A látás hatalma

NSZ • 2002. július 6.
Szerző: Krausz Barnabás

A televízió mindenható. Lehet gyűlölni, lehet rajongani érte, bálványozni, lesajnálni, csak alapvető erőit nem lehet elvitatni. A kép úgy látszik, maga alá gyűr mindent. Olyan hatalma van rajtunk, mint legkitartóbb démonainknak. A televízió nem ereszt. Menekülnénk hanyatt-homlok, ujjal mutogatnánk rá nagy röhögések közepette, sajnálkoznánk ostobaságán, aztán egyszer csak ott találjuk újra magunkat, amint teljes odaadással bámuljuk a képernyőt.

Szerda este a fél ország Pokorni Zoltán arcát nézte a különböző csatornákon, különböző kameraállásokból. Egy embert figyeltünk, aki megrendülését ország-világ elé tárta, és aki talán végig sem gondolta, hogy a kép milyen kíméletlenül lábjegyzeteli majd minden egyes szavát és gesztusát. A televízió szerda este módszeresen végzett egy újabb áldozatával. Játszott vele egy keveset, rángatta ide-oda, ráejtette nagy mancsát, aztán elunta a mórikálást, és kegyetlenül szétmarcangolta.

Pokorni sajtótájékoztatójának képei mindent elmondtak erről a szomorú, összetett és már-már valószerűtlen ügyről. Legtöbbet arról, hogy milyen szánalmas következményekkel jár, ha egy ember nem képes feloldódni saját sorsában. Pokorni arca ugyanis arról a folytonos erőfeszítésről árulkodott, hogy személyes történetét, apja ügynöki múltjának váratlan hírét politikai érdekeknek rendelje alá. A sajtótájékoztató igazi drámája tehát nem Pokorni döbbenete és elárvult csalódottsága volt, hanem az a személytelen igyekezet, hogy a legszemélyesebb érzelmeket pragmatikus célokra használja fel. Sajnos nem egy esendő ember, hanem egy esendő politikus ült a kamerák előtt, aki igyekezett minden gesztusával üzenni nekünk televíziónézőknek.

Csakhogy a kamera bölcsebb az embernél. Egyszerűen többet tud. Amikor Pokorni, az utóbbi idők legagresszívebb és legfinomkodóbban gyűlölködő politikusa arról beszél, hogy mostantól képtelen ellátni pártmunkáját, mert az eddig általa nem ismert indulatok és a gyűlölet meggátolják abban, akkor a képen egy arcot látunk, amint igyekszik eljátszani a brutális felismerést, hogy lám ilyen az, amikor az ember elveszti gyermeki ártatlanságát.

Pokorni rosszul járt a kamerákkal. Szenvedése másodlagos frissességű. Jó érzékkel ugyanis zsigeri fájdalmát nem osztotta meg velünk, nem omlott össze, nem fakadt sírva, ahhoz azonban mégsem elég nagyvonalú, hogy a sajtótájékoztatón egy fegyelmezett, tárgyilagos és hűvös ember arcát fordítsa a kamerák felé, akivel életének egy fontos momentuma történt meg. Ő a kamerák előtt is mutatni akart valamit civil fájdalmából, és ezzel inkább veszített, semmint nyert. Nem sírt, csak majdnem, nem omlott össze, csak majdnem. Sajtótájékoztatója spekulatívra sikerült, és mi tagadás, hiteltelenre. Pokorni szereplése mindenekelőtt egy olyan emberről szólt, aki nincs tisztában sem saját, sem embertársai lelki kondíciójával. Önmagát átláthatatlanabbnak, bennünket ostobábbnak képzelt.