The Music Room, 1878
Mihály de Munkácsy (Hungarian, 1844–1900)
Oil on wood; 35 x 46 in. (88.9 x 116.8 cm)
Bequest of Martha T. Fiske Collord, in memory of her first husband, Josiah M. Fiske, 1908 (08.136.11)

"A tûhegynyi nyílású sötétkamrát valószínûleg Leonardo da Vinci találta fel - írja Rudolf Arnheim A vizuális élmény címû híres könyvében. - Ezt késõbb egy lencsékbõl és tükrökbõl készült szerkezet egészítette ki úgy, hogy segítségével a festõ egy vízszintesen fekvõ üveglapon láthatta modelljét. Bebizonyított tény, hogy ezt a berendezést olyan mûvészek is használták, mint Vermeer, és még sokan mások, mind a mai napig. Ennek a technikai módszernek a betetõzése, persze, a fotográfia, ahol már nincs is szükség manuális tevékenységre a kép rögzítéséhez."

Egyetlen lencse is visszafordíthatja a camera obscura képét a helyes állásba. Ha azonban lencsét használnak, annak úgynevezett "párnás torzítás"-a a tárgyak egyenes széleit elgörbítheti, de ez könnyen korrigálható. Vermeer korában a mûvészek már ismerték a perspektíva geometriai tulajdonságait, és azokat tudatosan fel is használták. Gyakori fogás volt, hogy egy kitüntetett gyûjtõpontot alkalmaztak, ezáltal adva nagyobb hangsúlyt a kompozíció valamelyik fontos részének, ahogyan Leonardo helyezte Az utolsó vacsora címû képén Krisztus jobb szemét a középpontba.

A New York Times beszámol arról, hogy megvizsgálták az angol Királyi Gyûjtemény egyik büszkeségét, Vermeer Virginálozó hölgy egy úrral (Zeneóra) címû festményét, s a vásznon egy kis lyukat találtak a spinéten játszó nõ bal könyökénél.

Márkus László jelenete jutott eszembe: "Mi kerül ebben a fotelben 7200 forintba ... ?

Ezeket az "pénz/érték" dolgokat már sohasem fogom megérteni ...

A festmény eredetiségét sokat vitatták, végül 11 évnyi kutatás és restaurálás után bizonyították be, hogy valóban Johannes Vermeer keze munkája.

Veress Miklós bátyám immár a nyolcadik évtizedét tapossa. Ő Vargyas Festője, egy olyan község és közösség alkotója, mely a Sütő és a Máthé nevekkel fémjelzett népművész-dinasztiákat adta Vargyasnak, Erdővidéknek, Háromszéknek, Erdélynek… Csoda-e hát, hogy e környezetben mindenki — vagy szinte mindenki! — magáénak vallja, fölkarolja az idős amatőr alkotó törekvéseit, érti és átérzi munkássága lényegét, a kommunitást szolgáló igyekezetét?

Júniusi vasárnap Vargyason. A Barót, Olasztelek felől való alszegen Veress Miklós bátyánk világra szólóan rendhagyó kiállítást szervezett. Takaros portája udvarán-kertjében több száz munkáját állította ki, s a lugasok árnyékában, a gyümölcsfák alatt, esendő műanyag fóliák védelmében megszemlélhetni, mi is a mondanivalója Vargyas festőjének falusfelei, a világ számára?! És van. Életképei, csendéletei, portréi, tájképei sorakoznak a ribiszkebokrok szomszédságában, a meggyfák árnyékában, valóságos kis ,,sétálóutcákat” alakított ki portáján, hogy ki-ki kedvére szemlélhesse kiállított munkáit. És jönnek a szemlélők, a nézelődők: elébb, ünnepi, vasárnapi öltözetben kortárs falubélijei, kikkel frontot-fogságot járt meg, kikkel átélte a székely nép talán legnagyobb tragédiáját, a meghurcoltatottságot, az otthontalanságot. Gyönyörű élmény e nyolcvanas, szép emberekkel szót és eszmét váltani, kik váltig állítják, hogy Veress Miklós embersége és jó ,,huncut” székely rátermettsége sokukon segített, hogy átélhessék a poklokat. Ők most mind itt vannak, egy nagy, sokat szenvedett nemzedék, de mégis e föld megtartója.

Veress Miklós bátyánk Vargyason született 1923-ban, s húszesztendős volt, amikor sor alá vitték a magyar hadseregbe. Visszavonuláskor, valahol Berlin mellett esett orosz fogságba, s három álló esztendeig Pétervár (Leningrád) térségében hadifogolykodott. Sok más székelymagyar társával együtt. Nem is bánja már ezt, hiszen oroszul is megtanult, de festeni is, s ez utóbbi volt a lényeg, mert nem csak magának, hanem sorsosainak is könnyebbséget szerzett általa.

Az életút Brassóba igazította a szabadulás után, s csaknem negyven évig a Cenk tövében forgatta ecsetjét, s nyert az amatőröknek kijáró számtalan elismerést, díjat, rendelést. Ám a szíve, az hazafelé húzta mindig, s ahogy a nyugdíjhoz is hozzájuthatott, építeni kezdte családi házát idehonn, Vargyason. A község akkori polgármesternője, a Daniel-kastély helyreállíttatója, Deák Vilma asszony értette e nagy hazavágyakozást, s olyan telket adott Miklós bátyánknak, mely akkor jóval ,,kiesett” a szigorúan hivatalos beépíthető területből. Itt teremtett a teremtő ember otthont, nyugalmat, a munkához való alkotó környezetet. A maga örömére, Vargyas hasznára.

Elnézem a gyülekező, sokasodó, már-már nemigen számlálható közönséget, a vargyasiakat, barótiakat, száldobosiakat, bardociakat, olasztelekieket, s rá kell jönnöm, hogy Veress Miklós bátyámat ugyancsak szeretik Erdővidéken, a maguk festőjének vallják.

Így van ez jól. Művészete rendhagyó, valahol a naiv művészet, a törekvő amatőrség és a már-már hivatásos tudatosság határán leledzik. Ám akárhonnan is közelítsük meg: fölötte rokonszenves, néha telitalálatokkal megáldott, néha esetlenségekkel megvert. De: a Vargyasé, Erdővidéké, a mienk. Írtam a címben: Vargyas Csontváryja. Igen. Annyi a különbség, hogy ő nem jutott el Göröghon, a Szentföld tájait megfesteni, de szülötte helyét, a szülőföld embereit ugyanolyan beleérzéssel, szeretettel, humorral és kedéllyel próbálja ábrázolni, mint a világhíresedett szellemi rokon, ám az is lehet — több lelki békével.

Isten éltesse őt, a jósors munkáltassa tovább ecsetjét!

Na ez felvillanyoz, jobban, mint a pikk asszó és a dől a kroá egyveleg!
Ráadásul olyan Munkácsy képeket is megcsodálhatunk majd, melyek még nem lettek kiállítva Magyarországon.
Például a Milton-t:

Vatha éneke 1046-ban:

Kezemben Koppány barnult koponyája,
Iszlak belőle, ős magyar világ!
Új idegeneség lelkemet zilálja,
Szívemben érzem Vencelin nyilát!

Bakonyi bús szél szilajon sikoltoz
Királyi kővár véres peremén;
Pengesd a gyászdalt, pengesd, kósza kobzos,
Hadd halja sírva ádáz Beszperém!

Bakonyi bús szél ideszáll sóhajtva
S riadva zúg a rónaságon át:
Pányvázva bősz had hejh hogy' űzi-hajtja
Magyarságunknak szép fehér lovát!

Földünket új nép, új szokás özönli, -
s én visszasírlak, messzi Napkelet!
Minek volt nékünk Napnyugatra jönni?
Bennünket itt hajh! senki sem szeret...

Sok ős berényben sok magyar bubánat
Már megjohádzva új kedvet mutat;
Enyém, mint vad ló, vad pusztákra vágtat, -
Ezt meg nem ejted , csalfa Napnyugat!

Harangszó zeng -bong... hívó lágy harangszó,
De ahová hív, vérpárás az út,-
Az én szivembe pusztákon viharzó
És jajveszéklő orkán hangja zúg!

Új templomokban új zsolozsma zendül, -
Új magyar Isten, jöjj elém, ha vagy!
Mert nem láthatlak a sok idegentül,
S idegen vagy, miért imádjalak?

Szeretnék hinni boldogabb időkben
S tudnék is benned, mennyei Nagyúr, -
De semhogy más nép rabjául szegődjem,
Haljak meg inkább pogánymagyarul!

Nem jó világ ez, - jól mondtad , Levente,
Pirosló ég itt nem hajnalra áll, -
Pirosló ég itt: vérszín naplemente,
Lassú enyészet, bús magyar halál...

Kezemben Koppány barnult koponyája,
Iszlak belőle, ős magyar világ, -
De érzem , elfolysz, elfogysz nemsokára, -
AZ éj közelget... népem, jójtszakát!...

Ez itt a bukta Archart - mert minden magyar tudja, - csak Te nem!

Arról már nem is szólva, hogy Gőzöd sincs, mit láttál!