Egy megkerülhetetlen tudós könyve egy megkerülhetetlen államférfiról ...

Demokrácia Központ

1089 Budapest,
Visi Imre u. 6.
Tel.: (06-1) 475-0946
Email küldése

Fidesz Központi Hivatal

1088 Budapest,
Szentkirályi u. 18.
Tel.: (06-1) 327-6100

Szavazás

Ön szerint melyik bátor politikust éri utol hamarabb a törvény igazságos keze, hogy biztonságos helyre kerülhessen?
A hivatali vesztegetés alapos gyanújával vádolt kőbányai szocialista alpolgármestert
A jelentős kárt okozó csalással és 24 rendbeli magánokirat-hamisítással vádolt dunaújvárosi SZDSZ-es alpolgármestert
Gyurcsányit
Erről is a Fidesz tehet
A leadott szavazatok száma: 2375

Korábbi szavazásaink

Európai Néppárt EP frakciója
Európai Néppárt
Inform-Data
Budapest Analyses
A történelem fõutcáján

49 éve szabadították ki Mindszenty Józsefet
2005-10-30 16:24

Ma 49 éve szabadították ki fogságából Mindszenty Józsefet. A kommunista politikával nyíltan szembeszálló hercegprímást még 1948 karácsonyán életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.

Egy évvel a forradalom előtt börtönbüntetését megszakították, és Felsőpeténybe vitték, szabadulásáig ott volt házi őrizetben. A forradalom idején kiszabadítása, érseki tisztének helyreállítása az egyik általánosan elterjedt követelés volt. A Nógrád megyei településen tizenhárom éve a falu legnagyobb eseménye Mindszenty József kiszabadításának évfordulója.

"Akarok lenni népem lelkiismerete!" Mindszenty József önéletírásának rádióváltozata. 15/10. rész Felolvassa: Mécs Károly. Közreműködnek: Horváth János, Urbán Péter, Biksza Levente, Sárospataki Zsuzsanna, Dévény Mária. Rádióra alkalmazta: E. Román Kata.

Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása pappá szentelésének 90., esztergomi érsekké való kinevezésének 60. és halálának 30. évfordulóján szimpóziumot rendeztek vasárnap Tihanyban, a bencés apátságnál; Mindszenty kardinálisra emlékezve főpapi szentmisét mutatott be Kiss-Rigó László, esztergomi segédpüspök.
Mindszenty bíboros boldoggá avatását, melynek folyamata öt éve kezdődött, 950 ezer magyar hívő kéri aláírásával és folytonos imájával - mondta Habsburg Mihály, a Mindszenty Alapítvány elnöke.

Lezsák Sándor, a Mindszenty Társaság ügyvivője hangsúlyozta: vállalni kell büszkén, hogy "Magyarország Mindszenty országa".

Jókai Anna író azt emelte ki, hogy Mindszenty bíboros szolgált, "ő valóban Isten szolgája volt". Hozzátette: mérce volt, és az ma is. Irgalom és méltóság jellemezte; "mindig irgalmas volt a befogadó szeretetet illetően, de hajlíthatatlan a mérce hirdetésében". Emlékeztetett arra, hogy Mindszenty bíborost sem a nyilasok, sem a bolsevisták nem tudták megtörni, s haláláig vitte azt a keresztet is, hogy éppen a letartóztatásának 25. évfordulóján, 1973-ban nyilvánította üressé a pápa az esztergomi érseki széket.

Keresztes Lajos
Ötvenöt esztendeje 1949. február 8-án között mondták ki az életfogytiglani börtönt jelentő ítéletet Mindszenty József Magyarország prímásának, esztergomi érseknek és társainak perében. A perben „társakra” azért volt szükség, mert a koncepcióban szerepelt a horthysta/legitimista – amelyek józan ésszel egymást kizáró fogalmak – összeesküvés. E koncepció alapján válogatták össze a többi vádlottat, így vált összeesküvő-társsá, az érseket személyesen alig ismerő – de egykor Magyarország leggazdagabb földbirtokosa – Esterházy Pál herceg.

A szovjet csapatok mögött Magyarországra érkező kommunisták tanultak a Tanácsköztársaság idején elkövetett „hibáikból”. Hiszen 1919-ben azt, hogy vidéken minimális támogatásra tudtak csak szert tenni, az erőltetett kolhozosítás mellett, döntően primitív egyház és vallásellenességük okozta. Az egyházügyi direktíva 1945. novemberében így hangzott: „…óvatosan kell dolgozni és nekünk nagyon meg kell nézni hogyan és milyen formában támadunk.”

A propaganda „demokratizálásról”, az állam és egyház szétválasztásáról, pusztán a papok provokációira adott válaszokról harsogott. Provokációnak minősítették az esztergomi érseki széket 1945. október 7-én elfoglaló Mindszenty Józsefnek a szabadságjogok korlátozása elleni határozott fellépéseit. Ráadásul a kommunista hatalom az újonnan beiktatott érsek körlevelének káros következményének tudta be, hogy az 1945. november 4-i választásokon a reméltnél sokkal gyengébben szerepeltek.

A frontális támadás helyett eleinte a kommunista párt a szalámi taktikát alkalmazta, 1946. nyarán két szovjet katona holttestének megtalálása szolgáltatott ürügyet arra, hogy Rajk László belügyminiszter közel másfél ezer vallási és hitbuzgalmi szervezetet betiltson. (Az állítólagos gyilkosnál „megtalálták” egy katolikus egyesület, a közel félmilliós taglétszámú KALOT tagsági igazolványát.)

1948. június 3-án Pócspetriben, az egyházi iskolák államosítási tervei ellen tüntetőket oszlatni kívánó rendőr puskája elsült, s maga a rendőr meghalt, az államvédelmi szervek gyakorlatilag megszállták a szabolcsi községet, s 23 embert letartóztattak. A statáriális eljárásban már nyomon követhető a későbbi koncepciós perek forgatókönyve, hiszen első rendű vádlottá a középbirtokosnak számító egykori segédjegyzőt tették, akit „társával” a katolikus pappal június 11-én halálra ítéltek. (Különösen visszataszító módon írt a perről a pártlap, a Szabad Nép, mely zárójelben közölte az elítéltek eredeti, németes hangzású neveit, jelezve itt idegenekről van szó.

A lap később is megőrizte e szokását, amikor – a terror az ötvenes évek elején eléri az Államvédelmi Hatóság vezetését – világos antiszemita éllel közölte ki, milyen névről magyarosított./

1948. őszére már sikerült a kommunistáknak – az egyházakat leszámítva – szinte mindegyik, hatalmát bárhogyan korlátozni képes szervezetet felszámolnia, vagy társutassá tennie, a pártokat éppen úgy, mint az egyesületeket. A protestáns egyházak megfélemlítése érdekében április 28-án lemondatták Ravasz László kálvinista püspököt, majd augusztus 4-én letartóztatták az evangélikus Ordass Lajost.

A pártsajtó ekkor már a „mindszentyzmus” elleni harcról harsogott, s ennek hogyanját már előrevetítette Zakar Andrásnak, a bíboros személyi titkárának, november 19-i a nyílt utcáról történt elrablása. Három nappal később a Politikai Bizottság megtárgyalta, az egyházak elleni támadások vezérfonalának tekinthető „A klerikális reakció elleni harc” című javaslatot. E szerint a suttogó propaganda eszközeivel kell hangulatot kelteni többek között az egyházak állami támogatása ellen.

November 27-én Rákosi Mátyás a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége előtt mondott beszédében már világosan összefoglalta a készülő per koncepcióját. Széles népmozgalom követeli – állította –, hogy a párt szüntesse be türelmes politikáját „…a katolikus egyház reakciós és fasiszta vezetőivel, első sorban Mindszentyvel szemben”, ítélje el „bíbornoki talárban garázdálkodó kémeket, árulókat, valutacsempészeket, a Habsburgok visszahívóit...”

Ebben a beszédében Rákosi szólt az érsek elleni támadás aktuális okáról, a küszöbön álló kolhozosításról, ahol a „kulák” legfontosabb szövetségeseként írta le a katolikus egyházat. A szovjet tapasztalatokkal példálózva leszögezte az ottani 1929-30-as kollektivizálás „sikeréhez” – amely becslések szerint 7-8 millió halálos áldozatot követelt – hozzájárult, hogy addigra „az egyház gerince meg volt törve”.

A december 23-án, az esztergomi prímási palotában megtartott házkutatás már közvetlenül megelőzte az érsek „stílusosan” Karácsony másnapjára időzített letartóztatását. A koncepciót különféle eszközökkel kikényszerített tanúvallomások voltak hivatva igazolni. Az már szinte tragikomikusnak tekinthető, hogy a 1990-es felülvizsgálati eljárás során olyan „szavahihető tanúk” – Péter Gábor, az ÁVO egykori vezetője, Décsi Gyula ezredes, a vizsgálati osztály irányítója, Olti Vilmos, az ítéletet hozó bíró – megnyilatkozásai alapján állapította meg a Legfőbb Ügyészség, hogy a vádlottakat a per során „nem bántalmazták“.

Ismert, hogy Rákosi Mátyás naponta olvasta és véleményezte a kihallgatási jegyzőkönyveket, utasítva a „nyomozószerveket” még, milyen bűnöket kell a vádlottakkal beismertetniük. Így lett vádpont az érsek egy 1919-es szentbeszédéből, melyben keresztényietlennek nevezte a Tanácsköztársaságot, valutázás a nyugati segélyek összegyűjtéséből és hazai szétosztásából, kémkedés külföldi egyházi és világi vezetőkkel való találkozásából.

Jellemző az úgy nevezett Horthy-korszakkal totális szakítást hirdető kommunista rezsimre, hogy Mindszenty-perben gátlástalanul felhasználta az időszak szigorú törvénykezési gyakorlatát. Például a hűtlenség tényállását esetében az 1930. évi III. a katonai büntetőtörvénykönyvet életbeléptető törvénycikk alapján állapították meg. A cinizmus csúcsának mégis az tekinthető, hogy megalapozott tényállásként idézték Mindszentynek a nyilas hatóságok által történt 1944 őszi letartóztatását.

Mindszenty az akkor veszprémi püspökként tiltakozott a Dunántúl hadszíntérré tétele ellen, amiért a nyilasok Sopronkőhidára internálták, de a vállalhatatlan vádak helyett köztörvényes bűncselekményért, állítólagosan áru rejtegetésért.

Mindszenty a júliusi fellebbviteli tárgyalás előtt – amely az ítéletet helyben hagyta – a Népbíróságok Országos Tanácsához írt levelében hiába nyilvánította minden, a börtönben tett „vallomását” semmisnek. Ennek ellenére róla és rajta keresztül a keresztény egyházakról sikerült az állampártnak a propaganda brosúrákban, az oktatásban és a „szakirodalomban” sikerült egy rendkívül negatív képet bevésnie. Mindmáig tartja magát például az a nézet, hogy egy simulékonyabb, „politikusabb” alkat talán többet elérhetett volna az akkori hatalomtól.

Ezt a – talán nem véletlenül terjesztett állítást – élesen cáfolják a tények nevezetesen, hogy a bíboros elítélését követően sem állt meg a keresztények és a történelmi egyházak elnyomása, egészen a hetvenes évek végéig ültek börtönben papok és civilek a hitükért.

"Az utókor itt szembesülhet az Andrássy út 60. szám alatt levő épületben - a mai Terror Házában - elkövetett embertelenségekkel. Magyarország első számú egyházi vezetőjét ebben a házban kínozták: 39 napon át nem hagyták aludni, és minden éjjel meztelenre vetkőztetve háromszor botozták végig testét."

mégiasegy rossz szót nem szól a kinzóiról..
csupán tnyeket ir le..

viszont egy tanulságot is levon:

a kommunistáknak nem szabd engedni (az elveinkből) semmit nem kapunk cserébe..csak vérszemet kapnak..
(az egyházi iskolák államosítása során vonta le ezt a következtetést: nem értett egyet az elvek feladásával, endedményekkel a kommunistáknak...igaza volt..

Gaál Csaba bemutatta annak a szerződésnek az eredeti példányát, amely 1974. április 17-én köttetett, és amellyel Mindszenty József bíboros megbízta a Vörösváry István vezette kiadót emlékiratainak magyar nyelven történő kiadásával.

Magyarország egykori hercegprímásának emlékiratai leleplezik a kommunizmus borzalmait. Az utókor itt szembesülhet az Andrássy út 60. szám alatt levő épületben - a mai Terror Házában - elkövetett embertelenségekkel. Magyarország első számú egyházi vezetőjét ebben a házban kínozták: 39 napon át nem hagyták aludni, és minden éjjel meztelenre vetkőztetve háromszor botozták végig testét.

A szerződés kikötötte, hogy a magyar nyelvű kiadás nem előzheti meg a kötet világnyelveken történő kiadását. Az emlékiratok világnyelveken való kiadását egy világcég, a Mc Millan kiadó vállalta. A magyar nyelvű és a világ szinte minden kultúrnyelvére lefordított könyv egyazon napon jelent meg a világ nagyvárosainak könyvesboltjaiban - 1974. november 4-én.

Mindszenty bíboros könyve oly súlyos csapást jelentett a kommunista világra, hogy a szovjet hatalom még aznap megmozdult. Ügynökei megkeresték a Mc Millan kiadót, és felszólították, hogy haladéktalanul vonja vissza a Mindszenty könyvet. Cserébe felajánlották az összes orosz zenemű kiadási jogát. Másnap a Mindszenty emlékiratok angol nyelvű kötete eltűnt Amerika minden könyvesboltjából. "A Mc Millan cég pedig, még ma is kiadója az orosz zeneműveknek" - summázta tényfeltáró elbeszélését Gaál Csaba főszerkesztő.

1956. november 3. 20.00 óra

--------------------------------------------------------------------------------

Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt.

Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt.

Azt sem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül mondtam azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, amikor közvetlenül, személyesen, tehát nem magnetofon-hangfelvétel útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez.

Rendkívül súlyos helyzetünkről külföldi és belföldi viszonylatban kell szétnéznünk. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik, de sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalómnak meglegyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára.

A külföld felé élőszóval ma első ízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenekelőtt a Szentatyának, XII. Pius pápa Őszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus Egyház fejéről oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfőknek, a katolikus Egyház vezetőinek, a különböző kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezőknek, akik a börtönömben töltött idő alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítő szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg őket ezért. Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják. Örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom.

Másrészt arról óhajtok beszélni, hogy az egész kultúrvilág, a külföld, úgyszólván osztatlanul mellénk állt és segít. Ez számunkra ugyanis nagy erőt jelent, nagyobbat, mint amennyi magunknak van. Mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsők vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, s mindig újra saját erőnkből kellett felemelkedést keresnünk.

Most történt először a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét érdemli. Mi meg vagyunk illetődve s egy kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép felkarolja ügyét. A Gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg úgy, ahogy himnuszunk zengi: Isten áldd meg a magyart... Nyújts feléje védő kart.

Himnuszunk így folytatódik: ha küzd ellenséggel. De mi rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincsen ellenségünk. Mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökeredzik a múltban, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni fejlődésének jegyeit. Korunknak azonban általános jellemzője, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlődés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is előreviszi.

Természetszerű okoknál fogva: fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek. Mi magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal mindegyikkel. Sőt még további tájak felé emelve szemünket: mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekinteten úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta.

Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot! Őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik.

Belső helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az előbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínségbe kerültünk. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni. Saját összességünk, nemzetünk érdekében s a nemzeti életének folytatásához szükséges ez – haladéktalanul.

Amikor ezt megtesszük, ne tévesszük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-től egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a tagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegét ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén.

A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmiféle illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelyben minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. Én pártokon kívül és – állásom szerint – felül vagyok és maradok. Ebből a tisztemből figyelmeztetek minden magyart, hogy a gyönyörűséges egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk.

A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniök. Magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért vagy helytelen intézkedésért. Leleplező vallomásokhoz nem fűzhetünk egyetlen megállapítást sem, mert az országos munkafelvételt és a termelés folytatását hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad előre, ez nem is lehet feladatunk.

Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. Mint a katolikus Egyház feje viszont kijelentem, hogy – amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben kijelentette – nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodni kell. Ugyanebben a minőségemben továbbá megemlítem, az ország hat és fél millió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból és az Egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik.

A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondtam, világos és elég.

De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik vallás-erkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.

Ettől a pillanattól kezdve figyeljük, hogy ígéretek és cselekedetek födik-e egymást, és ami ma keresztülvihető, azt senki se halassza holnapra. Mi, akik figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben. – S nem hiába.

???1969-es hivatalba lépésem előtt kétszer találkoztam Mindszenty bíborossal” – írja visszaemlékezéseiben Alfred Puhan, egykori budapesti amerikai nagykövet. A húsz esztendővel ezelőtt Budapestre érkezett diplomata 1990-ben megjelent emlékiratai (The Cardinal in the Chancery and Other Recollections, Vantage Press) első kézből származó adalékokkal gazdagíthatják az 1956-os forradalom után másfél évtizeden keresztül menekültként a Szabadság téri amerikai külképviseleten élő hercegprímás körüli nemzetközi bonyodalmak és az elutazását megelőző egyezkedések történetét (rövidített és szerkesztett változat).

Mindszenty József Bécsbe érkezése után Fotó: MTI

Budapesti megbízásomra készülve igen kevés hivatalos dokumentumot találtam a bíborosról. Nyilvánvalóan remeteéletet élt a nagykövet irodájában, ahová megérkezésekor elszállásolták. Nagyon kevés kívülállóval találkozott. Közülük egyik König bécsi bíboros volt, aki évente egyszer-kétszer eljött Mindszentyhez. A találkozásoknak nem sok értelme volt azon kívül, hogy mindannyiszor meggyőzték Königet: a bíboros egy csökönyös öregember, aki teljesen elmaradt a korától.
Az Egyesült Államok kormányának hivatalos álláspontja szerint Mindszenty ügye nem a mi dolgunk volt, hanem szigorúan a magyar kormányra és a Vatikánra tartozott, az amerikai követség pusztán menedéket nyújtott neki.
Mindszentyt megismerkedésünktől kezdve hűvös és korrekt embernek láttam. Általában havonta egyszer folytattunk hosszabb beszélgetéseket, melyek során a bíboros rendszerint hazája múltbeli balszerencséjéről beszélt. Már legelső találkozásunkkor felhozta a trianoni békeszerződés témáját, és ezt a következő években is nagyon sokszor emlegette. Elsősorban Woodrow Wilsont tartotta felelősnek a szerződés létrejöttéért, amely miatt a háborúban vesztes Magyarország területe mintegy egyharmadát elvesztette. Nacionalistaként soha nem tudta megbocsátani a szerződés megkötőinek, amit országával tettek.
Mindszenty világa, ahogy beszélgetéseinkből kiderült, nagyrészt a Rákosi Magyarországáról alkotott képből és az Amerikából rendszeresen küldött magyar emigráns sajtó olvasásából állt össze. A biztonság kedvéért átnézte a Neue Zürcher Zeitungot és a Die Pressét, valamint a Herald Tribune párizsi kiadását. Ugyanakkor véleményeiből nyilvánvaló volt, hogy csak azt olvasta el, amit akart: vagyis, ami nem változtatta meg már kialakított koncepcióját a világról, amelyben éltünk. A számára felajánlott tévékészüléket nem fogadta el. Még az ablakon is ritkán nézett ki. Egyszer megjegyeztem neki, hogy sötét a szobája, mire azt válaszolta: szívesebben veszi ezt a fajta sötétséget, mint hogy a Szabadság téri szovjet emlékművet nézze az ablaka előtt. Mivel nem volt különösebb igénye a valódi párbeszédre, vagy nem akarta, vagy valóban nem vette észre azokat a változásokat, amelyek még Magyarországon is végbementek.
Jövőjéről nemigen volt hajlandó beszélgetni. Úgy tűnt, menedéke otthonná vált számára, és elégedett volt vele. Bár névleg bíboros volt, valójában egy falusi plébános szerepét töltötte be kicsiny, állandóan változó vasárnapi parókiája élén.
A Mindszenty-probléma 1969-ben abban állt, hogyan lehetne valamilyen változást hozni a bíboros helyzetében. Először is meg kellett győzni a magyarokat arról, hogy nekik is érdekük a bíboros kihozatala az amerikai nagykövetségről. Másodszor, rá kellett venni az amerikai belügyminisztériumot, hogy változtasson jól bevált álláspontján, mely szerint a dolog nem tartozik rá, és a Vatikánnak kell cselekednie. A harmadik feladat a Vatikán meggyőzése volt, hogy adja fel el nem kötelezett pozícióját, és tegyen valamit az ügy gyorsabb megoldása érdekében. Számomra egyértelmű volt, hogy Mindszenty nem mozdulna ki a követségről, csak akkor, ha a Vatikán – amelynek feltétlen engedelmességgel tartozott – arra utasítaná.
Az első feladat tehát az volt, hogy változást provokáljunk a magyar kormány álláspontjában. Az világos volt, hogy Mindszenty halála a követségen nem tenne jót a magyar kormány hitelének. Már meg is beszéltek számomra egy találkozót Kádárral, ám végül nem lett belőle semmi. Egy más alkalommal azt mondták nekem, hogy ha az amerikai nagykövet autójába akarná ültetni a bíborost, és átvinni a határon, senki nem akadályozná meg benne.
Ebben az időben merült fel Mindszenty önéletrajzának kérdése. Tudtuk, hogy dolgozik rajta, de senki nem látta, eltekintve egy-egy titkárnőtől vagy diplomatafeleségtől, akik legépelték az egyes részeket. A bíboros engedélyt kért memoárja bécsi szerkesztetésére, amit azonban nem kapott meg arra való hivatkozással, hogy esetleg idő előtt kiszivárgó részek zavart okozhatnak. Úgy véltük, jó lenne felhasználni Mindszenty rendszeres orvosi ellenőrzését az ügyek megsürgetésére. A kezdet bíztató volt. Arról értesültem, hogy a Vatikánban megnőtt az érdeklődés Mindszenty személye iránt. Henry Cabot Lodge, az elnök személyes vatikáni képviselője levelében ragyogó ötlettel állt elő. Találnunk kellett egy magyar egyházi személyt, akiben Mindszenty megbízik, és aki meggyőzi őt arról, hogy minden érintett fél érdeke azt kívánja: hagyja el a követséget. Ez persze nem volt könnyű feladat, tekintve, hogy a bíboros általában igen rossz véleménnyel volt a magyar katolikus papságról. Ugyanakkor jeleztük, hogy ha sikerülne is bármit elérni ilyen módon, akkor is szükség lenne a pápa személyes utasítására. Ami az emlékiratokat illeti, a Vatikán igen hűvösen fogadta az ötletet. A bíboros különböző kérdésekről vallott nézeteinek ismeretében ez érthető volt. Fontos volt meggyőzni a Vatikánt arról, hogy az emlékiratok kiadása mindannyiunk számára problematikus kérdés, de kibírható.
1971 májusában, római utam előtt egy beszélgetésben megemlítettem Mindszentynek: memoárjának – amelynek komoly történelmi jelentőséget tulajdonított – jót tenne, ha maga felügyelhetné a kiadási munkálatokat. Mindszenty nem válaszolt, de nagyon figyelt arra, amit mondtam.
Ekkor már a magyar kormány is úgy vélte, mind a Vatikánnak, mind az amerikai követségnek, mind pedig Magyarországnak gondot okoz Mindszenty jelenléte. Magyarország különösen attól tartott, hogy Mindszenty fegyverré válhat ellene egy új hidegháborúban. Hamarosan többen is meglátogatták a bíborost önkéntes fogságában. A bécsi König bíboros 1971. június 23-án, majd Rómából Monsignore Cheli és Monsignore Zágon a rá következő napokban találkoztak Mindszentyvel. Zágon figyelemre méltó személyiség volt: a Mindszenty egykori egyházmegyéjében szolgált pap 1948-ban hagyta el az országot. Mindszenty, akit példaképének tekintett, megbízott benne. A látogatások után a bíboros először elutasította a távozás gondolatát. Néhány nap múlva azonban váratlanul meggondolta magát, és a pápához szóló levélben közölte, egyháza érdekében kész felvenni ???élete legnehezebb keresztjét”, és elhagyni szeretett hazáját.
A következő három hónap vele való kapcsolatunk legnehezebb szakasza volt. Azonnal láthatóvá vált, hogy megbánta döntését, hónapokon keresztül kifogások keresésével töltötte idejét, és igen nyűgösen viselkedett. Azon gondolkodott, hogy elmenetele örömöt okozna Kádár Jánosnak, akit ő 2,5 millió abortuszért tartott felelősnek. Cheli és Zágon ismét Magyarországra jöttek, hogy rávegyék Mindszentyt a távozásra. Háromszori nehéz alkudozás után végre eredményre jutottak: a bíboros beleegyezett, hogy egy negyedik megbeszélésen megállapítsák a távozás napját. Zágon ügyesen érvelt: felhívta a bíboros figyelmét arra, hogy történelmi szerepét semmivel sem növelné, ha a budapesti amerikai nagykövetségen maradna. Mindszenty ígéretet tett a szeptemberi vagy legkésőbb októberi távozásra. Természetesen addig még a Vatikán és a magyar kormány között sok mindent tisztázni kellett, azonban Magyarország elég rugalmasnak látszott a vatikáni követelések teljesítésében.
A vatikáni követek július 16-i elutazása után Mindszenty szinte azonnal elkezdett kiutakat keresni. Arra már ígéretet kapott, hogy emlékiratai biztonságban kijutnak az országból, de ragaszkodott az amerikai elnök aláírásához az ígéreten, hogy az iratokat kizárólag az ő, vagy személyes megbízottja kezébe adják, miután elhagyta az országot. Bár Magyarországon élő nővére halála megviselte, mégsem annyira, mint amennyire tartottunk tőle. Hamarosan felépült gyászából, és táviratot küldött az amerikai elnöknek, aláírását kérve az emlékiratokkal kapcsolatos ígéretekre. Egyre zaklatta a követségi dolgozókat, hogy egyáltalán elküldték-e a táviratot. Végül augusztusban felhatalmazást kaptam, hogy garantáljam a kéziratok visszajutását a bíboroshoz, miután elhagyta az országot. Tudtam azonban, hogy írás nélkül Mindszenty semmiféle garanciát nem fog elfogadni. Egyszer azzal fenyegette meg a követséget, hogy ha nem tett volna ígéretet a pápának, hogy elhagyja Budapestet, akkor egyenesen kisétálna a követségről, csak azért, hogy zavarba ejtse Kádárt.
Azt kell mondanom, mindannyian megkönnyebbültünk, amikor Bécsből megérkezett az amerikai orvos, hogy megvizsgálja a bíborost. Jó hír volt, hogy állapota elégségessé tette a követségen elvégezhető kezelést. Az a korábbi félelmünk is bebizonyosodott, hogy előbb vagy utóbb egy rokkant bíborossal lesz dolgunk, akit nem fogunk tudni máshol kezelni, mint Magyarországon, a követségen kívül. Augusztusban került sor a kettőnk közötti legfájdalmasabb konfrontációra. Ekkor akartam közölni Mindszentyvel, hogy megkaptam a felhatalmazást a kéziratok biztonságos kezelésének garantálására. Mindszenty azt üzente, hogy amennyiben nem informáljuk őt egyértelműen az elnöknek küldött távirata sorsáról, nem fogja elég jól érezni magát a beszélgetéshez. Végül mégis sor került a találkozásra, amely valószínűleg az egyetlen olyan eset volt a történelemben, amikor egy nagykövet nem kevés határozottsággal arra kért egy bíborost, hogy üljön le. A beszélgetés során természetesen nem maradtak el a Woodrow Wilson elleni szokásos kirohanások.
Eközben a Vatikán és a magyar kormány közötti egyezkedés sikeresen haladt. A kormány a legtöbb vatikáni követelést hajlandó volt teljesíteni. Mindszenty azonban egyre újabb és újabb kifogásokat keresett, és a közben ismét Magyarországra érkezett vatikáni követ, Monsignore Zágon kénytelen volt emlékeztetni őt a pápának tett ígéretére. Végül beleegyezett, hogy szeptember 27-én elhagyja az országot. Szeptember 16-án azonban közölte Zágonnal, hogy egy átvirrasztott éjszaka után más elhatározásra jutott. Zágon erre úgy határozott, felmenteti magát a követi tiszt alól, mivel küldetése teljesítését innen már reménytelennek tartotta. Nekem úgy tűnt, a Vatikánnak egyetlen lehetősége maradt: újabb kéréssel fordulni Mindszenty felé, egyenesen a pápától. Szeptember 18-án azonban Zágon visszatért, új utasításokkal.
Tudtára adta Mindszentynek, hogy a pápa melegen, de határozottan kéri, érkezzen meg Rómába még a Szent Szinódus ülésének kezdete, szeptember 30-a előtt. A bíboros láthatóan felkészülten fogadta a hírt. Egyetlen kérése volt, hogy utazását egy nappal elhalaszthassa, így a végső dátumot 1971. szeptember 28-ban állapították meg. Úgy tűnt, már látszik az út vége.
Az utolsó napokban Mindszenty aktívabb volt, és több vendéget fogadott, mint az addigi tizenöt évben összesen. Elbúcsúzott azoktól, akik engedélyt kaptak a követségre való belépésre. Ezután következett az emlékiratok Bécsbe utaztatása, amelyet a bíboros nagy megelégedésére én végeztem el. Mindszenty elutazásáról egy szó sem jelent meg a sajtóban. Tulajdonképpen az egész időszak alatt ki sem szivárgott semmi információ, sem Budapesten, sem Rómában, sem Bécsben vagy Washingtonban. Utolsó, búcsúzó beszélgetésünk ugyanoda vezetett, ahova az összes többi 1969 óta: Magyarország területe kétharmadának elvesztéséhez, a trianoni szerződéshez.
Hétfő reggeli miséjén három híve vett részt, majd a Vatikánból hozott medáliákat és rózsafüzéreket ajándékozott a követségi dolgozóknak. Nyolc óra huszonnyolc perckor megérkezett a kocsi, amely Bécsbe szállította a bíborost. Amikor a követség épületéből tizenöt év után először kilépett, a téren egyetlen magyar sem volt. A környező utcákat láthatóan lezárták. Mindszenty bíboros, aki 1956. november 4-én menedéket kapott az amerikai nagykövetségen, 1971. szeptember 28-án elhagyta azt. Tizenegy óra huszonhárom perckor kaptam a hírt: a bécsi pápai nuncius autója, amelyben utazott, átlépte a magyar–osztrák határt. Néhány perccel három előtt Mindszenty megérkezett Rómába.

A felsõpátyi segédlelkész nagyon rövid idõn belül, pontosan 1917. febuár 1-ével a zalaegerszegi állami fõgimnázium hittanára lett. Itt bontakozott ki igazában közéleti-politikai tevékenysége: tagja lett a városi képviselõtestületnek, a hitelszövetkezet igazgatótanácsának, szerkesztette a vármegyei hetilapot, 1918 decemberében pedig megjelent saját hetilapja, a Zalamegyei Újság is. 1918-1919-ben kétségtelenül õ volt a zalai ellenforradalom egyik vezéralakja. A polgári demokratikus kormány letartóztatta, a tanácsköztársaság idején pedig internálták.3 Mindszenty emlékiratában így vall korabeli politikai szerepérõl: “Mi is szervezkedtünk barátaimmal és munkatársaimmal Zalában. Az általam szerkesztett lapban bíráltuk a forradalmi túlkapásokat és igyekeztünk felkészülni a tavaszra kilátásba helyezett új választásokra. Barátaim és a megyei papság felkérésére vállaltam a keresztény meggyõzõdésû nép választási harcának a vezetését a megyében.

Nemcsak a sajtóban, de népgyûléseken, városházán és a megyei gyûléseken is megindokoltam pártunk álláspontját. A Károlyi-párt hívei a mi tevékenységünk következtében igen megfogytak Zalaegerszegen és a megyében.”4

Minden bizonnyal egyházi felettesei is nagyra értékelték a gimnáziumi hittanár aktív politikai szereplését a demokratikus köztársaság és a tanácsköztársaság idején, mert már 1919. október 1-én átveheti a zalaegerszegi plébánia vezetését. Politikai karierje szintén határozottan felfelé ívelt. Õ lett a keresztény párt megyei elnöke, valamint tagja a megyei törvényhatósági bizottságnak és a városi képviselõtestületnek. Emellett vezetõje vagy közremûködõje volt a városban - és a megyében - tevékenykedõ hitbuzgalmi egyesületek és társaságok, valamint a katolikus egyházhoz közelálló más társadalmi szervezetek munkájának. Késõbb Mindszenty József azzal magyarázta politikai aktivitását, hogy õ eredetileg csupán lelkipásztor akart maradni, de mivel a politika “ledöntheti az oltárt és romlásba viheti a lelkeket”, a lelkipásztor kötelezõ feladata a szavazópolgárok alaposabb tájékozottságát és felvilágosítását még a “pártpolitika vonalán is” elõsegíteni.

“Arra azonban - írja -, hogy az országrontók ellen tollal és szóval küzdjek és a keresztény politikusokat híveimnek adott határozott és világos eligazításával támogassam, mindig készen álltam.”5

De Mindszenty valójában még az elõbb említetteknél is többre, nagyobb szerepre vágyott a politikában. Az 1930-as évek elején - a kormánypárt és a Független Kisgazdappárt ellensúlyozására - legitimista néppárt szervezését kezdeményezte. Az 1930-as évek második felében pedig olyan párt létrehozására gondolt, amely köztes helyet foglalt volna el a keresztény párt és a nemzeti szocialisták között. 1938-ban papi értekezletet hívott össze a fõvárosban és a nyilasokkal való modus vivendi lehetõségének a megteremtését kereste, állítólag ez utóbbiak politikai befolyásának a korlátozása céljából.6

Az 1940-es évek elejétõl viszont Mindszenty József már határozottan nyilasellenes és szembefordul a volksbundista törekvésekkel is. Ezzel összhangban Teleki Pál miniszterelnök felkérésre elvállalja a Nemzetpolitikai Szolgálat nevû mozgalom dunántúli vezetését, amely a Volksbundot próbálta ellensúlyozni a német nemzetiségû lakosság körében.7

Mindszenty közéleti-politikai szerepvállalásához minden bizonnyal ösztönzést merített a Prohászka Ottokár által ajánlott katolikus “népbarát” politikából és magatartásból, de erre ösztönözhette õt a Klebelsberg Kunó nevéhez fûzõdõ iskola- és templomépítõ akció is. A nehézségektõl vissza nem riadó, erélyessége miatt “Zalai Lámának” becézett és kétségtelenül jó szervezõnek bizonyult Mindszenty József azonban a politika iránti nagyfokú affinitása ellenére sem tudott a keresztény nemzeti kurzus egyik vezéralakjává, országosan meghatározó személyiségévé válni. Mindszenty nemcsak a demokráciától idegenkedett, hanem attól is, hogy közelebb kerüljön az emberekhez. De ezeknél is döntõbb jelentõségû volt az a tény, hogy õ 1918 õszétõl töretlenül és szilárdan legitimista meggyõzõdésû. Mikes János püspöke környezetébõl a Habsburgok iránti tiszteletet és hûséget hozta magával, ami tulajdonképpen megegyezett a családi hagyományokkal is. Legitimizmusának mélységére - és politikai felfogásának a korlátaira is - jellemzõ, hogy 1943-1944 fordulóján a katolikus plébániákon aláírásgyûjtést kezdeményezett a magyar trón újbóli betöltése érdekében.

2.

Mindszenty József 1944. március 4-én bizonyos fokig váratlanul lépett elõ veszprémi megyés püspökké. Horthy Miklós kormányzó és a Kállay-kormány ugyanis legitimizmusa miatt ellenezte kinevezését. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímásnak ugyancsak több kifogása volt ezzel kapcsolatban: hiányolta az egyházkormányzati felelõséghez szükséges rugalmasságát, valamint mûveltségbeli fogyatékosságait, kifogásolta ridegségét és türelmetlenségét. Ilyen körülmények között a kinevezés minden bizonnyal elsõsorban Angelo Rotta budapesti pápai nuncius támogatásának volt köszönhetõ.8

Az új veszprémi megyéspüspök elsõ figyelemre méltó akciója az 1944. október 31-i memorandum volt, melyet más dunántúli püspöktársaival együtt intézett a nyilas kormány elnökhelyetteséhez. A memorandum többek között azt tartalmazta, hogy a háború további folytatása értelmetlen, s ezért a Dunántúlt ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékául.9

Mindszenty azzal is kifejezte nyilas- és náciellenességét, hogy megtiltotta, hogy Te Deum-os misével emlékezzenek meg a zsidóság Veszprémbõl történõ elhurcolásáról. A viszontválasz természetesen nem sokáig késett. 1944. november 27-én a nyilasok a letartóztatták püspököt, valamint azokat a papokat és papnövendékeket is, akik vele közösséget vállaltak. A letartóztatás indoka az volt, hogy Mindszenty megtagadta a püspöki palota nagy részének átadását katonai beszállásolás céljára. Állítólag a püspöki palota szóban forgó helyiségeit szemelték ki Szálasi Ferenc “nemzetvezetõ” számára. A püspök maga így emlékezik meg emlékiratában letartóztatásáról: “A letartóztatott egyháziak száma 26-ra emelkedett s hogy elhelyezésünk könnyebben menjen, este a sötétség leple alatt átvittek bennünket a törvényszéki fogházba... Csak ezután állították ki a letartóztatási végzést, mely szerint engem azért vettek õrizetbe, mivel 1944. november 27-én a katonai beszállásolás érdekében lefolytatott helyszíni megállapítás alkalmával a hatósági rendelkezéssel szembehelyezkedtem, hatósági közeg elleni erõszakot követtem el, továbbá társaimmal együtt tüntetõ felvonulás rendezésével a lakosság fellázítását kíséreltem meg. Ezzel a cselekménnyel a közrendet, a közbiztonságot és így a hadmûveleti érdeket nagy mértékben veszélyeztettem.”10

Mindszenty Józsefet és társait 1944. december 23-án Sopronkõhidára szállították, de nem a börtönben, hanem végülis az Isteni Megváltó Leányai soproni anyaegyházában helyezték el õket. Vádirat viszont nem készült ellenük, sem Veszprémben, sem Sopronban. A püspök soproni kényszertartózkodása idején több ízben tárgyalt a nyilas adminisztáció megbízottaival. 1945. március 19-én pedig tiltakozó beadványt intézett a nyilas “országgyûlés” elnökéhez és abban kifejtette, hogy õ sokkal elõbb volt antibolsevista, mint a nyilasok. “Ami általában a múltamat illeti: csak egészen szerényen, de önérzettel utalnom kell arra - írta -, milyen irodalmi és hitszónoki mûködést fejtettem ki évtizedeken keresztül éppen a bolsevizmus istentelen és nemzetgyilkos mûködésével szemben.”11

A szovjet csapatok 1945. április 1-én vették a birtokukba Sopront. Mindszenty azonban csak április 20-án indult el innen székhelyére, Veszprémbe. Az antibolsevista püspök a szovjet csapatokat kizárólag barbár hódítóként, illetõleg megszállóként volt hajlandó látni és láttatni. De még náluknál is gyûlöletesebbek voltak számára a “magyar moszkoviták”, akik a szovjet hadsereg nyomában érkeztek meg. A püspök különösen azt kifogásolta, hogy az oroszok a vallásszabadságot a templomi istentisztelet szabad gyakorlására korlátozzák. Ezen túlmenõen “három csapás”-sal jellemezte az akkor Magyarországon bekövetkezett változásokat: az “idegen megszállóktól ránk parancsolt” földosztással kihúzták az egyházi intézmények alól az anyagi alapot; a katolikusoknak mindössze két hetilapot és egy folyóiratot engedélyeztek; Debrecenben nem lehetett jelen keresztény párt.

A fentebbi véleményének, illetõleg kifogásainak Mindszenty igyekezett hangot adni az 1945. május 24-i püspökkari értekezleten is, amelyrõl a kibocsátandó körlevél megfogalmazásával Grõsz József kalocsai érsek õt bízta meg. (Serédi Jusztinián 1945. március 29-én meghalt.) A veszprémi megyéspüspök azt indítványozta az értekezleten, hogy erélyes hangú memorandumban tiltakozzanak a kormánynál az egyházat ért sérelmek miatt. A püspöki kar - Czapik Gyula egri érsek felszólalása után - ezt megakadályozta.12

Ezután a püspöki kar állásfoglalásában elsõsorban a lebonyolítás módját bírálta. Ezzel szemben Mindszenty a demokratikus földreformot változatlanul - és minden kertelés nélkül - rablásnak minõsítette. A katolikus egyháznak 95 000 kat. hold földet hagytak meg. Mindszenty Józsefnek elismerték a nyilasokkal szembeni ellenállását és ennek köszönhetõen a veszprémi püspökség 300 kat. holdat tarthatott meg magának.

Az összmagyarság szolgálatában

VI. Pál pápa nagy tisztelettel és megható szeretettel fogadta a mártír főpapot.
Munkájának főhadiszállásául mégsem Rómát, hanem a bécsben lévő magyar papnevelő intézetet a Pázmáneumot választotta, amely mindig is az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott.
Kőnig bíboros-érsek és az osztrák főváros népe, itt is nagy szeretettel fogadta. S bár a Vatikántól nem kapott hivatalos felhatalmazást a nyugaton élő magyarság pasztorálására, ő mégis az egész szabadföldön élő magyarok lelkipásztora lett.

"Amikor elindultam szomorú számkivetésembe, némi vigasztalást találtam abban a gondolatban, hogy -ha Isten éltet és erőt ad- külföldön is szolgálhatok három életfontosságú célt: mint magyar prímás, főpásztori gondjaimba vehetem a tőbbszázezer hazátlan magyar katolikust, emlékirataim kiadásával figyelmezethetem a még szabad világot a bolsevizmusnak évről évre növekvő és terjeszkedő veszélyére, és néha talán adódik arra is alkalmam, hogy szószólója legyek tragikus sorsú népünk ügyének."

Mindhárom cél megvalósításában a prímás csodálatra méltó eredményeket tudott felmutatni. Mindenütt ahol misézett, pédikált vagy beszélt óriási tömeg hallgatta és minden templom, katedrális kicsinek bizonyult amiért is a kinnrekedtek számára hangszórókon közvetítették magyar prédikációit, amelyet azután lefordítottak.
Fatimában mintegy háromszázezer zarándok hallgatta szentbeszédét.

1973 december 18.-án VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította ki, minden bizonnyal Budapest nyomására. A prímás ennek ellenére óriási munkakedvvel és munkabírással dolgozott tovább. 1974 őszén a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron mutatták be "Emlékirataim" című könyvét németül, melyet számos más nyelvre is lefordítottak.

Mindszenty a leghatározottabban lépett fel az egész magyarság érdekében, bárhol is járt. "Az a három fajta magyarság, -hangoztatta újra és újra- amely ma a világban él, ...az egy magyarság. Csonkamagyarország, az elszakított magyarság és az öt világrész emigráns magyarjai - egy nemzet!"
Missziós körútjain hangsúlyt helyezett a fiatalság keresztény és magyar nevelésére, a magyar nyelv megtartására, ápolására.

Képünk a hercegprímást mutatja egyik látogatása alkalamából a Burg Kastl-i magyar gimnáziumban
Útjai nyomán mindenütt felpezsdült a magyar közösségek tevékenysége, új életerőt, kedvet öntött beléjük a főpásztor.
Sajnos ez az áldásos tevékenysége nem tarthatott sokáig. 1975 május 6.-án egy jólsikerült műtét után a fáradt és megviselt szív már nem bírta tovább és nemes lelkét visszaadta Teremtőjének.

A bécsi dómban Kőnig bíboros-prímás celebrálta a gyászmisét "Mindszenty kardinális -mondta prédikációjában- mártír volt, aki csodálatos helytállással viselt el testi és lelki szenvedéseket Egyházához és népéhez mindvégig kitartó hűségben."

Kívánsága szerint ideiglegesen Mariazellben temették el, hogy ... "ha Mária országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga" földi maradványait hazavihetik az esztergomi bazilika sírboltjába.

A bíborost 15 éves ott-tartózkodása alatt, a követség diplomatáinak és személyzetének figyelmes és gondoskodó szeretete vette körül. Csak a magyar alkalmazottakkal nem érintkezhetett és látogatókat sem fogadhatott.

Kivételt képezett édesanyja, aki negyedévenkint meglátogathatta fiát és gyóntatója Marcell atya. Az idős, hőn szeretett édesanya azonban 1960 február 5.-én meghalt, utána hugai kereshették fel olykor-olykor. Édesanyja temetésére természetesen nem mehetett el.

1956 október 31.-e a hazai és külföldi újságírók és küldöttségek fogadásával telt el. Nyugatról elsőként kereste fel páter Werenfried van Straaten flamand származású premontrei szerzetes, aki a Kirche in Not egyházi segélyszervezet elindítója és ma is vezetője annak. Általa juttatta el a szabad világ püspökeihez írott levelét. Még aznap kinevezte egyik papját az Actio Catolica" elnökévé és megbízta a nyugatról érkező szeretetadományok átvételével és szétosztásával. Délután a szabad Kossuth rádióban adott rövid nyilatkozatában elismeréssel szólt a magyar nép "csodálatos hősiességéről" és kijelentette, hogy "senkivel szemben sincsen gyűlölet a szivemben."

1956 november 1. A nemzeti kormány felvette vele a hivatalos kapcsolatot. Nagy Imre nevében Tildy Zoltán miniszterelnök helyettes és Maléter Pál helyettes honvédelmi miniszter köszöntötte a bíborost és kérte támogatását.
Sorjában jelentkeztek nála a feloszlatott katolikus szervezetek vezetői, hogy bejelentsék működésük megkezdését.

1956 november 2. A bíboros szűkebbkörű püspökkari értekezletet tartott Grősz József kalocsai érsek, Shvoy Lajos székesfehérvári és Pétery József váci püspök bevonásával. Elhatározták, hogy feloszlatják a békepapi mozgalmat, és minden olyan egyházpolitikai problémát, amelyben az állam szava is fontos, tárgyalásos úton kívánnak rendezni az új nemzeti kormánnyal. Rádió szózatának tartalmát is átbeszélte főpaptársaival.

1956 november 3. A nemzethez intézett rádiószózatát este 8 órakor olvasta fel a rádióban. Tildy Zoltán helyettes miniszterelnök is jelen volt és a beszéd végén miniszterei nevében mondott köszönetet a nagy segítségért, amit szózatával a nemzeti kormánynak tett.

A rádiószózat után hazatérve, bár fáradt, de bizakodó volt. Szokása szerint még sokáig dolgozott és imádkozott. Rövid alvását telefonhívás szakította félbe. Tildy Zoltán titkára arra kérte, hogy azonnal menjen a parlamentbe, mert tragikus fordulat következett be. Kádár János ugyanis, valamint Münnich Ferenc és még többen a vezetők közül átálltak az oroszokhoz.

Tökölön, az orosz vezérkar főhadiszállásán csalárd módon tőrbe csalták és lefogták -a tárgyalásra meghívott- Maléter Pál honvédemi minisztert, Erdei Ferenc államminisztert, Kovács István vezérkari főnököt és Szűcs Miklós ezredest. A Parlamentben nagy volt a fejetlenség. Tildy Zoltán Nagy Imrét kereste, de nem találta és helyette ő intézkedett. Kitűzette a fehér zászlót az épületre.

A szabadulás: 1956 október 31.

1956 október 24.-én reggel értesült a bíboros, a hozzá lélekszakadva berohanó Tóth plébánostól, hogy "Pesten kitört a forradalom!"

Utána nem látja a plébánost, napokon át hírek nélkül marad, se rádió, se újság. Csak a falusi legények odahallatszó hangos kurjongatásából: ".....ejha kikelet, Rákosainak kötelet, a magyarnak kenyeret...!" és az őrök riadt tekintetéből következtethetett arra, hogy valami nagy dolgok történnek odakint.
http://home.iae.nl/users/nickl/umek-124.html

1956 október 31.-én 8 évi fogság után, a közeli Rétságon állomásozó honvédség tisztikülönítménye szabadította ki a bíborost, Pallavicini őrnagy vezetésével.
Az út Budáig egész diadalmenet volt. Először a falu népe áramlott az Almássy kastélyba, hogy lássa a szabad bíborost és áldását kérje. Ez volt tehát az a bizonyos "csőcselék", amelytől féltették az ÁVH-s legények a bíborost.

Az Esztergom - Budapesti Főegyházmegye Irodaigazgatója.

Mindszenty József bíboros, Magyarország utolsó hercegprímása, esztergomi érsek Emlékirataiban [1] így ír utolsó találkozásáról VI. Pál pápával, melyre 1971. október 23-án, a reggeli szentmise bemutatása után került sor: [2]

"A szentmise után a sekrestyébe vonultunk, ahonnan a pápa mindenkit kiküldött. Azután felém fordulva, latin nyelven ezeket mondta: te vagy és maradsz az esztergomi érsek és Magyarország prímása. munkálkodj, s ha nehézségeid lesznek, fordulj Hozzánk mindenkor bizalommal!

Ezután beszólította Mgr. Zágont, akinek jelenlétemben olasz nyelven ezeket mondta: ťAjándékba adom Őeminenciájának bíborosi mantellomat, hogy a hűvös országban védje a hidegtől és jelképéül annak a meleg szeretetnek és nagyrabecsülésnek, mellyel személye iránt viseltetem.Ť