A hegy magas, a róna végtelen,
a viszontlátásunk reménytelen.
Csak mélységes magányú éjeken
mutat meg egy-egy álomkép nekem.
Magamhoz vonlak, megszorítalak,
lelkem csupa kín s ujjongő öröm.
Fölébredek és hordom kínomat
a megszokott körön.

Sírjak? Szép Kína vár. Induhatnék vígan.
Magamhoz szorítom két hún fiam
és ruhájukra könnyem hullva hull.
A követ itt van, már kérdez, keres,
lovai várnak nyughatatlanul...
A jajgató szó elhal ajkamon...
Örökre vélük lennem kellene
S én mégis mindörökre itt hagyom!
A napfényt már fátyol takarja el.
Gyermekeim, már menni, menni kell.
Honnan találhatnék majd szárnyakat,
Hogy eljöhessek s megtaláljalak?
A két lábam nehéz, szívem beteg,
Minden lépés messzebb visz tőletek.
Pusztul a test, a lélek elrepül,
De él szerelmem győzhetetlenül.

Keleti szél, tavaszos, langyos, jó idó.
Ragyog a fény. A császár küldi, tőle jő
A földünket derítő béke-nap.
Hún harcosok dalolnak és kurjantanak.
Megjött a béke, nincsen többé ütközet.
Eguszerre csak hír érkezik s örömkövet,
Szabadulást hoz: ezer unciát,
Hogy megfizesse váltságdíjamat.
Ó boldogság! Hazámba visszatérni már szabad,
A császár arca újra megragyog nekem!
Jaj, kín! Elhagyni, mindörökre el
s nem látni többet két hún gyermekem!

Mi a halál félelme, nem tudom,
de életembe sem kapaszkodom.
Magamat mégis el nem veszthetem,
míg egy cél sugaraza életem.
Az lelkesít, hogy egyszer, úgy lehet,
meglátom újra drága földemet.
Ha itt halok meg, s1rba itt esem,
megsemmisülök végérvényesen.

Ó csillagok! Hún sátor alatt
megvolt a nász. Világra hoztam két fiat.
Gondozom őket, óvom, szoptatom,
s bár itt születtek pusztán, északon,
mindegy nekem:
szeretem, őket, két kisgyermekem.

S szüntelen ég a nagy Fal tűzsora
s a csatatéren nem lesz csend soha.
Kapukra dűl a dúló áradat,
És este szél süvölt a hold alatt.
Szülőhazám be messze, messze van,
Kiáltással keresni hasztalan.
S nekem hangom már halk sírásra sincs,
lélekzetem lefogja kín-bilincs.
Sorsom reménytelen, száműzetés,
S jaj végelenbe síró szenvedés.

Ha a felséges ég a földre lát,
mért nem könnyíti sorsom nagy baját?
Ha szellemekben bölcs erő lakik,
mért kárhoztatnak rab sorsára itt?
Barbár hún férjet mért ad most a menny?
A szellemek mért bánnak így velem?

Az ég s a föld örök s határtalan,
mint ők: balsorsom, búm véget nem ér.
Az élet álma gyorsan illanó,
gyorsabb a hajnal lába nem lehet.
Rendeltetésem megtiltotta, hogy
a boldogság derítse sorsomat.
Az elveszített ifjú évekért
az ég magasát sírva vádolom.
Oly mély a kéklő égi boltozat -
Hogy juthatna hozzá jajszavam?
A kék üresben pusztaság felett
csak füstot látok, föstöt s felleget.

A pusztán megfagyott a zuzmara,
a zord hidegben annyit szenvedek.
Az éhségem hiába kényszerít:
a sajtjaikból enni nem tudok.
Éjjel a part-emésztő árvizek
félelmetes zúgását hallgatom.
Reggelre túl az óriás Falig
elöntve látom mind az utakat.
A mult napokra sírva gondolok,
jaj, visszatérni többé nem lehet...

A vadkacsák indulnak dél felé,
e vad földről hírt hadd küldök velük.
Megjönnek északról a vadkacsák,
és mintha földem hangját hallanám.
Olyan felhős magasban szállnak át,
hogy ékjüket alighogy láthatom.
Hasztalan sóhajtok, szenvedek,
az én kínomnak enyhülése nincs.

Nincs nappalom és nincsen éjszakám,
hogy meg ne látogatna szép hazám.
A földnek számtalan lakója van,
egy sincs közöttük ily boldogtalan.
A bajban, mit ránk ég haragja mért,
megszűnt a rend, nép nem követ vezért.
Szabadulásom nem lehet soha,
rabul fog itt e vad nép tábora.
Minden szokatlan, furcsa itt nekem,
hogy is szokhatnám itt meg életem?
Az én lelkemmel nincsen itt rokon,
ki értené meg árva bánatom.

Elhagytam Kínát, ékes földemet
a lakásom most a húnok sátra lett.
Sírok vesztett család és rang után,
ó, nem születni jobb lett volna tán!
Körül a sok gyapjú- s nemez-gúnya
az én szememnek dísztelen s csúnya.
Rá, nem vehetnek, bármi is legyen,
hogy rossz-szagos juhhúsukból egyem.
A bőrdobokat éjjel is verik,
szüntelenül peregnek reggelig.
Pusztán a szél vadul végighasít
s tábort s utat porral homályosít.

S most árvaság a sorsom,
had zúg és ló nyerít,
pusztán haddal vonulni
parancsszó kényszerít.
Hazám felé az utat
ködös csúcs zárja le.
Homokból tornyot épít
a pusztaság szele.
A húnok, mint a kígyók,
vadak, s kegyetlenek,
bőrpáncéllal, nagy íjjal
büszkén feszítenek.