Budapest elnevezése sem a budapestiből jön. Hanem bizony fordítva.

Tehát az a biztos, hogy semmi sem biztos. Lehet nem is létezik a dolog, de az is lehet, hogy minden mindennel összefügg(?). Én meg ránézek egy osztrákra és nem nagyon látom mi a különbség. Valószínű mert "a turanid embertípus a mai napig a magyarság >>CSAK<< EGYIK jellemző alkotóeleme". De miféle fő típus az, amely olyan fontos, de mondjuk csak 40 vagy 30-20-10(?)%-nál fordul elő... Hát fura... És miben és mennyire különül el?

Ez az okot magyarázza az okozattal. Hüjeség.

Wikipédia...

Először hülyeségnek nevezed, utána meg bizonyítod a helyességét. Nem baj, fejlődőképes vagy!

A turáni elnevezés Turánra, a közép-ázsiai sztyeppéket jelölő ókori eredetű földrajzi névre utal.

A magyarok bátrak, szép külsejűek és jó megjelenésűek. Ruházatuk színes selyemszövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, pompát kedvelők…” – olvassuk a Gaznevidák udvarában a XI. században élt Gardézi arab történetírónál, de hasonló jelzőket találunk Íbn Fadlánnál, Íbn Rusztánál és Al Maszúdinál is.
Az első tudományos antropológiakönyvet francia nyelven 1866-ban Paul Broca írta L’anthropologie címen. Ezt a könyvet azért tartom az íróasztalomon, mert a magyarokról ez áll benne: „A magyarok Európa legszebb emberei”, mert meg tudták tartani Belső-Ázsia népeinek egészséges embertani jegyeit; europidek, de nem indoeurópaiak.
Ha nem a „hármas” (hun-avar-Árpád népe) honfoglalást, hanem csak Árpád magyarjait nézzük, egy egyedülálló genetikai csodával állunk szemben. Egy 895-re már szétesett Európába Belső-Ázsiából bejött egy nem indoeurópai – mondhatni Európa számára „idegen” – félmilliónyi nép, és nemhogy meg tudott maradni, de harmincszorosára (!) megsokasodva megtartotta morfológiai, élettani és genetikai jellegeit. Ilyen genetikai bravúrra Európa egyetlen más népe sem volt képes, hiszen Árpád népének megérkezésekor – a IX. század végén – Franciaország lakossága 7 milliónyi volt (Chamla adatai), és mára csak mintegy kilencszeresére tudott csak megsokasodni.
A kutatók legnagyobb tévedése az volt, hogy azt gondolták: Belső-Ázsiában (Kelet-Turkesztánban) valamiféle mongolid külsejű, lapos arcú, zsíros fekete hajú, görbe lábú emberek élnek, és annyiban ősiek a magyarok, amennyiben ezeket a „mongolid” jegyeket megtaláljuk náluk. Ez a vélemény az embertani kutatást tévútra vitte, hiszen a legutóbbi évtizedekig soha, egyetlen szakember sem járt – nem járhatott – azokon a területeken, ahonnan őseink származnak. Amikor kinyílt a keleti világ, a Kína által 1915-ben megszállt Hszincsiang-Ujgur, Kanszu és más területeken megoldódott a nagy rejtély. A Stein Aurél által 1915-ben kényszerűségből befejezett asztanai temetőből a legújabb kutatások szerint ugyanolyan emberek kerültek elő, mint amilyenek a magyarok.
Bejöttünk tehát egy számunkra idegen világba, ahol gyanakodva fogadtak bennünket, és ma is idegennek ítélnek meg. Mivel a külső megjelenés átkódolódásához 40 generáció (1200 év) szükséges, ezért meg tudtuk őrizni külső megjelenési formánkat. A magyarságnál olyan „letompult” belső-ázsiai türk jellegek maradtak meg, amely Európa egyetlen más népére nem jellemzők; ezek a turáni, a pamíri és a taurid jellegek. Antropológiai morfológiával tudománytalan okoknál fogva sokáig nem volt szabad foglalkozni, pedig a valóság az, hogy mi magyarok másként nézünk ki, mint minden más európai nép, amit regisztrálni lehet és kell is.
Az alaki jellegek mellett vannak olyan élettani tulajdonságok, amelyek egy nép (etnikum) meghatározásánál alapvető fontosságúak. E jellegek népek szerinti különbözőségére csak a XX. század második felében derült fény. Ilyen jelleg például a mongolfolt (amely a szakrális régióban, a keresztcsont tájékon fordul elő szőrpamacsok és pigmentfoltok megjelenésével); ez a jellegzetesség a magyarság közel 32 százalékánál születéskor megvan, de megléte Belső-Ázsia török népeire is jellemző. Bőrlécrendszerünk (ívek, a hurkok és örvények) mintázata nem európai, hanem belső-ázsiai. A magyar gyermekek közel 30 százaléka „mongolredővel” születik, vagyis a szemhéj fedi a könnycsatornát; ez is belső-ázsiai jelleg. Vércsoport-tulajdonságainknál Európában nálunk a legalacsonyabb a Landsteiner-rendszeren belüli, a mediterráneum népeire jellemző 0-s vércsoport, a legmagasabb a B-s és AB-s jelleg. Vannak olyan sajátos vércsoport-tulajdonságaink, amelyek Európa népeire nem jellemzőek, de Belső-Ázsia török népeinél dominánsak, ilyen például a Diego+. A magyar emberek közel 30 százalékánál hiányzik a tejcukrot (laktózt) bontó laktáz nevű enzim, ezért az anyatejtől való elválasztás után nem tudja a tehéntejet megemészteni. Ezért őseink az állati tejet megerjesztették és kumisz, sajt, joghurt vagy kefir formájában fogyasztották. A magyarok mintegy egyharmadánál hiányzik az aldehid-dehidrogenáz (ALDH), amely az alkoholokat végtermékükre, ecetsavra bontja, ezért bár európai viszonylatban közel sem állunk az alkoholfogyasztás élmezőnyében, a májzsugor következtében beálló halált tekintve a világon az első helyen állunk. A vérsavóban lévő ellenanyagtulajdonság-arányaink belső-ázsiaiak, és nem európaiak. És még vég nélkül sorolhatnánk az élettani eltéréseinket Európa népeitől.
Európa népeitől való különbözőségünkre a koronát a mitokondriális DNS-vizsgálatok tették fel. A világ vezető természettudományos lapjának (Science) a 2000. november 10-ei számában – megjelent egy nagy európai mitokondriális DNS-vizsgálat eredménye, amelyben többek között a következő kitétel szerepel: „A magyarság genetikai állapota más európai népekkel való keveredésüket mutatja, egyértelmű, hogy nem állnak genetikai kapcsolatban a finnekkel […] legközelebbi rokonaik a belső-ázsiai török népek…” Ez azt jelenti, hogy a magyarság a helyi (autochton) lakosságot, a történelem folyamán betelepített és betelepült népek egy részét genetikailag magába olvasztotta, és ősi jellegeit 32 százalékban megőrizte a mának.
Büszkék lehetünk arra, hogy nemcsak nyelvünket, szellemi és tárgyi kultúránkat, de embertani jellegeinket, élettani tulajdonságaikat és genetikai kódunkat is megőriztük a mának. Ezt rajtunk kívül egyetlen távolról jött nép sem tudta megtenni. Európa védett néppé nyilváníthatna bennünket.

ez hülyeség, nem különböztetsz meg egy tótot egy magyartól

De az eredeti kérdés, hogy honnan jöttünk, és milyenek vagyunk.
Ha kimozdulok az országból, a régi Magyarország területén tartózkodva, gyakorlatilag ugyan azokat az arcokat látom. A Kárpátmedencében. /Azért ez nem teljesen igaz, mert az idő.../
Mondják, hogy az olasz nők szépek. Vagy franciák. Az én szemem más szépségre szokott. A mienkre. A nem délszlávok megint csak szépek. Talán mert ők is jelentős részét képezik a Kárpátmedence számunkra megmaradt területén élő népességének. Ezért erre áll rá a szemem /szemünk/.
És ez az apróság üzeni nekem együvé tartozásunkat. Meg sok más is. terjedelmi okból ezekről talán később.

Egyébként pedig valóban fel kell tenni a kérdést, hogy ki és mi a magyar. Már úgy politikatice! Az ország egy érdekközösség. Jó-rossz érdekközösség. Nem spirituálisan, hanem nagyon is valóságosan. Ha pedig igazat adok magamnak, akkor ezen érdekek összehangolása, és nem elkülönítése, szembeállítása a dolgunk. A hagyományainkból, történelmünkből pedig van elég meríteni való demagógia mentesen is. Hogy össze tudjunk tartozni. Na ez egy eszme, vagy valami olyasmi. De nem vagyok se politikus, se pap. Ezt megengenhetem magamnak. meg te is magadnak, meg úgy a magánember. Nem hivatalosan. Ez egy politikustól kevés. Nagyon.

De nyilván tudod, hogy csak a példa kedvéért írtam róla.

"Roma s Dákó, két dalia..."

Miért fognánk össze?

Idézz már abból a "néphagyományból".