Új téma  Új hozzászólás

Gondola főoldal | beállítások | regisztráció | keresés | GYIK | fórum főoldal | moderáció
  előző téma   következő téma
»  gondola Fórum   » Kultúra   » Történelmünk tragikus hősei

   
Fórumunkon a regisztráció szünetel
Téma: Történelmünk tragikus hősei
demszkij
  Válasz | 2004. március 08. 18:34 | Sorszám: 13
A HÍVEITŐL BÚCSÚZÓ PÜSPÖK KÖRLEVELE
(1980. május 15-én)

Márton Áron utolsó körlevelét együtt olvashatták a hívek az utód, Jakab Antal püspök első körlevelével. Itt csak Márton Áron körlevele olvasható. „Az örökkévalóság a mi menedékünk” – nem csak a közelgő Hazatalálás reménye ez, hanem a fiatalabb nemzedékhez is szól. A búcsúzó körlevél összefoglalja a lelkipásztori életprogramot: szól az egyének és a társadalom iránti felelősségről, a világnézettől és nemzeti hovatartozástól függetlenül mindenkire kötelezően kiterjeszthető embertestvériségről és a hétköznapokban is hitelesen megélt keresztény éltről. „»Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül az életben is testvérek maradjunk…« – mondottam első püspöki körlevelemben és most is erre kérlek titeket.” Ez a lelkipásztori kérés az indító és egyúttal beteljesítő jele Márton Áron püspöki szolgálatának.

Valamennyi Plebánia Hivatalnak!

Mint püspökeitek és főpásztoraitok egyöntetű akarattal ezennel elrendeljük, hogy az itt következő, papjainkhoz és egyházmegyénk híveihez intézett szózatainkat a legközelebbi vasár-, vagy kötelező ünnepnapon, vagy ha megosztva jobbnak látják, a következő egymásutáni két ünnepen a templomainkban az ünnepi szentmisék keretében a lelkipásztorok maguk, vagy helyetteseik által a hívek minden csoportjának felolvassák.

Tisztelendő testvéreim,
Szeretett jó híveim,

Isten kegyelméből negyvenkettedik éve már, hogy boldogemlékű Vorbuchner Adolf püspök halála után 1938 szeptemberében mint apostoli kormányzó, majd ugyanazon év karácsonyán mint megyéspüspök akkori szentséges Atyánk, XI. Piusz pápa rendelkezéséből egyházmegyénk kormányzását átvettem.
Isten akaratát látva a kinevezésben, gyengeségem tudatában, de az Ő segítségében bízva fiatalos készséggel és odaadással vállaltam a feladatot: non recuso laborem, Uram, ha néped számára még szükséges vagyok, nem utasítom el, vállalom a munkát.
A haladó évek, közte a háború pusztításának és a háború utáni átalakulások évei felettem sem múltak el nyomtalanul, próbára tették testi-lelki erőimet. Úgy tetszett Istennek, hogy többféle betegséggel is meglátogasson, amelyek szobámhoz kötnek, akadályoznak főpásztori kötelességeim teljesítésében. Ezért az utóbbi években ismételten kértem Szentséges Atyánkat, mentsen fel az egyházmegye kormányzásának terhe alól. Legutóbb a Szentatya küldöttének márciusi látogatása alkalmával.
A Szentatya megértette helyzetemet, április másodiki hatállyal felmentett a kormányzás gondjai alól és ezt utódlási joggal kinevezett segédpüspökömre, Nagyméltóságú és Főtisztelendő dr. Jakab Antal püspök úrra bízta, s kegyes volt ezt velem személyes táviratban közölni. Fiúi hálával fogadtam intézkedését, amellyel lelkiismeretemet megnyugtatta és az egyházmegye zavartalan továbbkormányzásáról gondoskodott. Az ügyek intézése az utóbbi években amúgy is egyre inkább a segédpüspök urat terhelte, aki készséggel és hozzáértéssel volt mindig segítségemre. Azzal a megnyugtató érzéssel vonulhatok vissza, hogy az egyházmegye vezetése jó kezekben van. Új Főpásztorotokat fogadjátok szeretettel és készséges engedelmességgel tegyétek számára könnyebbé a kormányzás gondjait és felelősségét.
Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.
Keresztény és emberi életünk alapja a hit és ugyanakkor számunkra őseinktől való drága örökség, amelyhez apáink hűségesen ragaszkodtak, és amelyért sok áldozatot vállaltak. Ahogyan az Apostol tanítja, hit nélkül nem lehet senki sem kedves Isten előtt (Zsid 11,6). A hit tárgya a láthatatlan valóság és ezért mindig nehézséget jelent az embernek. A mai embernek különösképpen, amikor tudomány, kultúra, társadalmi élet egyaránt elfordult a hittől. Az idősebb nemzedék, amelyik átélte a háború borzalmait, és a sok változást, amelyen átment az emberiség élete, megtanulta, hogy aki Istent elveti, az könnyen megfeledkezik az emberiességről is, s hogy a világ állandó változásában csak a hit az, ami nem változik, amibe belekapaszkodhatunk. Az örökkévalóság a mi menedékünk – olvasható a marosvásárhelyi temető egyik sírkövén. A fiatalabb nemzedéknek nincs ilyen tapasztalata, és alkalma sincsen, hogy megismerje a hit alkotásait és értékeit.
Bizalommal kérem a szülőket és papjaimat, úgy véssék be értelmükbe és szívükbe a hit igazságait, hogy a megtartó családi és otthoni környezetből kiszakadva se veszítsék el. A hitre építsék egyéni és családi életüket. Ezzel adják nekik a legdrágább örökséget.
Az emberrel való sorozatos visszaélések indították a világot, hogy főként a második világháború után figyeljen az ember jogaira és méltóságára. Az egyházi Tanítóhivatalnak is az utóbbi évtizedekben egyik fontos tanítása az emberi méltóság. Krisztus a felebaráti szeretet parancsát odatette az Istenszeretet mellé a főparancsolatban.
A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint ő, más nyelvet beszél és talán mások a vágyai és célkitűzései. Erre is sokszor rámutattam, amikor tanítottalak titeket, és búcsúzóban ismét kérlek, tiszteljetek és szeressetek minden embert, elsősorban azokat, akikkel együtt éltek. Csak úgy fogjuk elkerülni a még mindig fenyegető háborús veszedelmeket, úgy fogjuk megtalálni az egyetértést és igazi békességet, ha őszinték vagyunk egymáshoz, nem félünk egymástól, és kölcsönösen segítjük egymást életfeladataink teljesítésében.
A testvériséget elsősorban magunk között, az Egyház közösségében kell megvalósítani. „Hitünk parancsa, hogy a templomon kívüli életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk” – mondottam első püspöki körlevelemben és most is erre kérlek titeket. Legyen minden egyházközség igazi testvéri közösség. Az egyház akkor fogja vonzani a kívülállókat, és akkor valósul meg a keresztény egyházak és közösségek óhaja és törekvése, az összes keresztények egysége, ha rólunk is elmondhatják, mint az első századok keresztényeiről: Nézd, ezek mennyire szeretik egymást.
Amikor megválok az egyházmegye kormányzásától, búcsúzásom pillanatában tisztelendő testvéreimnek szívből köszönöm, hogy hivatali megbízásom ideje alatt testvéri türelemmel elviseltek, s gyarló utasításaimat legjobb belátásuk szerint elfogadták és követték.
Külön köszönöm volt munkatársaimnak az engedelmességet, és az irántam tanúsított megértő jóságot.
Köszönöm mindazok munkáját, akik egyházközségeinkben vagy egykori intézményeinkben az Egyház szolgálatában dolgoztak vagy dolgoznak, híveimnek hitükhöz és Egyházukhoz való ragaszkodását, templomainkról és papjainkról való gondoskodását. Minden jóakaratú embernek minden személyem iránti figyelmét és jóakaratát, amellyel főpásztori munkámat elősegítették.
Mindnyájunk életére és további munkájára őszinte fohásszal kérem Isten áldását és segítségét.
Mindazoktól, akiket hivatali megbízásom ideje alatt esetleg megbántottam, bocsánatot kérek.
Főpásztori hivatalomból távozva megáldalak benneteket. Megáldom életeteket, családotokat, otthonotokat, munkátokat, gondjaitokat és minden jószándékotokat. A gyermekeket és öregeket, a betegeket, a szenvedőket és a gyászolókat, és kérem az Úr Jézus Krisztust, hogy ígérete szerint mindig maradjon velünk, és segítsen, hogy példája szerint minden körülmények között megvalósítsuk a mi életünkben Isten akaratát.
Magamat imáitokba ajánlva, mint első körleveleimben tettem, most is az Apostol szavaival köszöntelek Titeket, ahogyan azt minden szentmisében halljátok. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal. Amen.

Gyulafehérvár, 1980. május 15-én, URUNK MENNYBEMENETELE ÜNNEPÉN.

Márton Áron s. k.
püspök


Forrás: Virt László: Márton Áron, a lelkiismeret apostola, Ecclesia, Budapest, 1988

demszkij
  Válasz | 2004. március 05. 20:58 | Sorszám: 12
A lemaradt link:
http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.11.30/0803.html
demszkij
  Válasz | 2004. március 05. 20:57 | Sorszám: 11
Márton Áron példája (2.)

Előző írásunkból ismert, hogy Márton Áron püspök börtönbe záratása előtt felhívta papságát, hogy semmilyen módon ne keltsék a kommunista, egyházüldöző államban annak látszatát, mintha ott vallásszabadság volna. Mindazok, akik Áron püspök helyetteseként (mint ordinarius substitutusok) az egyházmegye vezetését őt követően elvállalták, hűek maradtak püspökük irányelveihez, akkor is, ha ez legtöbbjük számára a börtönt jelentette, s többük számára a vértanúhalált is.

Jakab Antal néhai gyulafehérvári püspök nevét viseli a Csíksomlyón 1996 óta működő tanulmányi ház. Jakab Antal Márton Áronnak helyettese, majd első utóda volt. Tizenhárom börtönév után lehetett újra teológiai tanár, majd az erdélyi egyházmegye elöljárója. Munkásságát mindig megalapozott tudományosság jellemezte, ezért is kapta az ő nevét a csíksomlyói ház, amely alapítóinak szándéka szerint a szellemi tevékenységnek, a tudománynak kíván helyet biztosítani falai között, a régió népei szebb jövőjének érdekében.


Boga Alajos (1886-1950) kanonokot maga Áron püspök nevezte ki helyettesének. Mivel nem volt hajlandó alávetni magát az állam által már kiszemelt békepapok irányításának, sőt, megtiltotta a békegyűléseken való részvételt, 1950-ben - 11 hónapi kormányzás után - elhurcolták. Börtönben halt meg, még ugyanazon évben.

Sándor Imre (1893-1951) lett az utóda 1950 májusától 1951. március 10-ig.Kilenc hónapig hagyták a püspökség élén. Ekkor lefogták. Elődjéhez hasonlóan a börtönben átélt kínzásokba halt bele.

Gajdátsy Béla (1887-1953) lett volna az egyházmegye következő vezetője. De már hivatalba lépése előtt elfogták, 1951. március 10-én. 1953-ban belehalt a Securitate kínzásaiba. Holttestének kihantolását a rendőrség nem engedélyezte. Mivel a börtöntemető fölé tömbházakat építettek, ma ezek alatt nyugszanak porai.

Jakab Antal a következő ordinárius. Elődjei sorsát követi ő is, 1951-től 13 évet töltött börtönben. Szabadulása után hét évvel nevezték ki püspökké 1980-ban, Márton Áron lemondása után őt lett a megyés püspök.

Márton Mózes vette át - Jakab Antal letartóztatása után - a püspök helyettesítésének feladatát. 1952-ben - öt hónap egyházmegye-vezetés után - a bukaresti hadbíróság életfogytiglani börtönre ítélte.

1951 nyarán Áron püspököt szabadlábra helyezték. A hatalom képviselője tudtára adta, mit kívánnak tőle szabadon bocsátása feltételeként. De ő kijelentette: csak akkor vállalja a szabadságot, ha a rendszer által Gyulafehérvárra helyezett békepapok azonnal elhagyják a püspöki székhelyet, valamint, ha visszaállítják a magyar nyelvű teológiát, amelynek megsemmisítése megkezdődött. Mégis szabadlábra helyezték.

1951 júliusában azonban a katonai bíróság újra elítélte, immár életfogytiglani börtönre. Börtönéveiről egész élete során alig beszélt. Többen, akik vele együtt voltak bezárva, vallják (például Alexandru Todea görög katolikus püspök, később bíboros), hogy rabtársainak erőt adott, mély imaéletéből fakadó, másokat csodálatra és követésre indító hite, s minden szenvedésben is törhetetlen, derűs és őreihez is kedves magatartása.

Lestyán Ferenc 1952 januárjában állt az egyházmegye élére, mint ordinarius substitutus, néhány napig. Nemsokára letartóztatták.

Silveszter Sándor 1952 februárjától 2 hónapig vezette az egyházmegyét.

Maczalik Győzőt (1890- 1953) 1952 márciusában, titokban szentelte püspökké a bukaresti érsek, a pápa kinevezése alapján, hogy Márton Áront püspökként helyettesítse. Deő sem léphetett hivatalba, mert 1952-ben letartóztatták, s a következő évben belehalt a fogság szenvedéseibe. Csontjait a rabtemetőből a hatvanas évek végén sikerült kicsempészni. A gyulafehérvári székesegyházban helyezték el.

A börtönbe zárt püspökök sorába tartozik

Boros Béla címzetes érsek is. 1948 decemberében titokban szentelték püspökké a bukaresti nunciatúrán, hogy legyen, aki a papi hatalmat az erdélyi püspökök akadályoztatása esetén is továbbadja. Felszenteléséről tudomást szerzett a rendőrség. 1951 márciusában letartóztatták, majd koncepciós perben kémkedés vádjával életfogytiglani fegyházra ítélték. 13 évi börtön után szabadult. 2003-ban halt meg, kápláni státusban.

Fortissimo
  Válasz | 2004. február 29. 17:03 | Sorszám: 10
szerencsére Fekete Pál nem érzi trajgikusnak az életét, csupán egy külső szemlélő gondolhatja

élete tele van derűvel, jószándékkal..

"Fekete Pál életének kétségtelenül legnagyobb élménye az ’56-os szabadságharcban való részvétel - a békéscsabai Munkástanács elnöke volt -, az életfogytiglani ítélet és a börtönévek. Számomra az ötvenhatosok nem csupán hősök: a legigazabb, legnemesebb ügy harcosai, de kivételes erkölcsi és szellemi értékek hordozói is. Tragikus sorsuk különleges tudás birtokosaivá tette őket. Küldetésük van a világban. Egy elveszni látszó út jelzőkövei ők, kiket óvnunk, becsülnünk, szeretnünk kell, s e tudást átvenni tőlük és tovább örökíteni.
Fekete Pálról elmondhatnám, hogy 5 nyelven beszél, széleskörű műveltsége fehér holló a mai világban, csodálatos tanár, aki iskolában soha nem taníthatott, kubikosként ment nyugdíjba. Évek óta kutatja, dokumentálja a kommunista diktatúra áldozatainak eseteit, mindezt saját költségén, magánórákkal egészítve ki nyugdíját; 75 évesen napi 15-20 órát dolgozik, tanul; saját kezével építette fel házát, novellákat ír... De ez a rendkívüli történet az ő elbeszélésében nyer megfelelő formát, értelmet, lelket. Én csak annyit tennék hozzá, e bevezető lezárásaként, hogy Fekete Pál a legnagyszerűbb, legszeretetreméltóbb emberek egyike, akit ismerek. Erkölcsi tisztasága, bátorsága, embersége, elvhűsége szememben történelmünk nagyjai és legendáink hősei közé emeli őt, és én nem tudok elég hálás lenni a Gondviselőnek, amiért megismerhettem." Sz.A.

Fortissimo
  Válasz | 2004. február 29. 16:14 | Sorszám: 9
Fekete Pál http://www.dnp.hu/dnp.php?lang=HU&mode=full&cikk=1056&depth=3

a Kossuthon most meséli élettörténetét
csodálatos ember..
4 nyelven beszélt, orgonált..

de 56 után csak kubikus lehetett

demszkij
  Válasz | 2004. február 28. 20:02 | Sorszám: 8
A háború utolsó törvényes magyar királyi miniszterelnöke

Ahogyan Lakatos Géza látta

Horthy Miklós kormányzó egy Szovjetunióval kötendő fegyverszünet lehetőségét fontolgatva, 1944. augusztus 29-én a politikai életben járatlan, megbízható tábornokát, az ötvennégy éves Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnökké. Magyarország 1944. március 19. óta német megszállás alatt van, a szövetséges hatalmak légitámadásokat intéznek az ország ellen, folyik a magyar zsidóság szervezett üldözése. A deportálásokat a kormányzónak átmenetileg sikerült a nyár folyamán leállítania. A tényleges hatalom a németek kezében van, szolgájuk, Sztójay Döme altábornagy, miniszterelnök és külügyminiszter nekik engedelmeskedik.
A kormányzó kormányátalakítása és Sztójay menesztése kétségbeesett lépés. Az új miniszterelnöknek a háborúból való kilépést kell előkészítenie. A szovjet hadsereg határainkhoz ért; Románia hadat üzent az addig szövetséges Németországnak; Párizs felszabadult; a német hadseregben a júliusi, Hitler-ellenes merénylet óta válságtünetnek mutatkoznak. Magyarország sorsa fordulóponthoz ért.
Lakatos tábornok június óta tartózkodik itthon, szabadságát tölti eldugott falusi birtokán. 1943 májusától 1944 májusának végéig a Kárpátokon túl harcoló, illetve megszálló feladatokat ellátó magyar hadsereg parancsnoka. E minőségében elődjénél, Jány vezérezredesnél eredményesebb parancsnok. Frontra kerülése előtt, 1934-tól a miskolci vegyes dandárnál szolgált, majd 1941-ben a kassai hadtest parancsnoka lett. A fővárosi politikai élettől éppúgy távol élt, mint a vezérkar katonapolitikai vonatkozásoktól át- meg átszőtt hétköznapjaitól.
Most egyik pillanatról a másikra, a legfelsőbb hadúr parancsára átlép a politikába. Abban a pillanatban, hogy miniszterelnök lett, közvetlen katonai irányítási és parancsadási lehetőségei megszűntek. Hadműveleti kérdésekben éppúgy kiszolgáltatott a vezérkar főnökének, Vörös Jánosnak, mint korábbi elődei. Lakatos tábornok megbízása annyiból logikus lépés, hogy Horthy megbízható hívére bízta a kormányt, aki helytállt a harctéren és akit a német katonák is becsültek. Mint egykori prágai katonai attasé, illetve előzőleg a vezérkar hírszerző-felderítő osztályának tisztje, Lakatos tájékozódni tudott nemzetközi összefüggésekben. Ugyanakkor miniszterelnöki megbízása mégsem volt szerencsés, mert míg Lakatos Géza a vezérkar főnökeként közvetlenül és hatásosan irányíthatta volna a magyar haderőt, addig kormányfőként értékes heteket kényszerült elvesztegetni belpolitikai tájékozódással. Az országgyűlés mindkét házának csak szeptember 21-én mutatkozott be.
Miniszterelnökségének másfél hónapja alatt Lakatos Géza alig tehetett valamit. Azt is a legnagyobb titokban kellett tennie -
fegyverszüneti tárgyalások előkészítése -, miközben kormányának közismerten németbarát besúgó minisztereivel sem szakíthatott nyíltan. Vörös Jánosban, akinek vezérkari főnökké való kinevezését a németek erőszakolták ki, nem bízhatott.
1944. október 16-án Lakatos Gézát a kormányzóval és kíséretével együtt elfogták, majd Tihanyba internálták. December végén törvényszerűen a sopronkőhidai fegyházban kötött ki az egész előző, nyilasellenes magyar államvezetéssel együtt, Kállay Miklóstól Szombathelyi Ferencig.
A háború végén hazatért; évtizedeken át zaklatták, üldözték. Lakatos Géza emlékirata sok tekintetben gazdagítja a háború utolsó éveiről és hónapjairól szerzett ismereteinket. Bepillantást nyerünk a doni összeomlás után a szovjet fronton maradt, illetve oda kivezényelt magyar csapatok a sorsába. Lakatos vezérezredes ezeknek volt a parancsnoka. Erről az 1943 augusztusától ismét 2. hadseregként újjászervezett magyar haderőről a katonai szakirodalomban alig esik szó.
Lakatos Gézának sikerült jó kapcsolatokat teremtenie az ukrajnai német haderő főparancsnokával, Karl Kitzinger tábornokkal, aki az első világháborúban tiszttársa volt, valamint a német főhadiszállás olyan tábornokaival, akikről később kiderül, hogy a júliusi Hitler-ellenes tiszti összeesküvés tagjai. (Kurt Zeitzler, a német szárazföldi haderő vezérkari főnöke, Eduard Wagner tüzértábornok.) így adódhatott, hogy a rábízott magyar hadsereg sorsát szívén viselő és ez ügyben minden követ megmozgató Lakatos Gézát Hitler 1944. március tizedikén meghívta berchtesgadeni otthonába. Addig nem volt rá példa, hogy Hitler harcoló magyar alakulat parancsnokával tárgyalt volna. Ráadásul mindez a magyar vezérkari főnök kikapcsolásával történt! Lakatos Géza beszámolója erről a tudomásom szerint eddig sehol sem ismertetett eseményről könyvének egyik legérdekesebb része. Hitler a következőket mondta a csodálkozó Lakatosnak, aki a fronton harcolván, nem tudott arról, hogy a Kállay-kormány kapcsolatokat keresett a szövetségesekkel: „Magyarország óriásit téved, ha azt hiszi, hogy különbékét köthet a Szovjetunióval, hiszen akkor Sztálin rászabadítja Magyarországra bolsevista hordáit és kiirtja az egész értelmiséget." Lakatos tábornok március 13-án jelentést tett útjáról a kormányzónak, Kállay miniszterelnöknek és a vezérkar főnökének, majd visszatért a frontra. Magyarország egy héttel későbbi megszállásáról Lakatos Géza már lembergi főhadiszállásán értesült; akkor értette meg, mi célja lehetett Hitlernek az ő kihallgatásával.
Az emlékirat ama részlete is ide tartozik, amikor a tábornok előadja: hírszerzői két ízben is fontos értesüléseket szereztek, amelyeket ő azonnal továbbított Budapestre. Az első szerint egy magyar kézre került német titkos táviratból kiderült: az SS készül hátbatámadni a magyar katonákat; a másik ügy pedig a következő: „Hírszerző hálózatom igen ügyes vezetője 1944 januárjában német SS-tiszteket itatott le. A részegek zsebéből ügyes csellel bizalmas iratok kerültek elő. Ezeknek az iratoknak az értelmében, a német hadvezetésben felmerült Magyarország katonai megszállásának gondolata. Az ügyet azonnal jelentettem a honvéd vezérkar főnökének... Az a gyanúm, hogy annak nem adtak hitelt vagy nem tulajdonítottak különösebb fontosságot. Különben nem értek volna váratlanul a március 19-én bekövetkezett események."
Fontosak az emlékiratnak a magyar tábornoki karon belüli, személyi ellentétekre vonatkozó részletei is. Ideje lenne ezekkel komolyan foglalkozni. Kétségtelen, hogy ezek az ellentétek is akadályozták háború végi helyzetünknek kedvezőbb alakulását. Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke éppúgy magára hagyta a frontra vezényelt Lakatos Gézát, mint korábban Jány Gusztávot: „Semmiféle utasítást, sem irányelvet nem kaptam. Szombathelyi érezhető ellenszenvének okait illetően ma is csak feltevésekre vagyok utalva. Annyi szent, hogy ellenséges magatartásával egy esztendeig tartó működésemet rendkívül megnehezítette. A vezérkar főnöke és köztem lévő áthidalhatatlannak tetsző szakadékot figyelembe véve haboztam, ne kérjem-e nyugállományba helyezésemet."... "A németek a Pripjaty legszörnyűbb mocsaraiba és erdőségeibe szánták csapatainkat... E terv ellen minden idegszálam tiltakozott. Ezt alapos indokolással ilyen értelemben terjesztettem fel Budapestre. Minden érvelésem hiábavaló volt: Szombathelyi elfogadta a németek e szörnyű követelését." „Szombathelyi már régóta utódját látta bennem magas állásában, melyhez görcsösen ragaszkodott. Attól rettegett, hogy kitúrom."
Hasonló ellentétek feszültek Vörös János későbbi vezérkari főnök és Lakatos Géza között. Az pedig már egyenest elkeserítő, hogy az 1944. október 15-i eseményekkel kapcsolatban miképpen igyekezett befeketíteni Lakatos Gézát a másik kormányzóhű katona: Vattay Antal altábornagy-főhadsegéd, a miniszterelnökre tolván a kormányzó lemondásának felelősségét. Ez ügyben kétségkívül Lakatos Géza oldalán áll az igazság, amint azt Horthy Miklós emlékirataiban egyértelműen leszögezte.
Fölösleges tovább boncolgatni, hogy ki miben volt vétkes, és hogy mikor, kinek volt igaza; elég annyi, hogy a magyar tábornoki kar széthúzása — ami Rátz Jenő tábornok nyilaspártiságával kezdődött — alaposan elemzendő a hadtörténeti kutatások során. Ha a gyanútlan olvasó párhuzamosan olvassa Vattay Antal Naplóját (1990) és Lakatos Géza emlékiratát, nem tud eligazodni az egymásnak ellentmondó közlések ágai-bogai között, és ebben a jegyzetek és a kísérő tanulmányok, sincsenek segítségére. Csüggesztő Lakatos Géza háború utáni sorsáról olvasni. Lassan megszokjuk, hogy az egyre nagyobb számban megjelenő emlékiratokban zaklatásokról, üldöztetésről, megaláztatásokról olvasunk. Miféle torz indulatok vezethették azokat a párthivatalnokokat, államigazgatási szerveket, tanácsi tisztviselőket, akik évtizedeken át fáradhatatlanul üldözték ezeket a becsületes hazafiakat? Közvetlenül a háború utáni felelősségre vonások érthetőek és indokolhatók. De hogy húsz-huszonöt évvel a háború befejezése után is kitelepítéssel, nyugdíjmegvonással, börtönnel, kihallgatásokkal, rendőri felügyelettel zaklassanak éjjeliőrként, napszámosként, raktárnokként dolgozó államférfiakat, ez példátlan. Tovább tartott az üldözésük, mint az egész úgynevezett „Horthy-rendszer" ... Ha Lakatos Gézát nem alkalmazza az érdi plébános templomi orgonistaként, talán éhen hal. Szerencsére így is maradt lelkiereje ennek a kemény katonának, hogy hazájában maradva, megírja 1963-ban befejezett emlékiratát. Ez a sokat próbált, becsületes férfi, akinek tárgyilagos emlékiratát sokáig még Amerikában sem akarták kiadni, örök tanulságul hagyta ránk, utódokra végzetes háborús szereplésünket. Tanítását érdemes megszívlelni, mert sokan ma is szívesen tüntetnék fel a Szovjetunió elleni háborúban való részvételünket a haza kommunizmus elleni preventív védelmeként. „Hiába szépítenénk a tényt: 1944-45-ös tragédiánk valódi okait részben saját politikai és katonai balfogásaink számlájára kell írnunk... A tragikus események alakulásában ugyanis döntő szerepe volt a honvédség lelkiismeretlen és meggondolatlan alkalmazásának... Jóvátehetetlen balfogás volt a kis Magyarország féltett, csekély haderejét egy oly roppant nagyhatalom ellen felhasználni, melytől sem területi, sem más természetű követeléseink nem voltak... Hadiiparunk annyira gyenge volt, hogy még a békebeli színvonalat sem érhettük el korszerű fegyverzet terén." - írja Lakatos Géza.
Adózzunk tisztelettel Lakatos Géza emlékének, akiről joggal írta-kérdezte a kézirat kiadója, leánya, Szent-Ivány Józsefné Lakatos Mária: "Aki végigolvassa majd ezt a könyvet, kérdezze meg önmagától, tudta volna-e az ország és a nemzet szempontjából előnyösebben megoldani az elébe tornyosuló igazi problémákat?"

Forrás:Nemeskürti István Múltunk a jelenben

demszkij
  Válasz | 2004. február 24. 16:38 | Sorszám: 7
MÁRTON ÁRON

A per

1951. július 30-án kezdődött meg a per a bukaresti hadbíróságon. Minden vádlott mellett egy civil ruhás rendőrtiszt állt, hogy ne beszélgethessenek egymással. A tárgyalás titkos volt. A terjedelmes vádiratot fél órával a tárgyalás előtt kapták meg egyetlen példányban; egyikük sem tudta elolvasni. A nyolc vádlott számára négy ügyvédet jelöltek ki, akik még a vádlottaknál is jobban meg voltak rémülve. A vádlottak MÁRTON ÁRON, dr. SZÁSZ PÁL, KORPARICH EDE, LAKATOS ISTVÁN, KURKÓ GYÁRFÁS, gr. TELEKI ÁDÁM, dr. VENCZEL JÓZSEF és BODOR BERTALAN voltak.
A katonai ügyész felvilágosítása nyomán értesültek arról, hogy 1945-ben és ’46-ban egy hatalmas összeesküvést szőttek a román kormány megbuktatására. Az összesküvés igazi szervezője RAJK LÁSZLÓ, a magyar külügyminiszter volt, aki TITO jugoszláv elnökkel és az amerikai kapitalisták segítségével meg akarta buktatni a román kormányt. Az összeesküvők vissza akarták állítani a kapitalizmust és meg akarták akadályozni a bécsi döntés megsemmisítését, sőt, el akarták foglalni Dél-Erdélyt is. Az összeesküvés szellemi vezetője MÁRTON ÁRON, gyakorlati vezetője pedig KURKÓ GYÁRFÁS volt, aki a Magyar Népi Szövetséget akarta az összeesküvés céljaira felhasználni. LAKATOS ISTVÁN, mint a Romániai Szociáldemokrata Párt magyar tagozatának az elnöke és az Erdély című szociáldemokrata napilap főszerkesztője, az erdélyi magyar szociáldemokratákat akarta az összeesküvés szolgálatába állítani. SZÁSZ PÁL az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület tagjai között, KORPARICH EDE pedig a Hangya Szövetkezeti Központ tagjai között szervezte az összeesküvést. Dr. Venczel József adatokat szolgáltatott TELEKI GÉZÁNAK a román földreformról és Románia nemzetiségi összetételéről. Az összeesküvők követelték a bécsi döntés további fenntartását és felhatalmazták dr. TELEKI GÉZÁT, egy “Erdélyből menekült fasiszta tanárt", hogy a békeszerződések tárgyalásakor lépjen föl a bécsi döntés további fenntartása mellett, tehát veszélyeztették Románia területi épségét. (Az ügyészség még azt sem tudta, esetleg nem is akarta kideríteni, hogy TELEKI GÉZA nem az erdélyi Telekiek családjából származik, és nem fasiszta, hisz ő volt az egyik aláírója a magyar-szovjet fegyverszüneti szerződésnek és azután közoktatásügyi miniszter lett a debreceni magyar demokrata kormányban.) Ezenkívül a vádlottak ellenezték a két magyar szövetkezeti központ és az EMGE beolvasztását a hasonló román intézményekbe. Pénzt kaptak külföldről, amelyet a szervezkedő reakciósok felfegyverkezésre költöttek. A pénzt TELEKI GÉZA küldte dollárban, ill. svájci frankban és BODOR BERTALAN bankigazgató fizette ki azoknak az intézményeknek, amelyek a vezetői részt vettek az összeesküvésben.
Mi volt az igazság? A memorandum megszerkesztése és a TELEKI GÉZÁNAK kiállított megbízólevél tényleg létezett, a vádlottak, akik ebben részt vettek, vállalták is érte a felelőséget. De TELEKI ÁDÁM, KURKÓ GYÁRFÁS és BODOR BERTALAN viszont soha nem is hallottak a memorandumról.
Igaz az is, hogy a két magyar szövetkezeti központ közös kongresszust tartott Marosvásárhelyen, ahol tiltakoztak az ellen, hogy a nemzeti szövetkezeti központ be akarja olvasztani a magyar szövetkezeteket a megyei román federálékba és így akarja megszerezni a magyar intézmények gyárait és egész vagyonát. A gyűlésen jelenlevő KURKÓ GYÁRFÁS egyetértett az elhangzottakkal, amit a román kommunisták nem tudtak neki megbocsátani. Nemsokára le is váltották elnöki tisztéből.
A pénzküldeményekre vonatkozó vádpont alapja a következő: amikor ’44 szeptemberében a magyar hatóságok kiürítették Észak-Erdélyt, magukkal vitték a bankokban elhelyezett betétösszegeket is. A kolozsvári Hitelszövetkezeti Központ betétjéből 10 millió pengőt vittek el. LAKATOS ISTVÁN ’45 novemberében két volt szövetkezeti igazgatóval (dr. ELEKES BÉLA és dr. GYÖRGY ENDRE) kiutazott Budapestre és felkereste TILDY ZOLTÁN miniszterelnököt, SZAKASITS ÁRPÁD miniszterelnök helyettest és RÓNAI SÁNDOR szövetkezeti minisztert, és kérték az elhozott összegek visszafizetését. A magyar kormány jogosnak találta a kérést, és tekintettel arra, hogy a pengő óriási mértékben inflálódott, megígérte a valutában való kártalanítást. Valutával azonban nem rendelkezett, ezért csak részletekben tudott törleszteni. A beáramló összegek tehát elismert tartozás fejében érkeztek és szerepeltek az intézmények nyilvános könyvelésében.
A vádbeszéd felolvasása után az ügyvédek kaptak szót. Mind a négy ügyvéd készségesen beismerte a vádlottak bűnösségét. A vádlottak is felszólalhattak az utolsó szó jogán.
Elsőnek MÁRTON ÁRON kapott szót. Magyarul beszélt:
“Mélyen tisztelt Bíróság! Megdöbbenve hallgattam a vádiratot, amely szerint én TITO jugoszláv marsallal és RAJK LÁSZLÓ magyar belügyminiszterrel szövetkezve és a jelenlegi barátaimmal meg akartam volna buktatni a román kormányt. A leghatározottabban kijelentem, hogy én ezekkel az úriemberekkel soha, semmilyen kapcsolatban nem voltam és soha semmiféle összeesküvésben vagy kormányellenes szervezkedésben nem vettem részt, és ilyen szervezkedésről nem is hallottam. Ami a második vádpontot illeti, amely szerint a békeszerződések tárgyalása alkalmával indítványoztam egy olyan új határ megállapítását, amely lehetővé tenné több, mint egymillió Romániában élő magyar nyelvű testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, az megfelel a valóságnak és ezért vállalom a felelősséget. Sőt, kérem a Bíróságot vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező és mindenért engem terhel elsősorban a felelősség.
Minden háború után a békét a győztesek diktálják és jaj a legyőzötteknek! A trianoni békeszerződést is a gyűlölet és a bosszú diktálta. Ma már nagyon sokmillió ember van a világon, akik tudják, hogy a békeszerződéseknek vannak túlzásai. Romániában él közel kétmillió magyar. Ez egy tény, amit nem lehet letagadni. Amikor Magyarországon élt kétmillió román, akkor a románok azt állították, hogy van egy nemzetiségi probléma, amit előbb vagy utóbb meg kell oldani. Ma, amikor van kétmillió magyar Romániában, nem lehet egyszerűen azt állítani, most már minden rendben van, aludhatunk nyugodtan. Most volt alkalom az új békeszerződések tárgyalásakor, amikor Európában módosítottak nem egy országhatárt, hogy a magyar-román kérdésben is találjanak a győztes hatalmak egy olyan megoldást, amely véglegesen, s lehetőleg igazságosan rendezné a román-magyar kérdést. Mi nem akarunk igazságtalan megoldást, nem akarjuk az olyan dél-erdélyi megyéket elvitatni, ahol a román nemzetiségű lakosság többségben van, csak egy olyan területet, ahol a magyar anyanyelvű lakosság van többségben. A Dél-Erdélyben maradt magyarok és az Észak-Erdélyben maradt románok önkéntesen helyet cserélhetnének. Egyszer már békét kellene teremteni a két nép között, de ez a béke nem valósulhat meg kizárólag az egyik nép rovására. Mindkettőnek kell valami áldozatot hozni. Én a végleges megbékélést szeretném a két, sokat szenvedett nép között, és ha ezért börtön jár, én azt is vállalom."
KORPARICH EDE egészségi állapota miatt nem tudott felállni sőt megszólalni sem. A börtönorvos, adott neki egy injekciót, nehogy meghaljon az ítélet kimondása előtt.
Utána dr. SZÁSZ PÁL következett. Csak annyit mondott:
“Amit én akartam mondani, helyettem is elmondotta MÁRTON ÁRON püspök úr. Nincs mit hozzátegyek. Csak azt kérem, hogy az ítélet meghozatalakor vegyék tekintetbe, hogy már öreg ember vagyok. Egy hosszú börtönbüntetés egyenlő lenne a halálos ítélettel."
Ezután LAKATOS ISTVÁN következett:
“Mélyen tisztelt Bíróság! Figyelemmel hallgattam a vádiratot és úgy látom, hogy két vádpontra kell egy pár szóban válaszoljak. Az Ügyész úr azt állítja, hogy 1945 végén és 1946 elején hazaárulást követtem el, mert az erdélyi magyarság választott képviselőivel együtt azt kértük a nagyhatalmak képviselőitől, hogy Magyarország és Románia új határait úgy állapítsák meg, hogy a kétmillió Romániában élő magyarból legalább 1.300.000 kerüljön vissza Magyarországra. Én nem vagyok jogász, és a védőügyvédektől nem várhatom el azt, hogy minket védjenek, hiszen nem azért küldték ide őket. De sok jogtudomány nélkül is tudom azt, hogy ellenem nem lehet hazaárulási pert indítani, mert én 1945-ben magyar állampolgár voltam, magyar katonakönyvvel a zsebemben, hiszen a háború alatt kétszer is katonai szolgálatot teljesítettem a magyar hadseregben. Az 1944. szeptember 12.-én aláírt szovjet-román fegyverletételi szerződés azt írja, hogy “Erdély vagy Erdélynek nagyobbik része" a békeszerződések jóváhagyása után Romániához fog tartozni. Tehát csak a békeszerződések állapították meg, hogy Erdély ismét teljesen Romániához tartozik. Addig, amíg ez a kérdés 1946. októberében el nem dőlt véglegesen, én nem kértem a román állampolgárságot. Tehát én aláírtam egy kérést 1946. elején, amikor még nem voltam román állampolgár, hanem magyar. Kérdem akkor, milyen jog alapján lehetek én Romániában hazaáruló. 1946. október végén kaptam meg a román állampolgárságot. Azóta semmi vétséget el nem követtem Románia érdekei ellen, mert a becsületesség törvénye előírja, hogy ha te kérted egy országban az állampolgárságot, akkor viselkedj abban az országban lojálisan, vagy távozz a területéről. Ennek a vádpontnak nincsen jogi alapja, mert akkor, amikor a nagyhatalmak tárgyalták Lengyelországnak, Csehszlovákiának, a Szovjetuniónak és Romániának az új határait, minden érdekelt félnek joga volt kinyilvánítani az akaratát. A történelem néha ismétlődik. Az első világháború után is változtak az országhatárok. Akkor a román nép képviselői és tömegei, polgárok, munkások, burzsoák és szocialisták összegyűltek Gyulafehérváron és kijelentették, hogy Romániához akarnak tartozni. IOSIF JUMANCA, a román szociáldemokraták egyik vezetője kijelentette Gyulafehérváron, hogy szeretettel és tisztelettel gondol a magyar szocialista munkásokra, de a szocialista igéket a saját nyelvén és a saját országában akarja hirdetni.
IULIU MANIU, dr. VAIDA-VOEVOD, CICIO-POP, FLUERAS, JUMANCA, TIRON ALBANI és a többi román vezető akkor még magyar állampolgár volt. A magyar kormány nevében akkor még JÁSZI OSZKÁR nemzetiségi miniszter, BOKÁNYI DEZSŐ, a Magyar Szociáldemokrata Párt vezetője és egy egész kormányküldöttség tárgyalt a román vezetőkkel Aradon, de senkinek nem jutott eszébe, hogy MANIUT, FLUERAST és a többi román vezetőt hazaárulásért letartóztassa és bíróság elé állítsa, úgy, ahogy a demokratikus román kormány teszi ezt most nagy titokban velünk.
Én kijelentem itt Önök előtt, hogy nem akarok semmiféle igazságtalanságot a román néppel szemben. De igazságtalannak találtam azt, hogy 10 millió magyar, akik 1918-ban éltek Magyarország területén, az kapjon országa területéből 93.000 km2-t és a 2.900.000 román 104.000 km2-t. Egy területet, amelyen vegyesen lakik a lakosság, a román és a magyar, igazságosan csak úgy lehet elosztani, ha nemcsak az egyik kapja az egész területet, hanem mindkettő áldozatot hoz és a lakosság arányszáma szerint osztoznak. 1910-ben Erdély lakosságának 48%-a román volt és csak 36%-a volt magyar. Kapjanak tehát a románok 12%-kal nagyobb területet mint a magyarok. Ez jár nekik az igazság nevében. De nem az egész Erdély, közel 2 millió magyarral együtt. A 2 millió magyar nem birkaállomány, amelyet a franciák elajándékozhatnak Romániának csak azért, mert 1916-ban az ő oldalukon lépett be a háborúba. Az Ügyész úr megkérdezte, mit kerestem én, a szocialista munkások vezetője az egyházi és polgári vezetők között, hiszen LENIN megmondotta, hogy egy munkásvezető soha nem ülhet le az osztályellenséggel egy asztalhoz, mert ez osztályárulás. Ügyész úr, Önök románok feltették-e valaha azt a kérdést ION FLUERASNAK, JUMANCANAK és a többi román szociáldemokratának, akik ott voltak Gyulafehérváron a román nemzet nagygyűlésén, vagy feltették-e dr. GHEORGHE GRIGOROVICI, bukovinai szociáldemokrata képviselőnek – aki 1918. októberében a bécsi császári parlamentben bejelentette, hogy a bukovinai románok Romániába akarnak tartozni – hogy ők osztályárulók-e? Amint én látom, a román sajtó nem árulóknak, hanem nemzeti hősöknek tekintette őket. Ügyész úr, mi szocialisták tudjuk azt, hogy nemzeti felszabadulás nélkül nincs társadalmi felszabadulás. Hiába próbálta volna India proletariátusa államosítani az indiai gyárakat, amíg azoknak a tulajdonjogát az angol gyarmati hadsereg védte. Előbb nemzeti alapon szabad kell legyen egy nép, hogy aztán megvalósítsa a társadalmi átalakulást saját országában.
De jó, hogy az Ügyész úr LENINRE hivatkozott, mint jogforrásra. Én is hivatkozom rá, Lenin két könyvet írt a nemzetek önrendelkezési jogáról és árulóknak nevezte azokat, akik az önrendelkezést és az elszakadást meg akarják akadályozni. Ugyancsak LENIN “rabló békeszerződéseknek" nevezte a trianoni és a Versailles-i békeszerződéseket és utasította a világ kommunistáit, hogy minden eszközzel harcoljanak ellene. A Kommunista Internacionálé I., II., III., IV. és V. Kongresszusa harcot hirdetett a békeszerződések ellen és a Komintern utasítására a Román Kommunista Párt II., III., IV. és V. Kongresszusa is elítélte a trianoni békeszerződéseket és megsemmisítésüket követelte. Követelte az erdélyi magyarok önrendelkezési jogát az elszakadásig, és aki ez ellen foglalt állást, mint pl. dr. EUGEN ROZVAN, nagyváradi ügyvéd, a párt egyik alapító tagja, azt 1928. februárjában kizárták a Román Kommunista Pártból. Moszkvába ment fellebbezni, ahol főbe lőtték. Ügyész úr, ezek történelmi tények, amin utólag nem lehet változtatni. Tehát LENIN szerint nem én vagyok az áruló!
Tisztelt Bíróság! Most hallottam az Ügyész úrtól, hogy milyen nagy és értékes ember voltam én 1945 tavaszán. TITO marsall, Jugoszlávia köztársasági elnöke és RAJK LÁSZLÓ professzor, Magyarország belügyminisztere pontosan velem, no meg SZÁSZ PALI bácsival és KORPARICH EDÉVEL akarta megbuktatni Románia szocialista és kommunista koalíciós kormányát, hogy helyettük a gyulafehérvári római katolikus püspököt, vagy nem tudni kicsodát helyezzünk egy új román kormány élére. Ne csodálkozzanak, hogy meg vagyok lepődve. TITO marsall 4 évig harcolt a német megszállók ellen, ezerszer veszélyeztette az életét a szocializmusért, hogy aztán első dolga az legyen, hogy megbuktassa a szocialista kormányokat Közép-Európában. RAJK LÁSZLÓ harcolt Spanyolországban, szenvedett HORTHY MIKLÓS börtöneiben, hogy aztán az én segítségemmel szocialista kormányokat buktasson, mert megunt belügyminiszternek lenni. Én nem tartom magamat nagyon okos embernek, de annyira ostoba nem voltam még 1945-ben, hogy megpróbáljam párszáz székely legénnyel megbuktatni azt a kormányt, amely 12 hadosztállyal rendelkezik. Különösen akkor, amikor Közép-Európában több mint 1 millió szovjet katona tartózkodott és vigyázott a jaltai egyezmény betartására. Ki hiszi el azt, hogy én részt vennék egy olyan kormány elleni összeesküvésben, amely kormányban négy szociáldemokrata miniszter és három miniszterhelyettesünk van, akik nekem régi elvtársaim és eléggé jó barátaim, akikkel két évtizedet együtt küzdöttünk a szocializmusért.
Ki veszi komolyan, hogy én, a kolozsvári Szakszervezeti Tanács akkori titkára, BROZ TITO marsallnak voltam a titkos barátja. 1947 decemberében, mint országgyűlési képviselő, láttam TITO marsallt a román parlamentben, ahol egy gyönyörű beszédet mondott. A román kormány tagjai és a képviselők melegen ünnepelték és 1947. decemberében sem TITO marsall, sem én még nem tudtuk, hogy mi ketten már 1945.-ben összeesküvést szövünk és el akarjuk távolítani a román kormányt. Megdöbbentő ez a detektívregény, amit itt hallottam. Miért akartuk mi elkergetni a román kormányt? Hogy magyar kormányt alakítsunk Bukarestben? Ez abszurdum! Hogy hatalomra segítsük MANIUT, miután a Maniu-gárdisták fejszékkel végezték ki Észak-Erdélyben a férfiakat és asszonyokat? Még nagyobb abszurdum! Ennek ellenére én tudom, hogy minket mégis el kell ítéljenek, mert minden diktatúra eltünteti az útjából azokat, akikről fel lehet tételezni, hogy nem lelkesülnek a zsarnokság semmilyen formájáért.
Az összeesküvés vádját a leghatározottabban visszautasítom, mert semmiféle összeesküvés a Groza-kormány ellen nem létezett!"
Az elnök ezután KURKÓ GYÁRFÁSTÓL kérdezte meg, hogy van-e valami mondanivalója. Elmebaja ellenére bíróság elé állították, mert a tervek szerint el kellett ítélni az MNSZ volt elnökét is, hogy igazolják leváltását. Úgy látszott, az elnök tudta, hogy a vádlott már nem egészen normális, ezért hagyta, hogy mondjon, amit akar. KURKÓ felállt és zavarosan nézett az elnökre. Azután beszélni kezdett:
“Mondja kérem, mit akarnak ezek az oláhok éntőlem? Én már fiatal korom óta kommunista vagyok. A románok pedig a legrégibb fasiszták Európában. Azt hiszik, hogy már elfelejtettük, hogy a románok küldtek hadsereget Budapestre, hogy megsemmisítsék a magyar proletár diktatúrát, hogy elkergessék KUN BÉLA elvtársat. A románok hozták HORTHY MIKLÓST, a magyar fasizmust uralomra akkor, amikor sem Olaszországban, sem Németországban nem létezett fasizmus, mert a román bojárok féltették a bőrüket.
Ma délben SZTÁLIN elvtárssal ebédeltem. Megmondta nekem, hogy ezután soha ne higgyek az oláhoknak, mert soha nem voltak becsületesek. Elkísérték a németeket Sztálingrádig, azután a szovjet csapatokat a Tátráig, és most lesik az amerikai csapatokat, mert azokat is szívesen elkísérnék legalább Moszkváig. Sztálin elvtárs azt mondja, hogy engem azért üldöznek a románok, mert már fiatal korom óta kommunista vagyok és olyan katonatisztek ítélkeznek felettem, akik végigszolgálták ANTONESCUT és a vasgárdistákat. Most végeredményben mit akarnak tőlem?" – “Semmit KURKÓ úr - mondotta az elnök - Üljön csak le nyugodtan és viselkedjen csendesen."
Az elnök azt hitte, hogy KURKÓ veszedelmes bolond, akit meg kell nyugtatni, de a többiek abban a pillanatban úgy vélték, hogy nem is olyan bolond, mint amilyennek látszik.
Gr. TELEKI ÁDÁM következett, aki újra elmondta, hogy nincs se rokonsági se más kapcsolatban gr. Teleki Pál miniszterelnökkel. Amióta elvették birtokait, a marosvásárhelyi cukorgyárban dolgozik napszámosként.
Következett dr. VENCZEL JÓZSEF:
“Tisztelt Bíróság! A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen voltam a Statisztikai Tanszék professzora és néprajzkutató. Ismerem Észak-Erdély minden megyéjét, a románokat, a magyarokat és a szászokat. Ismerem viseletüket, szokásaikat és számarányukat és ezért szívesen vállaltam egy olyan térkép megrajzolását, amely pontosan kimutatja a románok, magyarok és más nemzetiségek számarányát, és feltünteti különböző színekben, hogy az emberek az első látásra is könnyen megérthessék az arányokat. Tudtam, hogy ez a térkép a békeszerződéseket tárgyaló nagyhatalmak elé kerül és éppen ezért nagyon becsületes és pontos akartam lenni, hogy senki ne legyen képes az ellenkezőjét bizonyítani. A bécsi döntés által megállapított határokat több helyen meg kellett volna változtatni, mert szerintünk nem a vasútvonalak, az országutak, a pillanatnyi gazdasági érdekek a döntők a határok megállapításánál, hanem a lakosság nemzetiségi összetétele. Vasutat, országutat, gyárakat a mai fejlett technikai eszközökkel gyorsan lehet építeni ott, ahol az új határok miatt szükséges, és megengedhetetlen, hogy ezek miatt az emberek százezrei idegen állam területén éljenek az idők végeztéig. Lehetetlen helyzet az, hogy a gyarmatok felszabadítása után minden száz-, százötvenezres gyarmati népnek joga van országot alapítani, de a kétmillió romániai magyar ne is nyikkanjon, mert szerencsétlenségére Európában született, itt még béketárgyalások idején sem lehet, nem szabad a sorsukról beszélni, mert a börtönbe dugják az embert. Mi meghalhatunk a börtönben, de ettől az erdélyi magyarság problémája nem lesz megoldva. Van kétmillió magyar, bárhogyan is korrigálják a statisztikákat és a népszámlálásokat, és ezt a tényt nem lehet börtönnel megoldani, csak a tárgyalóasztalnál és kölcsönös áldozatokkal. Előbb vagy utóbb becsületesen osztozkodni kell az arányszámok alapján, hogy végre nyugvópontra jusson ez a sokat vitatott kérdés a két szomszéd nép megbékélése érdekében. Ahogy LAKATOS ISTVÁN barátom is említette, jogállamban minket nem lehetne elítélni, mert amikor a memorandumot megírtuk és én a térképet megrajzoltam, akkor még magyar állampolgárok voltunk. De itt nem jogról, nem ítélkezésről van szó, hanem megfélemlítésről. De mi vállaljuk a memorandumért a felelősséget, akármi történjék velünk. A kormánybuktató összeesküvésről nem érdemes beszélni, ez annyira naiv gyermekmese, hogy kár vele foglalkozni."
Utolsónak BODOR BERTALAN kapott szót, aki eddig nem is tudott a memorandum létezéséről sem. Mint mondta, ő pénzügyi szakember, legfeljebb valutavétséggel vádolhatják. Erre az ügyész kérte, hogy változtassák meg a vádpontot hazaárulás helyett valutavétségre. A bíróság elfogadta az ügyész indítványát. BODOR BERTALAN boldog volt, mert valutavétségért akkoriban legfeljebb egy év járt. Minthogy a letartóztatás óta másfél év telt el, ez azt jelentette, hogy az ítélet kihirdetésekor azonnal hazaengedik. Nagy volt a meglepetése, amikor az ítélet kihirdetése után megtudta, hogy hazaárulásért 5 évre ítélték. Ebből megérthette, hogy az ítéleteket már megfogalmazták a belügyminisztériumban és a bíróságnak sem engedték meg, hogy változtasson rajta egyetlen mondatot sem. Bodor le is töltötte az öt évet.
Az ítéletet 1951. augusztus 7-én olvasta fel a katonai ügyész a jilavai börtön egyik kisebb szobájában. Eszerint

1. MÁRTON ÁRON, volt gyulafehérvári katolikus püspök
a) 10 évi börtön és politikai jogainak 5 évi felfüggesztése összeesküvésért;
b) életfogytiglani kényszermunka hazaárulásért;
c) 25 évi kényszermunka, valamint politikai jogainak 10 évi felfüggesztése hazaárulásért.
Ezenkívül teljes vagyonelkobzás és 10.000 lej perköltség megtérítése.

2. KORPARICH EDE, volt tengerész-százados az osztrák-magyar hadseregben
a) 4 évi nehéz börtön és 3 évi jogvesztés összeesküvésért;
b) 5 évi börtön hazaárulásért;
c) 5 évi börtön és 3 évi jogvesztés hazaárulásért.
Ezenkívül vagyonelkobzás és 5000 lej perköltség megfizetése.

3. SZÁSZ PÁL, volt ügyvéd
a) 8 évi börtön és 5 évi jogvesztés összeesküvésért;
b) 10 évi börtön és 10 évi jogvesztés hazaárulásért.
Ezenkívül vagyonelkobzás és 10.000 lej perköltség megfizetése.

4. LAKATOS ISTVÁN, volt nyomdász
a) 10 évi börtön és 5 évi jogvesztés összeesküvésben való részvételért;
b) 25 évi kényszermunka és 10 évi jogvesztés hazaárulásért.
Ezenkívül vagyonelkobzás és 2000 lej perköltség megfizetése.

5. KURKÓ GYÁRFÁS, volt lakatos kisiparos
a) 10 évi börtön és 10 évi jogvesztés összeesküvésben való részvételért;
b) 25 évi kényszermunka és 10 évi jogvesztés hazaárulásért.
Ezenkívül vagyonelkobzás és 2000 lej perköltség megfizetése.

6. TELEKI ÁDÁM, volt földbirtokos
a) 10 évi börtön és 5 évi jogvesztés összeesküvésben való részvételért;
b) 15 évi kényszermunka és 10 évi jogvesztés hazaárulásért.
Ezenkívül vagyonelkobzás és 10.000 lej perköltség megfizetése.

7. VENCZEL JÓZSEF, volt tisztviselő
a) 5 évi börtön és 3 évi jogvesztés összeesküvésben való részvételért;
b) 12 évi kényszermunka és 3 évi jogvesztés hazaárulásért.
Ezenkívül vagyonelkobzás és 3000 lej perköltség megfizetése.

8. BODOR BERTALAN, volt főkönyvelő
a) 5 évi börtön és 3 évi jogvesztés hazaárulásért.
Ezenkívül vagyonelkobzás és 5000 lej perköltség megfizetése.

Az ítélet 4 napon belül megfellebbezhető. (A fellebbezést természetesen elutasították.)

KORPARICH EDE letöltötte az öt évi börtönbüntetést. Minthogy már semmi vagyona, se nyugdíja nem volt, Nyugat-Németországba költözött.

SZÁSZ PÁL éhen halt az Ocnele Mari-i börtönben.

LAKATOS ISTVÁNT 13 év után kiengedték. Ezalatt családja semmit nem tudott róla. A lányát nem engedték továbbtanulni, a feleségét nem alkalmazták sehol, művirágok készítéséből tartotta fenn magát és családját.

KURKÓ GYÁRFÁST ’64-ben engedték szabadon. ’68-ban rehabilitálták, ’83-ban halt meg.

TELEKI ÁDÁM hét év után kegyelmet kapott, családja körében halt meg.

VENCZEL JÓZSEF letöltötte a 12 évet. Utána öt évig kottamásolásból élt. Egyetemi katedráját nem kapta vissza, de nagy tudása miatt alkalmazták főkutatónak, tanulmányait mások használták fel. Korán, ’72-ben halt meg.

BODOR BERTALAN is letöltötte 5 évét. ’68-ban rehabilitálták, elismerték, hogy semmi törvénytelenséget nem követett el. Akták gépeléséből tartotta fenn családját.

demszkij
  Válasz | 2004. február 24. 16:29 | Sorszám: 6
Kicsit megviccelt a technika,illetve figyelmetlen volta,lássuk újból.

MÁRTON ÁRON

A békeszerződés után

A békeszerződés után nagy változások történtek Romániában. Még 1946 novemberében választások voltak, ahol a koránykoalíció győzött. Az MNSZ megkapta a románok által neki ígért 29 parlamenti mandátumot. Más magyar párt működését nem engedélyezték. 1948. december 30-án lemondatták MIHÁLY királyt. Hamarosan feloszlatták az összes politikai pártot és megszüntették az összes újságot, amely nem a Román Kommunista Párt tulajdonában volt. Ezt igen egyszerűen oldották meg: többé nem kaptak papírt. Természetesen az MNSZ-t is feloszlatták, hisz már nem volt rá szükség. Feloszlatták az EMGE-t, megszünt a Magyar Hitel- és Gazdasági Szövetkezet Központja, melynek vagyona 1945. december 31-én másfélmilliárd lejt tett ki. Bezárták a Fogyasztási Szövetkezetek Központját is. A tőke és az ingatlanok a román megyei federálék tulajdonába mentek át. A kolozsvári magyar egyetemet beolvasztották a román egyetembe.
Megkezdődtek a letartóztatások is. Börtönbe kerültek a Nemzeti Parasztpárt vezetői, a Liberális Párt és az összes polgári párt vezetője. Jellemző, hogy IULIU MANIU, DINU BRăTIANU, TITEL PETRESCU és LUCREţIU PăTRăşCANU az első antifasiszta kormány államminiszterei, az 1944-es kiugrás szervezői, ugyancsak börtönbe kerültek. MANIU és BRăTIANU a börtönben haltak meg. PăTRăşCANU, kommunista igazságügy minisztert főbe lőtték (később rehabilitálták), TITEL PETRESCUT, aki életfogytiglant kapott, 1956-ban – súlyos betegen – hazaküldték meghalni. De bebörtönözték TăTăRESCU, volt külügyminisztert is, aki annak idején a párizsi béketárgyalásokon képviselte Romániát. Nem volt már szükség tudására, tekintélyére.

Az 1946-os csíksomlyói búcsú és a letartóztatás

MÁRTON ÁRON 1945-ben egy rövidebb, ’46-ban pedig egy hosszabb, PETRU GROZÁNAK címzett levélben tiltakozott az erdélyi magyarság helyzete miatt. A csíksomlyói pünkösdi búcsún elérkezettnek látta az időt, hogy felrázza a népet kábultságából. A körmenetet népgyűléssé akarta változtatni. Beszédtervezetét az előző este vitatta meg barátaival. Könyörögve kérték, hogy ne olvassa fel a tervezett memorandumot és enyhítsen beszéde hevületén. A püspök hajnalig imádkozott, végül is nem olvasta fel a memorandumot, de mégis volt olyan részlet a prédikációjában, amit később a perében felhasználhattak ellene.
’47-ben az állam korlátozta a vallási rendezvényeket, körmeneteket (katonai zenekart vezényeltek ki a püspök szentbeszédeire, leállították és elterelték a forgalmat a búcsúk, ünnepek alkalmával). MÁRTON ÁRON ’48. október 3-án körlevélben tiltakozott az iskolák államosítása ellen. A körlevelet minden templomban felolvastatta. A római és görög katolikus püspökök közös manifesztumot nyújtottak be a kultuszminisztériumhoz. Az állam válaszul a tíz püspökből hetet leváltott. (MÁRTON ÁRONT nem.) A görög katolikus papságot rákényszeríttette egy nyilatkozat aláírására, miszerint “önként és dalolva" vissza akarnak térni az “orthodox anya kebelére". 1,6 millió embert kényszerítettek így vallásának megváltoztatására.
A püspöki kar megbízásából MÁRTON ÁRON egy, az egyházjog alapján álló, új javaslatot készített, amelyet 1948. október 28-án eljuttatak a kultuszminiszterhez. A kormány még aznap este elrendelte valamennyi görög katolikus püspök letartóztatását. A tervezet a Rómától való függést hangsúlyozta, amit a kultuszminiszter elfogadhatatlannak ítélt; törölte a pápa főségére vonatkozó tételeket és kijelentette, hogy a görög katolikusokat említeni sem lehet, mert nem léteznek. A 45 szakaszból 8-at volt hajlandó elfogadni.
Az 1949-ben végzett bérmálási körút során Székelyudvarhelyről már hegyi utakon kellett hazamenekülnie, de jól tudta, hogy előbb-utóbb úgy is letartóztatják. Nem érte hát váratlanul, amikor június 20-án telefonon felszólították, hogy másnap induljon Bukarestbe a miniszterelnökhöz kihallgatásra. Egy ismeretlen sofőr jött érte, és nemsokára már ponyvás teherautón szállították első cellája felé.
A letartóztatások folytatódtak. Novemberben csukták börtönbe mások mellett dr. SZÁSZ PÁLT, KORPARICH EDÉT és KURKÓ GYÁRFÁST; ’50 februárjában LAKATOS ISTVÁNT, dr. VENCZEL JÓZSEFET, gr. TELEKI ÁDÁMOT, BODOR BERTALAN bankigazgatót és dr. PÁSZTAI GÉZA ügyvédet. Megkezdődtek a kihallgatások a belügyminisztérium pincéjében. Nyilvánvaló volt, hogy nagy kirakatpert készítenek elő a romániai magyarok megfélemlítésére. Már a szereplők is megvoltak: lesz egy római katolikus püspök, egy gróf a Teleki családból, egy bankigazgató, egy földbirtokos (SZÁSZ PÁL), a Romániai Szociáldemokrata Párt magyar tagozatának elnöke (LAKATOS ISTVÁN), és egy lecsúszott kommunista (KURKÓ GYÁRFÁS). A vallatási módszerek változatosak voltak. KURKÓ GYÁRFÁS semmit nem tudott a memorandumról, hiszen ő hithű kommunista volt. Ő volt az MNSZ elnöke, amikor megszavazták Marosvásárhelyen azt a határozatot, amely szerint az erdélyi magyarság Romániához akar tartozni. Addig kínozták, amíg megbolondult. Azért csak elítélték 25 évre, amiből 15 évet le is töltött, mint jámbor bolond, aki reggeltől estig SZTÁLINNAL és RÁKOSIVAL beszélget. Dr. PÁSZTAI GÉZÁT, aki szocialista ügyvéd volt mindkét szemére megvakították. Öt évig tartották fogva ítélet nélkül, aztán kiengedték. Vakon tengette az életét még húsz évig. MÁRTON ÁRONT nem verték, de megtudták, hogy gyomorfekélye van, és ennek megfelelő élelemmel látták el (gyakran vért hányt). VENCZEL JÓZSEFET és LAKATOS ISTVÁNT családtagjaik letartóztatásával zsarolták meg.

Az idézetek forrása - Duka Árpád :Szemináriumi dolgozat történelemből

demszkij
  Válasz | 2004. február 24. 16:24 | Sorszám: 5
MÁRTON ÁRON

A békeszerződés után[/b]

A békeszerződés után nagy változások történtek Romániában. Még 1946 novemberében választások voltak, ahol a koránykoalíció győzött. Az MNSZ megkapta a románok által neki ígért 29 parlamenti mandátumot. Más magyar párt működését nem engedélyezték. 1948. december 30-án lemondatták MIHÁLY királyt. Hamarosan feloszlatták az összes politikai pártot és megszüntették az összes újságot, amely nem a Román Kommunista Párt tulajdonában volt. Ezt igen egyszerűen oldották meg: többé nem kaptak papírt. Természetesen az MNSZ-t is feloszlatták, hisz már nem volt rá szükség. Feloszlatták az EMGE-t, megszünt a Magyar Hitel- és Gazdasági Szövetkezet Központja, melynek vagyona 1945. december 31-én másfélmilliárd lejt tett ki. Bezárták a Fogyasztási Szövetkezetek Központját is. A tőke és az ingatlanok a román megyei federálék tulajdonába mentek át. A kolozsvári magyar egyetemet beolvasztották a román egyetembe.
Megkezdődtek a letartóztatások is. Börtönbe kerültek a Nemzeti Parasztpárt vezetői, a Liberális Párt és az összes polgári párt vezetője. Jellemző, hogy IULIU MANIU, DINU BRăTIANU, TITEL PETRESCU és LUCREţIU PăTRăşCANU az első antifasiszta kormány államminiszterei, az 1944-es kiugrás szervezői, ugyancsak börtönbe kerültek. MANIU és BRăTIANU a börtönben haltak meg. PăTRăşCANU, kommunista igazságügy minisztert főbe lőtték (később rehabilitálták), TITEL PETRESCUT, aki életfogytiglant kapott, 1956-ban – súlyos betegen – hazaküldték meghalni. De bebörtönözték TăTăRESCU, volt külügyminisztert is, aki annak idején a párizsi béketárgyalásokon képviselte Romániát. Nem volt már szükség tudására, tekintélyére.

Az 1946-os csíksomlyói búcsú és a letartóztatás

MÁRTON ÁRON 1945-ben egy rövidebb, ’46-ban pedig egy hosszabb, PETRU GROZÁNAK címzett levélben tiltakozott az erdélyi magyarság helyzete miatt. A csíksomlyói pünkösdi búcsún elérkezettnek látta az időt, hogy felrázza a népet kábultságából. A körmenetet népgyűléssé akarta változtatni. Beszédtervezetét az előző este vitatta meg barátaival. Könyörögve kérték, hogy ne olvassa fel a tervezett memorandumot és enyhítsen beszéde hevületén. A püspök hajnalig imádkozott, végül is nem olvasta fel a memorandumot, de mégis volt olyan részlet a prédikációjában, amit később a perében felhasználhattak ellene.
’47-ben az állam korlátozta a vallási rendezvényeket, körmeneteket (katonai zenekart vezényeltek ki a püspök szentbeszédeire, leállították és elterelték a forgalmat a búcsúk, ünnepek alkalmával). MÁRTON ÁRON ’48. október 3-án körlevélben tiltakozott az iskolák államosítása ellen. A körlevelet minden templomban felolvastatta. A római és görög katolikus püspökök közös manifesztumot nyújtottak be a kultuszminisztériumhoz. Az állam válaszul a tíz püspökből hetet leváltott. (MÁRTON ÁRONT nem.) A görög katolikus papságot rákényszeríttette egy nyilatkozat aláírására, miszerint “önként és dalolva" vissza akarnak térni az “orthodox anya kebelére". 1,6 millió embert kényszerítettek így vallásának megváltoztatására.
A püspöki kar megbízásából MÁRTON ÁRON egy, az egyházjog alapján álló, új javaslatot készített, amelyet 1948. október 28-án eljuttatak a kultuszminiszterhez. A kormány még aznap este elrendelte valamennyi görög katolikus püspök letartóztatását. A tervezet a Rómától való függést hangsúlyozta, amit a kultuszminiszter elfogadhatatlannak ítélt; törölte a pápa főségére vonatkozó tételeket és kijelentette, hogy a görög katolikusokat említeni sem lehet, mert nem léteznek. A 45 szakaszból 8-at volt hajlandó elfogadni.
Az 1949-ben végzett bérmálási körút során Székelyudvarhelyről már hegyi utakon kellett hazamenekülnie, de jól tudta, hogy előbb-utóbb úgy is letartóztatják. Nem érte hát váratlanul, amikor június 20-án telefonon felszólították, hogy másnap induljon Bukarestbe a miniszterelnökhöz kihallgatásra. Egy ismeretlen sofőr jött érte, és nemsokára már ponyvás teherautón szállították első cellája felé.
A letartóztatások folytatódtak. Novemberben csukták börtönbe mások mellett dr. SZÁSZ PÁLT, KORPARICH EDÉT és KURKÓ GYÁRFÁST; ’50 februárjában LAKATOS ISTVÁNT, dr. VENCZEL JÓZSEFET, gr. TELEKI ÁDÁMOT, BODOR BERTALAN bankigazgatót és dr. PÁSZTAI GÉZA ügyvédet. Megkezdődtek a kihallgatások a belügyminisztérium pincéjében. Nyilvánvaló volt, hogy nagy kirakatpert készítenek elő a romániai magyarok megfélemlítésére. Már a szereplők is megvoltak: lesz egy római katolikus püspök, egy gróf a Teleki családból, egy bankigazgató, egy földbirtokos (SZÁSZ PÁL), a Romániai Szociáldemokrata Párt magyar tagozatának elnöke (LAKATOS ISTVÁN), és egy lecsúszott kommunista (KURKÓ GYÁRFÁS). A vallatási módszerek változatosak voltak. KURKÓ GYÁRFÁS semmit nem tudott a memorandumról, hiszen ő hithű kommunista volt. Ő volt az MNSZ elnöke, amikor megszavazták Marosvásárhelyen azt a határozatot, amely szerint az erdélyi magyarság Romániához akar tartozni. Addig kínozták, amíg megbolondult. Azért csak elítélték 25 évre, amiből 15 évet le is töltött, mint jámbor bolond, aki reggeltől estig SZTÁLINNAL és RÁKOSIVAL beszélget. Dr. PÁSZTAI GÉZÁT, aki szocialista ügyvéd volt mindkét szemére megvakították. Öt évig tartották fogva ítélet nélkül, aztán kiengedték. Vakon tengette az életét még húsz évig. MÁRTON ÁRONT nem verték, de megtudták, hogy gyomorfekélye van, és ennek megfelelő élelemmel látták el (gyakran vért hányt). VENCZEL JÓZSEFET és LAKATOS ISTVÁNT családtagjaik letartóztatásával zsarolták meg.

[i]Az idézetek forrása uka Árpád :Szemináriumi dolgozat történelemből

demszkij
  Válasz | 2004. február 23. 23:44 | Sorszám: 4
MÁRTON ÁRON

A marosvásárhelyi gyűlés és a memorandum


1944. augusztus 23-án szintén Kolozsváron tartózkodott, amikor Románia átállt a szovjet oldalra. Most sem tudták lebeszélni arról, hogy azonnal hazautazzon.
A románok a nagy történelmi pillanatokban mindig fel tudták használni kitűnő politikusaikat. Most is jól tudták, hogy nemsokára tárgyalások kezdődnek Erdély hovatartozásáról, és ők a győztes oldalról érvelnek majd. De azt is tudták, hogy a leghatásosabb ütőkártya az lenne, ha maguk az erdélyi magyarok kérnék a Romániához való csatlakozást. És ez nem is tűnt olyan lehetetlennek a MADOSZ (az erdélyi magyar kommunisták pártja) segítségével, amely teljesen a román kommunisták befolyása alatt állt. A MADOSZ-nak (időközben Magyar Népi Szövetségre változtatta nevét) megígérték, hogy a magyar pártok között monopol helyzetet fog élvezni, sőt kilátásba helyezték, hogy 25-30 parlamenti mandátumot és államtitkári pozíciókat is kap. ’45. november 15-én össze is ült az Magyar Népi Szövetség Központi Bizottsága Marosvásárhelyen. A Szövetség elnöke KURKÓ GYÁRFÁS kisiparos volt. Az első fogalmazványt, mely szerint “az erdélyi magyarság kijelenti, hogy Romániához akar tartozni, mert a román kormány a legnagyobb megértéssel viseltetik a magyarsággal szemben", még a kommunisták sem tudták elfogadni. Végül az ügyvédek megfogalmaztak egy szöveget, amit el is fogadtak: “Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség megvalósításának, a határok feloldásának a kérdése. Nem helyeselhető semmiféle ‘áttelepítés’, amely anyaföldünktől szakítana el. Nem helyeselhető semmiféle olyan törekvés, akár magyar, akár román részről, amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel, a nemzetközi reakció szolgálatába Erdélyből újra háborús tűzfészket teremtene." Ezt a szöveget nem verték nagy dobra, de a párizsi konferencián TăTăRESCU román külügyminiszter, mint az erdélyi magyarok óriási többségének kívánságát olvasta fel.
A határozat híre mégis kiszivárgott. Amikor MÁRTON ÁRONHOZ is eljutott, a püspök magához hívta dr. SZÁSZ PÁLT és VENCZEL JÓZSEFET. SZÁSZ PÁL az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet elnöke volt, amely 200.000-es taglétszámával, tőkéjével és modern gépparkjával az erdélyi gazdasági élet egyik vezető szerve volt. VENCZEL JÓZSEF egyetemi professzor pedig a Hitel c. folyóirat egyik szerkesztőjeként, az erdélyi magyarság kiemelkedő vezetőjének számított. A püspök kettejükkel beszélte meg a sürgős tennivalókat. Össze kellett állítaniuk egy memorandumot, amely tartalmazza a következőket:
1. Az MNSZ a Román Kommunista Párt magyar nyelvű fiókszervezete. Minthogy Erdély népének még 5%-a sem kommunista, az MNSZ-nek nincs joga a magyarság nevében nyilatkozni. Az MNSZ vezetői, akik az RKP (Román Kommunista Párt) tagjai, pártfegyelem alatt állnak és csak olyan határozatokat hozhatnak, amelyek a jelenlegi kormánynak megfelelnek, függetlenül attól, hogy előnyös-e ez a magyarságnak, vagy sem.
2. A két világháború között sokan meggyőződhettek arról, hogy Trianont a vesztes országokkal szembeni elfogultság diktálta és ezért a döntések nem egy esetben téves megokolásokat eredményeztek. Most alkalom kínálkozik arra, hogy a magyarság rovására elkövetett túlzásokat egy új békeszerződés szövege jóvátegye. Romániában közel 2 millió magyar él. Ezeknek a sorsát nem lehet frázisokkal és ígéretekkel elintézni. Úgy kell meghúzni a határokat, hogy a magyarok közül legalább 1,2 millió kerüljön vissza saját nemzetéhez. A Dél-Erdélyben maradt magyarok és az Észak-Erdélyben maradt románok kölcsönös kártérítéssel, önként hazát cserélhetnek és örökre megoldódik a két nemzet közötti nemzeti vita. Nem akarunk igazságtalanságot. Nem akarunk olyan földet, ahol román testvéreink élnek többségben. Tartozzanak ők is a saját nemzetükhöz.
3. Az erdélyi magyarságot olyan személy képviselje a béketárgyalásokon, aki független és az erdélyi magyarság szempontjából teljesen megbízható. A legalkalmasabb lenne dr. TELEKI GÉZA egyetemi tanár, aki ismeri Erdélyt és Erdély történetét nemzeti összetételét.
4. A memorandumot azoknak az erdélyi magyar intézményeknek vezetői írják alá, akiket tagjai szabadon választhattak, vagy a törvény és tradíciók értelmében állásuknál fogva a magyarság elismert vezetői Erdélyben.
1945 decemberének első hetében volt az első megbeszélés Kolozsváron. Jelen volt dr. SZÁSZ PÁL, az EMGE elnöke, KORPARICH EDE, a Romániai Magyar Fogyasztási Szövetkezet elnöke, LAKATOS ISTVÁN, a Romániai Magyar Hitel- és Gazdasági Szövetkezet elnöke, dr. BÚZA LÁSZLÓ, a magyar egyetemen a nemzetközi jog professzora, dr. JUHÁSZ ISTVÁN, a Kolozsvári Református teológia rektora, dr. NAGY GÉZA, az Erdélyi Múzeum Egyesület titkára, dr. VENCZEL JÓZSEF, egyetemi tanár, a Teleki Pál Tudományos Intézet titkára. Az értekezlet több óráig tartó tanácskozás után a következő határozatot hozta: megbízza dr. BÚZA LÁSZLÓ professzor urat, a nemzetközi jog tanárát, hogy az elhangzottak alapján szerkessze meg a memorandumot, amelynek a következőket kell tartalmaznia:
1. Bizonyítsa be, hogy a Magyar Népi Szövetség csak a magyar anyanyelvű kommunisták nevében nyilatkozhat és az erdélyi magyarságot nem képviseli.
2. Indokolja meg, hogy közel 2 millió magyar sorsát nem lehet ígéretekkel megoldani.
3. Dr. VENCZEL JÓZSEF rajzoljon mellékletnek egy néprajzi térképet a 1910-es népszámlálás alapján, s azon úgy húzza meg a választóvonalakat, hogy minél kevesebb magyar maradjon Romániában, és ugyancsak minél kevesebb román kerüljön Magyarországra. A néprajzi térképet a memorandummal együtt eljuttatják a tárgyalásokon résztvevő nagyhatalmakhoz.
Minthogy RÁKOSI MÁTYÁS magyar meggyőződése és GYÖNGYÖSI JÁNOS magyar külügyminiszter szakmai fölkészültségében nem bízhattak meg, úgy határoztak, hogy a béketárgyalások alkalmával az erdélyiek ügyének képviseletére dr. TELEKI GÉZA, magyarországi egyetemi tanárt kérik fel. A memorandumot Erdély magyarságának óriási többségét képviselő öt intézmény vezetője írta alá. Az aláírók: MÁRTON ÁRON, Erdély római katolikus püspöke, VÁSÁRHELYI JÁNOS, Erdély református püspöke, Dr. SZÁSZ PÁL, az Erdélyi Gazdasági Egyesület elnöke, KORPARICH EDE, a Romániai Magyar Fogyasztási Szövetkezetek elnöke, LAKATOS ISTVÁN, a Romániai Magyar Hitel- és Gazdasági Szövetkezetek elnöke.
A katolikus és a református püspök vallási alapon képviselte az erdélyi magyarság nagy részét, az EMGE kb. 200.000 taggal rendelkezett, a két szövetkezeti központhoz pedig 1102 szövetkezet csatlakozott, közel 600.000 taggal.
VENCZEL JÓZSEF megszerkesztette a térképet, mely szerint 1.350.000 magyar és 850.000 román csatlakozott volna Magyarországhoz. A memorandumot efordították négy nyelvre, elkészítették dr. TELEKI GÉZA megbízólevelét és mind az öten aláírták. Dr. NÉKÁM SÁNDORT, Magyarország bukaresti nagykövetét kérték meg, hogy a megbízólevelet kézbesítse TELEKINEK, és hogy a magyar kormányt rávegye a memorandum támogatására.
NÉKÁM eljuttatta a memorandumot a szövetségesekhez, de rossz hírekkel tért vissza. Elmondta, hogy. Minthogy az Egyesült Államokban végezte egyetemi tanulmányait, régi ismerősként volt alkalma beszélni az amerikai delegáció egyes tagjaival. Tőlük tudta meg, hogy 1946. május 7-én ülnek össze a nagyhatalmak képviselői (Szovjetunió, Egyesült Államok, Anglia, Franciaország), hogy megfogalmazzák a párizsi békekonferencia elé terjesztendő szerződés szövegét. NÉKÁM értesülése szerint Egyesült Államok álláspontja az, hogy a Magyarországot ért igazságtalanságokon változtatni kell, ezzel véget vetve az állandó revíziós agitációnak. Franciaország, de különösen a Szovjetunió ellenezte a változásokat. Az oroszok dühösek, mert a SZÁLASI vezette Magyarország a végsőkig kitartott Németország mellett, ellentétben a románokkal akik kiugrásuk után kilenc hónapig harcoltak is a németek ellen.
De NÉKÁM ennél rosszabb hírt is hozott: a magyar kormány ugyanis nem vállalta az erdélyi magyarság támogatását. A kommunisták, akik ilyen kérdésekben is hangadók voltak, ismerték Szovjetunió álláspontját és nem mertek szembe kerülni a szovjet állásponttal. Amikor NÉKÁM SÁNDOR megpróbálta meggyőzni RÁKOSIT, ezt a választ kapta: “A Szovjetunió még 1943-ban kijelentette, hogy Erdély sorsa attól függ, hogy melyik ország fordul szembe hamarabb Németországgal, és melyik segíti hatásosabban a szövetségesek antifasiszta háborúját. Ez egy ünnepélyes ígéret volt, amit a Szovjetunió és szövetségesei be is tartanak. Románia 1944. augusztus 23-án kilépett a háborúból és azonnal 12 hadosztállyal vett részt a fasiszták elleni háborúban. 9 hónapig harcolt és 111 ezer katonát veszített a szövetségesek oldalán. Ezzel szemben Magyarország SZÁLASI FERENC vezetése alatt a végsőkig kitartott a németek mellett. A Debreceni Kormány egyetlen hadosztállyal sem volt képes hozzájárulni a szövetségesek küzdelméhez. Ezen kívül Észak-Erdélyt a magyarok fasiszta nagyhatalmaktól kapták vissza. A szövetségesek még a háború idején kijelentették, hogy a fasiszták által eszközölt határváltoztatásokat nem fogják nem fogják elismerni. Magyarország nem követelhet lehetetlent. Megpróbáljuk ezzel szemben a határszéli magyar városokat, Aradot, Nagyváradot, Szatmárt és a magyarlakta határsávot visszakérni. Hogy vissza is kapjuk azonban, erre nincs nagy reményünk."
A magyarországi politikusok tehát nem támogatták TELEKI küldetését. Nem képviselhettek két különböző álláspontot a tárgyalásokon azzal, hogy GYÖNGYÖSI 4000 km2 határ menti sávot Teleki pedig Észak-Erdélyt igényeli. A május 7-ei tárgyalásokon az Egyesült Államok képviselője valóban kérte a trianoni békeszerződés módosítását, viszont Franciaország és Szovjetunió kitartott álláspontja mellett.
A július 29-én kezdődő Párizsi tárgyalásokon GYÖNGYÖSI JÁNOS külügyminiszter vezette a magyar küldöttséget. Az erdélyiek memorandumát azonban nem adták át. 4000 km2-t kértek vissza a Trianon által Romániához csatolt 104.000 km2-ből. GHEORGHE TăTăRESCU román külügyminiszter kétszer szólalt fel a tárgyalások folyamán. Először augusztus 14-én, azt kérte, ismerjék el, hogy Románia 44 augusztus 23-a után 14 hadosztállyal harcolt a szövetségesek oldalán. Kérte, hogy könnyítsenek a jóvátételek terhein, amelyek akadályozzák Románia gazdasági újjászületését. Ugyanakkor azt is kérte, hogy Románia is kapjon kártérítést Németországtól és Magyarországtól, hiszen ezekkel az országokkal szemben Románia hadat viselt nyolc és fél hónapon át. Második beszédében 1946. szeptember 2-án visszautasította a magyar küldöttek 4000 km2-es visszacsatolási kérelmét. Megfelel a valóságnak, hogy ezen a területen a magyarok laknak többségben. De a három határszéli város, Arad, Nagyvárad és Szatmár, három vármegyének gazdasági, kulturális és vallási központja, és olyan vasúti csomópontok, amelyek nélkül e három megye gazdasági és kulturális élete megbénulna. A szóban forgó területen 483.000 lakos él, de lecsatolásuk 1.572.000 ember gazdasági fejlődését tenné lehetetlenné. A lecsatolásra már csak azért sincs szükség, mert a magyarok Románia területén mindent megkapnak, ami gazdasági és kulturális fejlődésüket biztosítja. Felolvasta a Marosvásárhelyen magyar kommunistákkal megszavaztatott szöveget is. A nagyhatalmak Romániának adtak igazat. A 4000 km2-re vonatkozó magyar igényét is elutasították.
Amikor MÁRTON ÁRON értesült az eseményekről felkérte a memorandum aláíróit, hogy készítsenek egy újabb tiltakozó levelet. LAKATOS ISTVÁN a következőképpen hárította el a kérést: “Püspök úr! Én szívesen aláírtam a memorandumot, mert reméltem, hogy az igazságos álláspontot képviselve, hasznára lehetek az erdélyi magyarságnak. Akkor még volt eshetősége annak, hogy szavunkat meghallgatják. Ma már erre semmi kilátás nincs. A békeszerződést nem fogják megváltoztatni. Felteszem a kérdést, egy platonikus tiltakozás használna-e az erdélyi magyarság ügyének és azoknak az intézményeknek, amelyeket képviselünk. Ne felejtsük ez azt sem, hogy amikor a memorandumot aláírtuk, még magyar állampolgárok voltunk és egy vitatott területen laktunk, úgyhogy szabadon elmondhattuk véleményünket a határkédésben. De ma már más a helyzet. A bécsi döntés hivatalos megsemmisítése után mi ismét román állampolgárok lettünk jogilag is, és most állást foglalni Románia területi érdekei ellen, hazaárulási pert vonhat maga után. Én nem félek egy pertől sem, ha segít az erdélyi magyarság helyzetén, de a legcsekélyebb gyakorlati eredmény kilátása nélkül nem hiszem, hogy érdemes lenne intézményeinket és saját életünket is veszélyeztetni. Az én álláspontom az, hogy a tiltakozó levélnek, vagy táviratnak gyakorlati eredménye úgysem lesz, tehát nem érdemes elküldeni." Miután VÁSÁRHELYI JÁNOS is csatlakozott LAKATOS ISTVÁN véleményéhez, MÁRTON ÁRON visszavonta indítványát.

demszkij
  Válasz | 2004. február 23. 02:19 | Sorszám: 3
MÁRTON ÁRON

1944. május 18-ai Kolozsvári mondott beszéde és levelei a magyarországi miniszterekhez

1944 tavaszán Észak-Erdélyi bérmakörútja során MÁRTON ÁRON keserűséggel a szívében érkezett Kolozsvárra, ahol papszentelésre várták. A Szt. Mihály templomban mondott felejthetetlen beszédében így szólt: “Értesültem, hogy híveim az egyházmegye legkeletibb határától kezdve mélységes megdöbbenéssel fogadták ismert személyiségek szabadságának korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket. Ugyanúgy aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedéseket. Örömmel hallottam híveimnek ezt az erkölcsi felfogását, véleményét és ítéletét..." A város zsongott a beszéd hatására. Sokan féltették a püspököt és kérték, hogy minél előbb utazzon vissza Romániába.
Mindnyájan meglepődtek, amikor másnap a helytartóságról egy tisztviselőt kért írógéppel, papírral, indigóval. Felment hozzá a város prefektusa, régi jó barátja, és két másik barátja kétségbeesetten mondták el, hogy még ők sem tudják vállalni a felelőséget a prédikációért, és félnek, hogy letartóztatják a püspököt. MÁRTON ÁRON ezt válaszolta: “a szemetek világa". Aztán diktálni kezdte a leveleket.
Az első így hangzott: “Mélyen tisztelt Miniszterelnök úr. Az egyházmegyém népével együtt megdöbbenve kellett tapasztalnom a felelőtlen intézkedést, hogy a zsidóságnak még az életét sem kímélik meg, az embertelenségnek az utolsó határáig mentek el. Tisztelettel, de felelőségemnek teljes tudatában figyelmeztetem, hogy ilyen tényért egy embernek, még ha miniszterelnök, vagy egy kormánynak sem elég a felelősége, mert ennek a terhét egy egész nép viseli, éppen ezért kérem, hogy ezt a rendelkezést azonnal vonja vissza, amit még jóvá tud tenni, azt tegye jóvá, mert ennek bűnhődését a mi népünk fogja megérni." És elcímeztette a levelet SZTÓJAI DÖME miniszterelnöknek. Utána újabb papírt tetetett a gépbe és folytatta: “Mélyen tisztelt Belügyminiszter úr! Az elmúlt évtizedek alatt mi nem tudtunk eléggé örvendeni, amikor jeles barátaival együtt Csehszlovákiában védelmébe vette az ottani magyarságot. Irodalmat teremtettek, a csehszlovákiai parlamentben a magyarságnak tekintélyt szereztek, szavuknak súlyt adtak. Annál nagyobb a megdöbbenésünk, hogy bár meggyőződéses katolikus embernek ismerjük Önt, most az intézkedéseiben nemcsak, hogy nem keresztény, hanem az emberiesség színvonalát sem éri el. Tisztelettel, de a szónak minden súlyával kérem, hogy a legutóbbi intézkedéseit azonnal vonja vissza, vagy ha ezt nem teheti, azonnal adja be a belügyminiszterségről való lemondását!" A levelet JAROSS ANDORNAK címeztette.

demszkij
  Válasz | 2004. február 22. 23:31 | Sorszám: 2
MÁRTON ÁRON

politikai tevékenysége

1. Az erdélyi magyarok politikai helyzete 1918 után
A Romániával való uniót kimondó gyulafehérvári határozatban (1918. dec. 1-2.) az erdélyi románság vezetői a következőképpen szóltak a nemzetiségi jogokról: “Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához és igazságszolgáltatásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből való egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre minden nép népességének arányában nyer jogot." Románia az Antanttal 1919. december 9-én kötött nemzetközi szerződésben vállalta a kissebségi jogok tiszteletben tartását. A szerződés a nem románok számára biztosította az általános jogegyenlőséget, a szabad nyelvhasználatot, a nemzetiségi oktatást, a székelyeknek és szászoknak némi kulturális autonómiát is kilátásba helyezett. A jogegyenlőséget elvben a liberális jellegű 1923-as alkotmány is megerősítette, de az országot “román nemzetállammá" nyilvánította, és nem emelte törvényerőre a gyulafehérvári határozat kisebbségeknek tett ígéreteit.
A leszakadt Erdélyben nehezen indult meg a kisebbségek politikai szervezkedése. A demokratikus szellemű KÓS KÁROLY 1921 júniusában Bánffyhunyadon szervezett meg egy néppártot, ez azonban nem tudott országos jelentőségre szert tenni.
A különböző demokratikus és arisztokrata pártalapítási kísérletek után, 1922 végén kerülhetett sor egy időtálló szervezet, a konzervatív szellemű Országos Magyar Párt létrehozására. A párt ’23-ban egyezményt kötött GOGÁVAL, aki AVARESCU tábornok Néppártját képviselte. A megállapodás a legalább 25%-os magyar lakosságú községekben az egyházak számára bizonyos autonómiát, a felekezeti iskoláknak nyilvánossági jogot, más magyar nyelvű kulturális intézmények működésének megkönnyítését, az anyanyelv széleskörű használatát ígérte abban az esetben, hogyha a magyarok a választásokon közösen indulnak a Néppárttal és győznek. A Magyar Párt ezt a megállapodást azonban rövidesen felmondta, és ’26-ban az erősebbnek látszó Liberális Párttal kötött hasonló megegyezést, hamarosan azonban ismét visszakanyarodott a néppárti szövetséghez, majd a német kisebbséggel, aztán újból a liberálisokkal kísérletezett. Ezek az egyezkedések a kis pártokat sújtó választási rendszer ellenére is biztosították néhány magyar parlamenti képviselő megválasztását, de az ígéreteket a kormányok nem váltották be, a paktumpolitika a gyakorlatban tehát nem sokat javított a magyarság sorsán.
Aktív tevékenységet fejtettek ki az erdélyi magyar kommunisták, őket viszont jelentősen befolyásolta a Román Kommunista Párt. 1934-ben a román kommunisták útmutatása alapján a Magyar Párt ellenzékéből jött létre a Magyar Dolgozók Szövetsége (a MADOSZ), amely egy progresszív gazdasági és társadalmi politika keretében, az általános demokratizálás jegyében kereste a nemzetiségi kérdés megoldását és az önrendelkezési jog biztosítását.
1938-ban BÁNFFY MIKLÓS vezetésével létrejött a Magyar Népközösség, a magyarság kulturális és gazdasági-társadalmi képviseletének ellátására. Ekkor indultak tárgyalások egy új kisebbségi statútumról is, amely különösen az oktatásban, a kulturális intézmények és az egyházak működésében ígért javulást. A tartós nemzeti elnyomás és az eluralkodó belpolitikai káosz hatására az erdélyi magyarság többsége ekkor már szkeptikusan tekintett az ilyen egyezkedési kísérletekre.

MÁRTON ÁRON

püspökségének első évei

MÁRTON ÁRON “trónra lépésekor" az erdélyi magyarság jogainak érdekképviseletét ellátni hivatott politikai erőket a megosztottság jellemezte. A közvélemény pedig bizalmatlanul tekintett a politikai erőkre. A püspök igyekezett kibékíteni a különböző irányzatokat több-kevesebb eredménnyel.
Újabb éles fordulatot hozott az 1940. augusztus 30-án kötött második bécsi döntés, amely Magyarországhoz csatolta Erdély északi és keleti részét. A határvonal etnikailag és főleg gazdaságilag nagyon megalapozatlan volt. Az 1.344.000 (52,1%) magyarral 1.069.000 (41,5%) román és 47.000 (1,8%) német került Magyarországra. Dél-Erdélyben 500.000 magyar maradt. A kettéválasztással egy időben megindult a kölcsönös kivándorlás. 1944-ig északról mintegy 220.000 román, délről 150.000 magyar menekült el. MÁRTON ÁRON Dél-Erdélyben maradt. Az északi rész vezetésével püspöki helynökként Sándor Imrét bízta meg. A teológia is Kolozsvárra költözött át. A német uralommal mind Magyarországon mind Romániában lábara kapott a német nacionalizmus és az antiszemitizmus. A németek ott is követelték a német nyelv kizárólagos használatát (pl. az istentiszteleteken) ahol nem ők voltak többségben. A püspök Nagyszebenben nem volt hajlandó németül prédikálni. A háború után viszont, amikor tömegesen deportálták a németeket, ott is anyanyelvükön szólt hozzájuk ahol ők voltak kisebbségben. A déli részen folytatódott az elrománosítás. Hivatalos és nyilvános helyeken megjelentek a feliratok: “Csak románul beszéljetek!" A boltokban megszólták a vásárlót, ha magyarul vagy németül kért valamit. Hivatalokban természetesnek vették, hogy csak az állam nyelvén lehet rendelkezésre állni. A telefonbeszélgetéseket szétkapcsolták, ha magyarul kezdődtek. A leveleket cenzúrázták, de kézbesítették.

demszkij
  Válasz | 2004. február 22. 23:26 | Sorszám: 1
MÁRTON ÁRON

rövid életrajza

1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson MÁRTON ÁGOSTON és KURKÓ JULIANNA földműves házaspár gyermekeként. Két fiú és egy lánytestvére volt. 1903-06 között szülőfalujában járt elemi iskolába. Középiskolai éveit Csíksomlyón kezdte 1907-ben az ősi observáns ferencesek gimnáziumában. Az iskola 1910-ben Csíkszeredába költözött át. Középiskolai tanulmányait már Gyulafehérváron fejezte be, 1915. június 12-én érettségizett. Még ebben az évben behívót kapott és végigharcolta az első világháborút. 1918-ban szerelt le három sebesüléssel, hadnagyi rangban. Hazament Csíksomlyóra és két évet dolgozott földművesként mielőtt jelentkezett a teológiára.
1924. július 6-án szentelte pappá gróf MAJLÁTH GUSZTÁV KÁROLY püspök. Első, Ditróban töltött kápláni éve után Gyergyószentmiklósra helyezték, ahol 1926-tól az Állami Főgimnázium hittanára volt. ’28-tól a Marosvásárhelyi Római Katólikus Főgimnázium hittanára és a fiúnevelő intézet igazgatóhelyettese. Egy év múlva plébánosi kinevezést kapott Verestoronyra újabb egy év elteltével pedig udvari káplán és püspöki levéltáros lett Fehérváron. 1932 szeptemberétől püspöki titkár és az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség egyetemi osztályának vezetője, egyetemi lelkész és hitszónok. 1933-ban indította el az Erdélyi Iskola c. népnevelésügyi folyóiratot. 1934-ben a Katolikus Népszövetség igazgatójává nevezték ki.
1936 áprilisában került Kolozsvárra a Szt. Mihály plébániára, mint helyettes plébános. ’38 augusztusában plébánosi kinevezést kapott, de még beiktatása előtt, meghalt VORBUCHNER ADOLF püspök (MAJLÁTH utóda) és a szentszék őt nevezte ki az egyházmenye apostoli adminisztrátorává. A kormányzást szeptember 21-én vette át. December 24-én XI. PIUSZ kinevezte a Gyulafehérvári egyházmegye püspökévé. ’39. február 12-én szentelték fel.
Az 1940 augusztusában hozott második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolta, MÁRTON ÁRON Dél-Erdélyben maradt. 1949 júniusában letartóztatták, és csak ’55 februárjában szabadult ki. Márciusban tért vissza Gyulafehérvárra. 1957-től ’67-ig házi őrizetben volt a püspökségen. 1972-ben kezdődött súlyos rákbetegsége. VI. PÁL dr. JAKAB ANTALT nevezte ki segédpüspökké, aki ’76-tól gyakorlatilag, ’80 áprilisától pedig hivatalosan is átvette az egyházmegye kormányzását. MÁRTON ÁRON püspök 1980. szeptember 29-én fejezte be életét és október 4-n temették el a székesegyház kriptájába.

demszkij
  Válasz | 2004. február 18. 01:02 | Sorszám: 0
Tudom lehetne jóval előbbi időkkel kezdeni,de az időrend nem kötelező:

"- Horthy István kormányzóhelyettes

Magyarország 1942. február 19-én megválasztott kormányzóhelyettese, a kormányzó fia, Horthy István tartalékos repülő főhadnagy, megválasztása után fél esztendővel, 1942. augusztus huszadikán kora reggel hősi halált halt a szovjet-orosz fronton. Vadászgépe röviddel a felszállás után lezuhant.
Horthy István gépészmérnöknek, a MÁV elnökének, tartalékos repülő főhadnagynak tragikus halála országszerte megdöbbenést keltett. Mivel köztudott volt a németországi állami nemzeti szocializmus iránti ellenszenve, s mivel a kormányzó, közvetlenül fiának megválasztása után, lemondatta a háborút kezdeményező Bárdossy László miniszterelnököt, helyébe a szintén Hitler-ellenes Kállay Miklóst nevezve ki: a közvélemény feltétélezhetőnek tartotta, hogy Horthy Istvánt Hitler parancsára tették el láb alól. Nyilaspárti körök ugyanakkor azt a rágalmat terjesztették, hogy a kormányzóhelyettes névnapi mulatozás után, önhibájából zuhant le. A találgatások a mai napig tartanak; újabban néhány könyv is megjelent e tárgyban. Most kezünkben tarthatjuk a kormányzóhelyettes özvegyének született Edelsheim-Gyulai Ilona grófnőnek a gondozásában kiadott emlékirat-gyűjteményt, szemtanúk tanúvallomásaival és Horthy István inasának, a harctéren tisztiszolgájának naplójával. Ez a szerény külsejű kötet eddig ismeretlen adatokat közöl, támpontokat nyújtva a további kutatásokhoz.
Az olvasó tájékoztatásául néhány mondat erejéig ki kell térnünk a kormányzóhelyettes harctéri szolgálatát megelőző eseményekre. Horthy István megválasztását, noha ő mérnökként és pilótaként idegenkedett politikai jellegű, államférfiúi feladatok ellátásától, belpolitikai viharok és csatározások előzték meg. Megválasztásának időpontja szerencsétlenül esett egybe az egy év múlva a Donnál elpusztult 2. hadsereg frontra küldésével. Van olyan német forrás, amely tudni véli, hogy a kormányzóhelyettes-választás és a hadsereg frontra küldése között összefüggés lett volna, Horthy Istvánt mindenesetre nagyon bántotta atyjának és a vezérkarnak ez a lépése, amúgy sem helyeselte háborús szereplésünket — osztozni kívánt tehát sok tízezernyi magyar katona sorsában. Ez a gesztus elismerésre méltó és rendkívüli. Nyomatékosan hangsúlyozandó ugyanis, hogy hozzá hasonló méltóságú államférfinak, ha már kimegy a harctérre, legalábbis tábornoki rangban-beosztásban kellene szolgálnia, ha pedig mégis ragaszkodik mérnökként megszerzett, szerény tartalékos tiszti rangjához, tapasztalatok szerzését lehetővé tévő, vezérkari jellegű beosztást kaphatott volna. Nem is szólva arról, hogy hetvennégy éves, akkor éppen betegeskedő atyjának helyettesítésére bármikor sor kerülhetett! Mindenképpen feltűnő tehát Horthy István frontra kerülésének módja: feltehetőleg atyjának ellenállását is le kellett küzdenie.
Az sem lehetetlen, hogy Horthy István és a vezérkar közötti viszony nem volt felhőtlen. Hogy a fronton nem dédelgették, az kétségtelen. Amikor tehát a kormányzó egyetlen, itthon élő fia — az ifjabb Miklós egy dél-amerikai államba delegált magyar követként a tengerentúlon tartózkodott — főhadnagyként csatlakozott a harctérre vezényelt csapatokhoz, akkor ez a tette éppúgy volt szolidaritást vállaló gesztus, mint tiltakozás.
Horthy István 1942. július harmadikától haláláig, augusztus huszadikán hajnalig harcolt az orosz fronton mint vadászpilóta. Feladata felderítő- és bombázógépek kísérése volt. Ezt a feladatot egy Héja elnevezésű, olasz gyártmányú, idejét múlt egyszemélyes vadászgéppel látta el. Ez a géptípus éppoly korszerűtlen volt a német Messerschmitt vadászok korában, mint a hadra kelt magyar sereg fegyverzete általában. „Most már mindenki belátja, hogy a Héják a követelésnek alig felelnek meg. Az orosz gépek sokkal jobbak." (A Napló augusztus 10-i bejegyzése.)
Horthy István első bevetése július hetedikén történt. Állandó életveszélyben, kedvezőtlen fel- és leszállási viszonyok között, ideiglenes repülőtérré kinevezett réteken és legelőkön szolgált és lakott, Csukás Kálmán őrnagy parancsnoksága alatt. A tisztiszolga naplója szerint alig volt nap, hogy a bevetésekről visszatérő gépek leszálláskor balesetet ne szenvedtek volna. A kerekek a legelők, kaszálók gödreiben elakadtak és a gépek felborultak. Augusztus nyolcadikára a vadászosztálynak már csak négy üzemképes repülőgépe maradt! „Szegény Rőmer zászlós úr a leszállásnál csúnyán átvágódott. A gépe teljesen összetörött." (július 17.)
A harci feladatok végrehajtásában kapkodás, bizonytalanság, tapasztalatlanság és a kiképzés hiánya mutatkozott meg. A magyar pilóták légi harc közben nehezen különböztették meg a velük együtt küzdő német és az ellenséges orosz gépeket; Csukás őrnagy egy ízben tévedésből lelőtt egy Heinkel 111-es német felderítőgépet, más alkalommal pedig egy JU 88-ast kezdett lőni, mire a német persze visszalőtt és a magyar osztályparancsnok golyótépte géppel tért haza... Egy másik magyar pilóta sebesülteket szállító német repülőgépet lőtt le, szintén tévedésből. Mindez alig egy hónap leforgása alatt, egyetlen vadászosztály keretén belül!
A kormányzóhelyettes Héja gépével kurta másfél hónap során a következő balesetek történtek: 1. Horthy István gépe bevetésről visszatérve július 8-án leszálláskor beleszaladt Csukás őrnagy gépébe. 2. Két nap múlva, július 10-én, szintén leszálláskor, a Héja egyik kereke gödörbe akadt, a gép átbukott, Összetörött, Horthy István fejjel lefelé mászott ki a gépből és besántikált a közös sátorba, ahol pihenni tért. Pihenni sem volt könnyű, mert a poshadt, piszkos pocsolyákból inni nem lehetett, de fürödni sem a piócák és a hullamérget terjesztő szúnyogok miatt. Az állomány eltetvesedett. Az étkezés csapnivaló volt. 3. A július 10-én balesetet szenvedett gépet 16-ra kijavították, ámde amikor Horthy főhadnagy kipróbálta, kiderült, hogy baj van a légcsavarral. Képzelhetjük azt a javítóműhelyt, ott a legelőn. A kormányzóhelyettes elrepült Kurszkba a rossz légcsavart géppel, hogy ott újat vételezzen.
4. Az így rendbe hozott gép motorja július 24-én a levegőben leállt, fa-tóműve nem nyílt ki. Mégis sikerült Horthynak épségben hasra tennie.
5. A Héja motorja augusztus 7-én ismét leállt. Kényszerleszállás. A kormányzóhelyettes a közelben állomásozó magyar alakulattól kölcsönkért motorkerékpáron tért vissza állomáshelyére. 6. Augusztus 19-én, a halálos baleset előtti napon a Héján újabb javításokat kellett végezni. Javítás után Horthy István a gépet rendben találta.
A kormányzóhelyettes ezzel a többszöri balesetet szenvedett, agyonjavítgatott, új állapotában is elavult géppel szállt fel a végzetes napon. Már az botrányos, hogy parancsnokai, elöljárói tűrték ezt az állapotot.
Fontos adat, hogy Horthy István 1942. augusztus huszadiki; hajnali bevetésekor, lezuhanása előtt kilőtte világító rakétáit! „Civil" fogalmazásban ez a következőket jelenti: „Gépem kormányozhatatlan, le fogok zuhanni, ez azonban nem ügyetlenségem következménye" Ha Ugyanis „ügyetlenségből" zuhan le, vagy ha lelövik, nincs módja és ideje a világító rakétát kilőni!
Horthy István tehát közvetlenül lezuhanása előtt géphibát észlelt!
Ezzel együtt mégis felmerül a kérdés: jó pilóta volt-e az 1942-ben harmincnyolc éves, tehát napi harci bevetések szempontjából túlkoros Horthy István? E kötet tanúvallomásai egyértelműen igazolják, hogy kiváló pilóta volt. 1939 nyarán egymaga repült Budaörsről az indiai Bombaybe egy Arado 79-es német sportgépen, hogy a menetrendszerű heti járattal odautazó brit küldöttség előtt érkezzék egy üzleti tárgyalásra. Egy év múlva, 1940 nyarán maga vezette gépén repült feleségével nászútra Észak-Afrikába és a Közel-Keletre. Repülőgép-vezetői képesítését mérnöki diplomájával csaknem egyidőben szerezte meg 1927-ben. 1929-ben üzemmérnök volt a csepeli repülőgépgyárban, 1929-1930-ban pedig az amerikai Ford-művekben.
Szakértelméhez tehát nem fér kétség. Társai nála is gyakrabban szenvedtek baleseteket a harctér ideiglenes repülőterein.
Halála akkor is szükségszerű volt, ha gépe és ő maga mégsem volt merénylet áldozata, hanem „csak" lezuhant. A kormányzóhelyettes úgy járt, mint az egész, sebtében harctérre küldött magyar hadsereg, amelynek sorsában részt kívánt venni. Hősi halált halt, mint annyi tízezren. Hősi halála ezért jelképes és a napjainkban országszerte felállított emlékművekre első helyen kellene nevét felvésni.
Figyelemre méltó, hogy rosszat sejtő, hűséges inasa a július 18-21. között odalátogatott Tost Gyula repülő alezredessel, a kormányzó szárnysegédjével őszinte beszámolót küldött a kormányzónénak, Horthy István édesanyjának: „Sok veszély fenyegeti itt a kormányzóhelyettes urat." Nem zárható ki, hogy Horthy István merénylet áldozata lett. Farkas György írja, hogy augusztus közepén, a baleset előtt néhány nappal, németek érkeztek a támaszpontra, senki sem tudta, miért.
De mi oka lehetett a német titkosszolgálatnak Horthy István megölésére? Erre vonatkozólag figyelemre méltó Horthy Istvánné közlése. A kormányzóhelyettesné ápolónőként működött a kijevi magyar tábori kórházban. Ukrajna német katonai parancsnoka augusztus 14-e és 18-a között átengedte neki villáját, hogy ott pár napi szabadságot kapott férjével találkozhasson. Horthy István 18-án este tért vissza Kijevből a tábori repülőtérre. Alig több, mint huszonnégy óra múlva halott volt. Horthy Istvánné szavai: „A fronton tapasztaltak alapján még jobban megerősödött benne az a meggyőződés, hogy a németek elvesztették a háborút, és azt is világosan látta, hogy ő sem a fronton, sem odahaza nem tud az ország helyzetén változtatni. Ezért úgy döntött, hogy hazatérte után el fog menni Angliába vagy az Egyesült Államokba és megpróbál ott tenni valamit hazája javára. Nekünk azonban, a családnak — mint mondotta - nem szabad tudnunk erről."
Ha a németek lehallgatták ezt a beszélgetést — ami valószínű -, akkor nem lehetetlen, hogy valóban az ő kezük volt a kormányzóhelyettes halálában. Azt, hogy a magyar államfő helyettese átszökjön a szövetségesekhez, meg kellett akadályozni. Az agyonstrapált gépen igazán nem lehetett nehéz babrálni...
De bármint történt is, mint láttuk, a harctéri körülmények, az özönvíz előtti harci repülőgépek, a pár összetört gép örökös javítgatása, a légigyőzelem-szerzés mámorában, viszont tapasztalat hiányában kellőképpen nem azonosított német gépek akaratlan le-lövöldözése, a leszálláskori örökös átbukások — mind a napjainkban szívesen makulátlannak ábrázolt magyar hadvezetés hibáinak dokumentumai. Szabó László vezérőrnagyot, a kormányzóhelyettes katonai tanácsadóját, aki nem is lakott vele együtt, Jány hadseregparancsnok augusztus 9-én elvezényelte; hadosztályparancsnoknak nevezte ki. Maga Jány vezérezredes, hadseregparancsnok, titkos tanácsos július 13-án látogatta meg a kormányzóhelyettest. Miről tárgyaltak: nem maradt nyoma. Ez a találkozás három nappal a Héjával történt második baleset után történt, amikor a gépet 16-áig javítgatták, de a légcsavar így is rossz maradt. Ha akkor más beosztásba vezénylik át a főhadnagyot...
A magyar olvasó köszönettel tartozik a kormányzóhelyettes özvegyének, aki úgy is mint az 1944. őszi titkos fegyverszüneti elő-készületek egyik ösztönzője és résztvevője, aki bátyjának halálhírére külföldről hazatért sógorával, ifjabb Horthy Miklóssal rávenni igyekezett apósát a harcok mielőbbi beszüntetésére: kiérdemelte a magyar nemzet őszinte tiszteletét. Mint feleség pedig e kis kötettel hozzájárult, hogy hősi halált halt férje történelmünk jelesei közé soroltassék.
(Horthy István repülő főhadnagy tragikus halála. Közreadja özvegy Horthy Istvánné. Auktor Könyvkiadó, Budapest, 1992.)

Forrás: Nemeskürthy István:Múltunk a jelenben

Időzóna: CET  

Új téma  Új hozzászólás       előző téma   következő téma
Ugrás:

Email a webmesternek | Gondola