Érdekes eszmefuttatás Tellér GyulátólPolitikai helyzetvázlat jobbról
Míg a rendszerváltó küzdelem 1988 és 1998 között nagyrészt a politikai elitek küzdelme volt, 2002-ben a rendszerváltó társadalom két fele állt szemben egymással.
A 2002-es országgyűlési választások legfontosabb ténye: az áprilisi két fordulóban a később koalícióra lépett két baloldali párt összesen 198 parlamenti helyet szerzett, a Fidesz - szövetségeseivel - 188-at. Ez az eddigi választásokon példátlanul kis különbség a szavazásra jogosultak pédátlanul magas, az első fordulóban 70,53 százalékos, a másodikban 73,50 százalékos részvétele mellett alakult ki. Mindezek alapján legalább három dolog előrebocsátható.
Először: a társadalomnak a rendszerváltoztatás problémáihoz való viszonyában az Orbán-kormány idején lényegi változás állt be. Míg a rendszerváltó küzdelem 1988 és 1998 között nagyrészt a politikai elitek küzdelme volt, 2002-ben a rendszerváltó társadalom két fele állt szemben egymással.
Másodszor: mindez azon alapult, hogy a társadalom számára nagyrészt világossá vált a tét: a rendszerváltás két, már a 80-as évek végétől szemben álló koncepciójának birkózása. Az egyik koncepció hívei a piaci gazdaságintegráció és a demokrácia intézményeit úgy kívánták bevezetni, hogy közben az internacionalista kádári elit - és vele az MSZP - uralmának a folytonossága fennmaradjon, s ezért az ehhez szükséges informális hatalomgyakorlási eszközöket: a tulajdont és jövedelmét, az információtovábbítási és az eszmetermelési eszközöket, a közvélemény befolyásolásának eszközeit, a meglévő hatalmi, kapcsolati hálót és a hatalomtechnikai tudást továbbra is egymaga birtokolja. A másik koncepció hívei a hatalmat és a hozzá szükséges tulajdont, sajtót stb. a berendezkedő szocializmus által letaposott, a Kádár-rendszerben valamelyest újraéledő polgárság, a nagyrészt magyar érzelmű, polgári szemléletű és aspirációjú társadalomrész közreműködésével és javára kívánta újraosztani, s ezáltal a társadalomfejlődést a magyar és az európai polgárosodás több évszázados ívéhez visszailleszteni. Az egyik oldalon az elosztási pozícióját elsősorban hatalmi eszközökkel javítani akaró féltársadalom, a másikon a polgárosodás felé nyomuló, gazdasági és szellemi teljesítményt nyújtó, a nemzeti egyéniségét vagy éppen a nehezen megszerzett jövedelmét féltő másik fél.
Harmadszor: a két koncepció híveinek, érdekeltjeinek birkózásában a 2002-es választásokon a jobboldal számára semmi sem veszett el. A Horn-ciklushoz visszatérni lehetetlen. A polgárosodás és a nemzeti öntudat újjáéledésének folyamata feltarthatatlan. Medgyessy Péter kijelentése, hogy tudniillik most majd ők befejezik a rendszerváltoztatást, értelmetlen. A Horn-politika megbukván valójában az új miniszterelnöknek nincsenek olyan eszközei, amelyekkel a rendszerváltozás második koncepciójának megvalósulását: a polgárosodás és a nemzeti öntudat végső térnyerését megakadályozhatná.
Az alábbiakban a jelen politikai helyzet néhány lényeges elemét kísérlem meg kommentálni. Nem tagadom: mindezt a rendszerváltozás imént vázolt második koncepciójának híveként teszem.
A hatalomszerzés
Az MSZP hatalomszerzése túlnyomórészt a jól mozgósítható összocialista bázison: a szocializmusból visszamaradt, "megalvadt" társadalmi, érdek- és tudati struktúrákon alapult. Ilyenek: a mezőgazdasági szövetkezetek tulajdonossá lett vezetői csoportjai, amelyek az MSZP-től remélik, hogy az európai uniós csatlakozás földpiaci hasznát elsőként ők fölözhetik le. A lehanyatlott szakszervezetek bürokratái, akik a régi Érdekegyeztető Tanács összetákolása révén ismét olyanok ügyeiben dönthetnek, akik őket erre nem hatalmazták fel. Az ipari és tőketulajdonossá lett pártbürokraták és volt gazdasági vezetők, akik kedvező működési feltételeket, egyebek közt a maradék privatizációban (energia, infrastruktúra, egészségügy stb.) való kedvezményes részvételt remélnek (maga a miniszterelnök is ennek a csoportnak delegáltja). A Horn-kormány alatt láthatóvá vált korrupciós háló, melynek annak idején "odakozmált" figurái mint bank-, vállalat- és intézményvezetők már most, az első személycserehullámban is kezdenek feltünedezni. A lehanyatlott szocialista iparvidékek és a dotációval talpon tartott, hátrányos helyzetű téeszek munkából kiszorult, megrendült egzisztenciái. A szocializmus nyugdíjasai, akiknek egzisztenciáját a második gazdaság megszűnése, az életviteli költségek átrendeződése érintette hátrányosan. A tízemeletes lakótelepek középkáderei és értelmisége. A helyi és országos igazgatási apparátusok egyes, régi hatalmukat visszavágyó csoportjai. A háborítatlan befolyást, pénzes hirdetéseket és exkluzív interjúkat remélő klienssajtó munkásai. Az egész újraelosztásos társadalom, mely vagyonok, pénzek kezeléséből és mozgatásából él. Ilyen megalvadt struktúra maga a párt s - nagyobb történeti távlatban jól láthatóan - ilyen maga az MSZP-SZDSZ koalíció. Ilyen az SZDSZ hatalmat, kedvezést az MSZP győzelmétől váró háttérértelmisége. S végül, hogy mindez működőképes legyen, ott vannak egyfelől a szocializmusban pavlovi nyálelválasztási reflexként kondicionált mentális és emocionális struktúrák: a polgárlétezés és a "polgár" szó kötelező kiátkozása, a keresztény egyházak kötelező gyűlölete, a magyar nemzeti teljesítmény és a nemzettudat kötelező ócsárlása, a politikai jobboldaliságtól és a konzervativizmustól való kötelező irtózás.
Ugyanaz az eszköztár, mely az MSZP-SZDSZ kettősnek 1994-ben kétharmados parlamenti többséget biztosított, 2002-ben mindössze tízmandátumos többséget hozott. Az MSZP-s kampány pillérei: a Fidesz feltételezett támasztócsoportjainak semlegesítése vagy megfélemlítése (Medgyessy-levél az egyházaknak, Horn az egyházak politikai szerepéről, a reformátusok elleni totális támadás, s hatásában mindenképp: a Centrum Párt életre hívása), mindennek további eszközeként a Fidesz eszméinek elvétele és kisajátítása ("nemzeti" és "közép" stb.), a Fidesznek és az Orbán-kormánynak folyamatos rágalmazása, tömeges szavazatvásárlás később fizetendő közpénzért vagy más, közvetlenebb előnyökért (nyugdíjasok tizenkilencezer-ötszáz forintja), és alantas indulatok és félelmek felszítása (a "Viktor", vidéki lázító körök, "román segédmunkások" stb). A magyar társadalom nagy megszégyenülése, hogy a megtévesztésen, a teljesítményt követelő Orbán-politika miatti sértődésen és az ember rosszabbik felének mozgósításán alapuló kampány sokakat elért és megmozdított. De az is a lényeghez tartozik, hogy ugyanaz az eszköztár, mely az MSZP-SZDSZ kettősnek 1994-ben kétharmados parlamenti többséget biztosított, 2002-ben mindössze tízmandátumos többséget hozott. A megalvadt struktúrák a nyilvánosság és a politikai nyomás hatására - kemény utóvédharcban - szétbomlanak, a közérdek látszatába öltöztetett különérdekeken, a megtévesztéseken átlátni, a nevelt előítéletek elfakulnak. A rendszerváltozás a mélystruktúrákban is előrehalad. A vélelmezett, de tömegesen nem bizonyított választási csalásokkal nem foglalkozom. De: ha kollektív téveszméről van szó, az is a tömeges társadalompszichológiai változás jele.
A Fidesz-kampány
Mivel a Fidesz és szövetségesei mögött, illetve az MSZP és szövetségesei mögött álló társadalomrészek nagyjából egyenlő nagyságúak, a pártok választáskori pillanatnyi támogatottsága pedig sokféle - főképp kommunikációs - tényező függvénye, sokak véleménye szerint a 2002-es választásokat nem az MSZP-SZDSZ pártegyüttese nyerte meg, hanem a Fidesz vesztette el. A Fidesz kampánya alapvetően a négyéves kormányzás konkrét eredményeinek bemutatására épült. Legfontosabb elemei: a gazdasági és a társadalmi közép, a családok és a teljesítmény programban ígért támogatásában, a társadalmi és a nemzeti kohézió erősítésében, a nemzeti összteljesítmény növelésében elért eredmények hangoztatása. A kampány pszichológusai azonban figyelmen kívül hagyták: a választók jelentős részét nem annyira az motiválja, amit már megkapott, mint amennyire az, amit még megkaphat. A Fidesz ígéretei a dokumentumok tanúsága szerint bonyolultak, nehezen átláthatók voltak. Érthetetlen, a Fidesz miért döntött úgy, hogy nem ígéri, nem adja meg a tizenharmadik havi nyugdíjat, hogy nem ígér rendkívüli pedagógusbér-emelést (ha már nem tudta megadni 1998 és 2002 között), hogy az Orbán-kormányra négy éven át folyamatosan szórt rágalmakra (korrupció, hozzá nem értés, arrogancia, a demokrácia szétverése, az írott és az elektronikus sajtó legyűrése, túlhajtott nacionalizmus, szélsőjobboldali szövetségkeresés, elhibázott külpolitika stb.) nem válaszol, hagyja, hogy általuk új "nyálképzési reflexek" alakuljanak ki. S főleg miért nem nyúlt ki védőleg az ilyen eszközökkel könnyen befolyásolható társadalomrészek felé.
A választási eredmények miatt csalódott Fidesz-bázis gyakran veti fel egyebek közt a következő - mindeddig megválaszolatlan - kérdéseket. Ki döntötte el és milyen megfontolások alapján, hogy a Fidesz a 2001 májusában megindított kampányfelkészülése és kampánya során nem ölt világos szellemi-eszmei formát, s az ezt megalapozó, a párt helyét a történeti folyamatban és a társadalmi-politikai szerkezetben kijelölő dokumentumait eldugja, mintegy nem létezőként kezeli? A közte és az MSZP-SZDSZ között lévő eszmei-ideológiai különbséget, sőt ellentétet, küzdelmet nem világítja meg, nem hangsúlyozza? A dokumentumok állításainak s a bennük rejlő politikai egyéniségnek az MSZP általi kisajátítási törekvéseit nem leplezi le, nem veri vissza, önnön szellemi jussát nem védelmezi meg? Ki döntötte el és milyen megfontolások alapján, hogy a Fidesz alapvetően politikai kontúrok nélküli kampányt folytat, s ezáltal homályban hagyja a választásoknak fentebb leírt s a társadalom egyik felében lassan tudatosodó tétjét, hogy tudniillik: visszatérnek-e a szocializmusnak a Horn-ciklusban némileg elmaszkírozott, tulajdonossá vedlett, a társadalmat kettészakító, a közvagyont saját magánvagyonukká alakító internacionalista erői? Ki döntötte el és milyen megfontolások alapján, hogy a mindenkori társadalmi és közvélekedési helyzettel kapcsolatban kizárólag olyan (túlságosan is kedvező és elaltató) mérési adatokat vesznek figyelembe és közölnek a belső csatornákon, amelyeket a Fidesz oldalán álló, ám a Fidesz relatív győzelmével szemben ellenérdekelt intézet termelt meg? Ki tudja, miért nem jelezték a Fidesz képviselőjelöltjei a területükön mozgó MSZP-s lázító brigádok munkáját? Netán az előbb említett túl jó adatok andalították el őket? S ha a közvélekedés átállása az utolsó hetekben történt: ki mérte meg? Ki jelezte? Vagy: miért nem volt a Fidesznek a választási folyamat minden mozzanatát ellenőrizni képes, a szabály- és jogsértésekre kíméletlenül lecsapó, teljes szavazatszedő-bizottsági hálója?
Ezek a csalódottság utólagos - bár itt-ott bizonyára nem jogtalan - kérdései. A valóság arcához azonban az is hozzátartozik, hogy a négyéves kormányzás fáradalmai, a koalíciós küzdelmek koptató hatása, a folyamatosan agresszív környezet ellenére a Fidesz támogatottsága jóval nagyobb volt 2002-ben, mint az 1998-as választási győzelemkor, s kis híja volt, hogy ismét győz.
Az új kormány problémái: a szerkezet
2002-ben nemcsak a választások hoztak meglepetést, de a kormányalakítás is. A május 31-én első ízben összeült - a miniszterelnökkel együtt tizenhat tagú - kormányban a választásokon a listás szavazatok 5,56 százalékával a parlamentbe került és ott a mandátumok 4 százalékát megszerzett SZDSZ-nek formálisan négy minisztere foglal helyet (Csillag István: gazdasági és közlekedési, Kóródi Mária: környezetvédelmi és vízügyi, Kovács Kálmán: informatikai, Magyar Bálint: oktatási tárca). Ám szellemük, gondolkodásmódjuk és nagyrészt beágyazottságuk alapján bízvást az SZDSZ miniszterei közé számíthatjuk Görgey Gábort (kulturális tárca), Bárándy Pétert (igazságügyi tárca), Csehák Juditot (egészségügyi tárca), László Csabát (pénzügyi tárca) és magát a miniszterelnököt, Medgyessy Pétert. A tizenhat kormánytagból összesen kilenc a "liberális". Úgy tekinthetjük, hogy ezúttal az SZDSZ alakított kormányt, és technikai megfontolásokból - hét miniszter erejéig - bevonta az MSZP-t is.
Az okokat csak találgathatjuk (volt-e köze e sajátos kormányfelálláshoz Medgyessy - az MSZP és az SZDSZ bizonyos körei által már akkor ismert - ügynökmúltjának, vagy a választás estéjén a két hangsúlyozottan zsidó identitású nagykövet asszony megjelenésének a győztes pártok választási központjában? Volt-e szerepe az SZDSZ egynémely külkapcsolatainak az MSZP választási győzelmének megszervezésében? Vagy éppen az SZDSZ MSZP-be olvadásának első lépését láthatjuk? Esetleg Demszky budapesti visszavonulásának árát? - A népi fantázia gazdag). A szerkezeti következmények azonban láthatók. Az SZDSZ háttéremberei - erejüket érezve - máris beszólnak a kormányba, és meghátrálásra kényszerítik az ügyetlenkedő kulturális minisztert (a végén mégiscsak Bálint András lesz a Nemzeti Színház igazgatója?). Ez a szerkezeti feszültségek egyik iránya. A másik a koalíción belüli irány. A formálisan is, lényegileg is (?) MSZP-s miniszterek és államtitkárok - pártjuk nevében is - kisemmizve érzik magukat, s alig várják, hogy helyrebillentsék az egyensúlyt (lásd a Keller-Csillag lökdösődést, és főleg: a minden eddiginél nagyobb és radikálisabb személycserék során az államilag betölthető posztok körüli versengést). De ez még mindig csak a felszín. Az MSZP kisemmizett választói, kisemmizett tagjai és különböző erejű kisemmizett érdekcsoportjai - akiknek, amelyeknek az eddigi leosztásból alig jutott valami - még nem jelentkeztek. És bizonyára az önkormányzati választásokra való tekintettel igazából nem jelentkeztek még a Horn-ciklus tulajdonszerzői (Medgyessy delegálói) sem.
Mindennek hátterében egy, a kormányénál nagyobb szerkezeti probléma sejlik fel. A Medgyessy-féle hatalmi építmény össze nem illő, sőt egymásnak ellentmondó elemekből épül. A hatalomszerzésben feltámasztott szavazóbázis a legnagyobb megalvadt struktúra tagjaiból, a tulajdon nélkül, a szocialista iparvidékek és a szocialista szövetkezetek hanyatlása következtében pedig munka nélkül maradottakból verbuválódott. A kárpótlási föld, a szövetkezeti üzletrész ennek a csoportnak a kezéből a munkanélküliség és az általános értékvesztés következtében gyorsan kicsúszott. Ez a csoport tehát folyamatosan szociális gondoskodásra, újraelosztási pozíciója javítására és karbantartására vár. A hatalmi építmény másik, felső része viszont éppen ennek a folyamatnak a haszonélvezőit: a mostani vagy leendő pénz-, vagyon- és földtulajdonosokat és a hozzájuk csapódó egyéb csoportokat egyesíti. Ezeket a szocializmusból származó szerkezeti elemeket Horn már egyszer megpróbálta összeilleszteni, sikertelenül. A közbülső társadalomrész: az akkor lecsúszóban lévő jövedelemtermelő közép, az építkezés kárvallottja ennek ellentmondott. Medgyessy most a lehetetlennel próbálkozik: az egyelőre háttérben maradó nagytulajdonosi-tulajdonszerzői csoport érdekében rendszerébe egyszerre kísérli meg beépíteni a Horn-kormány, az SZDSZ és az Orbán-kormány bázisát (az előbbinek szánt mézesmadzag a "szociális érzékenység", az utóbbinak szánt mézesmadzag a "nemzeti közép").
A politika és a morál
Medgyessy Péter választási ígéreteivel és teljesítésükkel hatalmas, a programjában nyíltan fel nem tárt jövedelemátcsoportosítást indított meg. Mit szólnak majd a kárvallottak, ha megérzik a hatást? A szerkezeti problémák pedig előbb-utóbb politikai problémává fordulnak. És most elsősorban nem arra gondolok, ami a kormány összetételéből következik. Nem arra, hogy mondjuk az oktatási tárca vezetője, amúgy a nevelés nélküli iskola szószólója, a közérdek nagyobb dicsőségére több ponton nyomban feloldotta a kerettantervek kötelező jellegét, s megkezdte büntető hadjáratát a választásokkor közelgő internacionalizmussal nemzeti alapon szembeforduló tanárok és diákok ellen (a nyitott társadalom mellett bizonyára szabad volt kiállni, az ilyen politizálók elleni hadjáratról nem tudunk). Nem arra gondolok, hogy a globalizációs nemzetelhalás hívei, az Orbán-féle státustörvény és a magyarigazolvány ellenségei ott ülnek a kormányban, s hogy az egyik koalíciós partner - tagsága és bázisa nagy részének helyeslése közepette - megszavazta a státustörvényt, a másik nem, viszont a működését mindketten akadályozni igyekeznek. Hanem arra gondolok, hogy az MSZP győzelme és további támogatottsága a szocializmusból itt rekedt bázisnak tett ígéreteken és gyors teljesítésükön alapult. A gazdasági teljesítményt (s vele a gazdaságból önmaguk és a nemzetközi tőke számára minél több pénz kivételét) szorgalmazó Medgyessy-háttér és az SZDSZ-es túlsúlyú egész kormány azonban hamarosan kikényszeríti az odaadott pénz visszavételét. Csakhogy: az ismert technikák túlnyomórészt nem azoktól veszik vissza a pénzt, akiknek korábban odaadták, hanem elsősorban az elsődleges jövedelemtulajdonosoktól: a mézesmadzaggal csábított "nemzeti középtől". Medgyessy Péter választási ígéreteivel és teljesítésükkel hatalmas, a programjában nyíltan fel nem tárt jövedelemátcsoportosítást indított meg. Mit szólnak majd a kárvallottak, ha megérzik a hatást? Ráadásul ezt az egész átcsoportosítást egyszer - fél év múlva, egy év múlva - a nemzeti teljesítmény növelése és a csomagban gondolkodók kielégítése érdekében megint más irányba: a nagytulajdonosok és az új tulajdonszerzők felé kell terelni. Akkor mi lesz? S végül mi lesz, amikor a hatalomszerzésnek, az alsó és felső megalvadt struktúrák anyagi és szervezeti élesztgetésének érdeke és logikája összeütközik a tartós hatalomgyakorlásnak: a teljesítőképes gazdaság- és társadalomrészek működésbe hozásának érdekével és logikájával? Amikor a szocialista-populista győzelmet a hayekista működés akarja annullálni, kilenc kormánytaggal a hét ellenében.
S innét már csak egylépésnyire vannak a morális problémák. A szerkezeti és a belőle következő politikai elemzés jól mutatja: Medgyessy hosszabb távon olyan politikát kénytelen követni, amelynek semmi köze sincs a szocialista pártprogramhoz és a választási programhoz, amely dokumentumok sem a végső haszonélvezőket, sem a végső kárvallottakat (éppen a hatalomszerző tömegeket) nem nevezi meg. De Medgyessy azt sem jelentette be, hogy olyan oktatáspolitikát fog követni - az alkotmányban rögzített többségi elv sajátos értelmezésével -, amelyre a szavazatukat leadott választópolgárok 94,44 százaléka nem szavazott.
Mindez azonban a pillanatnyi helyzetben nem tűnik szembe, mert éppen mindent elfed három további morális botrány. Az első botrány: Medgyessy Péter szigorúan titkos állományú elhárítótiszt volt, a Kádár-kormány hatalmi rendszerét és a Varsói Szerződés hatalmi rendszerét védelmező meggyőződéses szocialista titkos ügynök. Aki az egyik - általa kétségbe vont hitelességű - dokumentum szerint társaira is jelentett. Ezt más dokumentumok pedig elismerőleg nyugtázzák. Medgyessy ezt a tényt a közvélemény és a köztársaság elnöke előtt eltitkolta. A második botrány: az SZDSZ-frakció két szavazása a Medgyessy-ügyről. Az elsővel: Medgyessy elítélése és személye elfogadhatatlanságának kinyilvánítása. Indok: éles és világos cezúrának kell lennie a diktatúra és a demokrácia között. A másodikkal - immár a hatalomszerző koalíciós partner döntésének ismeretében -: Medgyessy legitimálása, személyének elfogadása. Indok: hatalmi célszerűség és pragmatizmus. A két szavazás között fél nap ha eltelt. A harmadik botrány: a volt és jelenlegi kormánytagok titkosszolgálati érintettségét vizsgáló, törvénysértő és alkotmánysértő módon és az érintettek kegyéből működő Mécs-bizottság handabandázása, hogy az előző két botrányról elterelje a figyelmet. Ez már a liberális demokrácia (az amerikai szerzők emlegette "liberal democracy": az SZDSZ mindenkin számon kért ideálja) - kérdezhetjük -, vagy lesz még rosszabb? Hack Péter és Kis János kilépését nem kommentálom.
A jobboldal állapota - konklúziók
Kétségtelen: a jobboldalt a választási vereség megrázta. Főleg azért, mert éppen egy tíz éve tartó vajúdási folyamat közepén érte a csapás. Európában, illetve a nyugati típusú demokráciákban a XX. század második felére - a XIX. századi csoport-, réteg- és osztálypártokkal szemben - az egész társadalmat képviselő hatalmas néppártok jöttek létre. A baloldalon szociáldemokrata típusúak, a jobboldalon kereszténydemokrata és konzervatív típusúak. Körülöttük pedig ide-oda csapódó apróbb pártok: szélsőségesek, radikálisok, liberálisok, zöldek, antiglobalisták. Magyarországon a rendszerváltozás folyamatában a baloldal a szocialista egypárti örökség révén már a 90-es évek elején a XX. század második felének megfelelő, koncentrált, néppárti jellegű szerkezetet mutatott. A jobboldal azonban menthetetlenül XIX. századi jellegű volt. Magán hordta keletkezése jegyeit. Ez a helyzet - mely más tényezőkkel együtt újra meg újra a baloldal fölényéhez vezet - elkerülhetetlenné tette a jobboldalon is a néppártosodást: a 80-as évek végén alakult csoport-, réteg- és osztálypártok integrálását. Ezzel aztán többen is próbálkoztak (MDF, kisgazdák), de eddig a legjobban a Fidesznek sikerült 1998 és 2002 között. A sikernek azonban nagy ára volt és van. Hiába látják az egyes pártok az integráció szükségességét, az egyes kisebb pártok tagsága és elitje nem kívánja feladni önállóságát és sajátos politikai egyéniségét. Ráadásul ez a jobboldalon zajló egységesülés a baloldalnak sem tetszik, s ott akadályozza, ahol tudja. A 2002-es választási kampányban például az MSZP - mint korábban láttuk - a Fidesz eszméit orozta el és sajátította ki. Időnként a jobboldallal versengő, ki tudja, ki által finanszírozott álpártok bukkannak fel. Tovább dívik a mindenféle "elhatárolódást" követelő szalámizás.
A jobboldal 1998 és 2002 közötti hatalmi pozíciója inkább az egységesülést segítette. A választási vereség után a jobboldali néppárt leendő "alkatrészei" inkább széttartó mozgásba kezdtek. A képnek ez a része egyelőre bizonytalan. A választási vereségnek azonban van a jobboldal számára egy alig fölbecsülhető és alig túlbecsülhető haszna is. A döcögő és meg-megtorpanó szervezeti integráció mellett, a terhek többségét cipelő, meg-megtorpanó Fidesz mellett megmozdultak egy pártoknál sokkal szélesebb keretekben mozgó érzelmi, szellemi és akarati egységesülés igényei és erői is. S nyomukban - az ifjú értelmiség megmozdulásai mellett - eddig tízezernél jóval több polgári kör szerveződött.
A választásokon tehát a jobboldal számára semmi sem veszett el. A baloldal helyzete kormányzati pozícióban is zavaros. De megoldva sincs semmi: az új lehetőségek a jobboldalon nem valósulnak meg önmaguktól.
A szerző szociológus
