Mintha Bencsiknek jót tett volna a Tasnádi affér, egyre jobban kinyílik a szeme...***** *****
Szépen, nem szélsőségesen
A valóságos nemzeti centrum azonosításának kísérlete
Egyetértek Hegedűs Tamással: a jobboldal lépjen ki a tematizációs kényszerzubbonyból és bátran határozza meg önmagát. Ezer év történelmének ismeretében ez nem nehéz. Határozza meg azt a centrumot, amiben feltétel nélkül hisz, amit tisztel, amit a nemzet szívének tart. Dugovics Titusz nem számított szélsőségesnek, amikor lerántotta magával a törököt, bár lehet, hogy Medgyessy Péter az ő helyében csak a sarki piláfsütőbe ugrott volna le egy jó kis üzletet megbeszélendő, de bármilyen hihetetlen, az akkori idők magyarjai ezért viszont őt tekintették volna szélsőségesnek.
BENCSIK ANDRÁS
„A jobboldali stratégia kialakítása nem indulhat ki a »mérsékeltség vagy radikalizmus« hamis dilemmájából. A polgári oldalnak – ha valaha is győzni akar – ki kell lépnie a tema-tizációs kényszerzubbonyból. Olyan módon kell önazonosságát meghatároznia, hogy azzal kapcsolatban értelmetlen legyen feltenni a »mérsékelt vagy radikális« kérdést” – írja a Magyar Nemzet november 29-i számában (7. oldal) Hegedűs Tamás közgazdász, aki a „mérsékelt vagy radikális”, s igen gyakran a „politikailag korrekt vagy szélsőséges” ellentétpárban a baloldal koherens harci stratégiáját ismeri fel.
Hegedűs szerint „a polgári oldal háza táján gyakran újul ki a vita arról, hogy a siker érdekében mérsékelt vagy radikális politikát kellene-e folytatnia”. De felteszi a kérdést: „Ki emlékszik olyanra, hogy a baloldalon bármikor is sikerült volna vitát gerjeszteni arról, ki számít szélsőségesnek, és ki nem? Vajon hányszor sikerült elhatárolódásra késztetni az MSZP centrumát akár a kádárista Munkáspárttól, akár saját pártjának balszélétől?" Ez a koherens baloldali stratégia – magunkról semmit, az ellenfélről azonban a legapróbb részletességgel – garantált sikert hoz, állítja Hegedűs Tamás: „ha megszületik az elhatárolódás, a szavazóbázis megosztása máris megtörtént...” És a végkövetkeztetés: „Legyenek a jobboldal hagyományos értékei olyan biztos fundamentumok, amelyekre bármikor sikerrel tud építkezni, és amelyeket mindig is hitelesebben fog képviselni a baloldalnál...”
A fentiekkel szöges ellentétben állnak Malgot István szavai. Az önmagát íróként meghatározó úriember akkor vált közszereplővé, amikor tagja lett az Orbán Viktort is magába fogadó Szövetség a Nemzetért polgári körnek, mely a polgári körök mozgalmában a primus inter pares elve alapján a szellemi és lelki központot képviseli a gyakorlati centrumnak számító Demokrácia- központ mellett.
Malgot a Heti Válasznak adott interjút. A lap 48. számában (2002. november 29., 20. oldal) közölt beszélgetés azonban mintha az aznap megjelent Hegedűs-cikkel akarna vitatkozni. Malgot ugyanis másképpen látja a kérdést: „A fő problémát abban látom, hogy (...) nem erősödött meg az a nemzeti értékek alapján gondolkodó értelmiségi réteg, amely képes lenne arra, hogy a társadalom egészét megszólítva teremtse meg a nemzeti politizálás tömegbázisát. S minthogy híján vagyunk ennek az értelmiségnek, a nemzeti szellemű politika erőterében támadt űrt a radikális nézetrendszer képviselői töltik be, akiknek a szellemisége egy egészségesebb szerkezetű nemzeti politikai erőben csupán a jobbszélen helyezkedhetne el.”
Malgot egyébként azért szánta el magát nyilatkozatra, avagy a Heti Válasz azért kért tőle nyilatkozatot – hiszen a beszélgetést a lap korábbi főszerkesztője, Tóth H. Zsolt készítette, s cikke felcímében jelezte a témát: „Malgot István a jobboldali radikalizmus középre húzódásának veszélyeiről” –, mert a Demokrata egy korábbi számában a velük azonos – „mérsékelt?” – érdekkörbe tartozó Kerényi Imre politikailag felettébb színes pályáját kritizáló írás jelent meg. Noha a Demokrata – nevéhez illően – lehetőséget adott mind Kerényi Imrének, hogy méltó formában és terjedelemben válaszoljon az őt ért kritikára, mind Makovecz Imrének, hogy Kerényi védelmére keljen, Malgot heves támadásba lendült. A Demokrata egyes cikkeit „az európai új jobboldal szellemiségével rokon, antiszemita érzelmű vagy keresztényellenes beállítottságú”-nak nevezi, s aggodalmát fejezi ki Orbán Viktor miatt, akinek a védelmére kel, mivel valakik – s ugyan vajon kik, ha nem a Hegedűs Tamás által bemutatott baloldali stratégia végrehajtói? „joggal mondhatnák a volt miniszterelnökre, hogy olyan tábor áll mögötte, amely nem tekinthető eurokonformnak.”
Ebből aztán egyenesen következik a radikalizmus, illetve szélsőségesség egyedül hatásos kezelési módja, a Hegedűs által oly aggasztónak talált „elhatárolósdi”: Malgot szerint ugyanis Orbán Viktor „megteheti, hogy távol marad egyes rendezvényektől. A jövőben – az igaztalan vádak elkerülése végett – jobban kellene ügyelnie arra, hogy ne jelenjen meg olyan helyen, ahol felszólalása közben a fajvédő irodalom egyes darabjait árusítják.”
Ez mellesleg jókora öngól. A polgári körök egyik alakuló ülésén még a nyáron, a budapesti Margitszigeten, ahol Kerényi Imre harsány iróniával lelkesen lenácizta, leantiszemitázta, leszélsőségesezte az ennek mérsékelten örvendő tömeget – „Szervusztok antiszemiták, szervusztok nácik!... és hasonlók” – a ballib sajtó nem csekély kárörömére a szabadtéri színpad kerítésén kívül megjelent mozgóárusok tényleg nem kevés efféle irodalmat is árusítottak. Nem emlékszünk arra, hogy ennek kapcsán Malgot István mint a rendezvény egyik szervezője és résztvevője elhatárolódott volna önmagától, bár ez kétségtelenül tanulságos cselekedet lett volna.
Végezetül még egy szemelvény abból az elhatárolósdinak nevezett baloldali stratégiából, amelyet Malgot István oly kiválóan alkalmaz, hogy bátran modellt ülhetett volna Hegedűs Tamás idézett cikkéhez: „Orbán Viktornak elővigyázatosnak kell lennie, mert vannak, akik azt szeretnék, ha ő egy Pinochethez hasonlító diktátorként állna egy radikális mozgalom élére. Ezért volna szerencsés, ha a politikailag gyanús szituációktól távol tartaná magát... (a kihagyott részben megint a gyanús könyveket árusító rendezvényeket – az összes jobboldali rendezvény ilyen – szapulja) ...Orbán Viktornak minden adottsága megvan ahhoz, hogy pozitív üzeneteket közvetítsen. Akár úgy is, hogy távolmaradásával tüntet a neki nem tetsző jelenségek kapcsán.” Vagyis elhatárolódik – tehetnénk hozzá magyarázólag.
Érdekes, hogy a maoista mozgalmárból magát haladó baloldalinak valló Malgot amint kicsit megmelegszik a jobboldalon, ahová ki tudja, milyen céllal érkezett, ugyanazt teszi, mint a liberális táborból érkezett Kerényi Imre: a szélsőségesek kirekesztésére, elhatárolódásra szólít föl. Az emberben kellemetlenül idéződik fel a kakukkfióka azon kíméletlen szokása, hogy amint kikelt a tojásból, az idegen fészekből sietve kilökdösi a többi még ki nem kelt tojást, hogy a becsapott szülőpár csak őt táplálja. Ballib oldalról jött új barátaink így náciznak, antiszemitáznak, radikálisoznak és szélsőségeseznek le mindenkit, akiről úgy gondolják, hogy veszélyeztethetik kiváltságos helyzetüket Orbán Viktor szeretetében.
És még egy adalék Malgot István lapja, a Szövetség november 15-i számából. A címoldal vezércikkéből közlünk két bő részletet. Az írás a vésztjósló Fehéren, feketén címet viseli. A lap egyébként azóta fejlécében büszkén hirdeti, hogy az Orbán Viktor köré szerveződött Szövetség a Nemzetért polgári kör lapja, tehát az itt megjelentek vélhetően a miniszterelnök úr véleményét is tükrözik. Hát, lássuk, mi a vélemény:
„(...) Hatalmas erők próbálják Orbán Viktort belekényszeríteni egy olyan hálóba, ahonnét már nem lehet kijönni. Mértékadó európai politikusként legalábbis nem.
A háló szemeit hazugságokból, igaztalan vádakból szövögetik. Orbán Viktor köré tekerik a nacionalizmus, rasszizmus, antiszemitizmus csuszamlós köteleit. Fajvédő vezérnek állítják be. Nem akarják, hogy visszatérjen országunk élére. Nem akarják, hogy a nemzeti érdekekért küzdeni képes Magyarország politikai vezetője legyen. Azt akarják, hogy a tolerancia eszméjének elkötelezett Európa kitaszítsa magából. Azt akarják, hogy az idegen hatalmak kiszolgálása ellen fellépő nemzeti erők elhivatott politikai vezető nélkül maradjanak.
Ebben az esetben ugyanis felmorzsolhatók.
A nemzetközi hazugsággyárak szövőmesterei nem elégednek meg a háló kifeszítésével. Létrehozzák a hálóhoz vezető síkos ösvényeket.”
Ezt követően előbb röviden megtudjuk – bár a lap nevét nem írják le –, hogy a Magyar Fórum, az biz egy síkos ösvény, majd a vezércikk rátér a lényegre, hogy ugyanis a Magyar Demokrata (ugyancsak név nélkül, de mint majd látjuk, felismerhetően), hát az sem egy erős bástya a béke frontján, hanem sajna síkos ösvény az is. Mert hát:
„Orbán Viktor a nemzeti oldal lapjainak támogatására szólítja fel a polgári köröket. Egyik hetilapunk (na vajon melyik? – B. A.) nemsokára az európai új jobboldal kirekesztő nézeteit hirdető cikkeket közöl. Ezek a nézetek a szélsőséges jellegük mellett mélységesen keresztényellenesek. Így készülnek a csapda ösvényei.
Orbán Viktor beszédeiben központi szerepet kap a tolerancia, a nyitottság, a jelenleg más utakon járó polgártársaink meggyőzésének igénye. Egyik hetilapunk (tudjuk melyik! – B. A.) közli a beszédet, miközben ugyanabban a számban pártállami időkre emlékeztető módszereket használva igyekszik kilökni táborunkból neves színházi rendezőnket (Kerényi Imrét – B. A.). Akinek vélhetően az volt a bűne, hogy a nemzet ügyéhez csatlakozott, és nem a síkos ösvények különítményeseihez (ezek is mi volnánk itt, a Demokratánál – B. A.).
A sok vaktában ellőtt töltény, felrobbanó gyűlöletgránát, habzó acsarkodás (Istenem, Istenem, nem kéne bennünket agyonlőni? – B. A.) annak a politikai vezetőnek személyét sározza be, aki képes lenne megteremteni a nemzeti egységet. Úgy tűnik, ez az egység nemcsak a külhoni, hanem bizonyos hazai erőknek sem érdeke. Azoknak, akik inkvizi-tori szigorral kívánják eldönteni, hogy ki tartozhat ahhoz a táborhoz, amely tábornak ők normális esetben csak a jobbszélén helyezkedhetnének el.”
Helyben vagyunk. A jobbszélen. Itt lövöldözünk vaktában töltényeket, robbantunk gyűlöletgránátokat és habzunk acsarkodva avagy acsarkodunk habozva (a megfelelő rész aláhúzandó), s ami a legrosszabb, ez a sok töltény, robaj, acsar és hab nyakig besározza szegény Orbán Viktort...
Akit érdekelt az a baloldali stratégia, amit az ötvenes években Rákosiék szalámipolitikának, a kilencvenes években Kis Jánosék elhatárolósdinak neveztek, de a lényege ugyanaz volt, hogy a jobboldalról folyamatosan leoperálva az úgynevezett szélsőségeseket, oly mértékben tegyék azt gyöngévé, hogy a – korábban népi demokratikus, újabban eurokonform – baloldal nélkül mozgásképtelenné váljanak, majd legvégül integrálódjanak a baloldalba egyfajta népfrontpoliti
ka jegyében, az a fenti szemelvényekből kifogástalan pontossággal felismerheti a szóban forgó stratégiát, amelyhez jelen sorok alázatos szerzője bevezetőül a stratégia kritikai elemzését más tollából kínálta fel.
* * *
Mivel nem remélhetjük, hogy az az elhatároló szalámitaktika, amely az előző évszázadban alapvetően meghatározta a baloldal harci taktikáját és stratégiáját azon időszakban, amikor – még vagy már – nem volt uralmi helyzetben, elévül, talán célszerű valóban megszívlelnünk Hegedűs Tamás azon tanácsát, hogy tekintetünket elfordítva a baloldal ígéző szemeiről, próbáljunk meg önállóan gondolkodni, kilépni az úgymond „tematizációs kényszerzubbonyból”, s oly módon próbáljuk meghatározni magunkat, hogy – miként Hegedűs javasolja – azzal kapcsolatban értelmetlen legyen feltenni a „mérsékelt vagy radikális” kérdést.
Van ilyen önmeghatározási metódus? Természetesen van. Ehhez mindössze annyi kell, hogy a jobboldali, konzervatív, nemzeti stb. szemlélő arra a közösségre, amelyet a közösen használt nyelv és az általa hordozott kultúra határoz meg, ne úgy tekintsen, mint egyes liberálisok vagy neomarxisták: kispolgári csökevény, hanem úgy, ahogy kell – és nevezze nemzetnek. Ha eddig eljutottunk, a probléma gyakorlatilag már meg is oldódott. Ahogy az emberiség felosztható általánosságban véve férfiakra és nőkre – és másra nem –, ugyanígy látjuk az egyént a nemzet vonatkozásában is. És máris tetten értük a baloldal álságos okoskodását: szerintük vannak a mérsékelt baloldaliak és vannak a mérsékelt jobboldaliak, illetve a semlegesek a centrumban – ez az értékes közeg –, és vannak mindkét oldalon a szélsőségesek – ez az értéktelen, a kirekesztendő*.
Ha ugyanezt az egyénekre általánosságban véve vetítenénk, ezt kapnánk: vannak a mérsékelten férfias férfiak és a mérsékelten nőies nők, illetve a semlegesek (impotensek, asze-xuálisok, homoszexuálisok, transzvesztiták stb.) a centrumban – ez az értékes közeg –, és vannak mindkét oldalon a szélsőségesek (férfias férfiak, nőies nők) – ez volna az értéktelen, a kirekesztendő. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy ez a bornírt szemlélet a világmédia igyekezetéből kifolyólag megpróbál teret hódítani, mert a látszat közel sem fedi a valóságot. A felnövekvő nemzedék túlnyomó többsége ma is normálisan éli meg a maga szexualitását, és az attól eltérő formát abnormálisnak, bár egyre inkább elfogadhatónak, elviselhetőnek tekinti.
Ahogy abszurd és aberrált dolog volna a szexuálisan semlegesek, illetve labilisak halmazát tekinteni egy társadalom legértékesebb részének – merthogy ők volnának a skála közepén –, éppen úgy abszurditás a politikai semlegesek, szellemi impotensek, morális transzvesztiták, véleményhiányos jellemsérültek seregét állítani a középpontba.
A mérsékelt kontra radikális azért különösen veszélyes, mert az impotenciát, a tehetetlenséget helyezi piedesztálra és a gyávák tömegét uszítja a potensek, a bátrak ellen, pedig válságos történelmi helyzetekben minden esetben beigazolódott és beigazolódik ma is, hogy akár csak egy ember bátor cselekedete többet ér a nemzet egésze számára, mint ezer gyáva szorgoskodása, és fordítva, egy gyáva több kárt tud okozni a nemzetnek, mint ezer bátor látszólag esztelen cselekedete.
* * *
Károlyi Mihály mérsékelt volt és centrista, hiszen az úri jobboldalból szívódott át kicsinyég a haladó baloldalra: és jelentős része volt abban, hogy – miként Bayer Zsolt írta találóan a Nemzet múlt keddi számában – a budapesti Kempinski szállóban két román, Adrian Nastase és Petru Medgyessy megünnepelje Erdély elcsatolását. (Nota bene: az olykor ugyancsak szélsőségességgel vádolt Kövér László e fájdalmas eseményt sokkal mérsékeltebben értékelte ugyanaznap az Info-Rádióban. Szerinte Nastase felmosta Medgyessyvel a Kempinski auláját – és ismerjük el, a felmosórongy éppenséggel lehetett volna magyar is...)
Zrínyi Miklós gróf bezzeg szélsőségesen radikális tettre ragadtatta magát Szigetvár ostromakor, és ahelyett, hogy elegánsan leült volna az ostromló török hadak fővezérével tárgyalni arról, hogy hol és mely napon ünnepeljék meg közösen mondjuk a mohácsi vészt, ő bizony felelőtlenül a kirohanást választotta. Kádár János mérsékelt volt, amikor Ceausescu ülepét csókolgatta Nagyváradon, vitéz Nagybányai Horthy Miklós viszont szélsőséges, mert veszélyeztette az európai status quót, amikor visszafoglalta a Felvidéket, a Délvidéket és Észak-Erdélyt. Rákosi mérsékelt volt, mert szerette simogatni a búzakalászt, a pesti srácok szélsőségesek, mert visszalőttek...
És így tovább? Nem. Ne menjünk tovább ezen az úton. Keressük meg a magunkét és azon haladjunk. És ha már centrumról és szélekről beszélünk, próbáljuk meg végre önállóan és értelmesen meghatározni, mi az a centrum. Ez a nemzet vonatkozásában nyilvánvalóan valami olyasmi, ami hosszú távon és a túlnyomó többség számára a legfontosabb és az alapvető értéket jelenti, ami, ha úgy tetszik, a legdrágább a nemzet minden tagjának. A centrum az nem más, mint a nemzet szíve. Néha mondjuk is úgy, átvitt értelemben és más szövegkörnyezetben, de azonos tartalommal: „bent lakom a város szívében”. A centrum tehát a közfelfogás szerint is legalább annyira fizikai, mint amennyire szellemi és lelki központ.
Hogy mi a magyarság fizikai, szellemi és lelki központja? Ahhoz vagy nagyon sokat kell elmondani – többek között az egész magyar irodalmat és történelmet –, vagy nagyon keveset: mi magyarok abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy a nemzeti identitás töretlen pontossággal kifejeződik és megjelenítődik a Szent Koronában.
* * *
Innentől fogva a dolog roppant egyszerű. Aki a Szent Koronát olyan tisztelettel illeti, ahogy példának okáért így chanuka idején a rengeteg vallásos pesti zsidó a Parlament elé kiállított menórát, az normális, egészséges ember. Olyan, aki tiszteli a hagyományait, s aki tudja, hogy csak annak a népnek van jövője, amelyiknek múltja is van.
Szélsőségesnek pedig azt az embert kell tartanunk, aki valamely okból erre nem képes. Aki zsidóként megvetően tekint a menórára, és teszem azt, kalaptartónak tekinti, avagy magyarként svájci sapkának látja a Szent Koronát. Ez a szélsőséges.
Persze vannak helyzetek, amikor a normális emberek szokatlanul viselkednek. Például ellenség fenyegeti az otthonukat, és erre otthagynak kapát és kaszát, és fegyvert ragadnak és „vaktában töltényeket lövöldöznek, és a gyűlölet gránátjait hajigálják és habzó szájjal acsarognak” a betolakodókra. Mint teszem azt az egri nők. (Istenem, megértük ezt is, valaki tiltakozott az Egri csillagok vetítése ellen az ORTT-nél, mivelhogy sérti a törökök és a muzulmánok érzékenységét...) Mert egy percig se gondoljuk, hogy miközben az egri vár hős asszonyai az ostromlétrán felfelé nyomakodó törökök fejét verték karddal, buzogánynyal, öntöttek nyakukba forró vizet vagy szurkot, dobáltak rájuk gránátot, vagy ami akadt, azonközben szépen lekerekített, finom szavakkal beszéltek róluk, mint teszem azt, a köztudottan igen illedelmesen hazu... (censored) Kovács László tenné. De nem ám. Volt ott nagy visítás, annyi szent.
Dugovics Titusz sem számított szélsőségesnek, amikor lerántotta magával a törököt, bár lehet, hogy Medgyessy Péter az ő helyében csak a sarki piláfsütőbe ugrott volna le egy jó kis üzletet megbeszélendő, de bármilyen hihetetlen, az akkori idők magyarjai ezért viszont őt tekintették volna szélsőségesnek.
* * *
Egyet értek Hegedűs Tamással, a jobboldal lépjen ki a tematizációs kényszerzubbonyból és bátran határozza meg önmagát. Ezer év történelmének ismeretében ez nem nehéz. Határozza meg azt a centrumot, amiben feltétel nélkül hisz, amit tisztel, amit a nemzet szívének tart. És úgy tekintsen önmagára, hogy ehhez a szívhez képest ő hol helyezkedik el. Ha közel, akkor nem lehet szélsőséges, fogalmazzon akármilyen nyersen. De még akkor sem, ha a nemzet árulóit kővel megdobálja. De még akkor sem, ha a nemzet fizetett gyáváit és köpönyegforgatóit gyávának és köpönyegforgatónak nevezi. Újabban már az egész volt jobboldali Sajtóklub, annak minden tagja szélsőséges. Mert túl nyersen fogalmaznak. Pedig nem azok. Éppen ellenkezőleg. Írigylésre méltóan centristák. Ott vannak a nemzet szívéhez közel. Egészen közel. Ez hevíti őket.
A jobboldal a jelek szerint megnyeri a háborút. Két választási ütközetet elveszítettünk, de a háborút megnyerjük. Miért? Mert tizenkét év után a váratlan vereség elhozta végre azt a katarzist, ami megrendítette a nemzet jobbik felét. Ebben a különleges pillanatban Orbán Viktornak sikerült azt az üzenetet megfogalmaznia, amely megmozdította a nemzetet (kivéve az agyatlan tömeget): „mindenki hozzon magával még egy embert”.
Polgári körök ezrei alakultak. Az emberek először végre fölfedezték egymást, és nem odaföntre pislogtak, hogy miféle üzenet jön onnan ide le. Ez valódi mozgalom, mely ugyanakkor egyetlenegy emberrre hallgat. És ha ez az ember azt mondja, új pártot alakít, s ebbe lépjen be az, aki a nemzet szívéhez oly közel áll, hogy hajlandó érte fegyelmezetten harcolni is, akkor lesz sereg és lesz háttérország... olyan sereg lesz, amelyik biztosan megnyeri a háborút.
Feltéve, hogy Orbán Viktor nem kergeti szét a seregét ellen-Rákócziként, üzenve a mai kurucoknak, hogy ácsi, magyarok, óvakodjatok a szélsőséges Esze Tamásoktól és Balogh Ádám brigadérosoktól, és inkább a jóindulatú labancokat keressétek a jó öreg Hazafias Népfront kebelében... – csak hogy a Magyar Narancs örömére teljesebb legyen a képzavar.
Órmótlan és veszedelmes stratégiai tévedés a győzelem kapujában, az utolsó nagy hadművelet előtt azzal demoralizálni a sereget, hogy kezdjen el barátkozni az ellenséggel, mert úgymond ott is vannak jó emberek. Vannak. Jumurdzsák is jó családapa volt. Csak hát ölni küldték ide. Az a szőke Szása is rendes gyerek volt, aki százezredmagával meghágott magyar asszonyokat, ahogy Göncz Árpád írta volt meg negédes elbeszélésében. Csak hát Szása is ölni jött.
És Magyarországon sajnos háború van. A tét ugyanaz, mint a végvári harcok idején: a szabadsá
g, a függetlenség. A tét: Magyarország. Már bizonyosan tudjuk, hogy hazaárulók kerültek kormányra. Olyanok, akiknek elvetemültsége a Kun Béláékéval vetekszik. Megrendezik egy románnak, hogy a maradék Magyarország szívében ünnepelhesse Erdély elrablását. Megengedik a bennünket gőgösen lekezelő Amerikának, hogy iraki diverzánsok ezreit Taszáron képezze ki. Hallgatnak, amikor a szlovákok megtagadják a magyarigazolványok használatát. A maffia ügyvéd-minisztere kijárja, hogy a drogkereskedők büntetlenül alkalmazhassanak gyerekeket a kábítószer iskolai terjesztésére, szabadlábra he-lyezzék a visszaeső bűnözőket és a maffiózókat, ugyanakkor tiltani készül az őszinte (ő így nevezi: gyűlölet) beszédet. A rendőröket titokban a kerepesi úti laktanyában tömegoszlatásra képezik ki és Orbán Viktor nevével hergelik őket... a lista nem teljes.
Ennyi is elég, hogy belássuk, nincs béke, ez háború. De mi vagyunk többen, erősek vagyunk és egyre szervezettebbek. Ha Rákóczinak ennyi talpasa lett volna Debrecen alatt, egy hét alatt befejezi a szabadságharcot. Ha Horthy mögött ennyi lelkes magyar áll, egy lendülettel visszafoglalják az egész Kárpát-medencét. Ha 1956-ban ennyien fognak fegyvert, Budapest évekig ellenáll az orosz ostromnak... Most szerencsére a háború még csak a politika mezején zajlik. Most csak egy erős és fegyelmezett pártot kell szervezni, s abba a legkeményebb embereket beállítani. És megtartani azt a hatalmas szellemi-lelki mozgalmat, amely az egésznek hátteret, tartást, utánpótlást ad.
Jó lenne, ha megvilágosodnának a széplelkek és észrevennék végre, hogy a túloldal fél tőlünk. Utolsó esélye, hogy egymás ellen fordulunk, s nagyokat ütünk egymás fejére a baloldaliak által gerjesztett gyávaságversenyben: ki tud nagyobbat bókolni az ellenség felé? Ők meg röhögnek rajtunk. És eladnak, mint egy állatot. Nem hivatalos értesülések szerint a Kempinskiben Nastase tréfásan megemlítette Medgyessynek, hogy rendezetlen még a Tisza, mint határ kérdése. Mármint hogy az válassza el Magyarországot Romániától. Végig. Állítólag Petru Medgyessy kacagott a tréfán. Még Kovács László is somolygott tőlük úgy öt méternyire a radarfülei között. És ittak még egy kis pezsgőt. A románok nemzeti ünnepére. Szépek voltak. Frissen borotváltak. Jól öltözöttek. Halk beszédűek. Nem szélsőségesek.
)
, de gondolom, talán markánsabb (húú, javul a politikai korrektségem 
