rájuk várt, hogy a páncélosok támogatásával foglalja el az épületet, a harckocsi-parancsnokokat pedig most tájékoztatják a kialakult helyzetről, ezért beszélnek az emberekkel. Egy tízezres tömegben odafentről nem lehet látni, hányan érkeztek fegyverrel - a minisztérium tetejéről lenézve legalább ötszáz méter a távolság! - de minden bizonnyal voltak ilyenek szép számmal. Akkor ez most fegyveres vagy fegyvertelen tömeg? Miért érkeztek a tankok? Zavaros, áttekinthetetlen helyzet, amelyben valaki rossz döntést hozott: tüzet vezényelt.
A Kossuth téri sortűz történetéből mostanában kihagynak egy fontos részletet: azt, hogy a szovjet harckocsik viszonozták a tüzet. Ez ugyanis nem illik bele a gonosz, megtorló szovjet hadsereg imázsába. Talán épp ezért szüntették be a tetőről a tüzelést, és nem lett sokkal több áldozat. Ez is azt bizonyítja, hogy az oroszok nem tudták, kik vannak a tetőn, sőt, a lövöldözésig azt sem, hogy egyáltalán van-e ott valaki. Ha tudták volna, lehet, hogy figyelmeztetik a tömeget. Ha tudják, hogy lőni fognak, eszük ágában sem lett volna kidugni az orrukat a tankokból. Épp ezért valószínűtlennek tartom, hogy az ÁVH volt a tetőn, vagy ha igen, nem azzal az utasítással, hogy lőjék a fegyvertelen tömeget. Ennek azért sem lett volna értelme, mert egy ilyen akció után országszerte felerősödött volna a forradalom, és minden ávóst meglincseltek volna - ahogy az történt is. Fentiek alapján úgy vélem, a sortűz egy tévedés tragikus eredménye volt.
Ezen a napon már teljes volt a káosz. Maléter Pál ezredes, a Néphadsereg tisztje Nagy Imre kormányának utasítására megkísérelte felvenni a kapcsolatot a különböző civil ellenállási csoportokkal, rávenni őket a fegyverek letételére. Hogy mennyire nem volt egységes a nagy nemzeti felkelés, arról mesélhetne, ha még élne. Egyes csoportok az ő alakulatait is ellenségnek tekintették. Már mindenki lőtt mindenkire: a magyar katonák a szovjetekre, a rendőrök az ÁVH-sokra, az Akadémia utcában pedig a felkelők által szorongatott katonák a felmentésükre érkező határőrökkel keveredtek tűzharcba. Súlyos harcok dúltak a Nagykörúton, a Kálvin téren, a Ferenciek terén. Már a vidéki városokban is szerveződtek a fegyveres csoportok, zajlottak tüntetések. A hadsereg átállt alakulatai tűzharcba keveredtek a kormányhű csapatokkal.
Október 26.-án a Nagy Imre-kormány hadserege offenzívát tervezett a felkelők ellen. Igen, jól olvastátok, ilyen jó kis forradalom volt ez, saját magunkra lőttünk, ha már az oroszok nem erőltették a dolgot, a forradalom vezére pedig éppenséggel a saját forradalma leverésén munkálkodott, mert egyébként sem az övé volt. Többek között tervezték a Corvin köz rohamutász alakulatok segítségével történő teljes lerombolását is, de ezt végül másnapra halasztották. Ennek köszönhetően áll meg még ma is az a környék. Maléter Pál ezredes átállt a felkelők oldalára, mire felgyorsult a Néphadsereg szétesése. Egyes alakulatok átálltak, mások tétlenül szemlélték a laktanyák kifosztását, megint mások még mindig a lázadás leverésén dolgoztak.
Politikai vonalon legalább ekkora káosz uralkodott. A Magyar Dolgozók Pártja leváltotta Gerő Ernőt, de még nem állítottak a helyére senkit. Nagy Imre átalakította a kormányt. Közleményben hirdették ki, hogy engednek a nép követeléseinek, abban az esetben, ha a felkelők leteszik a fegyvert. Nem tették le: már senkinek sem volt irányítása a dolgok felett. Mosonmagyaróvárott a határőrség laktanyájából tüzet nyitottak a tüntetőkre, kilencvenen meghaltak. A honvédség estig megpróbált karhatalomként rendet teremteni az országban, de nem volt már hozzá ereje. Kis fegyveres csoportocskák küzdöttek saját céljaikért, vagy egyszerűen csak tartani saját területüket mindenki más ellen, több-kevesebb sikerrel. Ezt forradalomnak vagy szabadságharcnak nevezni már tényleg abszurd: az ilyesmit fegyveres zavargásnak hívják. A budapesti fegyveres csoportok ellen tervezett katonai akciót végül Nagy Imre állíttatta le, mert a hadművelet nagy számú civil áldozattal járt volna.
Október 27.-én a magyar és a szovjet katonai törzsek arra jutottak, hogy a forradalmat nem lehet fegyveres úton megoldani. Küldöttséget menesztettek Nagy Imréhez, szorgalmazták a válság politikai megoldását. Nagy Imre azonban tétovázott, határozatlannak bizonyult. Nem is csoda, hiszen kivel tárgyalhatott volna? A fegyveres bandák vezetőivel, egyenként? Időközben a felkelők kiszabadították a váci börtön rabjait, majd az ország más börtöneit is megnyitották. Mintegy háromezer politikai fogoly ünnepelte őket boldogan, és mellesleg tízezer köztörvényes bűnöző is, akik igencsak megörültek a sok szép fegyvernek és a rendőrség hiányának.
Tiszakécskén eközben különös esemény történt. Az esetet 1956 legszörnyűbb tragédiái közt emlegetik, de igen sok a történetben a tudatlanság okozta ferdítés. A kecskeméti repülőtér parancsnoksága jelentést kapott, hogy Tiszakécskén a tömeg éppen akasztja a pártbizottság tagjait. Erre azonnal felszállt a készenléti géppár, két MiG-15-ös vadászgép, s feladatul kapták, hogy a tömeget rácsapásokkal riasszák szét. Szükség esetére engedélyt kaptak fedélzeti fegyvereik használatára. Az egyik gép pilótája azonban, nem tudni, miért, az első rácsapás után 37 mm-es gépágyújával tüzet nyitott. Harmincegy ember halt meg. A pilóta ezután gépével földnek csapódott, valószínűleg szándékosan. Erről az esetről manapság egyre több helyen írják, hogy a gépeket Gyurkó Lajos vezérőrnagy utasította tűzmegnyitásra. Ez nem igaz, bár a pilóták valóban fel voltak hatalmazva fegyverhasználatra, amennyiben a földről rájuk lőnének.
Nyugat-Magyarországon a Néphadsereg saját magával keveredett harcba. Zalaegerszegen a kormánypárti helyi parancsnokok letartóztatták a forradalmi tanács tagjait, mire a forradalompárti lenti lövészek és a tapolcai páncélosok odamentek megvitatni a kérdést. Végül Várpalotán dőlt el a dolog, és a forradalmi oldal győzött. Budapesten és más városokban eközben az egyetemisták is fegyveres nemzetőrséget alakítottak, hadd legyen még nagyobb a káosz.
A nap végére, a kialakult helyzet hatására a Nagy Imre-kormány elfogadta a főbb forradalmi követeléseket, azaz a többpártrendszer bevezetését, a szovjet csapatok kivonását, és így tovább. Ez valóban nagy eredmény; ám én magam nem értem, miért tekintjük Nagy Imrét a forradalom emberének, ha éppen ő maga volt az, akit a felkelők fegyverrel kényszerítettek e követelések elfogadására? Akárhogy is nézem, itt valami nagyon nem stimmel! No de erről majd később.
Másnap, október 28.-án megszűntek a harcok. A legkompromittáltabb kommunista vezetőket, mint például Gerő Ernőt leváltották, és családostul Moszkvába szállították, hosszú gyógykezelésre. A szovjet csapatok megkezdték a kivonulást Budapestről, de azért még futottak egy kört a Széna téren, ahol a Honvédelmi Minisztérium őrzászlóalját támogatva jól szétverték a felkelőket. Az ÁVH-t lefegyverezték, mire a volt ávósok - már akiket még nem akasztottak fel az Andrássy út lámpavasaira - a szovjet csapatoknál, a tököli parancsnokságon kértek menedéket. Később ők jöttek vissza pufajkásként. Október 29.-e során már egyáltalán nem zajlottak harcok, megindult a politikai konszolidáció, azaz mindenki orrba-szájba pártot alakított. A Szabad Európa Rádió időközben felszólította a felkelőket az épp megkötött tűzszünet be nem tartására, a Nagy Imre-kormány megdöntésére. Hát, köszönjük a segítséget, kedves amerikaiak.
Ekkor már az egész világ a magyar forradalomra figyelt. Történelmi barátaink, a lengyelek Varsóban több ezren vonultak a magyar követség elé koszorúkkal és gyertyákkal. Az ENSZ kiemelt témaként kezelte a "magyar ügyet". De a nagypolitika más szintjein is mozogtak a bábuk. Az Egyesült Államok közölte a Szovjetunióval, hogy bármi történik, nem avatkozik be a magyar forradalomba, amennyiben a Szovjetunió sem feszegeti az időközben kitörő szuezi válságot. Ezzel gyakorlatilag zöld utat adtak az orosz intervenciónak.
Kevéssé reklámozott tény ugyanis, hogy a CIA keze vastagon benne volt a mi szeplőtelennek kikiáltott forradalmunkban. Szabó Miklós, egykori magyar hírszerző tiszt Csendes háború című könyvében pontosan leírja bizonyítékait, miszerint egyes fegyveres ellenálló csoportok az Egyesült Államoktól kaptak utánpótlást és anyagi támogatást. Ausztriában komoly fegyverraktárakat létesítettek, és tervbe vették a második világháború után nyugatra emigrált nyilasok felfegyverzését, Magyarországra való átdobását is. Az erről szóló bizonyítékokat Szabó Miklós később az ENSZ BT ülésén is bemutatta, és az ENSZ elfogadta azokat. Nem holmi kommunista propaganda tehát, hogy az '56-os események hátterében a galád imperializmus állt. Ott voltak azok, annak rendje s módja szerint.
Október 30.-án a Szovjetunió még mindig engedékeny volt. Hajlandóak lettek volna elismerni Nagy Imre kormányát, és zöld utat adni a reformoknak, amennyiben Magyarország garanciákat ad a Szovjetunió iránti szövetségesi lojalitására. Készek lettek volna kivonni csapataikat is. Az már más kérdés, hogy a kérdésben Moszkva sem volt egységes: míg egyesek hajlottak a békés kiegyezésre, addig a keményvonalas kommunisták erőszakos beavatkozást javasoltak.
A kedvező hírek ellenére Budapesten ismét kitörtek a harcok. Nehéz megérteni, miért, hiszen a forradalmi követelések elfogadásra kerültek. A tömeg mégis megrohanta a Köztársaság téri pártszékházat, a felmentésül odaküldött harckocsik pedig átálltak. A háromórás harc után a nemeslelkű felkelők nemes egyszerűséggel agyonlőtték a fehér zászlóval magukat megadó védőket. Aznap országszerte más pártépületeket is támadás ért. Érdekes kérdés, hogy ki koordinálta ezeket a támadásokat, és mi volt ez a hirtelen feltámadt kommunistaellenesség? Nos, Szabó Miklós szerint ezek a CIA szervezte akciók voltak, amihez különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül mozgósították az egykori nyilasokat és a börtönökből szabadult köztörvényes bűnözőket. Ha belegondolunk, valóban ez az egyetlen lehetséges magyarázat, hiszen minden józan magyar ember beláthatta, hogy az adott világpolitikai helyzetben, a Szovjetunió szomszédságában nem lett volna értelme a kommunista intézmények teljes felszámolásának, hacsak nem egy szovjet intervenció magunkra vonása lett volna a célunk.
Időközben megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, ami szépen hangzott, de nemigen tudtak magukkal mit kezdeni. Kinyilvánították szimpátiájukat a Nagy Imre-kormány felé, de egyúttal azt is közölték, hogy a helyi konzervatív nacionalista erők azt kívánják tőlük, hogy ellenkormányként működjenek. Ki lehet találni, miféle "helyi konzervatív nacionalista erők" bukkantak fel hirtelen Győrben és a Dunántúlon, oly közel az osztrák határhoz. Ezek az erők olyannyira szerettek felbukkanni, hogy Ausztria végül határzárat léptetett életbe.
Kesztölc városában még az ellenkormánynál is jobb ötlettel hozakodtak elő: a város és a hozzá tartozó termelőszövetkezet kijelentette elszakadását Magyarországtól, és kikiáltották a Kesztölci Köztársaságot. Igaz, Nagy Imre korábban elismerte a helyi önkormányzatok létjogosultságát, lehet, hogy ezt értették félre a derék agrárnépek.
Október 31.-én tovább folytatódott az egypártrendszer felbomlása. Vagy egy tucat kisebb-nagyobb párt alakult. Aggodalomra adott okot, hogy az oroszok közben elfelejtették, hogy ki kellene menniük az országból, és éppenséggel befelé kezdtek jönni. Estére elérték Gyöngyöst. November 1.-jén már három páncéloshadosztály tartózkodott magyar területen, és körülvették a repülőtereket, arra hivatkozva, hogy a sebesülteket légi úton kell hazaszállítaniuk, s ehhez biztosítaniuk kell a területet. Nagy Imre kormánya természetesen tiltakozott és azonnal felmondta a Varsói Szerződést.
November elsején Kádár Jánost és Münnich Ferencet Andropov szovjet nagykövet magához rendelte. Mindkettőjüket gyakorlatilag őrizetbe vették, repülőgéppel Moszkvába szállították, majd közölték velük, hogy a Szovjetunió hamarosan megdönti a Nagy Imre-kormányt, ők lesznek az új vezetők. Az akcióért egy bizonyos Leonyid Brezsnyev nevű KB titkár volt felelős. A közhiedelemmel ellentétben Kádár egyáltalán nem repesett az örömtől. Két nappal később tért vissza.
November 2.-án Budapesten úgy-ahogy helyreállt a rend, ahol lehetett, ismét jártak a buszok, villamosok. Csak Dudás József fegyveres csoportja folytatta a fesztivált, akik gondoltak egyet, és elfoglalták a Külügyminisztérium épületét, mert azt még úgysem foglalta el senki. A hadsereg alakulatai rövid úton kirámolták őket onnan, Nagy Imre pedig elrendelte Dudás letartóztatását, de nem haragudhatott rá túlságosan, mert délután már szabadon is engedték.
Közben Moszkvában eldőlt a magyar kérdés. Mivel Budapesten Nagy Imre nem volt képes rendet teremteni, és az orosz értékelés szerint nem volt hajlandó a békés megoldásra, november negyedikén, hajnalban megindult a támadás. Öt páncélos hadosztály esett neki Budapestnek, Grebennyik gárdavezérőrnagy parancsnoksága alatt. 5 óra 20 perckor hangzott el Nagy Imre híres rádióbeszéde. A magyar hadsereg, amelyet időközben Magyar Honvédség névre kereszteltek át, tétlenségre kapott parancsot, bár egyes alakulatok így is megpróbálnak ellenállni a szovjeteknek, pl. Békéscsabán, Dunapentelén és Szegeden.
A civil ellenállók azonban nem kaptak, s nem is fogadtak el semmiféle parancsot Nagy Imrétől, aki időközben menedékjogot kért a jugoszláv nagykövetségen. A Corvin közben, a Kilián laktanyában, Csepelen és más helyeken a civilek beásták magukat és keményen tartották pozícióikat. A Corvin köz lett az ellenállás szimbóluma. Sikereik záloga az a páncéltörő ágyú volt, amelyet olyan ügyesen álcáztak - csak a csöve vége állt ki egy résből - és olyan szakértően kezeltek, hogy fél tucat páncélost semmisítettek meg vele.
A Corvin közben ma mégsem ennek az ágyúnak áll a szobra, hanem egy puskát szorongató kisfiúé. Sokszor elgondolkodtam ezen a szobron. Miért éppen egy tízévesforma gyerek áll itt? Talán gyerekek harcoltak?
A Corvin köz hős védői már rég nem felkelők voltak, hanem egyszerű bajkeverők. Azok, akik a forradalom vagy a pálinka gőzétől megszédülve azt hitték, nekik itt feladatuk megállítani az orosz hadsereget. Épeszű ember nem harcolt az utcán, már rég elpucolt Ausztria felé, vagy a pincében lapított, mint '45-ben. Kérdezzetek meg bárkit, aki átélte 1956-ot, megmondja, kik voltak az utcán fegyverrel november elején: a csőcselék. Bűnözők, fosztogatók, volt nyilasok, azok, akiknek egyszerűen a balhé kellett. Azok, akiket most is láthattok egy Fradi meccsen vagy egy hídlezárásnál. S tényleg, mit kerestek gyerekek a Corvin közben, kezükben puskával? Nos, ezek közönséges utcagyerekek voltak, ha úgy tetszik, a kurvák kölykei. Ezt ismét nem a kisujjamból szopom, hanem azoknak a visszaemlékezéseiből, akik ott voltak. Javító-nevelő intézetekből szabadult, iskolát kerülő kölykök voltak ezek mind, akiknek részeg lumpenproletárok nyomták kezébe a puskát, hogy nesze, öcsi, lőjél magadnak te is egy ruszkit.
Meg kell hagyni azonban, ezek a lumpen elemek igen keményen tartották pozíciójukat. No persze, ebben segítségükre volt a Corvin köz kedvező elrendezése is, és a már említett, szerencsésen elhelyezett üteg, amit nyilván nem ők tettek oda, hanem csak "örökölték" a pár napja elvonult felkelőktől. S hogy a kemény ellenállásnak mi volt az értelme? Semmi. Viszont majdnem sikerült leromboltatniuk fél Budapestet. Addig ugráltak ugyanis, míg Ukrajnából felszállt egy szovjet nehézbombázó-kötelék, azzal a paranccsal, hogy öttonnás bombákkal töröljék el a föld színéről a Corvin közt és jó egykilométeres körzetét. Ugye, milyen szép városképünk lenne, ha ez megtörténik? Szerencsére az ellenállók megadták magukat, mielőtt a gépek Budapest fölé értek volna. A magyar-román határtól fordították vissza őket.
A forradalom utolsó hangjait különös rádióadások hallatták. Dunapenteléről, Vácról, Pesterzsébetről és más helyekről több kalózrádió is sugározni kezdett: Rákóczi Adó, Csokonai Rádió, Szabad Rajk Rádió, Róka Adó... Mindmáig senki sem tudja, kik és honnan adták rövid adásaikat, és mi lett a sorsuk.
Szolnokról is sugároztak egy különös rádióadást. Ez adta hírül az országnak, hogy új kormány alakult, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, Kádár János vezetésével. Számos, Budapesten tartózkodó politikus is ebből a rádióadásból tudta meg, hogy tagja lesz a kormánynak. Mire a szovjet harckocsik Budapestre értek, ez a kormány máris megkezdte a munkát - azaz a megtorlásokat. A történet végét ismerjük: sokakat börtönbe zártak, másokat kivégeztek, és a bosszúhadjárat egészen 1963-ig, az amnesztiáig tartott. Nagy Imrét az elsők közt akasztották fel.
Ki volt hát Nagy Imre? Forradalmi hős? Nem, én nem nevezném annak. Reformkommunista volt, nem forradalmár. Hogyan nevezhetnénk forradalmárnak azt, akinek kormánya ellen harcol a forradalom? Nagy Imre a sztálinista rendszert akarta megdönteni politikai úton, de az események elsodorták. A zavargások kiszélesedtek, elveszett felettük az irányítás, és nem volt megállás. Nagy Imre előtt két választás állt. Vagy enged a követeléseknek, és mindent teljesít, eltörli a szocialista alkotmányt, mire a felkelők letették volna ugyan a fegyvert, de az oroszok beavatkoznak, és őt letartóztatják. Vagy pedig maga hívja be az oroszokat, és ezzel eljátssza azt a szerepet, amit végül Kádár Jánosnak kellett. Egyiket sem választotta, végül minden kicsúszott a kezéből és vesztett.
Mit tett Kádár János? Nos, Kádár igen ellentmondásos figura. Sohasem volt törtető, távol álltak tőle az intrikák, nem tervezte, hogy egyszer az ország első számú embere lesz. November elsején, amikor két napra eltüntették őt az oroszok, szó szerint géppisztollyal a hátában tért vissza és vette át a hatalmat. Aki ismeri életrajzát, karrierje történetét, tudhatja, hogy Kádár soha nem volt rosszindulatú ember, sőt, alapvetően mindig jóindulatú és tisztességes próbált maradni. (Hogy egyesek szemében egy kommunista már alapból nem lehet tisztességes, nem kell külön elmondani, tudom.) Ezt az embert nem saját hatalomvágya, hanem a történelem vihara ültette abba a pozícióba, ahol azután harminc évig ott is maradt. Leültették őt az oroszok, és közölték vele, hogy tegyen rendet egy káosz dúlta országban, ahol fegyveres csoportok szaladgálnak az utcákon, és lángokban állnak a városok. Mit tehetett volna Kádár? Ha nem tesz semmit, félreállítják, és a helyére Münnich Ferencet ültetik, aki viszont vérben forgó szemekkel követelte a tömeges kivégzéseket, mindenkit fel akart akasztani, aki egy kicsit is gyanús. Elrendelte hát Kádár a véres megtorlást, a kivégzéseket és a börtönbüntetéseket, és csak ő tudja, mi játszódott le a lelkében. Mit tett volna Münnich Ferenc?
Az vesse Kádárra az első követ, aki tudott volna jobb megoldást ebben a helyzetben.
S mit csinált Kádár ezután harminc évig? Megtehette volna, hogy olyan diktatúrát épít ki, mint Ceausescu, Zsivkov vagy Honecker. De nem tette, hanem helyette felépítette a szocialista tábor legvidámabb barakkját, ahogy akkoriban Magyarországot emlegették. Megpróbálta az országot közelebb vinni a Nyugathoz, világbanki tagsággal, közös piaci tagsággal, és sok egyébbel, ami már szúrta is az oroszok szemét. Kádárt nemegyszer rendelte magához Brezsnyev, hogy megfeddje túlságosan liberális politikájáért, sőt, többször szóba került leváltása is.
Manapság fő bűneként emlegetik az ország eladósodását, a nyakló nélkül felvett kölcsönöket, amelyek miatt ma olyan szegény az ország, amilyen. Ám ez nem ilyen egyszerű. Lapozzatok fel néhány régi újságot. Valahányszor Magyarország kölcsönt vett fel, egy-két napon belül a pénzügyminiszter vagy a külügyminiszter mindig Moszkvába utazott. Elég könnyű kitalálni, hogy miért. Moszkva nem azért nézte el Magyarország óvatos tapogatózását a Világbank és hasonlók felé, mert nem tudott mit tenni ellene, hanem mert így meg tudta szerezni azokat a pénzkölcsönöket, amelyeket a nyugati országok sohasem folyósítottak volna a velük hidegháborúban álló Szovjetuniónak. Persze a nyugatiak sem voltak hülyék, tudták, hová megy az a pénz, de a fonák helyzetnek egyszerű a magyarázata. Inkább adtak pénzt a Szovjetuniónak a fennmaradáshoz, mint hogy a szuperhatalom anyagilag tönkremenjen, széthulljon, és ebből ki tudja, miféle világméretű balhé származzon. Ha a Szovjetunió szétesése Brezsnyev alatt következett volna be, annak beláthatatlan következményei lettek volna.
Szóval nem kell elhinni azt a marhaságot, hogy Kádár kölcsönökből fedezte volna az életszínvonal fenntartását. Nem, azok a kölcsönök természetesen nem arra szolgáltak, hogy Mari néninek új televíziója legyen. Megvolt a helye annak, és nyilván nem hülyék találták ki, hogy mire mennyit kell kérni, és az mennyi idő alatt térül meg. Magyarországnak már akkor is komoly pénzügyi és külkereskedelmi kultúrája volt. Amit azonban nem lehetett számításba venni, az az oroszok nyakló nélkül való követelődzése. Így a sok pénz, amit idehaza kellett volna befektetni megtérülő beruházásokba, a szovjet államkasszába kerültek. Kit érdekelt, hogy Magyarország eladósodik?
Hát, így látom én 1956-ot 2004-ben.
).