A rab álma
/ Rózsás János írása / A néhány évvel ezelőtt meghozott kárpótlási törvénynek van egy olyan meghatározása, hogy "személyi szabadságuktól politikai okból megfosztottak". Más kifejezéssel "a politikai megtorlás áldozatai".
Vajon, aki ezt hallja, olvassa - hogyan érti, hogyan érzi át, - mit jelent, ha egy ártatlan embert megfosztanak a személyi szabadságától, és rabságban tartanak? Talán azért valamit mégiscsak megsejt, ha azt hallja - egyesek milyen életveszedelmek, kockázatok árán próbálnak menekülni, megszökni a rácsos ablakok és a szögesdrót kerítések-behatárolta elszigeteltségből.
Akit - Istennek hála! - ez nem érintett, teljes mélységében fel sem foghatja, milyen állapot az, amikor valakit minden emberi mozgásában, megnyilvánulásában fokozottan korlátoznak, önérzetében mélyen megaláznak, és sorsüldözött, megkeseredett emberek közösségében, távoli zord tájakon kell ínséges körülmények között tengődnie.
És a rab álmodik, szépeket álmodik. Álmodja a kiszabadulást, azt a szabadságot, ami mások számára olyan természetes, mint a levegő, de a rabszolga vágyaiban a mennyei boldogság reménye és ígérete.
Jómagam is sokat álmodtam a kilenc éves rabságom ideje alatt. Talán, kevés kivétellel, minden éjszaka idehaza voltam a szülői házban. Élveztem az otthon meghittségét és biztonságát. Terített asztalnál ültem, és sütött a nap. Utána borzasztó volt sínverésre ébredni. Rádöbbenni a rideg valóságra, hogy az észak-kazahsztáni sivatagban vagyok, - tömegszállás priccsén ébredek fel, a rabtársaim között.
A végtelennek tűnő rabságom korszakából szeretnék három különös és felejthetetlen álmomat felidézni, elmondani.
Valamikor 1951 tavaszán azt álmodtam, hogy kimentem a budai otthonunk balkonjára, és ott láttam magam előtt a Duna túlsó oldalán a hajnali ködben úszó Pest panorámáját.
A brigádunkban volt egy moldvai ukrán, Makovicsuknak hívták, és jeles álomfejtő volt. A brigádvezető minden reggel elmesélte neki az álmát, Makovicsuk pedig részletesen értelmezte. Nos, az ébresztő után én is hozzá fordultam magyarázatért. Komolyan rám nézett és kijelentette :
- Iván, te hamarosan hazamész Magyarországra!
Nagyon bambán bámulhattam rá rabságom hetedik esztendejében, mert őszes-borostás arca kissé felderült, amikor hangsúlyosan megismételte:
- Bizony, te hazamész!
Ez azért is hihetetlen volt, mert a tíz évemen felül a szovjet hadbíróság 1945 februárjában még örökös száműzésre is ítélt. Néhány év múlva a kijelölt kényszerlakóhelyemre deportálnak, valahová Távol-Keletre, további több ezer kilométerrel távolabb Európától.
Semmi esélyem nem volt a hazatérésre, de azért megjegyeztem az álmomat és a jövendölést.
A másik mély benyomást keltő álmot már 1953 elején láttam, még Sztálin életében. Valahol kint bolyongtam a köves pusztaságban, teljesen egyedül. Köröskörül semmiféle emberi település nem látszott, és azt is tudtam, hogy messzire eltávolodtam a lágertől. A fölém borult levegőég, a holdbélinek tűnő síkság napsugártalan bronzszínű homályban vibrált körülöttem. Szabad voltam, de mégis olyan nyomasztó volt a kietlen táj és a magány. Egyszer csak észrevettem, hogy a magasból egy hatalmas sas-madár tart felém. Éreztem, hogy lecsapni készül rám. A sasnak is bronzszínű volt a tollazata, és olajosan csillogott. Mikor leereszkedett mellém, akkor láttam, hogy habár egész testét toll fedi, emberi formája, arca van, és emberi szemek meredtek rám. Nekem támadt és el akart ragadni. Dulakodtunk, majd kitépve magamat a kezeit karmai közül, köveket kaptam fel és dobálni kezdtem feléje, hogy elriasszam. Erre összecsapta magán szárnyait, és emberi lábakon futott el tőlem. Láttam, ahogy rendkívüli sebességgel eltávolodva, alakja egyre kisebbedett a horizont peremén, és végleg eltűnt.
Szívdobogva ébredtem fel, és ezúttal örültem, hogy a barakkszobában vagyok, biztonságos fedél alatt.
Ezt az álmomat már nem volt kinek elmesélni, mert időközben más brigádba kerültem, az álomfejtő pedig a kiterjedt láger távoli részében lakott. Én magam sem próbáltam megfejteni a különös látomást. Nem igyekeztem messzemenő reményeket ébreszteni magamban.
A harmadik, jelentőségteljes álmom viszont utólag már logikusan kikövetkeztethető a külvilág körülöttem zajló akkori eseményeiből, még ha ez az álmom is sok valószerűtlen elemet tartalmazott.
1953 májusában, két hónappal Sztálin halála után arról értesültünk a lágerben, hogy a köztörvényesek előtt megnyíltak a munkatáborok kapui. Magunk között állandó beszédtéma volt : vajon Sztálin utódai gyakorolnak-e amnesztiát a sok millió politikai elítélttel szemben is? Másrészről pedig attól rettegtünk, hogy a zsarnok halála után az örökösök összemarakodnak a hatalmon, és az Uralon túl kitör a polgárháború. Megtörténhet, hogy halomra lőnek minket kint a lakatlan pusztában, vagy a közellátás összeomlása miatt meglépnek őrzőink, mi pedig elpusztulunk az éhség-Sztyeppén, ahogy azt a vidéket földrajzilag nevezik. Ha akadálytalanul kitódulnánk a láger kapuin át a sivatagba, mire a sok ezer ember vizet és élelmet találna, egymást emésztve morzsolódnánk fel.
A kétség és reménység közt vergődve a következő álmot láttam:
A lágeri számomtól több helyen elcsúfított rabruhámban bolyongtam Moszkvában, a Kreml általam elképzelt hatalmas palotájának néptelen folyosóin. Betévedtem egy oldalterembe. Márvány szarkofágok sorakoztak egymás mellett. A korábban meghalt szovjet funkcionáriusok életnagyságú bronzszobrai feküdtek a fedőlapokon. Ott láttam Frunzét, Szverdlovot, Kalinyint és másokat. Ahogy ott nézelődtem, egyszer csak a bronz Szverdlov feltápászkodott, lelépett a szarkofágról és kisietett a teremből a tágas, oszlopcsarnokos előtérbe. Kiosontam utána, de már sehol sem láttam. Azonban fentről, a széles lépcsőkán lefelé tartott Sztálin, a kíséretével. Sorra megismertem a minisztereket, tábornokokat.
/ A Pravdában minden november 8-án és május 2-án megjelent a nagyságok csoportképe, ahogy ott álltak a Lenin mauzóleum mellvédjén. A lágerben számunkra mindig érdekes rejtvény volt ezt a fényképet nézegetni az ünnepek után. Ugyanis arról lehetett látni, ki milyen közel állt Sztálinhoz, milyen erős volt a pozíciója a polit büróban. Ki hogyan rukkolt közelebb a vezérhez, és ki szorult ki a szélére, majd a következő ünnepekre el is tűnt a mellvédről. /
Nos, a népes csoportban rémülten vettem észre Svernyiket, az akkori belügyminisztert, a "főnökünket". Igyekeztem észrevétlenül elbújni az oszlopok mögött, hogy senki meg ne lásson. Ekkor pillantottam meg a lépcsők alján lévő oldalkijáratnál, a téglabástya tövében egy zöld vasajtót. Egy pillanatig se gondolkozva azon, vajon hova vezethet, - benyitottam rajta, hiszen ez volt a menekülés egyetlen útja.
Egy viruló szép kertbe léptem. Gyümölcsfák, virágzó bokrok, gyönyörű zöld pázsit terült el a szemeim előtt./ Persze, itt is meg kell említenem, hogy negyedik éve éltem Kazahsztán terméketlen sivatagában, - ez a látvány álmomban a földi paradicsomba való belépést jelentette, nem csupán egy félreeső gyümölcsöskertet. /
Ahogy ott a puha füvön nesztelenül lopakodtam a bokrok és fák között, egy almafa alá értem. Gyönyörű piros almák kandikáltak ki a zöld lombok alól. Akkor láttam, hogy alacsony létrán állva egy magyar népviseletbe öltözött, pirospozsgás arcú menyecske szedte az almát s karján lévő kosárba. Észrevett, és kedvesen megszólított
- Kit keres, fiatalember ?
Magyarul szólt hozzám, és én a megdöbbenéstől alig tudtam hangot adni. Aztán a kérdésre kérdéssel válaszoltam
- Hogy került maga ide?
- Hát, én itt dolgozom, - válaszolta mosolyogva. Ezek az oroszok nem tudnak bánni a gyümölcsfákkal, én gondozom ezt a kertet. Innen látom el a Kreml urait friss gyümölccsel.
Mielőtt tovább kérdezősködhettem volna, vagy leszakíthattam volna egyet a kívánatos gyümölcsből, aminek a színét se láttam évek óta, - felébredtem.
A hajnali derengésben, az álom hatására óvakodva néztem körül, de kiébredve csak a takaróba burkolózott társaimat láttam a közelemben. Megint álmodtam. De legalább megmenekültem Sztálin és környezete közeléből!
Te jó Isten! Ez az álom - csak nem azt jelenti hogy... És tovább nem mertem gondolni azt, amire gondoltam, de reggelig már nem jött álom a szememre.
Bizony sok minden megtörtént még. Hosszú hónapok teltek el kétségek és bizonytalanságok közepette, amire valóban, igazán szabad ember lettem, - leszállhattam a Budapestről érkező személyvonatról a nagykanizsai pályaudvaron.
Beszélgetés során többször megkérdezték tőlem: nem álmodom-e néha arról, hogy még vagy ismét lágerben vagyok? Nem kísért-e a múlt, nyomasztó és lidérces álmokban?
Nagyon ritkán álmodom azt, hogy elítéltként idegenben, drótkerítés mögött vagyok, őrtornyok árnyékában. De ez egyáltalán nem nyomaszt engem. Álmomban első gondolatom az vajon ezúttal tíz vagy huszonöt évre ítéltek engem? Aztán megállapítom: akármennyire ítéltek, azt ebben a korban már nem fogom túlélni. Minden pánik nélkül veszem tudomásul, hogy megint rab vagyok. Az életem javát már szabad emberként, szülőhazámban éltem le, mit vehetnek már el tőlem? Jöjjön, aminek jönnie kell! Nekem már nem kell a lágeri körülményekhez hozzászoknom, elég tapasztalt vagyok ahhoz, hogy otthonosan mozogjak sorstársaim tömegében. A nyelvet, a szokásokat jól ismerem, nem vagyok elveszett ember.
Egyébként sokat, gyakran álmodom, de már nem foglalkoztat a jelentősége. Számomra minden nap ajándék, az ébredés pedig örömmel tölt el: hála Isten, ezt a napot is megértem!
...
Nagykanizsa, 1997. december hó 12-én.
