Idézet:
Az erkölcsi fölény senkinek sem a hitbizománya 2002. május 16. (7. oldal) - Szerző: Bencsik Gábor
Nem értem, mondtam liberális barátomnak, nem értem, hogy ez a Kéri
László, akit értelmes, intelligens embernek ismertem meg, miért fordul
olyan fröcsögő gyűlölettel a Fidesz felé. Pedig ez igazan egyszerű,
nevetett a barátom. Nem tudja megbocsátani, hogy Stumpf volt a
kancelláriaminiszter, és nem ő.
Hát persze. Hiszen a Bibó kollégiumban az 1980-as években Kéri éppúgy
félig barátja, félig tanára volt a Fidesz későbbi vezérkarának, mint
Stumpf István. Az egész társaságot közelről ismeri azokból az időkből,
amikor senki meg csak nem is sejtette, hogy Orbán Viktor másfél évtized
múltan Magyarország miniszterelnöke lesz, élén annak a pártnak, amelynek
alapjai ott a kollégiumi szobákban jöttek létre. Hat persze. Amíg Orbán
Viktor ellenzékben volt, Kéri rokonszenvezi interjúkötetet írt róla, azt
sugallva, hogy egy csapatban játszanak. Erre ez a "gyerek" fogja magát,
és kihagyja őt, a tanárát, nem csinál belőle minisztert, nélküle dönt az
ország ügyeiről, a végén már tanácsot sem kér tőle.
Téved azonban, aki azt hiszi, hogy egyszerű hiúsági ügyről van szó. A
jelenség sokkal mélyebb és veszélyesebb. Az önuralmát vesztett
politológus valószínűleg mélyen meg van győződve róla, hogy a vezető
pozíció neki járt volna, hogy neki meg kellett volna kapnia a jogot a
döntésre és ítélkezésre. Hiszen ő tagja annak az értelmiségi körnek,
amelynek a meggyőződésnél erősebb hite, hogy egyedül ők a hiteles magyar
értelmiség, rajtuk kívül nincsen más, csak a fasiszták és a bunkók.
Sajátos fejleménye ez a magyar rendszerváltásnak. Valamikor 1988 táján
összeszerveződött egy a késő-kádári puha diktatúrából sarjadt, de
önmagát azzal szemben meghatározó értelmiségi kör. E kör tagjai büszkék
voltak okosságukra és műveltségükre (valóban sokkal okosabbak és
műveltebbek voltak, mint a kor még mindig hatelemis párttitkárokat
magával cipelő politikai elitje), büszkék voltak rendszerellenességükre
(valóban változtatni akartak), és erre az erkölcsi alapra támaszkodva,
médiabeli barátaik segítségével kivívták maguknak az egyedül mértékadó
értelmiség szerepét. Ez a csapat fensőbbségtudattal nézte le az
MDF-értelmiséget, azonosítva őket azokkal a hibbant vénemberekkel és
zajos politikai analfabétákkal, akik valóban az első kormánypárthoz
csapódtak, és amelyektől az MDF nem tudott időben megszabadulni. 1990
nyarára ez a társaság mar teljesen biztos volt önmagában, erős,
összetartó csapat, amely minden kérdésben dönteni kívánt, és sok
kérdésben valóban döntött is.
A különös az, hogy a valódi magyar értelmiség, a százezernyi tanár,
orvos, mérnök mind elfogadta az önmagát kiválasztó, és a demokratikus
charta segítségével formálisan is megszerveződő szűk kör ítéletét,
amelyet hatalmasan fölerősített az ugyanazon körhöz tartozó médiaelit.
És senkinek nem tűnt föl, hogy a magát egyértelműn liberálisnak valló
véleményformáló élcsapat valójában soha nem szakította meg a gyűlölök és
szeretek viszonyt a Kadar-korral, annak túlélő szereplőivel. Nem az a
döntő ugyanis, hogy ezek az emberek a nyolcvanas évek végén a "létező
szocializmussal" szemben, hanem hogy ahhoz képest határozták meg
magukat, annak vonzereje éppúgy körötte keringésre kényszeríti őket még
ma is, mint a bolygó a holdjait.
Gondoljunk csak utána: az elit elitjenek egyik tagja feje köre az vont
dicsfényt, hogy annak idején kizárták az MSZMP-ből - és senkinek sem
jutott eszébe megkérdezni, hogy egyáltalán mit keresett abban a pártban?
Az önmagát kiválasztó elit meghatározó szerepet játszott abban, hogy
1994-ben hatalmasat bukott az MDF és döbbenetesen nagy győzelmet aratott
a Magyar Szocialista Part. Az emberek elhitték, hogy egyedül ezek a
hiteles értelmiségiek, hogy rajtuk kívül nincsenek mások, csak a
fasiszták és a bunkók. A jobboldallal rokonszenvezők elbizonytalanodva
visszahúzódtak, és ha valaki mégis ki merte nyitni a száját, mar rá is
égett a fasizmus szégyenbélyege. Az értelmiség, az igazi, a sok
százezres meg 1998-ban is hallgatott, és igazan nem rajtuk múlott, hogy
a jobboldal mégis megnyerte a választásokat. A magát kiválasztó elit
pedig tovább gyakorolta a mindent megítélés kegyúri jogát, és tovább
osztotta a szégyenbélyeget mindazoknak, akik más nézetet merészeltek
vallani. Csakhogy az elmúlt négy évben sok minden megváltozott, többek
között az történt, hogy az igazi magyar értelmiség, de úgy is
mondhatnánk, hogy az értelmes, iskolázott magyarok lassan felébredtek
bénultságukból, és kezdtek hinni saját ítéletükben. Kezdték fölismerni,
hogy eddig az orruknál fogva vezették, intellektuálisan
megfélemlítették, a röhögtetőipar szakmunkásai kigúnyolták - pedig nekik
van igazuk. Csöndben, szinte észrevétlenül egyre bővülő értelmiségi
rokonszenv vette körül a polgári kormányt. És amikor a választások első
fordulója után kiderült, hogy a biztosnak hitt győzelem veszélyben van,
1990 óta először magyar értelmiségiek, diákok, egyetemisták százai és
ezrei előléptek a félhomályból, hogy arcukat és nevüket adják a polgári
erőknek.
A Kossuth téren megtört az évtizedes varázs, már nem félnek az emberek a
gúnytól és a megbélyegzéstől. Nemcsak azokról van szó, akik a színpadon
álltak, hanem azokról is, akik - mint Cseh Tamás mondta - eljöttek, hogy
eggyel többen legyünk. Hat ezért vesztette türelmét Kéri László. Amikor
azt mondja, hogy az Orbánjugend masíroz az utcákon, akkor nem egy
tapasztalatokból leszűrt következetest fogalmaz meg, hanem saját
axiómának tartott hitéből vezeti le a szavait: rajtunk kívül nincs más,
csak fasiszták és bunkók. És minthogy a rengeteg fiatal diák
szemlátomást nem bunkó, hát Kéri logikája szerint nem lehet más, mint a
Hitlerjugend reinkarnációja. Az önmagát kiválasztó elit még egyszer, az
idei választásokon eljátszhatta a szerepét, még egyszer áltathatta
önmagát és fogyatkozó hallgatóságát, hogy az egyedül hiteles értelmiség
képviselője, hogy joga van mértéket szabni és ítélni. De ez volt az
utolsó fellépés. Április 16-án a Kossuth téren - mások mellett - színre
lépett az önbecsülésére ébredt magyar értelmiség is, amely tud és mer
választani az értékek, és ha kell, a pártok között. Ez az értelmiség
kényes ízlésű és kritikus. Ismeri a polgári pártok hibáit, és nem is
kívánja elhallgatni azokat. Ez az értelmiség félrehúzódik, amikor
eszelősök tolakodnak a polgári összefogás mellé, és őrült eszméiket
harsogják. Magasra teszi a mércét, és elvárja, hogy a politikusok azt
meg is ugorják. De ez az értelmiség már nem fél egy szűk klikk
megbélyegzésétől, hanem kiáll azok mellett, akiket hibáikkal együtt is
becsül. Úgy tűnik, a Fidesz, a polgári oldal politikusi gárdája meg nem
dolgozta fel ezt a változást, még nem hisz igazán benne, hogy új barátai
kitartanak mellette.
Nincs ezzel semmi baj. A bizalom kényes dolog, hosszú időnek kell
eltelnie amíg megerősödik. De a Fidesznek tudnia kell, hogy immár van
olyan értelmiség, amely semmiképp sem árulja el, amely nem vágja a
hátába a kést, ha véletlenül nem figyel oda. Nem telt hiába az elmúlt
négy esztendő. Most mar aki olyan szeméthez adja a nevét, mint a
miniszterelnökről összehányt kötet, az kiiratkozik az ítéletalkotásra
jogosultak közül. Ma már tudjuk, hogy az erkölcsi fölény senkinek sem a
hitbizománya, a magát kiválasztó elit ideje véget ért. A rendszerváltás
lassan befejeződik. Már csak egy ciklusnyi idő van hátra belőle.
A szerző író, újságíró
