Minden forradalmi mozgalomban eddig a zsidók tevékeny részt vettek, különösen, mint agitátorok, agent provokatorök, részben mint vezérek addig, amíg véres összeütközésekre nem került a dolog. Ekkor legnagyobb részük otthagyta a szabadságharc ügyét, s igen csekély százalék szokta közülök életét kockára tenni. Hogy eddigelé a szabadsági mozgalmakhoz oly lelkesen csatlakoztak, annak megvolt a maga oka: 1848 elott a zsidó sehol egyenjogúsítva nem volt, minden mozgalomtól tehát elsosorban azt várta, hogy a politikai jogokat megnyeri, felekezete bevett vallássá lesz, o maga kiszabadul a gettókból és megszabadul a türelmi adóktól és más, oket nyomasztó tehertol. Ezért látjuk az agitátorok között elso vonalban a zsidókat, a fennálló rendszer ellen is, holott vallásuk törvényei épp az ellenkezot parancsolják nekik, s békés foglalkozásuk távol áll a zavargásért való rajongástól. A felsoség iránt való engedelmesség és minden, még oly esztelen parancsnak hódolni, ha az az uralkodótól vagy annak hatóságaitól származik, vallásos parancsa a zsidó fajnak. Az ótestamentumban különösen a Salamonnak tulajdonított Példabeszédek tükrözik vissza e világnézetet legerosebben. "Féljed az Urat, fiam és a királyt (Péld. XXIV. 21.), az o bosszankodása a halál követe, a király arcának vidámsága, élet; és az o kegyelmessége, mint az üdíto eso. (XVI. 14-15.) Ne lépj föl dicsvággyal a király elott és ne állj a foemberek helyén" (XXV. 6). Igen gyakran kifejezi az ótestamentum azon nézetet, hogy a királyok ugyan csapást képeznek e földön, de ezt Isten adja ránk. (XXVIII. 2.) Istent se tartja igazságosnak, hát még a királyt, de alázatosan turi, amit rámért. E részben Jób tesz bizonyságot faja filozófiájáról, midon így szól az ot csapásokkal sújtó Istenhez: "Te hatalmas vagy, én pedig igazságos." A világtörténelem bizonysága szerint, ahol a zsidó mint rabszolga élt, mindig leghatalmasabb támasza volt a zsarnokságnak. Elég itt József példájára hivatkoznunk, kinek eszméje volt a képzelheto legfeketébb rabszolgaság, mit a világtörténelem eddig felmutatott. Épp ezért minden szabadságharc kezdetén kétirányú muködést látunk ott, ahol a zsidóság számban tekintélyesen van képviselve: a köznép zsidóüldözésekkel kezdi a szabadságot, míg az értelmiség ugyanakkor a zsidóság egyenjogúsítását sürgeti. Amaz bennük a közvetlenül elnyomókat, ez az elnyomottakat látja. Viszont a zsidók minden szabadságmozgalomban legelobb saját sorsuk javítását akarják keresztülvinni, s e föltétellel csatlakoznak az új ügyhöz. Igaz, hogy ekkor is szórványosan; a tömeg marad a régi kényelmes mederben, évezredes tapasztalata bizonyítván be, hogy minden, még oly sikerült szabadságharc után nagyobb elnyomatás következik. Európában legalább ez a mai napig még mindig így volt. A tömeg tehát sohase vett részt a nagy mozgalmakban. Az 1848. februári forradalomban a zsidóság elenyészo, csekély szerepet játszott. Bécsben alig mondhatunk több nevet, mint dr. Fischofét, ki a márciusi napokban vezér lett volna, Budapesten pedig Bernstein Béla rabbi hivatkozott könyvében, március 15-érol nem tud több host kimutatni, mint Horn E. Antal tizenhárom éves zsidó fiút, ki szintén részt vett Táncsics kiszabadításában. Dr. Jókai Mór, ki az eloszóban azon meglepo vallomást teszi, hogy a Bernstein könyvében eloforduló adatok valódiak, ezentúl bizonyára odaveszi márciusi legendái közé Petofi, Irinyi, Vasvári és a többi elhunyt és elhullt mellé a kis Horn gyereket is, ki "odaözönlött a Trattner-féle nyomda elé, hallotta Petofitol a Talpra magyar szavalását, Vasvári, Irányi (?) stb. szónoklatát. O is részt vett a Táncsicsot kiszabadító menetben a budai várban, hol a szabadítás muve oly fényesen sikerült". Bizonyára csak azért sikerült oly fényesen, mert a tizenhárom éves kis Horn gyerek is ott volt. Hej, ha ott nem lett volna, Táncsics tán még ma is raboskodnék. Ellentétben Jókai szolgálatkész tanúbizonyságával, hogy a Bernstein könyvében foglalt "nagyszámú adatok" mind valódiak, leszek bátor alább kimutatni, hogy az ily hirtelen való bizonyságtétel nagy könnyelmuségre vall. Mert egyrészt az adatok teljességgel nem valódiak, másrészt a szerzo kissé járatlan oly dolgokban, melyeket a forradalomról író embernek okvetlenül tudnia kellene. Így pl. fennebb már láttuk, hogy o Irányit szerepelteti a múzeum elott Irinyi helyett, amely kis baklövés azonban elnézheto. Hasonló az a furcsa szokása is, hogy minden rabbit vagy exbochert doktorcímmel illet, kik pedig soha semmiféle tudományegyetem elott tudori szigorlatot nem tettek. De nem valódiak Bernstein úr adatai abban az értelemben sem, hogy jó részük megbízhatatlan magánértesülés, oly egyénektol származván, kiknek állításához sok szó fér. Más részük idegen munkákból kritika nélkül átvett adat, azon alapelvbol indulva ki, hogy nyomtatva van, tehát igaz. Az ún. magánértesüléseknek ékes példáját látjuk a 156. lapon, ahol egy aradi "nyug. fohadnagy" ad értesítést három vitéz hitsorsosáról, akik ekkor meg ekkor vitézkedtek, és "aranyéremmel lettek kitüntetve". Azonban ez a "nyug. fohadnagy úr", ki bizonyságot tesz társairól, sohase volt se "nyug.", se "fohadnagy", amint azt 1887-ben, aradi lapszerkeszto koromban Cs. M. százados-hadbíró barátommal a magát volt honvéd fohadnagynak mondott ügynöknek szemére is lobbantottuk. Tényleg hiába is keresnék kineveztetését a hivatalos Közlönyben, ily név ott nem fordul elo. Általában kevés szerencséje van szerzonek a zsidó vallású honvédtisztek kimutatásával. Nem mintha nem lett volna a honvédtisztek között zsidó vallású is, de azért, mert igen kevés oly egyén neve fordul elo okmányilag a kinevezések között, kiket o volt honvédtiszteknek állít. Mert az, hogy az illeto úr magát volt honvédtisztnek mondja, ez nem elég az üdvösségre. A "marsalai ezer"-ségre is 25 000-en jelentkeztek Olaszországban, pedig ennek az 1063 egyénnek neve a hivatalos lajstrom alapján pontosan meg van állapítva, s többek között a Türr-féle XIV. hadosztály történetérol szóló munkában is megvan. Honvédtiszt is hovatovább mind több lesz, dacára annak, hogy mindennap meghal egy-ketto. Bizonyára még a jövo század közepén is lesznek "névtelen félistenek", kik végigharcolták a '49-et. Tehát, ha akár keresztény, akár zsidó magát ma volt honvédnek adja ki, sot, ha az 1867/8-ban megalakult honvédegyletek igazolványt adnak is neki, vagy Mikár Zsigmond úr fel is vette oket utólag a volt honvédek közé, abból még mindig nem következik, hogy az tényleg honvéd volt. Még a honvédmenházban is vannak olyan egyének, kik 1848/9-ben alig voltak 6-8 éves gyerekek, s ma mindössze hatvanévesek, és mégis ott tartatják magukat e címen. Sajátságos véletlen az is, hogy a szerzo által fölemlített volt honvédtiszteknek alig 10 százaléka fordul elo a Közlönyben a kinevezések között. Némelyik - szerzo és megbízható magánértesülései szerint - ornagyságra is felviszi, és se mint hadnagy, se mint fohadnagy, se mint al- vagy foszázados, sem mint ornagy, nem fordul elo a Közlönyben. Igaz, hogy a Közlönyben hiányosan fordulnak elo a kinevezések, rendetlenség is volt akkor, de hogy éppen csak a zsidókat érje az a szerencse vagy szerencsétlenség, hogy nevük egyetlenegyszer se kerüljön a Közlönybe, kissé különös. Így Aranyi-Goldner Károly, Csemegi-Nascher Károly, Grosz Henrik, Hollaender Leo, Neumann József, Reinfeld Dénes Dániel és Tausz M. volt honvédornagyok neve nincs meg a Közlönyben. E rangú összesen az egyetlen Dallos (Singer) Elek, kinek neve bejutott a közlönybe. Pedig sajátságos, hogy Csemegi Ignác századosé ott van, de Károlyé nincs. Ennek a magyarázata az, hogy Csemegi Károly sohase volt honvéd ornagy, hanem nemzetor, s nem tartozott a kombattans elemhez. Aradon minden éltesebb ember emlékszik rá, hogy a kis "Csemegáj" az o nagy kardjával milyen furcsa figura volt és mennyi gúny tárgya; viszont azonban hálásan ismeri el mindenki róla, hogy az aradi foglyokhoz pénzt, ételnemut, ruházatot oly ügyesen bejuttatni senki sem tudott, mint éppen a kis "Csemegáj", ahogy ot városszerte nevezték. Hogy is volna képzelheto, hogy Csemegit, mint volt honvéd ornagyot, Haynau Aradon szabadon járni-kelni hagyta volna, s elturi, hogy ez a könyöradományokat becsempéssze a várba a hadifoglyokhoz. A nemzetoröket azonban se Haynau, se más osztrák katona nem tekintette katonáknak, s a hadügyminiszter is csak olyan helyi rendorfélének nézte oket, mit az is bizonyít, hogy a Közlönyben elégszer fordul elo kinevezés, hogy egy nemzetor százados honvéd hadnaggyá kineveztetik. A többi "ornagyot", illetoleg van a Közlönyben Neumann Samu és Mór, de nincs József; van Hollaender Gyula és József, de nincs Leo; van mindenféle Grosz, csak éppen Henrik nincs; van Dénes Lajos, de nincs Dániel; van Reinhard, Reinhold, Reinde, sot Reinhard Jakab is, de nincs Reinfeld Dániel; van Tausz Imre, de nincs Tausz "M.", kinek nevét se tudja a szerzo, de ornaggyá kinevezi. A könyv 174-178. lapjain eloforduló zsidó honvédtiszti lajstromnak tehát ez eléggé kritikája lehet: nyolc "ornagy" közül egyetlenegy igazolható a hivatalos lappal. A többi közül lehet, hogy valamivé ki volt nevezve egyik-másik, de kineveztetésük a hivatalos lapba nem került bele, pedig négyszer-ötször lett volna alkalmuk erre. Hogy pedig a hivatalos lap, minden gyarlósága mellett is mégiscsak eléggé ment a kinevezések közzétételét illetoleg, bizonyítja az, hogy némely feltunobb név után kutatva, azok közül megtaláltam pl. Csemegi Ignácot, Bettelheim-Gajári Antalt (Gajári Ödön s Géza apját), Ballagi Károlyt, a fennebbi Groszokat, Neumannokat, Hollaendereket stb. - Mért éppen csak az "ornagyok" maradtak ki? Még furcsább dolgok azok a "magánértesülések" és kritika nélkül átvett adatok, melyek mellett Jókai tanúbizonyságoskodik. Pedig ezeket így "per Bausch und Bogen" igazaknak jelenteni ki igen lelkiismeretlen dolog, s csak azzal mentheto, hogy Jókai nem olvasta a könyvet kéziratban, hanem szívességbol vagy más szempontból odaadta nevét e nagy valótlanságra. O, ki az események közvetlen szemléloje volt, bizonyítja a zsidók forradalmi vitézségét. Már most e legújabb mondása hogy vág össze 1875-ben kiadott "Forradalom alatt írt muvei" másik állításával, mely a 210. lapon olvasható ekképpen: "A történelmi igazsághoz való ragaszkodásból megjegyzem, hogy én bizony az egész harc alatt puskával semmiféle hostettet nem követtem el. Boldogult jó apám is inszurgens hadnagy volt a napó- leoni hadjárat alatt; volt egy kedvenc fringiája, amirol egyszer azt kérdezém tole: "Édesapám, vágott-e le azzal sok franciát?" Mire az én lelkem-apám azt felelte: "Fiam, ha odajött volna hozzám, bizony levágtam volna." Ez volt az én harci devisem is." Jókai még atyjánál is nagyobb hos volt, mert ohozzá eljött Budapestre Windisch-Grätz, le is vághatta volna, ha bevárja, de o hosileg eltakarodott Debrecenbe, hogy ne kelljen a császárt megfosztani az o kedves Windisch-Grätzétol. Azt mondhatnám, hogy nincs hozzá semmi közöm, ki mint gondolkodik saját bore becses voltáért, mikor "hí a haza" (habár annak, aki március 15-én a nemzetet a forradalomba belevinni segített, a folytatásnál is ott lenni erkölcsi kötelessége lett volna, amint Petofi, Vasváry és mások el is hullottak a csatatéren), de ha egyszer valaki az apai fringiát jól eldugva szoknyák mögé menekül, ne tegyen mások haditényei mellett tanúbizonyságot, mert akkor hamisan esküszik. Márpedig Bernstein könyvében olyan adatok is vannak, hogy ez és ez a zsidó honvéd vitézségéért "nagy aranyérmet kapott", holott köztudomású, hogy sem a magyar kormány, sem egyes hadvezérek más kitüntetést nem osztogattak, mint a piros szalagra tuzött kis koszorút, a II-od és III-ad osztályú "katonai érdemrendet". Ezenkívül adtak pár húszast, néha körmöci aranyat, azaz pénzt, de aranyérmet soha és senkinek. Pedig Bernstein rabbi könyve szerint még parancsnokok is (mint egy Weisz Ágoston nevu) kaptak volna aranyérmet, a fönnebb említett "nyug. fohadnagy úr" közlése szerint pedig honvéd hadnagy és tüzér. Sajátságos véletlen újra, hogy a számos Weisz között a Közlönyben megint csak Weisz Ágostont nem találom, pedig van ott Ferenc, Jakab, József, Sándor stb. Hasonlag egész forradalmi irodalmunkban nyoma sincs az aranyérem osztogatásának másutt, mint az érdemes rabbi úr könyvében sohasem katonáskodott "nyug. fohadnagy urak" adatai nyomán. *
Nevezetes tünemény Bernstein úr könyvében, hogy minden névtelen tettet zsidók hajtottak végre a forradalomban. Így Bátori Schulz Bódog dandárnok emlékirataiban (54. lap) írja, hogy ot a Tápió patakból két fo- és egy altiszt a 19. szepesi zászlóaljból húzták ki. Kéri, hogy jelentkezzenek ezek, ha még élnek. Ez 1870-ben történt. Bátori rég meghalt már, midon egy Hoffmann Adolf nevu nyíregyházi izraelita eloáll 1884-ben, hogy o húzta ki a tábornokot a folyóból. Az 1849. februári aradi utcaharc alatt elesik a rácok vezére, Jovanovics; Bernstein könyve rögtön tudja, hogy azt egy zsidó pincér lotte agyon. Az ilyen élelmességet már rossz néven se lehet venni tolük. Hiszen a március 13-i bécsi utcai harcban elesett Spitzer Henriket is rögtön megtették a "szabadság elso áldozatának", holott, mint b. Helfert osztrák történész és a többi összes keresztény forrásmu egyértelmuleg elismeri, a véletlenül odakerült fiatal Spitzer késobb esett el, igazán véletlenül arra tévedt golyó által találtatva; az elso áldozat azonban a hetvenkét éves osz Fürst ecetgyáros volt, kinek mellét fúrta át az elso golyó, s kit a hidászok aztán puskatusával vertek agyon. Igen értheto, hogy a közvélemény is szívesebben fogadott el elso áldozatul egy tizennyolc éves diákot, mint egy vén ecetgyárost, az igazság azonban az, hogy Spitzer késobb hullott el, mint Fürst, s mindkettot csak a kíváncsiság és nem a hosi elhatározás vitte a katonaság elé. Ami a magyar forradalom kezdetén szerepelt zsidóságot illeti, erre nézve a források megegyeznek, hogy március 15-én, midon még rizikóval járt az ügy, a kis Horn gyereken kívül egyetlen izraelita sem "özönlött oda", ahol esetleg baj lehetett volna. Késobb azonban, midon a nemzet leghiggadtabbjai is beállottak nemzetoröknek, a pesti zsidóság is eloállott és Fekete Antal két külön századot képezett belolük. E zsidó századok szereplését csak Degré "Visszaemlékezései" II. kötetében találom meg egyetlenegyszer, midon éjjeli szolgálatot teljesítenek és szörnyen fáznak. Úgy látszik, hogy e századok aztán teljesen elolvadtak, mert nyomuk vész a forradalom történetében. Kimutatható ott minden különleges csapat, pl. a "bécsi légió", a "pesti csatár" zászlóalj, a különbözo önkéntes zászlóaljaknak mind van nyoma, csak a két zsidószázad válik kámforrá, midon JellaAci´c közeledik Pest felé. Úgy látszik, java része belépett a honvédségbe, a többi pedig békésebb foglalkozásra tért. E hosi csapat tehát kevés dicsoséget hozott a budapesti zsidóságra, s maga a lelkes apologéta, Bernstein rabbi se képes további hostetteiket kimutatni. A zsidó honvédek haditetteit általában elfelejté följegyezni a krónika. Pedig nem mondhatni, hogy irántuk ellenséges hangulat uralkodott volna. Ellenkezoleg. A kor irányát a testvériség és vallási egyenloség eszméi szabták meg; az általános szabadság kivívása éppúgy lelkesíthette a zsidókat, mint a többi honpolgárt. Nem állítom, hogy minden lapot átnézhettem volna a magyar Makkabeusok hostetteinek kifürkészésére; de Bernstein könyvének idevágó részletei is csupa "magánértesülések" vagy utólagos szóbeli mendemondák és a kilencvenes évek hírlapirodalmának költeményei. Bizonyos, hogy a zsidó honvédeknek nagy része éppúgy megtette kötelességét, mint a többi, de hogy kiváló haditényt hajtottak volna végre, azt egyikre se lehet ráfogni. S hogy a "magánértesülések" mennyire megbízhatatlanok, azt fenntebb is kimutattam, de ezenkívül a forrást sem adván a szerzo, szóba se jöhetnek a történelmi kritika elott. Hogy szerzo az egykorú irodalmat nem használta fel lelkiismeretesen, erre igen sok példát mondhatnék. Ferdítések feles számban fordulnak elo muvében, hogy azokból hitsorsosaira dicsoséget magyarázzon ki. Így Ballagi Károly volt fohadnagyot mindig zsidónak mondja, holott, ha a Közlönyt szorgalmasan átnézi, láthatja annak 1848-i 38. számából (júl. 17.), hogy mint református tanárjelöltet, ösztöndíjjal küldi ki a közoktatási miniszter külföldre. E kiküldésbol ugyan semmi se lett, de talán bizonyít annyit, hogy a református tanárjelölt nem volt zsidó. Mogyoródy ezredes is ugyan nagyot nézne, ha Kaiser Adolf neve miatt Bernstein által zsidónak lefoglaltatván, nevével e könyvben találkozik. S mennyire illetéktelenül osztogatja szerzo a tiszti rangokat hitsorsosainak, bizonyítja az is, hogy Helfi Ignácot is, mint volt honvéd hadnagyot szerepelteti, holott a jeles "palatinus" sohase volt honvédtiszt.* Hasonlag igen érdekesek a megdöbbento tudatlanságról tanúskodó megjegyzések, melyeken a hozzáérto különben igen jól mulathat. Ilyenek pl. 318. lap: "Fraynd lengyel zsidó... Áttérve a mohamedán vallásra... 1850-ben Boszniában muködött, és mint pasa, alezredesig fölvitte." Pasa - tábornok; tehát mint tábornok, alezredesig fölvitte! Gyönyöru fogalmak! Reményi Ede, mint Görgey segédtisztje szerepel Bernstein könyvében; Róth Mátyás nevu doktor volt szerinte "a szabadságharcban a tábori orvosi kar foigazgatója", holott, ha ilyen egyáltalán lett volna, ez vagy dr. Obonyai János vagy dr. Flór Ferenc lenne; JellaAci´c és Móga közötti fegyverszüneti tárgyalásoknál "magyar részrol egy abonyi zsidó", Fispán Ignác is szerepelt, mint parlamentair" (141. l.); a lovasságnál volt foszázadost (erster Rittmeister) ornagynak hiszi stb. stb. Fejezeteket tölt be szerzo annak bebizonyításával, milyen jó hazafiak voltak a '48-as zsidók, mino nagy hasznot tettek a nemzeti ügynek hírhordással, tudósításokkal, kémkedéssel stb. Idéz több nagynevu embert, kik elismeroleg szólanak zsidó vallású honfitársaink ebbeli muködésérol, viszont Haynau és Windisch-Grätz, s az osztrák vezérek bírságpénzeit és egyéb zsarcolásait is erre viszi vissza. Tagadhatatlan, hogy a zsidóknak az ily fajta muködésre kiváló tehetségük van, s az bizonyos, hogy mindkét félnek igen jó szolgálatot tettek a magyarországi zsidók, aszerint, amint az jobban kifizette magát. Hagyjuk itt egészen ki a játékból a hazafiságot, mert ez tiszta üzleti kérdés volt. Annak a félnek voltak jó kémei, amelyik jól fizetett, s e kémek legnagyobb része zsidó volt. Azok a Jókai képzeletében élo Salamonok és Sipulusz-Beöthy-féle "Krausz bácsik", kik az egész forradalmat csinálták, ezek mesébe való dolgok, miknek magát történeti munek mondó könyvben helyet foglalniok nem szabad. Mit mond e dologról a Bernstein által dicsért egyik zsidó, Max Schlesinger az o "Aus Ungarn" c. jeles kis muvében? Lássuk csak a 99. lapot: "Wohl hat Windisch-Grätz seine Spione nur mit fünf Gulden belohnt, wenn sich welche im Hauptquartier einfanden..." stb. (Bizony csak öt forintjával fizette Windisch-Grätz a kémeit, ha ilyenek kerültek a fohadiszállásra, amiért bizony nem szívesen teszi kockára életét a kém.) Egy oldalon a biztos akasztófa, más oldalon ötforintnyi mesés díjazás aligha csábít kémkedésre. S ugyanazon lapon jegyzetben elmondja Schlesinger egy kém esetét, kit a kápolnai csata után hetekig tartó kémszolgálatai után száz Ft-tal díjazott Windisch-Grätz; a kémnek azonban beigazolt százhúsz Ft készkiadása volt, s csak hosszas utánjárással kapta meg húsz Ft-nyi kiadása megtérítését. S ennek dacára is sok zsidó kém szolgálta az osztrák ügyet a magyarság ellen. A budai ostromról szóló félhivatalos osztrák munka 30. l. ott találjuk azt az ismert zsidó kémtípust, aki mindkét résznek szolgál jó pénzért, míg végre a magyarok agyonlövik árulásáért.** De még nagyobb bizonyságot tesz a zsidó kémek számáról az a lajstrom, melyet az osztrákok hivatalosan állítottak össze a magyarok által igaztalanul kivégzett egyénekrol, hogy ezzel saját eljárásukat mentegessék. Ha itt a zsidók a magyarok kémei lettek volna, bizonyára nem a magyarok lövik oket agyon, hanem az osztrákok, s e nevekkel nem dicsekszenek el éppen ok. E ritka kis füzetnek címe magyarul ez: "Jegyzéke a magyarországi felkelo kormányzat alatt hadi- vagy rögtönítélo bíróságok által kivégeztetett vagy ítélet nélkül lemészárolt egyéneknek", s 1850-ben jelent meg Bécsben, a cs. kir. államnyomda által nyomatva. Ebbol azon egyéneket, kiket a jegyzék maga is zsidóknak nevez, kiemeljük: "29. sz. Bálint nevu kuvaszinci, Arad megyei zsidó, ugyanott 1848. okt. 26-án fegyveres ellenállás miatt golyó által végeztetett ki." "105. Lengyel Bernát, izr. Marcalon (Somogy megye) a népfölkelok által végeztetett ki." "109. Brayer Jakab, izr. Komárom megyei Zerdahely községbol 1849 áprilisában néhány Hunyadi-huszár által kihallgatás nélkül megöletett, mert Szilasi rögtön Ekecsre futott, amint a huszárokat megpillantotta, s ezért gyanús volt elottük." "126. Egy bizonyos Khon kivégeztetett, mert két lopással gyanúsították." "121. Haszlinger Lipót pesti izr. a haditörvényszék által halálra ítéltetett, mert a magyar sereg által kémül kiküldetvén, oda nemcsak vissza nem tért jelentéssel, de az osztrák seregnek megjelentette, hogy Linnert pékmesternél a magyar kormány 800 Ft-ot hagyott, melyet aztán a császári sereg el is kobozott." Mennyi bun e pár sorban! Ezeken kívül sok oly név van a jegyzékben, melynél a "zsidó" jelzo nincs kitéve, de zsidóvoltuk igen valószínu. Ilyen a 76. sz. "D. (Dávid?) Fuchs, a 71. sz. "Ignác Groszmann, liptói születésu", 72. "N. Moisch", a 101. számú "Wilhelm Mayer, budapesti zálogházi szolga", egy csomó Jákob, Izsák, Jefta, kiknek vallása nincs jelezve, de kiket kémkedésért vagy fegyveres ellenállásért lakoltattak a magyar csapatok. Ezeken kívül több zsidó kémrol van magántudomásom: egyiket Forró Elek ezredes akasztatta fel, a másik Ivánka Imre kiszabadításáért felvett 10 000 Ft-ért, melyet kicsalt a kormánytól, kapta meg érdemelt jutalmát, a bitófát. S az én "magánértesülésem" kissé más forrású, mint Bernsteiné, mert a Forró által eszközölt kivégeztetés történetét Antos Jánostól tudom, kinél Forró élete három évtizedét tölté el haláláig, a másikat pedig Ivánka Zsigmondtól, kit az osztrák kormányzat e 10 000 Ft-ért felelosségre is vont. Ez összeg egyébként az állami számadások között több ízben szerepelt; Duschek államtitkár fizette ki ezt Ivánka Zsigmond elott annak a Khonnak, ki ezzel a hazát a legszorultabb napjaiban (1849. januárisban) csalta meg. Ami a "haza oltárára tett áldozatokat" illeti, itt Bernstein rabbi azt iparkodik kimutatni, hogy a zsidók vetekedtek e részben a keresztény hazafiakkal. Egyik hitközség ennyi pénzt, a másik ennyi lat ezüstöt adott. Persze az ilyen ezüstadomány együttvéve sem ér föl két-három magyar mágnáscsaládnak 6-7 mázsányi ezüstjével, melyet azok hivalkodás nélkül tettek le a "haza oltárára", de az is tagadhatatlan, hogy a zsidók fontos jogokat követelvén a törvényhozástól, ennek fejében jó hazafiságot tettleg bizonyítaniok kellett. Hogy aztán az egyesek igen megeroltették volna magukat, azt már szerzo sem igen állítja, habár e részben is, ahol lehet, korrigál egy kicsit a hivatalos adatokon. Ilyen pl. ama kis tollhibája, hogy "Hercberg Simon pesti nagykereskedo 1849. május 28-án a magyar alkotmányra felesküdt 33 fogolynak fejenként húsz forintot adott", holott a hivatkozott Közlöny számában csak tíz forint van, s azon tévedése, hogy máj. 21-ét o "a harc vége felé"-nek tartja, holott május 21. Budavár bevétele, a magyar ügy legmagasabb hulláma, tehát Hercberg úr szentül lehetett ama hitben, hogy most már gyozhetetlen a magyar. A részletes adakozások igen érdekelvén, elovettem Gyor város adakozásának hivatalos kimutatását, s kerestem benne a zsidók adományait a haza javára. Az elso lapon 74 adakozó között nevérol ítélve csak két zsidó van: Schiffer Ignác, ki 40 kr-t és Stern Samu, ki 2 Ft-ot adakozott; a másodikon 76 adakozó között Stern Márkus szerepel 2 Ft-tal; a harmadikon Schönberg Adolf 5 Ft-tal, s Gindlstrasser Lipót 12 kr-ral (ez utóbbi azonban aligha zsidó); a negyediken Mendl Ignác 20 kr-ral és így tovább. Az összes gyori zsidók adakozásai nem rúgnak fel 50 Ft-ra a 13 803 Ft-nyi adományból. Ellenben midon arról van szó, hogy a természetben adományozott tárgyakat ki vegye meg olcsón, ott már a zsidók szerepelnek. Az 1848. június 15-én tartott árverésen az 1-3. számú három pár új cipot Löwy Dávid veszi meg, párját 26, 32 és 37 krajcárjával, vesz ugyano ezüstkupakú tajtékpipákat a 1 Ft 13 kr. Vásárol ott Blum Náthán aranyos mentokötot 3 Ft és 13 kr-ért, aranyos övet, ezüstös kardokat vesz Wolf Izsák 12 db cinedényt 15 font súlyút 5 Ft-ért, Neufeld Lipót pipát és búzát stb. stb. E jeles üzletemberek neveit hiába keressük az adakozók között, hol pedig elvétve akad magyar név, csupa német polgár az ottani lakos: Smikli, Bugli, Hektliné, Tinogli, Stadli, Stanfli, Smigl, Hoffinger, Krenwalt stb. stb., igazi Kraxelhuber nevek, de mindegyik megnyitja erszényét az adakozásra. Érdemes volna Bernstein könyvének egyéb részleteire is kiterjeszkednem, de akkor egész könyvet kellene írnom róla. De azt hiszem, felesleges munkát végeznék ezzel; az elfogulatlan olvasó így is látja, hogy e történeti muvel legfeljebb befuteni lehet, egyéb haszna nincs. Mert ahol minden téren csak a ferdítések, a félrevezetések, szépítgetések találhatók, az igazság pedig seholsem, ott ne beszéljünk történetírásról. A zsidók 1848. március elején nem vettek részt a magyar szabadságharci mozgalomban, mert még nem tudták, hova dol az. Mikor látták, hogy a többség, a nádor, sot az uralkodó is ez oldalon van, csatlakoztak a többséghez. Midon a harc kitör, megoszlanak: nagyobb részük a császárhoz szít, a kisebb híven megmarad a nemzeti ügy mellett. Némelyik mind a kettot szolgálja, míg fel nem akasztják. Az osztrákok gyozedelmével nagyobb részük újra hu alattvaló lesz (érdekes példa erre a pozsonyi hitközség vérlázító átokformulája, melyet a magyarok ellen kibocsát), a jobban kompromittált rész pedig kibujdosik. Egyszóval, a zsidóság hu marad önmagához e válságos idoben, és a faji jellemét, a megalkuvást, a többséggel tartást és az erre vonatkozó vallásos tantételeket ekkor se tagadja meg. Ez az igazság, melyet elcsavarni semmiféle pártiratnak nem sikerült. * Mennyire tudja Jókai a forradalmi korral kapcsolatos eseményeket, melyek mellett oly fennen tesz tanúbizonyságot, bizonyítja a "Nemzet"-ben nemrég megjelent két Kossuth-levélhez tett megjegyzése, midon Kossuth gyermekei nevelojének Helfi Ignácot teszi meg - Karády Ignác helyett. ** "Ez intézkedésbol is kiviláglik Hentzi tábornok úrnak szilárd meggyozodése, hogy a vár biztos felmentése kilátásban van, mely hitben ot egy zsidó kém is, ki mindkét félnek szolgált, s késobb a felkelok golyói által érte végét, megerosíté." (Die Vertheidigung der Festung Ofen... etc. Wien, 1893. 30. l.)