Az Antall-kormány egyik fôbûne, hogy nem az volt az elsô intézkedésük, hogy napokig, hetekig rendszeresen a kapitalizmus természetes velejárójára, a magántulajdon védelmére és tiszteletben tartására szólították fel a pórnépet rádiómûsorban és tv-adón egyaránt. Nem itt tartanánk, ha fontosnak tartották volna a tisztességes keretek közötti politizálást.

Nem amatôrizmus volt részükrôl, hanem a képviselôket jogtalan anyagi elônyhöz juttató banki VIP-hiteleiket akarták biztosítani, amire lehetett privatizálni. Hiába takargatták, mégis kiderült.

Ott és akkor kezdôdöt az állami-, a köztulajon, vagyis más(ok) tulajdonának semmibe vétele és a az állami cégek saját zsebre privatizálása, mert megvolt hozzá az olcsó banki suska. A törvényi keretet is ôk biztosították hozzá.

Te ezt a jogdíjas malőrt próbálod arra felhasználni, hogy egy kvázi tisztességtelenséget bizonygass, mintegy ezermilliárdos lopások, elkúrások erkölcsi ellentét párjaként.
Ezzel olyan vagy, mint a cigányfajvédők, akik azzal mentegetik a morék utcai késes rablásait, lincseléseit, hogy a fehérek meg letöltenek a zinternetről.

Ahogy mifelénk mondják, nagyon nem egy a szőr a selyemmel.

Jobb a tisztánlátás, de még jobb a megelôzés, mert ha az inkorrekt ügyek szônyeg alá söprése a fô pártfeladat, soha az életben nem lesz itt másféle politika, örökké csak a sumákolás marad. Aki valaha is feltûnik a politika porondján, az mind szélhámos lesz, mert az lesz a minta, és szerinte a "híveinek" az elvárása is az, hogy szélhámoskodjon - mások kárára. Ezt akarod? Ha igen, akkor minek fárasztod itt magad? Gondold csak át!

A Hungarica zenéje csak szavakban, de a pártimázsban nem okés. Azért mégis hogy is van ez? A lopás lenne jövô rendje:?

"A kampányfilm aláfestő zenéjét a radikális párt a Rekviem egy álomért című, (a Trainspotting után talán legismertebb) drogos témájú kultuszfilmből lopta."

Itt az írás róla:

Téma: Olvastátok? (17.) 2009. november 01. 05:45 | Sorszám: 4323

Álmok és egy rekviem
Király Rák I 2009.10.28.

Új kampányfilmmel rukkolt elő a legnagyobb parlamenten kívüli párt, a Jobbik. Önmagában a film nem érdemel túl sok szót, a szokásos erős képi-, és szövegvilággal operáló videót kaptunk. Láttunk már sokkal hatásosabbat is a párttól, most egy kicsit túlzásba vitték a propagandisták a szájbarágást és az érzelmeskedést. A videót csupán egy hajszálnyi választja el attól, hogy önmaga paródiájává váljon, a túlzottan patetikus hangú Csabai Jánostól a komor vágásokon át a szájbarágós mi-ők párhuzamig minden erre utal. A saját választóik azonban elhiszik ezt a filmet. Ők a célcsoport, rájuk hat, őket fanatizálja.

A kampányfilm aláfestő zenéjét a radikális párt a Rekviem egy álomért című, (a Trainspotting után talán legismertebb) drogos témájú kultuszfilmből lopta. (Illetve, dehogy lopta, nyilván megvásárolta a szerzői jogokat a forgalmazó Artisantól… A Rekviem egy álomért kemény film. Gyomor kell hozzá. A tartalmát nehéz röviden összefoglalni, ám a cím mindent kifejez: a függő reménytelen álmokat kerget, a bukás biztos. A függőség pedig nem kizárólag a drogosokra vonatkozik, a fogalom tartalma a lehető legtágabb.

A film zenéje pedig halotti gyászzene. Gyászolja az álmokat. A drogok, a tévé, a hamis remények áldozatait. Ahogy a zene egyre erősödik, egyre durvábbá válik, úgy buknak el az álmok hamis kergetői is, miközben a néző csak tehetetlen dühöt érez, esetleg fájdalmat a jobb sorsra érdemes szereplőkért. Nincs katarzis, nincs feloldozás, nincs happy end. Ezek helyett csak a húsba markoló valóság marad.

Az az igazság, hogy ahogy a radikális párt erősödik, ahogy készül a hatalomra, amilyen irányba változik az elmúlt pár hónapban, egyre inkább igazzá válik rá a filmbéli párhuzam. Más értelemben persze, mint ahogy a készítők gondolják.

Azok az emberek ugyanis, akik a Jobbik erejét adják, szintén függenek és szintén erősen fanatizáltak. Elméjüket viszont nem a drog és nem a tévé igyekszik megfertőzni, hanem a mozgalom. Álmaik pedig szintén a gazdaságról, az ismertségről, a jobb életről, a sikerességről szólnak. Nem elítélendő vágyak ezek, a humánumból fakadnak. Ezért képesek embertársaink a Jobbikért mindenüket feláldozni: ingyen dolgozni, munkájukról, karrierjükről lemondani a pártért, szélsőséges esetben emberi kapcsolataikat ideológiai szempontból felülvizsgálni, elszigetelődni, radikalizálódni, tehetségüket mások céljainak szolgálatába állítani, a családjukkal való időtöltés helyett gárdista-társaikkal „cigányfertőzött” falvakban masírozni, elfelejtve fontos dolgokat.

Például azt, hogy a politika jellegéből adódóan nem az igazság-hamisság, fekete-fehér párhuzamrendszerben értelmezhető fogalom. Azt, hogy a világ nem olyan egyszerű, amilyennek sokszor szívesen látná az ember. Azt, hogy a Tesco Turul üzletlánccá való átnevezésével, a Tv2 és az RTL Klub betiltásával, a rendőrség mellett egy más nevű szervezet (csendőrség) felállításával az ország alapvető gondjai nem oldódnak meg. Azt, hogy a Jobbik parlamentbe kerülése választói szempontból nem cél, legfeljebb eszköz. Azt, hogy saját áldozataikból rövid távon mindenképpen mások fognak profitálni. Azt, hogy politikai pártokért az ember nem hoz önzetlen áldozatot. Országért, hazáért, nemzetért, elvekért, környezetért, embertársakért igen, de politikai pártért nem.

Rossz látni a szép álmokért rossz módszerekkel űzőket. Rossz érzés látni, ahogy jó, ámde naiv emberek rossz társaságba keverednek. És, hogy mi, ezzel szemben tehetetlenek vagyunk.
http://forum.gondola.hu/cgi-bin/ultimatebb.cgi?ubb=get_topic&f=2&t=010221&p=3

Köszöntlek tégedet, ó, hazánk nagy fia,
Kit miniszterelnök-ké tett a maffia,
S a libbolsi sajtó úgy nyalta valagad,
Magad is zseninek hihetted magadat.

Öt évig hazánkat bestia uralta,
Öltönye alól kilógott a pufajka,
Ám te elűzted a hitvány fenevadat,
A kajánul vigyorgó bolondot: magadat.

Hősies voltál te nagyokat mondásban
Hatalmi gőgben és magyargyalázásban,
Folyton csak hergeltél, kavartál stikába,
Bár mondta Horn Gábor, eriggy a picsába!

Sakkban tartottál te két egész frakciót,
Titkosszolgád lefülelt minden kis akciót,
Csak a talpnyalóid élvezték a kondért,
Megszavaztak mindent a parlamenti koncért.

Idegen kártyások játékává tetted
Ezt a szép országot, gyűlölt minden tetted!
Nemzetet, erkölcsöt, s ami jó, leszartad.
Nem volt más célod, csak őrizni hatalmad.

A balliberális sajtó mostanában amúgy is oly gyenge idegeit „szörnyű” hír borzolta az elmúlt napokban: a MAHASZ eladási listáját egy nemzeti metálzenekar, a Hungarica vezeti. Ezt különösen az tette érdekessé, hogy a zenekar azok közé a hazai együttesek közé tartozik, akik a tévékben és a rádiókban totális blokád alatt vannak, azaz az emberekhez csak nagyon szűk csatornákon juthatnak el. A „döbbenetes” tényt próbálták a legkülönfélébben magyarázni. Volt, aki egyszerűen legyintett, mondván egy ilyen listának ma – az internetes letöltések korában – már nincs is jelentősége. (Persze azzal bizonyára nem volt tisztában, hogy a Hungarica a neten is nagyon keresett.) Volt, aki a szélsőjobboldali, fasiszta térhódítás újabb figyelmeztető, felkiáltó jelét vélte felfedezni a soproni zenekar sikerében. És volt, aki csak kapkodta a levegőt...

A hír engem nem lepett meg. (Talán azért, mert nem vagyok balliberális, éppen ellenkezőleg, egyszerűen magyar.) A Hungarica egy profi zenekar, profi zenészekkel (Moby Dick, Romantikus Erőszak), profi menedzsmenttel és profi zenével. Az egyre silányabb hazai kínálatban igenis van kereslet az igényes zenére. A siker mögött azonban ennél mélyebb folyamatok rajzolhatóak meg. A Hungarica történelmi jelentőségű helyezése ugyanis nem egy metálzenekar sikere, hanem a nemzeti oldalé. A mesterséges lebutításra ítélt társadalom egyre növekvő része nem kér a kultúrmocsokból.

Csak a vak nem látja, hogy miközben a média és a kultúra fősodrában tombol a szélsőliberális, jobb esetben magyarsemleges, de általában inkább egyenesen magyarellenes szellemi terror, addig a társadalom mindennapi szintjein búvópatakokként zubognak a nemzeti zenekarok. Ezek a búvópatakok pedig búvófolyammá álltak össze, hogy aztán a Hungarica révén végre a felszínre törjenek. Szociológusok néhány napja beszélgettek a rádióban erről, és hosszas tanakodás és tanácstalanság után arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy ez egy sajátosan magyar, a világon sehol máshol nem létező jelenség. Na, ebben igazuk volt. A sokan által nemzeti rocknak hívott jelenség ugyanis az én véleményem szerint is hungaricum. Jelenleg épp Hungarica.

Persze a nemzeti rock elnevezés helyett én a zenei szabadságharc kifejezést jobbnak tartanám. Egyrészt, mert itt műfaji szempontból már régen nem csak rockról van szó. Kárpátia, Romantikus Erőszak, Ismerős Arcok, Hungarica, FankaDeli, Sárdy Barbara – csak hogy néhány nevet említsek, akik felölelik a klasszikus rockzenétől a hip-hop-on és a metálon át a popon keresztül egészen a bluesig tartó széles spektrumot. Itt tehát nem egy műfaj virágzásáról van szó, és a hangsúly nem is a műfajon van, hiszen az csupán nagyszerű keret. Ami ezt a világot összetartja az a tartalom, a közös üzenet.

És, hogy miért van ennek a zenei üzenetnek nálunk ekkora keletje? Ez a kérdés hihetetlenül fontos. Hiszen bizonyos értelemben egy abszurd, rendhagyó dologról van szó: a legkülönfélébb stílusú zenészek és hatalmas, egyre bővülő rajongótáboruk között rendkívüli lelki kapcsolat alakult ki. A művészet képes arra, hogy elfojtott vagy elfojtásra kényszerített érzéseket, élményeket a maga sajátos formájában mégis megéljen. A zene, mint a legősibb művészeti ág, csodálatos hatást gyakorol. Utat tör ott, ahol senki sem hinné, hogy utat lehet törni. Behatol oda, ahová senki nem hinné, hogy be lehet hatolni. Megérinti azokat, akikről azt hitték, hogy semmi sem érintheti meg őket. Ha valaki azt állítja, hogy ma Magyarországon az emberek büszkék lehetnek a magyarságukra, annak a véleményét éppen a zenei szabadságharc jelensége cáfolja. Ennek a zenei világnak a példátlan sikerét ugyanis éppen az adja, hogy százezrek számára jelent mentsvárat. Vagy kitörési utat. Azok, akik nemzeti identitásukat sehol nem merik, merték megélni – és mivel ehhez az elmúlt hatvan év nemhogy segítség nem adott, hanem épp ellenkezőleg tűzzel-vassal irtotta –, azok most itt végre kiélhetik az egyik legtermészetesebb és leggyönyörűbb emberi érzésüket: tartoznak valahová.

A dolog azonban nem áll meg itt, ennél, a már így is nagyszerű eredménynél. A zene ugyanis nem csupán élményt adhat az embernek, hanem identitást, életformát is. A zenei szabadságharc világa nem csupán vonz, hanem tovább is lök. Egy fülbemászó dallam, egy tökéletes gitárszóló és néhány eltalált strófa ugyanis nem csak a lemez megvásárlására ösztönzi az embert, hanem egy egész világ felfedezésére. Aki Hungaricát és a többieket hallgatja, ha könyvesboltban jár, nem Spirót, Kertész Imrét vagy Friderikuszt teszi be a kosarába, hanem Wass Albertet, Márait, Adyt vagy Prohászkát. Aki Ismerős Arcok koncertre jár, az biztosan nem Ibizára vágyik a nyáron, hanem a Varságba. Aki Kárpátia pólót húz fel, biztosan nem valamelyik plázába indul, hanem egy íjászklubba. Aki Sárdy Barbarát vagy FankaDelit hallja, annak egy Árpád-sávos zászlóról nem a sötét múlt, hanem egy szebb jövő jut az eszébe. És sorolhatnám…

A Hungarica új nagylemeze a legkeresettebb korong. Ez tény. Amennyiben a fenti fejtegetésem is igaz, a csatát megnyertük. És nem szervezetekkel, nem tüntetésekkel, nem szavazással, nem politikai csatákkal, nem pénzzel, nem fegyverrel és nem paripával. Nem. Egyszerűen zenével.

Nincs más hátra, mint mindenkihez elvinni a győzelmünk hírét!

Márpedig a lángszavú pártelnöknek ez az állítása bizonyítékokra szorul! Legalább egy, de az is lehet, hogy kettő párt a szavazók szemében kevésbé járatódott le, mint a pártelnök azt vizionálja. Vagy mint ahogy az ő pártja "feljáratódott".