S álljon itt egy cikk a 2001/11-12-es Kapuból vitaindítóként:

Quo vadis, MVSZ?

Mottó:
„…a magyar nép jövőjének, a magyar nemzet fennmaradásának változott viszonyok között egyetlen biztosítéka az itthon és idegenben élő magyarokat erős kötelékkel egybefűző, egységes és egyetemes magyar nemzeti művelődés szentistváni alkotásának sértetlen fenntartása lehet”
(Hóman Bálint a Magyarok Világkongresszusán, 1938)

A trianoni békediktátum idegen és ellenséges államok uralma alá kényszerítette a magyar nemzet közel egyharmadát. E nemzeti tragédia különböző vetületeiről már sok szó esett a lakosság- és területvesztéstől a Kárpát medence organikus földrajzi egységének szétszabdalásán keresztül, Magyarországnak ellenséges államok gyűrűjébe való kényszerítéséig. Azt kevesen emelik ki, hogy milyen hosszútávú törést okozott a magyar politikai elit körében tudati síkon a békeparancs. Optimális esetben egy állam elsőrendű törekvése a nemzetérzés valamint az azzal fő szabály szerint egy irányba ható hazaszeretet kiaknázása. Hiszen az állam, miként arra Szabó Dezső több ízben rámutatott, nem más mint a nemzet legfőbb eszköze önmaga erőinek kibontakoztatására. Trianon viszont a magyar nemzet tekintélyes részének a magyar állam szuverenitása és védőernyője alól történt "kiemelésével" lehetővé tette az államérdek és nemzetérdek kettéválasztását. Amennyiben ugyanis kikapcsoljuk a nemzeti önazonosság közösségteremtő erejét az értelmezési keretből s a nemzetet egyes balliberális szerzők módjára az állampolgárok közösségeként értelmezzük (vagyis magyar nemzet részének tekintjük a tegnap állampolgárságot nyert, de magyarul legfeljebb dadogó bevándoroltat, aki semmiféle szerves kötődéssel nem rendelkezik a Kárpát medencében, de nem tekintjük annak például a magyar kultúrát hordozó és azt újjáteremtő székelységet), akkor szétválasztáson túl könnyen szembe is állítható az államérdek a nemzetérdekkel.
Az tehát, ami szerencsésebb sorsú nemzetek számára eleve adott, vagyis hogy a hazaszeretet és nemzeti önazonosság szinergetikusan, egymást erősítve fejtse ki hatását a közéletben, az a magyarság számára gyakorlati imperatívusz, létparancs. Ergo a magyar politikai elitnek elsőrendű célja és felelőssége, hogy a köztudatban esetleg megjelenő "kismagyar", vagyis államnemzeti szemléletet összmagyar, össznemzeti szemlélettel helyettesítse. A kormány által meghirdetett határokon felülemelkedő magyar egységesülés programja tulajdonképpen ezt célozza. Nyilvánvaló, hogy minden olyan szervezet, melynek célja a nemzeti reintegráció, a magyar kulturális, szellemi és lehetőség szerint politikai újraegységesülés, a Hóman Bálint által is említett Szent István-i alkotás megtartása illetve újjáteremtése, fokozott jelentőséggel bír a magyar jövő szempontjából.
Az az intézmény, melynek megalakulásától kezdve első számú törekvése és létértelme a fentebb körvonalazott nemzeti program megvalósítása, az a Magyarok Világszövetsége. Az a szervezet, mely ma, a nemzeti kormány országlásának idején a megszűnés határán egyensúlyoz, perekkel a nyakában, költségvetési támogatás nélkül. Az első kérdés, ami felmerülhet a kívülálló szemlélőben az, hogy miként juthatott idáig a magyar egység első számú megjelenítője, az a szervezet, melynek a nemzeti kormánnyal éppen úgy kellene szerepleosztásban működni, mint ahogy azt a zsidó Világkongresszus és Izrael kormánya teszi.

Válságban az MVSZ

A Világszövetség kálváriája 2000. május 27-én kezdődött , amikor az elnökség 12 tagja bejelentette, nem hajlandó az egyébként demokratikusnak elismert választás eredményeként az MVSZ élére került elnökkel együtt dolgozni. A Világszövetség legfőbb vezető testületének működését akadályozó csoport indoklásul homályos célozgatásokra valamint valótlan állításokra szorítkozott. Említettek továbbá olyan "törvénytelenségeket" is, melyeket éppenséggel ők és híveik okoztak.
2000. május 26-án ugyanis az elnökválasztás eredményének kihirdetését követően Boross Péter illetve a leköszönő Csoóri Sándor híveinek nagy része elhagyta a termét. A bent maradottak még megtartották az elnökhelyettes-választás első fordulóját, de a küldöttgyűlést immár tét nélkülinek érző küldöttek további elszivárgása határozatképtelenné tette az ülést. Mint az várható volt, a gyűlés másnap sem volt határozatképes. Így nem kerülhetett sor sem a költségvetés megerősítésére, sem pedig az elnökhelyettes megválasztására. (Balogh László küldött saját bevallása szerint azzal töltötte az éjszakát, hogy a jegyzőkönyv alapjául szolgáló szalagokat hallgatta vissza, melyekből azt állapította meg, hogy a költségvetés elfogadásának idején nem volt meg a szükséges jelenlét. Igaz, hogy az igen szavatok száma jócskán meghaladta a küldöttek összességének számát, s egy költségvetéshez elég a feles többség, de ezzel együtt Balogh érvénytelennek minősítette a szavazást. A Szabályzatfelügyelő Bizottság különben elsöprő többséggel, 5:1 arányban ítélte érvényesnek a költségvetésről szóló döntést. Végül az ügy végére a 2000 decemberi küldöttgyűlés tett pontot.).
Az elnökség működésképtelensége is megemlítést nyer az ún. törvénytelenségek között, ami már nyilvánvaló cinizmus. Megemlíttetik továbbá, hogy az erdélyi küldöttség visszaélt volna erejével, ami egyszerűen nem felel meg a valóságnak, az alapját kiváltó levéllel és annak valóságtartalmával később részletesen foglalkozom. A bojkottálók arra is előszeretettel hivatkoztak, hogy túl sok “erdélyi” került az MVSZ vezetésébe. Az a legkevésbé sem zavarta őket, hogy e vezetők mind legitim módon kerültek az adott pozíciókba. Tőkés Lászlót a (talán mondanom sem kell, hogy nem erdélyi többségű) védnöki testület választotta meg elnökéül, Patrubány Miklóst 290 küldött részvétele mellett zajlott küldöttgyűlés (akik közül az erdélyiek alig több, mint egy hatodnyit tesznek ki), Borbély Imrét pedig a Kárpát medencei régió, miután az előző régióelnök, Dobos László felvidéki volt és éppenséggel úgy került pozíciójába, hogy az erdélyiek felajánlották neki az elnöki széket, miután Patrubány Miklóst az 1996-os küldöttgyűlés megválasztotta elnökhelyettesnek.
A tizenkettek akcióját sajnálatos módon támogatta Csoóri Sándor is, aki még 2000. május 26-án csatlakozott a másnapi, 27-i dátumozással ellátott és másnap közreadott bojkott-nyilatkozathoz. Mi több, a volt elnök bíróság előtt támadta meg utódja bejegyzését. Csoóri Sándor fellebbezése végül a Legfelső Bíróságig jutott, mely 2001. február 2-án megerősítette Patrubány Miklóst elnöki tisztségében.
Felfüggesztette MVSZ-beli tevékenységét Duray Miklós is, aki ismételten a valósággal élesen ütköző nyilatkozatokat tett . Ezek közül is kiemelkedik az, mely Patrubány Miklós nyakába igyekezett varrni "a Trianoni határozatot". Annak ellenére, hogy a határozat megszavazásakor Duray Miklós a teremben tartózkodott, Patrubány Miklós viszont nem. Duray szerint e határozatot az elnökválasztás eredményének bejelentése után hozták meg, holott annak megszavazására a harmadik és negyedik elnökválasztási forduló között került sor.
A tizenkettek bojkott-hirdetése óta mindmáig újra és újra eljön az a vád, hogy az erdélyi küldöttek elorozták volna a Kárpát medencei kisebb régiók helyeit az MVSZ vezetésében. Ennek alapját egy olyan nyilatkozat adta, melyet a felvidéki, délvidéki, kárpátaljai és szlovéniai országos tanácsok képviselőinek aláírásával adtak közre a gyűlés ideje alatt, s mely nyilatkozat még ott helyben, az ülésen egyértelmű cáfolatot nyert. A vádaskodókat azonban ez nem zavarta.
Nézzük akkor röviden a tényeket. Az MVSZ jelenlegi felépítése - mely nem változott a májusi küldöttgyűlésen - régiókra alapozódik. A három régió, az anyaországi, a Trianonban elcsatolt területek magyarságát tömörítő Kárpát medencei valamint a Nyugati Régió 100-100 küldöttel rendelkezik az MVSZ küldöttgyűlésében. Az elnökségben minden régiónak 6 küldötte van, a bizottságokban kettő. Az erdélyi küldöttség a Kárpát medencei régión belül 58 képviselővel rendelkezik, vagyis tény és való: abszolút többségben van. Ezzel együtt a jelölési rendszernek valamint az erdélyi küldöttek önmérsékletének köszönhetően e létszámfölénnyel soha vissza nem élt. Arról nem is szólva, hogy teljesen homogén küldöttség nem létezik s valakinek a szavazatát megelőlegezni pusztán erdélyisége okán indokolatlan előítéletesség. Az is figyelemre méltó tény, hogy a régiótanács összetételéről 1996-ban döntöttek, s a döntést az akkori régióelnök, a mai egyik bojkottáló, Dobos László szignálta. Mindemellett az erdélyi küldöttség nemhogy gyarapította volna eddigi részarányát a bizottságokban és az elnökségben (ez egy-egy embert jelent a hattagú Szabályzatfelügyelő, az Etikai valamint az Ellenőrző bizottságban és kettőt a tizenkét tagú Stratégiaiban, továbbá kettőt a hat (!) Kárpát medencei tagból az elnökségben), hanem éppen ellenkezőleg: egy embert veszített a stratégiai bizottságban.
Az elnökségi munkát bojkottálók célja kezdettől fogva Patrubány Miklós eltávolítása volt az MVSZ éléről. Ehhez nyilván nem támogathatták egy rendkívüli küldöttgyűlés összehívását, mely tiszta vizet önt a pohárba, rendez minden vitás kérdést és végre elsepri a mondvacsinált akadályokat a közös munka útjából. Ezzel magyarázható a bojkottálóknak a 2000. szeptember 30-i elnökségi ülés idején tanúsított magatartása. Az elnökség lett volna hivatott összehívni 163 küldött aláírással hitelesített akaratának megfelelően az MVSZ rendkívüli küldöttgyűlését, mely pontot kellett, hogy tegyen a szabálytalanságok végére. A bojkottálók egy része (Balogh László, Fekete Gyula, Kellermayer Miklós és Szíjártó István) el is jött a gyűlésre, de megálltak a nyitott kapuk előtt s nem voltak hajlandóak részt venni a gyűlésen arra hivatkozva, hogy Patrubány "hűségnyilatkozat" aláírását követelte tőlük. Álljon akkor itt a rövid nyilatkozat teljes terjedelmében, hogy mindenki maga ítélhessen affelől, hogy az mennyiben minősíthető az “hűségnyilatkozatnak”
“Alulírott … az MVSZ 2000. május 26-án megválasztott elnökségi tagja, aki 2000. május 27-én az elnökség bemutatkozó ülésén a nevemben is közzétett nyilatkozat értelmében feltételekhez kötöttem és felfüggesztettem a tisztemből származó elsőrendű kötelességem teljesítését - az elnökségben végzett tevékenységemet – ezennel kijelentem, hogy
1. az MVSZ megújulását szem előtt tartva, az elnökségben végzendő tevékenységem felfüggesztését megszüntetem
2. aláírásommal megerősítem, hogy a mandátumom lejártáig feltétel nélkül és maradéktalanul teljesíteni fogom a vállalt tisztségemből rám háruló kötelezettségeket.
aláírás
Budapest 2000 szeptember 30.”
Miután Patrubány Miklós összehívta a küldöttek több mint felének kezdeményezésére a küldöttgyűlést, a tizenkettek egyik híve, Filó Katalin bírósághoz fordult megakadályozandó a küldöttgyűlés megrendezését. A bíróság az első, novemberi tárgyaláson elnapolta az ügyben a döntést, majd 2001. január 11-én elutasította Filó keresetét s egyben a perköltség megfizetésére kötelezte őt.

Konszolidáció és támogatásmegvonás

A 2000. december 1-i küldöttgyűlés több mint 200 küldött részvételével zajlott le, a legszigorúbb alapszabályzatbeli előírásoknak - a határozatképességhez egyébként nem feltétlenül szükséges megszorításoknak is - eleget téve . A küldöttgyűlés megerősítette a Szabályzatfelügyelő Bizottság határozatát, melyben érvényesnek nyilvánította a költségvetés, majd megerősítette „biztos, ami biztos” alapon magát a költségvetést is. Megválasztotta az elnökhelyettest Király Zoltán személyében s megerősítette az elnökségi póttagokat. Így, mivel az anyaországi elnökségi tagok továbbra sem álltak el sztrájkjuktól, Samu Mihály professzor került be póttagként az elnökségbe, mely ily módon határozatképessé vált s megtartotta a küldöttgyűlést követően az első ülését. Az MVSZ tehát rendezte sorait, a költségvetési támogatás 2001. december 12-i megvonása tehát egy konszolidált szervezetet sújtott s éppenséggel a nyugodt, alkotó munka megkezdését lehetetlenítette el.

Miért?
Többféle hipotézis kering e drasztikus lépés okaival kapcsolatban. Egyik, amit maga Tőkés László is megfogalmazott, hogy a kormány nem tudta megemészteni a májusi vereségét. Tény és való, a májusi manőver, amivel a Szövetségbe pár nappal korában belépett Boross Pétert "delegálták" az MVSZ élére, csődöt mondott. Boross indítása eleve elhibázott volt. A helyes eljárás az lett volna, ha megtalálják a hangot a legesélyesebb jelölttel, Patrubány Miklóssal, aki a kezdet kezdetétől ott dolgozott - önzetlenül - az MVSZ-ben. Erre minden lehetőség megvolt, hiszen Patrubány azon túl, hogy baráti kapcsolatot ápol a FIDESZ-hez legközelebbálló erdélyi politikusokkal, formálisan tagja az "erdélyi Fidesznek", a Reform Tömörülésnek . Könnyen aktivizálható lett volna tehát a bizalmi háló (erre Patrubány részéről történt is kísérlet), amennyiben erre a kormány részéről hajlandóság lett volna. De hát nem volt. Orbán Viktor Világkongresszusi beszédét többféleképpen lehetett értelmezni, de a legtöbben úgy értették: a kormány félhivatalos jelöltjére, a miniszterelnök főtanácsadójára, Boross Péterre kellene adniuk voksukat, amennyiben eleget akarnak tenni a kormányfő elvárásainak. Vélhető, hogy Orbán Viktor támogatása nélkül a kívülről érkezett Boross Péter aligha szorítja meg ennyire az elnökségért folyó versenyben a veterán MVSZ-es Patrubányt.
Másik hipotézis, mely távolról sem zárja ki az elsőt, hogy a kormány rossz néven vette, hogy az MVSZ a külhoni állampolgárság programjával állott elő s kidolgozta a külhoni állampolgárságról szóló törvénytervezetet. E tervezet nem irányult a státusztörvény ellen, mégis sokan így próbálták ezt beállítani. Herényi Károly például igen keresetlen szavakkal illette az MVSZ kezdeményezését. "amíg a magyar kormány a határon túli legitim magyar politikai szervezetek vezetőivel a MÁÉRT keretében egyeztet a státustörvényről, addig a Magyarok Világszövetsége eljön egy ezzel merőben ellentétes, a szomszédos országokban élő magyarok helyzetét nem javító, sőt a Kárpát medence légkörét szennyező javaslattal, amit a határon túli magyar pártok közül egy sem támogat." Pár sorban ennyi tévedés nem túl gyakori még a szavak jelenkori inflációjának idején sem. Vegyük őket sorba! Először is a külhoni állampolgárság nemhogy ellentétes lenne a státusztörvénnyel, hanem éppenséggel kiegészíti azt. Másodsorban könnyen belátható, hogy a külhoni magyar állampolgári státusz, mely helyben kötné meg a külhoni magyarságot egyszerre jelentene Trianon első számú áldozatainak erkölcsi elégtételt és zavartalan kapcsolattartási lehetőséget az anyaországgal az EU-tagsági várományosok felvételét követő időkben. A külhoni állampolgárság többek között magyar útlevélre jogosítaná a külhoni magyarságot, anélkül azonban, hogy az anyaországban való letelepedést megkönnyítené. Végül pedig azt állítani, hogy egyetlen határon túli magyar szervezet sem ért egyet ezzel a koncepcióval, akkor, amikor az RMDSZ legfelső operatív testülete külön állásfoglalásban rendelte el 2000. őszén az alapszervezeteknek, hogy aláírásokat gyűjtsenek a külhoni állampolgárság mellett, vagy hatalmas mértékű tudatlanság vagy cinikus hazugság. S hogy e javaslat szennyezné a Kárpát medence légkörét? Annyi biztos, hogy e kezdeményezés csakúgy, mint bármely olyan javaslat, mely a magyar érdekek mentén fogalmazódik meg (ide tartozik egyébként a státustörvény is) bizony kiválthatja a környező országok politikai elitjének ellenállását. No de aligha szabhatjuk a magyar nemzetpolitikát a román, szerb és szlovák óhajokhoz. Ez Horn Gyula és Eörsi Mátyás sajátos politikai filozófiája, melynek alapján megkötötték a magyar érdekek teljes félreseprésével a szlovák és a román posztkommunista vezetéssel az alapszerződéseket. Herényihez hasonló álláspontot képviselt Duray Miklós is Magyar Nemzetbeli tavaly téli cikkében, melyben az MVSZ javaslatát az idegen titkosszolgálatok magyarellenes machinációival rokonította. (A Magyar Nemzet mindmáig adós a Zétényi Zsolt tollából született válaszcikk közlésével.)
Harmadik magyarázóelv, hogy Patrubány Miklós személyét a FIDESZ nem hajlandó elfogadni. Erre utal például Kövér Lászlónak az a kijelentése, hogy Patrubány Miklós személye akadályozza Világszövetség problémáinak rendezését. E megnyilvánulás és e negatív attitűd annál is inkább érthetetlen, hogy Patrubány Miklósnak soha konfliktusa nem volt az Orbán kormánnyal, sőt még elnökhelyettesként örömmel üdvözölte a nemzeti erők 1998-as győzelmét interjúkban és privát körben egyaránt.

Felvidéki újrakezdés

Az MVSZ 2001. első felében a felvidéki országos tanács újjáalakulása révén került ismét a figyelem középpontjába. Mint az az MTI tudósításaiból is ismeretes, Párkányban összegyűlt küldöttek radikálisan leszámoltak a „CSEMADOK-tradícióval”. Felvidéken ugyanis meg sem alakult az Országos Tanács, hanem a CSEMADOK töltötte be úgymond ezt a funkciót. Hogy mennyire nem közmegelégedésre, az abból is kikövetkeztethető, hogy a párkányi újjáalakuló küldöttgyűlés időpontjára Pozsonyba az „Országos Tanács” leváltott elnöke, Rózsa Ernő által összehívott gyűlésen 23-an voltak jelen, míg Párkányban 163-an. A helyzet rendeződése örömteli, hiszen felvidéki MVSZ szervezet destruktív magatartása immáron tarthatatlan volt. Már a 2000 májusában megtartott küldöttgyűlésen is a felvidéki küldöttek távoztak el a legnagyobb arányban (17 küldöttből 16), nagyban hozzájárulva ezzel a decemberig tartó áldatlan helyzet előidézéséhez és konzerválásához. Szabotálták olyan dokumentumoknak az MVSZ vezetősége részére való elküldését, melyeknek rendelkezésre bocsátása kötelességük lett volna s melyek egy részét az ügyészség is követelte az MVSZ-től . Az MVSZ egyéni tagságra építését nemhogy elősegítették volna, hanem a jelentkezők tagfelvételi kérvényeinek elfektetésével alighanem szándékosan szabotálták azt. Figyelemre méltó az is, hogy egyedül a felvidéki „Országos Tanács” bojkottálta testületileg a 2000. május után kialakult helyzetet végre felszámoló 2000. decemberi siófoki küldöttgyűlést.
Mondhatni kifejezett szerencse, hogy az MVSZ alapszabályzatának 23. §.-a (miszerint a régiótanács feladata "a régió területén működő országos tanácsok tevékenységének szervezése összehangolása és irányítása") lehetőséget biztosított a felvidéki Országos Tanács újjáalakítására, s hogy erre a Kárpát medencei régió elnöke valamint a siófoki Régiótanácsi ülés figyelmet fordított. A Régiótanács akkori határozata szerint "a Kárpát medencei Régió ülése örömmel veszi tudomásul és támogatja a felvidéki MVSZ-tagság ama törekvését és elhatározását, hogy a 2000. május 26-27-i küldöttgyűlés óta a régióhoz érkezett egyéni tagfelvételi kérelmek alapján és azokat gyarapítva jogilag önálló, törvényesen is bejegyzett MVSZ Szlovákiai Országos Tanácsot hozzon létre."
A párkányi gyűlésen visszahívták a bojkottáló elnökségi és bizottsági tagokat, helyükre dolgozni hajlandó személyeket választottak. Miként a közgyűlés határozata leszögezi, a testület “megütközését fejezi ki azért a kollektív rágalomért, amellyel Duray Miklós 2000. decemberében az MVSZ vezetőit és tagjait ismételten illette /"jóhiszemű naivak, őrültek és gazemberek Világszövetsége." / A Közgyűlés Duray Miklós magatartását magyar közéleti ember részéről elfogadhatatlannak tartja, és ezért ügyét az Etikai Bizottság elé küldi.”
A párkányi gyűlés tehát megnyugtatóan rendezte a felvidéki MVSZ minden problémás kérdését.
Az új felvidéki MVSZ szervezet a formális szempontból kifogásolhatatlan szabályosságon túl a szubsztantív legitimitás szempontjából is megállja a helyét, ezt igazolja legalábbis az a hatalmas diplomáciai siker, amit az MVSZ a felvidéki szervezetnek köszönhetően könyvelhetett el. A képviselni kívánt közösség érdekeit eláruló komprádor MKP-elit nem kívánta kihasználni Szlovákia eurointegrációs igyekezetéből adódó helyzeti előnyét, (ráadásul az ismételt átveretés után, további határidők kitűzésével és egyre gyengébb feltételek kitűzésével kerülte ki a szlovák kormány elhagyását) így egy civil szervezetre, az MVSZ SZOT-ra hárult annak felelőssége, hogy az európai fórumok előtt exponálja a felvidéki magyarság érdeksérelmeit. Gál Soóky László szereplése olyan jóra sikeredett, hogy az EU további tanulmányozásra küldte vissza a szlovák országjelentést. Az egyébként a magyar érdekrendszert alapul véve megmagyarázhatatlan, hogy az MKP miért nem kívánta a Benesi dekrétumok kérdését az európai fórumok elé vinni. De legyen ez az ő baja, s hogy a megtévesztett, hivatkozási alapként és szavazóbázisként használt felvidéki magyarság levonja-e mindebből a megfelelő következtetéseket az majd a nyáron megalakult Magyar Federáció Pártja sikerén lesz lemérhető. Nem lesz könnyű dolga az MFP-nek: platóni metafórával élve nem kevesebbet vállalt, mint hogy az MKP árnyjátékát figyelő médiafogyasztó barlanglakókat vezeti ki a való világba… Platón szerint ennek megkísérlője súlyos árat fizethet.

Perspektívák

Az MVSZ költségvetési támogatás nélküli működésre kénytelen berendezkedni. A 2001. május 10-i küldöttgyűlés már ennek jegyében zajlott le, az alapszabályzatmódosító határozatok a hatékonyabb, költségmentesebb működést célozták. Tőkés László visszavonulása a tiszteletbeli elnöki tisztségből a szimbolikus térben valamennyire rontott az MVSZ helyzetén, de ezen is sikerült úrrá lenni: egyrészt Tőkés László nem vonult vissza a Védnöki Testületből, tehát nem lehet azt állítani, hogy ne vállalna semmiféle közösséget a szervezettel, másrészt a Védnöki Testület a nemrégiben (2001. novembr 17-én) új elnököt választott Eszterházy Alice, Gróf Eszterházy János lányának személyében.
Az MVSZ időközben átköltözött a Semmelweis utcai székházába s a Benczúr utcai székház kiadása révén esélye van a takarékos folyamatos működéshez szükséges anyagi eszközök előteremtésére. S ahogy a vezető tisztségviselők 2000 decembere óta ingyen dolgoztak, vélhető, hogy ezután is azt fogják tenni. Az MVSZ időközben a felvidéki magyarság problémáinak nemzetközi explonálása után az erdélyi magyarság nemzetközi képvisetének irányában is lépéseket tett. Több szimbolikus jelentőségű kezdeményezés is kapcsolódik az MVSZ utóbbi fél évéhez. Az MVSZ kitüntetéseket adományozott a magyar ügyet nemzetközi szinten felvállaló nyugati politikusoknak, Kossuth szobrot avatott Gyergyócsomafalván , felhívta a magyar közvélemény figyelmét az elfeledni látszott székely mártírköltő, Moyses Márton emlékére, akinek mártíriumára november 3-án Brassóban és november 4-én Budapesten emlékeztek az MVSZ által kezdeményezett rendezvény keretében egykori barátai és mai tisztelői.
Mindemellett Világszövetség az eddigi bírósági perekben is győzedelmeskedett, leszámítva a legutolsót, melynek első fokú ítélete több mint furcsa. Az ügyészség egy formai hibára alapozva kérte a 2000-es küldöttgyűlés határozatainak megsemmisítését. 1996-ban ugyanis még a küldöttgyűlés előtt az elnökség határozta meg az országonkénti küldötszámot, annak dacára, hogy erre az alapszabályzat szerint a Választmány lett volna jogosult. A bíróság 2001. november 19-én (nem jogerős ítéletében) az ügyészség kérésének megfelelően megsemmisítette a 2000-es küldöttgyűlés valamennyi határozatát, azzal az indoklással, hogy az 1998-as alapszabálymódosítás után a küldöttgyűlésnek határozatban kellett volna megerősíteni az országonkénti küldöttszámot. Erre egyébként Patrubány Miklós írásban figyelmeztette Csoóri Sándort. Az is sajátos helyzet, hogy az azonos arányban megtartott küldöttgyűlések (1999-ben is volt két küldötgyűlés) határozatairól a bírósági döntés nem szól. Nem kell ahhoz jogásznak lenni, hogy az ember egyről kettőre jusson egy ilyen kérdésben: ha a 2000-es küldöttgyűlés azért volt illegitim, mert 1996-ban vagy 1998-ban nem a megfelelő fórum szabta meg belső arányait, akkor miként lehet a többi, ugyanazon határozat szerint összehívott, azonos összetételű gyűlés legitim?
A bíróság a 2000 májusi küldöttgyűlés határozatainak megsemmisítésével egyidőben felügyelőbiztosnak nevezte ki Patrubány Miklóst, akinek fő feladata a 2002-es küldöttgyűlés összehívása. Emellett viszont felügyelőbiztosi jogköre nincs tisztázva. Az előállott helyzet kész abszurdum, hiszen a küldöttgyűlés összetétele az lesz, ami eddig is volt és amit a küldöttek implicit elfogadtak. Arról nem is szólva, hogy 200 májusa óta még két küldöttgyűlés tartott az MVSZ. Azoknak a határozatai szintén semmisek? Mindemellett furcsának neveztem a bíróság döntését, hiszen Patrubány Miklóst nevezték ki felügyelőbiztosnak. Az egyik oldalról a bíróság nem kis mértékben irracionális döntést hoz, vélhetően politikai indíttatásból, mely megsemmisíti Patrubány elnöki mandátumát (amit, mint már jeleztem, a Legfelső Bíróság 2001 februárjában megerősített… másrészről éppenséggel e vélelmezhető politikai szándékkal (Patrubány félreállítása) ellentétesen dönt a felügyelőbiztos megválasztásánál.
A helyzet végleges megoldásának kulcsa nem az MVSZ vezetőinek kezében van. Még ha tisztázódik is az MVSZ helyzete jogi szempontból, politikailag rendezni kell a kormánnyal való viszonyt. Ezt a játszmát pedig kormány rontotta el, a kormánynak kell azt helyrehozni. Tarthatatlan helyzet, hogy a nemzet egységesítését meghirdető nemzeti kormány, mely jó esetben még több cikluson keresztül is megőrzi a hatalmát, szemben álljon e célkitűzés legfőbb támogatójával, a világot behálózó legnagyobb magyar civil szervezettel.