A nyolcvanas évek végén, amikor már télleg mindenki látta, hogy ez így nem mehet tovább, három lehetőség állt fenn: a reform, a rendszerváltás és a forradalom.

A reform azt jelenti, hogy a pártállami diktatúra, az MSZMP vezető szerepe megmarad, és felülről irányított reformok vezetik át az országot a piacgazadaságba, valahogy úgy, mint Kínában, csak ott az emberi és polgári jogok területén nem történt nyavalya sem, míg itt azért volt az MSZMP némi fogadókészség ezen területen is a változtatásra. Ez esetben a pártelit hatalma fennmarad, az MSZMP legitimitása fennmarad, a legalitás (jogfolytonosság) fennmarad. Megtörténik a kapitalista és emberijogi-polgárijogi átalakulás, de a rendszer folytonossága megmarad. Az MSZP gyakorlatilag reformistának nevezhető: jól beérte volna egy ilyen átalakulással is (naná), és Kis Jánossal egyetértek azzal, hogy ma már a kiüresedett SZDSZ is ide sorolt be, még ha nem is szeretik beismerni.

A második lehetőség a rendszerváltás. Ez azt jelenti, hogy a pártállam legitimitása megszűnik: többpártrendszer, szabad választások, ebből kifolyólag új jogrendszer stb. minden új. Ám a legalitás, a pártállam legalitása megmarad. Ez azt jelenti, hogy ami akkor legális volt, ma is legális, ami akkor illegális volt, ma is illegális. Ez nem jelenti azt, hogy a jogrendszert nem változtatják meg, hanem azt jelenti, hogy nem visszamenőleges hatállyal. Tehát: pl. nem lehet senkit jogilag felelősségre vonni olyan dolgok miatt, amiket akkor csinált és akkor legálisak voltak, mert akkor ma is legálisnak számítanak (lásd: "komcsik eltávolítása"). Felelősségre lehet természetesen vonni olyan dolgok miatt, amelyek akkor is törvénytelennek számítanak. Azt ugyanis tudni kell, hogy a pártállammal nem az volt a fő baj, hogy szar törvények voltak, hanem az volt a fő baj, hogy a komcsik ezeket sem tartották be. Ne felejtsük el: a Szovjetúnió sztálini alkotmánya egy igencsak demokratikus és humánus alkotmány volt. Nem az alkotmány vezetett a terrorhoz és sokmilliók halálához a SZU-ban, hanem az, hogy Sztálin ebből kb. egy betűt sem tartott be. A magyar Alkotmány alapja pedig a sztálini alkotmány volt. Egyáltalán nem volt egy annyira rossz alkotmány: pl. garantálta a szólás-és gyülekezési szabadságot, csak éppen baszták betartani, az volt a baj. A demokratikus ellenzés (SZDSZ, FIDESZ) egyik fő módszere éppen az volt, hogy éltek alkotmányos jogaikkal, ami a hatalomnak baromira nem tetszett, de nem tudta, hogy meddig mehet el, hiszen az ellenzék tevékenysége elvileg legális, és amit ők ellene tenni tudnak, az majdnem mind illegális. Végső soron az emaitti bizonytalankodásuk nagyban hozzájárult az MSZMP hatalomvesztéséhez is. Tehát, visszatérve a lényegre, a komcsik pl. a saját jogrendszerük szerint is teljesen illegálisan gumibotozták a tüntetőket. Ennek alapján, tehát a pártállami jogrend alapján valóban lehetett és kellett volna felelősségre vonni egyes embereket a rendszerváltás után, hogy ez miért nem történt meg, azt nem igazán tudom. Ennek viszont túl nagy jelentősége nincs: az MSZP mai vezetőinek többsége a pártállami jogrend szerint nem nagyon büntethető. Márpedig a rendszerváltás a legalitás folytonosságát jelenti. Minden akkori rendszerváltó párt - MDF, SZDSZ, FIDESZ - a rendszerváltás, és nem a forradalmi átalakulás, azaz a legalitás folytonossága mellett volt. Ez magyarázza pl. azt, hogy az Antall-kormány miért nem jelentette be, hogy nem törleszti a pártállamtól örökölt államadósságot: mert ha a szerződések akkor legálisak voltak, akkor ma is azok. (Persze felmerülhet a kérdés: miért is legális egy illegitim hatalom által megkötött szerződés ? Azért, mert a fene se tudja, hogy ki miből vezeti le a legitimitást. Van ugye két fő legitimitás-modell: a demokratikus és a királypárti, meg lehet még egy tonna másik. A legitimitás vitatható. Ezért a rendszerváltás nem annak kimondását jelentette, hogy a pártállam nem volt legitim, hanem csak annak kimondását, hogy 1989.10.23-tól többé nem legitim .) És éppen ezért írta Dávid Ibolya minisztériuma Belovainak, hogy nem rehabilitálható: mert ha amit csinált, akkor illegális volt, akkor ma is az. Ezt jelenti a legalitás folyamatossága, ezt jelenti a rendszerváltás. Az MDF, a FIDESZ, az SZDSZ emellett a verzió mellett volt és ez valósult meg.

A harmadik verzió a forradalmi átalakulás volt. Nem a szó szerinti forradalom, hanem a forradalmi, radikális átalakulás. Ez azt jelenti, hogy nem csak a pártállam legitimitása szűnik meg, de a legalitás folytonossága is. Azaz: ami a pártállamban legálisnak számított, az nyugodtan lehet egy új jog szerint, visszamenőleges hatállyal illegálisnak minősítéhető, büntethető, pl. olyasmi is elképzelhető, hogy a funkcikat eltiltják a közügyektől. Érvénytelennek minősíthetőek a pártállam által megkötött nemzetközi szerződések, satöbbi. Nos, a rendszerváltás előtt jóformán senki sem képviselte ezt az álláspontot. Aki elsőnek felvetette, az Csurka volt - 1992-ben. Korábban neki sem jutott eszébe... Az MDF végig, ma is következetesen rendszerváltáspárti, és nem forradalmi átalakulás-párti. Becsülöm őket ezért : ma már rajtuk kívül senki sem igazán az. Más a helyzet a FIDESZ-szel. A valamikor rendszerváltáspárti párt jó ideje (mondjuk '94 óta, vagy a fene se tudja pontosan) pontosan azt csinálja, amit az SZDSZ, csak pont az ellenkező irányba: ahogy az SZDSZ az MSZP és a reformizmus irányába mozgott, úgy mozgott a FIDESZ a '92-es Csurka-dolgozat és a forradalmi átalakulás-pártiság irányába. Mindkét párt "lebegteti" az ügyet: elvileg rendszerváltáspártinak mondja magát, ám sem a tettek, sem a retorika nem ezt igazolja.

A rendszerváltó tér kétfelé kiüresedett: ma talán egyedül az MDF van ott, ha ott van egyáltalán. Én pedig ott vagyok, megmondom, miért : XX. század arról szólt, hogy sose tudhattad, hogy mikor mit tegyél, mert ami miatt az egyik hatalom kitüntetett, a következő hatalom felkötött. Az egyik rendszerben X a hazaáruló és Y a hazafi, a másik rendszerben fordítva. Folyamatosan ez ment. Sose tudhattad, hova állj, ha kényelmesen és biztonságosan élni akarsz élni. És ennek az örök bizonytalanságnak véget kell vetni. Ami azt jelenti, hogy meg kellett szüntetni a pártállam legitimitását, de fenn kellett tartani a jogrend folytonosságát. Ez volt a magyar rendszerváltás lényege.

Csizmadia írja az ÉS-ben Kis Jánosról:

"Kis János kilépésének egyik - véleményem szerint dönto - oka az, hogy egész politikaelméleti konstrukciója szinte lehetetlen pozícióba került. Ezt a politikaelméleti konstrukciót nevezzük - Bibó István nyomán - határolt forradalom-elméletnek. Bibó az 1945-ben keletkezett A magyar demokrácia válsága címu munkájában fejti ki, hogy az akkori rendszerváltásnak radikálisnak és forradalminak kell lennie, ahol a helyzet megkívánja, máshol viszont a mérséklet, ha tetszik: valamiféle folytonosság a célravezeto módszer.
A magyar demokratikus ellenzék az 1970-es években fedezte föl Bibó életmuvét, tanúskodik errol az 1979-es Bibó-emlékkönyv, és ezen kívül még rengeteg dokumentum. Bibó szemlélete, gondolkodásmódjának iránya alapveto nyomot hagyott a néhai ellenzéki politikaelméleten és politikai cselekvésen. Ezzel magyarázható, hogy a 80-as évek végén Kis János, a demokratikus ellenzék, majd az SZDSZ nem szakításszeru, klasszikus forradalmi átalakulásra szavazott.
Volt persze más hagyomány, tájékozódási irány is, ami hasonló irányba, az önmérséklet felé vitte az ellenzéket. Nevezzük ezt "lengyel modellnek" vagy - korabeli kifejezéssel - új evolucionizmusnak, amelyet a lengyel ellenzék fejlesztett ki a lengyel pártállammal való együttmuködés és annak forradalmi megdöntése alternatívájaként. A 80-as évek kelet-közép-európai ellenzéki elitjei tehát nem azért mutatkoztak önkorlátozóak, mert valójában maguk is kriptokommunisták voltak, és a kommunista elitek külso segédcsapatainak számítottak, hanem azért, mert valódi feladatnak tekintették a diktatúra demokráciába történo átvezetését.
Azért mondom, hogy "valódi feladatnak", mert létezett és mind a mai napig létezik olyan nézet is, mely szerint szoröstül-boröstül ki kellett volna söpruzni az egész régi nomenklatúrát, segédcsapataival együtt. Ez a nézet nem veszi figyelembe a rendszerváltás történelmileg egyedi jellegét, továbbá a XX. század korábbi tapasztalatait. Az egyedi jelleg abban áll, hogy Kelet-Közép-Európában totális, majd autoriter diktatúrából korábban soha nem próbáltak demokráciát csinálni. A XX. század tapasztalatai pedig arra figyelmeztetnek, hogy minden klaszszikus, utcai megmozdulásokkal dúsított forradalom roppant veszteségekkel jár, mert bár hordozza az újrakezdés illúzióját, ám eközben rendszeresen és sokszor a legigazságtalanabb módon próbál belenyúlni a társadalmi viszonyokba, s például "kinevezni" a forradalmi kor reprezentatív uralkodó osztályát. "

"Kis János a rendszerváltást mind a reformtól, mind a forradalomtól megkülönböztette. >>A rendszerváltás mindkettovel rokonságban van, de mindkettovel csak részlegesen. Megszakítja a legitimitás folytonosságát, azonban a legalitás folytonosságát nem érinti<< (((Mennyire fontos mondat ! - Micu))) (Reform és forradalom között, Világosság, 1993 november). "

"Kis János már 1990 környékén érzékelte, hogy a sem nem reform, sem nem forradalom révén létrehozott új rendszernek legitimációs hiányai vannak. Munkásságának talán legkomolyabb része az, amelyik igyekszik számba venni ezeket a hiányokat, illetve javaslatokat dolgoz ki enyhítésükre.
Már a kezdetben létrejött az újonnan kiépülo demokráciának egy olyan értelmezése, amely a legitimációt pusztán választási felhatalmazottságnak tekintette. A választók - szólt ez a logika - megválasztják a parlamenti többséget s ez a többség kello legitimitással is bír arra, hogy programját végrehajtsa. Kis János a legitimációnak ezt a szuk értelmezését kezdettol vitatta. Úgy vélte, hogy a már kezdettol is megmutatkozó eros ideologizáló hajlandóság a pártok között pontosan a legitimáció hiányaival függ össze, vagy ha tetszik: a közös élmények hiányával. A magyar demokráciának - írta - nincsenek fontos legitimáló pillanatai, amelyeket "a mai politika minden mérvadó szereploje fenntartás nélkül vállalni tudna" (Gondolatok a közeljövorol, Magyar Hírlap, 1992. december 24.)."

"A reform és a forradalom között sajátos formaként megvalósuló refolúció (Timothy Garton Ash kifejezése) ugyanis éppen azért szorul közösen vállalható aktusokra, mert nem reform és nem forradalom útján jött létre. A reform és a forradalom esetében is nyilvánvalóak azok az elemek és tényezok, amelyek a társadalmi összetartozás tudatát adják. Az elobbinél az elitek folytonossága és a felülrol jövo kezdeményezések láncolata, az utóbbinál a társadalom alulról jövo nyomása és a régit megdönto erok új iniciatívája. A refolúciónak azonban teremtenie kell saját összetartozási élményeit, azaz mindent meg kell tennie azért, hogy az elkülönülo politikai csoportok, pártok ne pusztán csak a többség-kisebbség elve mentén tagolódjanak, de legyen közöttük egy olyan közös élményanyag, amely megadja számukra azt a tudatot, hogy a rendszerváltás közös részesei. Ezért - mondja Kis - "a rendszerváltás akkor zárható le, ha eljött az ido, melynek távlatából kirajzolódhat az egymással birkózó erok közös muve" (A rendszerváltást lezáró alkotmány, Népszabadság, 1994. augusztus 19.)."

"Holott Kis János valami olyasfélérol beszélt, amirol kormányra kerülve a Fidesz is: újra kell integrálni a magyar társadalmat. Azaz voltaképpen arról: mitol lesz tekintélye a demokráciának? Kis válasza az volt, hogy a közösen vállalható, szimbolikusan is átélheto eseményektol. A Fidesz válasza - fura mód - hasonló: a közösen vállalható szimbolikus eseményekbol. Mégis óriási a különbség. Kis önkorlátozó elgondolásában a közös mu egy minden mérvadó fél számára vállalható minimum, amely egyáltalában nem érinti a politikai vitákat. Ez a minimum a viták fölötti közös tartomány. A Fidesz "totális" koncepciójában a közös mu a totális rendszerváltók gondolkodásmódját kifejezo maximum, s a más véleményen lévokkel nem kell (mert "nem érdemes") politikai vitát folytatni. Az elobbi koncepció lényege, hogy a politikai közösség létállapota a vita, az utóbbi koncepció a közösséget nem kívánja ilyennel megterhelni: a választókkal szemben tudatosan apolitikus. "Ami a szavazófülkében történik, az csak akkor legitimálja a demokratikus politikát, ha periodikus próbája annak, hol tart a választók szerint a nyilvános politikai vita. (...) A demokrácia akkor van patologikus állapotban, ha hiányzik a közügyekrol vitatkozó nyilvánosság" (Vitatkozó demokrácia, Világosság, 1995 május). "

"Kis rendszerváltás utáni munkásságának középponti eleme, hogy bebizonyítsa a közvélemény elott: a 90-es évek "nagy koreszméje" a rendszerváltás befejezése. Nem az a különbség Kis és a Fidesz ideológusai között, hogy az elobbi befejezettnek, míg az utóbbiak nagyon is képlékenynek tekintenék a rendszerváltást, hanem az, hogy milyen eszközökkel lehet legitimitást és tekintélyt teremteni. Az MSZP-t azért bírálja Kis, mert teljes egészében hiányolja a pártból az eszmei kérdések iránti fogékonyságot és egyáltalán a világos politikai önmeghatározást (Magyar Nemzet, 1994. június 25.; Élet és Irodalom, 1995. október 6.), Orbánékat pedig azért, mert a legitimitás hiányosságainak felszámolását és a tekintélyteremtést rossz eszmék (vezérdemokrácia, antiliberalizmus, antiparlamentarizmus) nevében kísérlik meg. "

Jó kis flood

Na de a lényeg, és azzal egyet is értek: '88-ban háromféleképp alakulhattak volna a dolgok: a korábbi eliteket totálisan kisöprő forradalom (nem feltétlenül véres: csak az a lényeg, hogy egy éles cezúra és teljes újrakezdés), a másik véglet pedig az MSZMP vezető szerepét, tehát a diktatúrát végig megőrző piacgazdasági átalakulás, modernizáció (kb. mint Kína, csak az ottaninál százszor komolyabb emberijogi, jogállami reformokkal), azaz:a felülről irányított reform. A forradalom azt jelenti, hogy megszűnik az addigi legitimitás és legalitás is, a reform azt jelenti, hogy mindkettő megmarad. Ami történt, a rendszerváltás a kettő között van: a korábbi hatalom legitimitása megszűnt, ám a legalitás megmaradt. Átmenet a reform és a forradalom között, avagy az itteni vicces kifejezéssel: reform+revolúció /2 = refolúció történt, ilyen rendszerváltás történt.

Ha megnézzük, akkoriban minden rendszerváltó erő emellett, a "refolúció" mellett volt. (Az MSZP ugyebár nem rendszerváltó, mindig is reformista volt. És itt oszlassunk el egy közkeletű félreértést: az első választás előtt nem az SZDSZ, hanem az SZDSZ-nek Tölgyessy körül tömörülő része volt csak forradalmias, "keményen antikomcsi", valójában az SZDSZ többsége is "refolúció"-párti volt.)

Ha most meg a mai közéletet nézzük meg, akkor azt látjuk, hogy az SZDSZ gyakorlatilag a Charta óta ballag elfele a "refolúciós" közép irányából a MSZP reformista szárnyai alá befele. A jobboldallal pedig a "refolúciós" középtől (Antalltól) épp a másik irányba, a forradalmi irányba ballag, '92 körül még csak Csurka volt forradalias, ma már gyakorlatilag azt látom, hogy a Fidesz-szimpatizánsok is a forradalmias irányba ballagnak ("a komcsik végső kisöprése a hatalomból, a gazdaságból").

Mostani nagy kedvencem Lányi András.

Ő jön most, innen: http://www.es.hu/0230/publi.htm#lanyi

"Csizmadia Ervin szerintem helyesen ismerte fel, hogy a rendszerváltás után Magyarországon két, egymással érdemében nem érintkező nyilvánosság jött létre, s hogy ez a helyzet a jövőre nézve beláthatatlan veszélyeket rejteget (Népszabadság, 2001. szept. 6.). Ezek közül én a fokozatos elbutulást emelném ki mindenekelőtt. Az eszmecsere ugyanis már egy jó ideje két olyan, egymás érvei elől jól védett körben zajlik, amelyeken belül a résztvevők számára evidencia a saját meggyőződésük megkérdőjelezhetetlen igazsága. Amire korábban nem lehetett, ezentúl ne is kelljen rákérdezniük, ez, ugye, érthető. A véleményformáló csoportok tagjai tehát kizárólag azokkal hajlandók szóba állni, akik velük alapjában véve egyetértenek, s így napról napra tapasztalják, hogy "mindenki, aki számít", hozzájuk hasonlóképpen gondolkodik, ami igen kellemes érzés. Ha ellenállásba ütköznek, nyomban tudják, hogy merről fúj a szél. A sajátjuktól gyökeresen különböző megközelítések jóhiszeműségét eleve kétségbe vonják, ezek képviselőivel a nyílt párbeszédet lehetetlennek vagy feleslegesnek, a leszámolást elkerülhetetlennek tartják, tekintettel az ellenfél nyilvánvaló morális vagy intellektuális alávalóságára.
A két nyilvánosság szereplőinek érintkezését jellemző őszinte értetlenség, a gondosan ápolt sérelmek, az ezekkel kapcsolatos bosszúvágy, a félelem a másik bosszújától, végül a gyűlölet, amit a kölcsönös félelem táplál, oda vezetett, hogy az egyes táborokat ma már nem a közös meggyőződés tartja össze, hanem a hatalom (vagyis a védelem) eszközeinek megszerzésére irányuló eltökéltség. Ami óhatatlanul együtt jár a szellemi teljesítmények hanyatlásával és instrumentalizálódásával. "

"A helyzet: adva van valami, ami a szemben álló feleket arra indítja - vagy éppenséggel lehetővé teszi a számukra -, hogy egymás legyőzése vagy elfogadása helyett, tehát bárminemű partnerviszony helyett egymást szellemi értelemben kölcsönösen semmibe vegyék, politikai értelemben lemondjanak az ellentábor meggyőzéséről, integrálásáról, elcsábításáról stb. Ehelyett beérik azzal az önáltató gesztussal, hogy az ország általuk ellenőrzött felét tekintik valóságos egésznek, a maradékot pedig, ami ezen kívül esik, sötét árnyéknak, amitől megszabadulni ugyan lehetetlen, de aminek még sincs teljes realitása.
Mindez valóban emlékeztet az elfojtás és az elfojtott tartalom kivetítésének lélektani mechanizmusára. Mintha az egymást kirekesztő szereplők a saját ellentmondásos önazonosságuk vállalhatatlan elemeitől óhajtanának megszabadulni, s a dühödt elutasítás olyan érveknek szólna, amelyeket a tulajdon lelkiismeretük visszhangoz. Így van vagy sem, nem tudom eldönteni, és ez nem is érinti mondanivalóm lényegét. A magyar társadalomnak nincs rá oka, hogy ne tudjon a múltjával nyíltan szembenézni. Sőt talán ez volna a megbékélés és a megtisztulás előfeltétele. Az elfojtás kényszere csupán a politikai közszereplők egy részét érinti, őket is csak abban a mértékben, amennyiben törekvéseik igazolásához nem nélkülözhetik a történelmi megalapozást. Márpedig minél kisebb, minél homályosabb a különbség a jelen kínzó kérdéseire kínált válaszok között, minél szűkösebb a mozgástér, melyen belül a politikusok dönthetnek a jövőről, annál fontosabbá válik versengésükben a múlthoz való viszony. Az álláspontok historizálása azonban súlyos történelemhamisításokra épül, amelyek nem állják ki a kritikát. Ezért mindkét politikai tábor rászorul a vele szemben álló nézetek diabolizálására, vagyis arra, hogy képviselőiktől megvonja a "párbajképességet". Bírálóik a nemzet - vagy a demokrácia - esküdt ellenségei, akik a múltban (még mielőtt megszülettek volna, adott esetben) már jócskán kimutatták, hogy mifélék. Az ilyenekkel nem vitatkozni kell, hanem megtisztítani tőlük a közéletet.
A "két nyilvánosság" önigazolása szimmetrikus, és a jelenség kialakulása körül döntő szerepet játszhatott a két nagy politikai tömb egybevágó érdekeltsége a nyilvános bírálat korlátozásában, egy lényegében közös téveszme elfogadtatása céljából. Ez pedig így hangzik: Magyarország konszolidációja csak két, egymással kibékíthetetlenül szemben álló, nagy történelmi hagyomány valamelyikének az alapjáról lehetséges. Az egyiket a Kádár-rendszer testesíti meg, a másik a világháborús összeomlással megszakadt történeti folytonosságra építene, s a Horthy-korszak törekvéseihez kapcsolódik. Aki az egyiket elutasítja, annak nincs más választása, a másikat el kell fogadnia. Az egyik oldalon a "reakciós és nacionalista Hunnia" sötét árnyéka, a másikon a kommunizmus jó öreg kísértete és az egykori elhárítótisztek eredeti tőkefelhalmozása. A kettő között pedig az elkötelezett pártemberek kételymentes tudása, hogy "ami jó nekik, az nem lehet jó nekünk". Legutóbb Hegyi Gyula szocialista képviselő fogalmazott ilyen gyermeki nyíltsággal a Népszabadság hasábjain, a finomabb emberek csak utalnak rá, nem mondják ki. "

"Nos, jó hírem van a tertiam non datur kényszerűsége felett újabban krokodilkönnyeket hullató balliberális publicisták számára: ha csak erről van szó, már bonthatják is a drótakadályokat. Horthy és Kádár rendszere között ugyanis a história oly sok közös vonást fedezett fel, hogy ezeket nem történelmünk két szélső pólusának, de inkább egyazon ká-európai formáció, a rendi társadalom maradványain építkező bürokratikus abszolutizmus két alesetének kell tekintenünk. Bárki meggyőződhet erről, ha a tagadhatatlan közös vonások sokaságát áttekinti: itt is, ott is paternalista kormányzás, korhadt tekintélyek tisztelete, államilag támogatott és magánkorrupcióval körülbástyázott nagybirtokrendszer, a hivatalos Magyarországot eltartó, megtűrt, de elmarasztalt és folytonos létbizonytalanságban tartott piaci szereplők, militarizált ifjúsági és tömegszervezetek, egypártrendszer formális választásokkal, a politikai ellenfél diszkriminációja, az értelmiségi bírálat iránt engedékeny cenzúra, rettegés a csendőr/munkásőr/határőr és egyéb őrzők előtt, a házfelügyelőt is beleértve, külhatalmi érdekek kényszeredett, de a végsőkig kitartó szolgálata, birodalmi alárendeltség, a belső szabadság korlátozása a külső fenyegetettségre hivatkozva, s egy szebb jövendő ígérete, amely majd kárpótol mindezért. Mint két tojás, ezek, nemde, úgy hasonlítanak. "

"Miután a nyugatos és baloldali értelmiség hangadói a vélt jobboldali veszélytől való félelmükben megkötötték történelmi kompromisszumukat az államszocialista hagyomány örököseivel, a politikai geometria lapos logikája szerint azok, akik egy ezzel versenyképes ellenerőt kívántak létrehozni (a Fidesz vezetői), a jobboldalon kreáltak új platformot maguknak, olyan szövetségesekkel, akikkel éppen lehetett. Mindkét tábor szellemi kényszerpályára került, ami a baloldal vezető erejének, az MSZP-nek tökéletesen megfelelt. Immár nyíltan hangoztatják a kádárizmus elévülhetetlen modernizációs érdemeit, s a demokratikus kibontakozás 1956 óta töretlen (!) folytonosságát, ami megfelelő jogalapot képez számukra, hogy e történelmi folyamat vezető erejeként megőrizzék a régi rendszerben élvezett politikai és gazdasági befolyásukat az állami vagyon magánosítása után, az egyetlen nagy tömegpárt helyébe lépő két nagy tömegpárt korszakában is. Megátalkodott jobboldali, aki ezt a jogukat elvitatja, végső soron és szükségképpen a fasizmus szálláscsinálója.
A Fidesz eközben egyre ingerültebben lovalta bele magát új szerepébe, s az antibolsevista mozgósítás lendülete még egyre sodorja a pártot jobb felé, tragikusan szűkítve politikai mozgásterét. A múltért folyó küzdelemben fokozatosan elveszítették helyzeti előnyüket, amelyet a menthetetlenül kompromittált utódpárttal szemben élveztek a jövő perspektíváinak képviseletében. Gyakorlatilag egy színvonalra kerültek ellenfelükkel.
Az MSZP számára hatalmas sikert jelentett, hogy kényuralmi múltját meg nem tagadva el tudta fogadtatni magát a nyugatos-baloldali hagyomány hiteles képviselője gyanánt. Az emlékezetes párthatározatokhoz képest kis késéssel ugyan, de mégiscsak sikerült felszámolni és megalázni a Demokratikus Ellenzéket. Egyidejűleg biztosították maguknak az ellenőrzést a magánosított állami vagyon meghatározó része felett, és magabiztosan győzték le a konkurenciát, a "második" gazdaság nyolcvanas években megtollasodó kisvállalkozóit. Megfizettették az országgal - éspedig kamatostul - az egeket verdeső államadósságot. Mutatis mutandis sértetlenül megőrizték internacionalista elkötelezettségüket: nemzetközivé lesz, erre most már mérget vehetünk. (A proletariátusnak ehhez, valljuk be, korábban se volt semmi köze.) Kérdezem: az MSZMP alapvető céljai közül melyik nem teljesült az új világban?
A Fidesz számára ezzel szemben taktikai vereséggel ér fel, hogy engedte magát beszorítani a nemzeti konzervatív hagyomány védelmezőjének kétes szerepkörébe. Nem mintha ez a hagyomány - és a balliberális nemkülönben - ne bővelkedne tiszteletre méltó, értékes mozzanatokban. Konstruktív megújításuk azonban elfogulatlan kritikai értékelést kívánna. Éppen ez az, aminek a kötelezettségét mindkét tábor sikeresen elhárította magától, amikor a nyilvánosságot kettészakította, és fórumait csatatérré változtatta, ahol ezentúl (már megint) kizárólag pártos igazság létezik.
A helyzet abszurditása abban rejlik, hogy e küzdelmek középpontjába olyan ideológiák igazolása került, amelyek a választópolgárok többségére nem gyakorolnak semmiféle vonzerőt. Ezért nem volna túlságosan meggyőző, ha a két nyilvánosság kialakulását politikai érdekekkel magyaráznánk. Úgy tűnik, mintha az elvek, érdekek és indulatok - tehát a tartalmi motívumok - megoszlása csak igazodna egy már előzetesen fennálló helyzet adottságaihoz, s a nyilvánosság kettészakadását nem ezek idézték elő. Hanem micsoda? "

"Munkahipotézisünk, hogy nem a hagyomány kétféle értelmezése oszt meg bennünket, hanem maga a megosztottság hagyománya. "

Mostani mondandóm arról szólna, hogy én mostanában kezdek felfedezni valamit, amit nemzeti dimenziónak lehetne nevezni. Ez egyfajta személyiségelem, látásmód-kiegészítő valami, egy új
dimenzió az ember látásmódjában, amely kiegészíti a már meglévő dimenziókat. A nemzeti dimenzió
valami olyasmi, hogy magyarnak lenni nem csak ciki lehet (vö: "Mi lehetett volna belőlem, ha nem ebbe az elmaradott országba születek" - a nyolcvanas évek _legtipikusabb_ gondolkodáspanelje [1] ) vagy nem egy közömbös dolog ("Mindegy honnan jöttem, ember vagyok a Földön"), hanem egy pozitív dolog is lehet, egy olyan dolog, ami sok büszkeségre - vagy talán nem is büszkeségre, mert szerintem a büszkeség úgy általában egyáltalán nem pozitív dolog, mondjuk inkább így: sok örömre adhat okot. Ez persze messze van a kemény nacionalizmustól - az az, amikor ez a személyiségjegy eluralkodik, amikor ez a dimenzió az ember látásmódjában elnyomja az összes többit. (Ha mindenáron politikai fogalmakban akarjuk kifejezni, akkor kb. a szolíd emdéefesekre lehet jellemző a nemzeti dimenzió. ) Mostanában próbálom kóstolgatni, felfedezgetni...

Korábban beszéltem már arról, hogy saját családom gyakorlatilag nem vett részt a XX. század történelmében, a fejünk felett viharzott át e század - nos, most kiderült, hogy nem így van. (Szerencsére nem úgy derült ki, mint Esterházyiéknál - azért az be is baszna rendesen - hanem éppen fordítva. )

Szóval beszélgettem a faterral egyet és mivel őneki annyira húsában-csontjában benne van az urbánus-modern, liberális szemlélet, mint minden igazi volt maszeknak, ezért hirtelen azon kaptam magam, hogy meglepő módon a jobboldalt védem. Na persze nem úgy védem, mint aki egyetért vele, hiszen nem értek egyet vele, hanem úgy védem, hogy megpróbálom megmutatni, hogy attól még, hogy nem úgy gondolkodnak, mint mi, attól még nem hülyék, csak mások. És leginkább attól ilyen mások, hogy kibaszott velük a Kádár-rendszer és bennük van a tüske emiatt.

És ekkor mesélte el a fater a történetet.

Azt a történetet, hogy volt nekem egy dédapám, akiről eddig sohasem hallottam. Klein Sándornak hívták. Műszerész volt, származása miatt koncentrációs táborban volt rab valahol, ahol mázlijára autószerelőnek alkalmazták. Zseniális szerelő lehetett, mert amikor jöttek az oroszok, felspécizett egy teherautót úgy, hogy úgy meglépett vele, hogy nem tudták elkapni. Hazajött, és alapított egy hangtechnikai vállalkozást. Olyan jól ment, hogy 49-ben államosították. Akkor elment dolgozni az AudioTon-hoz. Kiválogatta a jó szakembereket, és 53-ban megint alapított egy saját vállalkozást. Annyira jól ment, hogy a legtöbb pesti mozi hangosítását ő csinálta, sőt az elhúzható tetők - pl. Corvin - technikáját is. És az ötvenes évek végén megint államosították. Akkor, amikor már ott tartott, hogy megvolt egyben a rózsadombi ház ára, csak meg kellett volna venni. Nem sokkal utána meg is halt, gondolom, nem volt már ereje ismét újrakezdeni az életét.

Szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha nem lettek volna a komcsik, ma valszeg igen gazdagok lennénk. Szóval lehetne épp okom bosszúvágyra, gyűlöletre, haragra, neheztelésre és más efféle érzelmekre, ami szokásos.

És még sincs bennem.

Mert nem úgy neveltek.

Mert nekem mindezek ellenére sem mondták soha gyerekkoromban, hogy a komcsikat fel kell akasztani (á la Bayer).

Mert én ezt a sztorit 23 évesen tudtam meg és akkor is jóformán véletlenül. Ha nem kezdünk el politikáról dumálni a faterral, sosem tudom meg.

És miért nem tudom meg ? Miért nem beszéltünk róla ?

Mert nem fontos.

Nem fontos.

És azért nem fontos, mert elmúlt.

A modernitás mint anómia ? Meglehet, de szerintem nagyon kellene reméljük, hogy ne így legyen. Annyira elpuhultunk kívül-belül, hogy hatalmas nagy szívás lenne, ha vissza kéne térni a klasszikus történelembe, ami ugyebár egy eléggé kemény, küzdő, férfias valami volt..

Szerintem a történelem jól leírható maszkulin és feminin korszakok-kultúrák küzdelmével-váltakozásával. ( dialektikus taoizmus ) A maszkulin korszakokban az igazságosság és tisztelet, a feminin korszakokban a humanizmus és szeretet volt a fő érték, a maszkulin korszakok erőre, cselekvésre, aktivitásra, expanzióra épülnek, a feminin korszkakok tárgyalásra, megbeszélésre, elkápráztatásra-szépségre-showra, elsimításra, epikureus jólétre. A modernitás mint olyan tekinthető egész egyszerűen egy feminin korszaknak. A korábbihoz képest. Ez a folyamat szerintem olyan 150 éve tart. Egyébként szerintem éppen ezzel magyarázható a fasizmus rejtélye is: nem más, mint ellenhatás, egy brutálisa ultramaszkulin korszak. (A kommunizus egy kicsit bonyolultabb ügy, gyakorlatilag egyfelől a normál népi szocialista mozgalmak, másfelől pedig a fasizmus összekombinálásának tekinthető. Egyfelől szintén ultramaszkulin, másfelől valahogy androgün is - a "macsó hangya" archetípusát akarta megteremteni.)

A kérdés az, hogy jöhet-e egy a modernitás után újra egy maszkulin korszak ? Ahol a türelmetlenség - igazságosság címszó alatt - erénnyé válik, ahol a szeretet fontossága csökken és a tisztelet fontossága növexik, stb. Egy keményebb és merevebb korszak. Jöhet ?

Szerintem azért nem, mert a modernitás a technika fejlődésének természetes következménye: amíg lesz fejlett technika, addig megmarad a feminin korszak. Hiszen a kemény fizikai munkát elvégzik helyettünk a gépek, akkor mi tegyen újra keménnyé és türelmetlenné ? Mi ülünk a számítógépeink előtt, töltjük az arcunkat szénhidrátokkal és évente egy számmal nagyobb gatyát veszünk. Ilyen közegben nem hiszem, hogy lenne piaca a maszkulin értékeknek. Kicsit olyanok vagyunk, mint Róma a végnapjaiban - csak éppen most nincs esélyük a barbároknak, mert a (hadi)technikánk legyőzhetetlen. (Hacsak nem sodor el a belső barbárság, például az ultraradikális nacionalizmusok.)

Ebben a korszakban, ha mégis beindulnának a maszkulin erények, akkor az viszont a fazimus újraéledését jelentené. "Igazi férfiak" nem lehetünk ebben a környezetben, de igazi férfivá lenni görcsösen vágyó kispolgárok még simán, és éppen erről szólt a fasizmus. Mussolini, Hitler egy ultramaszkulin korszellemet teremtettek meg, de ők maguk, mint a rendszer szimbolikus alakjai, egyáltalán nem voltak megtestesítői a maszkulin macsóideálnak. Épp ellenekzőleg, ők maguk az örök kisembert testesítették meg - nem a férfit, akivé válni az akar, hanem magát a kisembert, aki vágyik rá. Ennek voltak igazi archetípusai - a törpe fing és a dagadt proli, akit az egyenruha és a kemény duma férfivá teszi - dehogy teszi, de ezzel tud azonosulni a kisember, ezt el tudja érni ő is. Tehát a fasizmus egy olyan ultramaszkulin korszak, ahol valójában nincsenek igazi férfiak, csak az azzá válás görcsös-erőszakos vágya van meg - na erre még van esélyünk. De persze remélnünk kell, hogy nem lesz ilyesmi.

Média: ha eccer a köznyelv, a korszellem nyelve Mr. Left nyelve, akkor a média is azt kell beszélje, nem ? '68: 68 szelleme benne van szerintem a nyugati emberekben akkor is, ha a retorikáját már nevetségesnek tagadják. 68 szerintem a minden téren mindenki emancipációjáról és ezáltal az értéksemlegességről szólt - ez ne lenne jelen ?

Namármost. Vannak, akik szerint ez a szitu egész jó, persze nem ártana pár dolgot változtatni rajta, pl. csökkenteni az elidegenedést, de az egész úgy általában nem rossz, amit változtatni is kell rajta, azt is előrefele haladva, progresszíven. Netán túl-haladni (és nem visszafele haladni) rajta, én speciel - László Ervin nyomán - ezt gondolom.

Aztán vannak mások, akik valamilyen régi értékeket vágynak vissza. Hogy ez valóban létező régi értékekre vonatkozik-e, amelyeket tényleg érdemes lenne megőrizni, vagy pedig holdkóros ábrándozás egy valamiféle sosem létezett aranykorról, amikor a férfi férfi volt, a nő nő, az adott szó adott szó a becsület meg becsület, no ez az egyén intelligenciáján múlik.

Az előbbi csoportot szokták általában bal, az utóbbit jobb címszó alatt emlegetni.

Nomármost. A status quo a modernitás. Magyaráznia annak kell, aki változtatni akar, nem annak, akinek egész jó ez így. Azaz a jobbnak kellene lefordítani a nyelvét a modernitás nyelvére. A balnak nem kell, mert az ő nyelve a mai köznyelv, majd mindenki azt beszéli.

A jobboldal legnagyobb hibája, hogy értékeit nem hajlandó lefordítani a modernitás nyelvére (hiszen az a nyelv "balos", ergo nem szereti azt), így eccerűen nem lehet megérteni. (Ez a dolog erősen korrelál Horkay-Hörcher emlékezetes cikkével.)

A baloldalnak pedig az a legnagyobb hibája, hogy túl gúnyosan, túl virtiolosan áll hozzá ezen értékekhez, kísérletet sem tesz a furcsán beszélő, ódivatú szomszéd megértésére, hanem helyből lecikizi.

Hogy is mondjam. Él Mr. Left a modernitás házában. Elvan, mint a befőtt. Berúgja az ajtót és betrappol Mr. Right és elővesz egy csomó poros régi árút, eladni akarván azt. Mr. Right nem úgy kezdi, hogy izé, tudom, hogy furcsa az árúm, nem divatos manapság, de azért hallgass már meg, léccives, nem, hanem rögtön a magas lóról indít, miszerint ez az igazi, ami neked van, az értéktelen. Az ilyen erőszakos árusnak persze rögtön ajtót mutat az ember, Mr. Left hibája abban van, hogy szemközt is röhögi Mr. Rightot és kifele menet jól valagba is rúgja. És ezt mondjuk nem kéne.

És ez fordítva is igaz, próbálgattam már, hogy én képes vagyok-e konzervatívul beszélni és arra jutottam, hogy annak a nyelvnek csak a legeslegalsó szintjét, a Torgyán-nyelvet tudom csak beszélni...

Kéne már valami közös nyelv. Igen, valahol a történelemben kell keresni annak alapját. De hogyan ? Számomra például 56 a szabadság -és demokráciaszerető emberek felkelése az elnyomás, szabadság -és demokráciahiány ellen. Mások számára viszont 56 a magyar nemzet felkelése idegen megszállás ellen.

Talán az a kis jelenet jellemzi ezt legjobban, amikor 56ban anyai ágról való faterom kidzsesszelt a pincéből, hogy szerváljon egy kis kenyeret, oszt megállt mellette egy teherautó, karszalagos nemzetőrök adtak neki egy puskát és néhány lelkesítő mondantot, majd el. Nagyfater nézett furán, hogy most ezzel mit is kezdjen, majd elballagott. Szerzett valami kaját, és elindult hazafele. Útközben szembejött egy karszalagos nemzetőr puska nélkül, annak hálásan odaadta a puskát meg a lelkesítő mondatokat is előadta, amennyire emlékezett rá, majd haza. Szerintem ma se érti, hogy mit akartak tőle.

"Hogy itt a múlt erői térnek-e viszsza vértől mocskos pufajkákban, és lerombolják mindazt, amit a békés magyar családok építettek, vagy folytatódik a nyugodt, felelősségteljes munka, a virágzás, ne kerteljünk, a jövő megalkotása mintegy, a nagy elégedett nemzeti mosoly. Vagy, mondom: Bokros-csomag, vér, szenny és halál.

És akkor még az ezzel ellentétes alternatív dilemmaválasztási lehetőségről nem is beszéltünk, hogy tudniillik, amikor is elbukik a demokrácia visszaállításának kísérlete, helyette erősödnek az antidemokratikus tendenciák, és egy fokozatosan szélsőjobbra csúszó junta karmaiba kerül a többet érdemlő Magyarország. A nacionalista őrület felszított lángja végigperzseli a kettészakított országot, amelyet kilöknek maguk közül az európai államok, marad a csurkista téboly, a leszakadó társadalmi rétegek sikolya, az uram-bátyám happy end évenkénti parlamenttel, és a tönkretett egészségügy. "

Mondtál erre nemrég egy példát, a család példáját, hogy az ember másképp viszonyl a rokonához, mint máshoz. Ez valamilyen szinten igaz. A családra. Mert ott tényleg összeköt a vér. A mai nemzetre ez már azért nem teljesen stimmel, mert az nem származási alapon megy. Ott inkább a nyelv köt össze. Innen kezdve nem értem, hogy miért legyen nagyobb együttérzésem az egy nyelvet beszélők, vagy másképpen: miért legyen kisebb együttérzésem a nem egy nyelvet beszélők iránt ?

Persze, régen másképp volt. Nem csak a nyelv kötött össze, hanem a közös... hogy is fogalmazzam... tapasztalat-kincs, ez érthető kifejezés ? A közösen megélt dolgok, tapasztalatok. Élmények, gondok, érdeklődési korok, érdekek, ilyesmik, régen mind közösek voltak egy nemzeten belül. Ma... szerintem ma a közösségek nem térben, az együtt-élés mentén szerveződnek. Úgy érzem, hogy valahogy egy magyar vasútbarátnak több köze van egy új-zélandi vasútbaráthoz, mint egy magyar bélyeggyűjtőhöz. Hülye példa, de nem jut jobb eszembe. Szóval, a mai közösségek, azt hiszem, nem lokálisan szerveződnek. Egyébként is, mi másért lennének ezerféle furábbnál furább klubok, szubkultúrák, fan clubok, mifenék, ha nem a rég elveszett nemzeti összetartozásérzés pótlékaként ?

Saját értékeink. Igen. De itt megint belép a történelem. Széchenyi például egyszerűen - nem érdekel. Volt, jó fej volt, elmúlt, rég volt. Ami érdekesebb, azok a mai, nem történelmi értékeink. Mai tudósaink, mai művészeink, mai tehetségünk, mai sikereink - miért nem inkább erre gyúrt a kormány, az azonosságtudat felélesztése terén ? Miért a "történelmi Disneylandre" ? (pl. a filmek) Hiszen ezzel az azonosságtudat érzéséhez rögtön a történelem, az elmúlt-ság, az rég volt-ság, a porosság érzését csatolja. És ezzel az a gond, hogy ilyenkor ha az ember fejében e kettő össszekapcsolódik, akkor aki nem kér a történelemből, az az azonosságtudatból sem fog kérni.

Hiszen talán épp ezért esik nehezemre megemészteni az azonosságtudatot, mert mindíg valami régi, poros történelmi dologhoz kapcsolják. Ahelyett, hogy arról lenne szó, hogy egy magyar faszi találta fel az időosztásos operációs rendszereket, ami nélkül nem lenne Net meg semmi ilyesmi. Ehelyett Széchenyi meg Szent László megy. Ugye értesz ?

"És az egyik végül győzött, korábbi szövetségese, későbbi ellensége feladta a meccset. Szerintem főleg ezért ért véget a történelem. "

Kieg: mert a történelmet a konfliktusok mozgatták. Persze ma is vannak, a nyugati világban mégis az az általános szemlélet, hogy örök béke, nyugi, fejlődés, kánaán... az a szemlélet, hogy mostantól mindíg úgy lesz, mint most. Na ez az, ami nem így volt akkor még, amikor volt még történelem. Akkoriban nem hiszem, hogy hitték, hogy mindíg úgy lesz, mint most. És amíg brutálisan rá nem döbbenünk, hogy nem igaz (mondjuk egy jó kis Európa vs. iszlám - háború), addig a történelem szabadságra ment.

"Hosszú lenne ezt kifejteni... a lényeg itten az információ. Annak értéke. Annak bősége, és ezért devalvációja. Akkoriban valaki mondott egy mondatot, akkor mondott valamit. Ma nem. Ez így stimmel ?"

"A történelem és a mítosz a múlt megjelenítésének két különböző aspektusát kellene, hogy képviselje, de ha a történelem írásbeliségétől eltekintünk, nagyon kézenfekvő a hasonlóság. A történelem hétköznapi funkciója ugyanis ugyanaz, mint a mítoszé: magyarázat, legitimáció, pozició-megerősítés. Egy közösség vagy nép megmagyarázhatja a földhöz való jogát isteni adománnyal (mítosz), vagy azzal, hogy az ő őseik foglalták el először a földet (történelem). Közismert az ellentmondás, hogy a történészek fáradozásai ellenére egyes közösségek inkább mítikus magyarázatokat fogadnak el múltjukról, mint például Észak-Írország protestánsai és katolikusai, vagy a görög kommunisták és anti-kommunisták. Ez utóbbiak a görög polgárháború történetét, előbbiek Írország megosztásának történetét látják különbözően. De beszélhetünk a magyar "baloldali" és "konzervatív" csoportokról, melyek az utóbbi száz év szinte minden eseményét (Trianon, Tanácsköztársaság, Horthy-rendszer, II. Világháború, kommunizmus, 1956) homlokegyenest ellentétesen ítélik meg.

Érdemes megjegyezni, hogy a Kádár-korszakban ezek az ellentétek nem voltak jellemzoek, hiszen volt közös élmény: a fennálló diktatúra, amelyet még kedvezményezettjei is térdüket csapkodva gúnyoltak. Mihelyt ez a hamis összetartozás szertefoszlott, elemi erovel törtek felszínre a partikuláris identitások. Mintha a rendszerváltás megrendült társadalmi keretei között az emberek képzelt új csoportidentitások felé menekültek volna. A mai beszélgetések, Internet-viták éttekintésébol elég furcsa kép rajzolódik ki. A kialakult csoportok a törzsi tozsalkodások szintjén vitáznak, egyes szavak (pl. nemzeti) szabályos dürohamokat váltanak ki bizonyos emberekbol.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a mai politikai oldalak tulajdonképpen történelem-racionalizációs módszerük alapján különböznek.

"

Eddig _tökéletesen_ egyetértek. Annyival esetleg lehetnél kiegyensúlyozottabb, hogy mindkétfelől említesz egy-egy dühroham-hívószót. Mondjuk: nemzeti, ill. tolerancia.
De tényleg erről van szó. Illetve még annyi a baloldali és konzervatív kifejezések még idézőjelesen sem passzolnak, mert jelenleg a jobboldal törexik gyökeres változásokra, kissé jakobinusan, és a baloldal inkább a status quo mellett. Javasolnám mondjuk a "modernista" és "tradicionalista" kifejezéseket inkább, hangsúlyozva azt, hogy egy alapvetően "modern" világban a modernista tekinthető "konzervatívnak", azaz status quo - őrzőnek.

De a lényeg az teljesen passzol. Eddig.

"Nem kell elfogultnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük: máig másképpen gondolkoznak a Rákosi- és Kádár-rendszerben privilegizált családok gyermekei, és másként a kitelepítettek és B-listázottak utódai. "

Itt van szerintem az alapvető tévedésed. Nem csak tiltott és támogatott kategória létezett (jó tudom, az kultpol, de az egész rendszerre vetítem mostan). A legtöbben a tűrt kategóriában játszottak. Ők is tűrtek meg őket is tűrték. A legtöbben nem szerették a rendszert, de nem is gyűlölték. Kissé kényelmetlennek tartották, de kiegyeztek vele.

"A közös magyarságtudathoz többek közt egy történelmi közös nevezot is meg kell találnunk. Legalább meg kellene állapodnunk abban, hogy mirol nem beszélünk...."

Igen, ez oké lenne. Ha 1970 körül lett volna a rendszerváltás. Csakhogy mi helyből a globalizációba bele váltottunk rendszert. Szóval az is vitatott, hogy egyáltalán divat-e a globális világban bármilyen nemzettudat.

Hogy az amerikaiak előszeretettel futkosnak csillagos-sávos pólóban ? Igen. De ott is rettentő sok ember kőcikinek tartja. Ki tudja, kik vannak többen ? Számít-e, hogy kik vannak többen ? A lényeg az, hogy ott is, máshol is vitatott ez a kérdés.

Azonkívül, az a réteg, akit eccerűen baloldalnak hívsz, velem együtt meg van győződve róla, hogy a történelem véget ért. Mert a történelem az az, amikor a múlt után jön a jelen, aztán meg a jövő. Van egy folyamatosság. Én meg úgy gondolom, hogy ma, ebben a modern világban örök most van. Persze ezt kevesen fogalmazzák meg, de szerintem az emberek érzik. Nem csak ezért ért véget. A II. VH majd a hidegháború a globális konfliktus(ok) kora volt. Világrendszerek konfliktusa. És az egyik végül győzött, korábbi szövetségese, későbbi ellensége feladta a meccset. Szerintem főleg ezért ért véget a történelem.

A FIDESZ-MDF kormányzat meg szeretné visszatenni az embereket a történelem folyamatába. Szerintem itt van a fő konfliktus. Széchenyi többé nem lehet példakép, nem lehet a jelen része, csak a múlté. Nemcsak azért, mert ma ilyen jellemek nem lehetnek sikeresek, hanem a világ, az életforma olyan szinten megváltozott, hogy totálisan inkompatibilis vele... Hosszú lenne ezt kifejteni... a lényeg itten az információ. Annak értéke. Annak bősége, és ezért devalvációja. Akkoriban valaki mondott egy mondatot, akkor mondott valamit. Ma nem. Ez így stimmel ? Ezért más az egész. Ezért nem lehet a múlt élő valami. Ezért nem lehet részünk a múlt. Ezért nem lehetünk a múlt folytatás, a történelem része. Választani kell. Vagy modernitás, vagy történelem...

Szóval, eccerűen nem igaz. Leírtam már párszor, ismeretségi körömben a volt - természetesen nem párttag, sőt akkoriban eléggé ellenzéki érzelmű - maszekokból lett kis és középvállalkozók például mind MSZPsek. Mondjuk az SZDSZt jobban szeretik, csak hát ugye.

Ha valaki tényleg nem önigazolni szeretne, hanem a valóságot látni, akkor a kábé a következő képlet szerint lehet megkapni az MSZP szavazótáborát :

az RTL-függö prolik egy része (mert azért van nacionalista proli is, nem kevés)

+ a volt komcsik nagy része

+ a vállalkozók nagy része, mert ők a jobboldali, thatcherista gazdaságpolitikát szeretik, amit Mo.-on az MSZP szok csinálni

+ diplomás középvezetők nagy része, pl. közgazdászok kébá 80%-a

+ mindenki, aki alapvetően nem nemzeti, nem nemzetben vagy magyarságban, hanem emberekben vagy társadalomban gondolkodik

+ mindenki, akinek csak úgy simán nem szimpatikus O.V. tekintélyes, akaratos stílusa, hanem inkább egy hátbaveregethetö haver - típusú jelöltet szeretne (M.P. ehhez közelebb van),

+ sokan, akik unják a harcolást, nem mintha a baloldal kevésbé harcolna, hanem okosabban csinálják: nem láncfürésszel, hanem mérgezett nyilakkal, elegánsabban

Azt hiszem egész egyszerüen úgy fogalmazhatjuk meg: mindenki, aki gyerekkorában nem járt hittanra és/vagy nem olyan családban nött fel, ahol mindenkinek ott kellett ülni az ebédlöasztalnál addig, amig a fater is meg nem tömte a fejét, - ezalatt azt értem, amolyan tradicionális családban - igen jó esély van rá, hogy az MSZPre szavaz.

Na jó, nem zavarok tovább, tessék nyugodtan önigazolni

Igen. Ezzel nyert 98ban a Fidesz, ha nyer, ezzel fog nyerni most az MSZP, és valszeg ezzel fog nyerni 2006ban újra a Fidesz.