Ha Orbánnal szemben a gyógyulást állítod alternatívaként, akkor nem értem, miért az Úristenhez imádkozol. Orbán alternatíváját most nem gyógyulásnak, hanem Madgyessynek hívják. A végén még azt hiszi, aki fohászodat olvassa, hogy a Jóisten Medgyessynek segít!

A “populista” mint szándékosan félreértelmezett minősítő jelző a ballib. kedvenc szóhasználata. Holott sokan talán nem is tudták, s ma sem tudják mit jelent. A szó a maga vicces, a magyar nyelvhez szokott fül számára pikáns hangzásával alkalmasnak bizonyult pejoratív jelentéstartalom hordozására, kiagyalója pedig joggal számíthatott arra: a politikai élet szereplői inkább azonnal elhárítják a “populizmus vádját”, semmint megkísérelnék megismerni valódi értelmét. Így aztán a többnyire SZDSZ - közeli esszéírók, elemzők “munkássága” nyomán egyre inkább a műveletlen vagy félművelt demagóg, a népszerűséget hajhászó “mucsai” néptribun szinonimájává vált. S ma már úton-útfélen ebben az értelemben használják, gyakran olyan szerzők is, akiktől pedig elvárható lenne a tájékozottság.
A populizmus a XX. század első harmadának végén induló népi irodalmi irányzatot jelöli, jelentését Léon Lemonnier fejtette ki 1930-ban. A kifejezés először hatvannyolc évvel ezelőtt, a L`Oeuvre 1929. augusztus 29-i számában jelenik meg kizárólag irodalmi értelemben. A szó gyökere a populus, a nép latin elnevezése, amelynek azonban a római jogban az általánostól eltérő, önálló politikai és közjogi jelentése is volt. Így nevezték a politikai értelemben vett nemzetet, azoknak a polgároknak az összességét, akik az államhatalom funkcióiban aktív részvételi joggal rendelkeztek. Nem tévesztendő össze a populares elnevezéssel, amely a köznép tetszését kereső pártok (pl. a Gracchusok) jelölésére szolgált. A Populus Romanus fogalma kezdetben csak a patríciusokat, Servius Tullius óta azonban a plebszet is felölelte, a politikai jogokkal rendelkezők teljes kibővült körét jelölte, s ez a szenátus elnevezésében is jelentőséget kapott (Senatus Populusque Romanus). A magyar közjogtörténetben ugyanebben az értelmezésben találkozhatunk a Populus Werbőczyanus (Werbőczy népe) elnevezéssel, amelyről ma tévesen azt állítják, hogy az 1848. előtti alkotmány szerint csupán a politikai jogokkal rendelkező nemességre utalt. A reformáció, majd a felvilágosodás - elsősorban Rousseau - hatására, a XIX. században Európa-szerte kialakulnak az általános és egyenlő választójog alapján a népfelség elvére épülő politikai társadalmak. Ettől kezdve a populus szó már közjogi értelemben is a politikai jogokkal rendelkező népesség egészét jelöli, tehát a filológiai és közjogi-politikai értelmezés tartalma azonossá válik. S minthogy a népfelség elve általánosan elfogadott tézissé lett, a “populus” szóból levezetett, megkülönböztetésre alkalmas jelző nem is terjedt el a politikai irodalomban. A különbségtételnek ezt követően ugyanis csak ott lehetett értelme, ahol a főhatalom még nem a népfelség vezérlő elvén szerveződött. Mint például a cári Oroszországban.
A populista jelentése tehát: népbarát, népet szerető, a nép aktív közjogi és politikai szerepét, részvételi jogát elismerő és szorgalmazó. Politikai értelemben elsőként e jelentéssel használták a XIX. századi balodaliorosz mozgalom esetében is (természetesen akkor még oroszul, populista = narodnyik). És ebben az értelemben populista minden olyan törekvés, amely a participáció elvének kiterjesztésére, a közvetlen demokrácia közjogi eszközrendszerének bővítésére törekszik. Annak tekinthető a magyar népi írók egykori mozgalma is, mert felismerték, hogy a népfelség elvének valódi érvénesítéséhez nem elegendő az általános választójog törvényi deklarálása, ehhez polgárosodás, a tömeges manipuláció lehetőségét kizáró viszonylagos személyi függetlenség és ismeretek sokasága, tehát a köznép felemelkedése is szükségeltetik.