"Egy babát talált a rom kőlépcsőjén.Máskor is előfordult, hogy valamelyik gyerek a drága játékát, amivel úgyse tudott mit kezdeni, egyszerűen ottfelejtette, nem vitte haza. Azonban nem emlékezett, hogy ilyen babát látott volna bármelyiküknél. Bizonyosan föltűnt volna neki, hiszen egészen különleges baba volt.
Majd akkora volt, mint jómaga, annyira ember formájú, akár kisgyereknek is lehetett volna nézni. Közelebbről mégse nézett ki kisgyereknek, inkább csinos fiatal hölgynek vagy kirakatbábunak. Piros ruha volt rajta, a szoknyácska rövid, a lábán magas sarkú szíjfonat cipő.
Megbabonázva bámult rá.
Kis idő után hozzáért a kezével, a baba meg-megzörgette szempilláját, mozgatta a száját, nyafogó hangon, mintha telefonból jönne, azt mondta:
– Jó napot! Bibi bébi vagyok, a szuperbaba.
Hátrahőkölt, de önkéntelenül válaszolt:
– Jó napot!
A baba erre megint csak mozgatta a száját, és azt mondta:
– A tied vagyok. A többiek majd irigyelnek tőled.
– Nem hiszem, hogy az enyém vagy – mondta. – Inkább azt hiszem, hogy valaki ittfelejtett.
Megfogta a babát, és fölemelte. A baba szája újra mozogni kezdett, így szólt:
– Még több holmit szeretnék.
– Igen? – kérdezte, és töprengett. – Nem tudom, nekem van-e olyasmim, ami neked való. Megmutatom minden holmimat, aztán majd válaszd ki, ami neked tetszik.
Fogta a babát, és a falban levő lyukon át lemászott a szobájába. Az ágy alól előhúzott egy dobozt, benne mindenféle kinccsel, és odaállította Bibi bébi elé.
– Tessék – mondta –, ez minden, amim van. Ha valami megtetszik, csak szólj.
Megmutatott neki néhány színes madártollat, egy szépen erezett követ, egy aranygombot, egy darabka színes üveget. A baba nem szólt, erre ő kicsit meglökte.
– Jó napot – nyafogta Bibi bébi –, Bibi bébi vagyok, a szuper baba.
– Persze – mondta –, ezt már tudom. De hát ki akartál valamit választani magadnak, Bibi bébi. Itt van például ez a rózsaszínű kagyló. Tetszik?
– A tied vagyok – válaszolt a baba –, a többiek majd irigyelnek tőled.
– Persze, ezt már mondtad – szólt erre ő. – De ha nem kell semmi a holmijaim közül, talán játszhatunk, igen?
– Még több holmit szeretnék – ismételte a baba.
– Több nincs – mondta. Fogta a babát, és újra kimászott vele a szabadba. Ott letette Bibi bébi szuperbabát a földre, és leült vele szemben.
– Most azt játsszuk, hogy te eljössz hozzám látogatóba – ajánlotta.
– Jó napot – mondta a baba –, Bibi bébi vagyok, a szuperbaba.
– Milyen kedves, hogy meglátogat – felelte. – Honnan jön, tisztelt hölgy?
– A tied vagyok – folytatta Bibi bébi –, a többiek majd irigyelnek tőled.
– Na, hallod – mondta –, így nem lehet játszani, ha te mindig ugyanazt mondod.
– Még több holmit szeretnék – felelte a baba, és megzörgette a szempilláját.
Erre másik játékkal próbálkozott, amikor az sem sikerült, egy harmadikkal, aztán egy negyedikkel, ötödikkel. Egyikből se lett semmi. Persze, ha a baba egyáltalán semmit nem mond, válaszolhatott volna helyette, a legpompásabb beszélgetés lehetett volna belőle. Bibi bébi azonban épp azzal, hogy beszélt, minden beszélgetést megakadályozott.
Egy idő után olyan érzés fogta el, amilyen azelőtt sose vett erőt rajta. Egészen új volt, idő kellett neki hozzá, míg rádöbbent, hogy unatkozik.
Tehetetlennek érezte magát. Legszívesebben otthagyta volna a szuperbabát, hogy valami mást játsszon, de egyszerűen nem tudott elszabadulni mellőle.
Végül ott ült, és rámeredt a babára, az meg őrá nézett kék üvegszemével, mintha hipnotizálnák egymást.
Aztán elfordította erőszakkal tekintetét a babáról, és kicsit megijedt. Egészen közel egy előkelő hamuszürke autó állt, nem vette észre, mikor jött. Az autóban egy pókhálószín öltözetű úr ült, kerek keménykalap a fején, apró, szürke szivar a szájában. Arca is szürke volt, akár a hamu.
Az úr nyilvánvalóan már egy ideje figyelte őt, hiszen mosolyogva biccentett neki. S habár olyan forró délidő volt, hogy a levegő villódzott a nap parazsától, hirtelen vacogni kezdett.
A férfi kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, és odajött hozzá. Kezében ólomszürke aktatáskát cipelt.
– Milyen szép babád van – mondta szokatlanul szenvtelen hangon. – Ezért biztosan irigyelnek majd a többiek.
Ő a vállát rándította, és hallgatott.
– Biztosan nagyon drága baba volt – folytatta a szürke úr.
– Nem tudom – motyogta zavartan –, én úgy találtam.
– Ne mondd! – szólt a szürke úr. – Nagyon szerencsés kislány vagy, úgy látom.
Hallgatott, és összehúzta magán a férfikabátot. Hidegebb lett.
– Mindenesetre úgy látom – vélte a gyér mosolyú szürke úr –, nem örülsz neki különösen, kicsikém.
Megrázta a fejét. Hirtelen úgy érezte, mintha minden öröm eltűnt volna a világból – dehogy, mintha egyáltalán nem is lett volna soha öröm a világon. Minden, amit ő annak hitt, csak puszta képzelgés volt. Érzett azonban valami olyat is, ami figyelmeztette.
– Már jó ideje figyellek – folytatta a szürke úr –, és úgy tetszik nekem, egyáltalán nem tudod, hogyan kell egy ilyen mesés babával játszani. Megmutassam neked?
Meglepődve nézett a férfira, és bólintott.
– Még több holmit szeretnék – nyafogott egyszer csak a baba.
– Na látod, kicsikém – mondta a szürke úr –, ő maga megmondja neked. Ilyen mesés babával nem lehet csak úgy játszani, mint egy akármilyennel, ez világos. Nem azért van. Másképpen kell játszanod vele, ha nem akarsz unatkozni. Figyelj csak, kicsikém!
Odament az autójához, és kinyitotta a csomagtartót.
– Először is – mondta –, sok ruha kell neki. Itt van például ez a gyönyörű estélyi ruha.
Kivette és elé dobta.
– Itt meg egy igazi nercbunda. Itt egy selyempongyola. Itt egy teniszruha. Itt egy síruha. Meg egy fürdőruha. Meg egy lovaglóruha. Pizsama. Hálóing. Másik ruha. Még egy ruha. Még egy. Még egy...
Minden holmit odahajigált a baba meg közé, már egész torony nőtt belőle.
– Tessék – mondta –, ezzel egy darabig eljátszhatsz, ugye, kicsikém? Néhány nap múlva már ez is unalmas lesz, úgy gondolod? Jól van, keresünk még holmit a babádnak.
Megint a csomagtartó fölé hajolt, újabb holmit hajigált elé.
– Itt van például egy igazi kis kígyóbőr kézitáska, benne igazi ajakrúzs meg púderes szelence. Itt egy kis fényképezőgép. Itt egy teniszütő. Itt egy babatelevízió, igazából működik. Itt egy karkötő, nyaklánc, fülbevaló, babarevolver, selyemharisnya, tollas kalap, szalmakalap, tavaszi kalap, golfütőcske, kis csekk-könyv, parfümös üveg, fürdősó, spray... – Megállt, fürkészőn ránézett, ő pedig bénultan ült a rengeteg holmi közt a földön.
– Látod – folytatta a szürke úr –, mindez egyszerű. Mindig több és több kell, akkor nem unatkozik az ember. Lehet, hogy te azt gondolod, ennek a Bibi bébi szuperbabának egy nap majd mindene meglesz, és aztán mégiscsak unatkozni fogsz. Nem, kicsikém, ettől ne félj! Van nekünk ugyanis egy Bibi bébihez való társunk.
Másik babát vett elő a csomagtartóból. Ugyanakkora volt, mint Bibi bébi, ugyanolyan szuper, csak éppen fiatalember. A szürke úr leültette Bibi bébi mellé, és megmagyarázta:
– Ez a Bubi fiú! Ennek is lesz töméntelen sok holmija. S ha mindez együtt is unalmas lesz, van még egy barátnője Bibi bébinek, annak is rengeteg saját holmija, ami csak ráillik. Bubi fiúnak is van hozzá illő barátja, annak is van barátja, barátnője. Látod, soha többé nem lesz unalmas, mindig minden vég nélkül folytatódik, s azután is még mindig lesz valami, hogy megkívánd magadnak.
Beszéd közben egyik babát a másik után vette ki a csomagtartóból, a csomagtartó, úgy látszott, kimeríthetetlen, a babákat odaállította köré.
Ő még mindig mozdulatlanul ült, s riadtan figyelt.
– Nos? – mondta végtére a férfi, s kövér füstfelhőt pöfékelt. – Most már fölfogtad, hogyan kell az ilyen babákkal játszani?
– Föl – válaszolta. Vacogott a hidegtől.
A szürke úr elégedetten biccentett, és nagyot szippantott szivarján.
– Szeretnéd ezt a sok szép holmit meg is tartani, ugye? Jól van, kicsikém, neked ajándékozom. Megkapod mindezt, persze nem egyszerre, hanem sorra egymás után! Aztán még sokkal, sokkal többet. Nem kell semmit se tenned érte. Csak játssz vele úgy, ahogyan elmagyaráztam neked. Nos, mit szólsz hozzá?
A szürke úr várakozó mosollyal nézett rá, de mivel a kislány semmit se szólt, csak komoly tekintettel nézett rá vissza, hamar hozzátette:
– Már a barátaidra se lesz szükséged, érted? Elég a szórakozásod, ha mindez a sok szép holmi a tied lesz, és még egyre többet kapsz, ugye? És akarod is, nem? Akarod ezt a mesés babát? Mindenképpen akarod, nem?
Sötét sejtelem támadt benne, hogy csata előtt áll, sőt már benne is van a legeslegközepében. Csak nem tudta, miért csatázik és kivel. Hisz minél tovább hallgatta ezt a látogatót, ugyanúgy volt vele, mint imént a babával. Hallotta a hangját, amely szólt hozzá, a szavakat, de nem hallotta azt, aki szólt hozzá. A fejét rázta.
– Ugyan mi baj? – mondta a szürke úr, és fölvonta a szemöldökét. – Még mindig elégedetlen vagy? Ti mai gyerekek aztán igényesek vagytok! Megmondanád nekem, hogy ennek a szuperbabának egyáltalán még mi hiányzik?
A kislány a földet nézte, és töprengett.
– Azt hiszem – mondta halkan –, hogy nem lehet szeretni.
A szürke úr egy ideig nem válaszolt. Üveges szemmel nézett maga elé, akárcsak a babák.
– Ez igazán lényegtelen – mondta fagyosan.
A gyerek a szemébe nézett. Félt ettől a férfitól, főképpen a tekintetéből áradó hidegtől. De valahogyan sajnálta is, ha nem tudta volna is megmondani, miért.
– De a barátaimat – mondta –, azokat szeretem."
(idézet, részlet Michael Ende, Momo)
Én maradok a hurkánál, és a kolbásznál. 