Téma: A söpredék. 1919 március 21.
|
szalonna |
2005. július 03. 23:40 | Sorszám: 575 |
Sajnos a csordaszellem mitológiát követel magának, ezért ballib barátaink 19-et időről időre ismét előveszik. Nagyon fontos, hogy az akkori naplók, feljegyzések bekerüljenek a köztudatba. Hiszen mindnyájunk számára nagy szégyen, ha ballib honfitársaink ilyen eszement gyilkolászást próbálnának a zászlójukra tűzni. Egyébként én ezt nem speciális lekibertegségnek tartom, hanem egyszerű - de annál sajnálatosabb - csordaszellemnek, amelyhez persze kellő ismerethiány is párosul. De sajnos mindannyian egyre tudatlanabbak leszünk - ezért is jó az eseményeket újra felidézni.
|
|
szalonna |
2005. május 16. 14:46 | Sorszám: 500 |
Most szegény HH (olvasd: Heti Hetes), tuiltakozhat, hogy a nagypapi a horthysták elől ugrott ki félelmében...
|
|
szalonna |
2005. május 09. 10:45 | Sorszám: 487 |
"igaz, az etnikai területeinek talán nagyobb részét tudta megvédeni" Megjegyzem erröl örményekkel és görögökkel viszonylag nehez beszélgetni.... itt most sok sok pont következik...
|
|
szalonna |
2005. május 08. 23:37 | Sorszám: 480 |
Kaleb kartács, a vörös és fehér-terror áldozatainak számát legutóbb még a HVG is kb egyformára vette.
|
|
szalonna |
2005. május 08. 23:35 | Sorszám: 479 |
A hadvezérekról való érvelésünk sajnos spekulativ. This is not my department (hogy Werner von Braun-t idézzem). Mindazonáltal kevés jó katonánk volt, és azokkal is furcsán bántunk, Szurmayt, aki a Bruszilov offenziva megállitásában (magyarul Budapest megmentésében) játszott szerepet, Károlyiék (vagy a kommün?) felelősségrevonta a háború meghosszabbításáért. Ez az elképzelhetetlenül abszurd dolog valahogy tükrözi a teljesen groteszk korhangulatot. Prónayiék visszaszerezték Sopront, és ugyanezzel a módszerrel talán mást is el lehetett volna érni, de a csehek egész biztos elintézték volna a katonai offenzivát Magyarorsszág ellen. Teleki érdeme, hogy kitartó és felkészült, empatikus tárgyalásaival még vesztes helyzetből is meggyőzően tudott érvelni az etnikai határok helyessége mellett, és ezt nagyon koncessziók nélkül el is tudta érni. A románokat a francia diplomácia nem "elnézte" hanem egyszerűen lenézte. Közönséges liszdexia...
|
|
szalonna |
2005. május 08. 11:25 | Sorszám: 469 |
A felvidéki hadjárat céljait és eszközeit illetően elég sok mindent el lehet mondani, és el is mondtunk már ebben a topikban. Egyedül a Ludovika volt parancsnokának, Stromfeld Aurélnak köszönhető, hogy a kellően fel nem állt csehszlovák erőkkel szemben a hadjárat sikeres volt, nevezetesen annak, hogy ez a kitűnő (és egyébként szocdem meggyőződésű) katona tekintélyével meggyőzte volt tanitványait (frontotjárt fiatalabb tiszteket, Horthy későbbi vezérkarában látjuk őket később), hogy meggyőződésük ellenére csatlakozzanak a vörös hadsereghez. De Kún Béla a világforradalmat képviselte: A sikeres északi hadjárat következményeképpen, moszkvai javaslatra és magyar előkészítéssel június 16-án Eperjesen kikiáltották a szlovák Tanácsköztársaságot, melynek vezetői nagyrészt szlovák internacionalisták voltak. Én ezt nem nevezném visszafoglalásnak, ráadásul Kun Béla teljes dilettantizmusára mutat, hogy a felvidék feladására kényszerítette a lendületben lévő hadsereget, mire Stromfeld lemondott és a hadsereg teljesen demoralizálódott.
|
|
szalonna |
2005. május 08. 11:14 | Sorszám: 468 |
Én nem hiszem, hogy a tisztelt vörösök egyedül voltak felelősek az ország feldarabolásáért. A történelemben természetesen nincsen ha, de még ha nincs Károlyi és nincs Kún Béla, és (mégegy ha) nincs az ország teljesen demoralizálva, még akkor is csak akkor lehetett volna esélyünk, nagyon kevés esélyünk, ha (mégegy ha) van egy Kemál Atatürk-szerű hadvezéri tehetségekkel is megáldott vezetője az országnak. Az adott helyzetben nem volt túl sok esély, hogy az ország hadseregét ütőképes állapotban együtt lehetett volna tartani, és védeni az országot egy antant támadással szemben. A Monarchia feldarabolását már jóelőre betáplálták az antanthatalmak vezetőinek fejébe [1], és a vörösök csak abban működtek közre, hogy a bukás minél teljesebb legyen. Abban én sem kételkedem, hogy egy rátermett és karizmatikus vezető esetleg jobb feltételeket tudott volna kicsikarni, de katonáink között nemigen volt ilyen. Lehár Antal - aki a legközelebb állt ehhez - fegyelmezett katona volt, akinek nem volt látnoki ereje és kellő demagógiája ahhoz, hogy a lehetőségeket felismerje, vagy megragadja. Horthynak sem. [1] Volt szerencsém olvasni az antant titkos diplomácia néhány dokumentumát, melyekett az egyik elhagyott cári követség irattárából mentett kis és publikált valaki Párizsban a 20-as évek elején. Az eszeveszett területi igérgetések egész kavalkádja rajzolódik ki, az Oroszoknak megigérték a Dardanellákat is, ha nem teszik le a fegyvert. A Román Királyság is szépen kapott igéreteket, jóllehet a franciák - ellentétben a mi közfelfogásunkkal - nagyon elnézték őket.
|
|
szalonna |
2005. május 07. 14:21 | Sorszám: 455 |
Kaleb kartács, ezeket meg lehet beszélni, erre van a topik is - legalább is szerintem. A megbeszélésnek fontos mozzanata a terminológia leszögezése. Itt pl. Te más szavakat használsz, mint én. Vegyünk egy szót: Fehérterror. Ezt több értelemben használták, Rákosiék történetírása hovatovább az egész háborúközti Magyarországot ezzel a szóval foglalta össze. Én például egész mást értek alatta, konkrétan a proletárdiktatúra bukása (1919 augusztus 1), és az első Nemzetgyűlések (1920 február 16 [1], március 1 stb.) közötti időszak, jóllehet az anyagi és jogbiztonság cask 1920 végére állt helyre. Az egyszerűség kedvéért mondhatnánk úgy is, hogy 1918 őszétől Magyarországon kétéves polgárháború volt. Ezen belül volt egy időszak a proletárdiktatúra bukása után, amikor az utcai hatalom részben különböző, néha rablásra és zsarolásra berendezkedett különítmények kezében volt. Ezeket később “tiszti különítményeknek” nevezték, jóllehet pl. az egyik leghirhedtebb, az un. “Britannikás tisztek” között később harmincvalahányvól összesen talán négyet találtak, aki joggal viselte a tiszti egyenruhát. A szegedi tiszti-századok közül is tudtommal csak egy volt rablásra berendezve. Kétségtelen, hogy eleinte a Nemzeti hadsereg tagjai is résztvettek a kilengésekben. A törvényesség helyreállta is fokozatos volt. Ez tehát az én értelmezésem. Irod továbbá: “a nép - a cseléd, a zsellér, a munkás, a zsidó –“. A kormányzat, és európában annak idején majdnem mindenki félt egy orosz típusú forradalomtól, és a magyarországi agrár- és munkásmegmozdulások miatt ez a félelem megvolt Magyarországon is. Mivel Téged feltehetően a zsidók sorsa is érdekel, érdemes ezt is végigtekinteni. A háború előtti agrárhelyzet legnagyobb problémája a nagybirtok volt, melyet tulajdonosai nem tudtak és nem is nagyon akartak már működtetni. A magyarországi földek zöme bérlők kezében volt, és több mint felük állítólag olyanok kezében, akiket a nép “zsidóbérlő”-knek nevezett. Jelentős volt számuk a kasznárok között is, tehát a cselédek, egyszerű gazdák a zsidókat inkább úrnak tartották, mint maguk közül való egyszerű embernek. A városokban más volt a helyzet, mert a szegény városi tömegek között voltak a viszonylag újonnan bevándorló zsidók is, de ugyanakkor a nagyipar és a bankok, sőt az arisztokrácia körében részvételük igen jól látható volt. A proletárdiktatúra vezetőségéről most nem beszélek. A kialakuló parlamentáris rendszer alapjában nem változtatta meg a bérlői viszonyokat, nem nyúlt a termelői és banki szféra tulajdonviszonyaihoz sem, azt lehet mondani, hogy a háború előtti viszonyok konzerválódtak [2]. A zsidóság igen nagy része ezért folytatni tudta megszokott életformáját, bár nyilván mélyen sértette önérzetüket, hogy a kommün gyilkos vezéreinek bűneit a fehérterror ideje alatt kimondatlanul is rajtuk kérték számon. Magyarul: a zsidóság szélesen oszlott meg a társadalomban. Ettől függetlenül a Horthy-Teleki-Bethlen féle konszolidáció alapja mindig az egyensúlyozás állt, amelyben mindig benne volt az alsóbb néprétgek lázadásától való félelem. Kállay, a későbbi miniszterelnök egy 40-es évekbeli levelében valahogy úgy írt, hogy a kormány feladata mindig az volt, hogy ne törjön ki rebellió a jobboldal, a kommunisták, a zsidók vagy a Nemzeti kaszinó ellen. Mindegyikre volt esély. Nehéz tehát minderről világos fogalmakban gondolkodni, mert ráadásul a fogalmak legtöbbjét az elkövetkező pártos időkben túl is használták, hazug konnotációk tapadtak rájuk. Számomra ilyen kerülendő szó például a “magyarkodás”, amelyet én például csakis negative értelemben hallottam eddig. De már maga az a szó, hogy “úri Magyarország” – amelyet a népi mozgalom gyakran használt - számomra kissé az 50-es éveket idézi, mert attól a kortól fogva ez cask egy történelmi szitokszó volt, akrácsak a “reakciós” vagy a “népellenség”. Mindezt sietve irtam, hibák lehetnek benne. [1] (1920 február 16.-I nemzetgyűlés) A törvényhozó testület összetétele páratlan volt a magyar parlamentarizmus történelmében. A politikusgárda kicserélődésének mértékét jellemzi, hogy a 208 honatya alig egytizede volt tagja az 1918 októberében feloszlatott képviselőháznak. Új arculatot mutatott a testület társadalmi összetétele is. Nagy feltűnést keltett a megnyitó ülésen megjelent több mint harminc vérbeli parasztember, a kisbirtokosok jellegzetes fekete öltözékében. (Zömmel Nagyatádi Szabó István kisgazda vezér hívei, a sokat emlegetett "csizmások".) Jelentékeny számban kaptak mandátumot, főleg Budapesten és a vidéki városokban, állami és vármegyei tisztviselők, jobbára a hierarchia középső régiójából agrárius érdekképviseletben, és vallási szervezetek funkcionáriusai: papok, orvosok, ügyvédek, újságírók és egyéb értelmiségiek. A korábbi idők parlamentjeihez képest viszont feltűnően kevés volt az úri földbirtokosok, különösen az arisztokraták száma, és jelentéktelenre zsugorodott az ipari-kereskedelmi tőke, a merkantil érdekek képviselete. Gróf Károlyi József Fejér megyei nagybirtokos így fanyalgott 1920 júniusában: "A grófok teljesen háttérbe szorultak, és nagyon demokratikus a kurzus!" Sipos Péter, História, http://www.historia.hu/archivum/2002/0207sipos.htm
[2] Konzerválódtak volna. Mert pénz az nem volt, a kormányzat nem tudta fizetni a állami hivatalnok-réteget, melyek száma ráadásul jócskán felduzzadt az elcsatolt területekről bemenekült népesség révén (a megyei hivatalnokok többsége Csonka-magyarországon kötött ki). A középosztály elszegényedése révén pedig radikalizálódott. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg az iparhoz, kereskedelemhez kötődő rétegek gazdasági helyzete tényleg konszolidálódott, a rendszer gerincének hirdetett „úri középosztály” v. „keresztény középosztály”anyagilag fokozatosan tönkrement, és ifjabb tagjai a 30-as években vagy a szélsőjobb, vagy a szélsőbal felé kezdtek tájékozódni.
|
|
szalonna |
2005. május 06. 20:46 | Sorszám: 448 |
Értem, hogy mit mondasz, de különböző termnológiát használunk. A terror szó az én szememben kegyetlenkedést jelent, amelyet Lenin nyomán a magyar kommunisták megfélemlitési céllal alkalmaztak. Az 1794-es év terrorja örjöngés volt, talán nem volt mögötte annyi tudatos elem, mint Lenin esetében. A rendcsinálás maga az én szememben nem volt fehérterror. A terror elemei a túlkapásokban érhetők tetten. A vörös kegyetlenkedésekről érkező hirek bosszúvágyat ébresztettek: míg mi a harctéren voltunk, voltak, akik odahaza dekkoltak. A lógósok ellen óriási volt az ellenszenv, és a frontról hazatámolygók közül sokan úgy tudták, a lógósok csinálták a forradalmat. Annak is hire ment, hogy a vörösök kegyetlenkednek. Sok esetben (ld. Francia Kis Mihály) az volt a bosszú motívuma, hogy a családjukat a vörösök elkergették, esetleg letartóztatták. Nehéz megmondani, miből születik a terror, de Szamuellyék ténykedésének a fele elég lett volna, hogy bárkit bármiért üldözzenek utána, joggal, jogtalanul. És hogy a bosszú áldozatai nem a bűnösök voltak, az - ismerve, hogy a rendcsinálást végző katonák ugyanazokon a harctereken töltötték a háborút, mint a vörösök - sajnos törvényszerű. Véleményem szerint ez a terror-elem, ez sokkal kisebb lett volna, ha előzőleg nincs a magyar történelemben példátlan Szamuelly-féle terrorhullám.
|
|
szalonna |
2005. május 06. 19:09 | Sorszám: 446 |
Bocs az előbb elnéztem, mert valszeg tévedésből nem azt idézted, amit irtam, hanem annak egy átiratát. Tényleg irtam, hogy válaszul keletkezett, és emellett Gratz Gusztáv és Lehár alapján ki is tudok tartani. De nem akarlak befolyásolni, formálj magad véleményt. (Egyet elárulok: ha a vörös terror alapvető tényeit semmisnek tekintjük, nem kapunk valós eredményt.)
|
|
szalonna |
2005. május 06. 19:00 | Sorszám: 445 |
Azt hiszem nem arról irsz, amiről én. Én ui csak azt irtam, amit szóról szóra is idézel, hogy nem lehet a "fehértettort megvitatni az azt megelőző vörösterror nélkül". Erre te ezt válaszoltad: "Amit írsz, azzal nagyrészt egyetértek. Kivéve ezt. Számomra nyitott kérdés, hogy a fehérterror a vörösterrorra adott válasz volt-e, vagy nem." Ezzel két baj van: 1) Én nem irtam, hogy mi mire volt válasz, nincs tehát okunk sem egyetértésere sem pedig egyet-nem-értésre. 2) És bár én nem mondtam, néhány kortárs tényleg azt irta, hogy a fehér-terror a vörösök ellen folyt. És hogy a vörösöket miért üldözték, arra szeretném ha magadtól jönnél rá, én nem segitek Mindenesetre ilyen, egymástól néhány héttel vagy nappal elválasztott eseményekeg szerintem nem célszerű egymástól külön megvitatni. Persze lehet, volt már rá példa, de hála Istennek elég régen.
|
|
szalonna |
2005. május 06. 10:44 | Sorszám: 440 |
Mindnyájan különbözők vagyunk. A mai világra sajnos jellemző, hogy bármilyen kérdés identitás-kérdéssé válik. Ez persze nem a művelt rétegek sajátja, de be kell látnunk: nincsenek már univerzálisan művelt emberek, mindnyájan csak részleges információk birtokában vagyunk. Ha valaki nem ismeri a vörös terrort, akkor érzelmi okokból még mentegetheti is azt, és mondhat olyanokat, hogy vitassuk meg a válaszul keletkezett fehérterrorral együtt. Ami persze történelmi nonszensz, éppúgy, mint a fehérterrort megvitatni az azt megelőző vörösterror nélkül. Ez egyébként mutatis mutandis a Benes-dekrétumokra is vonatkozik, melyek nem érthetők meg a csehországi német megszállás eseményei nélkül. Amiről vitatkozhatunk, az az, hogy ma mit gondolunk minderről. Epiktétosz mondja: "Hát mi a tied tulajdonképpen? – A saját képzeteid használata: ha a képzeteidet a természet elveinek megfelelõen használod, büszke lehetsz." Ha már gondolkozásra adjuk a fejünket, jobb, ha nem differenciálatlan félelmeink hatására tesszük mindezt.
|
|
szalonna |
2005. május 06. 10:04 | Sorszám: 438 |
Úgy látszik, kaleb olvtárs sem De a nacionalizmus, sovinizmus és internacionalizmus definicióid ismered? Mert kaleb olvtársunknak ott is hiányosságai vannak úgy látom...
|
|
szalonna |
2005. május 06. 09:38 | Sorszám: 436 |
Idétlennek tartom, ha valakinek a mondanivalója helyett a származását fitymálják le. Ezt vagy érted, vagy nem, ahogy gondolod. Sztálin elvtárs reggel megérkezik a dolgozószobájába. Tárcsázza Gromikót: Gromikó elvtárs, magára azt mondják hogy örmény. És leteszi. Tárcsázza Kaganovicsot: Kaganovics elvtárs, magára azt mondják, hogy zsidó. És leteszi.Tárcsázza Ordzsonikidzét: Ordzsonikidze elvtárs, magára azt mondják, hogy grúz. És leteszi. Elégedetten hátradől a székében: Na, megvan a hangulat, jöhet a kávé.
|
|
szalonna |
2005. május 05. 12:52 | Sorszám: 427 |
Ejnyemá Kaleb kartács, már ott tartunk, hogy svábozunk? Nem biztos hogy kellene. Juteszembe, rákérdeztél Linder Bélánk utóéletére, én meg prompt nem emlékeztem hol olvastam róla. Most eszembe jutott: Litván György Jászi könyvében van róla egy rakás történet, például hogy szerb pénzen hogyan próbált Horthy ellen merényletet szervezni, az akkori belgrádi külögyminiszter Niksics lelkes támotgatása mellett. Ez már Jászinak sem tetszett, bár előzőleg még Linderrel együtt tárgyalt Belgrádban a Baranyai köztársaság délszláv védelmét megszervezendő. Ha szerencsém van, megtalálom a Titoüval való viszonyra utaló megjegyzést is, de nehéz, mert slendrián a névmutató. Herczeg egyébként kitűnő és korában igen népszerű szinpadi szerző volt, Hegedűs Géza szerint "Csiky után úgy tetszik, hogy Herczeg Ferenc a magyar színpadok koronázatlan királya". http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/irodtud/magyarir/html/herczeg.htm
|
|
szalonna |
2005. május 04. 15:40 | Sorszám: 413 |
Eléletileg igen érdekes kérdés . De viccen kivül: legyen adva egy kávéházakban üldögélő, az élet nehéz problémáitól nem háborgatott jómódú városi társaság - szinte elkerülhetetlen, hogy elvont világmegváltó eszmékbe menekülnek, és ezek mennél egyszerűbbek, annál vonzóbbak lesznek számukra. A tudományban is az egyszerű levezetések a szépek, ráadásul az volt a kiindulópontunk, hogy az adott társaság el van vágva a valós problémáktól. A századfordulón a marxizmus volt az egyszeregy, ma az ultraliberalizmus. Mindkettő alkalmas arra, hogy az ember kávéházban jót vitatkozzon fölötte, elég egyszerű is. És bár mindkettőről lehet már tudni hová vezet, ez nem zavarja a vitatkozókat. amig zztán be nem zárja valaki a kávéházat. De sajnos ki van próbálva: nem hiszik, ha valaki figyelmezteti öket a veszélyre...
|
|
szalonna |
2005. május 03. 23:25 | Sorszám: 409 |
Herczeg Ferenc Gróf Tisza István[i]Lélekharang jajgatása kíséri vándorútján a magyarságot. Nádasdy és Zrinyi, Thökölv. Rákóczi és Bercsényi, - Batthyány Lajos, Kossuth, Perényi és az aradi tábornokok, ők és mások százan: a magyar gondolat inkarnációi voltak, végig akarták gondolni ezt a szép s szomorú gondolatot s ezért hóhérkéztől vagy bujdosásban kellett meghalniok. Az októberi forradalom a régi hatalom lefegyverzésén kezdte, a rozsdás hóhérbárd is a magyar népköztársaság kezébe került. Caraffa azonban nyugton alhatik, Haynaunak sem kell megfordulnia sírjában: a budapesti gyűlölet nem ont más vért, csak magyart. Első áldozata a legigazabb magyar ember lesz. Jó hazafiak, tiszteletreméltó férfiak közt is sok ellenese volt Tisza Istvánnak. Hogyne: Nagy-Britanniában ilyen ember a nemzet ünnepelt vezére lehet, de ahhoz, hogy a mi földrajzi délkörünk alatt megértsék, hajlékonyabbnak, több színűnek, asszonyosabbnak, igen: orientálisabbnak kell lennie. De hiszen őt nem az viszi sírjába, amit sokan kifogásolnak rajta, hanem éppen az, amit minden magyar elismer benne. Ráírhatják a geszti sírboltra: „Meghalt, mert magyar volt”. Magyar volt, harcos és keresztény. De lehet, hogy ez nála tautológia, hisz annyira egy darabból való volt. Annyira férfi volt, hogy a lelki hermafroditák megbotránkoztak rajta. Valami atavisztikus vonás lehetett benne, hogy ő, aki mélységes keresztény alázattal állott szemben az élet bús csodájával, oly nagy gyönyörűségét lelte a veszedelemben. Ambíciója a legnagyobb volt, az uralkodásra született férfi ambíciója, de a hiúság, épp úgy, mint az irigység minden fajtája, ismeretlen volt az ő ép és naiv férfilelke előtt. Ha diplomatának lenni annyi, mint udvaroncnak lenni, akkor ő nem volt az. Az édesszavúak, az alkalmazkodók az emberek megvetői közül kerülnek ki, ő pedig mindig úgy beszélt embertársaival, mintha a Tisza Istvánok parterrje[ii] venné körül. Diplomata nem, de annál több volt: vezér. Vezérnek született. Azzá avatta széles látószöge, amely mindíg a nagy egészet fogta át, csodálatos sugallóképessége, amely harcra tudta sorakoztatni a fehérmájúakat is és rettenetes energiája, amely az akadályok égbenyúló havasláncai előtt sem hökkent vissza. Ernyedten, ábrándozva sohasem látta senki; a szelleme jó1 elzárt palack volt, amelyből nem párolgott ki semmi, mihelyt szüksége volt magára, mindig egészen megtalálta magát. Az egyénisége úgy nőtt ki a magyar fajiságból, mint a sziklaszál a gránithegyből és aki őt ismerte, az ismerte azt, ami a magyarságban erős és értékes. Öntudatlanul is annyira egy volt a magyarsággal; hogy az ő szájából gyakran a nemzet hangját véltük hallani. De öntudatosan is szerette a fajtáját, azzal a kimondhatatlanul gyöngéd, hallgatag, fájó és halálosan elszánt szeretettel, amellyel egy boldogtalan, szép királygyermeket lehetne szeretni. Neki, a világot látott európainak, a germánok és angolszászok ismerőjének és csodálójának, a magyar parasztság maradt a világ legkülönb népe és az alföldi naplemente a természeti szépségek koronája. Mégis kell valaminek élnie ebben a földben és ebben a népben, valami gyönyörű ősi titoknak, ha ilyen embereket annyira rabul tud ejteni. Én mindig a vérbeli forradalmárt sejtettem benne, a forradalmárt, akit a történelmi helyzet arra szorított, hogy a kettős monarchia lovagja legyen. A mellével fogta fel a 67-es kiegyezésnek szóló csapásokat, bár nem szerette Ausztriát, de meg volt róla győződve, hogy az egységes nemzeti állam egyelőre csak a monarchia hatalmi apparátusának védelme alatt állhat fenn. Egyelőre! - legyünk őszinték: minden 67-es politika az időnyerés politikája volt. És a világtörténelem megcsinálta számadásának ellenpróbáját: mihelyt megbukott a dualizmus, széthullott Magyarország is. De a kuruc farkas fölneszelt Tiszában, mihelyt megpillantotta azt a baljóslatú alakot, amely Ferenc József úr jobbján állott. Bizonvos: ha Ferenc Ferdinánd trónra lép és csak egy ujjal érinti a magyarság jogait, akkor szemben találja magával Tisza egész elszántságát és én a tollam hegyével meg tudom jelölni a „forradalmi” Károlyi-kormány tagjait, akik a bécsi labancokkal masíroznak. Akit elválasztott tőle a fanatikus harciassága, az is igazolva láthatta Tiszát március 21-ikén. Mert ekkor nyilvánvalóvá lett, hogy harci kedvében a nemzet életösztöne lángolt. Még a béke éveit éltük, midőn a lejtőtől óvta a nemzetet, „a lejtőtől, amelyen nincs többé megállás”, és ha száz élete lett volna, de szívesen odadobta volna mind a százat, csakhogy megakassza az öngyilkos rohamot. De sem ifjú királya, sem nemzete nem hitt neki, bár nem egyszer „az ég szerelmére” kérlelte őket. Emlékezzünk vissza: valahányszor a "lejtőt" emlegette, gúnyos mosoly derítette föl politikusok és újságírók arcát. Most már lenn fekszünk a mélységben. Tört tagokkal. Az ifjú király a zászlósaival, polgár és munkás, politikus és újságíró. A mosoly megfagyott ajkunkon. A lejtőről akarta visszarántani nemzetét akkor is, midőn kegyetlen csapásokkal darabokra törte a nyepozvolim-házszabályokat[iii]. A szörnyű parlamenti csaták sok jó magyart elvadítottak tőle, de benne akkor sem a diplomata óvatossága, hanem a próféta fanatizmusa élt. Látta felvonulni a nagy viharokat és azt akarta, hogy az ország hajóján rendben legyen a kormány. Ekkor süvöltött el füle mellett az első gyilkos golyó. A zavaros fejű gyomai képviselő le akarta lőni az elnöki székből. Erről a Kovács Gyuláról megtudtuk, hogy buzgó börzelátogató és meglepő volt, hogy a börzén Brutusok teremnek. A lövések után 'Tisza kicsinylő kézlegyintése jelezte, hogy nem esett baja. Neki nem, de a magyarság hajója léket kapott. Hock János[iv] megáldotta a merénylőt, az esküdtek fölmentették, szép grófnők virágot vittek neki, az ellenzéki sajtó pedig szabadsághősként tisztelte. És ezzel megindult a gyors süllyedés a sötét mélységek felé: Nyilvánvalóvá lett, hogy a pesti polgárság amelyből ilyen esküdtbírák kerültek ki, sohasem tudná megvédelmezni a rendet, de még a maga vagyonát sem. Az arisztokrácia balga szüzei pedig nem sejtették, hogy ők már akkor a vörös terror lába elé szórták virágukat. Az ember vagy akarja az egységes nemzeti államot, vagy nem. Tisza akarta és ennek mindent alárendelt, elsősorban önmagát. Elméletben ő nem volt arisztokrata, nem is volt demokrata, ő magyar volt. Az államot egy kisebbség alapította, az tartotta fenn és amit sem vérrel, sem csellel nem lehetett tőle elvenni, azt Tisza nem fogja odaadni semmiféle „választási aritmetika” kedvéért. Ma már, hogy nem kell megvédenünk nemzeti állam egységét, lehetünk demokraták, amennyire tetszik, de úgy látszik, a történelmi események rohama ennek a számadásnak is megcsinálta az ellenpróbáját, mert azok, akik legszenvedélyesebben követelték a demokratikus választójogot, diktátorok lettek, midőn demokraták lehettek volna és az elnyomást hozták, miután a szabadságért harcoltak. Tragikuma volt Tiszának, hogy éppen az ő bálványozott magyar népének zöme nem fogadta el a dualizmust. A legtisztább lelkű és legtisztább kezű embernek hallania kellett, midőn az erkölcsi felháborodás számon kérte tőle a pártkasszát. Igen, ez volt a 67-es kormányok sebezhető pontja. A sors keserű iróniája, hogy a nemzet nagy céljai szolgálatában hitvány eszközöket is igénybe kellett venni, míg egyes ellenzéki kalandor-politikusok az ő hitvány céljaik szolgálatába állíthatták a demokrácia és a közéleti tisztaság magasztos jelszavait. Elkövetkezett a nagy istenítélet. Tisza szívósan ellenezte a háborút, de midőn az összeütközés elkerülhetetlenné lett, tűzzel-vassal irtotta a defaitizmust[v], mert a győzelemtől várta a nemzeti állam minden fájó problémájának megoldását. Talán sohasem fog kitudódni, milyen elszánt harcokat kellett vívnia Béccsel a fegyverben álló magyar nép érdekében. És mialatt az ágyuk dörögtek, nyughatatlan kezek a piacra vetették a választójog kérdését. Gróf Esterházy Mór is vállalkozott rá, hogy a demokrata sárkányt elő fogja lovagolni az udvari lovardában. A szegény ermber hamar meggyőződött, hogy ő egyáltalában nem lovas. A pestiek azonban a választójogi bizottság jelentéseit nagyobb érdeklődéssel olvasták, mint a főhadiszállásét. Tiszával ekkor egy újabb merénylő pisztolycsövéből másodszor is farkasszemet nézett a halál. Az ellenzéki sajtó alig tudta eltitkolni a nagy tiszteletet, melyet a merénylő személye iránt érzett. Népitélet! A magyar népet ezúttal Lékai-Leitner képviselte[vi]. Ha sajtó akkor azt remélte, hogy kiküldött tudósítókkal fogja magát képviseltetni Tisza temetésén, úgy tévedett; Tisza temetésén sokkal fontosabb szerep várt rá: a sírba a sajtót is beletemették. Tisza életének legtragikusabb pillanata nem az volt, midőn fegyvert fogtak rá, hanem midőn kimondta a képviselőházban a rettenetes szót: a háborút elvesztettük. Az élet kapuja megint egyszer becsapódott a bolyongó nemzet előtt. Ha sohasem volt miniszter Tisza, ez órában kellett volna őt a nemzet élére állítani. Károlyiék Szent István birodalmával együtt eltemették a magyar becsületet is. A birodalmat Tisza sem tudta volna megmenteni, de az óriás sír fölött ott virrasztott volna a magyarság jó híre, mint egy bús arkangyal, a föltámadás arany harsonájával a kezében. A háborút elvesztettük! Erre a varázsszóra a nemzet szennyes indulatai kiugrottak a föld a1ó1, emberi formát öltöttek és - miniszteri tárcákat követeltek maguknak. Nem szükséges egyébként a hatalomra került polgári radikálisok mindegyikétől megtagadnunk a jóhiszeműséget, nyugodjunk bele abba, hogy vezető elemeik, legyenek bár zsidók vagy keresztények, egyszerűen képtelenek arra, hogy megértsék az államot. Ez nem az intelligenciájukon vagy a tanultságukon múlik, hanem a legtöbb esetben átöröklött psychikai fogyatkozás lehet. A lelkileg hontalanok, a nemzeti szolidaritáson kívül rekedt nomádok olyanok, mint a lehullott falevelek: nem tartanak már közösséget semmiféle fával és azért az egész erdő világpolgárainak vallják magukat. A jövő életről írnak és szónokolnak, pedig elméleteik a halál rothadási termékei. A nyugati kultúra harcosainak vallják magukat, pedig a keleti barbár pusztaságok kóborlói. Analitikus elmék, mozgékonyak és olykor szikrázók, de sterilisek és az államot, mint az emberi közösség legmagasabb formáját, csak boncolni és bírálni tudják, de magukban megkonstruálni, a tulajdonukba venni nem. Az állami fegyelemből csak az elnyomatást érzik ki és ebből az érzésükből sarjadt ki ellenszenvük az államalkotó magyarsággal szemben. Azt lehetne mondani: ez az ellenszenv volt nagyrészben az új Budapest szellemi életének mozgató ereje. Ezek a "szabadgondolkozók" a tudományos kutatás szabadságát követelték laboratóriumaik számára, ahol nagyban gyártották a kútmérget. A magyarság pedig azzal a közömbösséggel nézte őket, amelyet szeret szabadelvűségnek nevezni, amely pedig nem egyéb, mint lelki tunyaság. A világon példa nélkül áI1ó jelenség, hogy egy nemzeti fővárosban tenyészhet olyan politikai irány, sajtó, irodalom, művészet, divat, amely csak a kicsinylés és a megvetés hangjait tudja szólni a történelmi nemzetről. A „haza”, a „hazaszeretet” szót úgy kerülték Budapesten, mint valami nevetséges trágárságot. A magyar szupremácia polgári lapokban is osztályuralommá lett, a dzsentri a züllöttség és léhaság szinonímája, a magyar tisztviselőből korlátolt és enyveskezű naplopót, a parasztból buta és falánk állatot csináltak. Ezzel szemben a pesti jássz-típus[vii] minden válfaja a költői kultusz központjává lett, Arany János nyelvét pedig letorkolta a külvárosi zsargon-magyarság. Nos, ezek ketten azóta kifutották a pályájukat: a jásszból a Lenin-fiú, a zsargon szókincsének ulolsó gyöngye a gájdesz[viii]. A forradalmat nem a nemzeti tanács csinálta. Ez a társulás obszkurus magánvállalkozás maradt volna, ha a harcterekről hazaözönlő katonák zavaros hulláma föl nem emeli. A virágos forradalom[ix] napján a kurucok, a vörössapkások és a doberdói bakák hazájában egy új igazságot bocsátott szárnyra a nemizeti tanács: a hazáért hurcolni bűn, gyávának lenni erény. A sok fölmentett pesti incroyable[x], aki feszengve várta már, hogyan fogják a harctérről megtérők számon kérni a lapulását, megkönnyebbülten kapott az igén. A súlyos sebekből vérző magyarság lázbetegen feküdt és most molhó kezek végigtapogatták, hogy elcsenjék utolsó kincseit is: a becsületét és a jó hírnevét. Ezekben a szörnyű napokban, midőn az ősi khaosz újból föltámadt, hogy fölfalja a teremtést, egy férfi állott mozdulatlan kősziklaként. Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae...[xi] Minden tekintet feléje fordult. Manikűrös kezek rámutattak; monoklis szemek sokatmondóan hunyorogtak. Ami gyűlölet, düh, rombolási vágy élt a felforgatókban, az mind őt kereste. Hogyne, hiszen mindenki előtt világos volt: a magyarság méltósága, ereje, reménysége az ő erős agyában, az ő forró szívében él. A barátai kérték, követelték, hogy meneküljön. Egy szomorú mosoly volt a válasz. Talán arra gondolt, milyen lesújtó volna, ha a jövő történetírója egyetlen férfit, egyetlen magyart sem találna ebben a korban. Egy nyirkos őszi estén betoppantak hozzá a hóhérok[xii]. A csendőrök, valami titokzatos Parancsnak engedve, elvonulnak. Izgatott hangok a szobában - a hóhérok izgatottak, nem Tisza. Azután csend lesz. Valahol, egy klubban, valaki megigazítja oldalzsebében a selyemkendőt, leejti petyhüdt ajkáról az aranyvégű cigarettát és idegesen nézi az óráját. Talán ő az, aki a népitéletet meghozta? Sortűz... Úgy halt meg, ahogyan csak ő tudott. A pesti népköztársaságnak ő volt az egyetlen tagja, aki méltó volt a szó római értelmében vett köztársasági polgár névre. Meg kellett halnia, mert ő volt a magyarság ereje és reménysége. Meg kellett halnia még ma, mert holnap már a megcsalt és meggyalázott nép megint az ő nevét kiáltozná. Meg kellett halnia, mert azok a borotvált arcúak, akik körülkönyöklik a nemzeti tanács asztalát, semmivel sem magyarabbak a hajdani bécsi gyülevész-condottierinél[xiii], csak jóval hitványabbak. A puskalövések, amelyek belecsattantak a Városliget őszi alkonyába, a nemzet szívét vették célba és minden magyarnak szóltak. Egypár rosszhírű ember titokzatos karriert futott meg a népköztársaságban, egy-két mocskos legénynek teli lett a zsebe pénzzel, néhány selyemfiú hideg robespierrei mosollyal ült a kávéházban. A Károlyi-kormány nem engedte meg a rendőrségnek, hogy, keresse a gyilkosokat. Nos, ti Lovászy, Buza Barna, Jászi, Szende urak és ti többiek mind. Eljön a nap, midőn a ti homlokotokon is a halál verejtéke fog gyöngyözni. Kívánjuk nektek, hogy olyan emelt fővel és olyan erős szívvel lépjetek be a fekete kapun, mint belépett Tisza István, akit a felesége oldalán szíven lőni, ti szerintetek, nem volt bűn! Most ott fekszik a geszti sírboltban. Az agysejtjeivel együtt porrá lesznek a képek is, amelyeket egy szabad, munkás, istenfélő magyar népről festett magának. Az utókor talán szobrot fog neki állítani. Mi mindig fölismerjük az emberi nagyságot, midőn már kiterítve látjuk, azért is vagyunk a világ legtehetségesebb és azért ma a világ legutolsó népe. De minek szobrot? Az ő alakja karcsú, kemény toronyként emelkedik már is a szűkké lett Alföld láthatára fölé. És napról-napra nő. Minek szobrot? Legszebb emléke, hozzáméltó emléke lesz, ha nemzeti fővárosunkká tudjuk tenni a várost, ahol elfolyt a vére. -------------------------------------------------------------------------------- [i] „Két Arckép. Tisza István, Károlyi Mihály” Budapest, 1920, Teljes szöveg, saját jegyezeteimmel. [ii] A szinházi földszint, annak közönsége (fr.). Itt: Mintha csupa Tisza István vette volna körül. [iii] Kb. A végtelen időhúzásra alkalmas házszabályok. A lengyel liberum veto-ra, az országgyűlési tagoknak ama jogára utal, mellyel minden egyes tag tiltakozásával, (nie pozwalam) a határozathozatalt megakadályozhatta. Így az ország gyakorlatilag kormányozhatatlanná, a rendszer a tehetetlenség jelképévé vált. Utalás a Tisza kormányzását gátló obstrukciókra, mikor a Parlamentben órákat olvastak fel idézeteket, törvényeket, csakhogy a kormány ne tudjon a többségével élve határozatot hozni. [iv] Hock János (Devecser, 1859. dec. 31. – Bp., 1936. okt. 9.) író, politikus, katolikus lelkész. 1887-től szabadelvű, majd nemzeti párti programmal országgyűlési képviselő. Később ismét szabadelvű, azután más pártokhoz csatlakozott. Szabadkőműves volt, a polgári radikálisok barátja. Kőbányán lett plébános, irodalmi műveket adott ki, a Pesti Hírlap és más lapok munkatársa volt. Ismert szónokként Tisza István ellenzője. 1913-tól a függetlenségi párt tagjaként Károlyi Mihály hívéül szegődött, 1918. okt. 25-én – Károlyi miniszterelnökké történt kinevezésekor - a Nemzeti Tanács elnökévé választották, így ő mondta ki, hogy a Nemzeti Tanács kívánatosnak tartja a köztársaság kikiáltását. A kommün bukása után Csehországba emigrált és 1933-ig külföldön élt. A rendszert támadó cikkei miatt hazatérte után bíróság elé állították és egy évre elítélték, majd kegyelmet kapott. [v] Békepártiság, a háború azonnali befejezését sürgető irányzat. [vi] Tisza ellen 1919 október 16.-án nyilt utcán követett el merényletet. [vii] Jassz, pesti zsargonban a.m. vagány. [viii] Gajdesz, korabeli (talán német-jiddis eredetű) jassz zsargon szó, annyi mint pusztulás, dögrovás, ma a „gajra megy, gajra vágni” alakokban él. A Tanácsköztársaság után a Lenin fiúk emlékével asszociálódott a szó. „Az első gyilkosság, amely bebizonyíthatóan a Lenin-fiúk mûködéséhez fûződik, 1919 április 20-án, Húsvét vasárnapján történt. Áldozata Dobsa Miklós l9 éves huszárzászlós volt. Délután apjával a Dunakorzón sétált, ahol igazolásra szólították fel. Mivel katonai igazolványát előző nap elveszítette, bevitték a vörösőrség politikai megbízottjához, Schön-Goldberger Gáborhoz, aki vallatni kezdte. Dobsa a vallatás közben mosolyogni mert, mire Schön átkísértette Csernyhez azzal, hogy „küldjék gajdeszbe”. Ami szintén azt jelentette, hogy öljék meg. Cserny átadta a fiatal embert Groó Géza és Nyakas János terroristáknak, akik levitték a pincébe, össze-vissza verték, eltörték álkapcsát és felsőkarját, maid agyonlőtték. Kifosztott holttestét a Dunába dobták” (Gratz Gusztáv: A forradalmak kora c. munkája alapján. Budapest, 1935, a Magyar Szemle Kiadása).. [ix] Az október 30.-án kitört forrradalmat a történetírás, főleg a balos-komunista hagyományok nyomán „őszirózsás forradalomnak” nevezi. Az őszirózsa azonban augusztusban, nem októberben virágzik, a virágok valójában krizantémok voltak, melyekkel a város a közelgő halottak napja miatt volt tele. A halálvirág szomorú szimbóluma Károlyi tevékenységének. [x] Kb. hangoskodó úrifiúk. Szószerint a.m. „hihetetlen” (fr., ejstd „enkroájábl” . Azokat az affektált piperkőcöket hívták így a fr. forradalom és a császárság közötti direktórium korszakában, akik csizmás-ingujjas-nagykalapos öltözetükkel keltettek feltűnést, és republikánus érzelmű szélsőséges mozgalmat is alakítottak. Tevékenységük inkább utcai verekedésekben merült ki, női megfelelőjük a „mervilleuse”-ök (a.m . „csodálatos”, ejdsd. „merveijjőz” voltak. Mindkét szó affektált nyelvezetükre való irónikus utalás. [xi] a. m. Ha ég-föld összeszakad, rettenhetetlenül áll meg romjain (idézet Horatius Ódáiból III, 3, 7). [xii] Tiszát 1919 október 31.-én a mai Hermina úton bérelt lakásán lőtték agyon. Felesége, és unokahuga, gróf Almásy Denise volt jelen. A gondolat – a Révai lexikon Tisza-per címszava szerint - Kéri Pál újságírótól eredt, aki tervének megnyerte Csernyák Imre állítólagos századost, a katonatanács elnökét és együtt vettek rá több, a Károlyi pártkörbe feljáró katonaszökevényt a gyilkosság elkövetésére. Kéri Pál és Csernyák Imre vezetésével két autón indultak el a terv szerint Pogány József újságíró, utóbb kommunista népbiztos, Dobó István, Horvacsanovics Tivadar Sándor és Müller, más néven Kudaecker nevű tengerészek, Sztanykovszky Tibor tart. Záslós, Hótter Sándor tényleges főhadnagy, Gaertner Marcel állítólagos vegyészmérnök, és eyg Lánz nevű zászlós, valamenyien zöld katonaköpenyben és katonasapkával a fejükön. Kéri Pál künn maradt a villa előtt, Csernyák benn a kapunál állt meg, Hüttner, Müller illetve Kudaecker és Láng a villa küörül a kertben helyezkedtek el, míg Pogány, Dobó, Horvacsanovics és Sztanykovszky a villa előcsarnokába mentek s a szobájából feleségével és unokahugával gróf Almásy Denise-zelszembejövő Tiszát rövid szóváltás után agyonlőtték. Tiszánál revolver volt, de ezt letette. Akkor nyitottak rá tüizet. A gyilkosok közól Dobót halálra itélték, és a börtönben halt meg – az itélet nem volt törvényes. Csernyák, Pogány, Horvacsanovics és Láng megszöktek. Kérit későb a Szovejtűniónak adták ki. Hüttnert 15 évre itélték, a börtönben halt meg. Fényes László ujságíró ellen is vádat emeltek, de későb eljteték. Mindez a 20-as évek közepéig zajlott le. Pogány a Szovjetúnióba menekült, Kún Bélával együtt Sztálin egyik 37 körüli „tisztogatása” szorán végezték ki). Pogány a Népszava főszerkesztőjeként nagy szerepet játszott a kommunisták hatalomrajuttatásában, Károlyira igen nagy hatással volt. 1919 februárban még a komunisták ellen agitált, de egy hónapra rá már a legnagyobb hatalmú kommunista népbiztos. Apja, Schwarz Vilmos a pesti zsidó hitközség alkalmazottja, temetői előimádkozó volt, aki felakasztotta magát, miután a kommün bukása után a hitközség felmondott neki. Mikor a kommün alatt a temetőben gratuláltak neki, milyen nagy ember let a fia, ezt felelte: „Bárcsak a fiam koporsóját kísérhetném a sírjához” )Az Újság, 1919. okt. 28.). Károlyi kapcsolata a Tisza-gyilkosság elkövetőivel közismert volt, sokan felbujtónak tartották. Ez nincs bizonyítva, közvetett szerepét, tudomását az ügyről azonban nehéz kizárni. A Tisza családhoz küldött részvéttáviratát sokan cinizmusnak tartották. [xiii] Szerencselovagok. Célzás azokra a részben olasz katonákra (condottiere a.m. zsoldosvezér), akik a török kiűzése után grófi címeket és kisajátított magyar birtokokat kapva az új, habsburgbarát magyar főnemesség megalapítói lettek.
|
|
szalonna |
2005. május 01. 08:21 | Sorszám: 401 |
"baloldali kommunizmus viszont azért nem lehetséges nálunk, mert annyira baloldaliak vagyunk, hogy további balratolódás lehetetlen." Mer aki nálam is baloldalibb, az már leesik Aztán ő is leesett.
|
|
szalonna |
2005. április 30. 22:16 | Sorszám: 396 |
Kérdezni szerettem volna, hogy kiadták-e Metternich könyvét.
|
|
szalonna |
2005. április 30. 22:14 | Sorszám: 395 |
Valóban úgy gondolom, hogy a korszak radikális mozgalmai között nagyon kevés volt a különbség, és egymásközti viszonyaik nem redukálhatók egyszerű szekértábor elvek szerint. Illetve nem szeretem az ilyen redukciókat - szerintem túl sokáig voltak divatban. Lehár könyve 45 után született, ha jól emlékszem, és úgy látszik senki sem tartja fontosnak. Nem is biztos, hogy az, bár jó részletek vannak benne (még unser Adolfot is hallotta beszélni Münchenben). Metternich könyvét kiadták.
|
|
szalonna |
2005. április 30. 13:03 | Sorszám: 391 |
Herczeg Ferenc: Gróf Károlyi Mihály[i] Gróf Károlyi Mihály sohasem volt demokrata, ő csak egy lecsúszott arisztokrata volt. A demokráciában nem az egyenlőséget, hanem a vezérséget kereste. Nem tudott azonban fölemelkedni a magyar néphez, ahelyett lesüllyedt a pesti utcához. A munkástömegek lelkében rügyező nemes és emberies hajlamokkal nem törődött, ő onnan a maga céljaira csak a gyűlöletet és a hatalmi vágyat igyekezett kitenyészteni. A nagyvárosi csőcselék erkölcsi színvonalát pedig az ő politikai szereplése még alacsonyabbra süllyesztette. Aki a modern politikus szerveit akarja kiboncolni Károlyi ethikai kadáveréből, az sohasem fog vele elkészülni. Gondolat- és érzelmi világának kulcsát csak az lelheti meg, aki a lázadó oligarchát keresi benne. Az látni fogja, hogy Károlyinak csak a redingote-ja[ii] volt európai és néhány kedvenc szólama volt modern, a lelkében azonban egyenes leszármazottja maradt a rendi Magyarország ama falánk urainak, akik állandóan a nemzet vérző testében tartották karmaikat és akik századokkal ezelőtt csak azért hozták az országra a törököt és a tatárt, mert az ő idejükben még nem volt bolsevizmus. Mint híres család sarjadéka és fejedelmi vagyon várományosa nevelkedett. Károlyi Sándor elárvult udvarának tagjai, a nagy Károlyi-clan politizáló és újságíró hűbéresei és nem utolsó sorban az arisztokrácia leányos anyái úgy köszöntötték, mint valami égből alászállott tüneményt. Soha senki nem mondta meg neki, hogy ő intellektus és jellem dolgában tulajdonképpen alatta marad a közepes átlagnak. Mint annyi más fiatal mágnás, akiből hízelgés exstirpálta[iii] az önbírálatot, a vagyon függetlensége tudatában azt hitette el magával, hogy ő becsületesebb, az erős társadalmi pozíciójára támaszkodva pedig úgy érezte, hogy ő bátrabb minden más emberfiánál. Az ilyen fiatal úr, ha testi alkata és vérmérséklete nem vonzza a sport és a szerelem szórakozásai felé, többnyire hivatást érez magában, hogy a magyar politikai életet megajándékozza az egyéni korrektség és bátorság kincseivel. A politizáló oligarcha gondolkodása elüt minden más politikusétól, mivel ő a politikai hatalom forrása, a fejedelmi udvar, napközelében fejlődik. Ő tulajdonképpen mindig az udvarral, vagy az udvarnak politizál. Más politikus lehet dinasztikus vagy köztársasági, ő azonban vagy aulikus, vagy lázadó. És ha már arról beszélünk, az is jellemzi ezt a típust, hogy a maga személyes érdekeit csökönyösen összetéveszti a nemzet érdekeivel és hogy belőle minden elvi ellenkezés személyes gyűlöletet vált ki. Mivel nincs semmiféle belsős szolidaritásban az állam gerincét alkotó osztályokkal, nem is igazán konzervatív és ha ellenzékbe szorítják, a túltáplált tenyészember szenvedélyességgel ugrik át a fekete reakcióból a vörös demagógiába. Coriolan és Catilina[iv] patricius családból születtek. Ennek a régi dúvad-oligarchiának volt lelki sarjadéka Károlyi Mihály. Kiválóan veszedelmessé tette őt önhittséggel párosult tudatlansága, továbbá erkölcsi korlátokat nem ismerő fegyelmezetlensége, amely bizonyára a degeneráltság szimptómája és végül mániákus csökönyössége, amely nála a tetterőt pótolta. A természet, amely jószívű szeszélyében csörgő készüléket adott némely mérges kígyófajnak, talán ártalmatlanná akarta tenni ezt a veszedelmes embert is, mert olyan beszédhibával verte meg, amely rendes körülmények közt lehetetlenné tetet volna reá nézve a közéleti szereplést. A természet azonban nem számolt a pesti polgári radikálisok öntudatos sznobságával. Minden Kovácsot vagy Kohnt, aki ilyen handicappal indul meg, első szereplése alkalmával megöli a nevetség és a szánalom. Gróf Károlyi érthetetlen hebegését azonban odaadó közönség hallgatta, amely épp olyan eredetinek találta minden banalitását és elragadónak minden sületlenségét, mint annak idején a leányos anyák. Ók Károlyiban persze nem a politikai tehetséget keresték, nekik az arisztokratikus név cégére volt szükségük mérges kotyvalékaik számára. Nem értették meg ugyan vezérük kínos szónoklatait, de egyet jól megértettek: ha a gróf feje nem is elég erős ahhoz, hogy meg tudja ítélni politikájának szükségszerű következményeit, a koponyája mégis elég kemény ahhoz, hogy ostrombak[v] lehessen a radikalizmus szolgálatában. Biztosra vehetjük, hogy beszédhibája, amely más egészségesebb lelket talán az önmegismerés szerény útjaira terelt volna, erre a féktelenül hiú emberre nézve az állandó megalázások kútforrása volt és megmérgezte ifjúságát. Mint Quasimodo a Notredame tornyában[vi], úgy a büszke nevű, gazdag és délceg ifjú külső hüvelyében egy elvadult nyomorék lappangott. Valószínű, hogy az irigység, amelyet némely kortásának viruló és hódító férfiassága iránt érzett, fejlesztette ki benne a pyromán hajlamokat. Előttem fekszik Károlyinak néhány fényképe és valamennyin fokozott mértékben érvényesül az az arckifejezése, amely az életben is jellemezte. Ez az affektált zordonság kifejezése. A fotografáló gép lencséje előtt azon erőlködik, hogy minél félelmetesebb benyomást tegyen. Midőn már hatalmon volt, államfő korában, egy alkalommal akaratlanul elárulta ennek a mirabeaui vagy talán inkább rocheforti[vii] póznak a titkát. „Gyermekkorom óta mindig az volt a leghőbb vágyam, hogy egyszer forradalmat csináljak” – mondta egy nála járt újságírónak. A kazánrobbanás vagy a gátszakadás lehet szükségszerű, adott esetben hasznos is; de kazánrobbanás, gátszakadás mint öncél: ez Quasimodo álma. Az ő forradalma a beteg lélek zendülése az élettel szemben. Károlyi politikája a tagadás és a várakozás politikája volt. Mindent tagadott, ami nem ő maga volt és epedve várta a saját eljövetelét, mint a zsidók a messiásét. Az egész háború alatt baisse-re spekulált[viii]. Nem hitt a győzelemben, mert nem akarta a győzelmet. Nem akarta, mert gyűlölte az embereket, akikre a háborúviselés kötelessége hárult, mert nem értette meg a nagy érdekellentéteket, amelyek a harctéren megütköztek és végül mert életének kétségbeesett játékában már csak ez az egy ütőkártya volt a kezében. Midőn bekövetkezett az, amiről epedve álmodozott és központi hatalmak elvesztették a háborút, Károlyi egy nap arra ébredt, hogy ő a Monarchia legélesebben látó államférfia és yhiltan követelte magának a hatalmat. A sajtója ebben a parlamentarizmus követelményét látta. Pedig ha az entente vesztette volna el a háborút, az angol sajtó aligha követelte volna, hogy német-barát politikust állítsanak Nagy-Britannia kormányára. Ha Károlyi hazárdjátékos volt, akkor a hatalom megszerzése közben határozottan korrigálta a szerencsét, midőn világos utalással az ő titkos entente-összeköttetéseire, azt sugalta a megfélemlített és megzavarodott közvéleménynek, hogy ő, egyedül csak ő képes enyhíteni a katasztrófa következményeit. Még politikai ellenfelei közül is sokan hitelt adtak híveinek, akik úton-útfélen híresztelték, hogy a grófnak kész megállapodásai vannak az entente-tal. Ugyan ki merné a mind a négy sarkán égő házból kiutasítani az ügynököt, aki tűzkár ellen akar biztosítani. Valószínű egyébként, hogy Károlyi nemcsak az országot, de önmagát is megcsalta. Ő, aki meg volt róla győződve, hogy Budapestről némi diplomáciai ügyeskedéssel meg lehetett volna akadályozni a világháborút, a döntés után is azt hihette, hogy udvarias szavakkal kicsalhatja a győztes oroszlánok szájából a prédát. Ennek a senkinek mérhetetlen önbecsülését nem értheti meg egészséges ítéletű ember. Ő a távolból sütkérezett Wilson tiszteletének és barátságának fényében és meg volt győződve hogy a versaillesi zöld asztalnál Clemenceau és Lloyd-George között egy üres széket tartanak fönn az ős zámára. Kételkedni csak akkor kezdett – de akkor sem a maga értékében, csak a világ igazságérzetében – midőn Belgrádban az entente-generális oly hangon beszélt vele, mint egy gyarmati törzs lázadó főnökével[ix]. Magyarország ekkor ezeréves történetének talán legválságosabb napjait élte és elszorul az ember szíve, ha arra gondol, hogy Wilsonnal, Lloyd-George-zsal és Clemenceauval szemben kik képviselték a nemzetet. A nemzet méltósága egy degenerált hazardőr kezébe volt letéve. A nemzet esze Jászi Oszkár volt, akinek agyába csak egyetlen gondolat, a magyar Svájc gondolat fért bele, és aki ezzel a rögeszmével a kemény fejében kész volt nekimenni minden falnak. A hazafiságot Szende Pál képviselte, aki a külföldön megfordult kereskedelmi ügynök nyegleségével mosolyogta meg az erkölcsi erőt, amely a nemzeti szolidaritásban rejlik és amelyet a hozzá hasonlók sohasem fognak megérteni. A nemzet kardját, ezt a rettenetes és dicsőséges fegyvert, amely a népvándorlás harcaiban szórta első véres villámait, Linder Bélára bízták, egy valamikor derék, de mindenkor jelentéktelen katonára, aki a harctéren szerzett idegsokkjának, mások szerint az alkoholnak hatása alatt most zsoltárokat zenget a férfigyávaság dicséretétre. Midőn rokonszenvet kellett keresni Svájcban, a Terézváros leglomposabb és legarrogánsabb suffragette-jét[x] küldték oda a magyar állam képviseletében. És ezt a társaságot, amelynél tehetségtelenebb és selejtesebb soha nem állott még semmiféle négerállam élén, megáldotta a nemzeti tanács elnöke, a katolikus pap, akinek neve hallatára összemosolyognak a szabadkőművesek és elpirulnak a keresztények. Hogyan oldotta meg Károlyi a legsúlyosabb feladatokat, amely valaha magyar államférfi lelkiismeretét terhelte? A kifordított eszű ember csalhatatlanságával pontosan megtette mindannak az ellenkezőjét, amit az ő helyében épelméjű ember megtehetett volna. Abban az órában, midőn nagyobb szükség volt a magyarság katonai erényeire, mint a honfoglalás óta bármikor, lefegyverezte Doberdo védőit és az ország védelmét Diner-Dénes, Jászi és Bédy-Schwimmer Róza diplomáciai tudására bízta. Midőn a legnagyobb szükség volt a vonzó és összefogó erőre, amely a Szent István koronából árad, kitördelte a koronát a nemzeti címerből. Midőn életkéréssé lett a nemzet egységes és fegyelmezett állásfoglalása, Jászi ostoba rögeszméjével siettette a politikai nemzet szétrobbantását, amellett a kisgazdákat a nagybirtok, az ipari munkásságot ma munkaadók ellen uszította, hivatalokra éhez híveinek jóllakatása céljából pedig pánikot és zűrzavart teremtett a közélet minden ágában. Soha addig az ország nem látta még a kétes egzisztenciáknak olyan elszánt rohamát, mint aminőt Károlyi gróf vezetett a közélet magaslatai felé. Ezek az emberek Károlyival egyetemben a szabadságot csak az anarchia alakjában tudták megérteni. A törvényes rendet ostromolták és az állították, hogy a zsarnokság ellen harcolnak. Porba gázolták Magyarország tekintélyét és azt híresztelték, maguk talán el is hitték, hogy régi bálványokat döntögetnek. Egymás kezéből kapkodták a nemzet hajdani gazdagságának szomorú rongyait és úgy ujjongta, mintha valami dicső prédát nyertek volna valami ellenségen. S mialatt a halál angyala közeledet komor léptekkel, addig Károlyi Mihály zordon arca megenyhült, mert úgy érezte, hogy elkövetkezett az idők telje, hiszen ő államfő volt, ha nem is isten, de Isten egy igen méltatlan szolgájának, Hock Jánosnak[xi] kegyelméből. Magyarország a siralomházban ült. Károlyi ajkán pedig megrögződött a kegyes uralkodó sztgereotip mosolya, miközben tisztelgő küldöttségeket fogadott, beszédeket mondott, a feleségét kinevezte a Vöröskereszt elnökévé, maga színházi díszelőadásokra járt, ahol Serenissimus[xii] bárgyúságait újból elmondta az igazgatóknak és a szerzőknek. A népköztársaság minden demokratikus vívmánya egyelőre annyiban volt, hogy József főhercegből Habsburg József polgártársat csináltak, Károlyi Mihály azonban grófabbnak érezte magát mint valaha, a radikális milliomosok is ragaszkodtak drága pénzen vett nemesi címerükhöz, egy csomó forradalmár ügynökből és riporterből pedig méltóságos urat csinált a demokrácia. Arról talán lehetne vitatkozni, hogy Károlyi mennyire volt ura a maga akaratának, ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy politikai barátainak magatartása annál súlyosabb beszámítás alá fog esni, minél kevésbé beszámíthatónak fog bizonyulni maga a mesterük. Ők végre is a tékozló majoreszko[xiii] udvara voltak és Károlyi még akkor is elrettentő példaképe maradt az ész nélkül költekező kiskorú grófnak, midőn a feje már kopaszodott és ő már régen nem a magáét, hanem az ország kincseit prédálta. Ha a jóbarátok ismerték vezérüket, akkor bűntársai voltak; ha azonban anni esztendő után sem tudtak beletekinteni beteg agyába üres szívébe, akkor rossz emberismeretüknek oly rettenetes bizonyítékát adták, amely minden józaneszű emberre nézve lehetetlenné teszi, hogy politikai kérdésekben még súlyt tulajdonítson az ő ítéletüknek. A jóbarátok felelősségét az sem enyhíti, hogy egymásután cserben hagyták grófjukat, midőn már elérték azt, aminek az elérésére szövetkeztek. Sőt az merném mondani: éppen az ijedt kapkodás, amellyel némelyek bizonyos stádiumában meg akarták állítani a nagy felfordulást, amelyet éveken át tartó és szí1vós munkával maguk készítettek elő, bizonyítja, hogy mennyi cinikus önzés és milyen szélkakas léhaság csinált az októberi forradalmat. A hívek egy csoportja rögtön megelégelte a forradalmat, amint megosztoztak a miniszteri tárcákon és a főhivatalokon. A polgári radikálisok azonban vidáman tovább lendítették a ostrombakot, mert arra számítottak, hogy a földreformmal megnyomoríthatják a Magyar birtokos osztályt. Ők csak akkor hökkentek vissza, midőn a munkásság a programon kívül szocializálni kezdte a gyári üzemeket. Addig abban a gyermeteg hitben éltek, hogy a hálás tigris, melyet ketrecéből kiszabadítottak, csak a politikai ellenfeleiket fogja fölfalni. A sajtó elvakult részének még igen tetszett a „hadi milliomosok” felkoncolása, azonban ezek a lapok is félteni kezdték a „forradalom vívmányait”, midőn a tigris rátette karmait néhány lapvállalatra. A fatális ostrombak azonban tovább dolgozott. Volt egy pillanat, midőn maga Károlyi is megelégelte már a rombolást – hiszen ő már „államfő” volt, mi jót hozhatott még a forradalom? – de akkor már titokzatos idegen kezek ragadták meg a katapult nyelét. Utolsó kormányzói aktusa egy pusztuló ország tűzfényében mutatja a pyrománt. Károlyi Március 22.-i kiáltványával a nemzetett összekötözött kezekkel kiszolgáltatta a bolsevizmusnak. Egyszerűen kivégezte Magyarországot, amelyet nem tudott tovább hatalmában tartani. Úgy bánt el az országgal, mint a huszár, ki agyonlövi kedves paripáját, hogy ne kerüljön az ellenség kezére. Ha rosszhiszeműen tette volna, akkor egy sátán, ha jóhiszeműen, akkor egy gyöngeelméjű ember ült Magyarország kormányzói székében. Én azonban azt hiszem, van a két lehetőség között egy szégyenletes középút is: Károlyi ugyan mindig rosszhiszemű volt, de ezúttal nem tudta megítélni elhatározásának következményeit, ő akkor már sugallata alatt állott annak a démoni akaraterőnek, amely a lengyel és orosz ghettók bosszúálmait készült megvalósítani ebben a szerencsétlen országban. Károlyi Mihályt soha a legbizalmasabb hívei sem tartották jelentékeny politikusnak, némelyek azonban azt hitték róla, hogy becsületes és bátor férfiú. De mi a bátorság? Ahhoz, hogy egy gróf ne féljen túlságosan bizonyos fizikai balesetektől, aminőket kard vagy pisztoly által, lóháton vagy vadászat közben lehet elszenvedni, ahhoz jóval kevesebb bátorság kell, mint aminőről a világháború sok millió parasztkatonája tett tanúságot. Ahhoz, hogy valaki szembeszálljon a királyával akkor, mikor Szent István utódjának kezéből már kihullott a hatalom, ugyancsak nem kell nagy hősiesség. Bizonyos azonban, hogy azzal a sötét hatalommal szemben, amely az ő szeme láttára tette rá fojtogató kezét a háború ütötte száz sebből vérző Magyarország nyakára, Károlyi kimondhatatlanul gyávának mutatta magát. A fegyveres csőcselék azt tehette az ő kormánya alatt, amit akart, indiai dzsungelt csinálhatott Budapest körútjaiból, anélkül, hogy a „kormányzó” meg mert volna pisszenni. A Károlyi-korszak szégyenletes emlékeihez tartozik a tény, hogy vad legények, akik pisztollyal a kezükben lesbe állottak a Kossuth-utcában, világos nappal tucatjával rabolták az automobilokat. Pogányék az ő szeme láttára toborozták az első terror-csapatokat és aki néhány hangos embert maga köré tudott csődíteni, az a saját szakállára birtokba vehette akármelyik állami hivatalt vagy kereskedelmi üzemet. Midőn Tisza István forró vére pirosra festette a magyar földet, Károlyi elhebegte a részvét néhány sunyi frázisát, de óvakodott attól,, hogy észrevegye a gyilkosokat, akik az ő háta mögé rejtőztek. Lehet azonban, hogy ez nemcsak gyávaság volt. De annyi emberség nem volt benne, hogy megóvja a gyalázattól a magyar lobogót, amelynek szolgálatában ősei minden hírüket és gazdagságukat szerezték. Budapest középületein az ő kormány alatt tűzték ki először a vörös zászlót és Károlyi udvariasan megemelte előtte a kalapját; a kommün türelmetlen előörsei lábbal kezdték taposni a nemzeti színeket, Károlyi pedig tapintatosan elfordította a fejét. Egy gróf Károlyi! Úgy látszik, hogy őneki aki azelőtt, midőn más volt a politikai divat, szívesen adta a tüzes kurucot, alapjában véve mindig idegen volt a nemzeti gondolat. A túllakottság ugyancsak oda sodorta a degenerált arisztokratát, ahová a tudákos nyegleség a polgári radikálist és a koplalás a proletárt, de a három közül bizonyára az arisztokrata a megvetésre leginkább méltó. Midőn magához ragadta a legfőbb hatalmat, a nemzettel szemben azt a kötelességet vállalta, hogy meg fogja védeni az élet és a vagyon biztonságát. Ő azonban csak egy emberi élett és egy vagyont védett meg szomorú bátorsággal: a magáét. Mire már tüzelni kezdett a talpa alatt a magyar föld és ő nem bízott már a vörös testőreiben, akiket egy udvarias szovjetkormány bocsátott a rendelkezésére, egy csomó kék bankjeggyel a bőröndjében a csehekhez szökött. Elmondhatjuk róla: nagyúrnak született, félbolond módjára élt és úgy tűnt el, mint egy kalandor. Ez az ember, aki ma is olyan ortográfiával ír[xiv], mint egy szerényebb polgári házban szolgáló szakácsnő és aki vezérlő politikus létére sohasem tudott tisztába jönni a magyar közjog alapelveivel, kétségkívül a leggyöngébb koponya mindazok közül, akik ezer esztendő óta vezérszerepet vittek a magyar közéletben. Erőssé a lelkiismeretlensége, rettenetessé a dúvad-önzése tette. Végső elfajulásában mutatja be az oligarcha politikust. Ez a politika már akkor is a vörös terror mélységei felé ostorozta nemzetet, midőn Károlyi még csak a technikai obstrukciónál tartott. Higgyük és reméljük, hogy benne és általa öngyilkosságot követett el az egész politikus iskola. Tíz nemzedékre való keserűség van abban a gondolatban, hogy Magyarország életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök minden hitére, hazaszeretetére, bölcsességére, bátorságára és ékesszólására, egy politikai szövetkezet cinizmusa ezt a démoni dilettánst taszította ki a világtörténelem színpadára. A szereplésével kiszámíthatatlan kárt okozott az országnak és oly mérhetetlen gyalázatot hozott a nemzetre, amit a vér és a könnyek óceánja tudna csak lemosni. -------------------------------------------------------------------------------- [i] „Két Arckép. Tisza István, Károlyi Mihály” Budapest, 1920, Teljes szöveg, saját jegyezeteimmel. [ii] „rödengót”, lovagló és útiköpeny (az angol riding coat torzitottt fr. változata) . Itt: csak a ruhája volt európai. [iii] kiirtotta [iv] Coriolanus (i.e. 500 – 450 körül) patricius vezér volt, aki sértettségében elárulta Rómát és az ellenség élére állt. Catilina (i.e. 108-63) a róla elnevezett római-köztársaság-ellenes lázadás arisztokrata vezetője, kapzsi és kicsapongó életéről volt ismert. [v] Mai szóval inkább faltörő kos [vi] Célzás Victor Hugo Notredami toronyőr c. regényére, melyben a nyomorék Quasimodo elkeseredésében tűzvészt idéz elő. [vii] Mindkét név a féktelen izgatás és propaganda jelképe. Honoré Mirabeau (1749-1791) író és politikus, kicsapongó fiatalsága után kiméletlen királyság-ellenes pamfletjeiről lett ismert, majd a forradalom alatt a királyság megdöntésének fő szónoka volt. A jakobinusok körében már nem népszerű, és állandó pénzzavarait a királyi udvar titkos segélyeivel vészeli át.. Ennek kiderülése után a csontjait a forradalmi „nép” kiszórta a Pantheonból). Victor Henri Rochefort (1830-1913), hírlapíró és politikus, akit az 1871-es kommün kirobbantásában játszott szerepéért deportáltak Uj-Kaledóniába, szökés és amnesztia után hazatérve L’Intransingent c. lapjával a revansizmus könyörtelen szószólója, majd – ismételt száműzetés után - lelkes nacionalista lett. [viii]Árcsökkenés („bessz” , korabeli fr. tőzsdei kifejezés, párja az árnövekedés a hausse („ossz” . [ix] 1918 novemberében Károlyi saját kérésére tapogatózó látogatást tett a francia hadsereg belgrádi parancsnokánál, Franchet d'Esperay tábornoknál. A küldöttséget Károlyi maga vezette, – részt vett benne többek között Jászi Oszkár, Hatvany Lasjos, Bokányi Dezső. Az volt a céljuk, hogy meggyőzzék a franciákat együttműködési készségükröl, és mintegy pacifizmusuk bizonyítékaként magukkal vitték a katonatanácsok egyik fő képviselőjét, Csernyák Imre századost is. A küldöttség útiruhában érkezett meg Frannchet d'Esperay tábornok szállására, aki teljes díszben, kitüntetéseit viselve várta a hivatalos magyar képviselőket. Amikor Károlyi belefogott annak az emlékiratnak a felolvasásába, amelyet útközben Jászi szerkesztett meg részére, a tábornok félbeszakította őt és felszólította a küldöttséget , álljanak a lámpa világába, hogy jobban láthassa őket – mintha valami csodabogarak volnának. Ránézett Hatvanyra, aztán Jászira és a többiekre, majd szépen sorban megkérdezte tőlük: "Vous étes Juif?" ( Ön zsidó?). A küldöttség megrökönyödve állt. Károlyi oldani próbálta a feszültséget és ecsetelve a forradalom vívmányait bemutatta a tábornoknak a katonatanács képviselőjét, Csernyák századost. A tábornok megdöbbenve nézte a rangjelzések nélküli uniformist viselő századost, majd megkérdezte: "Vous étes tombés si bas?" (Hát már ilyen mélyre süllyedtek?)" Ekkor torkolta le Franchet d’Esperay Károlyit azzal, hogy a környező országok az ő egyetlen kézlegyintésére megindulhatnak Magyarország ellen. (Gratz Gusztáv: A forradalmak kora c. munkája alapján. Budapest, 1935,a Magyar Szemle Kiadása). [x] A.m. Harcias nő-aktivista (a női választójogi korabeli harcosainak nevéből). Svájcban megütközést keltett, hogy Magyarország hivatásos diplomata helyett egy képzetlen és feltűnő viselkedésű nőt, Bédy-Schwimmer Rózát delegálta követnek. . [xi] Hock János (Devecser, 1859. dec. 31. – Bp., 1936. okt. 9.) író, politikus, katolikus lelkész. 1887-től szabadelvű, majd nemzeti párti programmal országgyűlési képviselő. Később ismét szabadelvű, azután más pártokhoz csatlakozott. Szabadkőműves volt, a polgári radikálisok barátja. Kőbányán lett plébános, irodalmi műveket adott ki, a Pesti Hírlap és más lapok munkatársa volt. Ismert szónokként Tisza István ellenzője. 1913-tól a függetlenségi párt tagjaként Károlyi Mihály hívéül szegődött, 1918. okt. 25-én – Károlyi miniszterelnökké történt kinevezésekor - a Nemzeti Tanács elnökévé választották, így ő mondta ki, hogy a Nemzeti Tanács kívánatosnak tartja a köztársaság kikiáltását. A kommün bukása után Csehországba emigrált és 1933-ig külföldön élt. A rendszert támadó cikkei miatt hazatérte után bíróság elé állították és egy évre elítélték, majd kegyelmet kapott [xii] A.m. legfelségesebb [xiii] Rangidős főúr, aki a család hitbizományát birtokolja. A hitbizományok törvényileg eladhatatlan főúri birtokok voltak, ezzel az udvar a nagy családok elszegényedését akarta megállítani. A fiatal főurak, a leendő majoreszkók – Károlyi Mihály különösen – gátlástalanul vehettek fel kölcsönt a hitbizományra, későbbi törlesztésre. Károlyi birtokai kicsapongó élete miatt nagyon súlyosan meg voltak terhelve. Mikor demonstratíve „földet osztott”, egy végletekig megterhelt, számára már gyakorlatilag értéktelen kápolnai uradalmat osztogatott el a súlyos adósságokkal együtt. A gazdák tehát tulajdonképpen megvették a földet. [xiv] Károlyi írására példának álljon itt Landler Jenő népbiztoshoz írott sajátkezű levele, amelyet „Az Újság” 1919. szeptember 28.-i száma faximilében hozott le. Herczeg fenti megjegyzése: „Mire már tüzelni kezdett a talpa alatt a magyar föld és ő nem bízott már a vörös testőreiben” talán éppen a levélben ecsetelt helyzetre vonatkozik, hiszen itt Károlyi lényegében feljelenti a kommunista népbiztosnál a rá vigyázó őröket. A helyesírási hibákat betűről betűre másoltam le. Károlyi Mihály fejléces levélpapír 1919 júli 4 Kedves Lanler Két honapja lesz annak hogy a belugyi kormány Rendelkezése folytán Lakásomat (Svábhegy) Lorant út 22 engemet Detectivec öriznek Minden kettö kettö felvaltva tete ezt a szolgálálatott. Igy összesen 8-10 ember fordult meg nalam szolgalatulzat jol és pontossan végeztek ebben nem volt baj. Ellenben legnagyob csodalatom s ez kesztett engem ezen sorok irására cselekedeteikrl -akik feltetlenül megbizhatok (az egyik 35 eve van szolgalatomba) megtudtam hogy a leg erösebb modon beszeltek a mai Rendszer és kormany ellen. Folyton annak a Remenyüknek adtak kifejezest bár jönne mar az ellenseg -a mai kormany elkergetesere- az egesz haz nep megbotránykozott ezen beszéd felett. Mind ezt nyiltan tetek az egyik nyiltan Tisza Istának valota magat. –Eleinte nem törödtem sokat ezekkel a pletykakka- de mint hogy ez állandoan és szinte Rendszeresen folyik kotelessegemnek tartom erröl értesiteni. Szinelyes üdvözlettel, (A legnagyobb ellenforinak valami szerb neve van Mihalowicshoz hasonlo) Karolyi Csak kettö viselkedett tartozkodoan Lukács és még egy (Gaál) nevet nem tudom Külömben is nevüket nem ismerem.”
|
|
szalonna |
2005. április 30. 00:49 | Sorszám: 387 |
"Ezekkel az eszmékkel nem az a baj, hogy nem okos emberek képviselték őket, volt hogy okos emberek, volt hogy nem okos emberek. Ettől függetlenül ezek ordas eszmék." Lehet, hogy nem volt jól megfogalmazva, amit irtam, ezért változás nélkül idemásolom: "kultúrális és politikai szempontból képzetlen emberek naív, mitomán gondolatai" Vagyis én is azt mondom, hogy az eszmékkel volt a baj. A számodra okos embernek kikiáltott emberek nemzetközi léptékkel mérve sajnos nem jelentenek komoly szinvonalat. Talán Matolcsy kivétel, de ő csak a végén, és - barátai idézete szerint - csak azért csatlakozott a nyilasokhoz, mert már csak tőlük remélte a földreformot. "Egyébként akkor sem szeretem ezeket az eszméket, ha Németh László vagy Szekfű Gyula kolportálja őket, adott esetben egyáltalán nem szinvonaltalanul." Itt lényeges hangsúlyveli különbséget érzek. Szekfű is és Németh László is sokkal autonómabb és komolyabb ember volt annál, hogy mondjuk a nyilasok eszméinek népszerűsítésével lehetne őket megvádolni. Lehet persze, hogy néhány kérdésben egyezett a véleményük - például a Duna szerintem is és Szálasi szerint is a Fekete tengerbe ömlik - de azért itt nem volt arról szó, hogy ők nyilas eszméket vallottak volna. Én úgy gondolom, hogy Szálasi napjában többször, többször is hasonlithatta magát Kemál pasához, de ettől még ő az volt ami. Lehár könyve nincs meg magyarul... Tényleg többször is szövetkeztek ezek a pártok, mint ahogy Hitler és Sztálin is szövetkezett, stb. Ettől eltekintve nem beszélnék igazi szövetségről, hiszen a németek ideológiai alapon a magyarok kitelepitését célozták. Ez igy annyira komoly szövetség, mint Hitler és a német cionisták korai együttműködése a zsidók kitelepitésére. Ha akarod, nevezheted egy tábornak, de ha annak nevezzük, akkor ebben benne vannak a kommunisták is. Igy aztán nem probléma, hogy Rátz Kálmán hogyan barangolt, hiszen belül maradt a táboron. És aztán ne felejtsük el, Vásárhelyi Miklós is Musszoliniért lelkesedett, onnan váltottt Sztalinra. Ebből a szempontból tehát egyetértek megfogalmazásoddal: "Ez egy tábor, több alirányzattal". Talán ismered Giorgio Bassani könyvét, a Finzi-continiék kertjét. Leírja, hogy az olasz zsidók - egy részük - mennyire meg voltak sértve, hogy Mussolini egy idő után - talán német nyomásra - nem engedte be őket a fasiszta pártba, pedig sokan beléptek volna... Tényleg egy tábor ez, több alirányzattal.
|
|
szalonna |
2005. április 26. 21:20 | Sorszám: 354 |
Felhozom a témát. Nehogy már itt kevesebb szó legyen a söpredékról, mint a hírekben
|
|
szalonna |
2005. április 26. 14:53 | Sorszám: 353 |
A nyilasok "elméleti" megalapozásáról, Szállasi nemzetmentő eszméiról igen rossz véleményem van, kultúrális és politikai szempontból képzetlen emberek naív, mitomán gondolatainak tűnt majdnem minden, amit tőlük olvastam. Ezért én eleve nemigen tudom komolyan venni, hogy ha ők valaminek (az ellenforradalom vagy éppen Árpád apánk örököseinek) gondolták magukat, akkor azok is voltak. Ünnepi beszédek kedvéért sok mindent lekerekit az ember. A nyilasok rokonsága Gandhival már gondolom neked is szemet szúrt, hát nem biztos, hogy a többi rokonítás ennél jogosabb... A nyilasok tényleg egyszerre harcoltak a bolsevizmus és a reakció ellen. Ebben viszont megegyeztek a fasisztákkal és a nácikkal. De ne menjünk messzire az ellenfelek alapján történő általánositásnak: egy adott korban minden hatalmi csoport, ha csak teheti, harcol a többi ellen. Az ellenséges viszonyok méricskélése a napi diplomácia ill a politika, nem pedig a visszatekintö elemzés feladata. Szekfű Gyula "Három Nemzedék"-e emlékezetem szerint foglalkozik az ellenforradalom és a konszolidáció problémáival. A látlelet szerint a társadalmi modernizációt (a földek és gyárak tulajdonviszonyaiból adódó feszültségeket) valóban hirdették a jobboldali radikálisok, de őket a közép (Horthy kormányzata) kiszorította a hatalomból, és a kért reformok elmaradtak. Mindennek nagy ára volt: megmaradt minden feszültségforrás, ráadásul a rendszer legfőbb támaszát képző hivatalnok-középosztály a csonka országban tragikusan elszegényedett. Ezek, illetve ifjabb nemzedékük már nagyon fogékony volt a radikalizálódásra. Gömbös pályája mindezt jól példázza. 18-ban Károlyi hadügyminisztériumában volt egy ideig kisebb állásban, majd lemond(lemondatják?) és hamarosan Horthy oldalán tűnik fel, sőt nemsokára az ő küldötteként tárgyal az Antibolsevista Komitével (erről Lehár tábornok önéletrajza igen ironikusan emlékezik meg). Utána szerintem kissé félresodródik, majd végül komoly politikai erővé válik. Gömbös a háborút-megjárt tiszti generáció tipikus képviselője, aki a maga korában igen korszerűnek és demokratikusnak tűnt az ásatag Horthyval szemben (erre nézve érdemes megnézni Nemeskürty emlékezéseit). Summa és a summárum, votl elég ok arra nálunk is, más országban is, hogy a jobboldali radikalizmus kifejlődjön. Az ujságok, a rádió pedig már elég fejlett volt ahhoz, hogy ezeknek a mozgalmaknak a retorikája egymástól bőségesen tudjon kölcsönözni. De ez nemigen jelenti, hogy érdekeit is megegyeztek vagy hogy tényleges szövetségekbe is kezdtek volna. A mozgalmakat vezető zseniális pszihopaták úgy sem vettek komolyan semilyen szövetséget. Szóval ezek között a mozgalmak között a párhuzamok ismertek, még többet rájuk erőltetni már nem visz közelebb az igazsághoz, inkább elfedi azt.
|
|
szalonna |
2005. április 25. 18:29 | Sorszám: 344 |
Kedves Kaleb, "Voltak nemzetközi mozgalmak. A kommunizmus is az volt, de bizonyos fokig a nácizmus is. Már 1932-ben rendkivül tudatos, hogy egy mozgalom több megvalósulásáról van szó, olvasd el Meskó 1932-es június 16-i parlamenti beszédét, amitől a magyar nyilasmozgalmat számítjuk. De Szálasi is mindig őgy fogalmazott, még 1944-es memorandumában is, de jóval korábban is, hogy a hungarizmus a nemzeti szocializmus magyar gyakorlata, ugyanakkor a német nemzetiszocializmus annak német gyakorlata, a fasizmus annak olasz gyakorlata. Elmaggyarázta a különbségeket is, de az azonosságra helyezte a hangsúlyt." Érdekes a párhuzam, és kényszerít arra, hogy átgondoljuk, mit is értünk nemzetközi mozgalmon. A feminizmustól (vagy az alkoholizmustól) eltekintve én többé kevésbé egyedül a kommunizmust tartom nemzetközi mozgalomnak, tehát - és ez lehet, hogy hiba - a fogalmat magát a a kommunizmusból vezetem le. Mennyiben volt a kommunizmus nemzetközi? Legkorábbi éveiben alig lehetett több,mint egy nemzetközi kongresszus, amelynek tagjai otthonról is leveleztek egymással. Nagy hatással volt erre természetesen Marx erőszakos utópiája, melyet teljes szövegében ugyan majdnemhogy senki sem olvasott, de katekizmus-szerű kiadásaiból még az egyszerű emberek is megérthették, hogy az uralkodóosztálytól erőszakosan is el lehet venni, amije van. És bár ezek az elvek sajtóorgánumokon keresztül is terjedtek, a mozgalmat az I. világháború, a hadifoglyok tették nemzetközivé. De ugyanekkor bekövetkezett egy furcsa fázisátalakulás, a kommunizmus egy nagy ország hatalmi ideológiájává vált. Azt hiszem hogy nem túlzás azt mondani, hogy tízegynéhány év alatt a nemzetközi munkásmozgalom a Szovjetúnió Macdonalds hálózatává vált, Kominternestől együtt. A világ kommunistái és balos értelmisége számára a Szovjetúnió volt a megtestesült igéret földje, ahol minden jó. A SzU pedig egy zseniális pszichopata, Sztálin vezetésével virtuóz módon tudott játszani a nemzetközi baloldal hangszerén, megszervezte a népfrontmozgalmakat, és a későbbiekben egyre nagyobb összegeket - évi soktiizmmillió dollárt - forditott a nemzetközi mozgalom fenntartására. A kommunizmus nemzetközi mozgalma tehát nagyon egységes, egyközpontból irányított mozgalom volt. Ezzel szemben a kommunista-ellenes, ellenforradalmi mozgalmak nagyon sok tőből fakadtak, és csak az I. vh végén, a kommunista forradalma hatására jelennek meg. Nem is beszélhetünk nagyon nemzetköziségről - pl. Magyarországon ellenforradalmi volt az Antibolsevista Komité és Horthy fellépése, nekik céljuk valóban ellenforradalmi volt: a kommunista forradalom ellen voltak. Egészen más stílusú volt a 30-as évek radikális politizálása, és kérdés, hogy mennyire volt ez nemzetközi - öszehasonlitva a kommunizmussal. A 30-as évek náci-radikális politikusai nem voltak konzervativok, sok tekintetben a feudalizmus ellen voltak - tehát szemben álltak pl. azzal a mozgalommal, amelyik magát Magyarországon ellenforradalmárnak nevezte: azok ugyanis a korábbi, nagybirtokon alapuló gazdaság támogatója volt, a radikálisok pedig sok tekintetben reformokat követeltek. Az viszont érdekes párhuzam, hogy a náci-radikális mozgalmakat ismét egy zseniális pszichopata által pénzelt titkosszolgálatok fogták egységbe. Pedig az elméleti egységet nehéz volt még elképzelni is: Hitler teoretikusai - és politikusai - a magyarságot alsóbbrendű fajnak tartották, mig a magyar hungaristák természetesen a magyarság érdekeit tartották előrevalóbbnak. Ezeket az alapvető érdek-ellentéteket időnként felszines sajtónyilatkozatokkal igyekeztek tagadni, azonban még propagandaanyagok szintjén is köztudott volt, hogy pl. Hitler milyen formában kivánja bekebelezni Magyarorrszágot, mihelyt arra módja van. Tehát nekem kissá úgy tűnik, hogy Sztálinnak sikerült birodalmi ideológiáját egy nemzetközi mozgalom eszméiként elfogadtatni és kolportálni, a nácik és a hozzájuk csatlakozók eszméi nem olvadtak össze ilyen szoros egységbe, mégha a vezetők rituálisan el is mondták időnként, hogy mennyire szeretik egymást. "De Szálasi is mindig úgy fogalmazott, még 1944-es memorandumában is, de jóval korábban is, hogy a hungarizmus a nemzeti szocializmus magyar gyakorlata, ugyanakkor a német nemzetiszocializmus annak német gyakorlata, a fasizmus annak olasz gyakorlata. Elmaggyarázta a különbségeket is, de az azonosságra helyezte a hangsúlyt." Ez igaz, de szerintem azért fogalmazott így, mert kereste Mussolini és Hitler támogatását Horthyval szemben. A nácik, fasiszták és hungairsták szövetsége az alapvető érdekellentétek miatt volt problematikus. Karinthy irta az I. vh. idején, hogy nem érti, hogy mig a háború ellenzői össze tudnak gyűlni egy közös kongresszuson, a háború-pártiak mirt nem ülnek össze, hogy megvitassák a háború győzelmes befejezésének módozatait... Hát eleinte kb igy voltak as fenti mozgalmak is. Ugyanakkor a 40-es években már annyira nyilvánvaló volt a német befolyás, nemcsak abban, hogy még a mérsékeltebb politikusok (Horthy) állandó német hűségnyilatkozatokat voltak kénytelenek tenni, mig ellenfeleik - pl. a "hideg napok"-ért felelősségrevont tisztek - gyakran Németországban kerestek menedéket, hogy aztán a megszállókkal térjenek vissza. Szóval valahogy úgy tűnik, ha megvakarjuk a nemzetközi mozgalom fogalmát, aljas és leplezetlen nagyhatalmi érdekeket találunk mögöttük. Ennyiben tehát mindenképpen igaz és érdekes a párhuzam.
|
|
szalonna |
2005. április 24. 13:13 | Sorszám: 339 |
Ami a "Lenin összesbõl" kimaradt Történelmi horror "Akasszanak fel (haladéktalanul, úgy, hogy emberek lássák) legalább száz ismert kulákot, gazdag embert, várszopót" - írta 1918. augusztus 11-én az a történelmi alak, akirõl késõbb mozgalmi dal zengte: "feláldozta hû életét." Úgy tûnik, elsõsorban nem a sajátját áldozta fel "a hõs, ki csak népének élt." Miként 1922. március 19-én írta "Molotovhoz a Politbüro tagjai számára" egy "Szigorúan titkos!" üzenetben: "Minél több képviselõjét sikerül ebbõl az okból kivégezni a reakciós papságnak és a reakciós burzsoáziának, annál jobb." A tömegmészárlásra az egyházi kincsek állami elrablásával szembeni önvédelem adott alkalmat a levél megfogalmazójának, Vlagyimir Iljics Uljanovnak. Akik azt hitték, életükben többet nem fognak Lenin-kötetet kézzel érinteni, azok egy része tévedett. A valódi történelem iránt érdeklõdõ értelmiségieknek alighanem kötelezõ olvasmány Richard Pipes dokumentumgyûjteménye, amelyet Az ismeretlen Lenin címmel a Kairosz dobott piacra a közelmúltban. A 307 oldalas mûben a világtörténelem egyik legfélelmetesebb - s ilyen értelemben az egyik legzseniálisabb - szörnyalakjának képe rajzolódik ki. Az 1870-ben Szimbirszkben született, majd Szentpéterváron jogi diplomát szerzõ, késõbb, az I. Világháború alatt a cári hatóság által hazaárulás miatt keresett "forradalmár" titkos üzenetei és beszédei a politika alvilágába nyitnak bepillantást. Történelmi horror - ajánlhatnánk a "való világok" lelkes közönségének a kötetet. Ebben nem írói fantázia szõtte a rémes cselekményt, nem is mûsorrendezõk válogatták a szereplõket, itt a vér valódi. "A vér erõsíti a proletáröklöt. A vértõl nem kell félni. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, ami az igazi kommünvilághoz elvezet minket" - mondotta akkoriban a Lenint Oroszországban repülõgépével fölkeresõ Szamuely Tibor. "Készítsen elõ mindent, hogy porig égesse Bakut támadás esetén, s hogy ezt tegye közzé a bakui sajtóban" - üzente a módszertani eligazítást Lenin egy ismeretlennel Ter-Gabrieljannak, még a Szamuely-látogatás elõtt, 1918. június 5-én, érzékeltetve, hogy a proletárdiktatúra nem ismer kegyelmet. A "mindent" és az "égesse" szót a proletárvezér alá is húzta, egyértelmûvé téve végletes elszántságát. E dokumentumok "megrögzött embergyûlölõként mutatják Lenint" - írja a bevezetésben Richard Pipes. A népvezér Cinizmusára jellemzõ, hogy amikor 1920. október 1-jén jelentést kap Zsitomirból: "A körzetben a pogromok újabb hulláma söpört végig... Az Elsõ Lovashadsereg visszavonuló egységei fosztogatva és öldökölve rátámadtak az útjukba kerülõ zsidó lakosságra", Lenin két szóval zárja le az ügyet: "Ad acta". Pipes szerint "Lenin megvetéssel tekintett az oroszokra. Tunyának, megbízhatatlannak és puhánynak tekintette õket." Nem véletlen, hogy a világháború alatti állítólagos hazaárulás nem okozott neki lelkiismereti gondokat. "Berzin elvtárshoz" 1918. augusztus 14-én írt levelében - mint Pipes fogalmaz - "nyíltan utal a német kormányzat által a kommunista tevékenység folytatásához 1918-ban nyújtott pénzügyi támogatásra." Eszerint: "ne sajnálja a pénzt... A berliniek további pénzeket küldenek majd: ha ez a söpredék késlekedik, tegyen nálam hivatalos panaszt." Ma sokféle aktualitása sejlik a litvánok elleni bolsevik háborúnak. Csicserin 1920. július 10-i levelének szélére Lenin a következõket írta: "Biztosítanunk kell, hogy elõször szovjetizáljuk Litvániát, azután visszaadjuk a litvánoknak." E filozófiát Sztálin pár évtizeddel késõbb - továbbfejlesztve - nálunk (is) alkalmazta sikerrel: 1944 és 1948 között "szovjetizálta" hazánkat, majd - "ideiglenesen itt állomásozó" sereget hátrahagyva - "visszaadta" Magyarországot a magyaroknak. Sokan ugyanezt az ideológiát vélik fölfedezni újabb háborúk mögött is, amelyek "demokratizálni" akarnak társadalmakat, majd katonailag elhagyni, gazdaságilag megtartani a meghódított terepet. Mit is vallott Lenin az erõszakról? "Vannak olyan körülmények, amelyek között az erõszak szükséges is, hasznos is, és vannak olyan körülmények, amelyek között az erõszak semmiféle eredményre nem vezethet." Ezt a mondatot az egykor intézményként tisztelt "LÖM" - Lenin összes mûvei" - sorozat 31. kötetének 41. oldaláról emelte ki a Kossuth Könyvkiadó 1986-ban, s adta ki Aforizmák címmel okulásunkra. Nos, az erõszak egyes körülmények közötti "szükséges is, hasznos is" minõsítését 1986-ban még vállaló könyvkiadók ma "szociáldemokrataként" tûnnek fel a közéletben. "Ez a kis könyv... csupán ízelítõt ad Lenin kimeríthetetlen gondolati hagyatékából" - írták 1986-ban a Kossuth szerkesztõi, akkor még Leninnel hirdetve: "Csak a kommunizmus képes valóban teljes demokráciát biztosítani..." Ezt egyébként Lenin 1917-ben vallotta, 1918 szeptemberében viszont már másként gondolkodott: "Feltétlenül szükséges titokban - és sürgõsen - elõkészíteni a terrort." (Richard Pipes: Az ismeretlen Lenin. Kairosz, 2003. Ára: 2900 Ft)
|
|
szalonna |
2005. április 24. 01:17 | Sorszám: 337 |
Sőt Gömbös is nadrágban járt, akárcsak Hitler.... Gyanús, fölöttébb gyanús...
|
|
szalonna |
2005. április 24. 01:13 | Sorszám: 336 |
Én körülbelül értem, mit akarsz mondani, de túl sok párhuzam lehetséges, és úgy érzem, hogy csak felvillantod őket, magyarázat nélkül, és közéjük vetsz viszonylag kevéssé indokolt érveket a számokról, amelyek néha számítanak, néha nem, a randalírozásról, amely szerinted néha volt, néha nem. Nem is szándékozlak cáfolni, mert kezdem úgy érezni, hogy érzelmi alapon védesz valamit, ami védhetetlen. De azért lássuk. Irod például: "Ukrajnában rettenetes dolgok történtek (Ld. Csalog), Mo-n nem történt ilyen. Pedig itt is volt szocializmus." Ha elolvastad ezt a topikot akkor láthattad, hogy a kommün katonái százegynéhány napa latt épp elég borzalmat követtek el, hogy feltételezzük: uralmon-maradásuk után sem változtak volna meg. De ebben speciel megakadályozta őket a történelem. Irod: Németországban nem volt randalirozás: Hát, ajánlom olvasd el a polgárháborús Németország hétköznapjainak történetét - volt ottan pizony Spartakus-mozgalom, és éppen elég fejetlenség. Szamuellyhez mérhető bestiális eseményekről nem tudok, de bizony sok mindennel probléma volt. A Gömbössel való párhuzam már konkrétabb, de Gömbös inkább Mussolinihez hasonlitható (kiritikusai is Gömbölíninek hivták). Multkori beirásodból azonban úgy látszott, mintha Horthy ellenforradalmi - maga által is ellenforradalminak nevezett - fellépését vontad volna párhuzamba Hitlerrel. Én Gömbös mozgalmát már nem az ellenforradalom - később teljesen kifacsart - fogalmával írnám le. Egyet mindenesetre szeretnék leszögezni: A kor mozgalmai nagyon sok mindenben párhuzamosak voltak. Vegyük például a nácizmust: azt is a frontélmények, a káosztól való félelem, a rend és béke iránti vágy táplálta. Azok a szerencsétlen németek, akik mellé álltak, sokszor abban hittek, hogy biztos, család- és közösségcentrikus jövőt hoz nekik. Ezeket az álmokat azonban végérvényesen elhomályositja mindaz, amit aztán a nácizmus hatalmi gépezete véghezvitt. De hogy az egyszerű ember nem gyilkolni, hanem élni akart, arra mérget vehetünk. No persze ugyanigy dicsérhetjük azokat is, akik a kommunizsmusban látták a menekvést ugyanazoktól a bajoktól, amelyek másokat a nácizmus karjaiba kergettek. De sajnos, a derék korai kommunisták álmait is elhomályositják bizonyos hullahegyek, amelyektől én nem tudok könnyen elvonatkoztatni. És igazságtalannak érzem, hogy a kommunizmus-nácizmus szembenállitásnál a korai kommunisták meg nem valósult álmait állitjuk szembe a nácizmus megvalósult hullahegyeivel. Mindkét izmus ugyanarra a zsákutcás pszichológiai helyzetre kinált gyógyírt: összedőlt állam (német, orosz), összedőlt értékek, összedőlt világkép, szörnyű frontélmények. Mindezeken belül azt vizsgálni, hogy az egyik ország helyzete kissé erre, vagy kissé arra hasonlit, szerintem értelmetlen vállalkozás. Túl sok volt az analógia. Vagyis azt hozol ki belőle, amit csak szeretnél. Természetesen a magyar helyzet sem volt más. Nálunk még hangsúlyosabban dőlt össze az állam, a gazdaság, sőt a nemzet túlélésébe vetett hit is, mint másutt. Ezzel együtt a magyar helyzet élesen elütött a némettől vagy az olasztól, a gazdaság, a nagybirtokrendszer és az iparosodás anomáliai miatt. Ezért szerintem nem érdemes az apró formai egyezések mögött esetleg közeli rokonságokat felfedezni bármelyikkel is. Gömbös - és a magyar politikusok általában - külpolitikai támaszt keresve sokszor mondták, hogy a német vagy az olasz példát követtek. De ezek mögött én inkább külpolitikai gesztust látok.
|
|
szalonna |
2005. április 22. 23:38 | Sorszám: 331 |
"És nem vagyok hajlandó egy lapon említeni az ellenforradalommal" Ebben viszont kezdek egyetérteni veled.
|
|
szalonna |
2005. április 22. 23:30 | Sorszám: 330 |
simplifications dangeureuses, mon cher kaleb... "soha többé ne legyen világháború. Ezért esküdött fel a Kommün a nemzetköziségre, nem másért. Ezt a törekvést én megértem." A vágyat meg lehet érteni, de a törekvésekkel már baj van. Abban az időben az európaiak többsége áhítozott a békére. Mégiscsak nagyon kevésnek, pontosabban egy maroknyi orosz kommunistának sikerült elérni azt, amire a magyar kommün hálistennek hiába áhítozott. De orosz testvéreik sikere több ember életébe került, mint a történelem bármely más eddigi tévedése. "És nem vagyok hajlandó egy lapon említeni az ellenforradalommal, amely ezt visszacsinálta, ezt a reményt eloszlatta, és az országot ténylegesen belevitte egy még nagyobb vérontásba, amit II. világháborunak nevezünk. Nem úgy gondolom, hogy a magyar ellenforradalom egyedül, de a nácizmus is az ellenforradalomból nőtt ki." Röviden úgy válaszolhatnék, hogy egy nagy l.faszt. A magyar "ellenforradalom" nem jött volna létre a kommün vérgőzös idiótáinak oktalan randalírozása nélkül. A kommünben sokan bíztak amíg a Lenin-fiúk nem akasztották fel a plébánosokat, nem sz.rtak az oltárra, nem akasztották fel az embereket családjuk szemeláttára főtéri fákra. De ez sok volt. Ha Szamuelly elvtársék nem kéjelegnek a kinzásokban, talán nem lett volna ellenük felhördülés sem. És az ellenük fellázadók ugyanazokban a lövészárkokban tanulták az ölés mesterségét, mint a vörösök. Az általad említett remény akkor lehetett volna életképes, ha Magyarország csatlakozik a Szovjetúnióhoz. Ha ez neked remény, akkor gondolj az ukrajnai éhinségre, mondjuk úgy, hogy a padlássöprés után a magyar alföldön eszik meg saját gyerekeiket az emberek. Vagy esetleg valami másban reménykedtél? Abban igazad van, hogy a nácizmus részben a kommunizmustól való félelemnek köszönheti létét, de ugyanilyen vagy nagyobb részben köszönheti a Németországot sujtó francia békefeltételeknek is. Hogy pontosabb legyek, bonyolult történelmi jelenségeknek sok oka van, és ezeket ismereteim szerint csak a doktriner szobanonövények vagy a rosszindulatú publicisták szokták egyetlen okra visszavezetni. Én megértem - sőt magam is sokszor emlegetem példaként - hogy a századforduló elkényeztetett, szélsőségesen doktriner, osztályharc-mantrás ifjúsága képes volt reménykedni a Lenin-fiúkban is. De azt, hogy a Lenin-fiúk vereségét a remény elvesztésének nevezze valaki, azt csak nagyon kevéssé informált, nyugati kommunistáktól hallottam. A nácizmus és a magyar ellenforradalom kapcsolatát hűségesen szajkózták a kommunista történelem-szabászok, Andics Erzsébettől Hollós Ervinig. Az ő nem túl illatos eszméiket nem szivesen eleveníteném fel.
|
|
szalonna |
2005. április 22. 21:39 | Sorszám: 324 |
Bihari kartács, ne vedd Kaleb kartácsunkat okvetlen egy kalap alá a tömeggyilkosokkal. Szerintem ő is tudja, hogy nagyon égő ezekkel szolidarítani, csak még valahogy nem tudja kimondani: semmi köze ezekhez. De ki tudja, talán szeretné... Ne kényszerítsük vissza Szamuelly és Rákos társaságába. Én senkinek nem kivánom azt a társaságot
|
|
szalonna |
2005. április 22. 20:58 | Sorszám: 322 |
"nem alaptalanul gondolták, hogy ezzel jót tesznek. " Kaleb kartács, a mérsékelt gondolkodás nem azt jelenti, hogy elfogadjuk a vérfontáshoz vezető tévedéseket. Az sem mérsékelt gondolkodás, hogy "én kicsit elfogadom Szállasit, ti pedig kicsit fogadjátok el Szamuellyt". Ez utóbbi ugyanis hallgatólagosan feltételezi, hogy a mérsékelt jobboldal tulajdonképpen nagyon szeretné, ha vitapartnerei elfogadnák Szállasit, csak mondjuk nem meri kimondani. Ez nem igaz. Ugyanebből az okból arról én most nem nyitnék vitát, hogy vajon Te elfogadod-e Szamuellyt, és hogy ha igen, miért. Az én véleményem szerint a mérsékelt gondolkodású ember távoltartja magát Szállasitól is és Szamuellytől is. És nem tételezi fel, hogy vitapartnere tulajdonképpen a másiknak drukkol ezerrel. Persze lehet, hogy tévedek.
|
|
szalonna |
2005. április 20. 22:35 | Sorszám: 310 |
Szvsz Téged akar mérgesíteni. De el ne mondd neki, hogy elárultam
|
|
szalonna |
2005. április 19. 22:52 | Sorszám: 305 |
Hát én attól tartok, hogy ha a paktum nincs és ők sokat fejlődtek volna, egy kettőre kicserélték volna őket a Szovjetúnióval, és akkor most rénszarvasok legelnének a sírjukon.
|
|
szalonna |
2005. április 18. 21:00 | Sorszám: 302 |
Kösz. Egyébként erről sem tudtam.
|
|
szalonna |
2005. április 18. 20:14 | Sorszám: 300 |
Stromfeld előbb is szocdem volt, később is az maradt. De a kommünhöz azt hiszem, csak addig volt hű, amig az fel nem adta a Felvidék visszavételét. Mndenesetre érdekes kombináció egy tekintélyes, nagytudású és következetes baloldali katonatiszt. Aki látta belölről a háború utáni néphadsereget, most tudja mire gondolok. Arról nem tudok, hogy Stromfeld milyen alakulatokat szervezhetett 1920 és 27 között, akkoriban ugyanis nagyon erős volt a rendőrségi kontroll, és ha valaki egyáltalán, akkor Stromfeld biztos megfigyelés alatt állt. Jellemével is nehezen tudom összeegyeztetni, hogy bújkált volna a rendőrség elől. Vagy Tombor Jenőre értetted, amit irtál?
|
|
szalonna |
2005. április 17. 23:10 | Sorszám: 293 |
Berend történetét talán pont ebben a topikban irtam be egyszer már, pontosan neked. Gratz Gusztáv könyvéből. Stromfeldről ezt a két történetet, egy tanítványa, nekem rokonom mesélte. Az évek nem pontosak, lehet, hogy én költöttem hozzá őket a mesélő életkora alapján, de a két történet lényege az volt. Az öreg - jó húsz éve halott - tisztelte Stromfeldet, mint sokan, akik ismerték. Erre a megjegyzésedre pedig: "Ez új nekem, nem is hiszem el" azt tudom mondani, hogy ne mindig magadból indulj ki.
|
|
szalonna |
2005. április 17. 22:17 | Sorszám: 290 |
Ejnye már kaleb kartács... Bihari kartácsunk csak szembenéz a múlttal. Annyian mondják, hogy a németek meg más nemzetek már szembenéztek a multjukkal, hát most az egyszer mi is szembenézhetünk vele, még ha Kun Béla néz is vissza ránk A Horthy-korszakban egyébként nem a Tanácsköztársaság harcait nem en bloc értékelték sokra, hanem Stromfeld Aurél felvidéki hadjáratát becsülték, amit aztán - elnézést, hogy nem dicsérően szólok - Kun Béla politikai okokból lefújt és Stromfeld ezért le is mondott. Stromfeld az I. vh előtt sok évig a Ludovika parancsnoka volt - említetted, hogy van, akinek ez már eleve gyanus, rosszértelmű szó - de Stromfeld tudását és autoritását mindenki egyöntetűen tisztelte, és hívására sok tanitványa, később a Horthy hadseregben is szerepet vállalt tiszt csatlakozott a Vörös hadsereghez, ettől remélve az elcsatolt részek visszafoglalását. Stromfeld vagy a székely hadosztály tevékenységéhez azonban Kun Bélának nem sok köze volt. A Horthy korszak felemásságára jellemző, hogy a tisztek közül soknak elnézték, hogy harcolt Stromfeld alatt, mert ezt hazafias szolgálatnak tekintették. De kisebb dolgokért katonák vagy civilek sokéves börtönt kaptak. Persze tudni kell, hogy a vörös hadsereg, főleg Stromfeld visszavonulása után teljesen szétzüllött, és rablások, fosztogatások, tömeges dezertálások is előfordultak. Ekkor Kún Béla csak olyan emberekre számithatott, mint Lukács György - képzeld csak el, Lukács, a katona... De ez mutatja a doktriner értelmiség veszélyességét. Tudjuk, hogy Lukács György teljesen vesztett helyzetben tizedeltetett - nyklván nem tudta felmérni, hogy ez már nem az a helyzet, ahol ölni érdemes. Érdekes módon Lukács lett a Szovjetház vörösőrségének parancsnoka is, és ismét az ő értelmetlen tűzparancsára öltek meg civileket, legalább is egyet, Berend Miklós egyetemi tanárt. Nem széles körben ismert, de Stromfeldet ezek után, a huszas évek legelején megkeresték, hogy álljon egy SzU-ellenes intervenciós csapat élére, amit az antant szervezett volna valamilyen módon. Erre nem vállalkozott, nyugdijasként halt meg Kispesten. Pedig tanitványai, akik később már komoly beosztásban voltak, még a harmincas években is felvetették, hogy Horthy helyett Stromfeld lehetne a kormányzó... És ezek a tisztek nem voltak szocdemek...
|
|
szalonna |
2005. április 14. 15:25 | Sorszám: 256 |
Mint németországi magyar menekült, ismerhette Himmler tevékenységét. Neki is át kellett mennie az igazoláson - szerencse, hogy a románok akkor nem kérték ki, mert kiadták volna.
|
|
szalonna |
2005. április 14. 15:23 | Sorszám: 255 |
http://forum.gondola.hu/cgi-bin/ultimatebb.cgi?ubb=get_topic&f=5&t=000085 Az a jelenet, ahogy a hazai küldöttek mazsolázgatnak az amerikaiaknal osszetorlódott menekultekből, megfelel annak, amit szemtanuktól hallottam. A küldötteknek sokszor nem volt konkrét céljuk, akit "érdekesebbnek láttak", kihalászták. Himmler meg rábólintott. Őszintén nem tudom, Himmler könyve hitelesebb-e, mint más önigazoló írás abból a korból.
|
|
szalonna |
2005. április 13. 21:56 | Sorszám: 246 |
Wass Albert. "Márika hitet tesz" c. novellája visszadja Himmler Márton akcióinak hangulatát. Ahogy az elbeszélésekből ismerem, nem is pontatlanul. A történet persze nem kellett, hogy megessen ebben a formában, amerikai fogságból hozták haza a legtöbbet azok közül, akiket normáli körlümények között - például a kor német törvényei szerin - nem bánttottak volna. A Wass Albert topic 132. hozzászólásában az egész novella olvasható.
|
|
szalonna |
2005. április 13. 21:46 | Sorszám: 245 |
"Péter Auspitz Gábor" Ez ugye nem Péter Gábor AVH főparancsnok? Mert neki más volt az eredeti nevel. Ki ez az Auspitz? Himmler Mártonról túl sok pozitivat nem hallottam. Elfogultsága közismert volt, tehát legjobb esetben is azokhoz a csendőrtisztekhez hasonlatos, akit mindenkit deportáltak. Csakhogy, Himmler olyan embereket is a biztos halálba küldött, akikre paragrafus igazán nem volt. Reméljük, nem lesz több ilyen kor... A Magyar Királyi Honvédség tisztjei a lebombázott Németországban éheztek, Himmler márton meg rájuk járt, mint maci a málnára, és küldött közülök boldogot és boldogtalant az ÁVH keszei közé. Nem volt vidám dolog, és nem is felejtik ezt el neki sokan.
|
|
szalonna |
2005. április 11. 18:04 | Sorszám: 233 |
A gyömrői járásban 1945 tavaszán nem ért véget a háború. Mendén, Ecseren, Maglódon, Tápiósülyön, Tápiósápon, Péteriben, Úriban és Gyömrőn nem az oroszok végeztek ki jegyzőket, papokat, tanítókat, földműveseket, földbirtokosokat, irodatiszteket, hanem a vélt sérelmekért vett elégtételt a helyi kommunista vezérkar, a rendőrség és az 1919-es direktórium volt tagjai. Gyilkosság áldozata lett Csaba Gyula, Péteri evangélikus lelkésze is. Az ő sorsán keresztül próbáljuk megvilágítani a borzalmak hátterét a lelkész lánya, Csaba Jolán és az evangélikus egyház levéltárosa, Böröcz Enikő segítségével. Csaba Jolán életét végigkísérte édesapja értelmetlen halála. Ma sem tudja elfelejteni a rettegésben eltöltött szörnyű hónapokat. Szerinte a bosszúállás gyökereit az első világháború utáni kommünben kell keresni. Péteri, ahol Csabáék éltek, evangélikus község volt, evangélikus iskolával és templommal. Az akkori tanító, Horcsák Lajos a Tanácsköztársaság alatt olyan szélsőséges magatartást tanúsított, hogy a Horthy-éra megfosztotta a diplomájától. Nem lehet tudni, miért, de gyűlölte a papokat. – 1919-ben a paplakba az ablakon keresztül belőtt a tanító – emlékezik vissza Csaba Jolán, aki akkor hároméves volt –, a golyó a kiságyam párnájába fúródott. Apám nem jelentett fel senkit, de az egész falu tudott erről. Horcsák azt hitte, hogy Csaba Gyula evangélikus lelkész tiltatta ki az iskolából. Pedig nem ez történt: nemcsak Péteriben, hanem az ország összes iskolájában eltiltották a tanítástól. Horcsák Lajosnak mégsem kellett éhen halnia, mert a községházán írnok lett, és ezt a munkakört a második világháború végéig betöltötte. – 1944 novemberében, amikor a szovjetek nyomultak Budapest felé, ellepték a járás területét, minden megváltozott – folytatja Csaba Jolán. – A munkaképes férfilakosságot a szovjetek összefogdosták, és kivitték a Gyömrő és Maglód között húzódó vonalra sáncot ásni. A bátyámat elhurcolták „malenkij robotra”. Három és fél év múlva került haza Asztrahánból. A sógornőm, a három gyerek, a nővérem és én Péteribe, a szüleim házába menekültünk. Még a húsvétot is együtt töltöttük, de nekem vissza kellett jönnöm a fővárosba, mert a mérnöki irodában elkezdődött a munka. Április közepén elbúcsúzkodtunk, és apámat akkor láttam utoljára. Mi történt Csaba Gyula evangélikus lelkésszel? A családtagok visszaemlékezései mellett a környékbeliek elbeszéléseire, dokumentumokra, levéltári kutatásokra, Futó Dezső kisgazdapárti képviselő parlamenti felszólalásaira, tudományos munkákra és az 1991-ben keletkezett ügyészségi iratokra hagyatkozhatunk. Palasik Mária a Valóság 1995/4. számában leírta, hogy a járásban a volt vöröskatonákból és 1919-es direktóriumi tagokból megalakultak az úgynevezett nemzeti bizottságok Gyömrő központtal. Sulyán Pál visszaemlékezése szerint „akkor döbbent meg a község, amikor Schwarzstein Tibor vörös karszalaggal kiállt a községháza lépcsőjére, és kihirdette a proletárdiktatúrát… 1945. február elején helybeli suhancokból, illetve meglettebb korú, úgynevezett proletárokból rendőrséget verbuváltak, amelynek tagjai szintén vörös karszalaggal jártak. A gyömrői járásban Balczer, Bacher, Gattyán, Jedlicska, Sinkovics, Majszik, Fürtös, Hancsák, Jenei, Krupka, Jakab stb. nevű emberek kezébe került minden hatalom. Ők voltak élet és halál urai. Ők voltak, akik internáltak, és szemrebbenés nélkül, önkényesen kivégeztek vagy kivégeztettek embereket.” Csaba Jolán édesanyja elbeszéléséből tudta meg, hogy valójában mi történt. – Április 30-án apám gyalog ment át temetni Gyömrőre – emlékezik vissza a lelkész lánya. – Ugyanis egyházkerületéhez Gyömrőn kívül Mende és Monor is hozzátartozott. Amint kiért a faluból, két kerékpáros péteri rendőr szegődött hozzá. Az egyik Herzfeld Imre akkori alparancsnok volt, és megkérdezte, hová megy, miért nem jelentette be távozását a községházán. Megjegyzem, édesapám olyan magyar és orosz nyelvű hivatalos igazolással rendelkezett, amely munkája ellátásához szabad közlekedést engedélyezett számára ebben a körzetben. Akkor továbbengedték, de azt mondták neki, hogy ennek még lesz következménye. Lett is! – sóhajt fel Csaba Jolán. – Május elseje éjszakáján arra ébredt fel édesanyám, hogy édesapám gyertyát gyújt és öltözik. Hová akarsz menni? – kérdezte anyám. – Itt vannak értem Gyömrőről – válaszolta. A nyitott ablakon keresztül egy férfi bekiabált: „Hallgasson, semmit sem szabad mondania!” Apám két férfi kíséretében távozott. Anyám akkor látta utoljára. A dokumentumok szerint Csaba Gyuláné néhány nap múlva feljelentést tett az államrendőrségen férje eltűnése miatt. A Pest Vidéki Ügyészség 597/1945. iktatószámmal ellátott irata részletesen tájékoztat arról, hogy Csaba Gyuláné hiába érdeklődött a gyömrői községházán, valamint a helyi rendőrségen férje hollétéről, mindkét helyen azt állították, hogy semmit nem tudnak a lelkészről. Gyömrőn, a járási székhelyen a főszolgabíró és a járási parancsnok egybehangzóan állította: Csaba Gyula elfogatására nem adtak ki parancsot, a börtönben a foglyok között nem található. Ugyanebből az iratból azt is megtudjuk, mit suttogtak a faluban az evangélikus lelkészről. Horcsák Lajos volt tanító ilyen kijelentéseket tett: „ütött a potrohos papok végórája, táncot járunk a papok fején”. Sőt hozzátette, hogy aki tenni mer valamit az evangélikus lelkész ügyében, az a paphoz hasonló sorsra jut. Jáger főjegyző ezt azzal fűszerezte, hogy a „papoknak is meg kell tudniuk, mi a börtön”. Nyilván ez volt az egyik nyitánya a papság, a keresztény egyházak üldözésének. Csaba Jolán édesanyja a sikertelen kísérletek után Virág Jenő evangélikus lelkésszel együtt levelet írt Raffay Sándor evangélikus püspöknek, amelyben a segítségét kérte. A levelet személyesen vitte el neki, a betegeskedő püspök elolvasta, de nem tudott tenni semmit. Később derült ki, hogy már nem is segíthetett volna, mert akkor a lelkész már nem élt. A vallomások szerint az áldozatok többségét fasiszta ügyekben való részvétel indokával fogták el, és kísérték Gyömrőre. Egy-két napos fogva tartás és kihallgatás után aláírattak velük egy szabadlábra helyezésükről rendelkező nyilatkozatot, majd ahelyett, hogy elengedték volna őket, szörnyű kegyetlenséggel végeztek áldozataikkal. Csaba Jolán később tudta meg, hogy édesapja szemét kiszúrták, nyelvét kitépték, a nemi szervét levágták, keresztre feszítették, és azt mondták neki kínzói: menj istenedhez! Palasik Mária említett közleményében nyilvánosságra hozott kutatásai szerint Soponyai Gyula vendéglőtulajdonost élve temették el, a sarkába patkószeget vertek. Az ecseri plébános szemét is kiszúrták halála előtt, és megásatták vele a sírját. Az exhumálásnál derült ki, hogy nem elég mély sírt ásott magának, s lábait a kutyák lerágták. A gyömrői gyilkosságok akkor kerültek nyilvánosságra, amikor 1945. április végén egy gyászruhás asszonyokból álló küldöttség felkereste Futó Dezső kisgazda képviselőt. Futó Dezső abban az időben a Kis Újságban olyan cikkeket írt, amelyekben a rendőrség túlkapásairól számolt be. Csaba Jolán édesanyja is elment a képviselő-újságíróhoz, akinek a tanácsára a férjüket kereső asszonyok a belügyminiszterhez, Erdei Ferenchez fordultak. Erdei azonban – Csaba Jolán szerint – mellébeszélt, kilátásba helyezte a vizsgálat megindítását, de valójában semmi sem történt. Talán annyi, hogy szeptemberben egy holttest exhumálásánál megjelent Zöld Sándor belügyi államtitkár, aki leállította a vizsgálatot. Egyháztörténeti szempontból Böröcz Enikő levéltáros vizsgálta a gyilkosságokat, aki tanulmányt is írt A bányai egyházkerület első találkozásai a baloldali diktatúrával Raffay Sándor püspökségének az időszakában, 1944. október végétől 1945. április végéig címmel. A kutató elmondta, hogy Csaba Gyula alesperes a pesti felső egyházmegye második embere volt. A körülményeket meghatározták a szovjet csapatok garázdálkodásai, másrészt a régi helyi közigazgatás összeomlása, illetve az új felállása, amely főként baloldali elemekből állt. Böröcz Enikő szerint a gyülekezetek szenvedései ugyanolyanok voltak, mint a polgári lakosságéi. Gyömrőn az volt a különlegesség, hogy két nemzeti bizottság állt fel. Az egyik magyar érzelmű, keresztény gondolkodású, tanult emberekből állt, a másik részben tizenkilences kommunistákból, részben munkaszolgálatból vagy koncentrációs táborból hazatért zsidó származásúakból. Az egyik konszolidációban gondolkodott, a másik tisztogatásban. Ez utóbbi a helyi „reakció” fenyegetésére hivatkozva meggyilkoltatta a másik nemzeti bizottság vezetőjét, Czövek János gazdálkodót. Czöveket éjjel kihívták a háza udvarára, és tarkón lőtték. Ezzel kezdődött el a gyömrői gyilkosságsorozat. Ezután szabadult el a pokol, a bosszúhadjárat, amelynek áldozata lett Csaba Gyula evangélikus lelkész, mint a környék intelligenciájának egyik kiemelkedő személyisége. Böröcz Enikő levéltári kutatásaira hivatkozva elmondta, hogy a gyömrői gyilkosságok áldozata volt gróf Révay József liberális demokrata, antifasiszta magatartásáról ismert filozófus, egyetemi tanár, Steinmetz Miklós kapitány, a 317. szovjet hadosztály egykori politikai tisztje és gróf Corinini János is, akinek a járásban volt kastélya. Corininit agyonverték, nem lehet tudni, miért. Révay grófnak földbirtoka volt Úriban, és földet akart osztani, ráadásul Rákosi Mátyás menlevelével rendelkezett. De mielőtt a menlevelét elolvasták volna, kivégezték, mert gróf volt. A törvénytelenségekről már 1944 decemberében kétségbeesett levelet írt Rákosinak – az egyébként magyar származású – Steinmetz kapitány, amelyben kérte, állíttassa le a direktórium tagjait, mert emberek tűnnek el. Ez még Csaba Gyula lelkész meggyilkolása előtt történt. Steinmetz leírta azt is, hogy az előzőleg itt áthaladt szovjet csapat, a 49. gárda hagyta jóvá a kommunisták tevékenységét. Tehát a későbbi parlamentert nem a németek gyilkolták meg, ahogyan évtizedekig hazudták, hanem az oroszok lőtték hátba, hogy ne akadékoskodjon tovább. Zsebében megtalálták a Rákosinak címzett levelet. Sokkal szövevényesebb volt a gyömrői ügy, mint akkor sejtették – magyarázza Böröcz Enikő. A gyömrői gyötrelmekről parlamenti interpellációt nyújtott be Futó Dezső kisgazda képviselő 1946 februárjában, ám nem ért el eredményt. Három belügyminiszter kezén ment át az ügy – Erdei Ferencén, Nagy Imréén és Rajk Lászlóén –, de a gyilkosságokat eltussolták. A levéltári adatok azt bizonyítják, szögezi le Böröcz Enikő, hogy a gyilkosságokról tudott Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter, sőt Tildy Zoltán köztársasági elnök is. Gyömrőről és környékéről másfél száz ember tűnt el, de csak huszonhárom személy halála bizonyosodott be az akkori nyomozás során. Végül is annak ellenére, hogy országos visszhangot keltett az önkényeskedés, és néhány gyilkost perbe fogtak, az 1948. február 1-jei amnesztia az elkövetők számára az ügy jogi lezárását jelentette. Ötven évvel később, 1990-ben Török Gábor, az MDF országgyűlési képviselője a parlamentben interpellált a gyömrői bestialitás ügyében. A Legfőbb Ügyészség 1991-ben meghallgatta ugyan a még élő tanúkat, az áldozatok családtagjait, sőt Futó Dezső volt nemzetgyűlési képviselőt is, de az ügyész megtagadta a további nyomozást. Az áldozatok hozzátartozói úgy érezték, hogy becsapták őket: azt az elégtételt sem kapták meg, hogy a bíróság kimondja, a gyilkosok bűnösök voltak, a szeretteik pedig ártatlanok. Egyházügyi tanulsága is van ennek a kornak. Böröcz Enikő úgy látja, hogy a hitvalló püspökök felkarolták a szenvedők ügyét. Akik viszont idomultak a mindent és mindenkit maga alá gyűrő kommunista hatalomhoz, és az általa előírt ellenségképben gondolkodtak, azok egyházuk belső parancsa ellenére sem tettek semmit az üldözöttekért. Ilyen volt például Dezséry László püspök, aki a börtönbe vetett Ordass Lajos helyére ült, és ilyen volt Vető Lajos püspök. Ők a hatalom szája íze szerint azt mondták, hogy a szocializmus felépítése emberáldozatokkal jár. Ilyen emberáldozat volt Csaba Gyula péteri evangélikus lelkész. Csaba Jolán a mai napig így őrzi édesapja emlékét: – Szerette a gyerekeit, becsületességre és szeretetre nevelt minket. Én még mindig abból élek, amire ő tanított. Édesapám lelke és a gyilkosok lelke Isten előtt van. A bosszúállás nem a mi dolgunk. (egy tarolt oldalon talalta a google...)
|
|
szalonna |
2005. április 11. 15:16 | Sorszám: 232 |
Az egész ügyről keveset tudni, tehát az nem ismert pontosan, hogy kik csinálták. Állitólag többen voltak a tettesek, mint a helybeli "vörösök", tehát nem egészen helybeli lehetett az akció. Csak az nem bizonyitott, kik és honnan jöttek. Szabályos bosszúhadjárat volt, postamestertől, állomásfőnöktől kezdve minden nadrágos ember ellen. Az állomásfőnök feleségének pl. csak napokkal utána mert valaki bedobni egy cédulát, hogy hol keresse férje holttestét. Révay - még mindig nem néztem meg hol volt a háza - ugy emlékszem a dolgozószobájában maradt holtan. Nem tudom, hogy csak simán lelőtték, vagy volt más is. Nekem van valahol erről egy pár cikk összemásolva,
|
|
szalonna |
2005. április 10. 22:08 | Sorszám: 227 |
Ennek során ölték meg Gyömrő melletti házában gróf Révay Józsefet, a filozófia egyébként baloldoali érzelmű magántanárát.
|
|
szalonna |
2005. április 04. 12:04 | Sorszám: 220 |
Szavaztak még a hadapródiskola növendékei is...
|
|
szalonna |
2005. április 04. 11:50 | Sorszám: 219 |
Kösz a beszámolót. Azt, hogy Jugó elszánt ellenfél volt, azt arra mondom, hogy a szerbek a monarchia igen elszánt katonai ellenfelei voltak. És már évtizedek óta a magyarok igen elszánt politikai ellenfelie is voltak. Ezek a dolgok nemmúlnak el varázsütésre (ld. a milosevicsi propagandát). Tehát mondhatjuk, hogy a legelszántabb hadiellenfélnél keresett és talált menedéket. Az, hogy ez az ellenfél a német okkupáció árnyékában elfogadta az utódállamhoz taktikai közeledését, az természetesen igaz, de nem változtatja meg a múltat. Az az abrandozas, amit Linder eloadott, az tizenéveseknél igen dicsérendő, de egy fenyegetett állam hadügyminiszterénél már vagy elmekórtani eset, vagy árulás. Ezen az álláspontomon pillanatnyilag nem tudok változtatni. Lehet, hogy Linder teljesen zavart elme volt. Sajnos az ország - és a szintén zavaros Károlyi - álélapotára jellemző, hogy hadügyminiszter lehetett.
|
|
szalonna |
2005. április 03. 21:49 | Sorszám: 208 |
Közben megnéztem a FSZEK-et a Googleban. Node: Egy hadügyminiszter, aki a fegyverkező szomszédok között leszereli a hadsereget, az nem menthető azzal, hogy pacifista volt. Ez körülbelül annyira hiteles, mint ha egy pasi, aki a feleségét kidobta az ablakon, a bíróság előtt azzal védekezne, hogy azt hitte, tud repülni. Másrészt: Egy hadsereget leszerelő hadügyminiszter, aki később az országának egyik legelszántabb ellenfelénél kap menedéket és nyugdíjat, az igen furcsa gondolatokat ébreszt az emberben.
|
|
szalonna |
2005. április 03. 21:07 | Sorszám: 207 |
Kösz! De mi FSZ a FSZEK?
|
|
szalonna |
2005. április 03. 20:51 | Sorszám: 205 |
Tudsz bibliográfiai adatokat adni Linder könyvéről?
|
|
szalonna |
2005. április 01. 12:10 | Sorszám: 194 |
Szerintem el kell választani a Kommünt és az azt megelőző 10-20 év történetét. Az egyik volt a felvilágosodás kora, a másik a terror, akárcsak a francia forradalomban. A felvilágosodás korában új eszmék fogalmazódtak meg, kialakult a társadalmi átalakulásról egy eszményi kép. A forradalomban ezek az átalakulások meg is történtek, de érdekes módon a történelem egyik legabszurdabb, öncsonkító terrorjába torkolltak, amelyben lerombolták a francia társadalom értékeinek egy elég jelentős részét. Ettől még mondhatjuk, hogy a felvilágosodás, amikor az eszmék megszülettek, nem azonos a terroral. A felvilágosodás korában még jószándékó emberek is hihettek a szabadság és egyenlőség eszméjében. A forradalom után ez már nem mondható el. De kétségtelen, hogy a jószándékú emberek közül sokan a helyzet tehetetlenségénél fogva besodródtak a forradalomba is, ahonnan aztán ki előbb, ki később, ki élve, ki halva került ki. A mi kommününkkel is ez a helyzet, csak sokkal rosszabb, mert megelőzte a világháború, ahol a társadalom széles rétegei állati szintre brutalizálódtak vissza. (Enélkül a háború nélkül egyébként talán nem is lettek volna Európában forradalmak.) A Monarchiát, akárcsak az ancien régime-et, rengeteg ellentét feszítette. Megkésett jobbágyfelszabadítás, nagybirtokok, város és falu ellentéte, nemzetiségi ellentétek, köztük a nemzetiségek egyenőtlen gazdasági megoszlása. Hiszen mondjuk a román vagy rutén paraszttal szemben a nagybirtokosok, a kocsmatulajdonosok, a birtokok tobbségét üzemeltető berlők vagy a csendőrök mindig más nemzetiséghez tartoztak, ezért a gazdasagi, társadalmi ellentétek sokszor nemzetiségi ellentétként fejeződtek ki. Mindezeket az ellentéteket sokan látták, és sokan tudták, hogy valamit, valahogyan változtatni kellene. Ezért nem csoda, hogy a polgári forradalmat sokan támogatták, és sok becsületes embernek csak fokozatosan kezdett kinyilni a szeme. De sokan, föleg a városi értelmiség egy része, nem volt hajlandó tudomásul venni az fenyegető hireket. Ez egy különösen aggasztó jelenség, hiszen szemünk előtt rajzolódik ki, ahogy egy jószándékú fiatal értelmiségi egyszercsak együtt menetel a legvéresebb terror képviselőivel. Ez egy jellegzetesen doktriner gondolkodásmód, amelyik az elvont elveket az emberek és az erkülcs fölé helyezi. A magyar polgári radikalizmusra szerintem jellemző ez a "vákumcsomagolt értelmiség", aki csak a saját köreiben mozog, füstös szobákban helyesel egymásnak, fittyet hányva az odakint történtekre. Babits ebben az időben már a nyugatosok körében mozgott, és azok közül sokan támogatták a változásokat. Kosztolányi is, aki csak akkor ingott meg, mikor volt ujságiró kollégája, Kun Béla megkínálta egy halálos itélettel, csak úgy a társalgás részeként. Szabó Dezső is benne volt az alakuló kulturális kormányzatban, de hamar kilépett. A Kommün után aztán mindenkit kérdőre vontak, jószándékú gimnáziumi tanároktól kezdve a terror tényleges végrehajtóiig. A városi értelmiség elzárt világában ez is másként képződött le. Emlékszem pl. hogy mikor Szamuelly szintén terrorista öccsét hosszú bujkálás valamikor 19 őszén elfogták, akkor Pesten úgy tudták, hogy éppen proletárgyerekeket vitt nyaralni a Balatonra, mikor a brutális csendőrök rajtaütöttek.
|
|
szalonna |
2005. március 31. 22:15 | Sorszám: 192 |
..tett sokat a dolgokon.
|
|
szalonna |
2005. március 31. 22:14 | Sorszám: 191 |
"Mindazonáltal sok pozitívum is származott a Tanácsköztársaságból, amiről szerintem szintén kár lenne megfeledkezni. A jó is velünk él." Kedves Kaleb, a jó nem a Tanácsköztársaságból származott, hanem azokból a jogos vágyakból és szép álmokból, amelyeket akkor a nemzet egy jelentős része dédelgetett, Adytól-Zilahyig Ezeknek az álmodozóknak egy része ténylegesen is csatlakozott a Károlyi féle mozgalomhoz, és a folytonosság miatt támogatta a rövidéletű Tanácskormányt is. De ezeknek az embereknek, az idő rövidsége miatt legtöbbször fogalma sem alakulhatott ki arról a terrorról, amit Kun Béláék megvalósítottak. De nagyon fontos, hogy ne tévesszük össze a Monarchia összeomlása körül kialakult grandiózus álmokat a kiszámított lenini terror valóságával. Amit Te jóünak nevezel, az a társadalom igazságérzete volt, és ez az igazságérzet nem állt nálunk sem magasabb szinvonalon, mint mondjuk Dániában, ahol ekkor a népfőiskolák indultak virágzásnak, és nem volt vérontás. Tehát, egy szó mint száz: a francia felvilágosodást nem kell összetéveszteni 1794 terrorjával. Nem ugyanaz, és ha megnézzük, nem is segí
|
|
szalonna |
2005. március 31. 21:54 | Sorszám: 190 |
Gratz Gusztáv is leírja mindkét esetet: Az első eset, amelyben az általános elégületlenség kifejezésre jutott, április 7-én Sárospatakon történt, ahol Becker András huszonhat éves földmíves vezetése alatt több gazdaember összeállt, hogy az ott kellemetlenkedő, csupa csőcselékből összeverődött vörösőrséget elkergessék. Beckert erős védekezés után, amelynek során egy vörösőrt agyonlőtt, kettőt pedig megsebesített, Riskó nevű társával együtt lefogták és a forradalmi törvényszék elé állították, amely egy cipészsegédből, egy géplakatosból és egy kádársegédből állt. Mint vádbiztos egy fiatal zsidó joghallgató szerepelt. Mindkét vádlottat halálra ítélték. Beckert a sárospataki városháza kapujának vasrácsára akasztották fel, Riskót elhurcolták Sátoraljaújhelyre és az ottani Kossuth-szobor mellett felállított akasztófán végeztek vele.
*** Körülbelül ugyanebben az időben Füles sopronmegyei községben hasonló okokból, elkeseredésből a vörösőrség garázdálkodása miatt, szintén zendülés tört ki, amelyet a katonaság hamarosan elfojtott. Entzbruder katonai biztos erre lefogatta a leggazdagabb emberek fiait és kijelentette, hogy valamennyijüket agyonlöveti, ha nem vallják be, hogy ki volt az, aki őket lázadásra buzdította. A letartóztatottak a falu plébánosát, Szedeniker Antalt nevezték meg. Ezt forradalmi törvényszék elé állították, melynek egy nyomdász, egy asztalossegéd és egy gépkezelő voltak tagjai. Szedenikert halálra ítélték, elhurcolták Sopronba és ott április 9-én éjjel agyonlőtték. És legyen információ Gratz Gusztávról is, nehogy személye egyszersmind megkérdőjelezze hitelességét: Gratz Gusztáv (1875-1946) közgazdász, politikus, történész, az MTA tagja (1941). A XX. század haladó politikai folyóirat alapító-főszerkesztője (1900 - Jászi Oszkár, Kégl János, Kolosváry Bálint, Somló Bódog társaságában - annak Jászi által propagált polgári radikális irányba fordulása után azonban elszakad tőle, 1906-tól alkotmánypárti, 1910-től munkapárti programmal választják országgyűlési képviselőnek. 1912-1917 között a Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) ügyvezető igazgatója. Az Esterházy-kormányban (1917.június-szeptember) pénzügyminiszteri tárcát vállalt, a breszt-litovszki és a bukaresti béketárgyalásokon a gazdasági kérdések szakértője. 1918-1919-ben a Bécsben működő ellenforradalmi komité egyik vezetője, 1919 novemberétől Magyarország bécsi követe, 1921.január-április között a Teleki-kormányban a külügyek irányítója. A legitimisták egyik vezéralakja, az októberi második sikertelen királypuccs egyik szervezője, emiatt rövid időre börtönbe került. A Magyarországi Németek Népművelési Egyesülete elnöke, itt a mérsékelt, "hűség a Hazához" álláspontot képviseli, és szemben áll a Volksbund kibontakozó vonalával. A német hadsereg 1944-es bevonulása után az elsőként tartóztatják le. Jelentős történetírói, jogtudományi, publicisztikai és közgazdasági tevékenységet is folytatott. Jelentős művei: Alkotmánypolitika (1900), Tisza Kálmán (1902) , A bolsevizmus Magyarországon; A dualizmus kora I-II. (1934), A forradalmak kora (1935). A fenti idézetek ez utóbbiból származnak.
|
|
szalonna |
2005. március 31. 21:29 | Sorszám: 188 |
"Váry államügyész volt, talán főügyész. A megtorlás egyik levezénylője." És ebben az esetben nem írt igazat? Te melyik állítását cáfolnád? szalonna
|
|
szalonna |
2005. március 31. 00:06 | Sorszám: 185 |
"a bíró azt kérdezte tőle, hogy el tudja-e képzelni, hogy egy kommunista jó hazafi legyen, azt mondta, igen, el tudja képzelni." Hááát, biztos segíteni akart Schönherznek. Bár ki tudja - aki nem tudta, hogy mi folyik a Szu-ban, az sok mindent el tudott képzelni (kivéve azt, hogy mi folyik a Szu-ban )
|
|
szalonna |
2005. március 30. 19:19 | Sorszám: 179 |
Én keveset tudok Bajcsy-Zsilinszkyről, de hát azért halkan megjegyzem, hogy ha Bajcsynak szobra meg utcája van, akkor Telekiről a naprendszert kellene elnevezni. Innen látszik, hogy minden viszonylagos. Persze Nagy Imre is csak a végén igazult meg... Valaha már talán írtam, hogy a magyar történelemben kevés a nagy hős, de vannak nagy pillanatok, ilyen Nagy Imre kivégzése, talán ilyen lehetett Bajcsy bátor németellenes politikája is, de ezek felett az én szememben Teleki igen magasan áll. És akkor még Bethlent és társait nem is említettük.
|
|
szalonna |
2005. március 30. 19:06 | Sorszám: 178 |
Bocs, en ugy tudom, hogy a korai faj, fajta, a fajtam sorsa stb. olyan megfogalmazasok voltak, hogy abba csak izles dolga, hogy kit ertunk bele. Tortenelmileg tenyleg ugy alakult, hogy kezdtek mindenfele tudomanyos (genus, species) illetve politikai (nacizmus) konnotaciok rarakodni egy egyebkent teljesen normalisnak gondolt fogalomra, de vegul is a vedendo nemzetbe bele lehet erteni a zsidosagot is. Akkor sokan nem ertettek bele, az teny, de nem azert mulik az ido, hogy most is ugyanigy gondolkozzunk, notabene, hogy az akkor hibakkal vadoljunk meg masokat. Nem jol gondolom?
|
|
szalonna |
2005. március 30. 15:50 | Sorszám: 171 |
En is igy tudom, nagyapam igy meselte. Ferenc Ferdinand nezeteit kissé jobban megnézve azonban számomra inkább az derül ki, hogy ő a német államnyelvet nyomta, kisebb, megye-szerű egységekre akarta felosztani a Monarchiát, ahol a helyi szxinten érvényesülhetett volna esetleg valami nemzeti nyelv, de semmilyen nagyobb nem-német nemzeti egységet nem támogatott. Mivel akkor a magyar volt az egyetlen nem-német egység, ő ezért magyar-ellenes volt, legalább is minden magyar így gondolta. Ugyanakkor olyat is olvastam, hogy mikor a cseh vasutasok csehül éljenezték meg, akkor megorrolt, hogy miért nem németül. Szóval az ő cseh-barátsága is csak viszonylagos volt, élénken el tudom képzelni, hogy a ravasz cseh politikusok csak kihasználták a céljaik propagálására. Ferenc Ferdinándot magát inkább németesítőnek, II. József féle reformernek nézem, aki nézeteiben inkább kora vad-német politikusaival volt egy platformon. És természetesen küzdött a magyarok ellen, ahogy tudott. Ahogy a nyilatkozataira emlékszem, nagyon nehéz őket másnak látni, mint vad magyarellenesnek, tehát Gándhinak kellett volna ahhoz lenni,k hogy benne valaki a reformert, és ne a magyarfalót lássa. Más kérdés, hogy FF megölésével éppen a szlávok emancipációja hiúsult meg, és lehet bizony, hogy az orosz titkosszolgálatnak ez fontos célja volt.
|
|
szalonna |
2005. március 30. 15:50 | Sorszám: 170 |
En is igy tudom, nagyapam igy meselte. Ferenc Ferdinand nezeteit kissé jobban megnézve azonban számomra inkább az derül ki, hogy ő a német államnyelvet nyomta, kisebb, megye-szerű egységekre akarta felosztani a Monarchiát, ahol a helyi szxinten érvényesülhetett volna esetleg valami nemzeti nyelv, de semmilyen nagyobb nem-német nemzeti egységet nem támogatott. Mivel akkor a magyar volt az egyetlen nem-német egység, ő ezért magyar-ellenes volt, legalább is minden magyar így gondolta. Ugyanakkor olyat is olvastam, hogy mikor a cseh vasutasok csehül éljenezték meg, akkor megorrolt, hogy miért nem németül. Szóval az ő cseh-barátsága is csak viszonylagos volt, élénken el tudom képzelni, hogy a ravasz cseh politikusok csak kihasználták a céljaik propagálására. Ferenc Ferdinándot magát inkább németesítőnek, II. József féle reformernek nézem, aki nézeteiben inkább kora vad-német politikusaival volt egy platformon. És természetesen küzdött a magyarok ellen, ahogy tudott. Ahogy a nyilatkozataira emlékszem, nagyon nehéz őket ásnak látni, mint vad magyarellenesnek, tehát Gándhinak kellett volna ahhoz lenni,k hogy benne valaki a reformert, és ne a magyarfalót lássa. Más kérdés, hogy FF megölésével éppen a szlávok emancipációja hiúsult meg, és lehet bizony, hogy az orosz titkosszolgálatnak ez fontos célja volt.
|
|
szalonna |
2005. március 30. 11:21 | Sorszám: 164 |
"Ferenc Ferdinánd amennyire tudom személyes érzelmei terén nem csak hogy szlávbarát volt, hanem kifejezetten utálta a magyarokat." FF tényleg sokszor rosszul nyilatkozott a magyarokról. De mint azt Brigitte Hamann könyveiben olvashatni, nagyon durván és becsmérlően nyilatkozott a zsidókról is. Sőt, e kettő összekeveredett benne: a szabadelvű, a zsidókat érvényesülni engedő Magyarország volt számára a mumus (ld. Judapest. Érdekes elgondolni most a FF körhöz kötődő Linder Bélát. Lehet, hogy valami ilyesmin különbözött össze Károlyi Körével? Vagy éppen azok, pl. a károlyinál mindenható befolyással bíró Pogány fúrta meg? Mindez csak kérdés.
|
|
szalonna |
2005. március 30. 11:16 | Sorszám: 162 |
Csak egy rövid megjegyzés: A faj, fajta, stb. Adynál és kortársainál, sőt még Németh Lászlónál és kortársainál is még általános értelemben használt fogalom, tehát ezért nem tévesztendő össze azokkal az értelmi kiterjesztésekkel, konnotációkkal amikkel a későbbi használat során ragadtak rá. A köznyelvben ilyen kiterjesztés a tudományos használatból fett korrekt értelmezés, a genus, species. És természetesen nagyon hatott a hitleri használat, ami aztán az egész faj-fogalmat feketelistára tette. De az I. vh környékén ennek még se híre, se hamva.
|
|
szalonna |
2005. március 29. 23:46 | Sorszám: 159 |
"Ez nem igaz." "Ez találgatás." "Addig minden célozgatás rosszízű. " Megmondom Bekének, ha esetleg találkozom vele Mint említettem, nem ez az igazi forrásom, de még keresnem kell.
|
|
szalonna |
2005. március 29. 23:30 | Sorszám: 157 |
"Ez mondjuk egy fokkal valóban jobb." Nem sz.rok a kútba, csak a kávájára mondja egy régi disznó nóta, amit én természetesen sohasem mernék idézni
|
|
szalonna |
2005. március 29. 23:13 | Sorszám: 156 |
Sajnos egyelöre nincs forrásom. Azt gyanítom, hogy az Interneten olvastam egy összefoglalót Linderről, de még keresem... Egyelőre ezt találtam: Beke György: Kisebbségi helyzetek "fontosabb szerepet játszott ebben a szerb területrablási "köztársaságban" Linder Béla, akinek a "hadügyminiszterséget" 1918-ban Károlyi Mihály csak tíz napig tűrte el, és leváltotta a honvédelmi tárca éléről. Ama szerb színezetű baranyai "köztársaságban" Pécs polgármestere. Jugoszláviába menekül, ott él 1962-es haláláig. Soha nem próbálta meg tisztázni magát, pedig annyiszor elátkozott kijelentését, hogy "Nem akarok többé katonát látni!", úgy is lehet értelmezni, hogy nem akart katonát látni a politikában, ugyanis 1918 őszén tucatszámra alakultak és fegyveresen léptek fel a különböző "katonatanácsok". Linder számára nem volt fontos, hogy tisztázza magát hazája előtt. A szerb királyság, majd Tito rendszere talán valamilyen titkolt szándékból védelmezte meg, majd díszsírhelyet ajándékozott neki Belgrádban..." http://www.aracs.org.yu/folyoirat/2002_05/cikk_09.htm
|
|
szalonna |
2005. március 29. 23:03 | Sorszám: 155 |
"Nem azt mondom, hogy az adott helyzetben ez egy jó koncepció volt, utólag már jól tudjuk, hogy nem vált be, de egy koncepció volt. (Ami valamennyire hasonlít Gandhi későbbi elgondolására is.)" You're surely joking, Mr. Kaleb. Ha egy magyar miniszter koncepciója nem magyarbarát, ha egy hadügyminiszter megszűnteti a hadsereget, azt én nem nevezném Gándhi-koncepciónak. Van arra egyszerűbb szó is. Nb. egy többszázmilliós ország hirdethet békés ellenállást, egy felfegyverzett gengszterbanda közepén letenni az elpáholásukra alkalmas fegyvereket azonban nem szentéletű "szatjágraha", hanem egyszerű árulás.
|
|
szalonna |
2005. március 29. 20:32 | Sorszám: 143 |
Az államférfiak naivságában hinni szvsz gáláns feltételezés.
|
|
szalonna |
2005. március 29. 20:26 | Sorszám: 140 |
Linderről én is ezt olvastam valahol, de nem emlékszem hol.
|
|
szalonna |
2005. március 29. 20:23 | Sorszám: 138 |
Lindernek volt koncepciója. Halványan úgy emlékszem, hogy Ferenc Ferdinánd közvetlen köréhez Linder Béla édesapja tartozott. Ennek alapján feltételezik, hogy Linder maga is erősen szlávbarát elkötelezettségű volt. Ennek a fényében szokták értékelni azt, hogy szélnek eresztette a magyar hadsereget, hogy Baranya elszakításában és a délszláv államalakulathoz való közelítésében szereopet játszott, valamint az, hogy Jugoszláviában végig nagy becsülete volt, olyannyira, hogy nemcsak az uralkodóknak, de még Titonak is adott tanácsot. Volt tehát koncepciója. Benyomásom szerint azonban az nem volt egy magyarbarát koncepció.
|
|
szalonna |
2005. március 28. 20:25 | Sorszám: 122 |
Én - legalábbis eddig - nem látok igazi agytrösztöt ezek mögött a tragikus események között. Eddig inkább úgy látom ugyanis, hogy a tragikusan ostoba Károlyi Mihály mögött a valóságtól elszakadt utópista dilettánsok hada tömörgött, akiknek doktriner gondolkodása egyedül is elegendő volt a Monarchia összes vivmányának lebontásához. Meg tudsz nevezni néhányat abból a szűk, budapesti körből, akik a hatalom megragadására törtek?
|
|
szalonna |
2005. március 28. 19:59 | Sorszám: 120 |
Runaway kartács, az tény, hogy a terrorért felelős népbiztosi körben nagy többségben voltak a zsidó származásúak. Mindez tény, és azt hiszem Kaleb kartács sem tagadj. Az is tény, hogy a néhány száz vagy ezer hitehagyott zsidó terroristával szemben százezer számmal voltak a magyarérzelmű, zsidó vallású emberek. Akiket a Tanácsköztársaság szintén üldözött. Ilyen volt pl. tudomásom szerint az a Berend Miklós, gyermekorvos, akiről az egyik előző Gratz idézetemben szó volt. Mikor megjelentek a Dunán a Fehérek monitorai, Berend "Feltámadt Magyarország!" kiáltással futott volna a Duna felé, de a Szovjetház őrsége, Lukács György tűzparancsa alapján agyonlőtte. Szamuellyt vagy Kun Bélát mentegetni természetesen baromság, de az sem visz előre, ha ismételten elmondjuk, hogy zsidók voltak.
|
|
szalonna |
2005. március 28. 19:44 | Sorszám: 119 |
Igazad van, hogy a proletár diktatúra nem volt proletárdiktatúra. De a kommunizmus sem a közösség javát szolgálta - ezek azonban bevett szavak. Gratz irja, hogy ez inkabb ochlokrácia, csőcselék-uralom volt, de ezt a szót még én sem érteném, ha nem magyarázta volna el. Én még emlékszem arra, mikor a kiszisták valami olyat énekeltek: "Dudás Jóska és Nagy Imi, Csakazértis proli diki"
|
|
szalonna |
2005. március 28. 13:43 | Sorszám: 107 |
"A proletárdiktatúra senkit nem tett boldogabbá, még a proletár munkásokat sem, akik, ha privilegizált helyzetben is voltak, mégis éheztek és nyomorogtak. És a kisparasztokat sem, akik elégedetlenségüket minden alkalommal nyiltan kifejezésre juttatták. A társadalom javát földönfutóvá tette és akik otthon maradtak, azokkal minduntalan éreztették, hogy csak tűrik őket. Kízavarták őket otthonukból és az elviselhetetlenség fokáig szorították le életnivójukat. Azon a maréknyi emberen kívül, akiket a rendszer hatalomhoz és az élvezetek teljességéhez juttatott, azoknak volt hasznuk a proletárdiktatúrából, – de ezekre nézve e azután valóságos paradicsom volt, – akik a bekövetkezett állapotokat aljas ösztöneik kielégítésére, fosztogatásokra, rablásra, erőszakoskodásokra használták fel. Néhányat közülök megbüntettek, de ez csak az ostobákkal és ügyetlenekkel történt meg. Aki kitanulta a módját, hogy saját gazságait a rendszer köpenyegébe takarja, annak semmitől sem kellett félnie. A proletárdiktatúra csőcselékuralom – ochlokrácía – volt a javából." Gratz Gusztáv
|
|
szalonna |
2005. március 28. 13:28 | Sorszám: 104 |
Azt hiszem, néhány dolgot nem egyformán értünk. Való igaz, hogy a Tanácsköztársaság nem stabilizálódott. Én például úgy gondolom, ha stabilizálódott volna, a) valószínűleg a Szovjetúniő részként stabilizálódott volna, vagy b) a szovjet rendszer valamilyen helyi válfajaként. A Monarchia rendszere valóban rengeteg anachronisztikusan elmaradt elemet hordott magával. Ezeket bármely demokratikus rendszer megjavitotta volna, nem kellett ehhez pont a csőcselék diktatúrája. A reform-aspirációkat én nem keverném össze a rendszer központi megnyilvánulásaival. A reform-aspirációk megvalósításai sokszor helyi, jószándékú vezetők akciói voltak, akiknek kapcsolatuk is alig volt a központi kormánnyal. A reform-aspirációk valóban fontos alapját szolgáltatták a 45 utáni új rendszernek, már ha ezen a 45 és 48 közötti többé kevésbé demokratikus korszakot értjük. Mert amikor visszatértek a magukat Kun Béla örököseinek valló kommunisták a hatalomba, ismét mindennek vége lett. Én tehát úgy látom, hogy a XX. században a kommunistákkétszer térítették el a magyar reformtörekvéseket, és mindkét alkalommal véres terror lett a vége. A 45 és 48 közötti korszakot is csak többékevésbé lehet demokratikusnak nevezni, hiszen az oroszok és a kommunisták kezdettől uralták a fegyveres testületeket és befolyásolták a választásokat. Egy pillanatra sem gondolkodtak demokratikus rendszerben, mint ahogy azt a magyar reform-aspirációk feltételezték. Irod, hogy a Horthy korszakban is volt terror, és ebben igazad van. Kérdés, lett-e volna ilyen terror és megtorlás, ha Szamuellyiék nem csinálják azt, amit csináltak? Azt hiszem, nem. Gratz valóban utal a kommunizmus tömegbázisára, hogy Magyarországon a kommmunisták száma nem érte el az 5000-et sem.
|
|
szalonna |
2005. március 27. 23:37 | Sorszám: 99 |
"S kezdetben részben ezért, részben idealizmusból a magyar értelmiség jelentős része (Kosztolányitól, Móriczon és Mórán keresztül Szabó Dezsőig) részt vállalt a bolsevik hatalom kiépítésében." Nem vállaltak jelentékeny rész semminek a kiépítésévben, de eleinte eűlkesedésből tényleg melléjük álltak. És a józanabbja, ahogy írod, hamar csalódott... De ki nem emlékezne Bródy Sándor Szamuellyhez intézett szavaira: "Tibikénk!!! Prófétánk!!!" Ahogy Kányádi Sándor írja: Boldog, aki nem éri meg...
|
|
szalonna |
2005. március 27. 14:16 | Sorszám: 93 |
Kedves Kaleb! Nem értek egyet azzal, hogy a Tancsköztársaság alatt a "terror, ahol volt, konkrét felkelések elfolytására irányult, és elég limitált területen." Inkább Gratz Gusztáv tárgyszerű kijelentésével értek egyet, aki szerint "magyarországi proletárdiktatúrának is a terror volt az egyetlen létalapja. Nélküle a rendszer egyetlen hétig sem maradhatott volna fenn. Akik ebben a szomorú korban a hatalmat bitorolták, nem hivatkozhattak sem történeti jogokra, sem a nép többségének bizalmára, legfeljebb a fegyverekre, amelyek kezükben voltak és amelyeknek kíméletlen alkalmazásával megfélemlítették azokat, kik velük szemben álltak és akik az országnak túlnyomó nagy többségét alkották." Könyvének egy fejezetét itt lehet elolvasni: http://www.imageweb.info/fileupload/download.php?ref=6vChK38pQXeF Azzal sem értek egyet, hogy az "ország nagy része nem a terrort látta, hanem a forradalmat, amelynek jelentős tábora volt, és sok jót hozott." A forradalom csak igérte a jót, de ahol módja volt konkrétan megnyilvánulni, ott erőszakot és terrort hozott. Kun és Szamuelly a terrort tudatosan, elretentésképpen alkalmazta, tehát - tanítójuk, Lenin fennmaradt leveleivel összhangban - akarták, hogy a kegyetlenkedések híre messzire is eljusson. Mi másért akasztottak volna egybéként fel vétlen vasutasokat, plébánosokat, hivatalnokokat, vagy azok gyermekeit? Ilyenkor az áldozatok családjai, kollégái, és a velük azonos társadalmi rétegbe tartozók mind elgondolkoztak: én is hivatalnok, vasutas vagyok, én sem vagyok vörös, engem is utolérhetnek...
|
|
szalonna |
2005. március 25. 22:46 | Sorszám: 81 |
KI Hoppá. Hogy a mucsai is kódolt szöveg lenne, azt meséld a ... (no most elbizonytalanodtam, nehogy még itten én is arról kódoljak...
|
|
szalonna |
2005. március 25. 22:23 | Sorszám: 79 |
"Talán Muraszombat... " Pap Károly Értékelés: Még nincs értékelve. (Sopron, 1897. szept. 24. - Buchenwald, 1944 vége): novella és regényíró. Konzervatív zsidó papi családból származott, de családjával meghasonlott. Részt vett az I. világháborúban. Mint hadnagy a Vörös Hadseregben is szolgált, s egy ideig Murakeresztúr városparancsnoka volt. A tanácshatalom bukása után bebörtönözték. Másfél évig raboskodott. 1923-ban Bécsbe emigrált. Hazatérve alkalmi munkás, vándorszínész, majd tisztviselő volt. 1925-ben visszajött Bp.-re. Írói kibontakozását Szép Ernő, Mikes Lajos és Osvát Ernő segítették. 1926-ban az Est-lapok és a Nyugat munkatársa lett. 1936-ban Baumgarten-díjra jelölték, díjazását azonban a hatóságok megakadályozták. A fasizmus, a zsidóüldözések hatására novellái és regényei témáját főleg a zsidóság múltjából és jelenéből merítette. 1943-ban behívták munkaszolgálatra majd német koncentrációs táborba vitték, ahol áldozatul esett a meghurcoltatásoknak. (Azért kerestem ki, mert bevallom, egy sort sem olvastam tőle, róla is csak egy Németh László esszét, ha jól emlékszem. Mindenesetre Németh Lászlónak nagy véleménye volt róla, mintha baráti viszonyban is lettek volna)
|
|
szalonna |
2005. március 23. 21:44 | Sorszám: 34 |
[spooky music] [music stops] HEAD KNIGHT OF NI: Ni! [spooky music]
|
|
szalonna |
2005. március 23. 21:18 | Sorszám: 32 |
Titokzatos vagy ma, Kaleb kartács. Ki volt a szerző akinek a nevétől meg kell rázkódnunk? Ni? Arthur: (horrified) No! Not the Knights who say "Ni"! http://www.mwscomp.com/movies/grail/grail-13.htm
|
|
szalonna |
2005. március 23. 13:55 | Sorszám: 30 |
Szvsz egyébként Achim András nem volt söpredék. Nem ártott volna, ha 19-ben csak olyanok lettek volna a vezetők, mint ő. De nem volt az olyan kor, sajna...
|
|
szalonna |
2005. március 22. 22:27 | Sorszám: 26 |
Hét speciel Barabás már egy lépéssel közelebb van Krisztushoz, mint Entzbruder...
|
|
szalonna |
2005. március 21. 21:26 | Sorszám: 17 |
"Június 20.-ika körül a gazdáknak a vörös uralommal való elégületlensége a Duna-Tisz közén, Kalocsa körül tör ki elemntáris elővel. A mozgalom leverésére kiküldött vöröskatonaságnak Dunapataj, Sőt, Tass, Harta és Kecel községek határában valóságos harcokat kell vívniuk a parasztokkal, kik közül Dunapatajon 48, Kecelen 19, Soltvadkerten 9 esett el. Ide is Szamuely vonlt ki június 21.-én a mozgalom elfojtására. Először Soltra ment, ahová, mivel a sínek fel voltak szedve, autó érkezett. Még mielőtt beérkezett volna a városba agyonlőtt két parasztot. Solton gépfegyverrel lövetett a menekülő emberekre, és eközben nyolc parasztot megölt. Azután a piacon vérbíróságot tartott. Jászfalussy Károly jegyzőt és három társát halálra ítélte és felakasztatta. A jegyző felesége, ki napokra várta egyik gyermekének születését, könyörgött kegyelmezzen meg urának. Szamuely megígérte, hogy Jászfalussyt levéteti a kötélröl, ha az asszony maga húzza ki a széket ura lábai alól. Az asszony hitt neki, megtette, amit tőle kívántak, mikor azonban könyörgött, hogy most már vegyék le férjét a kötélről, Szamuely szemébe röhögött." "Sopronkövesden Szamuely Tibor elé állították Schmidt Mátyás vasúti pénztárost, akit azzal vádoltak, hogy tűrte és nem jelentette fel; amikor az állomás közelében az ellenforradalmárok felszedték a vasúti síneket. Fia ifj. Schmidt Mátyás saját életét ajánlotta fel, ha atyjáét kímélik. Az apa megölelte és megcsókolta: „Isten veled, fiam – mondotta, – mondd meg édesanyádnak, hogy ártatlanul halok meg. Nincs aki megvédjen, Isten a tanúm!” Fia szemeláttára kötötték fel egy körtefára és pár pillanat múlva melléje akasztották folytonos ütlegelések között miről sem tudó fiát is" "A Szovjetházban Lukács György népbiztos vette át a parancsnokságot, aki meghagyta a terrorcsapatoknak, hogy ahol valakinél ellenforradalmi magatartást észlelnek vagy fegyvert találnak, azt azonnal a helyszínen szúrják le. A terrorcsapatoknak első áldozata Berend Miklós orvostanár volt, egyike Budapest legkiválóbb gyermekorvosainak. Véletlenül a Szovjetház közelében volt, amikor a monitorok nemzetiszínű zászlók alatt a Dunán felvonultak. A látvány annyira eksztázisba hozta, hogy zsebkendőjét lobogtatva végigrohant az utcán, hangosan kiáltván, hogy „feltámadt Magyarország”. A Szovjetház előtt őrt álló terroristák több lövést adtak le reá és megölték. A holttestet előbb kifosztották, azután otthagyták az utcán és csak késő este vonszolták a Dunáig, ahol a vízbe dobták." Gratz Gusztáv: A forradalmak kora
|
|
|