Lippai Roland

Ököljog. Furcsa egy szó ez. Valami olyasmit jelent: iksz úgy szeretné megoldani a problémáit, hogy egész egyszerűen kísérletet tesz ipszilon akár totális megsemmisítésére is. Orrba vágja; ha csúnyán néz rá, agyonveri. Egyre inkább úgy tűnik, az erőszakos viselkedés nem tartozik már a devianciák körébe, szabad a vásár: metrón, buszon, autópályán, az iskolában, bárhol, ahol keresztezzük egymás útját, s úgy érezzük, a másik vére árán is érdemes hozzájutni bizonyos előnyökhöz.

Manapság nem sok mindenen csodálkozhatunk, még akkor sem, ha előemberek úgy oldják meg vélt vagy valós sérelmeiket például a „végetlen utakon”, hogy eltörik az orrát annak, aki picit csúnyábban nézett rájuk, vagy esetleg mindenféle „segédeszközökkel” köszörülik ki a csorbát. Ha van olyan egyáltalán. De manapság ez megy. Figyelmesebb szemlélődő szinte minden órában, amit otthonán kívül tölt, azzal kell szembesüljön, hogy az egészséges versengés – amely mozgásban tartja a társadalmat – átalakult valami öldöklő harccá, ahol már az együttműködés legelemibb szabályait is felrúgták a felek. Igaz, a „társadalmat” a többi között az különbözteti meg a „közösségtől”, hogy előbbiben „mindenki egyedül van”, s abban a közös meggyőződésben éli mindennapjait, hogy csak magára számíthat. Persze ha ezt sulykolják bele reggel, délben meg este, el is hiszi. Nem kötik a szorosabban vett közösségi szabályok, saját érdekeik mentén cselekszenek. Ez egészséges viszonyok között egy olyan versenyszellemet generálhat, amelynek minimális részét képezi a másik fél „megsemmisítésének” a kényszere, és egy közösen elfogadott szabály- vagy normarendszer mentén üzemelteik az egész konstrukciót, aminek a végeredménye inkább pozitív irányba hat. Mit látunk most? Ennek nyoma sincs.

De maradjunk csak itthon, csöpp kis hazánkban. Néha azt érzi az ember, hogy mindenki – pestiesen szólva – pofán akar verni mindenkit, mindenhol és majdnem minden időpontban. Nézzük meg!

Ideges a pultos nő a boltban, ha sajtot kérünk. Szinte káromkodik a pénztáros, ha nem olyan címletben fizetünk, ahogy neki kényelmes lenne visszadni az aprót. Utál minket az eladó a ruházati boltban, „mit akar ez itt”, gondolja, ha éppen nadrágot akarunk venni. A buszsofőr – nyugodtan mondjuk ki – emberek tucatjaira zárja rá az ajtót nap mint nap. A mindennapi közlekedésben az emberek lassan pajszert tartanak az ülés alatt, ha netán valaki venné a bátorságot ahhoz, hogy őt – a királyt – megelőzze menet közben. Utánamenni, a pirosnál megállni, majd jó alaposan helybenhagyni. Eszement barom módjára nyomni a gázt, eltaposni mindenkit.

Arról már ne is beszéljünk, hogy egy tízlakásos házban szinte mindenki utál mindenkit, s azt lesi parázsló szemekkel, van-e valami olyan változás mások „életvitelében”, ami érdekelheti mondjuk az adóhivatalt. Ezek a mindennapjaink, még ha ezzel fintorogva is szembesülünk, „világvége-hangulattal” vádolva mindenkit, aki arra hívja fel a figyelmet: nem közeleg a társadalmi összeomlás, az élet és a cselekvés tereinek a pusztulása, hanem már javában benne is vagyunk a folyamatban. A béka és a lassan melegített víz esete.

Nincsen „iránytű”, az emberek közel hetven százaléka csak bolyong ebben az egész szisztémában. Nincsenek tisztában egymással, de saját magukkal sem.

A jelek szerint lesz még bőven üzemanyaga ennek a folyamatnak. Lapunk igen részletesen foglalkozott azzal, hogy egy felmérés szerint ( http://www.mno.hu/portal/592603?searchtext=gyilkosaink )fiataljaink teljesen elfogadottnak tartják az erőszak alkalmazását, legitimnek gondolják, ha csak ezzel az erősen vitatható eszközzel oldhatják meg a problémáikat, elégíthetik ki bármilyen szükségletüket.