Gondolom nem ártana, ha itt is elkezdenénk - mintegy magunknak - tisztázni, minek alapján válogatunk a hírek között. Az egyik, természetesen a "hírérték". Csak hát ennek mibenléte nem oly egyértelmű. Írtam erről többször. Legbővebben talán még '96 októberében a "Csak-úgy"-ban. Vitaindítónak idemásolom ezt a részt: A lényeg ugyanis az lenne a Híradóban, hogy összefoglalása hűen adja-e vissza az aznapi ülés tartalmát. Ezt pedig nem lehet stopperrel mérni, mint tette ezt nemrég Szekeres Imre. (...) Itt van jelentősége a korrekt tájékoztatásnak, illetőleg a rejtélyesnek tűnő fogalmának, a hírértéknek. Pedig a hírérték nem ezoterikus, nem önmagában létező, a tértől és időtől független fogalom. Különösen nem ilyen a politikai hírnek az "értéke". Generális definíciót - amely figyelembe veszi a szereplő ismertségét, az esemény közeliségét és a tradicionálistól eltérő fokát - nehéz lenne röviden megfogalmazni. Ha viszont az információra koncentrálunk, talán azt mondhatnók, hogy egy adott politikai szituációban annak van hírértéke, ami az addigi ismereteinkhez képest új elemet tartalmaz. (Az objektivitást pedig az jelenti, hogy ennek az új elemnek a közlését nem szabad egyéb szempontoknak alávetni.) Ez az újdonság lehet esemény, vélemény, sőt feltételezés is. Ezért nem értem azokat a hírvadász újdondászokat, akik eleve elítélik a publicisztikát, és a minél több esemény, minél gyorsabb bemutatását tartják követendőnek. Ők állandóan teletömik lapjukat "információval", anélkül, hogy egyszer is végiggondolnák az összefüggéseket, illetőleg hírdömpingjük hatását. A hírek pedig kioltják egymást, az olvasót szinte "agyonnyomja" áradatuk, és nem tudja kiválasztani az igazán lényegeset. (Netán ez vele a cél?) De melegágya ez a módszer a politikai napilapok bulvárosodásának is. (Egy tapasztalt kollega így foglalta össze a jelenséget: Kétségbeejtő nézni, mit csinálnak azok az "újságírók", akik a parlament folyosóin siserehadként lesben állva időnként letámadnak egy-egy - az ülésteremből a WC-be igyekvő -, gyanútlan képviselőt. Az illető már legszívesebben a sliccgombjával foglalkozna, amikor feltesznek nekik egy hülye kérdést, amire gyorsan válaszol valami hasonlót. Az olvasó számára pedig készen is van a "mai nap" elsőoldalas, vezető "szenzációja". De ennek a hírvadász mentalitásnak köszönhető a Híradó következő bakija is: annyira igyekeztek a Mártát "lekapni", hogy helyette egy rendőr hölgyet mutogattak nagy diadalmasan. Alig győztek utána elnézést kérni.)
A fentiekkel ellentétben, ma a szerkesztők különböző szubjektív szempontok szerint rostálnak. Csak azt tartják hírnek, vagyis csak azt teszik közzé, ami a laptulajdonos érdekeinek, vagy saját politikai értékrendjüknek megfelel. (Érthetőbben: ha az elmúlt hónapokban olyan sorsfordító esemény történt volna, mint hajdanán Lezsák Sándor lakiteleki sátorverése, a szelektálás miatt erről ugyanúgy nem tudhatnánk, mint ahogyan nem tudhattunk róla 1987-ben. Vagy témánknál maradva: ha az a cél, hogy az ellenzéket antiszemitának mutassuk, akkor jobb nem hírt adni egy olyan felszólalásról, amely ezt nem támasztja alá. Ha ez tényleg így lenne, akkor igazi skandalumról lenne szó. Ennek tényleg lenne "hírértéke". De most, a Híradó mini Canossa-járásának nem lett. Azok az újságok ugyanis, amelyek a pálfigés-Híradó legkisebb hibájáról kolumnákat írtak, most észre sem vették a történteket...) A bankok kezében levő újságoknál ez a "híreltérítés" egyértelműen kimutatható, de legalább ennyire rossz a helyzet akkor is, ha a tulajdonos az állam. A közszolgálati ugyanis nem annyira a közt szolgálja nálunk, mint a neki pénzt juttató kormányt. Annak pedig a sajtóról alkotott fogalma még a szocialista korszakból maradt itt. E szerint a sajtó szerepe nem az objektív tájékoztatás, hanem az, hogy "eladja" (beadja?) a társadalomnak a hatalom intézkedéseit. Ehhez a manipulációs technikához pedig igencsak ért az előző korszakból itt maradt szerkesztői gárda!
A dolgot egyébként alkotmányellenesnek is lehetne nevezni, hiszen a tájékozódás szabadságát sérti, de ezzel a kérdéssel néhány személyen, folyóiraton és egyesületen - például a Pesti Hírlap Baráti Köre - senki sem foglalkozik. Talán nincs is értelme egy olyan országban, ahol a parlament permanensen a "mulasztásos alkotmánysértés" állapotában van, és a kormányfő annál többre becsüli egy miniszterét, minél többször sérti meg az alkotmányt. (Lásd Keleti György eseteit az alaptörvénnyel.)
A hírértékről, és a fentebb leegyszerűsítve vázolt mechanizmusról a politikusok többsége persze mit sem tud, tehát kerestek egy kontrollálható mértékegységet. Mivel a műsorok politikai kiegyensúlyozottságának elve megragadta fantáziájukat, a mértékegységet a másodpercben találtak meg. (Ezért fulladt eddig unalomba minden olyan "vitaműsor", ahol mindenki két percet beszélhet egy témáról - függetlenül attól, hogy mennyi mondanivalója van.) Akik pedig ragaszkodnak ehhez a másodpercesdihez - főleg ahhoz a diktatórikus agyrémhez, hogy a koalíció ugyannyi, 72 százaléknyi közvetítési időt kapjon, mint parlamenti többsége -, nemcsak azt bizonyítják, hogy fogalmuk sincs a médiumok hatásáról, de azt is, hogy a politizáláshoz sem értenek.
