Téma: In memoriam SZKJ
|
akottyabot |
2009. augusztus 12. 13:50 | Sorszám: 153 |
De lehet.
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 12. 13:48 | Sorszám: 152 |
Te ugye nem tudod, mi az összefüggés Rezső és a fórumozás között...?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 10. 21:16 | Sorszám: 138 |
Apróságokkal nem foglalkozik. Megpróbálom kikérni írásait innen-onnan. Ha átadják, ez a topik lesz az emlékszobája.
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 09. 21:23 | Sorszám: 133 |
Hiba.
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:24 | Sorszám: 131 |
Cikkek, dokumentumok: Csak úgy 1 CSAK ÚGY... (Demokrata 3. évf. 38.sz. 1996. szept. 19. Műhely 24-26.p.) Csak úgy 2 DISNEY ÉS FENYŐ (Demokrata 3. évf. 39.sz. 1996. szept. 26. Műhely 31-33.p.) Csak úgy 3 LEGENDÁK A LAKOSSÁGNAK (Demokrata 3. évf. 40. sz. 1996. okt. 3. Műhely 28-31.p.) Csak úgy 4 A KÖVEZDMEG-KÓRUS (Demokrata 3. évf. 42.sz. 1996 okt. 17. Műhely 22-25.p.) Csak úgy 5 „MONDTAM, HOGY KI KELLENE KÜLDENI VALAKIT” (Demokrata 3. évf. 43.sz. 1996. okt. 24. Műhely 22-23.p.) Csak úgy 6 A REJTÉLYES FORGATÓKÖNYV (Demokrata 3. évf. 44.sz. 1996. okt. 31. Műhely 27-30.p.) Csak úgy 7 „DICSÉRETES” ÜNNEPLÉS (Demokrata 3.évf. 45.sz. 1996. nov. 07. Műhely 48.p.) Csak úgy 8 BALKÁN FELÉ FÉLÚTON (Demokrata 3. évf. 46.sz. 1996. nov. 14. Műhely 32-33.p.) Csak úgy 9 MIÉRT KEZDETT BUDAPEST DEMSZKYVEL? (Demokrata 3. évf. 47.sz. 1996 nov. 21 . Műhely 32-33.p.) Csak úgy 10 EMLÉKMŰ PEDIG NEM KELL (Demokrata 3. évf. 48.sz. 1996. nov. 28. Műhely 32-33.p.) Csak úgy 19 MADÁRVÉDŐ ALAPÍTVÁNYOK (Demokrata 4. évf. 6.sz. 1997. febr. 6. Műhely 32-33.p.) Csak úgy 22 DÖNTÖTT A NÉP, MEGBUKOTT A KORMÁNY (Demokrata 4. évf. 9.sz. 1997. febr. 27. Műhely 32-33.p.) Csak úgy 89 HOVA TŰNTEK A HŐSÖK? (Magyar Demokrata 2. évf. 25.sz. 1998. jún. 25. Műhely 27-29.p.) Csak úgy 90 ORBÁN VIKTOR HUSZONEGYE (Magyar Demokrata 2. évf. 26.sz. 1998. júl. 2. Műhely 26-27.p.) Csak úgy 91 BEROBBANÓ KORMÁNYPROGRAM (Magyar Demokrata 2. évf. 27.sz. 1998. júl. 9. Műhely 27-29.p.) Csak úgy 92 JÖNNEK AZ ALCSÚTIAK VISSZAEMLÉKEZÉSEI? (Magyar Demokrata 2. évf. 28.sz. 1998. júl. 16. Műhely 27-29.p.) Csak úgy 94 Az RTL-Klub meg kollektíven mennyen a jó édesanyjába Csak úgy 142 KÉSMÁRK ÉS SZEKERES MÉG MINDIG TABU (Magyar Demokrata 3. évf. 28. sz. 1999. júl. 15. Műhely 26-27.p.) Csak úgy 143 CSÁRDÁS A FLORIDAI PÁLMÁK ALATT (Magyar Demokrata 3. évf. 29. sz. 1999. júl. 22. Műhely 26-27.p.) Csak úgy 144 ACZÉL GYÖRGY ÖRÖKÖSEI (Magyar Demokrata 3. évf. 30. sz. 1999. júl. 29. Műhely 26-27.p.) Csak úgy 145 JUSZT LEGYŐZTE PETŐFIT (Magyar Demokrata 3. évf. 31. sz. 1999. aug. 05. Műhely 26-27.p.) Csak úgy 146 UBORKASZEZON MÉDIAMÓDRA (Magyar Demokrata 3. évf. 32. sz. 1999. aug. 12. Műhely 26-27. p.) Csak úgy 147 NÉZTÜK A SÖTÉTSÉGET (Magyar Demokrata 3. évf. 33. sz. 1999. aug. 19. Műhely 26-27. p.)
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:20 | Sorszám: 130 |
NÉZTÜK A SÖTÉTSÉGET Szocialista országgyűlési képviselő szervezi a blokádot Amikorra ez az írás megjelenik, talán vége is van a nagy nyári uborkaszezonnak. Forró őszt ígért az MSZP, és ahogy elnézem már a nyár végén elkezdi (folytatja) össztüzét. Bár ki tudja, miért éppen a politikai hírek hiányát tekintik hírhiányos időszaknak. Mert kulturális, természeti, sport stb. hír, esemény van, lenne bőven. Ennek ellenére a politikusokat hiányolja mindenki. Illetve sokallja. Ha kormánypárti a lelkemadta, és a médiában szerepel. De ha nem találja, az is baj. Az RTL-Klub látványosan betlizett, amint pénteken felsorolta, mely minisztériumi vezetők hiányoznak egyidejűleg, majd a felsoroltak közül egyik államtitkár betelefonált, hogy ő egész nap dolgozott… Nem a tévedés feltűnő ebben, hiszen az mindennapos. Azért találtam említésre valónak, mert Bárdos oly kárörömmel sorolta: “A miniszterek és az államtitkárok is szabadságon vannak. Senki nem koordinálja, hogy a politikusok mikor mennek nyaralni. Amikor akarnak.” Persze, a nagy igyekezet, hogy valami dehonesztálót mondjanak, egyre inkább belehajszolja az ellenzéki médiagurukat és politikusokat a tévedésekbe. Nehéz eldöntenem, hogy ezek csak a műveltség hiányából fakadnak-e, vagy tudatos megtévesztések. Ilyen volt például július utolsó Népszabadságában a Farkasházy Tivadar által elkövetett Hócipősarok: “Akárcsak tavaly, idén is szép sikert aratott Orbán Viktor a bálványosi szabadegyetemen. (… A kormányfő azt is elmesélte Tusnádfürdőn, hogy pár napja járt Finnországban, (… a svédek autonómiáját tanulmányozta. Ami ott ugyan nincs, de a hatszázalékos kisebbségnek is ki van írva a taxi a taksi alá. Majd azzal folytatta, hogy az autonómia nem a kérések netovábbja.” Az Index vitafórumán rögtön szóvá tették: Finnországban van svéd autonóm terület. Finnül Ahvenanmaa , de svédül már ismerősebb lehet: Aland. Ezt a területet (egy nagyobb, és több kisebb sziget) többségében svédek lakják, és a jogi statusa autonómia. Természetesen politikából a héten is kaptunk eleget. Elsősorban a szocialistáktól, jelesül az elnöktől, Kovács Lászlótól. Ötödikén sajtótájékoztatót tartott a kormány egy évéről. “A kormányfő – úgy is mint osztályfőnök – láthatóan késlekedik a bizonyítvány-osztással a minisztériumok és a miniszterek munkájának értékelésével. Időnként felröppennek hírek, hogy ezzel-azzal a tárcával rendkívül elégedetlen, aztán mindig megjelenik ennek cáfolata, hogy éppen ellenkezőleg, jobb már talán nem is lehetne” – mondta. Az ember pedig csodálkozik. Mert június 26.-án már volt egy szocialista értékelés az egy évről, amikor is Földes György választmányi elnök előadta: “Az MSZP aggódik az ország gazdasági helyzete miatt és felszólítja a kormányt: presztízsszempontjait félretéve akadályozza meg, hogy az ország ismét eladósodási pályára kerüljön.” Bár kissé korán kezdték, hiszen az évforduló július 8.-án volt, de később sem lehetett hiányérzetünk, mert a korai kezdet óta a magyar sajtó egyfolytában értékel. (Tudják csak meg a polgárok, hogy milyen rossz ez a kormány!) Míg a Horn-kormány egy évét csak néhány publicisztika “köszöntötte” (a Bokros-csomag Alkotmánybírósági megnyirbálása után voltunk), most nem akar megszűnni a kritika áradata, és amikor Ágh Attiláék kezdenek kifulladni (vagy szabadságon vannak) az MSZP kezdi elölről, ahogy egy médiapárthoz illik. Illetve, dehogy médiapárt. Elnöke feledvén korábbi önmeghatározását, a krónika szerint most azt mondta, hogy a MSZP “konstruktív ellenzék marad”. És a párt kacskaringóit követő ember kapkodhatja a fejét. Bő egy éve, július közepén adta ki Baja Ferenc választmányi elnök az új jelszót: “A párt a következőkben úgy definiálja parlamenti feladatát, hogy a konstruktív szerepkörről áttér a felelős ellenzéki magatartásra.” Bár akkor ezt nem értette senki, később kiderült, hogy változatlanul részt akarnak venni a kormányzásban, hiszen minden esetben tiltakoztak, ha valamiből kimaradtak, ha valahová nem hívták meg őket, ha a nélkül döntött a kormány, hogy előzőleg konzultált volna velük. Vagyis a kétharmados törvények körével az ellenzéknek adott beleszólási lehetőséget, és a vele járó politikai felelősséget, ki akarják terjeszteni a “normális”, az ötvenszázalékos törvényekre, és a politika, a kormányzás egészére. Később az ifjú szocialisták hírhedt vitairata meg is fogalmazta a konstruktivitás tagadását, a kivonulást a parlamentből: “A szocialista ellenzéki politizálásnak most már nem lehet a célja a parlamenti munkában történő szakszerű részvétel, a törvényhozás színvonalának javítása vagy az ország életében a megszerzett önkormányzati pozíciókon keresztül történő együttműködés. A Szocialista Pártnak egy stratégiai célja lehet: leváltani, lemondatni, elsöpörtetni a diktatúrát; lerövidíteni azt a négy évet (… A cél tehát a koalíciós többség megtörése, leválasztása, megosztása a Parlamentben. Ehhez a társadalom folyamatos szembesítésén keresztül vezet az út.” Töprenghetünk. Melyik az igazi MSZP? Hány kacskaringót tesz még meg a választásokig? Vagy várjuk meg Németh Miklóst a végleges válaszhoz? Az MSZP az elmúlt héten ismét újított. A szolnoki kormányellenes nagygyűlésen – ahol megint főszerepet kapott a média kedvence, a gabonaégető battonyai “gazda” –, a csütörtöki királyi híradó tanúsága szerint feltűnt egy kevéssé ismert arc is: “Karsai József: - Ha kell, fel kell vonulni Budapestre az utakra, hát tegyük meg amíg nem lesz megint tisztességes megélhetést biztosító vidéki mezőgazdasági munka. Francz Rezső: - Ha köll, az útra kell menni. Érdeket érvényesíteni.” Francz Rezső neve mellé ki volt ugyan írva, hogy Barcs, de az nem, hogy az ottani Tsz elnöke (vagyis Losonczi Pál utóda), és egyúttal az MSZP országgyűlési képviselője. És még panaszkodik az ellenzék, hogy kevés politikusa kap fontos szerepet a közszolgálati híradóban! Az elmúlt hét legfontosabb eseménye, minden politikusi erőlködés ellenére mégis a napfogyatkozás volt. Bár az esemény eléggé hidegen hagyott (1967-ben láttam a részleges napfogyatkozást), és nem is “csodának”, hanem teljesen természetes jelenségnek tartom. Eleinte kissé idegenkedve néztem azt a vásári ízű felhajtást körülötte, de utólag el kell ismernem, hogy volt haszna az egésznek. Mert inkább viseljünk el minden csiricsárét, inkább túlozzunk, inkább misztifikáljunk és ijesztgessünk, minthogy tömegesen vakuljanak meg az emberek. Valamint azt is el kell ismernünk, hogy nincs jelentős esemény a média, a televízió nélkül. Ki is vette belőle a részét az összes csatorna. Meglepetésemre ezúttal az MTV vitte el a pálmát. Részben a hetekig tartó kultúrtörténeti sorozatával (kedvencem a Napba öltözött Máriával foglalkozó rész volt, ráadásul ezt a cikket Nagyboldogasszony napján írom), részben az esemény kulturált közvetítésével, és esti összefoglalásával. A média “mindenhatóságát”, de legalább is mintakövetésre késztető hatását mutatja, hogy az emberek úgy ujjongtak, tapsoltak, mint a showműsorokban. Már nem is színház, hanem showbiznisz az egész világ. Zavart viszont a sámánok szerepeltetése. A Tv2 adásában Kovács András “táltos” szerepelt, és mondott elképesztő dolgokat, 7000 tanítványáról, a nap fiairól, akik meditálnak, hogy ne legyen felhős az ég. De Pusztaszeren is sámánok voltak a műsor főszereplői. Csak hát a sámán (táltos), elsősorban betegséggyógyító, távolba látó (révedő) médium, s meglehetősen kevés köze van a napkultuszhoz. (Bár csatlakozási pontok vannak, például az égig érő fa, a dobok díszítése, és tudunk a napba távozott sámánról is.) Az ősmagyarok ugyanis nemcsak több etnikumból gyúródtak eggyé, hanem vallásuk is több rétegű volt. A szteppén azonos történelmi időhorizonton élt egymás mellett (és keveredett is) például a totemizmus, a sámánizmus, a zsidó-kazár monoteizmus, vagy a bizánciak által megismert kereszténység. A nomádok körében hajdan meglévő napkultusz a magyar mitológia talán legismertebb “alakjában”, a turulban érhető nyomon. Róla Anonymus megírta, hogy Emese álmában megjelenvén, s őt mintegy teherbe ejtvén – az álom miatt Álmosnak nevezett fiú révén –, a nemzeti királyi ház ősapjaként tisztelhetjük. Az eredeti latin nyelvű szövegben viszont szó sincs turul nevű madárról, hanem egy “astur” (magyarul: héja) ejté teherbe az ősanyát. Későbbi krónikásnál, Kézai Simonnál található csak a “megfejtés”: az a madár, amely koronával a fején Attila hun király címereként is szerepel, magyarul turulnak neveztetik. Bizony, a tizenharmadik századra már csak a tiltott pogány név, és a mítosz váza maradt fenn. Maguk a krónikások sem lehettek már tisztában a név és a legenda mögötti igazi tartalommal, amit az mutat legjobban, hogy megpróbálták a turult konkrét madárral azonosítani. Ők az asturra gondoltak. Azóta szinte minden ragadozó madárfajta szóba jött már, a sastól a karvalyig. Az ornitológia területére tévedt őstörténészek, illetve a történelem iránt érdeklődő ornitológusok toplistáján mostanában a kerecsensólyom a legesélyesebb… A név eredetét is kutatták. A tudományos közmegegyezés szerint a turul az ótörök toghrul (ragadozó madár) szóból származik. Mások szerint a sumér-akkád szó, a tur-ullu (legnagyobb fényesség) az eredet. Valójában szó sincs konkrét állatról. Szó van viszont a madárról, mint szimbólumról. A madarak mindig is megragadták az eszmélő ember képzeletét, hiszen soha meg nem valósuló vágyát, a repülést testesítették meg. Amikor az emberiség természetről alkotott képe létrehozta a mitikus lények, az istenek és a mitológiák egymásba gabalyodó bozótját, akkor a madár is megkapta kiemelt helyét az égi lények világában. Az ókori keleti népek fogalmazták meg azt a “végső” alakját, amely kapcsolódott a neolitikum óta ismert napkultuszhoz. (A nap kultikus imádata feltehetően még ennél is korábbi.) Ahogyan a nap szeli át az eget, ugyanúgy szeli a madár a levegőt. A magától értetődő asszociáció segítségével megszületett a napmadár, a napisten szimbóluma. A napkultusz volt valaha a legegyetemlegesebb, mindenütt megtalálható ideológia, és fő jelképe a szvasztika, a forgó napkorong. Általában az életfa fogalom kíséretében, szinte minden jelentős kultúra ismeri a szárnyas napkorongot, vagyis a napmadarat. Egyiptomban Hórusz-nak nevezik azt az istent, azt a sólymot, amelyről így ír a korabeli kultikus szöveg: “A nap, amely kezdettől fogva van, mint egy sólyom emelkedik ki a lótuszbimbó közepéből.” Az ókori Mezopotámiában éppen úgy ismerik párhuzamait, mint a perzsáknál, a mongoloknál, vagy akár a közép-amerikai indián kultúrákban. Ha párhuzamokra hivatkozunk, nem arra kell okvetlenül koncentrálnunk, hogy a magyarok mely nép(ek) a leszármazottjai – hiszen nem mai értelemben vett nemzetállamokról van szó –, hanem inkább azt kell figyelembe vennünk, hogy milyen tárgyi és szellemi kulturális közeg előzte meg és vette körül őket. (Vagyis minket.) A turul (napmadár) motívum egyaránt megtalálható a szkíta-típusú nomád népeknél, illetve a reájuk ható korábbi ázsiai magaskultúrákban. A korabeli szteppei művészetre leginkább talán a perzsiai szasszanida kultúra megfogalmazásai hatottak. A mitikus világszemlélet idején a politikai valóságnak kozmikus háttérre, földöntúli alátámasztásra volt szüksége. A nap a hatalom és az uralkodás szimbóluma. Uralkodni viszont csak annak lehet, aki az “ég fia”, aki igazoltan uralkodó ősöktől származik. Ezért kellett az ős szellemalakjának (amely szintén madáralakot ölt), a turulnak – a nap madarának –, álombeli látogatásával “igazolnia”, a neves elődöt, Attilát, és bejelentenie az igényt a hunok hajdani pozíciójára. Az ilyen jóslat, az égi jel viszont alaposan hatott az “érintettekre”. Megerősítette őket szándékaikban, és meggyőződést merítettek belőle. Ha a turul nem jósolja meg azokat a dicső, és új hazát alapító utódokat, akik ebből a nászból származnak, akkor Álmos nem alapíthat uralkodó családot. Ha nincs a turul mítosz, akkor talán annak a sztyeppei törzsszövetségnek soha sem lett volna akkora elhivatottság érzete, öntudata és önbizalma, hogy elfoglalja Attila hajdani székhelyét, a Kárpát-medencét, és alapjává váljék a mai magyar nemzetnek. Éppen 150 éve váltunk modern nemzetté. Akkor, egy elbukott szabadságharc szentelte meg a folyamatot. Pénteken volt a világosi fegyverletétel évfordulója. Csupán két országos napilap és csak a DUNA TV híradója emlékezett meg róla. Vajon a következő napfogyatkozásig kell várni, hogy hazai média érzékeny legyen a nemzeti témákra?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:20 | Sorszám: 129 |
UBORKASZEZON MÉDIAMÓDRA “Az SZDSZ ideális szövetséges, bűnbak, és remek pofozógép” Az a baj, hogy türelmetlen vagyok. Pedig egészen jól kezdődött. Édesapám, mint régi szervezett munkás, el sem tudta képzelni, hogy fia ne kövesse, tehát már másodikos gimnazista koromban “beiratott” az Építőipari Szakszervezetbe. (Három forint volt a diák tagdíj.) Aztán később szakszervezeti bizalmi is voltam a Volántouristnál, de abból már adódtak problémáim. Kollegáim védelme, és a lengyel Szolidaritással való kiváló “szakmai” kapcsolataim miatt. De hát egy lengyeles idegenvezetőnél ez természetes – védekeztem, mégis az utcára kerültem a Jaruzelski-puccs után. Ennek ellenére egészen sokáig tag maradtam, csupán a ’89-es forradalmi hangulatban léptem ki, valamelyik nagysándori megalkuvás miatt. Pedig, ha kitartok, akkor talán nekem is jutott volna egy cuki vállalati üdülő valahol a Balaton-parton. Már csak azért is, mert akkortájt magam is rájöttem, hogy vállalati üdülőkből és munkásszállásokból milyen kiváló két-háromcsillagos szállodaláncot lehet kialakítani. (A közhiedelemmel ellentétben nem a luxusszállodák vendégei, hanem nálunk is – miként az egész világon –, a környező országok, hozzánk hasonlóan csóró lakosai fordulnak meg legszámosabban.) Végül semmi sem lett az egészből, mert hiába tudtam volna kiváló csapatot összehozni, a szakértelem valahogy kevésnek bizonyult a bankkölcsönhöz. Vagy itt van (volt) ez a Budapest Bank. Hónapokig tartott Bokros Lajos bankjának a privatizációja, mert nem kellett senkinek, s végül kiderült, hogy 8 (nyolc) forintot keresett a magyar állam az egész tranzakción. Kár, hogy nem szóltak, mert tízet is adtam volna érte… Sokat töprengtem azóta is, vajon min múlik nálunk, hogy kik juthatnak lehetőséghez, és kik nem – míg végre most Paszternák Lászlótól megtudtam, hogy semmi rejtélyes sincs az egészben, csak ott kell az embernek lenni, ahol leeshet valami, és önfeláldozó módon kell viselkedni, vagyis befektetni 11 milliót. (Már akinek van.) Ugyanis ő sem tett mást, mint feláldozta magát, amikor kiderült, hogy nincsen vevő az üdülő telkére. De “a mai eszével nem hozná meg az akkori döntést, mert ellene és családja ellen a sajtóban hecckampány folyik”– idézte sajtótájékoztatójáról csütörtökön a délutáni krónika. A hallgató meg elgondolkozott, hogy hol is a határa a cinizmusnak. De ez a hecckampány kifejezés nagyon meghökkentette. Akkor mit mondana vajon, ha az egész ellenzéki sajtó nem olyan ímmel-ámmal foglalkozna ügyével, hanem olyan lelkesen, mint például egyes “Fidesz közeli cégek” volt vezetőivel, ha a 168 óra hetente emlékeztetné, hogy még mindig nem tudjuk… Paszternák elvtárs pedig mindig is tudott helyezkedni. Valamikor nagy karriert szánhattak neki a Pártban, mert technikusi képesítéssel nemcsak a Politikai Főiskolát végezte el, hanem a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát is, amelyet csak azok a legmegbízhatóbbak, akikre szükség esetén a néphatalom fegyveres védelmét is rá lehetett bízni. Arról már nem ő tehetett, hogy amikorra végez (1988), ez az üzlet már bedöglött… Más pozíciókat kellett tehát felvennie. Amikor Suchman Tamás privatizációs miniszterként végigvonult a parlament Duna-parti, “szocialista” folyosóján, általában népes slepp vette körül. Paszternákot mindig ott lehetett látni. (Keményen küzdött a vasasokért!) Sőt, egyszer meg is nevettetett. Történt, hogy Suchman leült egy asztal mögé a fal melletti kanapéra, jobbra-balra a privatizáció aktuális állása után lelkesen érdeklődő szocialista honatyák, és Paszternáknak csak a tekintélyes méretű bútor felől volt módja őt becserkészni. A szakszervezetis vezér horngyulai termetű lévén, a derekánál magasabban volt az asztal lapja. Bizalmas mondandóját tehát csak úgy tudta a miniszter fülébe sugdosni, hogy félig felfeküdt az asztalra. Aztán megbillent, és csak kapálódzó lábait lehetett látni… De hol vannak már az elvtársi együttlét idilli pillanatai! Most egyes szakszervezetek lemondását követelik, a SZOT- és VIP-díjas Sándor Lászlóéval együtt. A többség, a testület pedig védi, ahogy szokás arrafelé. De a politikus fő szakszervezetisek már nem szívesen nyilatkoznak, hanem maguk helyett Bálint Attila MSZOSZ szóvivőt küldték mind a krónikába, mind az Aktuálisba. “Sajnos Magyarország a feljelentők országából a közvádlók országába lépett elő és ebből következően, akit megpróbálnak arrébb tenni, mert politikai érdekeket vagy érdekköröket zavar és sért és ehhez időnként eszközöket, személyeket is találnak.” – mondta a rádióban, majd ismételte meg a televízióban. Azon kívül, hogy vissza kell utasítanom a rákosista toposzt a feljelengető magyarokról, ez a közvádló nagy találmánynak látszik. Csak hát az a kérdés, hogy ki vádol valójában. Mert például a szocialista párt elnöke, Kovács László igen indignálódva nyilatkozott az RTL-Klubban, mondván: “nem kellett volna a telket megvenni”, az egyik ellene fellépő szakszervezeti vezetőről, Sáling Józsefről pedig Havas Henrik jegyezte meg, hogy közismerten jóban van Kovács pártelnökkel. Félő, hogy most sincs még olyan helyzetben a “köz”, hogy vádoljon, hogy számon kérjen. (Többek között ezért probléma a torz média-paletta, a valódi sajtószabadság hiánya.) Sokkal inkább arról lehet szó, hogy bedugulván az új lenyúlási lehetőségek, felértékelődött a maradék szakszervezeti vagyon is, tehát az új törtetők kinyitottak néhány dossziét, és megszellőztettek belőle egy-két korrupciógyanús ügyet. Vagyis megint nincs másról szó, mint a szocialista network hatalmi harcáról, amelyben az egyik fél a közvéleményt hívja segítségül. De nem is ez a legszomorúbb az egészben, hanem az, hogy az érintettek még most sem értik, mi a probléma azzal, amit tettek… Közben még mindig tart az uborkaszezon, amint erre angliai emberünk (bankárunk) is emlékeztette a nézőket a pénteki RTL-Klubban: Tudósító: “Az Angliából hazatérő exminiszterelnök szerint nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy ő ma este újra MSZP-s politikusokkal vacsorázik.” Németh Miklós: “Szabadságon vagyunk. És minden évben és mindenkor, hogy most aztán uborkaszezon van és ezt televízióban meg újságokban írják, ez egy dolog.” De van egy másik tényező is. Németh-uborka elmagyarázta, hogy milyennek kell lennie annak a pártnak, amelyikben ő szívesen tevékenykedne. Tehát ő szabja meg a feltételeket, és csak készbe hajlandó beülni. Vagyis ő is “úgy maradt”, és olyan a mentalitása, amilyen hajdan a kormányba ejtőernyőző MSZMP KB főosztályvezetőé volt. De a vele kapcsolatos vita másra is figyelmeztet. Rövid megtorpanás után bizonyos csoportok nagyon futtatják – annak utána, hogy a Medián felmérte: népszerűsége szinte töretlen –, mások pedig nagyon negatívan nyilatkoznak róla. Ugyanis még mindig csak a fekete-fehér sémáig jutnak el a közvélemény-csinálók, és hatásukra a polgárok. (Emberek.) Mondanom sem kell, hogy Németh Miklós rengeteg negatívuma ellenére (amelynek egy része nem jelleméből, hanem a “helyzetből” adódott) nagyon sok ma is pozitívan értékelhető, és értékelendő tette volt. Ugyanígy, sőt még élesebben robbant ki a vita Károlyi Mihály megítélése körül, Horváth Béla kisgazda politikus hét eleji szoborcserélési buzgalma után. Az egyik oldalon a hadsereget szétzüllesztő “nemzetáruló”, a másikon pedig a jó szándékú, ámde naív humanista képe bontakozik ki. Túl azon, hogy egyik sommás megállapítás sem igaz a maga végletességében, ideje lenne már megértenünk, hogy a politikust elsősorban eredményessége jellemzi, ennek alapján lehet megítélni, és ha jelleme is van, az csak hab lehet a tortán. De ugyanez történik most a Tanácsköztársasággal is, bukása évfordulója apropóján. Amíg korábban csak a Margit-szigeten proletár gyerekeket nyaraltató jóságos forradalmárokról tudhattunk, újabban pedig csak gyilkosságokat végrehajtó szörnyetegekről emlékeznek meg egyes médiumok. Pedig nem az ideiglenesen uralmon levő vezetők, hanem az istenadta nép hozzáállása volt akkor is a fontos. Még nem volt húsz éves sem alföldi paraszt nagyapám, amikor beállt a Vörös Hadseregbe. Már egyetemista voltam, amikor rákérdeztem, hogy netán a kommunista eszmékkel kacérkodott akkor. A csodákat – felelte –, támadtak a románok, jó hogy elment katonának a fél falu. Persze, rájuk még nem hatott a mai média, mert amit honvédelmi témában most előadnak, arról írni sincs kedvem. Szívesen idéznék, a közszolgálati médiától éppen búcsúzó Havas Henrik élete egyik legrosszabb interjújából – mert amit okoskodó stílusában előadott az Aktuálisban Fodor tábornokot faggatván, tárháza volt a honvédséggel kapcsolatos tévhiteknek –, de nem tehetem. Ugyanis vasárnap délelőtt az egyik winchesterem távozott az örök vadászmezőkre, magával ragadva rengeteg, máshova el nem mentett adatot, a délutáni hőségben pedig a videomagnó romlott el, tehát nem tudom visszajátszani. És megint ott vagyunk az egyik fő problémánál, a nem szocialista és nem szabaddemokrata érték- és érdekvilágba tartozó média (és értelmiség) megbecsülésénél. Mert hol kapok én akkora honoráriumot, hogy a régi (öt és tíz éves) technikai eszközeimet lecserélhessem belőle… Persze, az uborkaszezonban is pezseg az élet, úgy nyüzsögnek a média-sáskák, mintha… Az örök szappanoperának, a zámolyi cigányok ügyének is újabb felvonásához érkeztünk. Most éppen faházasítja őket az egyik cigányszervezet. A másik pedig meglátogatja őket és Horváth Aladár krokodil-könnyeket hullat: “Megértem szerencsétlen sorsú testvéreimet.” Majd visszaszáll Mercedesébe… És ismét el kell gondolkoznunk azon, hogy amit a médiumok erre a sztorira költenek, abból már egész jó kis utcát lehetett volna Zámolyon építeni. Az igazán értékes dologra azonban nem sajnálják a pénzt. Az erdélyi Petőfi megemlékezések csak a DUNA TV-nek voltak fontosak, míg e helyett az egyik kereskedelmi csatorna a marokkói király temetésére, a másik az angol anyakirálynő születésnapjára küldött külön tudósítót… Politikailag említésre méltó, csak két dolog történt. Az egyiket, az Orbán-Torgyán találkozót alaposan fel is tupírozták. Már napokkal előre készült a média és találgatták, sugalmazták, miről lesz majd szó. Ezen a héten találkozik…; holnapután találkozik…; holnap találkozik…; ma délután találkozik… – kezdődtek az erőltetett híradások. Hűen követve az ismert ifjúszocialista médiataktikai útmutatást a koalíció összeveszítéséről. A másikat, a fővárosi közgyűlés döntését a Nemzeti Színház Városligetben történő felépítésének elutasításáról, pedig igencsak egyoldalúan. Kitalálták, hogy nincsenek megvalósítási tanulmányok. Egyszer már megírtam a “Csak úgy”-ban a Mancsra hivatkozva, hogy annak idején Magyar Bálint is ezek nélkül döntött. Reggel beírtam ezt az Index vitarovatába, és az állandóan az Interneten csüngő RTL-Klub délben már kérdezte is Tirts Tamástól. Estére már tompították és Demszky Gábor pedig már le is tagadta az Aktuálisban. Hanem ez egy csoda volt. A főpolgármester nem számított rá, hogy Henrik bosszút akar állni a rövid államtitkársága idején az SZDSZ-től kapottakért, és nagyon belefutott fullánkjaiba. Nincs ő ahhoz hozzászokva, hogy vissza is kérdezhetnek ilyen mondatok után: “A lényege annak, amit Orbán Viktor mondott, az volt, hogy ebben a kialakult helyzetben a fővárost nem tekintik tárgyalópartnernek és állami tulajdonú ingatlanon fogják felépíteni a Nemzeti Színházat, amiről egyedül dönthet a kormány. Ebben a nyilatkozatában Orbán Viktor megismételte azt a hibát, amit én az elmúlt hónapokban többször megfigyeltem a gondolkodásmódjában és a politikai cselekvésében. Ennek a hibának a lényege pedig az, hogy olyasmiről beszél, amihez egyáltalán nem ért.” A néző pedig elgondolkodott. Ha Orbán mondatainak lényege nem is, Demszkyé – a gyűlölködés –, világosan érzékelhető volt. Nem mindenki látja így. A 168 óra legújabb számában, a többi párttal mindig vitriolos tollú Buják Attila a Határeset című cikkében az SZDSZ jövőjével foglalkozik. Megfeddi a Fideszt, miért nem az SZDSZ-t választja koalíciós partnernek, pedig: “Az egyetlen jelenlegi magyar liberális párt, kormányzati pozícióban ideális szövetséges. Horn Gyula mellett is kitartott az utolsó töltényig. Vállalja a legizzasztóbb, tuti kudarctárcákat (belügy, kultusz), melyektől jövőjét csak kicsit is féltő magyar politikus sikoltozva menekül. Hősleg kiáll a legtenyérbemászóbb, népingerlő, megszorító döntések mellett. (Bokros csomag.) Még akkor is csak mérsékelten morog, amikor saját, a koalíciós kormány legodaadóbb híveit hozza kínos, vállalhatatlan helyzetbe. (Gátépítés, zöld mozgalmak.) Ideális bűnbak. Remek pofozógép.” Új legenda készül?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:19 | Sorszám: 128 |
JUSZT LEGYŐZTE PETŐFIT Céltalan csupán a szél kereng Ahhoz képest, hogy nyár, július vége van, a múlt héten olyan hideg napok voltak, hogy az egyik hajnalon a 14 Celsius miatt, néhány órát fűtöttem, hogy ne vacogjak. Néhány frontbetörés, néhány felhőszakadás (már ebben a negyven napban sem lehet megbízni, Medárd túlórázott!) után minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Ismét hőség lett, és Géza, a csillagász (miután a másik, a távolabbi nyárfám is kipusztult egy új mérgezés miatt a nyár elején), ismét megelégedetten danolászott a felettem levő teraszon. Ebéd után az Egy a jelszónk, a béke, sötétedéskor a Moszkva parti esték nyújtották a nem kívánt, ingyen koncertet. Később, éjszakánként magam is ki szoktam látogatni a teraszra, élvezvén a ritka csendet. Ugyanis utolért, ami elől menekültem. Immár minden talpalatnyi helyet beépítenek itt is, és állandósult a nagy forgalom, a zaj. Az utca túloldalán nemrégen még a rókák kergették a fácánokat a bokrok között, de mára már egymásba érő házfalakat látok a csicsás kerítések mögött. Látom, mert a köztünk levő zöldet, fáimat kiirtják, és hiába ígérte a polgármester, hogy itt majd ügyelnek a harmincszázalékos beépítésre, mondanom sem kell, hogy a pici, de elképesztően drága telkekre akkora villákat húztak fel, hogy néha még egy autó sem fér el a ház és a kerítés között. Meg is van az eredménye a nagy “fejlődésnek”: polgármesterünk a helyi hivatalos lapban kérte mindenki támogatását, hogy város lehessen a nagyközség, mert akkor több pénzt kapunk, és jobb lesz nekünk. Az ember pedig eltöpreng. Milyen szabályozás az, amelyik nem a valóságból, hanem a virtuálisból indul ki? Nem a lakosságszámból, nem az előállított értékből, nem a település “komfortfokozatából” (út, csatorna, parkok stb.), hanem a címéből, az elnevezésből. És miért lenne jobb mindenkinek, ha újabb utcákat nyitnak a zöldben, és emelik a “város” vezetőinek fizetését. Ugyanis a magasröptű elvek, a köz érdekére való hivatkozás helyett néha a földhözragadt tényekre kell figyelni, figyelmeztet Németh György a Magyar Hírlapban megjelent adóreformmal foglalkozó cikkében. Megnézte, hogy a jelenlegi tervezet a 200-250 000 forint keresettel rendelkezőknek a legkedvezőbb, és arra a következtetésre jutott, hogy ezt csak egy dolog magyarázhatja: az adótervet készítő minisztériumi embereknek nagyjából ennyi a fizetése. Bizony, nem kell mindig a nagy összefüggéseken töprengeni, a magyarázat ott az orrunk előtt, csak észre kell venni. Egyik legfontosabb oka problémáinknak, hogy még mindig több az ellenérdekeltje a változásoknak, és nagyon szívós a szocializációs mentalitás. Nap, mint nap láthatom ugyanis, hogy a nálam fiatalabbak számára a beton többet ér, mint a növény, amelyből számukra a fű az egyedül elviselhető. A kerti munkák közül pedig a fűnyírás. Hét végén megjelennek a kertekben a bennszülöttek, és dühödt fűnyírásba kezdenek. Miközben fogalmuk sincs arról, hogy ez nem az esős Anglia, és a magas fű takarván a talajt, őrzi annak nedvességét is. Nálunk is a forróság betörésekor nyírták le két centisre a füvet, és hiába jött néhány nap múlva az eső, már csak az elsárgult, pillanatok alatt kiégett torzsákat öntözte. Ez a mentalitás, illetve újratermelődése őrzi a Kádár-rendszert a lelkekben a mai napig. És napjainkra kiderült, az nem ért véget az új generációk színrelépésével, hiszen a “harmincasok”, “húszasok” néha még ortodoxabbak a meghaladni kívánt képviseletében, mint például a “nagy generáció” immár ötven feletti tagjainak többsége. Ugyanis legfogékonyabb időszakunkban, kamaszkorunkban tűnt fel a Beatles, átéltük a beat-forradalmat, a párizsi 68-as diáklázadást, a varsói tüntetéseket, a prágai bevonulást. Még volt honnan átvennünk az értékek tiszteletét is. Minket még tanított a békebeli tanárnemzedék nyugállományba vonulása előtt, és szüleink is emlékeztek a “polgári” világra. Az utánunk következők pedig már csak a langymeleget kapták. Az ő gyermekeik – a techno-zenések –, meg már csak a fogyasztás bűvöletét… De a régit látom az új házak között is. Tudniillik hiába van kész a villa, a kert, a luxuskocsik tengelytörő hepehupákon araszolgatnak a luxusházak luxus garázsába, mert még mindig megengedjük magunknak azt a luxust, hogy az utat utoljára építsük meg. Miként a szocializmus idején megszoktuk. Az meg kit érdekel, hogy emiatt minden sokkal drágább, kényelmetlenebb. És ha a reflex, a mentalitás a közelmúltból ittragadt, akár városnak is hívhatják a falut, vezetése fényévekre van még mindig elmaradva attól a gazdaszemlélettől, ami a hajdani sváb Budakeszire jellemző volt. Itt tartok a töprengésben, amikor az éjszaka közepén megérkezik a szél, a következő zápor előfutára. Ilyenkor nyúl az ember a könyvespolcon Borisz Paszternak kötete után és olvassa újra az Éjszakai szél című verset. “Elcsitult a zaj, duhaj dalok. Virradóra kelni kell. Homály hull lámpafényre mindenütt. A sok ifjú már hazatalált a bálból. Céltalan csupán a szél kereng ugyanazon a benőtt úton, hol víg legényeket követve ment hazafelé a tánc-vigalomból Túl az ajtón lehorgad feje. Nem szívelheti az éji lármát. Vágya, hogy békén fejezze be végül az Éjjel folyó vitáját. Előttük – kert-kerítés fogak. Ők vitáznak – meg nem csendesülnek. Taglalván acsarkodásukat, út mentén a fák seregbe gyűlnek.” Paszternak is elvtárs volt, méghozzá a koszorús költő típusból, de lírája örök értékű, és sohasem privatizált szakszervezeti vagyont családja számára. Nem úgy, mint a névrokon, Paszternák László, a Vasas Szakszervezet nagytekintélyű és nagyhatalmú elnöke, az MSZOSZ szocialista-szociáldemokrata platformjának vezetője, az MSZP immár második ciklusban országgyűlési képviselője. A történet banális: a munkásosztály vagyonának fő őrzője feldarabolta a szakszervezet balatonlellei üdülőjének telkét, és a legértékesebb részeket eladta saját családjának. Itt aztán magánpanziót épített, ahol külföldieket lát vendégül, hiszen “céltalan csupán a szél kereng”. Mindez pedig azért érdekes számunkra (ki tudja már számon tartani, követni az összes korrupciós ügyet?), mert szép példája a “Csak úgy”-ban már emlegetett jelenségnek, hogy az írott és az elektronikus sajtó hírszolgáltatása ketté válik. A Paszternák-ügyet a hét közepén szellőztette meg a Napi Magyarország, majd néhány nap után csatlakozott a Népszabadság is. De ez esetben nem az történt, mint máskor, a televíziós hírszerkesztők nem vetették magukat rögtön a téma után. Mígnem a vasárnapi RTL-Klub híradója végre szólt róla. Mi történhetett? A dolog egyszerű. Van, ahol komolyan veszik a kiegyenlítést. Első hírként lehozták, hogy MeH kézben a (kormány)üdülők egy része, és a szakszervezetek féltik üdülési lehetőségeiket. Eddig is nehéz volt az alacsony beosztású, kispénzű közszolgáknak beutalóhoz jutni, ezután pedig szinte lehetetlen lesz. Csak hát a néző azt nem tudhatja, hogy eddig miért nem juthattak hozzá a televízió által védettek az üdüléshez, és vajon mi igazolja a tényként tálalt prekoncepciót, hogy irgum-burgum a MeH… Aztán már jöhetett – hiszen “céltalan csupán a szél kereng” –, hogy általános megdöbbentést keltett a vasasok szakszervezetében, Paszternák László családtagjainak telekvásárlása. Pedig tényleg uborkaszezon van. Mi sem mutatja jobban, hogy immár a második hét telik el anélkül, hogy az ellenzéki sajtó levezényelte volna a szokásos pergőtüzes támadását. Meg is látszik a népszerűségi mutatókon: ismét jön fel a Fidesz. Ilyenkor lehetne hosszú távú kérdésekkel foglalkozni. Ilyenkor lehetne feltenni azokat az alapkérdéseket, amelyeket soha meg nem tárgyaltunk, vagy elővenni azokat, amelyek megoldásában megakadtunk. Például a közszolgálatiság kérdését. De csak a szokásos hallgatást, vagy elhallgatást regisztrálhatjuk. Mert például azon a héten, amikor Göncz Árpád részvételét hallgatta el a média Kinga szentté avatási miséjén, került sor Csapody Miklósnak a média-kerekasztalt támogató napirend előtti felszólalására: “Tisztelt Ház! Idézettel kezdem: »A közszolgálatiság nemcsak jogszabályok kérdése, hanem jól körülírható, ám nehezen megfogható morális feladat; nem félek a szótól: erkölcs.« Önmagában is sokatmondó, ha mai közéletünkben az »erkölcs« szót a közszolgálatisággal kapcsolatban csak így lehet kimondani, így, amint azt a médiafórumot kezdeményező Pintér Dezső, a TV2 elnöke mondta, aki felhívásában közzétette: nem halasztható tovább a közszolgálatiság értelmezése és a közszolgálati médiumok finanszírozási rendjének kidolgozása. (… A kölcsönös sérelmek felhánytorgatása helyett azonban végre kellene annyira bátornak lennünk, hogy szóba álljuk egymással. (… Mert amikor nem igazít el a jog, talán eligazít az érték, eligazít a visszafogottság és a mérték, és mi ne féljünk kimondani: az erkölcs, a maradék erkölcs.” Majd hivatkozott arra a cikkre, amit 1996-ban az első magyar-magyar csúcs után írtunk a Magyar Nemzetben, a nemzeti minimum elvének megvalósulását látva abban. “Akkor emellett egy javaslattal is éltünk, amely így szólt: »Talán még a megállapodás politikai, jogi jelentőségénél is fontosabb, hogy a közös nyilatkozat - és ez állna a médiaminimumra is - megkerülhetetlen normaképző etikai kódexnek tekinthető. Remélhetőleg rövidesen hazánkban is elérhetjük azt a Nyugaton természetesnek ismert állapotot, melyben a politikai szférában csak olyan szervezetek tevékenykedhetnek sikerrel, melyek a nemzeti érdekek képviseletét vállalják legfontosabb céljuknak, és az ezt tagadókat a társadalom szalonképtelennek tekinti.« Ezen szemlélet minél gyorsabb elterjedésének érdekében tartottuk akkor fontosnak azt a javaslatot, hogy a hazai médiumok is szervezzék meg a tanácskozásukat.” A nemzeti érdek megvitatása pedig azóta sem téma a hazai médiumoknak. Nem csoda, hiszen mint tudjuk Paszternaktól: “céltalan csupán a szél kereng”. Azon a szerdán, amikor nem szóltak Paszternák Lászlóról, a déli Krónika leghosszabban taglalt, kiemelt híre Juszt László mennybemenetele volt, mivel Bócz fővárosi főügyész felmentette a titoksértés vádja alól. Majd visszatért a témára a szerkesztőség este is. De a többi médiumban is kiemelten kezelték az ügyet. Nem tagadom, Petőfi halálának évfordulója is kapott némi publicitást de a határon túli magyarok számára immár az identitás szimbólumának is tekintett költő messze lemaradt a mostani lényeget szimbolizáló Juszt-kezitcsókolom mögött. A legkülönösebb az volt, hogy az erdélyi események közül, a tusnádfürdői Orbán beszédet legteljesebben a 16-óra idézte szombaton: “A Jóisten óvjon meg minket attól, hogy két dolgot összekeverjünk. Legalább is a magyar kormányt mindenképpen óvja meg attól, hogy összekeverjük a taktikai kérdéseket, meg a stratégiai kérdéseket. Kormányon lenni, kormányzatban eredményeket elérni taktikai ügy, a magyar kisebbségek hosszabb távú fönnmaradásának, lehetőleg fölemelkedésének lehetőségeit megteremteni pedig stratégiai kérdés.” Jó tudni, hogy tudja. Sajnos, a mindennapok vergődései, a célzott sajtó és politikai támadások (“céltalan csupán a szél kereng” őt is félrevihetik, beszoríthatják a GDP és a költségvetés látszatproblémáiba. Ráadásul újabban a külpolitikai céljait, lépéseit is kritizálják jobbról és balról egyaránt, mert nem rajong a vajdasági autonómiáért szűkebb és tágabb környezetünk. De hát elvtársuraim! A történelem nem olyan nyílegyenes, mint a Nyevszkij Proszpekt, és ily gyorsan nem érhetjük el évtizedek hibáinak kijavítását, a magyarellenes beállítódás megváltoztatását! De ugyanezen kárhoztatott mentalitás továbbélése, a rövid és hosszú távú célok és érdekek összekeverése érzékelhető a mostani körgyűrű vitán is. Sokan azok közül, akik nemrégen még a környezetvédelem primátusára esküdtek, pozícióba és csapdahelyzetbe kerültek. És a tőke érdeke előtt most ugyanúgy kapitulálnak, mint elődeik hajdan a szocialista “fejlődés” mítoszának presztízse előtt. Mert mit számít az ősláp, a Szentendrei-sziget környezetvédelmi területe, a közelben lakók egészsége, ha a Pilisbe költözött új elit gyorsan, autópályán akar a pesti munkahelyére eljutni… Közben új parancsnoka lett a Magyar Honvédségnek. Fodor Lajos is a katonák erkölcséről, a haza védelméről beszélt, nem a gyors létszámcsökkentésről. Clausewitz – a hadsereg és a hadviselés jeles bölcselője – is azt állítja, a hadsereg elsősorban nem is fegyveres, hanem olyan erkölcsi alakulat, amely csakis abban az esetben képes hivatását, az élet oltalmazását, a szabadság védelmezését teljesíteni, ha erkölcsi készenléte magas fokú, ha erkölcsi színvonala kiemelkedő. Ez az erkölcsi tartás az ügyért vállalt áldozatkészségben, sőt önfeláldozásban mutatkozik meg, valamint abban, hogy hisz a vállalt ügyben. Kívánatos volna, hogy ezen állapot eléréséhez, és tartóssá tételéhez a magyar sajtó is hozzájáruljon mással nem pótolható lehetőségeivel, eszközeivel. Megérjük vajon?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:18 | Sorszám: 127 |
ACZÉL GYÖRGY ÖRÖKÖSEI A magyar sajtó: hitelesek vagy VIP-hitelesek Csütörtökön szobrot állítottak Bemnek. Nem messze attól a helytől, ahol Gábor Áron gyártotta megénekelt (énekeljük még?) “rézágyúit”, a Petőfi és Kossuth utca találkozásánál levő kis téren, Kézdivásárhelyen. Mivel ide Orbán Viktor már nem jutott el (Németh Zsolt államtitkár tolmácsolta üdvözlő szavait), hazánkban még mínuszos hír sem lett belőle. Pedig illenék most jobban figyelni Erdélyre, mert szerintem sokkal fontosabb, jelentősebb, tehát médiafigyelemre méltóbb, ha egy vezető magyar politikus a Székelyföldre látogat, mintha az angol királynő hintaján parádézik. Egyébként is teljesen elakadt a sajtóban a 150 éves évfordulós emlékezések eddig is vékonyan csordogáló folyama. Talán, hogy közeledik halála napja, Petőfiről majd beszélünk egy kicsit. Kivételesen, mert újabban erről a könyörtelen igazmondó és tisztességes költőről sem nagyon szoktunk tudomást venni. Erről panaszkodott csütörtökön a Magyarországról jövök kulturális műsorban Bodolay Géza irodalomtörténész is. Szerinte a jelenlegi politikai helyzet sem kedvez a költő kultuszának: “A konzervatívok azért nem nagyon szeretik, nekik ez túl újat akaró, túlságosan a forradalom gondolatának a képviselője is. (… A másik oldalon viszont az a föltétlen elkötelezettség egy közösség mellett, amelyiknek tagja volt – ez a magyarság –, ez nem rokonszenves azoknak, akik a mai világban azt gondolják, hogy az újfajta ember az nem törődik a szűkebb közönséggel. A világszabadságot ő hirdette meg magyarul, de magyarsághoz való ragaszkodást számtalan versében elmondta. És azok nem tudnak vele mit kezdeni, akik nem föltétlenül ragaszkodnak a magyarságukhoz. Azt gondolják, hogy az egy kabát, amit le lehet tenni. Nem sok közük van hozzá, és ha úgy adódna, akkor más kultúrában is nagyon jól megtalálnák a számításukat.” Igaz mondatok, mégis tévesek. Ugyanis önmeghatározási csapdahelyzet alakult ki. Az közhely ugyan, hogy az SZDSZ-nek szinte semmi köze a liberalizmushoz, de ahogyan nem liberalizmus (hanem a globalizáció elvtelen kiszolgálása) az, amit nálunk tévesen annak tartanak, és oly találóan karikíroz Bodolay, nem lehet a hazai hagyományok szerint konzervatívnak nevezni a vele szemben a nemzeti érdekekért küzdő – jelenleg kormányon levő –, politikai tábort sem. Mivel az angolszász konzervatív filozófia nem szervesült hazánkban (jobbára nem is ismert), a közbeszédben a konzervatív jószerével azonos a régihez, a retrográdhoz való ragaszkodással. És negatív kicsengése is van, hiszen a szocialista korszakban piedesztálra emelt “forradalmár” ellentétének számított. (Maradinak, mint nem sokkal később a “mucsaiak”.) Miközben éppen ez a mostani “konzervatív” tábor, jelesül a Fidesz, vinné tovább legkövetkezetesebben a rendszerváltozást, például az állami pénzek magánzsebekbe történő áramlási helyeinek eldugaszolásával. Ugyanakkor ezek a “konzervatívok” sokkal inkább megfelelnek a történelmi magyar konzervatívok politikai ellenfelei, Kossuth, Deák stb. utódainak, akik viszont liberálisok voltak. Igaz, nemzetiek, “nacionalisták” is. Talán ideje lenne szóhasználatban is visszatérni a taktikai okokból vállalt (a nemzeti jelzőt ugyanis 1990-94 között lejáratta a média) konzervatív elnevezés helyett (amelyből eddig is a nemzeti hagyományokhoz történő ragaszkodást igyekezett hangsúlyozni) az eredeti önazonossághoz. Remélhetően erre utal, hogy a kormányzati oldal egyre gyakrabban hivatkozik a problémák nemzetpolitikai megközelítésére. Azok viszont, akiknek van mit félteniük, vagyont és hatalmat “konzerválniuk” a jelenlegi ellenzékben, sokkal inkább tarthatóak konzervatívnak. De erről – kissé más megközelítésben – írtam már a “Csak úgy”-ban, 1996 októberében: “Bizony, Szekeres úr nemcsak lekezelő és cinikus, de konzervatív is, hiszen ragaszkodik a hagyományokhoz. Az ismert szocialista politikusok közül valószínűleg ő őrizte meg legjobban hajdani, elvtársi stílusát. Mi már megszoktuk ezt, de a július eleji magyar-magyar csúcson igazi meglepetésként hatott felszólalása a határon túli magyarok számára. Amikor Duray Miklós elpanaszolta, hogy az új kormány részéről igyekeztek beavatkozni egyesek a határon túli magyar pártok életébe, minden jelenlevő tudta, hogy melyik eszdéeszes politikusra célzott – Szekeres Imrét kivéve. A frakcióvezető ott is felpattant és a felháborodástól remegő hangon utasította vissza a »vádakat«, majd fenyegetően hozzátette: a kormány tudja, hogy a »határon túliak egyes vezetői nem szeretik«, de legyenek nyugodtak, a kormány sem szereti őket. Mégis, ellenükre is, eleget tesz alkotmányos kötelezettségének. (Támogatunk benneteket, még ha beledöglötök is – szólt az üzenet.) A döbbent csendet a szünet kihirdetésével szakította meg a levezető elnök. A folyosón pedig elkaptam Tőkés László zsörtölődését: »Magyar ajkakról még nem hallottam ilyen mondatokat.«” A hosszú idézetet hirtelen aktualitása is indokolja. A hazai közönség, a szerdai RTL Klub híradóból értesült a legújabb “botrányról”: “Duray Miklós azt állítja, hogy likvidálni akarták. Úgy nyilatkozott, hogy »a meciari titkosszolgálat, a meciari politikával szemben álló szlovák politikai körök és az MSZP-SZDSZ kormány elképzelése« - személyének eltávolítása ügyében - »teljesen megegyezett«. Idézik, »a titkosszolgálati utasítás egyértelmű volt: engem likvidálni kell, ha nem megy politikailag, akkor fizikailag«.” Bár később kiderült, hogy Duray nem mosta össze a szlovák likvidálási szándékot, a hazai félreállításival, itthon Szent–Iványi István tiltakozott, hogy nem volt ilyen SZDSZ politikus. Ha Duray nem hajlandó nevet mondani, nekem is hallgatnom illik. De annyit azért segítenék Szent–Iványinak, hogy azon társai között keresgéljen, akiknek akkor a határon túli magyarokkal való foglalkozás volt a feladatuk… A Magyar Hírlap azért a biztonság kedvéért Forró Evelyn cikkével elkezdte (folytatja?) Duray lejáratását: “Csaknem tíz évvel ezelőtt, 1989 decemberében a prágai kormányhivatal folyosóján az egyik ablakmélyedésben lehajtott fejjel, mozdulatlanul állt egy férfi.(… A magányos férfit azelőtt soha nem láttam, de éreztem, hogy ez nem lehet más, csak ő, akiről azelőtt nálunk is csak szamizdatokban lehetett olvasni, meg azokban az írásokban, amelyek hivatalosan elítélték. Kollégámmal odaléptünk hozzá, és a bemutatkozáskor bizonyossá vált a sejtés, ő Duray Miklós. Eskütételre jött Prágába, mert üzentek neki, hogy ő lesz a nemzetiségügyi miniszter. A háromórás autóút vagy az ötvenperces repülés Pozsony és Prága között azonban fordulatot hozott az életében. A kormányalakítás körül tartott egyezkedéseknek az lett az eredményük, hogy az új vezetőségbe mégsem kellett nemzetiségügyi miniszter. Valószínűleg akkor tört derékba egy még el sem kezdődött politikusi pálya. Ha pszichológus lennék, bizonyára jobban a dolgok mélyére látnék, de mint Duray jó ismerője csak megkockáztatni tudom, hogy az az 1989-es decemberi nap azóta is alapvetően befolyásolja cselekedeteit.” Mi sem jellemzőbb, hogy az akkori magyar újságírók nem ismerték azt a Duray Miklóst, akinek természetesen nem akkor kezdődött politikusi pályája. És semmiféle karrierje nem tört derékba, hiszen nem is akart akkor semmiféle kormány-karriert befutni. Ezt onnan tudom, hogy Budán, Olajos Csaba lakásán, éppen a Prágába indulás előtti percekben készítettem interjút Durayval, és akkor elárulta, hogy Hável kapacitálása ellenére, esze ágában sincs ebben a kormányban szerepet vállalni. (Az már más kérdés, de szimptomatikus, hogy a Világ című hetilapban megjelent beszélgetés szerkesztőjével hosszan kellett veszekednem, hogy hagyja benne “képtelen” kérdésem Szlovákia önállóságáról, és Duray még képtelenebb válaszát, amelyben nemcsak Szlovákia, hanem Ukrajna önállósodását is evidenciaként kezelte. Ez volt különben a téma első felvetése a hazai sajtóban… Sajnos, Forró most sem talál alkalmat a szlovákok kritizálására, most is a radikalizálódó magyarokra, főleg Durayra neheztel: “És miért jutott eszembe a Duray-történet? Mert néha érzékelhető, hogy nem kizárólag belső indíttatásból beszél, cselekszik. Nem azt akarom mondani, hogy nem autonóm; nagyon is az, csak néha rossz tanácsokra hallgat, és elhagyja józan ítélőképessége.” És az ember, csak úgy, eltöpreng. Duray ítélőképességének megítélésére talán nem kellene hajdújánosi hagyományokat feléleszteni. Persze ezt is el fogják majd hallgatni a médiumokban is, mint ahogyan pillanatok alatt lecsengett a VIP hitelek ügye is. Érthető, hiszen a pénteki Szabadság térbe behívott Hann Endre bemutatta a Medián legújabb felméréseit. Ebből kiderült, hogy ismét a Fidesz vezet, amit Ha VIP-hitelekkel magyarázott, hiszen ez az ügy negatívan hatott a szocialisták népszerűségére. A felmérésekből kiderült, hogy a politikai botrányok határozzák meg a közhangulatot. És ha a médiumok már elfogadtatták ezt az emberekkel, akkor ne csodálkozzunk, hogy immár mind a két oldal erőlteti a botrányokat, a konfrontációt. Ami viszont meglepő, az emberek attitűdöt váltottak – hja kérem a sajtó hatalma! – és a békesség kívánása helyett helyeselik a szennyes kiteregetését. Igazuk is van, hiszen csak úgy van esély a tisztulásra, ha legalább tudjuk, hogy kire, mi tapadt. Pedig milyen elánnal láttak neki az ügy felderítésének! Egyes, akkor felfeslett szálait azóta sem varrták el. Az Aktuálisba még június 22.-n, Lengyel Lászlót hívta be Havas Henrik. Felvetésére, hogy Princz kistafírozta a hazai szellemi elitet, Lengyel érdekes választ adott: “Úgy látom, Princz bizonyos mértékben Aczél György örököse. Szóval, ahogy Aczél György a szellemi elitet, bizonyos értelemben folyamatosan figyelemmel kísérte, és megtette azokat a lépéseket, amelyek révén, ez a szellemi elit jelentős része elnyerte azokat a javakat, amelyeket, most mi emlegetünk, (… meg kell mondanom bizonyos értelemben egyszerre mondhatjuk jónak és rossznak is. Mert a szellemi elit olyan értékeit, védte itten, ami a Kádár rendszernek bizonyos értékét is jelenti. Most Princz Gábor,(… úgy látom a névsorból, hogy befutott művészeket, tulajdonképpen a szellemi élet nagy alakjait védelmezte. (… Bizony, Hamletet játszani, azt jelenti, hogy ingyen vagyok a színpadon. És erre, a bankár: végül is most mit nyomorogsz abban az ócska lakásban. Ne csináld már! Van nekünk itt valamink. Kedvezményes hitelünk. Próbálj már meg valamit, hiszen Te a nemzet értéke vagy. És a nemzet értékének maga elé kellett néznie, és arra gondolnia, hogy honnan a nyavalyából lesz nekem eggyel nagyobb lakásom.” Lengyelnek igaza lehet, amit Fenyő János esete is példáz. Halála után írta róla az ÉS-ben Perczel Tamás: “Kétségtelenül volt benne valamilyen reneszánsz vonás, vonzalmaiban és erkölcsében egyaránt. (… Tökéletesen illett rá Huszár Tibor Cosimo Medici jellemzésének néhány mondata. (… Nemcsak stratégiáját, hanem céljait is nagymértékben befolyásolták a ”magánviták” állandó szereplői, az őt körülvevő és komoly intellektuális erőt képviselő kör, Hankiss Elemér, Vásárhelyi Miklós, Pető Iván, Fodor Gábor, Tom Lantos (hogy csak a legismertebbeket említsem), és mindenekelőtt az emlékében is elevenen ható örök példakép dr. Erdős Péter, akitől életszemléletének lényegét kapta. Két éve már érlelődött benne a döntés, hogy legfeljebb alkalmi szövetségeseket keres, de eltávolodva minden tartós köteléktől, önálló hatalmi központtá válik. Talán Vásárhelyi Miklós inspirációjára a XXI. század Miklós Andorává akart felnőni.” Ez a két fiatalember hatalmi centrummá is vált, és rájöttek, hogy vannak ők olyan okosak, mint politikus beszélgető társaik, és önállósodtak. Csak hát az a baj, hogy eleve tisztességtelen módon szerezték vagyonuk (lehetett volna-e másként hazánkban?), tehát hatalmukat is. És eleve csak ilyenné válhatott a jó szándék is. Ütő Endre mesélte, hogy először az Operát akarta Princz szponzorálni. De a közvetítő már a lenyúlható százalékokról is beszélt. (A visszautasítás után ment a Vígszínházhoz) A fő probléma mégis az volt, hogy a demokráciában más a “munkamegosztás”. A közösből osztogatni, bizony a választott, tehát legitim politikusok feladata. Akik a pénzmágnásokkal ellentétben megbukhatnak. És még egy. Ha a dolgok mögé nézünk, akkor akár Havas vagy Lengyel is lehetne ilyen műsor alanya. Az előbbi például Sasad-reklámkönyv, az utóbbi a TVK részvények miatt. Vajon elő tudják-e segíteni átvilágítatlan, VIP-hiteles újságírók és politológusok a megtisztulást?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:18 | Sorszám: 126 |
CSÁRDÁS A FLORIDAI PÁLMÁK ALATT Göncz: a közösséget a kormány testesíti meg Lehet, hogy a kereskedelmi adókat többen nézik, de a közszolgálati televízió még mindig jobb. Persze, a megítélés attól is függ, hogy ki milyen alapon értékel. Pénteken délután az MTV1-n például megváltoztatták az eredeti műsorrendet, és a katasztrófa helyzettel foglalkoztak – bizonyítván, hogy a közösség szenvedése, kiszolgáltatottsága is lehet “szenzáció”. A két nagy kereskedelmi adón ugyanakkor tovább folytatódtak a szokásos szappanoperák. Illetve operácskák. Ugyanis a Gyökerekhez, vagy a Dallashoz képest ezek a latin-amerikai szösszenetek még ezt a lekicsinylő jelzőt sem érdemlik meg. Sokan nézik tehát a bulvárt, de a minőségi és tartalmas (már, amennyire) műsorok zöme még mindig a királyin található. Értelemszerűen a nézők is szellemi színvonaluk, értékpreferenciájuk szerint válogatnak, és nálunk is rövidesen ugyanaz lesz a helyzet mint Nyugaton: a bulvár jellegű kereskedelmi adókat az alacsonyan kvalifikált “plebs” tünteti ki figyelmével, míg a közszolgálatit főleg az “elit” választja. Ha ez bekövetkezik nálunk is, akkor a hirdetések világa az “irányítottságon” kívül egy újabb paradoxonnal gyarapszik: a számosság nem azonos a vásárlóerővel. De ez legyen a hirdetők, meg a televíziós csatornák problémája. A miénk pedig marad az, hogy valami, számunkra is élvezhető műsort találjunk. Szerencsére a sok-sok csatornán nem csak krimi, erotika és horror látható. Lehet tudatosan is keresni, de gyakorta a véletlen segít abban, hogy igazán érdekfeszítő műsorra bukkanjunk. Így jártam szerda este, amikor elakadván a szörfözésben, az ARTE nevű szatellit adó, egy fekete-fehér filmnél álltam meg. Az kötötte le a figyelmemet, amint a kamera egy autóból pásztázta egy tipikus amerikai előváros házait, hogy sehol sem láttam közöttük kerítést. Kedves, ráncos arcú öregemberek pakoltak egy nagy autóba az egyik pálmafa alatt, majd a következő snittben már egy színpadon zenéltek. Egy csárdást játszottak. Rögtön elindítottam a videomagnót, és sikerült megörökítenem a “Tickle in the Heart” című (a műsorújság “Viszketés a szívben” címmel fordította), másfél órás német dokumentumfilmet. Az Epstein testvérekről – Julie, Willie, Max –, illetőleg az általuk feltámasztott zenéről. Kiderült, hogy egy, a század elején, a lengyel-orosz határ mellől, egy Libasha nevű faluból kivándorolt zsidó ruhakereskedő gyermekei, akiket zenekedvelő szüleik óhazából származó zenészekkel tanítattak muzsikálni. Anyjuk állandóan énekelt, és ha Brooklynból a rokonsághoz mentek nyaralni, rögtön tudta a környék, hogy megérkeztek, mert reggeltől estig zenéltek. Szép jiddis zenét. És amikor ide érkeztek a családtörténet mesélésében, aláfestésként megszólalt az “Akácos út”… A legidősebb fiú, Max (született 1912-ben, mint az apám) játszotta hegedűn. A családnak valami rejtélyes kapcsolata lehetett hazánkkal is (talán az anyai ág?), hiszen amikor Berlinben léptek fel, az volt az első kérdésük, hogy van-e itt valaki Magyarországról. (Volt 1 személy.) Erre kérdésre viszont a film nem tért ki. A lényeg ugyanis az volt, hogy bemutassa azokat, akik feltámasztották, szinte világdivattá tették a klezmer zenét. Sokáig csak a zsidó ünnepeken játszották, aztán egy idő után elkezdett fizetni, mondta Willie. Anyagilag, de főleg erkölcsileg. Értékelése szerint ez a zene egy teljes kört írt le, és ugyanazt játsszák most, amit gyerekkorukban, és visszatért Európába is. A század elején a klezmert értéktelennek tartották, mégis feléledt. Képviselői már halottak voltak, amikor Max feltámasztotta zenekarával. “Nélkülünk lehet, hogy el is tűnt volna” – vélte Willie. Most viszont tele vannak tanítványokkal. “Úgy játssz ahogy a szívedből jön, és nagyon hajlékony legyen” – tanácsolja Max. Turnéznak az USA-ban, sőt, még egy berlini fellépést is vállaltak. Ott pillanatok alatt meghódították a főleg fiatal németekből (állítólag csak öt százaléknyi zsidó volt a közönség soraiban) álló hallgatóságot, és a zenekarral harsogta a régi dal (amit mi a “Hegedűs a háztetőn” slágereként ismerünk) refrénjét: yababababoi. Persze, volt ebben a filmben minden, ami dukál, az ősi faluban tett látogatás (a szülők házának már nyoma sincs) a New Yorki ortodox közösség meglátogatása, és természetesen sok zene. A “Pacsirtától” kezdve, lengyel népdalra emlékeztető is. Max néha olyan manírokkal játszott klarinéten, mint amilyeneket gyerekkoromban, Mindszenten az alföldi parasztoktól hallottam a tárogatón. De sajnos, hiányzott mindannak az elemzése, értékelése, ami számomra érdekes volt. Mert azt megtudtuk, hogy az a floridai kisváros, Winmoor – ahova olcsósága és éghajlata miatt Epsteinék és tágabb közösségük immár ötven éve költöztek –, tízezer lakosából háromezer Holocaust túlélő és eredetileg mindenki kelet-európai, és a zene szinte terápia nekik, de azt nem, hogy miként alakult ki ez a sokszínűség, és mi élteti. Nézése közben eszembe jutott az az anekdóta, hogy amikor az ötvenes években szovjet zeneszerző küldöttség látogatott hozzánk, és fogadták őket, Kodály Zoltán Hacsaturján mögött, a második sorban ismerőst, hajdani tanítványt fedezett fel. “Hát maga, Deutsch hogy kerül ide?” – kérdezte Dunajevszkijt, a népszerű operett melódiák szerzőjét. Persze, nem ez adott különös hangsúlyt ennek a dokumentumfilmnek a szememben, hanem a nem régen történt szombathelyi sírgyalázások. Megmondom őszintén, meglepett, hogy a tettesek átlagos hazai huszonévesek voltak. Eddig azt hittem, hogy csupán éretlen, hőzöngő kamaszok tesznek ilyet. És el kellett gondolkozni azon is, hogy miként juthattak el ezek a fiatalemberek ide, milyen téveszmék, milyen hatások érték őket eddig. Vajon hallgattak-e már klezmer zenét, és tudják-e például, hogy nemcsak a hajdani csehszlovák [himnusz szlovák része], hanem az izraeli himnusz alapja is egy magyar népdal? Felvetődik ilyenkor a massmédia felelőssége is, hiszen mikor hallhatnak, láthatnak hasonló műsorokat? Az is, hogy a hírműsorok “szenzációként” tálalják az ilyen eseményeket, és csak az elhatárolódásokig jutunk el (amelyekhez természetesen ezúton csatlakozunk), de a kiváltó okoknak senki sem jár utána. Legfeljebb az obligát multikultúra, és másság aktuálpolitikai indíttatású reklámozásáig jutnak el politikusok és médiamunkások. Pedig érdemes lenne végiggondolni, hogy milyen természetességgel hatnak egymásra a népek és kultúrák, és mennyire nehéz a pontos határokat meghúzni. De nem arról a generálszósz multikultúráról van szó, amint a globalizáció ügynökei sulykolják, hanem arról, hogy a világ zsidóság kultúrájának integráns része az a kelet-európai – és benne kiemelten a magyar – kultúra, amellyel szimbiózisban éltek, élnek. És ez fordítva is igaz. A magyar kultúrának is kihagyhatatlan komponense a helyi, illetőleg a kelet-európai zsidó kultúra. De nemcsak a zsidó. A sváb, a szlovák, a cigány stb. De erről – gyaníthatóan –, ezek az ifjak sehol sem tájékozódhattak. Bár igen korrekt módon nyilatkozta a pénteki Népszabadságban Tordai Péter, a Mazsihisz elnöke, hogy az antiszemitizmus elszigetelt jelenség hazánkban és nem erősödött az utóbbi időben, a médiumok az összetartozás helyett a különállást, az ellentétes érdekek meglétét hangsúlyozzák. Például, amikor a pénteki Krónikában azt nyilatkozta Katona Kálmán, hogy “ráerősíthetek arra, amit a miniszterelnök mondott, senki sem marad, maradt fedél nélkül” a következő blokk a zámolyi cigányokról szólt, akik bizony nem tudni hol fognak lakni, ha el kell hagyniuk a kultúrházat. Kinek kellett volna ezt megoldani – kérdezték az egyik “érintettet”. “Ezt az Orbán Viktor miniszterelnöknek kellett volna megoldani.” – hangzott a válasz. Majd hozzátette: “Ha kell, gyilkolunk. A családunkat nem hagyjuk.” Aztán meg majd jól letolják a szerkesztő uramék a jónépet, hogy mennyire intoleráns. De hogy ehhez ők, mennyivel járultak hozzá állandó provokációjukkal, bezzeg nem fognak említést tenni! Arról sem, hogy mennyire aládolgoznak az ellenzéki pártok politikai céljainak. Például az még a szokásos kormányellenességnek tudható be, hogy a Cohen látogatás utáni AP hírügynökségi értékelést, a rádióban szinte diadalittasan olvasták be minden hírműsorban, de az utána következő csendre semmi magyarázat. Mert azon nem csodálkozik senki, hogy a Magyar Hírlapban ilyen fantáziadús kommentárok látnak napvilágot: “Az amerikai védelmi miniszter arca egy pillanatra megrándult, midőn a magyar miniszterelnök kiejtette a száján az autonómia szócskát. Erre az utóbbi időben túl gyakran emlegetett fogalomra immár nemcsak a Magyarországgal szomszédos államok többségi nemzetei, hanem hamarosan a tengerentúli politikusok is allergiás rohammal reagálnak. William Cohen arcáról - az AP hírügynökség megfogalmazása szerint - a következő volt leolvasható: csak ezt ne.” – de azon már igen, hogy a közszolgálatiban elfelejtik megkérdezni az SZDSZ és az MSZP vezető politikusainak véleményét. Ugyanis ezen pártok még nem is olyan régen, mint a vajdasági magyarok fő védelmezői tűntek fel a médiumokban, tehát illett volna megtudni mostani hallgatásuk okát is. Most aztán felhasználhatnák híresen jó nyugati kapcsolataikat! Újabban viszont azon kampányolnak, hogy jobban kellene a katasztrófákat elhárítani. Szombatra még Göncz Árpád is eljutott Hevesbe. A királyi Híradó kiemelte: “A köztársasági elnök kijelentette: a hajléktalanná vált emberek házainak újjáépítése állami feladat.” Majd az elnök következett: “Azoknak akiknek a biztosítótól összeg nem jut, azoknak mindenféleképpen az ország közösségének a terhére kell felépítenie a házát, és ezt halogatni nem lehet, éppen a legszegényebbeknek a sorsáról van szó, akik – meg merem kockáztatni, - nagyobb része amúgy is társalom alatt él, és önerejéből erre képtelen. Ez tehát közösségi feladat. A közösséget ki testesíti meg? A magyar kormány.” Nagyon kellett ez az elnöki állásfoglalás most. Amikor szinte megoldhatatlan a feladat, sorban az államra, a kormányra testálják megoldását mindazok, akik eddig arról beszéltek, hogy túlterjeszti hatalmát az állam, a kormány. Persze, aztán majd kongatják a vészharangot, hogy mekkora a költségvetési hiány… De ez már ismert trükk. Göncz szavaival viszont talán nem vitatkoznak, és remélhetően az elnök nem visszakozik véleményétől, ha más témában is képviselni fogja a kormány a közösséget. Ez a Híradó foglalkozott azzal a Napi Magyarországban megjelent elemzéssel is, amelyben kimutatták, hogy egyes lapok a választások utáni háromnegyed évben a külföldi sajtóból többnyire csak a velünk szemben kritikus cikkeket közölték. Bár a jelenség nem új, adatoltan Antal Zsolt és Vági Barnabás dolgozta fel először. “A leginkább elmarasztalt lap, a Népszabadság főszerkesztője szerint ezt az elemzést akkor kellene komolyan venni, ha több év sajtótermését megvizsgálták volna. És azt sem tartja szerencsésnek, hogy a tanulmány egyik írója alkalmanként tanácsot ad a Miniszterelnöki Hivatalnak.” – harangozta be a másik fél véleményét a riporter. Majd következett Eötvös Pál telefonon: “Ez akkor volna érdekes, hogy ha egy teljes vizsgálat lenne, tehát ha megnéznénk, hogy mit tudom én, hat éven keresztül, vagy nyolc éven, hát mégis milyen tükröztetése folyt a nyugati sajtó írásainak. De hát én eddig nem láttam ennek szükségét, mert ezt mi a Népszabadság szerkesztőségében gondosan figyeljük, és amelynek hírértéke van, közöljük, aminek nincs hírértéke, nem közöljük.” Bizony, kellenének a hosszú távú trendeket bemutató vizsgálatok is. De enélkül is elhiszem, hogy két-három éve sokkal több pozitív cikket szemléztek, mint most. Sőt, ha még hosszabb távot néznénk, a Burkina Faso-i kommunista pártlap elismerő soraira is rátalálnánk, rögtön a kubai dicséretek után. Csak éppen az 1990-94 közötti időszak lógna ki a sorból… Ezt még értem is. De miért von le egy tanulmány értékéből az, hogy írója a Miniszterelnöki Hivatal számára is dolgozik? Még az SZDSZ is dicsérte a kormányt: “A Szabad Demokraták Szövetsége bíztatónak tekinti, hogy a honvédelmi tárca felülvizsgálja korábbi stratégiáját, és az SZDSZ régóta hangoztatott álláspontjával egyezően, kislétszámú és hatékony hadsereg kialakításával folytatja a haderőreformot. Az SZDSZ bízik abban, hogy a mostani stratégiaváltás részeként 2002-től megszüntetik a kötelező sorkatonai szolgálatot. A szabaddemokraták meggyőződése szerint csak egy kislétszámú, önkéntes és hivatásos hadsereg képes hatékonyan ellátni az ország védelmét.” - tájékoztatta Fodor Gábor az MTI-t szombaton. Vajon ugyanígy gondolja ezt Wachsler Tamás is? 1
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:18 | Sorszám: 125 |
KÉSMÁRK ÉS SZEKERES MÉG MINDIG TABU “Ha azt folytatnánk, amit az előző kormány tett, akkor nem érnénk meg a jövő évet” Baj van. Hat rám a televízió. Ezt onnan tudom, hogy véletlenül beletekintettem a TV2-n futó Friderikusz ismétlésekbe. És maradtam is jó néhány percig. Egészen elviselhetőnek találtam ugyanis azokat a beszélgetéseket, amelyeket néhány éve még nem voltam képes végignézni. És gondolom, nem csak rám jellemző, ez a tévé-butulás, hanem még néhány millió honfitársamra, hiszen kontinensünkön mi, magyarok bámuljuk legtöbbet a dobozt. Érthető is, hiszen valószínűleg nem csak az én életszínvonalam zuhant akkorát úgy jó tíz éve, ami az otthon maradásra, a televíziózásra késztetett. Különösen a Horn-kormánnyal rám köszöntő munkanélküliség “bűne” ez, hiszen attól kezdve már könyvet sem tudtam venni. Persze, az is hozzájárult ehhez az “élményemhez”, hogy azóta még ezt a Friderikusz-féle szellemi mélyrepülést is alulmúló műsorok garmadáját volt szerencsétlenségem regisztrálni. Magának Fridinek is voltak olyan műsorai az RTL-klubon, amelyek még neki sem tetszettek. Csoda-e, hogy nosztalgikusan elmereng az ember a hajdani színvonalon. Csak azt nem értem, hogy az a mucsai-sztár, aki a pénzszerzésben tényleg nagyot alkotott, miképpen kaphatta meg ingyen az MTV-től a lejátszási jogot. Amit pedig nem szokott megkapni a tulajdonostól, a közszolgálati csatornától még a műsor készítője sem. Tudom, mert egyszer megpróbáltam megszerezni néhány igazán értékes dolgot, és Vári Attilától kértem műsorainak kazettáját. Nem volt még ehhez sem joga. (Szerencsére nemrég, a vasárnap délelőtti műsorban ismételték az erdélyi mondákról szóló sorozatának egyik adását, és azt fel tudtam venni. Ami azért mutatja, ha ritkán is, de azért bukkanhatunk gyöngyszemekre is a közszolgálatiban.) Beszélhetek ilyenekről, hiszen fő témámban, a hírműsorokban, kezdődik az uborka szezon. Lassan az lesz a legizgalmasabb hír, hogy Mick Jagger válik. Nem is hagyta ki egyik csatorna sem. Az igazán fontos dolgokról azért tájékoztatni kell a nagyérdeműt! Méghozzá alaposan. Így aztán beszámoltak összes feleségéről (a nem, vagy félig érvényes házasságáról is), gyermekeiről, nagyszámú szeretőiről. Ha nem lett volna ez a katasztrofális esőzési hullám, akkor talán semmi életszagú, fontos dologról nem szereztünk volna tudomást. Még Lázs Sándort is oda irányították egy kiöntött patak partjára, mert úgy látszik, gyorsan lejárt a múltkori politikai bakija utáni kényszerpihenője. Jó is volt. Sikerült is úgy elmondania öt mondatot, hogy egyszer sem tette felelőssé a kormányt Medárdért. És az néző elgondolkodik. Ha annyira hiányzik munkaerő, hogy Lázst még egy hónapig sem lehet nélkülözni, hogyan akarnak ezer embert elküldeni? A mindkét oldalról érkező politikai kritika viszont csak azt érte el, hogy még unalmasabbak legyenek. Újabban például “az SZDSZ nevében Pető Iván például hetente ostromolja a Magyar Rádió Rt. elnökét, tiltsa be a szerda reggeli miniszterelnöki interjúkat, mivel azok – szerinte – egyoldalúan tájékoztatnak”. Mindezt a szombati Magyar Nemzetben, a Kondor Katalinnal készült interjúban olvashattuk. A Kossuth rádió főszerkesztője, aki tudja, hogy “lehetetlenség a hiszterizálódó belpolitikai helyzetben úgy vezetni a Kossuthot, hogy az mindenki megelégedésére szolgáljon”, a mindenkori miniszterelnökkel készült interjúkat közszolgálati feladatnak tartja. Ez eddig rendben is van, és ebben most a Kossuth rádió korrekt módon kiszámítható. Csütörtök este a királyi televízióban viszont olyan Orbán-interjút vetítettek, amely eredetileg nem szerepelt a műsortervben. Jól tették, hiszen az aktuális apropót a kormány egy éves évfordulója adta. De tessék mondani, ezt nem lehetett volna előre kiszámítani? Az interjúban egyébként semmi különös nem volt, ami azt jelzi, hogy végre semmi nincs olyan rendkívüli dolog, ami karakteres állásfoglalást kényszerítene ki. De azért volt egy olyan kijelentése, amire illet mindenkinek felfigyelnie. Az, hogy teljesítményünk és életszínvonalunk minden fejlődés ellenére sem éri még el azt az 1989-es szintet, ahonnan azért indultunk el, hogy javítsunk… Szóval, jó ideig még nem dőlhetünk nyugodtan hátra. Addig is itt vannak nekünk azok a politikai évfordulók, amelyek egyúttal média események is. A kormány elmúlt egy évét például a Miniszterelnöki Hivatal is értékelte. A Népszabadság ismertetőjében olvasható, hogy a dokumentum – címe szerint – a tények és adatok tükrében mutatja be a kabinet eddigi tevékenységét: “A kormány vállalta a népszerűtlen feladatokat, hogy az ország működőképessége fennmaradjon, az államháztartási és a költségvetési hiány ne lépje túl a finanszírozható mértéket. (… A dokumentum szerint a kabinet új alapokra helyezte a privatizációt, és megkezdte a feketegazdaság elleni hatásosabb fellépéshez szükséges jogi környezet kialakítását. A kormány a megnövekedett kormányzati feladatok ellenére csökkentette a közigazgatás létszámát és költségeit. A kabinet működését bemutató dokumentum nagy részletességgel tárgyalja az elmúlt egy évben született gazdasági intézkedéseket, melyek közül többnek a hatása hosszabb távon lesz érzékelhető. (… A kormány komoly erőfeszítéseket tett a nyugdíjak értékállandóságának megőrzése érdekében. (… A külpolitikában nagy hangsúlyt fektetett a kormány a szomszédainkkal való viszony rendezésére.” Szintén e lapból tudhatjuk, hogy a kormány és a koalíció egyéves tevékenységét pedig szombaton a Fejér megyei Kisgyón tartott lakossági fórumon értékelte két vezető politikusa. “Azok a hatások, amelyeket mindenki a saját bőrén érez, az előző kormány gazdaságpolitikájának köszönhetőek. Példaként említette a bankkonszolidációt, amelynek a kamatait most kell törleszteni. Ha azt folytatnánk, amit az előző kormány tett, akkor nem érnénk meg a jövő évet.” – mondta Pető Iván, elválaszthatatlan politikai ikertestvérével, Szekeres Imrével az oldalán. Ugyanis a Horn-kormány önértékeléséből idéztem, hiszen annak is öt éves évfordulója van. De gondolom abból a generálszósz szövegből, ahogy a kormány önmagát értékelte, nem derült ki rögtön mindenki számára. Talán ha idemásolom mit emeltek ki: “A Miniszterelnöki Hivatal kiemelkedő eredménynek tartja a szlovákmagyar alapszerződés létrejöttét és a szigetközi ideiglenes vízpótlás ügyében született megállapodást.” Mit mondjak? Szép volt fiúk! Aki már nem emlékezik mi történt akkortájt, néhány momentum emlékeztetőnek: Ekkor számolták fel a Leumi Bankot (ó boldog idők, “csak” 472 millió vesztesége volt!); ekkorra apadt felére az állami vagyon (azóta már megbecsülni sem meri senki, hogy az elkövetkező három év hatására mennyi maradt… ; az ÉT-ben ekkor nem emelték a minimálbért, a Szonda Ipsos felmérése szerint ekkor javult “rég nem látott mértékben” az ország jövőjének megítélése (a fellendülés a válaszok átlaga alapján az áprilisi 10,6 helyett már 9,4 év múlva is bekövetkezhet); ekkor tette közzé a Medián “Fonnyadó szegfű” címmel a HVG-ben, hogy “ha most volnának parlamenti választások, az MSZP csak mintegy a kétharmadát szerezné meg a tavaly májusi tényleges szavazatainak”; ekkor mérték fel, hogy egy esztendei kormányzás nyomán Horn Gyula népszerűsége alulmúlja Antall József 1991-es népszerűségi indexét; ekkor szüntettek meg több járatot a BKV-nál; ekkor semmisítette meg az Alkotmány Bíróság a Bokros-csomag jelentős részét; ekkor írta a döntésről Kis János filozófus, az SZDSZ exelnöke “Összekuszálódó hatalmi ágak” címmel a Népszabadságban, hogy az AB döntései nyomán a gazdaságpolitika lehetőségei beszűkültek, és azok “súlyos közjogi, politikai és gazdasági dilemmákra világítanak rá”; és ekkor jelentette ki Bokros miniszter, hogy nincs probléma, legfeljebb megváltoztatjuk az alkotmányt. Bizony, nem volt fenékig tejföl az életünk, és most átnézve a Népszabadság és a Magyar Hírlap akkori cikkeit, el kell ismernem, hogy lehetőséget adtak az ellenzéki pártoknak is kritikájuk elmondására. Sőt a Magyar Hírlap olyan összeállításokat közölt, amelyek bőven ellensúlyozták a kormánypropagandát. (Az összeállítások készítői, Szerető Szabolcs és Arató Zsolt viszont már rég nem ott dolgoznak… Akkora felhajtásról persze szó sem volt, mint most, hiszen az írott sajtó hetek óta szinte mással sem foglalkozik. Azok után persze, hogy előtte hónapokon keresztül elemezték a kormány kommunikációját, és Orbán jellemét. De a Horn kormánynak nem kellett hetente olvasnia, azt sem, hogy hol tart éppen a programja megvalósításában. Most a Világgazdaság például sorra vette a minisztériumokat, a HVG összekötötte a század értékelésével, a Népszabadság publicisztikai írásai a sztár politológusok (Lengyel László és bevált társai) kritikáival egészültek ki, a Magyar Hírlap szinte egy egész lapszámot szentel a témának. A sor szinte szünet nélkül folytatható. A HVG kissé önmagát is karikírozva jegyezte meg, hogy “az idei tavasz népszer? társasjátéka a tervezett minisztercserék megtippelése”. Nem szívesen idézek, mert többségben vannak az egészen szélsőséges, szinte gyűlölködő kritikák, és fehér holló az olyan korrekt hangú feldolgozás, mint Körösényi Andrásé (A kormány és feje) a Magyar Nemzetben. Bonifert Mária például így kezdi A koalíció ára című cikkét a 168 órában: "»Ha ez így folytatódik tovább, Magyarország egy éven belül Szlovákia szintjére süllyed« – mondta a minap egy magas rangú EU-diplomata.” A stíluson kívül van még egy jelentős különbség. Öt éve kritizálták ugyan a kormányt ezek a sajtóorgánumok, de az ellenzéket még jobban. Ezért nem követte például a szoclib koalíció népszerűségének csökkenését hasonló arányban az ellenzékének növekedése. Most pedig a két ellenzéki párt kritikája nem is létezik. Pedig rájuk férne. A szocialista és szabad demokrata pártpolitikusok ordenáréságban ugyanis felülmúlják a sajtót. A szocialisták legutóbb például “parasztgyalázat” névvel akcióznak. És a konstruktivitásnak, az eredeti, jobbító ötletnek nyoma sincs… Új távlatot nyitott a HVG azáltal, hogy felmérte: az emberek a század legkedveltebb politikusának Kádár Jánost tartják, és a hetvenes években érezték magukat a legjobban. Ami engem illet, szintén a hetvenes évekre szavazok. Főleg a lányok tetszettek belőle… (Akkor kóboroltam Lengyelországban, voltam egyetemista.) Bár az elektronikus média alaposan elszakadt az írott sajtó témáitól, Kádár, illetőleg halálának tíz éves évfordulója őket is megihlette. Főleg a TV2-t, bebizonyítván, hogy nemcsak Kádár-népe szavaz még most is, hanem a műsorai egy része is azt a kort idézi. Azon nem lepődtem meg, hogy a Napló felmérésére az a válasz született, hogy az emberek több, mint nyolcvan százaléka jobban élt tíz éve, mint most, de hogy a Dáridóban az egyik ismert irredenta nótát semleges szöveggel énekelte Lagzi Lajcsi, azon igen. Ugyanis már a hetvenes években is énekeltük a szegedi Kárász utcán egy–egy mulatozásból megtérve, hogy “Fenyő, fenyő, árva magyar fenyő, miért csillog könny, a gyémánt szemeden?” Úgy látszik még mindig nem ajánlatos a médiumokból megtudni, hogy milyen szél fúj Késmárk felől, és hogy “Gyergyó felől hírt hoz a szél, árva székely kalászokból panaszos a kenyér”. A Jó estét Magyarországban pedig a következő tudósítást láthattuk: “Bemondó: Kedden bezárnak egy hotelt Budapesten és a tulajdonosok szerint elképzelhető, hogy az ott lakó, főként nyugati turistákat karhatalommal tessékelik majd ki. Az Ernitus szállodáról van szó, amelynek VII. kerületi épületét 190 milliós postabanki hitelből újította fel az Ernitus kft. Ez a cég, részben a pénzintézet tulajdona. A kft. a szállodát bérbe adta, a hitelt a bérleti díjakból szerette volna törleszteni. A hotel már két éve üzemel, de eddig sem a bérlő, sem tulajdonos nem fizetett vissza egyetlen fillért sem a Postabanknak. Riporter (Wels Péter Mátyás): Ezek a turisták most érkeztek, és nem tudják, hogy rövidesen menniük kell. A Hotel Ernitusba ugyanis kedden rendőrökkel megerősített hatósági végrehajtó érkezik, hogy a szállodából eltávolítsa a vendégeket és a tulajdonost. Blaskovits László ügyvezető Ernitus kft.: ide jön a karhatalom a rendőri segédlettel , a végrehajtás során a külföldi turistákat kitessékelik a szállodából.” És így tovább. Csupán az nem derül ki belőle, hogy a Szekeres család szálloda ügyének újabb állomásáról van szó… És ha e rövid hír minden csúsztatására kitérnék, új cikket kellene írnom. Mikor fog véget érni a Kádár-korszak a fejekben, ha a médiumokban még mindig tartja magát?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:17 | Sorszám: 124 |
Az RTL-Klub meg kollektíven mennyen a jó édesanyjába Trópusi hőség van. A parlament pihen. Ez lenne az uborkaszezon. Mégis hemzsegnek a sajtóban a valódi és a kitalált hírek. A búzaválságtól a szerkesztőségi házkutatásokon keresztül a bálokig. A média többsége egy elnyújtott tb-nekrológot közöl. Egyik része a megboldogult önkormányzatoknak állít síremléket, másik megrendülve tiszteleg Cser Ágnes tragédiája előtt. Ebbe a kánikulai világvége hangulatba csapódott be - sajnos nem csak képletesen -, egy katonai repülőgép. És nekilódult a gépezet. A honvédség rossz felszereléssel ellátott, rosszul fizetett emberei menteni, tüzet oltani indultak, az élenjáró technikával és mentalitással dolgozó sajtómunkások „tájékoztatni”. És ebből is csak egy újabb szennyáradat ömlött elénk. Mint hetek óta megállás nélkül. Ugyanis a választások óta nemcsak az derült ki, hogy az SZDSZ-es köménymag magára (és hű sajtósaira) maradt, az MSZP kicsinyes módon egymás ellen acsarkodó csoportokra esett szét, és végérvényesen lelepleződött az sikerpropaganda, hanem az is, hogy mennyi mocskot fedezett eddig a média. És nemcsak a kiapadhatatlan forrásként bugyogó korrupciós ügyekre gondolok. Kezdődött talán az ÉS-ben Kenedi János "A (Történeti) Hivatal áldozata"i című meghatározhatatlan műfajú írásával. Ebből kiderült, hogy milyen álságos azon hajdani megfigyeltek „kiszolgálása”, akik szeretnének betekinteni a róluk született aktákba. A legdöbbenetesebb az, hogy egy dologra ügyelnek aprólékosan a hivatal munkatársai. A tettesek védelmére. Mert nekik aztán ma is vannak jogaik. És hogy ezek véletlenül se sérüljenek, minden elképzelhető nevet ki kell satírozni az átadott iratokon. Ezért aztán olyan „vicces” esetek is előfordulhatnak, mint Hodosán Rózáé. Ő megkapta a jelentést az 1988 június 16-ai Batthyány-örökmécsesnél történt „eseményről”, de azon még második férjének Demszky Gábornak a nevét is besatírozták. Az sem befolyásolta a szakértőket, hogy ez az irat csorbítatlanul is megjelent már Kenedi "Kis Állambiztonsági Olvasókönyvében". Bizony, így kell még ma is megalázni azokat, akik a szocializmus ellen léptek fel valaha. A világon mindenütt hatalmas botrány lenne a dologból, hiszen azóta ömlenek az ÉS-be ismert közéleti személyiségek írásai hasonló „kalandokról”. De nálunk úgy lapul minden érintett, mint a híg állati melléktermék a fűben. A közszolgálati pedig befogja szemét, fülét. De főleg a száját. És örülök megérzésemnek, hogy nemcsak nem kértem ki a rólam szóló iratokat, hanem akkor sem mentem be tavaly nyáron, amikor levelet kaptam a cégtől, hogy megsemmisítése előtt megtekinthetem az Antall-kormány idején rólam készült megfigyelés eredményét. De igazolást nem adnak róla... (Talán egyszer jut hely és idő ennek az abszurdnak az elmesélésére is.) Ugyanis egyre nyilvánvalóbb, hogy a hajdani megfigyelők érdekében hozott - az ügynöktörvény érintettjeivel alaposan megspékelt - szoclib parlamenti többség olyan törvényt hozott, amely csak arra jó, hogy továbbra is minden titokban maradjon. Azt meg talán nem kell hangsúlyozni miért akadályozta meg eme tábor, hogy az újságírók is az ügynöktörvény hatálya alá essenek, hiszen ez a napnál világosabb lehet azok számára, akik rászánják magukat arra a kényelmetlenségre, hogy bele gondoljanak, miért olyan a hazai média, amilyen... Ehhez járultak az újabban megint elszaporodott „kiszivárogtatások”. Kezdődött a Népszavához eljuttatott Nemcsók-féle megállapodás tervezettel, aztán folytatódott a Kunos-Surányi telefonlehallgatással, majd a Baja-dosszié néhány lapjával. Régi, szép mozgalmi hagyomány ez. Amikor 1990-ben Berki Mihály tábornok személyi anyagából a 168 óra hetilap egy kézzel írt dokumentumot közölt, hogy ezzel is megkísérelje lejáratni, a honvédelmi minisztérium új vezetése ellenőrizte, hogy vajon a náluk hétpecsétes titokként őrzött (mert hát mi van nemzetbiztonsági szempontból kényesebb dolog, mint a tábornoki kar minden szempontra kiterjedő adatainak idegen kézbe kerülése) személyi kartonban található dokumentumról van-e szó. Meglepetésükre kiderült, hogy néhány - a kiváló tábornokra bizonyos szempontokból terhelőnek számító - dokumentum hiányzik. Még 1989 végén átrendezték, és akkor kivettek belőle néhány „felesleges” lapot. Az egyik meg sem állt a liberális hetilapig... Aztán kiderült, hogy a teljes tábornoki kar múltja hasonló kozmetikázáson ment keresztül. Jobb bele sem gondolni, hogy kiknek a kezébe kerülhettek ezek. A botrány nem tört ki, mert a „felfedezés” szűk körben maradt. De az akkor hatalomra jutott, nemrég még ellenzéki (a szocializmus ellenzéke voltak) politikusokkal kapcsolatos „dokumentumok” sorozata jutott el az újságokhoz. Becsületükre legyen mondva, nem igen közölték azokat. Kivétel azért akkor is akadt. Például a Hócipő, amelyik Raffay Ernő állítólagos feljelentő levelét közölte. (Nem facsimilében, hanem saját betűi alá odakopírozva az államtitkár aláírását. Akkor csak a Világ című hetilap volt hajlandó ennek valódi történetét közölni.) A sajtó pedig felzúdult, és egy bizonyos része azóta is lelkesen járatja le mind a honvédelemmel foglalkozó politikusok személyét, mind a honvédelem ügyét. Azóta sokat „fejlődött” a tájékoztatás. Szinte minden sajtóorgánum leközöl mindent, ami szenzációsnak tűnik. Amikor pedig a rendőrség vagy az ügyészség „visszaszól” egységesen háborodik fel a sajtószabadság védelmében. Az eszébe sem jut, hogy a nemzetbiztonságnak a tájékoztatás is a része. (Örömmel hallottam az Esti Krónikában hivatalba lépésekor Kövér László miniszter fejtegetését a nemzetbiztonság komplexitásáról.) Pedig a nemzetbiztonság korszerű komplex felfogásába minden beleértendő, ami a biztonságot befolyásolja. Ezek közé tartozik a sajtó is. A modern pluralista, demokratikus társadalmakban a médiumok a tudatformálás egyik döntő eszközévé váltak, és nemzetbiztonsági hatásukat nyugaton a kormányzati szervek alapelvként kezelik tevékenységük során. A sajtó nemcsak a külpolitikai értelemben vett biztonság esetén lehet stratégiai fegyver, hanem egy országban a létező szociális feszültségeket esetleg rossz irányba befolyásolhatják. Az általánosságokon túl külön kérdés az államtitok és a szolgálati titok esetlegesen a sajtóban történő megjelenése. Nálunk pedig a biztonság újabban le van tudva a NATO tagsággal. Ha már sajtómunkásaink nem emlékeznek Kossuth Lajosnak éppen 150 esztendeje, júliusban, a honvédelemmel kapcsolatban elhangzott szavaira - „mert minden szövetségi érintkezések mellett is élni nem fog azon nemzet, kit nem saját életereje tart fel, hanem csak másoknak gyámolítása.” - akkor legalább a mai nyugati példákat ismerhetnék. (Egyszer talán azokat is megírhatom valahol.) Mert nálunk most nagy a felháborodás, hogy beavatkoznak a sajtószabadságba, és ez külön műsorok témája is. Legutóbb (július 20.) az Aktuálisban beszélgetettek róla. A háttéranyagban (Szörényi Péter munkája) a következő mondat hangzott el a házkutatásokról: „A kérdés az, hogy sikerül-e a mindenkori hatalomhoz lojálisabb sajtót kierőszakolni.” A polgár pedig elgondolkozik rajta, hogy viccet hallott-e? Netán nem elég lojális most a Napi Magyarország? Vagy nem a legitim politikai hatalom mozgatja a szálakat? Akkor kik? Kocsi Ilona főszerkesztő szerint „Az újságíró nem tud mit tenni, a köz érdekét nézi.” Igaza van. Erre jó példa a Népszava tavaszi döntése. De honnan tudjuk mi a köz érdeke? Az újságíró mondja meg? Ezt remélem senki sem gondolja komolyan. Bizony, mindig a hiányzó nemzeti stratégia kérdésébe ütközünk bele, hiszen akkor az újságíróknak is lenne mihez igazodniuk. De legalább az alapnormákhoz igazodnának. A repülőtragédia megrázó volt. Már a rádióhír után felháborodva telefonált egy katonatiszt barátom, hogy csak a repülő ára volt fontos, a hősi halált halt személy nem. Miközben könnyeimmel küszködve néztem a TV 2 tudósítását, igencsak ledöbbentem a következő mondatokon: „Állítólag a kecskeméti ezred gépei közül a legtöbb azért üzemképtelen, mert a kormány nem vásárolt hozzájuk alkatrészeket. A TV 2 információi szerint így a huszonnyolc MIG 29-ből alig ötöt tudnak megfeszített munkával reptetni. Úgy tudjuk, hogy a pénzhiány miatt a műszakiak alkatrészbázisként használják a legtöbb gépet és éppen azt szerelik ki belőlük, amire szükség van.” Még ha igaz lenne is, szabad ilyet nyilvánosságra hozni? De nem igaz. Viszont tetten érhető ezen mondatokban az a magatartás, ami miatt honvédségünk jelenlegi állapotáért a sajtó felelőssége meghatározó. De lényeg a szenzáció. (A Tények 16 percet szánt a témának. Ellenkező véglet a királyi Híradó, amely hatodik hírként tálalta.) Ezért rohantak a kifutópályán keresztül az újságírók autói, miközben másik repülő is volt a légtérben. Csoda, hogy nem lett nagyobb katasztrófa. Azon viszont nem csodálkoznék, ha ezentúl kitiltanák a magán autókat ilyen helyekről... De amit az RTL klub művelt az egyenesen döbbenetes. Miközben a pilóta égő holttestét mutatták a következőket olvasta be Szellő István: „A légi bemutatóra számos újságírót, televízióst meghívtak, hogy az augusztusi repülőnapot beharangozó látványos eseményekről tájékozódjék a nyilvánosság. Feltételezhető, hogy a tragédia megrendülést okozott a katonáknak. Mi másnak tulajdonítható, hogy magukról megfeledkezve néhányan elvesztették a fejüket és a jelen lévő tévéseket durván inzultálták. A baleset helyszínén levő operatőröket, újságírókat elkezdték lökdösni, majd megpróbálták elvenni tőlük a tragédiáról készült felvételeket. Csak remélni tudjuk, hogy mindez a bajtársuk halála miatti sokkos állapot következménye volt, és később lehiggadva, józanul tekintenek majd vissza a történtekre. Az RTL klub a maga részéről kijelenti: munkatársaink a közvélemény hiteles és gyors tájékoztatása érdekében dolgoztak ezen az eseményen is. Tiszteletben tartjuk a tájékoztatásra vonatkozó jogi szabályozásokat, és elutasítjuk a közvélemény tájékoztatását megakadályozó minden fellépést.” Lehiggadva mondom, hogy örüljenek a tisztek visszafogottságának. És szégyelljék magukat azok, akik az erkölcsi normákkal sincsenek tisztában. A „téjékoztatottak” reakciójára pedig jó példa, hogy az Internetto törzsasztalában az addig élesen szembenálló szoclibek és nemzetiek most nagyon is egyetértettek. Néhány példa: „Szégyenletes, hogy a magyar kormányok az ország szuverenitását biztosítani hivatott fegyveres erőket és testületeket, a rendvédelmi szerveket tartósan olyan anyagi körülmények között működtetik, hogy szinte semmire sem biztosítják a szükséges és elégséges pénzeszközöket. (...) Illetékes uraim! Ébresztő! Föl! (...) Tiszteletem a hősöknek, akik a hazáért adták az életüket.” (HJM) „Sajnálom a pilótát, és fejet hajtok előtte. A többiek előtt is, akik még repülnek. Az RTL-Klub meg kollektíven mennyen a jó édesanyjába.” (Trebitsch) „Ami pedig a hadseregnek juttatott pénzt illeti : nevetséges. Magyarország a világ egyik legnagyobb tűzfészkének a bejáratánál fekszik és ha támadás érné, akkor a következő lenne a helyzet : a gépek 50%-a nem tudna elindulni. (...) Szóval a hadseregünket egyszerűen újra fel kellene szerelni.” (aTTiLa) „Végtelenül ízléstelennek tartom, hogy »tájékoztatás« címszó alatt, - még ha a képet »úsztatva« is - képesek voltak bemutatni a szerencsétlen pilóta földi maradványait. A képek után - amelyeken ezen kívül látható volt, hogy a híradósokat lökdösték el a helyszínről - egy álszent monológ következett arról, hogy így tájékoztatás, úgy jogok, stb. Arra senki nem gondol, hogy egy ember volt, családdal, barátokkal, ismerősökkel ??? De gyűlölöm az ilyet. Na és a bevezető szöveg: Kedves nézőink, az RTL Klub stábjának köszönhetően most láthatják utoljára életben a pilótát ! Gusztustalan.” (TaTTi) Ezzel a tragédiával az előző kormány egy újabb szennyes titka lepleződött le. Pedig sokan próbáltak tenni ellene. Az 1995 őszi baleset után szeptember 26-án például Csapody Miklós tett fel azonnali kérdést Keleti miniszternek repülési órákkal kapcsolatban, aki azzal ütötte el a kérdés élét, hogy ő maga is repült 32 percet. Csapody viszontválaszából: „Azonban az, amit átlagként említett, véleményem szerint pusztán ahhoz elegendő, hogy fiatal emberek kerüljenek egy olyan országban kijelölve a halálra, ahol nincs halálos ítélet, ahol nincs halálbüntetés.” A halálnak nem igen lehet értelme. Kivéve a hazájukért meghalt hősök halálát. De beszél itt most valaki a médiumokban hazáról, honvédelemről?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:17 | Sorszám: 123 |
JÖNNEK AZ ALCSÚTIAK VISSZAEMLÉKEZÉSEI? Pénteken felhívott a Köztársaság-térről egy kedves, virtuális ismerősöm (csak az internetes vitafórumokról és a telefonból ismerjük egymást) és megkérdezte, nem tűnt-e fel, hogy mennyit és hogyan szerepelt az elmúlt napokban Orbán Viktor a közszolgálatiban, ugyanis ezt még nem tettem szóvá a Csak úgy sorozatban. Nemsokára jönnek az alcsúti iskolatársak visszaemlékezései, de talán az ottani óvodát is bemutatják — jelezte előre az elkerülhetetlent. De bizony feltűnt, válaszoltam, és jól elvitatkozgattam vele az emberi elfogultságról és érzékenységről, hiszen Horn túlszereplése idején egyszer sem jelzett. Keramikusművész barátnőm pedig arra hívta fel figyelmemet, hogy az RTL-klub késő esti, Országház című műsorában milyen nagy szerepet kaptak a társadalombiztosítási önkormányzatok felszámolásával kapcsolatban a szocialista, illetőleg a velük érdekszövetségben levő szakszervezeti politikusok. Ezenkívül is kiemelt témája ez a rádió krónikáinak. Ha semmi mást, annyi tanulságot levonhat ebből az ember, hogy az elfogultságok kormányváltás közben is működnek, és igazán nehéz dolga van a közszolgálatinak, ha minden igénynek meg akar felelni. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: tényleg csak elfogultságokról lenne szó. És tényleg olyan nehéz objektívnek maradni? Mindenesetre a nosztalgiára fogékonyak egy dolognak igazán örülhetnek. Miképpen az előző választások után, mintegy varázsütésre feléledtek a már-már feledni vélt, a létezett szocializmusra jellemző viselkedésformák (például sokan elkezdtek félni, még többen pedig törleszkedni), azonképpen most a hazai médiumok 1990-94 közötti hiperkritikus attitűdjének feltámadását figyelhetik meg. Elméletileg örülhetünk tehát, hiszen a sajtó végre ismét azt teszi amit tennie kell. Például néha már oknyomozást is folytat. Vagy a választások után megtáltosodik és leleplez, mint a TV2 egyre jobb, Forrónyomon című műsora (az a kriminális Kezitcsókolom Lacika nyomába sem jöhet társadalmi érzékenység szempontjából), amelyben például nemcsak azt az összefüggést világították meg, hogy az elmúlt évek mezőgazdasági politikája következtében elnéptelenedett falvak eredeti közösségi kohéziójukat elvesztvén védtelenné váltak az ott is egyre növekvő bűnözéssel szemben, hanem bemutatták azt is, hogy a színesfém kereskedők maguk adnak szakmai tanácsot az útjelző táblák megvehető állapotba hozására. (május 21.) A néző pedig csodálkozik. A rendőrök miért nem képesek erre a leleplezésre? Azon viszont már nem lepődik meg, hogy lassan a médiumok legfontosabb munkatársa a bűnügyi tudósító lesz. Persze a politikai szféra kritikájának feléledésén örvendezhetünk igazán. Ezen örömünket csak az árnyékolja be, hogy miért kellett erre ennyit várni. Egyáltalán miért volt ez a négyéves pauza? Persze, az elfogultság mindenkire jellemző, és vannak akik másképpen látták. Horn Gyula például kifejezetten üldözöttnek érezte magát. „Hogy ne rébuszokban beszéljek: a gyalázkodásba, amit például Lengyel Lászlótól vagy Tamás Ervintől, a Népszabadság főszerkesztő-helyettesétől kaptam az elmúlt négy évben, abba egy bivaly is belerokkant volna.” — mondta a Magyar Hírlapnak adott interjújában még június 13-án. Erre válaszolta Tamás Ervin [bivalygyalász] a Napkeltében (június 26.), hogy meglepte a volt kormányfő, de hozzátette, hogy „szeretném, ha a konzervatív sajtó úgy viselkedne a mostani négy évben, ahogy a mi lapunk viselkedett az elmúlt négy évben.” Ezen viszont én lepődtem meg. Ennyire másképpen látszik ugyanaz, ha szerkesztjük, vagy ha olvassuk? (Az persze más kérdés, hogy a minőségi „konzervatív” újságírás is csak vágyálom egyenlőre. No de tett is azért elég sokat a ballib média és politikai elit, hogy ilyen ne alakulhasson ki hazánkban — bár csírái fellelhetőek a Magyar Nemzetben és a Demokratában. De tessék mondani, nem lehetne egyszer már ebben az országban párt és ideológiai kötődés nélküli, csak a nemzetnek és a valóságnak elkötelezett sajtóterméket létrehozni?) Sokkal jellemzőbbnek hatott ugyanebben a műsorban a szókimondó, kritikus Népszabadság képnél az, amit Lengyel László mondott a most lezárult (?) korszakról. A miniszterek nem mertek vele irodájukban beszélgetni, inkább meghívták egy sétára. (Ha a nemrég napvilágra került lehallgatásra gondolunk, Lengyel megjegyzésének fényében esetleg újabb meglepetésekre számíthatunk. Bár az már világbotrány lenne, ha kiderülne, hogy még a minisztereket is lehallgatták.) A sajtó egy része pedig végre ismét kéjelegve tobzódik. Talán már direkt hiányzott is nekik. Nemrég olvashattuk itt (június 4.) Tamás Ervin őszinte és önkritikus (?) emlékezését arról, hogy úgy élvezték akkor a politikusok szétcincálását, mint a pitbullok a megragadott húsdarabét. Most ismét ilyeneket olvashatunk a július 9-i Mancsban: „Boross államférfi és főpincér (istenem, ki gondolta volna, hogy annyi év után megint lehet majd főpincérezni —már direkt hiányzott) kapásból szigorúbb idegenrendészeti szabályozást helyezett kilátásba, mert evvel, ugye, nem tévedhet nagyot, sajnos, a lakosság nem kis hányadának vérbe borul a szeme, ha idegenekről hall, hacsak már előtte agyvérzést nem kapott a cigány szó hallatán.” Majd ismét következik az összjáték: „De van még egy kis probléma evvel a rendrakásüggyel: ha Pintér Sándor belügyminiszterként tényleg úgy hozza a csapatát, ahogy azt a hétfői Népszabadság írta, akkor lehet, hogy az új rendőri vezetés a bosszúállással és a régi sérelmek megtorlásával foglalkozik majd elsősorban. Pintér minisztert senki sem vádolta avval, hogy nagyvonalú lenne.” A Mancs néhány újságíróját sem... Nagy tehát a felelőssége egyeseknek. Meghatározó jelentősége lesz ugyanis, hogy most melyik Tamás Ervin kerül előtérbe. Sajnos, bizonyos tendenciák már előre láthatóak, és egyes lapok kiszámíthatóak. Az elmúlt héten fontosabbnak láttam az Albacomp ügyet megírni, ezért kimaradt például az a rész, amelyben azt írtam, hogy várható például az ÉS Pintér Sándor ellenes cikke. Másnap láthattam, hogy egy kicsit tévedtem. Több cikk is megjelent a témáról egyszerre... Még az sem zavarja egyes médiumokat, hogy bizonyos témákban hiteltelen embereket szerepeltetnek. Mert ugyan ki veheti a biztosítottak érdekében történő fellépésnek — a sok szempontból kiváló politikus — Nagy Sándor kirohanásait a társadalombiztosítási önkormányzatok ügyében, hiszen szinte napra öt éve volt, hogy ő a nyugdíjbiztosítás elnökeként, Sándor László pedig az egészségbiztosítási elnökként első intézkedésükkel horribilis fizetést állapítottak meg saját maguknak. (Ez ellen tiltakozván mondott le akkor Forgács Pál.) De ismét tanúi lehettünk az elmúlt hetekben a politikai csoportosulások és a média összjátékának is. Pár hónapja például hatalmas energiával kritizálták a kisgazdákat választási programjuk, illetőleg választási szólamaik bizonyos „populista” elemei miatt, Némelyik jogos is volt. Például a halálbüntetés. Most ezek jelentős része kimaradt a kormányprogramból. Erre azt kezdték el gúnyolni, hogy miért nem kerültek ezek be a kormányprogramba. Ha sapka van a fején, ha nincs... De az összkép nem ilyen egyszerű. A médiaelit ugyanis kettős játékot űz. Egyrészt kezéből eteti a politikai elit újonnan csúcsra jutott tagjait — tehát ugyanúgy és ugyanolyan módszerekkel népszerűsíti őket, mit az előzőt, amelyikkel azért sokkal inkább egylényegű volt — hátha sikerül kiemelkedő anyagi juttatásukat és befolyásukat átmentenie. Ha mégsem, akkor azt a sorsot szánják neki, mint az Antall-kormánynak. (Ez pedig nem lesz olyan könnyű, hiszen tapasztalhatjuk, hogy a Fidesz sokkal keményebb és pragmatikusabb hatalomgyakorló, mint az 1990-ben hozzájuk képest naiv széplelkűek gyülekezetének bizonyuló MDF garnitúra. Ennek a felismerése is némi igazodásra készteti a médiaelitet.) Másrészt állandó össztűzzel igyekszik elbizonytalanítani a polgári szövetséget, hiszen a szocialisták vesztettek ugyan, de most már a korábbinál sokkal nagyobb gazdasági potenciál áll mögöttük (Hankiss Elemér), tehát van miből és van miért küzdeniük. Mivel a parlamenti többség eddigi lépései is ezen gazdasági potenciál zavartalan bővítése ellen hatnak, a szocialisták megmérgesedtek és Baja Ferenc be is jelentette, hogy szakítanak a beígért konstruktív ellenzékiséggel. Ezt a Kard ki kard! politikát feltehetően megfelelő média támogatás kíséri majd. Addig is kissé furcsa dolog szocialista szájból (Kovács László) hallani, hogy diktatórikus a hatalom. Visszatérvén a bevezetőben olvasható telefon témájához. A sok-sok helyeselhető mellett, persze, hogy vannak már olyan ténykedései is a kormánynak, amelyek nem tetszenek. Akár a külpolitikában sem, hiszen járt már némi német nehezteléssel túlhangsúlyozott francia orientációnk (remélem ezt most sikerül elkerülnünk), vagy akár a budakeszi verebek által csiripelt hír, Jeszenszky Géza washingtoni nagyköveti jelöléséről. De még nincs itt a kritizálás ideje. Nem tetszik a Híradó és a Napkelte néhány túllihegő megoldása sem. De például a televízióban és a rádióban sugárzott Orbán interjúkat szükségesnek látom. Illendő ilyenkor egy exkluzív bemutatás és ismereteket is pótolt. Csak az lenne baj, ha horngyulai gyakoriságúvá és semmitmondóvá válnának. (Bár az igazán meglepő, hogy a királyi televízió a szokásos megoldással élt. Az utolsó pillanatban, műsorváltoztatásként közölték az interjú tényét és időpontját. Nem tudták, hogy új kormányfőt fognak hivatalába beiktatni?) Az interjú alanyáról inkább nem írnék semmit, mert olyan dicsérő-törleszkedő cikkeket lehet olvasni, hogy röstellném, ha íróik közé sorolnának, inkább a riporterekről beszélnék. Feledy Péter rutinosan találta meg azt a finoman távolságtartó, mégis bennfentesnek tűnő hangot, ami üdítően hatott az előző kormányfővel interjút készítők alázatossága után. Mégis kritizálták, hogy nem volt elég kemény. Igaz. lehetett volna. De ehhez az alkalomhoz nem illett a keménykedés. (A rádiós interjúra helyhiány miatt, később térek vissza. Meg a focira is.) A legfőbb problémánk azonban továbbra sem a sajtó, hanem a közbiztonság. A napokban kifogytak a pisztolyok a fővárosi fegyver szaküzletekből. A parlament tagjainak ugyanis automatikusan joguk van vásárlásukhoz. Magukra tehát gondoltak már az új képviselők. De vajon minket vajon ki fog védeni?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:16 | Sorszám: 122 |
BEROBBANÓ KORMÁNYPROGRAM Csurka István: mindig az átállók intézik el, hogy lényegében semmi sem változzék Védjen meg téged a magyar rendőrség — szól az új magyar „jókívánság”. Az a nap, amelynek azért kellett volna történelminek lennie, mert a felkért miniszterelnök kormányprogramját bemutató beszédét tartotta, attól vált ismertté, hogy ezt a beszédet megelőzte a négy életet kioltó, és számtalan sebesülést okozó belvárosi robbantás. Már erre reagálva kellett kiemelni Orbánnak, hogy „a megalakuló kormány céljai közül első, hogy a polgárokat és családjaikat megszabadítsa a félelemtől. Nem nyugodhatunk bele, hogy brutális gyilkosságok, robbantások, rablótámadások életünk mindennapi részeivé váljanak.” Ha már a változásokat kezdtem számba venni a múltkor, el kellett gondolkoznom a televízióban látott borzalmas képek hatására (most helyeslem, hogy nem a politikai protokollal kezdtek a híradók), hogy vajon új szakasz kezdődött-e a hazai maffiásodásban, vagy csupán egy évek óta tartó folyamat látványos kiteljesedéséről van szó. Látszólag nem történt más, csupán véletlenül ezen a napon haltak meg teljesen vétlen személyek, járókelők. Elméletileg bekövetkezhetett volna ez korábban is, például a Szépvölgyi úti robbantásnál. Mégis új szakasz kezdetéről van szó. Ez a robbantás ugyanis — amelyet mintha látványtervezők készítették volna elő, ködgép helyett hatalmas gomolygó lőporfüsttel —, valójában egy üzenet volt: még akkor sem menekül meg senki, ha óvodásokkal véteti körül magát. De az óvodások sem! Ugyanúgy üzentek ezzel a merénylettel is, mint Fenyő János megölésével. De amíg az csak a magyar elitnek szóló hadüzenet volt, most az egész magyar társadalom arcába vágták a kesztyűt. Most megfélemlíteni akartak. Boros Tamást bármikor kivégezhették volna, bárhogyan. (Egyik alvezére például nyomtalanul tűnt el, csak kocsiját találták meg.) Nem lehet véletlen, hogy itt és most történt az eset. A biztonságra vigyázó szervek asszisztálásával. Kiderült, hogy a bombát rejtő, napok óta ott álló kisautót azért nem ellenőrizték sem a rendőrök, sem a közterület felügyelők, mert a „védett zónában” volt, ahol csak engedéllyel szabadna parkolni. (Esti krónika július 2.) Megáll az ember esze ekkora trehányságon. Az Inernettoban olvastam, hogy egy hazalátogató amerikás magyart leállítottak az Andrássy úton a rendőrök. Ő lassan kiszállt, terpeszbe állt, s két kezével rátámaszkodott a kocsi tetejére. Így szokta meg az USA-ban. Erre a rendőrök ijedtükben (?) visszaültek a kocsiba, hisz nem tudták mit kell ilyenkor csinálni. És ez a disztingválásra való képtelenség, bizony nem a változást, hanem a „régi” továbbélését jelenti. Miként az is, hogy a kisemberek kis problémáival nem törődnek, őket nem védik. Jó indok erre, hogy a „nagy ügyekkel” kell foglalkozniuk. De ezek összefüggenek. New Yorkban is a kis ügyeken kezdték a rendteremtést. És hiába dicsérendő hogy a budaörsi rendőrök elfogták a Cora rablóit, ha a társasházam kertjébe ültetett növényeimet, fáimat sorba mérgezi meg valamelyik jóakaró szomszédom, de rendőrisegítség-kérésem hatása csak annyi volt, hogy engem ugráltattak. Polgárbarát rendőrségünk ilyesmire meg sem mozdul, mert „nincs kapacitása”. (Bezzeg, ha önbíráskodnék...) Valami nagyon nincs rendben rendőrségünk körül (úgy néz ki, hogy nekik legalább akkora érdekük volt Boros eltűnése, mint a maffiának); valami nincs rendben igazságszolgáltatásunk körül (nemcsak a Lupis-féle meglepő ítéletekről van szó, hanem például arról, hogy bár nyíltan maffiafőnöknek aposztrofálják Borost, mégsem lehetett semmit rábizonyítani, és perbe fogott társait sem lehet évek óta elítélni); és valami nincs rendben a most leköszönő politikai elittel sem, hiszen a sajtóban Borossal kapcsolatban nyíltan emlegetik egy újabb szocialista politikus nevét. (Bár ezt a Karl Imre sztorit a Világgazdaság már tavaly október 22-én megírta.) A Napi Magyarország pedig tudni véli, hogy tavaly Monoron találkoztak a rendőrségi vezetők és a maffiózók. De azt már nem, hogy egy volt főrendőr, majd helyettes államtitkár környezete birtokolja az ezt vendéglátó ipari egységet, ahol találkoztak. De Boros (József Károly) Tamás egy másik fontos szerepe is most került napvilágra. (Népszabadság július 4.) Valószínűleg emlékezik mindenki arra a pletykára (suttogó propagandára), hogy Boross Péter miniszterelnök családja felvásárolta a fél Balatont. De akkor nem írta meg ezen újság sem az igazat, hogy Boros Tamás szerepelt a politikus fiaként. Az olvasó pedig — csak úgy — töpreng. Csak nem azért, mert akkor ez a szóbeszéd a szocialisták malmára hajtotta a vizet? De hát azt sem tudjuk pontosan mi a nemzetközi maffia, hogyan vált ez is globálissá, hol vannak központjai, honnan támad ránk. Erről írt kiváló cikket Póczik Szilveszter a május 9-i Népszavában Gyilkolóművészek és maffia-burzsoák (A szervezett bűnözés ma nemzetbiztonsági probléma) címmel. „A mai nemzetközi szervezett bűnözés igen különbözik a korábbi, a derék polgár világától élesen elkülönülő alvilágtól. Már nem vérszomjas bűnbanda: »csak« kapitalista. Célja monopol gazdasági hatalom. (...) Behatolásuk a pénzügyi- és bankszférába, valamint a média-világba különösen veszélyes. Tevékenységük formailag törvényes, csak munkaadóként fonódnak össze a közönséges bűnözéssel. Sajátosan ötvözik a terrort és korrupciót. (...) Centrumaikat a világgazdasági forgatagtól távolabb, konszolidált államokban - például Kanadában - hozzák létre. Tagjaik közös, üzleties azonosságtudattal rendelkeznek, döntéseikért egyszemélyi felelősséget viselnek. A szervezetek alsó szintjei a vezetéstől elszigeteltek. Számos vezetőjük magasan iskolázott, szoros kapcsolatban áll vezető gazdasági és politikai körökkel. (...) A szervezett bűnözés befolyásolni igyekszik a politikai és társadalmi döntéshozatalt, aláássa a demokratikus berendezkedések hitelét polgáraik szemében. (...) Megfojtják a törvényes, egészséges versenyt. (...) A gyenge állam helyett az erőszak és szokás erejével saját törvényt szabtak. (...) Az összefonódott olasz és amerikai maffiák (...) kinyújtották karjaikat a volt NDK ingatlanpiacain túl Közép- és Kelet-Európa felé is. (...) Mivel a szervezett bűnözés tiltott árukat és szolgáltatásokat, vagy legálisakat tilalmazott módon kínál, a harc legeredményesebb módja ezek körének szűkítése: a dekriminalizálás, deviánsnak ismert magatartások elfogadható »másságként« való újradefiniálása.” A tudós szerző cikke elgondolkoztatja az embert. Vajon van-e összefüggés a nemzetközi maffia hazai sikere, valamint a gyenge államot és a másság piedesztálra emelését megfogalmazó eszmék (és hirdetőik) politikai és médiasikere között? De egyes gazdasági sikerek összefüggése a politikával egyre valószínűbb. Itt van például a szakmában kifejezetten tisztességesnek tartott Minárovits János, illetőleg cége, az Albacomp esete, amelynek 1994 után váltania kellett a fennmaradásért. Ugyanis azt a pénzt csak feketén lehetett kitermelni, amelyet a megrendelésekért le kellett perkálnia. (A Sulinet típusú megrendelések után meg is ugrott az utóbbi két évben a cég nyeresége.) Kihasználta, hogy PHARE támogatás esetén a számítógépek vám, adó és járulékmentesen kerülhetnek az országba. (Tőlünk nyugatra, a fejlett államokban — hiszen ilyenek miatt fejlettek — eleve vámmentes a számítástechnika.) De ez csak európai gyártmányt illeti meg. Ezért kellett a fiktív írországi összeszerelés. De Minárovits csavart egyet a dolgon. Az egyszer használatos Albafantom cégekkel hozatta be halasztott vámfizetésre mondjuk Tajvanból az olcsó alkatrészeket. Majd az Albafantom eltűnt a ködben, de még előtte eladta a holmit az Albacompnak, aki aztán ezt, mint európai származású árut szállította le... Így kaphatott nemrégen például a Népszabadság is 70 gépet — a helyi verébcsiripelés szerint — a hazai beszerzési árnál 15 százalékkal olcsóbban. Most is volt egy 5000 gépre szóló állami megrendelése az Albacompnak, amelyet hirtelen a Bull kapott meg. (Baja Ferenc minisztériumában már ki is hirdették, hogy Bull-gépek jönnek.) De ennyi computert — csak úgy —, egy cég sem tart raktáron. Honnan tudta a Bull (szintén székesfehérvári cég), hogy neki ennyire lesz szüksége? Ezzel egy időben a Közbeszerzések Tanácsának honlapjáról eltűnt az ötezer gépes tender elnyeréséről szóló dokumentum. Véletlenül? A Bullról, meg eszébe jut az embernek az a nem régi eset, amikor egy Bulgáriából 1990-ben lelécelt, büntetett előéletű szélhámos, bizonyos Bisser Dimitrov megvásárolta a Bull belforti elektronikai cégét. A Giga-Storage — munkahelyteremtő beruházásként — francia állami támogatásban is részesült, ám hamarosan kiderült, hogy csalás az egész amelyben az OTP 1987-ben alapított egy amerikai cége, a Hungarian Finest Trading (HFT) alapos részt vállalt. Mivel az MSZMP vagyonának és érdekeltségeinek egyik nagy átmentési fedőakciójáról volt szó, nem csoda, hogy Patkó Andrást, Apró Piroskát, Györke Sándort, Szokai Imrét, Dunai Imrét és fiát emlegették a sajtóban. De arról nem igen tud a nyilvánosság, amit a budakeszi újság, a Budántúl tárt fel, és amiben az Albacomp hasonló szerepet töltött be, mint a TIGÁZ a Zefírusz-ügyben. (A február 5-i Demokratában már említést tettem az ügyről.) A pátyi tsz földjének a vasút és a sztráda találkozásánál fekvő területére először egy SZDSZ közeli cég, majd egy MSZP által támogatott vetett szemet. (Nem messze attól a helytől ahol Lupis József telekspekulált. Ez a föld most a Bankárhoz került. A sajtó meg hallgat.) Nikolits miniszter úr egyik munkatársa lett odavezényelve az akadályokat egyengetni. Sikerült. A 42 hektár jó termőföldet kivonhatták a művelésből és megvehette az a „Terminál” Közép Európai Raktározási Részvénytársaság, amelyet az Albacomp és egy kanadai cég hozott létre és Minárovits is igazgatósági tagja. Az ár 172 millió forint volt de rövidesen 200 millióért továbbadtak belőle 2,5 hektárt a MOL-nak. Ennek az állami cégnek pedig Pál László a vezetője. A polgár pedig elképed. Hogyan lehet, hogy szinte minden tranzakció mögött ismert szocialista politikusok tűnnek fel? És miért nem az eredeti tulajdonostól vette meg a MOL a kamionterminálhoz szükséges hektárokat? De azt már végképpen nem érti, hogy miért egy madárvilága miatt védett tó betontömbökkel történt telehordásával kellett kezdeni az építkezést. Egy dolog azonban világos. Az Albacomp lebukása még nem az új kormány hatása. Ez még a szocialista érdekcsoportok egymásnak is betartó harcának „eredménye”. És a lebukás bizonyítja, hogy Minarovits csak kis hal, afféle végrehajtó volt. A keresztapák pedig most is megússzák. Csurka István mondta a kormányprogram vitáján: „Az átállás korunk szakmájává vált. Mindig az átállók intézik el, hogy lényegében semmi sem változzék.” Pedig elképesztő iramot diktál az új kormány. Két hét alatt elkészítette például programját. Ez aztán nagyon nem tetszett a sajtó bizonyos köreinek, de Kovács Lászlónak és Kuncze Gábornak sem. Mert nincsenek benne számok, csak óhajok. Olvassunk bele a kormányprogramba: „A következő négy esztendőben a gazdaságpolitikának és a gazdaságirányításnak egyensúlyi feltételek mellett, egyszerre, egymással összefüggésben és összehangoltan kell megoldania a piacgazdaság megerősödését; a korszerűsítésre, műszaki fejlesztésre és struktúraváltásra alapozott, exportorientált gazdasági növekedés feltételeinek megteremtését, úgy, hogy egyidejűleg biztosítsa a munkanélküliség növekedésének megállítását, majd csökkentését; a külső és belső egyensúly javítását; az infláció megfékezését és a társadalmi-gazdasági átalakulás terhei miatt éleződő szociális feszültségek tompítását, elviselhető keretek között tartását.” Bizony, ennyi konkrétumot tudott a szocialista szakértelem és az SZDSZ szürkeállomány 1994-ben összehozni. A mostani védelmében pedig Kupa Mihály mondta ki: „Ez nem egy népgazdasági terv. A konkrétumokat nyilvánvalóan a kormány fogja megcsinálni.” De mikor tanulják meg egyesek, hogy mi a különbség a tervutasítás, és a stratégia között? László atya pedig József Attila Tovább én nem bírom című versét olvasta fel a Petőfin szombat éjszakai műsorában: „Ó, válts föl, Isten, végre engemet S a pénz miatt ájult nagy lelkemet, Szédült időd forró lehelletét, Hideg halálsóhajtás fújja szét!” Meddig bírjuk? Feléled-e a nemzeti szolidaritás érzése ilyen halálsóhajtás után?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:16 | Sorszám: 121 |
ORBÁN VIKTOR HUSZONEGYE „A pápai szentmisén a vártnál jóval kevesebben jelentek meg” A választások éppen egy hónapja voltak. Bár még mindig a szocialista-szabaddemokrata kormány ügyvezet, de már alapvető változások történtek. És ez megnyugtató. Nem csak a változások megfontoltsága, iránya, maga a tény is. Az is, hogy most a „nemzeti” oldalról senki sem huhog (mint négy éve a szoclibről), hogy „ezek” nem fogják átadni a hatalmat. Pedig nem akármi történt a demokrácia leépítés ügyében az elmúlt négy évben. A mai helyzettől eltérően a változások 1994-ben már a választás két fordulója között megkezdődtek, s a szocialisták végső győzelme után csak felgyorsultak. Olyan feltűnő volt a dolog, hogy a Pesti Hírlapban Változások címmel írtam utolsó vezércikkemet: „Az ember - mint a legutóbbi választások alapján is tudjuk -, elsősorban saját sorsán méri a világ változását. Hirtelen én is érzékenyebb lettem a „változásokra”, hiszen a választás eredménye életemet is alaposan befolyásolja: karnyújtásnyi közelségbe kerültem a munkanélküliséghez. A változások természetesen ritkán olyan látványosak mint ami a Damaszkuszi úton ide-oda tolongó hivatásos átváltozók tömegével esik meg. (Tényleg, hányszor lehet egy embernek életében „tisztséggel” köpönyeget váltani manapság mifelénk?) A társadalom változása másfajta, csak a forradalmak idején látványos, egyébként csupán kis jelek mutatják a lassú elmozdulást. Persze mint minden, ez is dialektikus - jó lesz megint elővenni a feledni hitt fogalmakat elvtársak - a megőrzés és meghaladás egyszerre, egymás mellett történik. Nemrég még kisebb megrökönyödést váltott ki egy, a restaurációt megjósoló cikk. Azóta mind a győztesek, mind a vesztesek túl vannak már egy-két sokkon, s szinte közhelynek hat felemlegetni a visszarendeződés rémét. Restaurálni pedig csak azt lehet, ami egyszer már elmúlt. Lehet, hogy változott a „rendszer”, a politikai felépítmény - emlékezzünk csak a marxizmus szóhasználatára, jól jöhet még -, de ennek fontos eleme, gondolkozásunk, mentalitásunk szinte változatlan maradt az elmúlt években. Sokan azt gondolják most, hogy a magyarság feladta, mintegy elárulta hagyományait, eredeti önmagát, ha nem érdeklik a nemzeti sorskérdések, csak a pillanatnyi előnyök. A csudát! Ez utóbbi ugyan általános emberi tulajdonság, de szinte érintetlen például népünk kuruckodó attitűdje, hiszen most is az volt virtus, hogy hamarabb utasítok el valamit, mint végiggondolnám következményeit. (...) Persze, nemcsak a ragaszkodás, hanem a váltás finom jeleire is felfigyelhetünk. Például arra, ami az egyik pesti bérházban lakó, a házbeliek által közismerten emdéefes, barátommal történt. A választások első fordulójának reggelén még előre köszönt neki a házmester, este már vissza sem... Hiába, no ezek a testületi emberek kifinomult érzékkel rendelkeznek! Miként a rendőrök is, akik nemcsak a bűnözőket kezelték nagyvonalú nemtörődéssel az elmúlt években, hanem velünk, egyszerű polgárokkal is elnézőek, toleránsak voltak. Úgy két éve történt, hogy személyi igazolványom, jogosítványom és autóm műszaki vizsgája egyszerre járt le. Az igazoltató közeg csak feje búbját vakarta, mit tegyen egy ilyen „érvénytelen” emberrel. Végül nagyvonalúan továbbengedett. Az elnézés korszaka után úgy látszik ismét következnie kell a lenézésnek. A múlt hét végén, a Szabadság téren a Szovjet Hősi Emlékműre vigyázó rendőr leintett, s diadalmasan konstatálta, hogy néhány napja lejárt az öreg Zsiguli zöld kártyája. Ilyen főbenjáró bűnre nincs bocsánat - ugrott a hétvégi kosztpénz. (Sajnos egy félig munkanélküli már csak így tudja számon tartani a pénz értékét.) A győztesek visszaváltozása látszólagos, valójában leveszik az álarcot.” Mielőtt a mai változásokat venném szemügyre, egy pillanatra maradjunk még a fenti témánál. Azóta a legfontosabb változás az volt, hogy a magyar nép (nemzet?) korrigálta négy évvel ezelőtti véleményét (kapja is most a megjegyzéseket bizonyos körök publicisztikájában), sőt az is kiderült, hogy nemcsak kurucus attitűdje maradt meg, hanem minden ellenkező hatással és vélekedéssel szemben továbbra is jellemző rá az erkölcsi érzékenység. Hanem az a Zsiguli azóta még öregebb lett, magam pedig lassan megszokom a munkanélküliséget (hacsak nem járok úgy, mint a cigány lova, amelyet gazdája rá akart szoktatni koplalásra), bár a zöld kártyára jobban figyelek. Először a nekem legjobban tetsző változást említeném. A farkas elfogását. Tudniillik néhány éve még vérdíjakat tűztek ki hazánkban a vadászoknak a nagy ritkán fel-felbukkanó nemes vad kilövésére. (Sajnáltam is, hogy nem tudom nagyobb összeggel megjutalmazni azt a vadászt, amelyik futni hagyja.) De nemrég is össznemzeti (média)hisztéria alakult ki a szerencsétlen pécsi eset után. Most viszont a főváros közepén keresték az állatot önkéntesek, és még a rendőrök sem gondoltak arra, hogy agyonlövik. Ez az eset nekem minden olyan új felmérésnél, amelyik arról szól, hogy a polgárok szerint jó irányba haladunk és bizakodva tekintenek a jövőbe, világosabban mutatja, hogy lelkileg is kezdünk rendbe jönni. A legnagyobb változás — legalább is a cikksorozat témáját figyelembe véve —, a magyar királyi Híradóban történt. Ott ahol korábban legalább 80 százalékban a szociálliberális oldal politikusai, szakértői szerepeltek (az egyértelműen pozitív beállításról most ne is beszéljünk), ott most, mintegy varázsütésre, és igen nagy arányban a győzteseket láthattuk. Az is feltűnő volt, hogy a korábbihoz képest alaposan lecsökkentették a politikusok létszámát a Híradókban. De sommás megállapítások helyett nézzük a tényeket. (Politikusnak fogom fel a miniszterjelölteket is, és azt számítom szereplésnek, ha valaki nem csak látható, hanem meg is szólal. Ha csak hivatkoznak rá és mutatják őket — például egy megállapodást aláíró minisztert — azt nem veszem számításba. Zárójelben közlöm viszont azokat a személyeket, akik nem direkt politikusok ugyan, de egyértelműen kötődnek „valahová”. Például Halmai Gábor. Illetőleg akkor, amikor nagyon hangsúlyos jelenléte, de mégse kap szót a szerkesztőktől, mint például a kormányüléseket követő sajtótájékoztatókon Kiss Elemér.) V.25. hétfő: Göncz Árpád, Deutsch Tamás, Gémesi György, Lányi Zsolt, Kósáné Kovács Magda, Kuncze Gábor; V.26. kedd: Orbán Viktor, Szeremi Lászlóné, Kovács Pál, Selmeczi Gabriella; V.27. szerda: Deutsch Tamás, Áder János, Torgyán József, Csurka István, (Halmai Gábor); V.28. csütörtök: Orbán Viktor (telefon Bonnból) (Lányi Zsolt, Kiss Elemér), Gógl Árpád ; V.29. péntek: Orbán Viktor (kétszer), Kövér László (kétszer), Lezsák Sándor, Torgyán József (kétszer), Szekeres Imre, Kovács László, Lányi Zsolt, Varga Mihály, Petróczki Ferenc (MDF); V.30. szombat: Orbán Viktor, Baja Ferenc, Dornbach Alajos, Szabó Iván, Giczy György, Áder János, Gémesi György; V.31. vasárnap: - ; VI.1. hétfő: Salamon László, Semjén Zsolt, István József (FKgP), Szabadi Béla, Gémesi György; VI.2 kedd: Göncz Árpád, Orbán Viktor, Áder János, Gémesi György, Kósáné Kovács Magda; VI.3. szerda: Szájer József, Orbán Viktor, Chikán Attila, Urbán László, Csiha Judit, Áder János; VI.4. csütörtök: Göncz Árpád, Áder János, Lezsák Sándor, Csurka István, Torgyán József, Fazakas Szabolcs, (Katona Béla); VI. 5. péntek: (Göncz Árpád), Torgyán József, Lezsák Sándor, Horn Gyula, Kuncze Gábor, Pokorni Zoltán, Magyar Bálint; VI.6. szombat: Orbán Viktor, Kövér László, Sepsey Tamás; VI.7 vasárnap: Horn Gyula; VI.8. hétfő: Kövér László, Szabadi Béla, Orbán Viktor; VI.9. kedd: (Áder János, Lezsák Sándor), Csurka István, Kovács László, Áder János, Baja Ferenc, Nagy Frigyes, Glattfelder Béla; VI.10. szerda: Kövér László, Szabadi Béla, Gógl Árpád, Orbán Viktor (kétszer), (Göncz Árpád, Fazakas Szabolcs, Medgyessy Péter) Pokorni Zoltán; VI.11. csütörtök: Áder János, Kovács László, Eörsi Mátyás, (Orbán Viktor, Torgyán József) Kiss Elemér, Pokorni Zoltán, (Kiss Elemér); VI.12. péntek: Áder János, Szabadi Béla, Orbán Viktor; VI.13 szombat: Orbán Viktor, Kósáné Kovács Magda, Giczy György, Füzessy Tibor, Göncz Árpád, Mécs Imre, (Hegedűs B. András, Farkasházy Tivadar); VI. 14. vasárnap: Katona Béla; VI. 15. hétfő: Dávid Ibolya, Csurka István, Toller László, Áder János (kétszer), Kuncze Gábor; VI.16. kedd: Göncz Árpád, Kövér László, Szabadi Béla; VI.17. szerda: Torgyán József (kétszer), Szabó János, Boros Imre, Pepó Pál, Nagy Frigyes, Orbán Viktor, Kovács László, Bod Péter Ákos; VI.18. csütörtök: Göncz Árpád, Varga László, Áder János, Horn Gyula, Orbán Viktor, Szájer József, Kovács László, (Demszky Gábor), Pepó Pál; VI.19. péntek: Kovács László, Áder János, Hámori József, Pokorni Zoltán, (Urbán László, Göncz Árpád), Szabó József Jenő (MSZP), Fazakas Szabolcs, Varga Mihály (telefon); VI. 20. szombat: Orbán Viktor (kétszer), Sepsey Tamás, Magyar Bálint, (Török András) Manninger Jenő, Demszky Gábor; VI. 21. vasárnap: Baja Ferenc (Hankiss Elemér); VI. 22. hétfő: Orbán Viktor, Lezsák Sándor, Szabadi Béla, Pusztai Erzsébet, Kovács László, Szájer József, (Soros György, Rabár Ferenc); VI.23 kedd: (Orbán Viktor, Horn Gyula, Urbán László) Kovács Pál, Szöllősi Istvánné, Pokorni Zoltán, (Kiss Elemér, Varga Mihály, Pozsgay Imre, Soros György); VI. 24. szerda: Orbán Viktor, Torgyán József, Járai Zsigmond, Urbán László, Frajna Imre, (Kiss Elemér). Ha jól számolom, Orbán Viktor „kijelölt miniszterelnök” vezet 21 szerepléssel. Őt Áder János követi 13 előfordulással, míg a dobogó harmadik helyére, kilenc említéssel, megosztva került Göncz Árpád és Torgyán József. A további sorrend: Kovács László 7, Kövér László 6, Lezsák Sándor 5, Horn Gyula, Gémesi György és Csurka István 4 szereplés. Az is feltűnő, hogy például az MDF választmányi ülése megelőzte az SZDSZ küldöttgyűlését. Persze az is a változást jelzi, hogy a közszolgálati Híradó lassan de biztosan marad le a kereskedelmi adók mögött. Újabban nem ér oda időben, ahová azoknak sikerül (például a leányfalui Orbán-Torgyán találkozóra), vagy egyszerűen el sem megy valahová. Például 15-én hétfőn, a parlamenti hatpárti egyeztetésre ugyanúgy vonult be Kovács László nyomában Kiss Péterrel, mint két nappal korábban. Vagyis a képek maradtak, csak a szöveg változott... Persze a felszíni változások mellett, a mély, a lényegi attitűd nehezen változik. Erről árulkodik például, hogy a KDNP elnök ellen most Füzessy Tibort játssza ki. Az is különös, hogy a pápa ausztriai látogatásáról csak a negatívumokat vette észre. Kifejezetten disszonáns volt június 21-én, amikor az RTL-klub tudósítója a helyszínről jelentette, hogy a bécsi misére zsúfolásig megtelt a tér, de a királyi Híradó szerint: „a pápai szentmisén a vártnál jóval kevesebben jelentek meg”. A változások java része a médiában is, szinte varázsütésre, mintegy magától következik be. Ezek egy része afféle hirtelen megvilágosulás. A Nap-keltében például már május 28-án meglepődhettünk, amikor a rájátszásban lapok főszerkesztői értékelték a választásokat. Pallagi Ferenc például ezt mondta: „Én érzékeltem egy, a társadalom minden rétegében jelenlévő elégedetlenséget a Horn-Kuncze kormány tevékenységével. Érzékeltem egyfajta tehetetlen dühöt a kormány — különösen az utolsó hónapban folytatott — sikerpropagandájával kapcsolatban. Azzal a magabiztos hatalmi arroganciával, amellyel elsősorban Horn Gyula — úgy gondolom — az utolsó két hónapban nagyon sokat ártott pártjának.” A néző pedig — aki szintén így érezte — elcsodálkozott. Ha tényleg ilyen világosan látta, akkor miért nem írta meg, miért nem adott ennek hangot gyakori televíziós szereplései alkalmával? A másik jelenség pedig a régóta szükséges és elhalasztott döntések „váratlan” meghozatala. Például mostantól (június közepe) megszüntették a rádióban az „összeférhetetlenséget”. Gulyás Erika például a televíziót választotta, és Nika György sem vesz rész a rádióban a Krónika műsoraiban. Magánhírügynökségnél fog például tovább dolgozni Pető Iván exsógora Sebes György. Szép. Csupán az von le értékéből, hogy mindezt a médiatörvény írta elő. Immár három éve. A jogi szférában is alapvető változások történtek. A bíróságok is „megvilágosultak” és mintegy varázsütésre egyre keményebb ítéletekkel sújtják a fehérgalléros bűnözőket. Az Internetto törzsasztalánál meg is jegyezte valaki, hogy kétféle „független magyar bíróság” létezik hazánkban: a szociálliberális, és a polgári. Ehhez kellettek a választások?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:15 | Sorszám: 120 |
HOVA TŰNTEK A HŐSÖK? Demszky Gábor megbékélt a Hősök terén. Aztán jó szórakozást kívánt. Az ember (polgár) pedig elgondolkozott azon, hogy tudja-e Budapest főpolgármestere, mit beszél. Illetőleg milyen szavakat használ. Szórakozni akkor, amikor a negyven éve kivégzett mártírokra emlékezünk? Szórakozás-e az áhítat, illetőleg a hősökre való emlékezés? De hősökre emlékezett-e egyáltalán Demszky és róluk szóltak-e a magyar közszolgálati médiumok gyér megemlékezései? A hősök, a szabadságharcot vívó hősök, a pesti srácok ugyanis „eltűntek”. Szokás szerint. Mármint a szoclib történelemfelfogás és tájékoztatás szokása szerint. Folytatódott ugyanis az, amit tavaly október 23 -a után – amikor is a lyukas zászló szimbólumot felcserélték az égő gyertyával – szóvá tettünk. (Demokrata 1997 november 6.) Már napokkal június 16 előtt feltűnt a televízióban egy, a kulturális minisztérium által jegyzett hirdetés „A megbékélés napja” felirattal: „A magyar történelem ártatlan áldozataira emlékezünk Nagy Imre miniszterelnök mártírhalálának negyvenedik évfordulóján.” A polgár ugyan hüledezett, ártatlanok lennének például az ávósok? De ezzel meg is adták az alaphangot. Bizony visszatértek az elvtársak a ‘89-es alapálláshoz. Akkor is a hajdan szemben álló két oldal megbékéléséről, a megbocsátás szükségességéről beszéltek. És tették szóvá az ‘56-os szervezetek, és a bolsevik hatalomgyakorlás más áldozatai is, hogy ahhoz először legalább elnézést kellene kérni tőlük azoknak, akik bűnöket követtek el. Hanem erről a bocsánatkérésről a mai napig nem tudok... Aztán a most leköszönő kormány vezetője legitimáltatta magát Nagy Imre lányával az agyonreklámozott közös koszorúzáson, nagy hatalomgyakorlási rutinnal megemelte az ötvenhatosok nyugdíját (mint valaha a „partizánokét” , hogy legalább hallgatásukat elérje, nehogy őt is kifütyüljék, mint az elnököt egykor. De a forradalom emlékével – néhány szűk körű és (ki)válogatott legényekkel lebonyolított tudományos konferencia kivételével – nem igen tudtak mit kezdeni. Sem a politikai uralom, sem a közszolgálati médiumok de a sajtó egésze sem. Az elmúlt években nem igen foglalkoztak a június 16-i emlékezéssel. A Népszabadságban 1996-ban Bossányi Katalin még emlékezik ugyan a hét évvel korábbi tüntetésre: „Azóta (...) a változtatás szabadságának eufóriája szertefoszlott. De ettől még 1989. június 16-a az marad, ami volt: magunkra ébredésünk napja.” De a fő téma nem ez a sajtóban, hanem a Magyarok IV. Világkongresszusa illetőleg a miniszterelnök ottani kifütyülése volt. Tavaly ilyenkor meg lelkesen szidták az Ellenzéki Nyilatkozatot. Miklós Gábor vezércikke („Jobbról, mellényben” már Orbán Viktorral, az új mumussal foglakozik. Szóval eddig az egyik kormánypárt sem tudott mit kezdeni a történelmi örökséggel, és mostú ismét kiadták a kilenc évvel ezelőtti jelszót. A veszteseket eddig kéjjel még vesztesebb helyzetbe rugdosók szerint pedig most, hogy rövidesen nem övék a (látszólagos) hatalom, ismét össze kellene borulni, és őket nem illenék úgy kizárni a pozíciókból, ahogy ők eddig tették. Ha fenn vannak, úgy képzelik el a nemzeti egységet, ha mindenki felsorakozik mögöttük, ha lenn, akkor pedig helyet követelnek az első sorban. No de térjünk vissza a koncertre. A televíziós közvetítésének bevezetőjében Kovács Sándor azt mondta „A zenekar a negyven évvel ezelőtti tragikus eseményekre emlékezik.” (Tehát nem szórakoztat.) A művet, Mozart Requiemjét pedig „a zenetörténet legmegindítóbb és talán legmisztikusabb halotti miséjének” nevezte. Érdekes, neszelt fel áhítatos hangulatából a polgár. Mégis gyászzene lenne? Egyszer ugyanis már el szerette volna játszani Demszky Gábor házi zenekara, a Budapesti Fesztivál Zenekar ezt a zeneművet a Hősök terén. 1996 június 30-án a millecentenáriumi ünnepségen. A tiltakozásokra azt válaszolták, hogy ez nem gyászzene, hanem hangversenydarab. Ami kétségtelen igaz. Annak is tekinthető. Végül is akkor meghátráltak. De hát Demszky szereti a happeninget. Szombaton a forradalom 150 éves márciusi évfordulóját és a városegyesítés 125 éves novemberi évfordulóját ünnepeltette a Lánchídon, ahol egyesítési kötélhúzó versenyt is rendeztek. Felemelő lehetett. De hát most még övé itt a tér. Igaz a város zöldterülete évenként egy Városligetnyi fával csökken, igaz semmi sem valósult meg például lakásépítési programjából, igaz leszavazták rendezési tervét, de utcabálokat még tud rendezni. Egy kis ideig... Precízen felépített legendája is megkopó félben van. Az 1988. június 16-i tüntetés résztvevői és sérültjei közül eddig szinte csak az SZDSZ legendáriumát olvashattuk, hallhattuk, láthattuk. Most a közszolgálati Híradó (június 18.) elkezdte Orbán Viktorét is. A Fekete Doboz felvételén a Fidesz elnök fejét világították meg kiemelendő. Pedig ő akkor még nem volt főszereplő. Egy volt csak az elhurcoltak közül. Már csak azért sem kellene ezt tenni, mert Orbánnak ilyen mesterséges mítoszkeltés nélkül is van mire büszkének lennie. De azért nem ártana egyszer már rendesen feldolgozni azoknak az éveknek a történetét is. Az arányok helyretételében segít Sneé Péter 1988-as sorozata a Magyar Nemzetben. Szombaton a június hónapi visszaemlékezése jelent meg. Hajdani tagja az értelmiségiek zárt körének nevezi a „demokratikus ellenzéket” és megírja, hogy bizony június 16-án nemcsak az örökmécsesnél voltak, hanem a 301-es parcellában is koszorúztak. Fónay Jenő beszédet tartott és Rácz Sándor kérésére Nagy Gáspár verseiből szavalt. A Hősök terén pedig megakadályozták Für Lajos, Fekete Gyula, Csurka István koszorúzását. De másra is felhívja a figyelmet. Ezen demokratikus ellenzék vezetői „egyaránt idegenkednek a gyanús revolúciótól és a „magyarkodó” kilengésektől (egyesek közülük még egy Tanácsköztársaságról tervezett vörös kokárdás megemlékezés miatt kerültek egyetemi vizsgálóbizottság elé évekkel korábban). 1956-ról nem is tartanak ellenzéki megemlékezést 1984-ig, annál többet rendeznek később.” És ismét Demszkybe botlunk, bár Sneé nem írja meg, hogy ő lenne a vöröskokárdás, előbb-utóbb 1972-es tevékenységéről is illenék tudni a közvéleménynek. Szó ami szó, a főpolgármester most sem ejtett egy szót sem ’56 nemzeti vonatkozásáról. Sneé nekem legjobban tetsző mondata: „Az esti megbeszélésen összeölelkezik Kornis Mihály az őt dicsérő Dénes Jánossal egy közös csillag égisze alatt, ami fölébe magaslik személyes ambícióinknak és politikai vélelmeinknek.” És az ember agyában egy Ady vers kezd el motoszkálni... Persze, mindenről Sneé sem tudhat. Azt már tudja mindenki, hogy milyen megemlékezések folytak például Kőszeg Ferenc lakásában, de ki ismeri más lakások akkor féltve őrzött titkait? Azt, hogy mennyire jellemző volt ez az intim emlékezés a nyolcvanas évek közepétől. Amikor például a Cooptouristos idegenvezetők buliján hirtelen előkerült a forradalomról szóló, Nyugatról becsempészett kazetta, mindenki elfeledkezett az italról meg a másik nemről. A látottakat vitattuk hajnalig. Vagy mennyire közismert a szentendrei Petőfi kör, ahová az egész országból jártak, ahol például Vass Csaba és Für Lajos tartottak előadást, a KISZ KB tagjai osztogatták szamizdatként Nagy Gáspár verseit. És hogy Dragon Pál lakásán szoktuk ünnepelni október 23-át többek között Németh Géza lelkész és Raffay Ernő társaságában. Még Horváth István Károlyné (Margó) is fel szokott Szegedről utazni. Ilyen mozzanatok nem fértek bele eddig az akkori ellenállást kisajátító SZDSZ-legendáriumba. Nem is csoda, hogy a TV 2-be (június 16) meghívott Fodor Gábor nem ismerte fel a korabeli felvételen az emberek többségét. Ugyanis az akkori megmozdulásokon a tömeget a legnagyobb ellenzéki erő, az MDF névtelen, ma már ismeretlen tagjai adták. Meg a szervezést is, mint például a következő évi újratemetésen. Viszont panaszkodott Fodor a rendőri brutalitásra. De azt már valamiért elfeledte megemlíteni, hogy a tavaly november 3-i rendőrattakot is ugyanaz a személy vezényelte, immár Kuncze Gábor megbízásából. Hiába, a szakértelmet meg kell becsülni. Apropó Kuncze. Őt úgy látszik az sem tudja megvigasztalni, hogy lemondása után emelkedett a népszerűsége. (Mint annak idején Kósánéé.) Mindezt a 168 óra múlt heti számából tudhatjuk, mivel Mester Ákos fontosnak tartotta elmondani, hogy Kuncze : „politikushoz, államférfihoz – konzervatív szóhasználattal –, úriemberhez méltóan vette tudomásul - és adta mások tudtára - pártjának vereségét.” A hízelgés megszokott, de ehelyett legalább itt mondassék ki, ha az a sok tudós elemző elhallgatta, hogy nem az ideiglenes átmenetnek szánt Kuncze vezetésének köszönhette az SZDSZ jelenlegi választási eredményét. Ő legfeljebb nem tudott csodát tenni. Ugyanis körülbelül azzal a népszerűségi pozícióval vette át a pártot tavaly tavasszal Pető Ivántól, amilyet az most is elért. De már vissza is vette a hajdan kemény magnak nevezett társulat egyik tagja a vezetést. Örülünk is a Magyar Bálintnak. Örömünk akkor lenne teljes, ha az MSZP-nek Kósáné Kovács Magdára, vagy Csintalan Sándorra esne a választása. (Ha már a Horn Gábor-Szőllősiné álompárosra nincsen esély.) Kuncze működése mindenesetre sokáig emlékezetes marad. Ebben a fent emlegetett interjúban például azon példálózgatott, hogy milyen furcsa, hogy a választások óta megszűntek a robbantások. Aztán bumm, repült a Fidesz székház erkélye. Június 17-én az Esti Krónika megkérdezte, van-e valamilyen gyanú, hogy politikai indíttatású volt ez a merénylet. „Erre most még nem tudok válaszolni” – mondta az illetékes. A polgár meg – csak úgy – eltöpreng. Biztos megélhetési bűnözés volt, jut eszébe Kuncze leleménye. Azt persze nem lehet überelni, amit Gergelits Zsóka szóvivő nyilatkozott a Híradóban: „a farkas feladta magát.” De a nyomda ördöge is megteszi a magáét. A múlt heti cikkemben például Pistike karlendítés helyett ordibál, Orbán Viktor pedig nem hiteltelenné válik (ahogyan írtam) ha ugyannyit szerepelteti a televízió, mint elődjét, hanem hitetlenné. De Orbán egyelőre szinte mindent jól csinál. "Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra 40 évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait: a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk 48-ból, így nem engedhetünk 56-ból sem." - mondta 1989. június 16-án a Hősök terén. És a Fidesz tartja magát a két forradalom emlékéhez. Áder János 1848-as mondatokat idézett parlamenti elnöki beszédében, Orbán pedig az örökmécsestől vezette csapatát az Országházba, ahol udvariasan rövid beszédében mindannyiunk kormányát ígérte. És az Ady vers ismét megszólalt bennem... Pedig vannak olyanok is, akiknek már annyi elég, hogy nem a régieket látja: „Az új kormánytól semmit sem várok, csak ki szeretném pihenni a régit.” – írta az Internettóban egy levelező. Úgy megszoktam már az interaktivitást az Interneten, hogy már a sajtóban is hiányolom. A minap kaptam egy e-mailt, hogyan látok a jövőbe? Megírtam ugyanis, hogy csütörtökön lehet számítani a Forró-Horn párosra. Aznap jelent meg a Demokrata, és reggel ez a két kiváló ember a Nap-keltében. Meg hát mondja valaki, hogy nincs hatása a sajtónak. Hiányoltam a himnuszokat a meccsek előtt, és vasárnap délután Gulyás László kihangsúlyozta: „és természetesen hallgathatják a himnuszokat is.” Az elmúlt hét nagy vesztesége: elhunyt László Gyula korunk nagy magyarja. Nem voltam ugyan tanítványa, de lejárt Szegedre, a pusztaszeri ásatásra, és látogatásait tanítással kötötte össze. Meg egy kis évődéssel. Udvarhelyi székelyként csúfolta egy kicsinyt a csíkit. Mint otthon. Feleségemet is neki köszönhetem. Szakdolgozatomhoz le kellett fordítani egy francia nyelvű könyvét. Éva vállalta... Mindenki a kettős honfoglalás elméletet emlegeti László Gyulával kapcsolatban, de engem az ragadott meg, hogy a kezdetektől, az Árpád-kortól két Magyarországról beszél. Az urak és a nép országáról. És ő igazából a mindig elfeledett nép kutatója, szerelmese maradt. Vele kapcsolatban is a jakobinus fiú dalát hallom: Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang. Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:15 | Sorszám: 119 |
DÖNTÖTT A NÉP, MEGBUKOTT A KORMÁNY A botrányok leple alatt a haza szétlopása zavartalanul folytatódik [Kinek van nagyobb Tocsikja?] Február idusán a Magyar Hírlap nagy betűkkel hirdette címlapján: A polgár még nem döntött. Nem az egyre objektívebb hangnemre váltó lap szerkesztőségi állásfoglalását olvashattuk, hanem a Századvég január végi felmérése alapján Stumpf István — a Fidesz megbízott stratégiakészítője — értékelte így az elmúlt három hónapban kialakult helyzetet. Bár a többi közvélemény-kutatóval ellentétben náluk az FKGP vezet, az igazgató-kutató mégis úgy értékeli a helyzetet, hogy „három pártnak — az FKGP-nek, a Fidesznek és az MSZP-nek — van leginkább esélye arra, hogy megnyerje a választásokat”. Szerinte még nem történt meg a politikai átrendeződés, ennek még csak az „előszele” látható. Előszélnek viszont elég viharos, ami mostanában, a kormánypártok elnökeinek meghallgatásával, törvények hirtelen átdolgozásával, rendeletek visszavonásával, útelzárásokkal tarkítva történik. De még ennél is fontosabb, ami az események hátterében zajlik. Most kezdi megvalósítani a magyar nép azt, amire 1991—92-ben annyira biztatta az SZDSZ-szatellit médiaértelmiség; lassacskán egy mindent átfogó polgári engedetlenségi mozgalom bontakozik ki az országban. Már nemcsak a hagyományos túlélési technikákról, kiskapukeresésekről, hanem tudatosan vállalt magatartásról van szó. Dacosan adják vissza az emberek vállalkozói igazolványukat, és előre megfontolt szándékkal vállalják a „fekete” munkát. Nincs már lelkiismeret-furdalásuk, hiszen a tocsikolóknak nincs erkölcsi joguk számon kérni semmit a kifosztottaktól. A nemzeti sporttá vált sztráda-elkerülésben már nemcsak a pénzhiány, hanem a „betartás” is szerepet játszik. Egyre szaporodnak a sztrájkkészültségek, sőt a sztrájkok, illetőleg járványként terjed az útelzárás. Téved tehát a feldolgozás, vagy ami valószínűbb: a felmérés óta eltelt néhány nap bizonyulhatott döntőnek. Megítélésem szerint január és február fordulóján tudatosult a polgárokban, hogy nem akarják még egyszer maguk fölött látni ezt a kormányt. Ekkor kapták meg az új energiaszámlákat, ekkor kellett volna megemelt tb-t befizetni, és ekkor láthatták A Hétben, hogy az ellenzék összességében milyen meggyőzően vezet a kormánypártok előtt. Ennek felszabadító hatása volt a köz véleményének alakulására, hiszen ezután már nincs visszatartó ereje annak a lépten-nyomon olvasott, hallott, látott információnak, hogy a többség még mindig a szocialisták győzelmére számít. (Inkább ezen felmérés közhírré tétele zaklatta fel Horn Gyulát annyira, hogy felszólalt a műsor ellen a parlamentben, mint az általa mondott indok.) Magam, több egymástól független jelből jutottam a címben szereplő következtetésre. Csak kettőt említenék közülük. Február első napjaiban — még az útelzárások híre előtt — izgatottan hívott vidéki eszdéeszes barátom, és a következőket mondta: „Ezek megbuktak. Sose hittem volna, hogy a magyar parasztot mozgósítani lehet. Ezeknek ez is sikerült. Ti Pesten nem tudjátok, de teljesen fel van bolydulva a vidék az adórendszer miatt. Senki se fog itt a kormányra szavazni”. Bár túlzásnak véltem drámai szavait, két nap múlva megjöttek a hírek Kiskőrösről... Az ATV által sugárzott Árnyékkormány február közepi adásában pedig már nem a szokásos, a kormányt kritizáló nézői telefonok érkeztek, hanem olyanok, amelyek arra voltak kíváncsiak, hogy milyen elképzelései vannak az árnyékminisztereknek. Ezek a telefonok azt igazolták, hogy az emberek már leírták magukban a mai kormányt, már nem vele, hanem a jövővel foglalkoznak. Nincs ebben semmi különös, sőt szinte törvényszerűnek nevezhető. Emlékeztetünk, hogy az MSZMP megbuktatását is már 1988-ban eldöntöttük magunkban. (Az persze más kérdés, hogy a választásokra csak 1990-ben került sor, valamint a kerekasztal ellenzéki lovagjai a társadalomhoz képest igencsak önbizalomhiányban szenvedtek, és lehetőséget adtak az elvtársaknak a hatalomátmentésre.) Az MDF-kormány leszavazása is eldöntetett már regnálásának második felére, amit szintén tudott mindenki, csupán a párt vezetőinek meghatározó — de azóta többnyire kivált — része nem. De másutt is így van ez. Nemrég olvashattunk ismertetést a Magyar Nemzetben Clinton kampányfőnökének könyvéről. Ebben megírja, hogy az amerikaiak már több mint egy éve az elnök újraválasztása mellett döntöttek. Ezt az eredményt — stratégiája mellett — természetesen a kiváló sajtókapcsolatainak köszönhette Clinton. Ez, vagyis a sajtótámogatás maradt a budapesti kormány utolsó reménye is. Nem elég ugyanis közvetlenül a választások előtt emelni az életszínvonalat, a tényt még tudatosítani is kell. Erre pedig csak a sajtó képes. Ami a Híradót és a búgó hangú üdvöskéjét, Antalffy Krisztinát illeti, a hatalom bizton számíthat támogatásukra. Ahogy nőnek a bajok, úgy kerül ismét előtérbe a paternalista, gondoskodó államnak az első szocialista korszakból megszokott ábrázolása, mint erre már felhívtam a figyelmet ezeken a hasábokon. újabban ismét minden a jóságos kormánynak köszönhető. Példa erre a február 13-i Híradó egyik blokkja, az említett hölgytől: „A pénzügyminiszter javaslatára a kormány azt indítványozza a parlamentnek, hogy a kiegészítő vállalkozásokat terhelő legkisebb társadalombiztosítási járulékot a minimálbér ötven százaléka alapján számítsák ki. A társas vállalkozásokban részt vevők legalacsonyabb járulékalapja ugyancsak a minimálbér fele lenne. A kisvállalkozással rendelkezőkre vonatkozó új szabály szerint az első cég után a legkisebb fizetési kötelezettség a minimálbér, a második után pedig a minimálbér ötven százaléka. A további vállalkozásokat nem terhelné járulék, ha onnan nincs kimutatható jövedelem. Az ülést követő tájékoztatón a szóvivő elmondta, hogy a változások visszamenőleg, január elsejétől lépnének hatályba. Akik már fizettek, azoknak beszámítják majd a többletet. (Itt bevágták Kiss Elemér egy mondatát is.) A kormány javasolja azt is, hogy az emelt összegű családi pótlékban részesülő, tehát beteg gyermekek után ne kelljen egészségügyi hozzájárulást fizetni. Egy másik indítvány szerint a bortermelőket az árbevétel két százalékának megfelelő adóelőleg fizetési kötelezettség terhelné, a jelenlegi harminckilenc százalékkal szemben. Az a rendelet pedig, amelyik az őstermelők árusítási feltételeit szabályozza, csak egy évvel később, 1999-től lép életbe”. Summázva a fentieket: igen gondoskodó kormányunk van. Éjt nappallá téve azon fáradozik, hogy nekünk könnyebb legyen. Sajnos, most elmaradt a magyarázó kommentár, miért volt szükség erre a sok jóra. A néző pedig — csak úgy — eltöpreng azon, vajon honnan származik az a sok rossz, amit nem győz most kijavítani az MSZP—SZDSZ kormány? Talán a kis gonosz zöld emberkék tették ezt velünk? Aztán a Híradó által eddig sugalltak hatására rátalál a megoldásra: biztosan ezt is az Antall-kormánynak köszönhetjük. A kormányszolgálati másik nagy vonulatát február közepén az az erőlködés jelentette, ahogyan azt próbálták igazolni, hogy az ellenzékre is ugyanaz a korrupció jellemző, mint a kormánypártokra. Ezért melegítették fel a székházeladások ügyét, amelyben a szegény Márta asszonynak kellett eljátszania a fő székházkufárt, de ezt a Tanút Bacsó Péternél tehetségtelenebbek rendezték és mindannyiunk kedvence csúfosan belebukott szerepébe. Ettől függetlenül napokon keresztül még a vízcsapból is a Fidesz székházügye folyt. (Kellett nekik ilyen népszerűkké válniuk!) A rádió kormányszolgálati felében (éled már a független fele is) Balsai István és Dornbach Alajos vitáját úgy vezette be a Parlamenti ütközőben a műsorvezető, Szörényi Péter, hogy „kinek van nagyobb Tocsikja?”. A Magyar Nemzetben Hanthy Kinga megírta, hogy nem érti, miért vezethet még mindig műsort ez az úr a rádióban, hiszen a mikrofonbizottság előtt már többször megbukott, mivel nem tud érthetően beszélni. Tényleg nem érthető? A televízióban is ez volt a fő téma. Nemcsak Kasza László bizonygatta, a Szerkesztők fórumának modoros moderátoraként, hogy mind a két fél egyformán korrupt, hanem még a Napkeltében is vezető téma volt. Ott Boross Pétert, egy hajdani kormányszóvivő, Havas Henrik faggatta székházügyben. Hiába mondta az exkormányfő, hogy eme lerágott csont helyett szívesebben foglalkozna „mázsás súlyú problémákkal”, a pártatlan riporter ráripakodott: „A helyes eljárás ilyenkor nem az, képviselő úr, hogy először foglalkozzunk a tényekkel, aztán minősítsük az eljárást”. Mivel Boross úriember, csak nyelt egyet, és válaszolt a kérdésekre. (Sajnos, ő is inkább a zászló becsületét védte, mint mindenki ebben a túlpártosodott világban, pedig talán hitelesebb lenne, ha végre egy fideszes vagy emdéefes legalább sajnálkozna, legalább utólag kételkedne abban, hogy helyesen tették-e, amit tettek. De hát Boross Péter nem annyira kételkedő, sokkal inkább katonásan határozott típus.) Havas álnaiv kérdéssel zárta az interjút: „Az érdekelne, hogy a választások előtt alig több mint egy évvel érdemes-e különböző ügyekkel mindkét oldalról bombázni a pártoknak egymást. Nem inkább a választókra kellene figyelni?”. Elárulhatom, kedves Henrik, hogy nem érdemes. De amíg ilyen mesteri médiamanipulátorok tanítják egyetemeinken az újságírást, uralják a képernyőt, nem is lehet másképp. A nézők ugyanis lassan botrányfüggőkké válnak, és ki kell szolgálnia őket. Mára már kirakhatnának egy feliratot a parlamentre: A figyelemelterelő botrányok leple alatt a haza szétlopása zavartalanul folytatódik. Másnap viszont egy új hang, az öntudatos parasztpolgár hangja szólalt meg a televízióban, hiszen 14-én reggel a Napkeltéből telefonon felhívták Kósa Gyulát, az aznapi útelzárások szervezőjét. A nézők, hallgatók pedig aznap este megismerhették a tiltakozó parasztokat, akikről kiderült, hogy igen öntudatos emberek. Köszönet érte a rádiós és televíziós szerkesztőknek. (Most még Gulyás Erikáról is kiderült az A Hétben, hogy képes ő kormánypárti kommentár nélkül is vezetni egy műsort. Eddig miért nem tette?) Amit viszont Nagy Frigyes, az új miniszter előadott, minden várakozásomat alulmúlta. A Ráadásban kifejtette, hogy mindennek a téeszek megszűnése az oka. „A volt tsz-tagok földönfutókká lettek. Ott pedig adót fizettek és társadalombiztosítást fizettek utánuk.” Bizony, nálunk a tsz is paternalista és jóságos volt. Nagy úr persze nem állt meg ennyinél, még azt is megfigyelte, hogy arrafelé nem szegény emberek élnek. Bizony, ebben igaza is lehet a miniszter úrnak, aki bizonyára Gerő Ernőtől, vagy Bokros Lajostól tanulta, miképpen kell politikailag kényes helyzetben megszólítani a magyarokat. De olyan nehéz azt megérteni, hogy nem is akarnak elszegényedni? Persze ez a miniszter még emlegetett elődjein is túltett, hiszen nem is hajlandó szóba állni mindenféle gyüttmentek alulról szervezett mozgalmával, hisz számára csak az érdekvédelmi szervezetek vezetői lehetnek partnerek. Nem is csoda, hogy nincs kedve szóba állni azokkal, akik átláttak a kormányon, és arra is rájöttek, hogy valójában az egyre inkább monopolhelyzetbe kerülő nagy áruházláncoknak kedvez, ha megdrágítja a parasztok termékeit. Pedig bizonyára nem hallotta az Aktuálisban megszólaltatott hölgyet sem a miniszter úr, aki a következőket mondta: „Én üzenem, Sinkovics Mihályné, a magyar kormánynak: ne üzengessen, üljön le velem. Hát ne féljen tőlem!”. De bizony Sinkovicsné, éppen ettől fél a kormány! Az önálló, gondolkodó, érdekeit megvédeni képes embertől, vagyis a polgártól. Persze nem csak ilyen komoly dolgokról volt szó a televízióban. A 19-i Híradóban például a szerkesztők humora is megcsillant, amikor a börtönviszonyokat elemezték. Többek között kijelentették, hogy az elítéltek másképp viselkednek, hiszen van, aki korábban munkanélküli, van, aki bankigazgató volt. Bár sok milliárd elpárolgott bankjainkból, de tessék mondani, tud valaki arról, hogy akár csak egyetlen bankigazgató is börtönbe került volna? Utóirat: A 20-i Naptévében Forró Tamás a Kínpadra ültette a kiskőrösi gazdák egyik képviselőjét. Bár nemrég még az ÉS is elemezte egyik elfogult riportját, kín volt látni, hogy még ahhoz képest is hová süllyedt a hajdani sztárriporter. Amit itt produkált, csak a gdanski huligánokról szóló hajdani híradásokhoz hasonlítható.
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:15 | Sorszám: 118 |
MADÁRVÉDŐ ALAPÍTVÁNYOK [PITBULLOK, ALAPÍTVÁNYOK, KORRUPCIÓK]Tocsik Gyulának és Tocsik Ivánnak is mennie kell Sohasem hittem volna, hogy egyszer olyan jelentős SZDSZ-es személyiség igazolja vissza megállapításaimat, mint maga György Péter. Többször írtam ugyanis a kormányszolgálati médiumok egyik leghatásosabb manipulációjáról, arról, hogy a mai kormány egyre nyilvánvalóbb korrupcióit egybemossa az előző kormány feltételezett korrupcióival. [(Sugallván ezáltal, hogy erkölcsi alternatíva sincs, hiszen az ellenzék sem jobb a Deákné vásznánál.)]Eddig semmi reagálás. Még csak a cáfolatra sem fecséreltek energiát[„liberális” uramék]. Erre György, a fő etikus — leszállván felhőkakukkvárából —, megjelenik a január 26-i Hétben, és kijelenti: „Azt a kommunikációs technikát, amelyik azt állítja, hogy a Fidesz és az MDF ugyanilyen típusú disznóságot követett el a maga idejében, azonosnak tartom a legelképesztőbb cinizmussal”. Ehhez még — az MDF bizalmatlansági indítványához csatlakozva — azt is hozzátette, hogy (Tocsik) Gyulának és (Tocsik) Ivánnak is mennie kell. Megvilágosodásához az kellett csupán, hogy ő is érintetté váljon, mint a Márta asszonytól 64 milliót kapott, Virág Attila-féle Társadalmi Párbeszéd Alapítvány egyik kurátora. Hja, kérem, ha valaki korpa közé... Fontos volt ez a mondata. Üzenetértékű. Bár cikkeit olvasom a Népszabadságban — néha még olyan is van, amellyel egyetértek, mint a napokban a Xéniásokról írt szellemes cikkével —, de a televízióban ritkán látom. Utoljára talán 1993 szeptember 3-án kapott ilyen kiemelkedő szerepet a képernyőn, amikor a Demokratikus Charta híres-hírhedt esernyős gyűlésén — amelyet a Vérmezőn tartottak Horthy Miklós hazai temetése ellen tiltakozván — ő tartotta glóriaként a paraszolt Konrád György és Farkasházy Tivadar feje fölé. Meghatóan szép, alázatos gesztus volt ez. Az etika egyetemi tanára (nem tudom, hogy már akkor tanszékvezető volt-e, vagy csak később nevezték ki) segédmunkási szerepkörben. És már akkor is a közszolgálati volt a téma: „Sokan kérdezték tőlünk a napokban, hogy zenés, verses, táncos megemlékezésünk a Horthy-rendszerről miért nyilvános, és színhelye miért ismét az utca. Hiszen ezt a dolgot megbeszélhetné, mondjuk két történész is a tévében. Igen ám, de ezt a lehetőséget csak egy történész kapta meg a két csatornától. Volt ugyanis egy feltételük. Az illetőnek másodállásban legalább miniszterelnöknek kell lennie” — mondta az SZDSZ-es védernyő alól Farkasházy. Furcsa most ezt felidézni, hiszen Horn Gyula manapság egy hónap alatt többet szerepel a televízióban, mint Antall József három és fél év alatt. Érdekes, a politikusok történészi végzettségének, illetőleg történészi munkásságának megítélése is mennyire megváltozott. Nemrég, ha Antall Józsefről, Für Lajosról, Katona Tamásról vagy Raffay Ernőről volt szó, akkor a történész jelző a politikusi alkalmatlanság szinonimájaként szerepelt a sajtó meghatározó részében. Ma Pető Iván, Magyar Bálint, netán Kósáné Kovács Magda avagy Csintalan Sándor politikusi megítélésénél ez a szempont fel sem merül. Magyarázza is már szegény Péter, hogy soha egy ülésen sem vett részt, soha semmit sem írt alá, sőt nem is tudott eme pozíciójáról — de hiszi, aki hiszi. [Bár politikai állásfoglalásaival élesen szemben állok, magam részéről hitelt adok mentegetőző szavainak, hiszen egyetemista kora óta ismerem, és nehezen tudom elképzelni, hogy korrupt lenne.] Igyekeznie kell a mosakodással, mert talán ő maga sem tudja, de egy másik SZDSZ-alapítvány kuratóriumának is tagja, méghozzá igen előkelő társaságban. Többek között Budai György (a másik tocsikoló, SZDSZ-hez „közel álló” üzletember), Petschnig Mária Zita és Hőnigh Antal is tagja az Európai Magyarországért Alapítvány kuratóriumának. (Még Forgács Pál, a legendás és "független" szakszervezeti vezető is közéjük tartozott tavalyi haláláig.) Ha György Péter nem tudná, ennek a Kornis Mihály és Bródy János alapította (1989), pártsemlegesnek mondott, jótékonykodó szervezetnek „folyóirat-kiadás, művek megjelentetése, szakmai összejövetelek szervezése” a célja. Kuratóriumában pedig korábban olyan nevek „fordultak meg”, mint Kis János, Demszky Gábor, Fischer Iván (talán itt találkozott először Budapest vőlegénye kedvenc karmesterével), Kőszeg Ferenc, Rajk László, Konrád György, Mészöly Miklós, Princz Gábor. (Egyes nevek talán magyarázatot adnak arra is, hogy honnan van pénze az alapítványnak.) Óvatosnak pedig azért kell lennie, mert ezt az alapítványt is Virág Attila vezeti. Igaz, csak egy éve. Akkor vette át ugyanis a miniszterré avanzsált Magyar Bálinttól. Etikaprofesszorunk eme alapítványa vállalkozni is szokott. Cégei közül az Önkorpriv Információs és Szolgáltató Kft. például az önkormányzati privatizációt segítette „szakmailag” — megfelelő díjazásért. Az alapítvány tulajdonosa volt egy szocialista és egy Fidesz-alapítvánnyal együtt annak a Pergamon Press Rt.-nek, amely a Nagy Imre KISZ-vezér által privatizált Vasárnapi Híreket adta ki. (Később a lap és vele a részvények is Fenyő Jánoshoz kerültek.) Másik vállalatuk, a Royal Informatikai és Video Kft. pedig a tévének is dolgozott, annak pártsemleges közszolgálatiságát elősegítendő. A hajdani Hálózatból átalakult SZDSZ-t egyébként egész alapítványi hálózat veszi körül. Például az Alapítvány a Magyarországi Önkormányzatokért, amelyet a sikeres vállalkozó és ismert SZDSZ-ügyvivő, Wekler Ferenc vezet. (Szintén a propagandában jeleskedik, hiszen ők adják ki az Önkorkép című, Interneten is olvasható lapot.) A Politikai Tanulmányok Intézete nevű alapítvány pedig a frakció szakértői munkáját szervezi. (Ők finanszírozták például a híres, Hol tart most a szabad gondolat? című felmérést, amelynek segítségével az előző ciklusbéli mélypontról kikapaszkodott az SZDSZ.) De található SZDSZ-es alapítvány minden megyében, sőt a fővárosi pártszervezetnek is megvannak a saját alapítványai. Az alapítványi hierarchia csúcsán azonban az immár Pető Iván elnöksége alatt, a párt támogatására, a párt által létrehozott Szabad Demokratákért Alapítvány áll. A kuratórium tagjai az ügyvivők, elnöke Pető Iván. (Bejegyzésével a „független” magyar bíróság figyelmen kívül hagyta azt, amit más esetekben nem, vagyis az „alapító nem szerezhet meghatározó helyet a kuratóriumban”. Nem hiába van azonban ilyen neves vezetése, a Szabad Demokratákért Alapítvány még a nagyszámú hazai párt alapítványok közül is kiemelkedik azzal, hogy ők szerezték eddig a legtöbb pénzt pártjuknak. Csak 1994-ben 246,5 millió forintot szedtek össze. (A megoldás előnye: nem kell feltüntetni a párt támogatóinak nevét.) Szóval lesz mire rácsodálkoznia a nézőnek, hallgatónak, ha a közszolgálati elkezdi ismertetni vele az SZDSZ-es hálózat és a [„csak-úgy”-ban nemrég emlegetett] szocialista network háttértitkait és lassan évtizedes összefonódását. Talán még arra is rádöbben a választópolgár, hogy a mai koalíció sokkal korábbi, mint ahogy azt ő tudja, és valójában nem is a választók, hanem a pártalapítványok (a szocialista alapítványok felsorolását és a szabad madarakkal való együttműködésük leírását a helyhiány okából mellőzöm) névtelenségbe burkolózó támogatóinak akaratából, gazdasági érdekeinek kiszolgálására jött létre. Kideríteni való pedig még akad bőven. A jéghegy azon csúcsa, amit fentebb leírtam, ha nem is közismert, de már ismerhető. Az adatok java ugyanis a HVG gazdasági újságírójának, Juhász Gábornak a nemrég megjelent Pénzképviselet című könyvéből való. Más történész pártelnök is hozott létre alapítványt, vethetné közbe a tájékozott olvasó. Igaza is van, hiszen Antall József még 1990 februárjában — a nyugati szokásoknak megfelelően — ezen céllal szervezett egy párizsi vacsorát. Az itt befolyt összeg volt az alapja a Batthyány Lajos Alapítványnak. De hát ez kissé más történet. Ez az alapítvány nem támogat pénzzel pártot, és egy vacsoránál látható, ki vesz rajta részt. Kíváncsi lennék arra is, hogy hány frankot tudna most „összevacsorázni” Párizsban akármelyik koalíciós párt elnöke... Szóval lenne mit búvárkodnia a közszolgálatinak, de ehhez nemcsak elszánása hiányzik, hanem szakmai színvonala is. Ez utóbbira az a jellemző, ami január 24-én történt. A Híradó ismertette a harci kutyások sajtótájékoztatóját és egy nyilatkozó hölgy alá annak a Kovács Violettának a nevét írták, aki ismert állatvédő újságíró, a MUOSZ állatvédelmi tagozatának vezetője, és mi sem áll tőle távolabb, mint ezen genetikailag manipulált szerencsétlen állatok elterjesztését reklámozni. Violetta még csak ott sem volt a tájékoztatón. Korábban viszont több ízben hívta fel a műsor szerkesztőinek figyelmét állatvédelmi témákra, akik a fülük botját sem mozdították. Bezzeg, ha a pitbullokról volt szó! Az ugyebár szenzáció. A szenzáció pedig fontosabb minden egyéb értéknél, még a humánumnál is. Az állatbarátok a megmondhatói, mennyit ártottak ezzel az állandó hisztériakeltéssel. Minden ilyen híradós sztori után megszaporodott például az agyonvert kóbor kutyák száma. Elkötelezettségükről pedig csak annyit, hogy nemcsak előtte való este, de még 22-én a Magyar Kultúra Napján sem igen vettek tudomást az eseményről. Csak a Híradó utolsó előtti (tizenkettedik) blokkjában mutatták Magyar Bálint kitüntetésosztogatását. A rádió viszont most igen elegáns volt. A Ráadásban az elcsatolt területek magyarsága kultúrájáról adtak — eléggé lehangoló — körképet. Mégis változott valami, néha már szinte kritikus blokkok is találhatóak a Híradóban, tehát helyes volt korábbi megérzésem. Január 28-án, amikor e sorokat klimpírozom, oly sok jel nem mutatja még ezt, hogy külön fejezetet szentelhessek neki a sorozatban, de talán a jövő hétre megszaporodnak a példák. Ehhez az éledő kritikusi attitűdhöz persze, maguk a koalíciós politikusok is hozzásegítik a tévés újságírókat, akik a korrupciós botrány eszkalálódása idején — meglepetésemre — épp olyan tehetetlen dühvel fordulnak szembe a sajtóval, mint az előző kormány pártjainak politikusai tették. Eddig Csintalan Sándor vitte el a pálmát, aki a 16 Órában Rádai Eszter mikrofonja előtt a következőket mondta Kiss Ernőnek a Központi Bűnüldözési Igazgatóság vezetőjének a parlamenti bizottság előtti meghallgatásáról készült híradós feldolgozásról: „nagyon kevesen vették észre, hogy a közszolgálati Híradóban a tábornok úr például olyan kérdésekre válaszolt, amelyeknél a kérdés első részét a televízió riportere fogalmazta meg, a második részét pedig a bizottsági ülésen ülő parlamenti képviselő, és a kettőt összecsúsztatták”. Több se kellett a híradósoknak, már ment is a rádióba a gyorsfutár, ahol rögtön be is játszották az eredeti hangfelvételt, igazolván, hogy mit mondott a tábornok, majd ezt az Esti Krónikában is megismételték. (De nem a Híradó kifogásolt részletet játszották le, hanem a musztert. Igazolhatom viszont, hogy ez esetben fedték egymást.) Pedig némi igaza volt Csintalannak, sokszor igen zavaróak az időhiány(?) miatti félbevágott mondatok, vagy a négy mondatban összefoglalt sajtótájékoztatók, ahol például Torgyán csak tátog, mert a riportert halljuk. Joggal gyaníthatja bárki, hogy ilyenkor manipulálnak. Tessék csak tovább kurtítani a Híradót. Előbb-utóbb védhetetlen hibát követnek majd el. Szóval van már egy olyan, a témákat villanásnyi időben, slágvortokban feldolgozó híradónk, amely egyre jobban hasonlít a kereskedelmi televíziók megoldásához, van egy Aktuálisunk, amely esetenként csak egy témát dolgoz fel húsz percben — csak olyan nincs, amilyen kellene, amihez például az Objektív szerkezetileg közel állt. [Január végén volt még egy olyan - témánk szempontjából megkerülhetetlen - tanulmány is a Magyar Nemzetben, Varga Károly avatott tollából, ami a médiumoknak a választók döntéseire gyakorolt hatásával is foglalkozik. Erre alkalomadtán még szeretnék visszatérni.] A magyar írott sajtót egyelőre az foglalkoztatja legjobban, hogy többet keres-e Peták István igazgató egymilliónál, vagy nem. Peták a Napkeltében bevallotta, hogy maga sem tudja. Viszont szeretné megállítani beosztottjainak „jogtalan és ellenőrizhetetlen jövedelemkiáramlását”, és folytatná a tévés korrupciós gócok felszámolását. Ennyiért önök is szívesen átvállalnák Peták gondjait? Mert én nagyon. Legalább egy hónapra.
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 08. 07:14 | Sorszám: 117 |
Ismerve vendéglátóinkat, majd márciusban megtennék. A geocitiest pedig 29-én törli a yahoo.
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:36 | Sorszám: 111 |
EMLÉKMŰ PEDIG NEM KELL [A NAGY ELSZÁMOLÁS]Göncz Árpád hálás az „ezerszáz évvel ezelőtti” ukránoknak [„Hálával tartozunk a rég volt, ezerszáz évvel ezelőtt volt ukránoknak, hogy lehetővé tették, hogy a magyarok ide jöjjenek a Kárpát-medencébe.”] A Híradó valódi szakmai színvonalát, a hatalom érdekeit szem előtt tartó manipulációit, eddig úgy mutattuk be, hogy több, hasonló csúsztatásokat alkalmazó példából vontunk le következtetéseket. Ha igazunk van, az ellentétes módszernek is ugyanazt kell mutatnia, [hiszen az ismert szólás szerint a cseppben is benne van a tenger.] Ezért választottam egy témát, elnökünk ukrajnai útjának Híradó béli bemutatását. A látogatásról november 14-én, csütörtökön értesülhettek a nézők. A beszámoló a Híradó közepe táján[, jóval az aznapi tocsikolás] után következett. Miközben a képeken az elnökök előtt díszmenetben vonuló katonákat, tárgyaló asztal mellett ülő, majd sajtótájékoztatót tartó politikusokat láthattunk, a riporter a következőket mondta: „A magyar ukrán kapcsolatok kiegyensúlyozottak, jó irányba fejlődnek, azokat politikai problémák nem terhelik. Így értékelte egybehangzóan a két államfő a kétoldalú viszonyrendszert. (...) Leonyid Kucsma kijelentette: a NATO bővítésével kapcsolatban örömmel állapíthatom meg, hogy nincs közöttünk véleménykülönbség. Az eszmecserén érintették a vereckei emlékmű körüli bonyodalmakat is — válaszolta az Interfax hírügynökség kérdésére Göncz Árpád.” Innen maga Göncz Árpád vette át a szót: „Én azt merném mondani, hogy hálával tartozunk a rég volt, ezerszáz évvel ezelőtt volt ukránoknak, hogy lehetővé tették, hogy a magyarok ide jöjjenek a Kárpát-medencébe és ott gyökeret verjenek. Én azt hiszem ez nem olyan nagy baj ha megörökítjük.” Majd ismét a riporter: „Göncz Árpád szerint feltehetően az egyik fél nem fejezte ki nyilvánvalóan a szándékát, a másik pedig túl érzékenyen reagált.” Másnap, pénteken semmit sem tudtunk meg a történésszé előlépett elnökünk programjáról. Szombaton, 16-án viszont már ezt a látogatást tartotta a szerkesztő a legfontosabbnak, mert ezzel kezdődött a Híradó. A bemondó a következő mondatokkal vezette be a képeket: „Göncz Árpád és Leónyid Kucsma ukrán elnök Záhonynál ünnepélyesen felavatta a felújított Tisza-híd kibővített szakaszát. A köztársasági elnök Ungváron találkozott kárpátaljai magyarság képviselőivel. Délután Kijevben aláírták a háborús sírok kölcsönös megóvásáról szóló egyezményt.” Lényegében ezt ismételte meg a tudósítás is, kiemelt azonban egy momentumot. Adjuk át ismét a szót a riporternek aki a Göncz-Tóth beszélgetés képei alatt a következőket mondta: „A magyar államfő délután Ungváron találkozott a kárpátaljai magyar társadalmi szervezetek képviselőivel. A kijevi parlament egyetlen magyar nemzetiségű képviselője, Tóth Mihály azt mondta a köztársasági elnöknek, hogy bölcs magyar állami politika segítheti a magyar kisebbség megmaradását. A magyarság számarányát tekintve nem jelentős politikai tényező, mégis kívánatos lenne — vélte Tóth Mihály — , ha megengedhetné magának a kettős identitás luxusát, azaz ragaszkodását szülőföldjéhez, országához, és ragaszkodását nemzetiségéhez.” Majd Göncz Árpád következett: „Ehhez kettő kell. Egyszer egy ember aki ezt tudomásul veszi, és egy olyan államhatalom, ami lehetővé teszi.” A tudósítást a riporter fejezte be: „Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség, más szervezetek nevében is, az államfőnek átadott levélben több olyan problémát fogalmazott meg, amelyet véleményük szerint önerejükből képtelenek megoldani. Szerintük vegetál a kárpátaljai írott és elektronikus sajtó, befagyasztották a magyarság számára fontos intézmények bővítését, vontatott a magyarlakta települések történelmi neveinek visszaállítása. Több támogatást kérnek a határmenti együttműködés fejlesztéséhez, és véleményük szerint tovább kell javítani a határok átjárhatóságát.” Nocsak! Ilyen felhőtlen a helyzet? [De nézzük sorjában.] Ami a Híradó által kiemelt témát, NATO tagságunk ukrán támogatását illeti, talán még a „nincs különbség” formulánál is többet árul el a Népszava, Faragó András elnöki szóvivőt idézve, aki szerint : „Az ukrán fél majdhogynem támogatta Magyarország euroatlanti közeledési szándékát, amibe beletartozik a NATO-csatlakozás is.” Mindezt mind a Híradó, mind a napilap mintegy meglepődve, megkönnyebbülve tálalja. Pedig erre lehetett volna számítani, hiszen az MTI már október végén közölte a következő hírt: „Ukrajna egyéni partnerségi megállapodást kíván kötni a NATO-val. (...) Egy ilyen megállapodás aláírására már az 1997 nyarára tervezett NATO-csúcson sor kerülhet — idézte Ihor Harcsenko külügyi főosztályvezetőt az Internews híriroda. Az ukrán illetékes szerint a megállapodás rögzítené Ukrajna és a NATO stratégiai partnerségét. Ebben az egyezményben Ukrajna olyan tömbön kívüli államként szerepelne, amelyet különleges kapcsolat köt össze a NATO-val.” Ukrajna még katonailag is „biztosította” magát, mert az MTI október 16 és 17-i jelentése szerint ott járt Keleti György, aki közölte partnerével, hogy hazánk csak „azért kíván a NATO tagja lenni, hogy növekedjen a térségbeli biztonság szintje.” (Ez bizonyára meghatotta a térség biztonságáért aggódó ukránokat.) Keleti azt is kijelentette, hogy „Magyarország esetleges belépése a NATO-ba nem jelenti egyszersmind azt is, hogy Budapest beleegyezik atomfegyverek telepítésébe az ország területén.” (Hogy örülhet ennek Brüsszel!) Keleti György „átadta javaslatait a magyar-ukrán katonai bizalomerősítő intézkedésekről is”. (Valószínűleg azért, nehogy továbbra is rettegjenek az ukránok az egyre félelmetesebb magyar haderőtől.) Komolyra véve szót — és most nem törődve Keleti Györgynek azzal a hazafias kijelentésével, hogy ő elsősorban nem hazánk biztonságát akarja erősíteni —, ha az elnök környezete és a magyar sajtó meglepődött az ukránok NATO-tagságunkkal kapcsolatos „engedékenységén”, akkor nem voltak felkészültek. Ami az „ezerszáz évvel ezelőtti ukránok” és magyarok kapcsolatát, átengedő szívélyességüket illeti, nem is Anonymust az elfogult magyar „nacionalistát” idézném — hiszen szellemisége mind az elnöktől, mind a Híradótól távol áll —, hanem Dzsajháni bokharai tudósnak Ibn Ruszta arab és Gardízi perzsa fordításában fennmaradt szövegét, amely reálisan ábrázolja a akkori szlávok (hol voltak akkor még az ukránok!) és a magyarok viszonyát: „Állandóan legyőzik a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszer-adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat. (...) Meg-megrohanják a szlávokat, és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek Kercs a neve. (...) Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. A magyarok eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot...” Most ne élcelődjünk azon, hogy milyen szobrot állíthatnánk a hálának (Göncz túllihegi az internacionalizmust, hiszen maguk az ukránok is csak a két nép barátságáról akartak a hágón szobrot emelni.) hanem inkább azon gondolkozzunk el, miért közölte a Híradó ezeket a mondatokat Göncztől. Netán a szerkesztő sem ismeri a magyarok történelmét? Ők is túllihegtek, vagy égették a botcsinálta történészt? Azt miért nem kérdezték meg a kritikus újságírók, hogy miért mond le a magyar állam a vereckei honfoglalás-emlékmű felállításáról? (Ezt nem a Híradóból, hanem a korrektebb MTI jelentéséből lehet tudni, hiszen Kucsma elnök a szoborral kapcsolatban a következőket jelentette ki: „Göncz úr azt mondta, hogy állami szinten ezt a kérdést levesszük a napirendről, én pedig azt mondtam, hogy állami szinten nem vetem fel.” De azt sem kérdezték meg, hogy az alapszerződés által biztosított lehetőséget, a két külügyminiszter évenkénti találkozóját miért nem használta ki Kovács László a szobor ügyének tisztázására. A felkészült riporter és szerkesztő bizonyára olvasta az október 12-i Kárpáti Igaz Szó-ban az ukrán-magyar kormányközi vegyes bizottság üléséről készült részletes beszámolót is. Ezzel kapcsolatban sem volt semmi megjegyezni valójuk? Summázva: A Magyar (?) Köztársaság szocialista-liberális kormánya — Göncz Árpáddal az ukránoknak megüzenve —, lemondott a magyar identitás egyik alapvető szimbólumának, a honfoglalásnak, földrajzi kezdő pontján, a Vereckei-hágón, emlékművel történő megörökítéséről. Illetőleg arról, hogy támogassa az ott élő magyarokat ezen tervük megvalósításában. A Híradó pedig olyan sunyi módon szolgálta ki ezt a magyaridentitás-ellenes politikát, hogy ki sem merte mondani a lényeget. Azt, hogy Göncz lemondott az emlékműről. A második tudósításban is van egy képtelenség. Tóth Mihály kettős identitásnak nevezi a magyarsághoz és a szülőföldhöz, az országhoz történő ragaszkodást. A kettős identitást ugyanis azt jelentené, ha Tóth Mihály úr nemcsak magyarnak, hanem ukránnak is érezné magát. Az, hogy ragaszkodik országához, csupán azt jelenti, hogy lojális állampolgár. (Ez egy volt kommunistától az elvárható minimum arrafelé.) Valakinek a szülőföldjéhez való ragaszkodása pedig valójában a nemzetiségéhez történő ragaszkodásával azonos. [(Miként Kis János is helyesen emeli ki a Beszélőben közölt, Túl a nemzetállamon című cikkében a TGM által a Magyar Hírlapban provokált tavalyi vita egyik hozzászólójától: Szentendre, egy szerbnek valójában a szerb haza része. De ahogyan van „szentendrei szerb haza”, úgy van „szabadkai- és ungvári-, sőt vereckei magyar haza” is.) Persze ezt Tóth úr nem tanulhatta meg a fejtágítókon, de Göncz Árpádnak tudnia illett volna. Ha még ő számára is zavaros az identitás kérdése, akkor még mindig ott kellene lennie a szakértő szerkesztőnek! De nem volt ott. Vajon miért nem?] Legalább ekkora kívánnivalót hagyott maga után az is, hogy a hivatkozott kárpátaljai magyar szervezetek közül csak az egyiket, a kisebbek közül valót, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséget mutatták — Tóth Mihály személyében. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségről, amelyik a magyar helyhatósági helyek közel hetven százalékával rendelkezik, említés sem történt. Se képben, se hangban. [Vajon miért nem?] Ennek megértéséhez néhány évet vissza kell mennünk a történelemben. A rendszerváltozás elején, az elszakított területeken megalakult magyar pártok legkönnyebben és leggyorsabban az MDF-el alakítottak ki jó kapcsolatokat. Ez később praktikusnak is tűnt, hiszen ez a párt lett a kormány vezető ereje. A mostani kormánypártok ezt azzal kívánták ellensúlyozni, hogy a később alakult és kisebb pártokat támogatták, illetőleg — miként az RMDSZ esetében — egy hozzájuk húzó belső ellenzéket igyekeztek erősíteni. Az új kormány 1994-ben bírálta is elődje politikáját, mondván: egyes pártokat előnyben részesített mások rovására. Mára már világos: ez a szlogen arra szolgált, hogy megpróbálja leplezni a „szocialisták” és a „liberálisok” agresszív terjeszkedő politikáját a határon túli magyar szervezetekben. Az eredmény mára kézzel fogható: több párt szétszakadt, és egyre gyengébb választási eredményeket érnek el. (Ne tévesszen senkit sem meg az RMDSZ viszonylagos sikere, sőt Szabó Miklós SZDSZ-es képviselő Népszavában közölt cikke sem. Szabó akadémikus úr ugyanis abban látja ennek a sikernek az okát, hogy a romániai magyarok legnagyobb pártja szakított az MDF-el. Azt ugyan nem tudom, hogy szakítottak-e, de azt igen, hogy ugyanúgy kevesebb szavazatot kaptak most, mint négy éve — és hárommal kevesebb képviselőt is küldenek a parlamentbe is —, amiként 1994-ben az SZDSZ-re adott szavazatok és képviselőiknek száma is visszaesett a korábbi választáshoz képest. Az más kérdés, hogy miért lettek mégis kormánypárt, miként lehet az RMDSZ is — ha nem vigyáz.) Tóth Loránd, kijevi magyar nagykövet a múlt hónapban el is szólta magát, az MTI-nek nyilatkozván: „Nagyon sajnálatos, hogy egyes ukrajnai magyar szervezetek tevékenységében időről időre megjelennek olyan mozzanatok, amelyek nemcsak hogy nem mozdítják elő a két ország kapcsolatait, de még saját közösségük és a Magyar Köztársaság érdekeit is figyelmen kívül hagyják.” A nagykövet azt is elítélte, hogy „bizonyos szervezetek meghatározott vezetőinek ma szorosabb munkakapcsolata van egyes magyarországi szervezetekkel, körökkel és személyiségekkel, mint annak a térségnek a vezetőivel, amelyet szülőföldjüknek mondhatnak.” A szemlélet módfelett ismerős. Horn Gyula is azért tolta le a magyarok idei világtalálkozóján a határon túli magyar politikusokat, mert nem követtek el mindent saját államuk vezetőinek megnyugtatására autonómia tervezetükkel kapcsolatban. Magyarán: számon kérte például Duray Miklóstól, vagy Tőkés Lászlótól, hogy ők nem olyan puszipajtásai Meciarnak, vagy Iliescunak, mint ő maga. A dolog egyébként a magyar parlamentben folytatódott, már Göncz hazatérte után. Németh Zsolt interpellációjára Szent-Iványi István azt válaszolta, hogy a nagykövet is megkapta a maga [letolását] beosztását, hiszen nem az önálló politizálás a dolga. Kijelentése tartalmi részével viszont egyetértett a Külügyminisztérium. Valamint Göncz Árpád, és a TV Híradó is. Ezért mutatták csak a budapesti kormány által preferált, identitászavarral küszködő Tóth Mihályt. [(Azt már fel sem merem tételezni, hogy más szervezetet meg sem hívtak a fogadásra.) Summázva: a Híradó ezzel a tudósítással ismét túllihegve igazodott az „irányvonalhoz”. Mint nem is olyan régen...] Az MTI pedig kihasználta, hogy még nem érvényesül a szocialista kézi irányítás vezetésében, és a következő hírt hozta nyilvánosságra: „A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség továbbra is fenntartja eredeti szándékát a honfoglalás kárpátaljai méltatását illetően, s felszólítja az illetékeseket, hogy az ukrán alkotmányban, az ország egyéb törvényeiben és a hatályos nemzetközi dokumentumokban biztosított jogok alapján tegyék lehetővé a vereckei emlékmű megépítését és a millecentenárium méltó megünneplését.” Ezt a szombati Híradót egyébként Csiha Judit nyilatkozata zárta a privatizációról: „A folyamat végén természetesen lesz egy nagy elszámolás, aminek a lényege az, hogy megpróbálunk arról számot adni mi történt az állam vagyonával az eltelt négy év alatt.” Vajon tényleg lesz elszámolás? Vagy most is elmarad?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:36 | Sorszám: 110 |
MIÉRT KEZDETT BUDAPEST DEMSZKYVEL? [LAKOS KÖVETKEZIK ]Ungár Klára: nagyon örülök, hogy ilyen izgalmakat váltok ki a jobboldalon Gyakorta látni a Híradóban, de főleg az Objektívben olyan témák feldolgozását, amelyek hazánk válságos helyzetét igazolják. Nem mondhatja tehát senki, hogy a közszolgálati televízió hírműsorai nem kritikusak. Csupán másként, mint az Antall-kormány idején. Akkor, ha két autó összefutott egy alagútban, a riporterek rögtön rohantak Schamschula Györgyhöz, ha pofonvágott valakit egy rendőr Boross Péterhez, ha összedőlt egy műemlék Gyurkó Jánoshoz, és arrogánsan rögtön számon kérték rajtuk a történteket. A nézőkben pedig előbb-utóbb kialakult a „spontán” vélemény: minden rosszért a kormány tagjai a felelősek. Nem is csoda tették hozzá legyintve, hiszen nap mint nap olvassuk, látjuk, halljuk, hogy az ellenzék mennyivel több szürkeállománnyal rendelkezik, mennyivel szakértőbb... Manapság már nem kötik össze a bemutatott problémákat az illetékes miniszterrel, legfeljebb egy helyettes államtitkárig jutnak el a tévések. Magam legalábbis nem láttam még egyetlen olyan riportot sem rendőri visszaélésről, netán vasúti balesetről, amelyben felvetették volna Kuncze Gábor, avagy Lotz Károly személyes felelősségét. Azt pedig még elképzelni sem tudom, hogy a közoktatás sanyarú helyzetével zaklassa a tévé Magyar Bálintot. Ezért lepődhet meg a figyelmes néző, ha a kivétel mégis próbára teszi a szabályt, és egy minisztert a TV-ben szembesítik a problémával. Erre az évek óta az első példát azon a bizonyos szeptemberi napon láttunk először, amikor Suchman Tamást is kérdőre vonták sikerdíj parlamenti felvetése után. A folytatás közismert, a miniszternek mennie kellett. A következő ilyen esetet az Objektívben regisztrálhattuk [a "Csak úgy"-ban is méltányolt kiváló riport főhőse, a megégett debreceni kisgyermek elhunyta apropóján]. Bánó András elmondta, nyolcmillió forint gyűlt össze közadakozásból, csupán a Népjóléti Minisztérium — vagyis közvetve a miniszter — által megígért pénz nem érkezett meg hetekig. Mit ad Isten, Szabó György két nap múlva lemondott. (Nagy problémát okozott ezen lépésével a hazai sajtónak, hiszen napokig találgatták, a jubileumi tizedik minisztercsere következik, vagy már a tizenegyedik?) A néző pedig máson töprengett. Vajon olyan jól értesült volt a szerkesztőség, hogy tudta mi fog történni és ezért a volt ez nagy bátorság? Netán magukba szálltak és ettől fogva nem lesz tabu a minisztereket kritizálni? Mindenesetre 8-án, pénteken ismét kritikus riport volt, meglepő befejezéssel, és ismét az Objektíven. Azon tavaszi eset utózöngéiről van szó, amikor éber államunk kiirtott 42 hektár alma ültetvényt, mintegy negyvenezer almafát megsemmisítve. Az ok a tűzelhalás nevű betegség volt. Ekkor hektáronként kétmillió forintot (összesítve egy Tocsikot) ígértek a 104 nyárszentlőrinci gazdának az almaszüret idejére. (Sokan közülük korábban az OTP-től vettek fel magas kamatozású kölcsönt, amelyet továbbra is fizetni kell.) Mára már csak háromszáz millió forint kártérítésről van szó. De csak szó, mert pénzt még senki sem látott. Az egyik gazda szerint jogállamban ilyen nem képzelhető el, egy hölgy pedig felvetette: mi lenne ha a miniszter sem kapná meg a fizetését. Több se kellett az Objektívnek, felmentek a miniszterhez. Lakos László széttárta karjait és a következőket mondta: „Ha Isten megadja a jövő csütörtökön már lesz jogosítványom arra, hogy megkapják a pénzt.” A riporter nem is hallgatta el, hogy a Pénzügyminisztérium szava a döntő. Ebben a kérdésben is — teszi hozzá magában a néző. Aztán — csak úgy — végiggondolja a történteket. Lakos, bár elődeihez képest igyekezett védeni az agrárium érdekeit, de nem tudta integrálni a mezőgazdaságért küzdő erőket. Államtitkára, az SZDSZ-es Kiss Zoltán újabban többször kritizálta, sőt már a lemondást fontolgatja. Persze jócskán vannak ellenerők is, hisz a Nyugatnak nem érdeke az erős magyar mezőgazdaság, mert a csatlakozáskori állapotot kellene megőrizni. Az ottani gazdáknak pedig nem hiányzik a minőségi konkurencia. Ezért nekik az lenne a legjobb, ha az EU-ba történő belépésünkig teljesen szétzilálódna a hajdani magyar sikerágazat, mert akkor fillérekért megvehetnék a termőföldet és olcsón foglalkoztathatnák a hozzáértő magyar parasztot. Az is lehet, hogy a megszűnéssel fenyegetett Objektív bosszújáról van szó. Bár a hírek szerint csak a műsor szűnne meg, Bánó Andrást viszont mindenképp meg akarja Peták úr tartani. Tessék mondani, nem lehetne Bánó direkt pártpolitizálása nélküli, ténylegesen csak hírháttér műsorokat bemutató magazinná átalakítani az Objektívet? És nem lehetne esetleg kilenckor sugározni a sokaknak már késői tíz óra helyett? Az mindenesetre még a képernyő előtt ülők számára is világos, hogy a telekommunikáció minden területén MSZP-és ellentámadás van kibontakozóban. Még a részvénytársasággá alakulás előtt álló MTI-re is szemet vetettek, amire Csapody Miklós hívta fel a figyelmet a minap napirend előtti felszólalásában. Nem érti ugyanis, hogy a rövidesen kiírandó pályázat nyertesének megnevezéséig miért nem maradhat helyben a régi vezetés, és miért kell egy közismerten szocialista újságírót kineveznie Horn Gyulának. (Bár nevet nem mondott, hírek szerint arról a Meruk Józsefről van szó, aki egykor a Magyar Hírlap moszkvai tudósítója volt, de a szocialisták választási kampányát is vezérelte. Később a „hordós” Kurír második embere lett, de etikai okokból távoznia kellett. Egészen a Reform főszerkesztői székéig bukott. Mivel a Bartha Szabó József által felélesztett és felfuttatott hetilap is megbukott irányítása alatt, éppen ideje újabb vezetői állásba kerülnie.) Még az „SZDSZ-hez közelálló” Kasza László is lemondott, pedig már kezdtük megszokni, hogy szinte minden nap látjuk. Éppen dicsérni is akartam hiszen nemrég szakított egy hosszú hagyománnyal és az egyik tocsikoló műsorában végre nem volt olyan nyomasztó a balliberális túlsúly hiszen Elek István, valamint Tőkéczki László is vendége volt. (Mint tudjuk, ezeket a „vitaműsorokat” általában úgy szerkesztik, hogy csak egy díszvendég van a konzervatív-nemzeti oldalról, akinek érveit könnyedén elnyomja a többség.) Persze a néző nem tudhatta, hogy ez most csak úgy, véletlenül történt, netán új koncepció jele, vagy egyszerűen nem vállalták a témát a kormánykoalícióhoz közelállók. Nekem mindenesetre a televízióban ritkán szereplő Tőkéczki okos higgadtsága mellett Kéri László impulzív kifakadása tetszett. Amikor Kasza rákezdett a szokásos mentegetőzésre, hogy közismert: a világon mindenütt ilyen visszaélésekre került sor korábban, a politológus felháborodottan utasította vissza. „Éppen azért kellett volna ezt elkerülnünk!” A néző pedig eltöprenghetett. Nézik politikusaink az éjszakai vitaműsorokat? Ha már dicsérek: ismét az operatőrök szemfülessége tetszett a legjobban. Két bravúros megoldásnak tanúi lehettünk az élő parlamenti közvetítések idején. Október 15-én az egyre férfiasabb Ungár Klára felszólalását — szokás szerint — a másik oldal megjegyzései kisérték. A képviselő asszony leállt vitatkozni a közbeszólókkal, és némi női kacérságot sem nélkülöző módon a következőket mondta: „Én nagyon örülök, hogy ilyen izgalmat váltok ki a jobboldalon”. A kép hirtelen váltott és Csapodyt mutatta premier-plánban, amint bajsza alá dörmögte: „Ez azért túlzás.” November hatodikán pedig Pusztai Erzsébet és Medgyessy Péter meghitt összebújását kapták el. Ekkor győzködte a képviselő asszony arról a minisztert, hogy a kórházak helyzete miatt az emberek életüket látják veszélyeztetve. Úgy látszik ez egyszer megfogadták az ellenzéki segítségnyújtást, mert már a másnapi kormányülésen megtárgyalták a kórház-konszolidációt és a korábbinak dupláját, négy milliárd forintot (öt Tocsik) ígértek meg. Megemlíteném az elmúlt hetek — szerintem — legjobb, igazán élvezetes és minőségi műsorait is: a Ráday Mihály - Katona Tamás kettősnek október 6-ra emlékező összeállításait. Persze, ezeket a nemzeti identitás szempontjából kulcsfontosságú műsorokat ugyanúgy a többség által nézhetetlen időpontra — éjszaka 11 óra utánra — osztották be, mint tavasszal Vári Attila sorozatát, amelyben Orbán Balázs nyomában kamerával járta be Erdélyt. Újabban Kiss Gy. Csaba kitűnő és teljesen eredeti sorozatát, a Nemzetet teremtő történeteket dugják el vasárnap esténként a kettesen, a Héttel egy időben vetítve. Ezekben a műsorokban van egy közös attitűd: nemcsak a magyar nemzet kulturális és történelmi értékeit mutatják be, hanem korrektül, a megértés igényével tárgyalják a szomszéd népek gyakorta magyarellenes megmozdulásait, velünk szemben megfogalmazott identitását is. Ápolván és tovább vivén ezzel a múlt századi toleráns, befogadó (tehát liberális) magyar nacionalizmus legjobb hagyományait. Ki érti miért kell ezeket nézhetetlen időpontokban vetíteni? Miként Magyar József sorozatát, a Mi forradalmunkat miért az évforduló elmúltával, november 13-án kell elkezdeni vetíteni, akkor is éjszaka fél tizenegykor. Egy azért biztos — gondolkozik el a néző —, nemcsak a kormány, hanem a tévé vezetősége is félszívvel ünnepelte a forradalmat. Mostanában sokan a legújabb nemzeti pechen, Fa Nándor visszafordulásán búslakodnak. Pedig az Objektív még nyáron, július nyolcadikán előre jelezte a történteket. Ekkor bocsátották vízre a Budapest nevű hajót és Magyar Bálint mellett Demszky Gábor arculatépítő szakemberei is úgy látták jónak, ha főnökük nemcsak az Adriában, hanem Nándi dicsőségében is megfürdik egy kissé. A keresztapa főpolgármester csak harmadszorra tudta a pezsgősüveget összetörni a hajó oldalán, és a riporter megjegyezte: ez nagyon rosszat jelent. A jó memóriájú néző pedig — csak úgy — eltöpreng: miért kezdett Budapest a Demszkyvel? Sajnos a Híradó ismét korábbi formáját mutatja. Úgy látszik nem bizonyult elég hatékonynak, hogy cáfolta az ellenzék korrupciós leleplezéseit, mert újabban ugyanúgy elhallgatja ezeket, mint a Tocsik-ügy előtt. November 5-én még megemlítette a Varga Istvánnak a Co-nexus ügyeit tárgyaló, Pokorny Zoltánnak az Antenna Hungária külföldi kézre történő átjátszását taglaló felszólalásait, de 11-én már nem szólt a folytatásról. Bagatell is az ügy. A kiváló SZDSZ-es nexusokkal rendelkező Co-nexus csupán négymilliárd forintot (egy kórház-konszolidációt, vagyis öt Tocsikot) érő állami vagyont tüntetett el.... Arról a botrányos esetről sem számolt be, hogy Kuncze Gábor kijelentette: szégyenli magát mert nemcsak a maffia vezérnek (ki)nevezett Prisztással, hanem egyszer még Torgyán Józseffel is lefényképezték. A néző pedig az idei tizennyolcadik robbantás hírét hallván eltöpreng egy kissé. Szégyelljem-e, hogy ilyen belügyminiszterem van?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:36 | Sorszám: 109 |
BALKÁN FELÉ, FÉLÚTON... A Jugoszláv Televízió „szinte tudomást sem vesz az ellenzékről” Akik mostanában tudatosan figyelik az elektronikus médiumok hírszolgáltatását, de még emlékeznek arra, hogy az előző kormányzat idején milyen elveket is hirdettek meg és terjesztettek el a közvéleményben a sajtószabadság és az objektív tájékoztatás „liberális” bajnokai, mostanában meghökkenhetnek, milyen gyakran megsértik ezeket. Többnyire ugyanazok, akik hajdanán meghirdették. Persze a felsőbbrendűek kritikája így sem maradhat el. Mélységes felháborodással szokták elítélni a tőlünk keletre és délre munkálkodó, a hatalmat kiszolgáló sajtót... Különösen feltűnő volt ez a jelenség a forradalom negyven éves évfordulóján, a nemzeti ünnepen sugárzott hírműsorokban. Október 23-án a televízióban nem a hírműsorok voltak a legfelháborítóbbak, hanem az ünnephez nem illő műsorszerkezet, a Híradóban megint nem mulasztottak el egy kis ünnepi csúsztatást, egy kis eltérést a meghirdetett elvektől. Annak idején például elmagyarázták, hogy a politikus nem lehet magánember. Például egy párt alelnökének nem lehet magánemberként „írói munkássága”. Igazuk volt. Most meg mit látott az ember! Október 23-án, az MTV Híradójának mind a déli, mind az esti kiadása is mutatta, amint Göncz Árpád (köztársasági elnök) és Kuncze Gábor (belügyminiszter) magánemberként koszorúzzák meg a 301-es parcellában nyugvó hősök emlékművét. Mitől magánemberi ez a gesztus? Saját konyhapénzükből csípték le a koszorú árát? Saját Trabantjukon pöfögtek ki a temetőbe? Saját családi emlékként filmezték le a koszorúzást? Egy politikus magánemberként elmehet a fodrászhoz, kihúzathatja a fogát, sétáltathatja a kutyáját — ha nem ad róla hírt a sajtó, nem mutatja be a televízió. Ha viszont ezeket a magánemberi cselekedeteket a közszolgálati médium bemutatja, akkor népszerűsíti őket, tehát a kutyasétáltatást a politikus végezte. A politikusokról (be)mutatott kép ugyanis fontos információ az embereknek. A választók döntését tudniillik sokkal inkább befolyásolja a szavazó-urnák előtt, hogy mennyire szimpatikus, netán ellenszenves neki egy-egy párt valamelyik frontembere, mint a szinte senki által nem olvasott pártprogram. [De hát miért nem volt hivatalos program a temető? Ezt már a rádió Déli Krónikájából tudtuk meg: november negyedikéig a vidám győzelmi hangulatra, és ne a gyászra emlékezzük. És ne a megtorlásra — tehetné hozzá az eseményeket ismerő hallgató. Nem ildomos ugyanis végiggondolni, hogy milyen helyzetben vannak most az akkori főszereplők, a forradalmat vívó nép, a „pesti srácok”, illetőleg a megtorlók. Netán a megtorlók utódai és politikai örökösei.] Persze, régiónk tele van politizáló magánemberrel. Amennyire örülhettünk, hogy az Objektív bemutatta a lengyelek '56-os „véráldozatát”, annyira lehangoló volt a Déli Krónika 23-i híre a Szejm döntéséről. Nem is az volt érdekes, hogy Jaruzelski tábornokot nem lehet felelősségre vonni hajdani katonai puccsa és az azt követő — ismerjük el: a kádárihoz képest szolid — megtorlás miatt, hanem az indoklás. A lengyel parlament baloldali többsége szerint ugyanis azért volt jogos a puccs, mert a Szolidaritás meg akarta dönteni „a fennálló társadalmi rendet”. De hát végül is megdöntötte. És ennek köszönheti a lengyel nómenklatúra is, hogy legálisan tőkés lehetett, és erre támaszkodva legitim módon — szuronyok és puccsok nélkül — birtokolja a hatalmat. A szocialista (pardon, ott szociáldemokratának nevezik magukat) képviselőkben bizonyára magánemberi, milliomosi mivoltuk is munkálódott, amikor meghozták a felmentő döntést. Vigyázni kell a vagyonra, ami elveszhet, ha csak úgy joga lenne a népnek „a fennálló társadalmi rendet” megdönteni. (Kormány megdöntését megkísérelni pedig csak taxisblokád szervezőknek szabad — legalábbis nálunk.) Persze politikai érdekük is azt diktálja, hogy ne firtassuk a múltat, hiszen furcsa dolgok derülhetnének ki. Úgy látszik, Lengyelországban a hatalmon levők magánemberi és politikai érdekei egybeesnek. Feltehetően a magánemberi és politikusi létük is. És nálunk? A Híradóval mégis azért elégedetlenkedett például az MDF, mert őket nem mutatta, bezzeg Szabó Ivánt! Még mindig nem szoktak hozzá? Egyébként nehéz is eleget tenni mindenki kívánságának, hiszen a Híradónak bizonyos fokig be kell tartania a protokollt — például előbbre való egy vidéki rendezvényen bármelyik minisztert mutatni, mint a szintén jelenlevő ellenzéki frakcióvezető helyettest —, ezért mindig lesznek, akik panaszkodni fognak. No de akkora szarvashibát mégsem szabadna elkövetni, mint a következő napon, amikor a Híradónak csak a második felében — tehát a „futottak még hírek” között — szerepelt a legfontosabb nyugati emlékezés forradalmunkra. A képek „alatt” a következőket hallhattuk: „Emelkedett hangulatú, a maga nemében példátlan megemlékezésen tisztelgett az 1956-os forradalom emléke előtt Strassbourgban az Európai Parlament. Az Európa Unió országainak választott képviselőiből álló testület plenáris ülésén részt vett a magyar országgyűlés küldöttsége is, élén Orbán Viktorral, az európai integrációs ügyek bizottsága elnökével. A delegációt az ülésteremben meleg taps köszöntötte. Az Európai Parlament tagjai a megemlékezések sorában kivételes módon, állva hallgatták végig Fontaine asszonyt, a parlament alelnökét, aki ünnepi beszédében a magyar forradalmat a közép-európai diktatúrák megtörésére tett legbátrabb és legambiciózusabb kísérletnek nevezte. (...) Szavai után a plenáris ülés résztvevői egyperces csenddel adóztak a forradalom áldozatai emlékére.” Ha megemlékezés tényleg „példátlan” volt — és az volt! —, akkor miért nem ezzel kezdték a Híradót? A tévés protokollnak ugyanis a sorrend is fontos eleme. Most viszont nemcsak a protokoll, hanem az esemény hírértéke is ezt a tudósítást követelte volna az élre. (A kiemelt, a kezdő hír egyébként az ÁPV Rt. „forradalmian” új vezetősége volt.) [A nézőben pedig bujkált a kis ördög. Csak nem Orbán miatt dugták el az eseményt?] A Híradó végére is jutott egy jóval előbbre kívánkozó hír: a kiváló erdélyi történészt, Jakó Zsigmondot nyolcvanadik születésnapján kitüntette az anyaország Tudományos Akadémiája. Csak egy mondatot engedett meg neki a híradós-protokoll: "Gyökértelen társadalom, gyökértelen ember, nem tud olyan teljesítményt nyújtani a jövő számára sem, mint aki tudja, hogy hova tartozik." Erre a híradós protokollra, „nemzet- és gyökérszempontú” híradós értékítéletre mi sem jellemzőbb, minthogy mind a két fentebb ismertetett hírt kihagyták a második kiadásból... Az előzmények miatt már fokozott érdeklődéssel vártam a november eleji (hír)műsorokat. Vajon, bepótolják-e a 23-i mulasztást, méltó módon emlékeznek-e meg a gyászról és a megtorlásról? Vajon, erősítik-e a populációnak, az 56-os forradalom identitásnövelő emlékébe visszanyúló, igencsak csenevész gyökereit? Várakozásomban nem is csalódtam. Harmadikán, vasárnap, főműsoridőben csupán a Magyarok Cselekedetei — egyre javuló — sorozata jelezte a következő nap jelentőségét. (Ezzel az MTV — a Másság Televíziója — elérte a tolerancia csúcsait. Még Nagy Gáspár verset is mondtak benne.) Késő este pedig egy 1956-ban szétszóródott magyar család — néha már magyarul is törve beszélő —, tagjaival készített kiváló dokumentum műsort is láthattak a nézők. Mármint azok, akik venni tudják a West Deutsch Rundfunk adását. Negyedikén, a forradalom leverésének évfordulóján, a Déli Krónikának is csak a 15. percében, nagyjából a közepén említették a 301-es parcellát, vagyis áttételesen a kivégzett hősöket. Természetesen az állami méltóságok közszerepeltek. Ismét Göncz Árpád és Kuncze Gábor koszorúztak a temetőben — immár hivatalosan. A Híradóban viszont már kezdő hír volt, hogy elzárták a Forradalom lángját (Milyen találó szimbólum a Batthyány-örökmécsestől háromszáz méterre. Érzékelteti, hogy korunkban így szereti a hatalom elzárni a nemzet nekibuzdulásait, ha nem őt szolgálják.) [a Kossuth-téren], és koszorúztak a parcellában. Kik? Először természetesen Göncz Árpád és Kuncze Gábor. Sőt! Ezen az estén semmi Ki mit tud, hanem nyolc órakor egy film következett a mártír költő, Gérecz Attila emlékére. A félórás filmetűd sajnos tipikusan értelmiségi rétegműsor volt. No végre, sóhajtott fel Friderikusz-népe a film végén, még elalvás előtt láthatom a Simlis és szendét. Bizony — mélázik el az igényesebb néző —, a simlisek mostanában szinte minden nap szerepeltek, a szendék, a szocialisták viszont szinte láthatatlanok voltak a forradalommal kapcsolatos ünnepségeken. A magyar sajtó ismeretében talán nem véletlen, hogy a bécsi Kurier figyelt fel rá: félszívvel ünneplik a forradalom évfordulóját a magyar kormány képviselői... Közben a világ már a választások lázában égett. Az elsejei Déli Krónikában a rádió belgrádi tudósítója, Varga Szilveszter ostorozta is a hatalmat kiszolgáló hivatalos Jugoszláv Televíziót, amelyik „szinte tudomást sem vesz az ellenzékről” és vezető hírként mindig Milosevicset közvetíti. A minap például a szocialista vezér csak 400 meghívottnak tartott gyűlést, míg az ellenzéknek több ezres tüntetése volt, mégis csak az első esemény szerepelt a televízióban — mondta a tudósító. A magyar néző pedig felsóhajt: De jó, hogy nem a Balkánon élünk. Ezt igazolta is rögtön a Krónika azon tudósítása, amely a kulturális miniszter TIT-béli szereplését értékelte, aki a honoráriumok tb-járulákáról beszélt: „Nagy kő esett le a hallgatók szívéről, mert Magyar Bálint előadta, van megoldás, hiszen ezen dolgozik a kulturális kormányzat.” Másnap már Molnár Gusztáv politológus nyilatkozott a jugoszláv választásokról a rádió hírműsorában és kiemelte: „nem is lehetett más az eredmény, mert Milosevicsék leplezetlenül birtokolják a médiahatalmat”. Nocsak — gondolkodik el a hallgató. Ilyen direkt összefüggés lenne média feletti hatalom és tényleges hatalom között? Aki pedig olvasta a Magyar Nemzetben a Kód Piac- és Médiakutató Intézet összehasonlító felmérését az MTV hírműsorairól, azon is elgondolkozhatott, hogy egy fejlettebb társadalomban a leplezett média birtoklás és a manipuláció kifinomultabb módszereinek alkalmazása, vajon ugyanazt a hatást érik el, mint egy diktatúrában a direkt megoldások? Romániából pedig a választásokon részt vevő magyar országgyűlési képviselőket, Csapody Miklóst és Kocsi Lászlót kapcsolta a Ráadás. Egyikük megemlítette, hogy hiába a törvény tiltása, mert még a választási helyiség ajtajait is teleragasztják a pártok plakátjaival. "Úgy látszik, a normaszegés vált normává." - mondta. A hallgató pedig elgondolkozott: vajon honnan ismerős ez a helyzet? A magyar gazdasági és politikai elit viselkedéséből semmi esetre sem, mert a Tocsik-mártás óta új ízek jelentek meg a magyar közszolgálati (boszorkány)konyhájában. Televíziónk ugyanis fáradhatatlanul élenjár abban, hogy leleplezze az ellenzék újabb leleplezéseit. Ha például a Digép magánkézbe kerülésének körülményeit kritizálják a Fideszesek, a tulajdonosok rögtön cáfolják ezt a Híradó képernyőjén. Az Objektív még ezen is túltett. Már hétfőn este — külön ezért meghívott vendégként — cáfolhatta Arnold Mihály, a Vám és Pénzügyőrség parancsnoka, Demeter Ervinnek a parlamentben csak kedden elhangzó kérdését. Igaz, hogy a nagy értékű autó behozatalakor a megyei vámparancsnok kedvezményt biztosított befolyásos és anonim barátjának — ó, a személyiségi jogok értelmezésének különös bája —, de ez nem ütközik semmilyen jogszabályba... Maga a nagy kivizsgáló, Horn Gyula is azt mondta ötödikei sajtótájékoztatóján, hogy az ellenzék korrupciós kritikája luftballon, amely gyorsan kidurran. Azt is mondta, hogy a kormánynak esze ágában sincs privatizálni az Antenna Hungáriát. Helyes, mert privatizálásával ismét egy jól fizető monopóliumot adna ki a kezéből államunk. De gyorsan kellene szólni az ÁPV Rt-nek is, mert eddig már kétszer is kiírta rá a pályázatot. Arról is beszélt a miniszterelnök, hogy teljes a demokrácia pártjában, amelynek frakciója a legkülönbözőbb társadalmi érdekeket is megjeleníti. Hogyan? A néző megtudhatja, ha előveszi az előző napi Világgazdaságot és elolvassa Veres János szocialista képviselő nyilatkozatát, „aki elmondta: a frakción belüli lobbycsoportok törekvései egyelőre kioltják egymást, így nem fenyeget az a veszély, hogy a képviselőcsoport, úgymond, »szélsőséges döntéseket« hozzon.” Majd hozzátette: „Fennáll annak veszélye, hogy több lobbycsoport találhat egymásra.” A néző, az állampolgár pedig ismét elcsodálkozik. Nem az ország minden lakosának üdvéért, hanem szűk körű lobby-érdekekért munkálkodnak a szocialista honatyák? Rögtön eszébe is jutott a Lengyel László által emlegetett „nemzeti válogatott”, a legbefolyásosabb 150-200 személy alkotta csapat. De vajon ide tartozik Veres János is, aki egymaga több vállalkozásban érdekelt? Ő ugyanis elismerte, hogy egy szigorú összeférhetetlenségi törvény esetén le kellene mondania mandátumáról. Veres egyébként pártja országos listáján a 128. helyen szerepelt, de mandátumot a Szabolcs-megyei lista 7. helyével szerzett. Atyaisten, gondolt bele a választó, milyen vagyona, milyen vállalkozása lehet akkor az őt megelőző 127 szocialistának! És lassan derengeni kezd benne, hogy miért nincs összeférhetetlenségi törvény. November ötödikén viszont végre kitett magáért televíziónk. Megszakította a Sportvarázs adását [— ki az a ferde ízlésű, akit a Bundesliga góljai érdekelnek, amikor nagy barátunk, Bill Clinton győzelemre esélyes —] és az amerikaiak Mariott-szálloda béli fogadását közvetítették. Bizony nagy élmény volt Szekeres Imrét társalogva látni [a változatosság kedvéért] Lampert Mónikával az oldalán. A néző pedig — csak úgy —, elgondolkodott. Ha Bob Dole lett volna esélyes, akkor is ilyen lelkes lenne az USA nagykövetség és a magyar televízió? Az is eszébe juthatott, hogy a sok amerikai kapcsolással operáló rendkívüli adás árából talán egy tisztességes forradalmi emlékműsort is lehetett volna készíteni, de elhessegette gondolatait, mert magával ragadták a látottak. Különösen az a rész tetszett, amikor Albert Györgyi - még az amerikaiak számára is - utánozhatatlan kiejtésével a First Ladyk szerepét elemezte. Megtudtuk tőle, hogy „Hillary Clintont Amerika száz legjobb ügyvédjeként tartják nyilván”. Ez már valami, kiáltott fel elégedetten a gólok helyett a közszolgálati színvonalától elvarázsolt néző. Egy személyben száz ügyvéd! Csoda, hogy győzött a férje? 1
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:35 | Sorszám: 108 |
„DICSÉRETES” ÜNNEPLÉS Az ember, már csak úgy teremtetett, hogy szívesebben ad hírt a pozitív dolgokról, mint a negatívumokról. Sajnos, a magyar elektronikus médiumok hírműsoraiban kevés ilyennel találkozhatunk. Ha valami mégis dicsérhető —éppen a világ magyar filmeseinek találkozója idején — az az operatőrök munkája. Megnyugtató látni, hogy van utánpótlása Illés Györgynek és világhírű tanítványainak, akár a Magyar Televízió „névtelen” kameramanjai között is. Például a „Csak úgy” -ban már emlegetett, médiahajóról szóló Híradó-tudósítás kiemelkedő mozzanata volt, ahogyan a pénzügyminiszterek reggelijét bemutatta. Az operatőr kiváló érzékkel kapta lencsevégre, amint Kupa Mihály két kézzel tömi magába a főtt kolbászt, majd gesztikulálva, az életet és mások figyelmét habzsoló módon élvező emberként magyarázza hallgatóságának mit kellene tenni, míg Békesi László gyomorbajos gesztussal tolja félre saját adagját, és sírós, panaszkodó hangon elmondja: ez így reménytelen. Nemcsak a két jellem, hanem a két gazdaságpolitika közötti különbséget is láthattuk néhány másodpercbe sűrítve. Dicsérném még az Objektívet is, hiszen októberben is több olyan feldolgozása volt, amelyek csak ebben a műsorban láthatóak a televízióban. Például 17-én a pécsi televíziósok kiváló riportját vette át a vajdasági szülőfalujukba az IFOR segítségével buszkirándulást tevő magyar menekültekről. Aki látta, értheti, mi a jelentősége a szülőföldnek, a gyökereknek, és milyen végzetes hatású nemzetpusztítást végeznek azok, akik ezt széttépik. A néző fülében még sokáig visszhangzottak annak az anyának örömteli sírásba fúló felkiáltása, aki évek óta először látta felnőtt fiát. Vagy dicsérhetném azért a forradalom előestjén vetített összeállításáért, amelyben a lengyelek 1956-os segítségét eredeti lengyel filmhíradókkal illusztrálva mutatta be. Itt a krónikásnak ismét ki kell lépnie megfigyelői, leírói szerepéből, hiszen életem jelentős részét lengyelek között éltem le idegenvezetőként, és tanúsíthatom: ez a hozzánk legközelebb álló nép ma is élményként éli meg, hogy [polgárai] akkor egy emberként segítettek a magyaroknak. Másuk nem volt — saját vérüket küldték. Magam is tőlük hallottam először erről - bizony a kádár-korszak tájékoztatáspolitikájának nem a magyar-lengyel barátság volt a kedvenc témája -, és szinte nem volt olyan csoportom, amelyben ne lett volna néhány hajdani vérküldő. Ezért is néztem meghatódottan, hogy a lengyel munkások hajnali munkakezdés előtt sorban álltak vért adni. Sajnos, a magyarok szinte a mai napig semmit sem tud(hat)nak erről. Mi következik ilyen riportok után? Peták István, a TV igazgatója bejelentette, hogy az Objektív jelenlegi formájában megszűnik. „Peták tarthatatlannak nevezte például, hogy a miniszterelnök időszerű szereplése miatt az utóbbi időben többször is műsorváltozást kellett végrehajtani.” — írja az október 25-i Magyar Hírlap. Bár e sorozatban is szóvá tettük Horn úr egyre gyakoribb, váratlan szereplését, de talán nem úgy kellene megoldani ezt a problémát, hogy az Objektívet — amely a Híradóval szemben kétségtelenül inkább a koalíció másik pártjához áll közelebb — megszüntetik. Talán a miniszterelnök úrnak kellene úgy kormányoznia, hogy ne kelljen havonta magyarázkodnia... [Bánó Andrást viszont mindenképp meg akarja Peták úr tartani. Tessék mondani, nem lehetne Bánó direkt pártpolitizálása nélküli, ténylegesen csak hírháttérműsorokat bemutató magazinná átalakítani az Objektívet? És nem lehetne esetleg kilenckor sugározni a sokaknak már késői tíz óra helyett?] Ha valaki pedig tudatosan nézi a televíziót, hallgatja a rádiót, különösen kíváncsi lehetett a forradalom negyven éves évfordulója alkalmából sugárzott műsorokra, de nem történt semmi különös. Az Esti Krónika hírolvasója ugyan megengedte magának a következő kommentárt: „a kisgazdapárt elnöke győri ünnepi megemlékezését pártja népszerűsítésére használta fel", de lassan megszokhatjuk, mind a hírnek és kommentárnak összemosását, mind a rádiós hírszerkesztők inszinuációját a nekik nem tetsző személyekkel kapcsolatban. [(Nem jelenti ez azt, hogy a kommentárnak esetleg ne lenne igaza. Mint tudjuk, a politikai pártok általában saját népszerűsítésükre is fel szokták használni az ünnepeket. De ennek az elemzése, netán elítélése, nem a hírolvasó tiszte és feladata!)] Egyébként egy átlagos nap átlagos műsorszolgáltatása volt 23-án, amelyben azért tessék-lássék volt néhány „forradalmi” műsor. A televízió például egyenesben közvetítette a Kossuth térről az „Egy nép kiáltott” című — nem is tudom mit. Arról ugyanis nem a TV tehet, hogy ilyen borzalmakkal traktálták a téren lézengő néhány öreget, valamint rajta keresztül az egész országot. Gyakorlatilag a hetvenes évek második felében — a „forradalmi ifjúsági napok” kampányhadjárat kiszolgálására — született, pszeudó-forradalmi-operák és az iskolai irodalmi estek keverékéből kialakított, általában március idusán a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elkövetett harsány ugrabugrálások újraéledését szenvedhettük végig. Amit Illyés Gyula híres verséből csináltak — három színész felváltott ordibálásával — egyenesen börtönt érdemelne. Ha nálunk büntetné valami a közpénzzel és a közízléssel való visszaélést. Mindenesetre, a néző mintegy magánhasználatra kiegészíthette a hosszú mondatot: ahol zsarnokság van, ott pillanatok alatt megjelenik az ízléstelenség is. A televízióban egyébként most nem a hírműsorokban követték el a legnagyobb baklövést, hanem az esti főműsorban: az ünnep tiszteletére a Ki Mit Tud-ot mutatták. A néző, pedig keserűen állapíthatta meg: a magyar közszolgálati televízió ennyit tud. A végére is hagytam egy dicséretet, ugyanis 24-én bemutattak egy összeállítást arról, amit a BBC, illetőleg tudósítói láttak annakidején 1956-1957 „eseményeiről”. Nemcsak az akkori felszabadultság képsorai voltak döbbenetesek, hanem az is, hogy a visszaemlékező riporterek egyértelműen kimondták: felelőtlen volt a nyugatiak, elsősorban az USA sugalmazása, hogy számíthatunk segítségükre. Nem ők védtek minket, hanem mi védtük őket a kommunizmus ellen. Miként a török idején — merül el gondolataiban a néző. Aztán eszébe jut, hogy 1989-ben mit sugalltak nekünk, mivel biztattak, ha lerázzuk a szovjet fennhatóságot. Aztán megint nekünk kellett teljesítenünk, például privatizálnunk, hogy közelebb kerülhessünk az áhított Nyugathoz. El is vesztettük ebben a tocsikoló rohanásban a nemzeti vagyon felét. Gazdasági visszaesésünk jelentős része viszont direktebben köszönhető „jóakaróinknak”: a cserearányok megváltoztatása miatt termékeink jobbára elvesztették addigi értéküket. Most még mindig nekünk kell teljesítenünk, mert azt sugallják, hogy az EU és NATO tagjai lehetünk, ha... Az állampolgár pedig előbb utóbb felteszi magának a kérdést: most éppen miért hihetünk azoknak, akik eddig mindig csak hitegettek? Az korábbiaktól eltérően most nem kérdéssel fejezem be a cikket, ugyanis az október 28-i The Times, az első számú londoni politikai napilap már válaszolt rá. „Süket halandzsának” nevezte a kelet-európai jelentkezők hamaros EU-felvételével kapcsolatos szólamokat és kommentárjában leszögezte: minden olyan politikus, aki az ezredfordulós EU-tagság esélyével hitegeti Kelet-Európát, hazudik, s kegyetlen módon csapja be a térség népeit.
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:35 | Sorszám: 107 |
A REJTÉLYES FORGATÓKÖNYV „Innen üzenem a kormánynak, Horn Gyulának, csináljanak rendet.” Rossz napok jártak október közepén a TV Híradóra. Példátlan eset történt ugyanis. Nem tudósítottak egyszer az ellenzéki hármasnak a zsidó kárpótlás ügyében elmondott beszédéről. Nehogy a következő hasonló esetnél kaszára kapjanak a viharsarki agrárproletárok, nehogy tüntessenek a TV-székház előtt a csepeli munkások zsidókárpótlás-ügyi ismereteik hiányosságai miatt, az ellenzék feljelentette a Híradót. Ennek pedig szörnyű következményei lettek. Október 15-én, a focimeccs szünetében, a Híradó második kiadásának vége felé a következőket hallhattuk: „A zsidó közösségek kárpótlásáról szóló vitában az MDF, a Fidesz és a KDNP közös álláspontját Isépy Tamás kereszténydemokrata frakcióvezető terjesztette elő a parlamentben. Annak idején erről a TV Híradó nem adott tudósítást, ezért az Országos Rádió és Televízió Testület Panaszbizottsága elmarasztalta a szeptember 11-i TV Híradónk adását.” Érdekes, gondolhatta a néző. Nem a szerkesztőket marasztalják el, hanem az adást. De örült, mert végre nemcsak a Fradi győzött, hanem az igazság is. Aztán, már az Objektív után — amelyből megtudta, hogy az SZDSZ is „érintett” a Tocsik-ügyben —, régi rossz szokása szerint, csak úgy, végiggondolta, mi is történt valójában. Nem arról tudósított a Híradó, amiről kellett volna. Mármint a parlamenti pártok „megállapodása” szerint kellett volna. A koalíció ugyanis olyan ütemben igyekszik az ellenzék televíziós szereplésének időtartamát csökkenteni, ahogyan saját népszerűsége csökken. Ezért próbálta meg például a napirend előtti felszólalásokat korlátozni — arra hivatkozva, hogy az „érdemi munkától” veszi el az időt. Az ellenzék pedig a koalíciós „érvvel” szemben a szólásszabadságról beszélt — mellé. Eközben pedig majd megeszi a fene mind a két politikai tábort néhány percnyi élő adásért. [(Pedig a több milliós nézettségű Híradóhoz képest kevesen nézik az élő közvetítést. Körülbelül 3-500000 emberről van szó, annyiról, amennyi a Csak úgy-ban már emlegetett ATV nézőszáma.)] Mivel a „napirend előtti” kérdésében visszakozásra kényszerült a koalíció, eltörölte azt a vezérszónoki rendszert, amelyet eddig illett élőben közvetíteni. Sőt. Most a közvetítések idején nem szólalhatnak fel sorban az ellenzéki frakciók — mert akkor jóval több ideig látszanának a koalíciónál —, hanem egy-egy ellenzéki felszólalás közé egy-egy újabb kormánypárti tölteléket is kap a tisztelt néző. (Az eddigi képletet: Kormánypárti, Ellenzéki, K, E, E, E, E. felváltotta a K1, E, K2, E, K3, E, K4, E, K5, E.) Ezzel a réteges szendviccsel a hatalmon levőknek sikerült elérniük, hogy legalább fele időben bennük gyönyörködjön a néző, de így az eddigi hét helyett tíz felszólalást kellene közvetíteni. Ha viszont lejár a közvetítési idő, akkor a kisebb ellenzéki pártok felszólalásai már nem láthatóak. Sebaj, mondja a kormánypárti jóindulat, ott a Híradó, az majd tudósít róla. Látjuk. Illetve nem. Pedig, ha — csak úgy — belegondolunk a dolog igazán gyerekes, mert a lényeget nem érinti. Ha ugyanis csak az azonos szereplési idő lenne a fő rendező elv a Híradóban, akkor például a Tocsik-ügyet firtató Deutsch Tamás felszólalásáról nem is lett volna szabad tudósítania, mert a koalíciós képviselők — furcsa módon —, nem szoktak rázós azonnali kérdéseket feltenni és nem lehetett volna a fideszest egy kormánypárti kérdéssel ellensúlyozni. (Korábban nem is mutattak hasonló felszólalásokat, ezért nem is tudjuk, hogy ebben az egy esetben miért döntöttek a tudósítás mellett, illetőleg hány Tocsik-ügy merült feledésbe.) A lényeg ugyanis az lenne a Híradóban, hogy összefoglalása hűen adja-e vissza az aznapi ülés tartalmát. Ezt pedig nem lehet stopperrel mérni, mint tette ezt nemrég Szekeres Imre. (Nem tudja valaki, mi történt ezzel a harsány jóemberrel? Egy ideje már alig lehet szavát hallani, akkor is olyan visszafogott és észrevehetetlen, mintha emdéefes lenne.) Itt van jelentősége a korrekt tájékoztatásnak, illetőleg a rejtélyesnek tűnő fogalmának, a hírértéknek. Pedig a hírérték nem ezoterikus, nem önmagában létező, a tértől és időtől független fogalom. Különösen nem ilyen a politikai hírnek az „értéke”. Generális definíciót — amely figyelembe veszi a szereplő ismertségét, az esemény közeliségét és a tradicionálistól eltérő fokát — nehéz lenne röviden megfogalmazni. Ha viszont az információra koncentrálunk, talán azt mondhatnók, hogy egy adott politikai szituációban annak van hírértéke, ami az addigi ismereteinkhez képest új elemet tartalmaz. (Az objektivitást pedig az jelenti, hogy ennek az új elemnek a közlését nem szabad egyéb szempontoknak alávetni.) Ez az újdonság lehet esemény, vélemény, sőt feltételezés is. Ezért nem értem azokat a hírvadász újdondászokat, akik eleve elítélik a publicisztikát, és a minél több esemény, minél gyorsabb bemutatását tartják követendőnek. Ők állandóan teletömik lapjukat „információval”, anélkül, hogy egyszer is végiggondolnák az összefüggéseket, illetőleg hírdömpingjük hatását. A hírek pedig kioltják egymást, az olvasót szinte „agyonnyomja” az áradat, és nem tudja kiválasztani az igazán lényegeset. (Netán ez vele a cél?) De melegágya ez a módszer a politikai napilapok bulvárosodásának is. (Egy tapasztalt kollega így foglalta össze a jelenséget: Kétségbeejtő nézni, mit csinálnak azok az „újságírók”, akik a parlament folyosóin siserehadként lesben állva időnként letámadnak egy-egy — az ülésteremből a WC-be igyekvő —, gyanútlan képviselőt. Az illető már legszívesebben a sliccgombjával foglalkozna, amikor feltesznek nekik egy hülye kérdést, amire gyorsan válaszol valami hasonlót. Az olvasó számára pedig készen is van a nap elsőoldalas, vezető „szenzációja”. De ennek a hírvadász mentalitásnak köszönhető a Híradó következő bakija is: annyira igyekeztek a Mártát „lekapni”, hogy helyette egy rendőr hölgyet mutogattak nagy diadalmasan. Alig győztek utána elnézést kérni.) A fentiekkel ellentétben, ma a szerkesztők különböző szubjektív szempontok szerint rostálnak. Csak azt tartják hírnek, vagyis csak azt teszik közzé, ami a laptulajdonos érdekeinek, vagy saját politikai értékrendjüknek megfelel. (Érthetőbben: ha az elmúlt hónapokban olyan sorsfordító esemény történt volna, mint hajdanán Lezsák Sándor lakiteleki sátorverése, a szelektálás miatt erről ugyanúgy nem tudhatnánk, mint ahogyan nem tudhattunk róla 1987-ben. Vagy témánknál maradva: ha az a cél, hogy az ellenzéket antiszemitának mutassuk, akkor jobb nem hírt adni egy olyan felszólalásról, amely ezt nem támasztja alá. Ha ez tényleg így lenne, akkor igazi skandalumról lenne szó. Ennek tényleg lenne „hírértéke”. De most, a Híradó mini Canossa-járásának nem lett. Azok az újságok ugyanis, amelyek a [pálfigés] régi-Híradó legkisebb hibájáról kolumnákat írtak, most észre sem vették a történteket...) A bankok kezében levő újságoknál ez a „híreltérítés” egyértelműen kimutatható, de legalább ennyire rossz a helyzet akkor is, ha a tulajdonos az állam. A közszolgálati ugyanis nem annyira a közt szolgálja nálunk, mint a neki pénzt juttató kormányt. Annak pedig a sajtóról alkotott fogalma még a szocialista korszakból maradt itt. E szerint a sajtó szerepe nem az objektív tájékoztatás, hanem az, hogy „eladja” (beadja?) a társadalomnak a hatalom intézkedéseit. Ehhez a manipulációs technikához pedig igencsak ért az előző korszakból itt maradt szerkesztői gárda! A dolgot egyébként alkotmányellenesnek is lehetne nevezni, hiszen a tájékozódás szabadságát sérti, de ezzel a kérdéssel néhány személyen, folyóiraton és egyesületen [— például a Pesti Hírlap Baráti Köre —] senki sem foglalkozik. Talán nincs is értelme egy olyan országban, ahol a parlament permanensen a „mulasztásos alkotmánysértés” állapotában van, és a kormányfő annál többre becsüli egy miniszterét, minél többször sérti meg az alkotmányt. (Lásd Keleti György eseteit az alaptörvénnyel.) A hírértékről, és a fentebb leegyszerűsítve vázolt mechanizmusról a politikusok többsége persze mit sem tud, tehát kerestek egy kontrollálható mértékegységet. Mivel a műsorok politikai kiegyensúlyozottságának elve megragadta fantáziájukat, a mértékegységet a másodpercben találtak meg. (Ezért fulladt unalomba eddig minden olyan „vitaműsor”, ahol mindenki két percet beszélhet egy témáról — függetlenül attól, hogy mennyi mondanivalója van.) Akik pedig ragaszkodnak ehhez a másodpercesdihez — főleg ahhoz a diktatórikus agyrémhez, hogy a koalíció ugyannyi, 72 százaléknyi közvetítési időt kapjon, mint parlamenti többsége —, nemcsak azt bizonyítják, hogy fogalmuk sincs a médiumok hatásáról, de azt is, hogy a politizáláshoz sem értenek. A politikát tehát a sajtó csinálja? Látszólag. Mint, ahogyan a botrány kirobbantásában látszatnak bizonyult az SZDSZ-Fidesz együttműködés. Orbán Viktor azt nyilatkozta a Magyar Hírlapban [Pintér Dezsőnek (mikor olvashatjuk már kötetben interjúit?)], hogy elég volt felszólalni a parlamentben, innen már minden ment magától. Magától? A fenéket. Mi lett volna az egészből, ha nem látnak hozzá a sajtó hirtelen előkerült „felszabadító harcosai”. (Kéri László találó megfogalmazása Kasza László egyik tocsikoló műsorában.) De mitől mozdult meg a sajtó? A közvélekedés szerint az SZDSZ mozgatja. De miért lett volna érdeke ennek a pártnak a sajtó segítségével leleplezni önmagát — kérdezheti a néző. Netán vezetői nincsenek tisztában azzal, mi folyik a pártban? Talán mégsem a Mérleg utca dirigál? Bizony nem mindig. Csak egy példa: valami különös oknál fogva az SZDSZ szembeszállt a nyugati bankárok által tollba mondott lakástakarék-pénztár törvénytervezettel, és módosító javaslatok sorával próbálta azt kijavítani. (Az eredeti tervezet lényege: a bankok évekig kamat nélkül használhatják a lakossági betéteken összegyűjtött pénzt, majd az állam költségvetési pénzből — vagyis a mi adónkból — kipótolja azt. De mit tesz a bank? Kezeli a betéteket, vagyis a privatizált magyar bankokon keresztül segélyezzük majd a nyugati tőkét. A csoda tudja miért tetszett ez — a szociális érzékenységtől egyébként szinte csöpögő —, szocialista Hegyi Gyulának annyira, hogy egyenesen a lakástakarék-pénztárak áldásairól beszélt.) Ungár Klára október 2-án sajtótájékoztatót is tartott a témáról. Többek között a betéti- és hitelkamatok inflációhoz való igazításáról beszélt. Kifejtette, hogy pártja nem tekinti a törvényt olyan csodafegyvernek, ami megoldaná a lakáskérdést. A Híradó csak a második kiadásban számolt be róla, a bankok kezében levő újságok pedig tökéletesen bojkottálták. [Ejnye-bejnye, Szadesz! — ingatták meg a bölcs bankár fejeket valahol a magasban — így képviselitek ti a liberális gazdaságpolitikát?] [És] a Birodalom (most szocialista segédlettel) visszavágott. Csepi Lajos — aki a Tocsik-ügyben nemrég azt nyilatkozta, hogy ÁVÜ vezérként azért nem fizetett az önkormányzatoknak, mert a törvény nem szabott meg határidőt — most éppen OTP kisfőnökként, ellencikket közölt a Magyar Hírlapban, a szocialista képviselők pedig ellenmódosítókat adtak be. Végül a kormány — ilyen még úgy sem volt — ezeket az ellenmódosításokat már a parlamenti tárgyalás előtt magáévá tette és az október tizediki ülésén megváltoztatta a tervezetet. (Az egyik változás: ha valaki olyan ütődött lesz, hogy nyolc évig hagyja a bank hasznára dolgozni a pénzét, akkor nemcsak lakásépítésre használhatja azt.) Csepi Lajos pedig immár a Népszavában veregette meg a kormány vállát, és az új tervezetről rendkívüli gyorsasággal, egy nappal a nemzeti ünnep előtt már szavaztatni is akarták a parlamentet, de végül is időhiány miatt egy hetet csúszik a szavazás. Miközben a köznép gyűlölete a képviselők ellen fordul, azok nem látják a fától az erdőt. A tudatosan figyelő polgár pedig elgondolkozik. Mire jó ez a kapkodó sietség? Netán arra, hogy a képviselők végrehajtási határidő nélküli, mindig csak az elitnek kedvező törvényeket szavazzanak meg? A többiek meg csupán annyit éreznek az egészből, hogy még a szocializmusban átélthez képest is növekszik kiszolgáltatottságuk. Mint azoké a havi 40-50000-et kereső kisvállalkozóké, akiknek a folyószámla vezetési díját az OTP egyoldalúan 4500 forintra emelte 1500 Ft-ról. (Ki emelhet még háromszáz százalékra nálunk?) Vagy, mint azoké a tatai özvegyasszonyoké, akiktől néhány hónapos részletfizetési hátralék miatt letiltotta az ottani OTP nyugdíjuk egy részét. De jogállam vagyunk kérem! Az OTP csak akkor tehet ilyet, ha kliense aláírta azt az „engedményezési eljárást”, amelynek jelentését nem is érti. Nem kötelező ugyan ezzel a kitétellel aláírni, csak éppen enélkül senki sem kap hitelt... (Az eljárás ismerős. Nem kötelező az önkormányzatnak a Vektorral, vagy Tocsikkal szerződnie, ha a pénzét meg akarja kapni az ÁPV Rt-től. De ha nem teszi, nincs pénz sem.) Bizony, korunk hőse a bankár. Olyan kiváló jellemek ők, mint a mindenre alkalmas káder, Csepi Lajos, vagy a „lakosság bankjának” tatai fiókvezetője, Borsó Valéria — aki szerint nem tragédia az, ha valaki fele nyugdíjat kap. Mi lesz itt, ha a jelzálogtörvényt is elfogadják bölcs honatyáink? Akkor talán már néhány százezer forint tartozás miatt viheti is a bank a jelzáloggal terhelt több milliós ingatlant. Az immár kilakoltatott polgár pedig rezignáltan dúdolhatja Kiss Dénes versének refrénjét: „Kimentek a tankok, bejöttek a bankok.” Amíg a mélyben bankos hétköznapjaink zajlanak, addig fent, a médiumokban elindult a nehéz kő megállításának kísérlete, nehogy ott álljon az meg, ahol talál is valakit. Az Objektívban egy szocialista polgármesternő könnyeivel küszködve mondja a kamerába: „Innen üzenem a kormánynak, Horn Gyulának, csináljanak rendet.” (Bizony, rá kell hajtani egyes, megszűnéssel fenyegetett műsoroknak!) A makulátlan SZDSZ-kisasszony pedig a szakítással fenyegető hisztérikus nagyjelenete után — immár szeplősen — megadón az erősebb vállára borul. Innentől kezdve az elektronikus médiumokban a kivizsgálás lesz a kulcsszó. Az október 18-i Híradóban a miniszterelnök, a másnapiban Pető Iván ígéri meg a szigorú kivizsgálást. A néző pedig, csak úgy, elgondolkozik. Vajon még ezt is beveszi ez a nép? Néhányan pedig megirigyelték Csurka István látomásait és a történtek miatt összeesküvésre, rejtélyes forgatókönyvre gyanakszanak. A sort Kósáné Kovács Magda kezdi, csatlakozik hozzá az SZDSZ vezetője is, majd Suchman Tamás is megosztja ebbéli gyanúját a nézőkkel a Táblás Hölgynek adott interjújában. A sort (ideiglenesen) Tocsik Márta zárta a Hétben. A néző, hallgató — úgy is mint szenvedő fél — pedig igazán tanácstalan. Azt tudja ugyan, hogy Hollywoodban a forgatókönyvíró kulcsfigura, dehogy nálunk is... De tényleg, ki irányíthatta ezt az egészet — morfondírozik immár nem először. A szocialisták kizárva[, hiszen nem mazochisták ők, hanem hédonisták]. Valószínűleg az SZDSZ sem jöhet szóba. Sőt, ha valaki hallotta, hogy a 16 órában éppen olyan erőszakosan, arrogánsan beszéltek Pető Ivánnal, mint egy ellenzéki képviselővel, vagy látta, hogy még az Objektív is cikizte őket TGM lemondása után (Bizony, rá kell hajtani egyes, megszűnéssel fenyegetett műsoroknak!), akkor arra gyanakszik, hogy ez a párt egy jó darabig nem jöhet szóba. Az ellenzék irányító szerepe is kizárt, miként a média önjárása is. Végigvettük a cikk és a médiumok politikai szereplőit és mi sem találjuk az események irányítóit. A formális logika szabálya szerint, valamint a korrumpált — vagyis a leleplezéstől félő, tehát kézben tartható — politikusok potenciális feltűnése miatt fel kell tennünk még egy kérdést. Netán a bankok?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:34 | Sorszám: 106 |
„MONDTAM, HOGY KI KELLENE KÜLDENI VALAKIT” Egy eltüntetett tüntetés nyomában Emlékezik valaki a hónap végén még arra, hogy október 5-én MDF-tüntetés és nagygyűlés volt? Ha csupán a hazai rádió és televízió híradásaiból tájékozódik, ha csupán az ellenzékellenes napilapokat olvassa, az lenne a csoda, ha nyomot hagyott volna benne. Ezt a tüntetést a médiumok ugyanis tökéletesen eltüntették. A néhány nappal korábbi diáktüntetésről — illetőleg annak kudarccá nyilvánításáról — viszont tudhat az egész ország, szintén a médiumok jóvoltából. Ezen hatalmi ág egyre tökéletesebb működését és hatását mi sem mutatja jobban, mint hogy a Tocsik-ügy sikerdíjas megvívásával párhuzamosan, csak úgy, mintegy mellékesen, ennek a két tüntetésnek sorsát, a társadalomra való hatását is a saját (balliberális) érdekei szerint vezényelte le. Az október elsejei diáktüntetés érdekes módon már előzetesen is viszonylag nagy figyelmet kapott a közszolgálatitól és az írott sajtótól is. No nem a tandíjfizetés témáját boncolgatták, ami ellen tüntetni szándékoztak, hanem azt, hogy a szervező MEFHOSZ-t különböző pártok — köztük a Munkáspárt és a MIÉP — is támogatják. Érdekes, morfondírozik a néző. Újabban nem a hatalomnak a társadalomban ellenérzést kiváltó intézkedésein, hanem a hatalom ellen tüntetőkön és a sztrájkolókon akadnak fel a médiumok. Teszik ezt többnyire ugyanazok, akik nemrég még olyannyira lelkesedtek minden kormányellenes megmozdulásért, hogy ezen igyekezetükben még Beke Katáról is elterjesztették: takarítani akarta küldeni a tanárokat. (Nota bene, mostani utóda tényleg elküldte őket — igaz, csak biztosítási ügynöknek.) Ez a „párttámogatás” lett a lejáratás vezérmotívuma, és ügyes csúsztatásként, egy alapvetően politikai aktust, egy tüntetést azáltal hiteltelenítettek el, hogy elítélték politikai jellegét. (Miért, milyen jellegűnek kellett volna lennie? Kulturális, sport vagy netán gasztronómai jellegűnek? A szerkesztő urak hirtelen tájékozatlanok lettek, és nem tudták megkülönböztetni a politikai jelleget a pártpolitikai jellegtől?) Ebben a hadjáratban a rádióé volt a vezető szerep. Nincs kedvem felidézni a Csurka Istvánnal és a Thürmer családdal (apa és fia) bőven megtűzdelt híradásokat, de azt azért kiemelném, hogy a tüntetés napján, a Déli Krónikában bejelentették, hogy a megmozdulás elmarad. Utána pedig az Esti Krónikában, de még a Ráadásban is nem győztek sajnálkozni, hogy milyen kevesen mentek el. Hiszen ők — mármint a rádiósok —, csupa jóindulatból megmondták előre, ha ezek a csúnya pártok ott lesznek, akkor... A Híradó hat percben foglalkozott a tüntetéssel, és szokás szerint kedvenc figurájával (fizetett epizodistájával?) Potyka bácsival igazolta, hogy itt bizony fennforgott a jobboldali szélsőségeskedés esete. Az Objektív is vezető anyagának választotta a diákokat. (Jellemző egybeesés volt, hogy a rádiós Ráadásban egyszer már elhangzott mondatokra ismerhettünk rá az Objektívben is, annyi különbséggel, hogy itt láthattuk a hangok gazdáit is.) A diákellenes hadjárat a tüntetéssel nem ért véget, mert a hét végén a rádióban még a 16 óra, sőt, a Gondolat Jel is foglalkozott a témával — immár az értelmiségnek szóló hangszerelésben. Az pedig már kifejezetten nevetséges volt, hogy a szombati újságok szatirikus rovatai, a Népszabadság-béli Hócipősarok, valamint a Magyar Hírlap Vitriolja is a diákokkal foglalkoztak. (Ennyi „véletlenszerű” egybeesés után egy Mars-lakó arra gondolna, hogy egyeztetésről van szó. Mi nem vonhatunk le ilyen elhamarkodott következtetést, hiszen tudjuk, hogy erről szó sem lehet. Honnan tudjuk? Ahányszor felfigyelt eddig erre valaki, a vádakat a liberális médiumokban mindig cáfolták.) Egyébként minden elismerésünket megérdemlik ezek a médiumok: ismét bebizonyították, hogy lejáratásban világszínvonalúak. Ezzel a kampánnyal ismét sikerült elérni azt a tökéletességet, azt a szakmai magasságot (mélységet?), ami utoljára talán a lengyel Szolidaritás sztrájkjai és tüntetései idején volt a hazai sajtó sajátja. Teljesen ellentétes dolog történt viszont az 5-i tüntetéssel. Bár a hajdani kormányzó párt, az MDF már hetek óta minden tőle telhetőt megtett, hogy reklámozza megmozdulását, valami okból mégsem sikerült áttörni a közszolgálati tömegtájékoztatás közönyét. (Az ok természetesen mindenki előtt egyértelmű, aki csak egy kicsit is figyelemmel kísérte az elmúlt évek történéseit, illetőleg a magukat hajdanán nemzetinek, mostanában pedig konzervatívnak nevező pártok viszonyát a sajtóhoz.) Október 3-án mégsem kerülhette ki a rádió, hogy a Déli Krónikában ismertesse Lezsák Sándor sajtótájékoztatóját, de a riporter megjegyezte a tudósítás végén: „Nem riasztja őket az sem, hogy a diáktüntetés sikertelen volt”. A hallgató pedig — csak úgy, szokás szerint — elgondolkozik. Vajon a BBC elvei követelik meg, hogy a riporter oly módon orientálja a hallgatókat, hogy már előre összekösse képzeletükben a tüntetést a sikertelenséggel? Utána két napig semmi hír a Magyar rádióban az MDF tüntetéséről. Hol vannak már azok a régi, daliás chartás idők, sóhajt fel magában a hajdanán pontosan tájékoztatott néző, amikor napokig olvasták be, hogy hol és mikor lesz a Demokratikus Charta tüntetése, és mit fog énekelni előtte Fotex (leánykori nevén Bródy) János. Persze, ne legyünk teljesen igazságtalanok, mert aki az MDF-tüntetés napján, szombaton figyelmesen hallgatta a rádiót (emlékezhetünk, a Suchman Tamás elleni hajsza utolsó előtti napja volt, amikor ez minden mást teljesen háttérbe szorított) felfedezhette, hogy készül valami a belvárosban, mert a 11 órás hírek után az Útinformban beolvasták, hogy mely tereken és utcákon lesz útlezárás 14 órától, nagygyűlés miatt. (Azt az Útinform nem tartotta kötelességének, hogy azt is megemlítse, milyen nagygyűlésről van szó.) De nem derült ez ki sem a Déli Krónikából, sem az utána óránként következő hírekből. Idáig érkezve egy vallomással tartozom az olvasóknak. A négyórás hírek után — amelyben szintén nem tudtak a nagygyűlésről — betelefonáltam a rádió hírszerkesztőségébe, és megkérdeztem: vajon elmaradt-e a tüntetés — ugyanis ez következtethető ki a hallgatásukból. Bár — folytattam álnaivul —, talán annak is lehetett volna némi hírértéke, hogy miért maradt el. A hebegő-habogó fiatal hölgy nem tudott magyarázattal szolgálni, de azt még hallottam, hogy az elköszönés után, a telefonkagyló letevése közben odaszólt kollégáihoz: „mondtam, hogy ki kellene valakit küldeni”. (Közben a 16 órában szólt az ige a hét eleji diáktüntetésről.) Öt órakor pedig igen büszke lehettem, hiszen egy riporter élőben számolt be a gyűlésről. Ezt megismételték az Esti Krónikában is, és el kell ismernem, hogy amilyen rövidre sikerült, olyan korrekt volt. Még a szokásos számháborút is elkerülték, hiszen nem mondtak konkrét létszámot, hanem ötkor több ezer emberről, hatkor pedig zsúfolt és megtelt térről beszéltek. Hanem ezzel a néhány másodperccel el is intézték a rádióban minden közszolgálati tájékoztatási kötelezettségüket, és azóta sem hozták szóba az egészet. A televízió hasonló módon járt el. Az 5-i Híradó negyedik híreként — előtte tocsikoltak — kapott két percet a tüntetés. Szombat lévén nem volt Objektív, tehát a televízióban a téma egyszer s mindenkorra lecsengett. A hallgató, a néző pedig elismeréssel adózik az idei teljesítménynek, mert emlékezik még a március 15-i megoldásra, amikor is a Híradó Potyka bácsiékról és Szabó Albertékről sokkal részletesebben számolt be, mint akármelyik parlamenti párt rendezvényéről. Az előző napi kisgazda nagygyűlésről is jószerével csak egy Torgyán-mondatot közvetítettek, de ez kiváló indok volt arra, hogy rá hivatkozva mindeddig példátlan politikai- és sajtóössztűz zúdulhasson a túlzottan is magabiztos kisgazda vezére. Az egy hétig tartó kampány elég is volt a népszerűségben a szocialisták mögé egyre szorosabban felzárkózó FKGP tíz százalékos visszaeséséhez és Horn népszerűségének hirtelen növekedéséhez. Bár azóta jószerével visszaállt a korábbi helyzet, a kisgazdák dinamikus előretörését mégis sikerült megtörni. A médiumok pedig megelégedetten raktározhatták el az új tapasztalatot: néhány napos összehangolt kampány elég a politikai mezőny eredményeinek alapos befolyásolására. (Bár ezt a módszert, a maga teljességével valószínűleg csak a választások közeledtével fogják ismét bevetni, Suchman kikészítéséhez mégis felhasználtak belőle valamit.) Három tüntetés, három módszer. Először rövid előkészítés után népszerűség vesztést okozó lejáratás; másodszor túlreagálással, konkrét beavatkozással történő szétverés; harmadszor a tökéletes elhallgatás. A repertoár színessége és eredményessége imponáló, és sejtetni engedi, hogy levezénylői még tartogatnak meglepetéseket a tarsolyukban... De vajon ez a direkt politizálás, ez a mindig csak az egyik politikai csoportosulás érdekei szerint történő tájékoztatás felelne meg a sokat hangoztatott közszolgálatiság BBC-től átvett elveinek? Persze ez a furcsa egy irányba húzás nemcsak a több napos kampányokra jellemző, hanem szinte reflexévé vált a rádió némely munkatársának. Október 12-én a Déli Krónikában például, amikor Giczy György azon véleményét ismertették, hogy a Kovács László külügyminiszter vezényszavára, az elhangzottakhoz képest több mint egy hetes késéssel ellene elindított irredentizmus vád nem állja meg a helyét, mert a határokkal kapcsolatos kijelentései megfelelnek a helsinki megállapodás elveinek, a következőket hallhattuk: „A pártelnök kormányképes ellenzéki erők összefogásáról beszélt, holott egyik ellenzéki vezető sem tudott még ilyet megnevezni.” Elképesztő. Honnan veszi magának a jogot egy rádiós műsorvezető, hogy ilyen pökhendi módon kommentálja Giczy Györgyöt és vele együtt a többi ellenzéki vezetőt. Hogy is szól a híres BBC-elv? A hírt és a kommentárt el kell választani. Persze, nem csak egy vesszővel, valamint a kommentárt nem a hírolvasók szokták mondani! Bizony, bizony furcsa növény szökkent szárba a BBC-magból a Budapest belvárosi televényben — mérgelődök magamban. Ha feldühödöm, általában történelmi olvasmányokkal vigasztalom magam. Nosza, vegyünk le a polcról egy visszaemlékezést a forradalomról, hiszen néhány nap múlva évforduló. Itt is a rádióba botlom. Október 30-án megalakul a Szabad Kossuth rádió, és az azóta legendássá vált mondattal kezdi adásait: Hazudtunk reggel, hazudtunk este, hazudtunk minden pillanatban. A jelenség (a közszolgálati szolgalelkűsége) pedig annyira feltűnő, hogy a másnapi Hét után már a saját táborból is felfigyeltek rá: „Emlékezetesen sötét pillanata volt a magyar sajtó mélyrepülésének az, amikor A Hét főszerkesztője közbevetés nélkül végighallgatta, amint Pető Iván SZDSZ-elnök kijelentette, hogy a Lakitelek Alapítványba »ömlöttek a pénzek«. Derék riporterünk nem kérdezte meg azt — amit megkérdezni nem joga, hanem kötelessége lett volna! —, hogy mit tett az elnök úr ez ellen, ha tudta. Fordult-e az Állami Számvevőszékhez, a rendőrséghez, bírósághoz, interpellált-e a parlamentben? Ha pedig nem tudta, csak úgy sejti, ha nincsenek bizonyítékai, csak gyanakszik, akkor miről beszél?” — írja Pallagi Ferenc a Népszavában. Miért csodálkozik? Éppen ő ne tudná, hogy ebben a televízióban egy politikai műsor főszerkesztéséhez elég annyi szakmai tudás egy fiatal újságíró részéről, hogy egyszer ellopott egy jegyzőkönyvet az MDF elnöksége irodájából? Azon vajon miért nem háborodik fel Pallagi úr, hogy a barátai mindenért az előző kormányt teszik felelőssé? Miközben az állampolgár gyomra körül enyhe émelygést érez az undortól, és arra gondol, legyen már végre tiszta a kép, vizsgálják már ki az ügyeket, tegyenek már végre rendet, szinte észre sem veszi, de minden nap jobban szorong. Hogyne, hiszen naponta robban valahol egy bomba, napról napra olyan híreket kap, amiből arra következtethet, hogy a tisztulás helyett egyre mélyebbre süllyed közéletünk a mocsárba, sőt a bumeráng visszafordult, és immár az eddig egyedüli tiszta pártként mutatott SZDSZ-ben is tarol... Lelki szemeivel szinte látja is, miképpen terjed szét a káosz. Látja, mert láttatják vele. Aki pedig ismeri egy kicsit a történelmet, azt is tudja, hogy már az ókori görögöknél is úgy működött a dolog, hogy előidéztek egy kis zűrzavart, majd amikor már mindenki a REND-re áhítozott, nagy kegyesen átvette a hatalmat a türannosz. De kinek lehet érdeke hazánkban ezt a forgatókönyvet követni? Kéri László politológus nyilatkozik a Magyar Nemzetben: lehetséges, hogy az egész tocsikolásnak a legnagyobb nyertese Horn Gyula lesz. Az állampolgár pedig kétségbe esik. Tényleg megbűnhődtük már a múltat és jövendőt? Netán nem, és még mindig a szocialisták rendjére vágyakoznánk?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:34 | Sorszám: 105 |
A KÖVEZDMEG-KÓRUS „Előbb-utóbb mindenünk a multik rendelkezésére fog állni” A múltkor dicsértem az Objektívet, mert társadalmi témájú riportjai sokkal objektívebbek, sokkal színvonalasabbak, mint direkt (párt)politikai tartalmú híradásai. Áll ez a rádióra is, hiszen a Ráadásnak is volt nemrég egy kiváló riportja az éjszakai autós gyorsulási versenyekről. Ebben szinte személyesen is érintett vagyok, hiszen azon a szeptemberi éjszakán, amikor a rendőrök megakadályozták az egyik versenyt Budaörsön, a falu határában, „ahol lakom” (közel Dippold Pál falujához), négy helyi fiatal szörnyet halt. Fának rohantak egy feltételezett „pótversenyen”. De talán még a tragédiánál is döbbenetesebb, hogy a helyiek egy része — az aranyifjúság — nem áldozatoknak, hanem olyan hősöknek tekinti őket, akik még a rendőrökkel is szembe mertek szállni. Pedig nem akármilyen falu az, ahol ilyen tévképzetek alakulnak ki, hiszen a hazai szellemi élet kiválóságai nagy számban élnek itt, de a falu fiataljaira mégsem ők hatnak, hanem a Globális Televízió. Ezért vonz mindennél erősebben a Bad Maxok példája és a gyors pénzszerzés lehetősége. (Azóta újabb „követendő” példát mutatott be ifjainknak az RTL 2. A német pornóstúdiókban szexdiplomát kaphatnak a gyakorlati oktatáson résztvevő, arra érdemessé vált középiskolások.) [A Csak úgy-ban már ismertettem néhány, a televízió segítségével terjesztett politikai legendát, és volt egy vízióm is, a középkori mentalitású nézőkről. Ez utóbbi — sajnos — kézzelfogható valósággá lett egy középkori legenda feléledésével.] Bár Lublón még csak lovon járt a legenda kísértete, Budakeszin már arról suttognak, hogy egy fekete halottaskocsi száguldozik éjszaka a környékbeli utakon, és mindenkit leszorít, aki nem tetszik neki. A hallgatóban pedig felmerül a kérdés: kiknek áll érdekében ilyen mentalitásúvá manipulálni a „lakosságot”? Szeptember végére a Híradó is javulni látszott, hiszen a megfigyelő felkaphatta a fejét arra, hogy Deutsch Tamás parlamenti kérdését — miért kap több száz milliós sikerdíjat Tocsik Márta az ÁPV Rt.-től — ismertette 24-én kedden, sőt a felügyelő minisztert, Suchman Tamást is szóra bírta. (Ez nemcsak azért volt feltűnő, mert ez egyszer a parlamenti nap legfontosabb politikai kérdését taglalta, hanem azért is, mert egy minisztert végre nem F—16-oson repülve, nem hídavatón, vagy balatoni takarítás közben mutatott, vagyis nem népszerűsített.) Sajnos, a műsor másnap már szokott formáját hozta és ismét alaposan besegített a politikai tévtanok terjedésében. A médiahajó ugyanis kiváló alkalom volt arra, hogy Kósáné Kovács Magda (MSZP), és Dornbach Alajos (SZDSZ) kifejtsék benne: nem ülnek le egy asztalhoz Csurka Istvánnal, a MIÉP elnökével, mert „nem szalonképes” hiszen „megváltozott, eldurvult a hangnem” a politikában. A néző, meg csak úgy, elmélázhatott azon, hogy milyen is a politikai kultúra hazánkban, és mitől „szalonképtelenebb” a MIÉP és vezetője, mint a Munkáspárt és vezére, vagy akár a szintén jelenlevő Köztársasági Párt, amelynek volt elnökét most éppen adócsalással vádolják. Mindezen pártok rendelkeznek ugyanis a „lakosság” néhány százalékának szavazatával, vezetői pedig választottak, vagyis legitimek. Ha már ennyire finnyásak egyes kormánypárti politikusok, vajon ezentúl onnan is kivonulnak, ahol a jegyzőkönyvcsaló úszószövetségi vezetők, vagy a jogdíjcsaló médiacézár, Fenyő János lesz jelen? Netán onnan is, ahol a korrupciógyanús ÁPV Rt. felügyelő minisztere jelenik meg? Ki ülhet be akkor egyáltalán a parlamenti padokba? Az mindenesetre megnyugtató, hogy [Koródi Máriának az e sorozatban már említett esete nem kivétel, és] a politikai baloldal továbbra is vállalja az illemtanár szerepet. Olyannyira, hogy a diáktüntetés apropóján Thürmer Gyula is csatlakozott az élenjáró kormánypártokhoz és immár neki is derogál a MIÉP tagokkal egy levegőt szívni. A védtelen néző pedig mit tehet, megköszöni a Híradónak, hogy segítséget nyújt a magas politikai morál társadalomban történő elterjesztéséhez. Hatására már magam is hajlok arra, nem jelenek meg több lakógyűlésen, ha ott lesz a feljelentgetős Kovács. (Bár, ha jól meggondolom, ő is a Híradó hatásának engedelmeskedik, hiszen ott reklámozták a „bizalom vonalát”.) Azt viszont már a 26-i Híradóból tudhattuk meg, hogy Horn Gyula szerint nyilvános tévé vitát csak kampány idején szokás rendezni, ezért nem tesz eleget Torgyán József „invitálásának”, de a miniszterelnök egyébként sem rendelkezik a tévé műsoridejével. Elég nagy baj ez, morfondírozik az átlagnéző, mert ha tényleg így van, akkor sorsdöntő helyzetben sem fordulhat a kormány vezetője a nemzethez — vagy ahogy ő nevez minket, a lakossághoz. Nagy hatalom lehet ez a TV, vélheti a néző, hiszen néhány éve, csak úgy, megtilthatta Antall Józsefnek, hogy megszólaljon benne, nehogy befolyásolja a helyhatósági választásokat. No de arra is emlékezhet a néző, hogy Horn Gyula az elmúlt két évben néhányszor váratlanul — és műsorváltoztatást okozva — megjelent a nyolc órai főműsoridőben. Először 1994 őszén — véletlenül a helyhatósági választások előtt —, utoljára pedig idén július 14-én, a Hét műsora után. (Szerkesztette Kasza László.) Ekkor Betlen Jánossal beszélgetett arról, hogy milyen kiválóan szakértett kormánya az első két évben. Valakinek mégiscsak kezdeményeznie kellett ezeket a beszélgetéseket! A nézőben pedig felébred a gyanú: akkor lehet, hogy a TV rendelkezik Horn Gyula idejével? Az időszak kiemelkedő politikai vitaműsora egyébként az Ütköző volt, ahol a Coca-Cola azon ötletéről vitatkozott Ráday Mihály (SZDSZ) fővárosi képviselő és Cselovszki Zoltán (Fidesz) a városfejlesztési és városképvédelmi bizottság elnöke, hogy a cég öt évig egy-egy hónapra megkaphassa a Széchenyi Lánchídat, amit a budapestieknek szánt ajándékként amúgy amerikai ízléssel (vagyis ízléstelenül) feldíszítene. (A Coca-Cola pedig ezzel reklámozná a világon Budapestet, és önmagát.) A fideszes és bizottsága elkötelezett híve az ötletnek, de az a néző, aki még emlékezhet arra, hogy miképpen [szoktak fővárosunk vezetői hajbókolni minden erre vetődő világsztár előtt, és miképpen] biztosítottak ingyen olyan lehetőségeket nekik, amiért másutt fizetni kell, inkább vitapartnerével érthetett egyet, aki a következőket mondta: „Ez a híd a főváros jelképe, és úgy gondolom, hogy ezt egy multinacionális cég ne használja fel. A következő cég majd melltartót rak a parlamentre, kotont a milleniumi emlékműre, és attól, hogy mi ilyen szegény, önbecsüléssel nem rendelkező vidéki ország vagyunk, előbb-utóbb mindenünk a multik rendelkezésére fog állni.” A néző pedig elgondolkozhat Cselovszki szereplése miatt. Melyik Fidesz az igazi? Netán nem a pártok, hanem a személyek között húzódik a törésvonal? Erre utalt ugyanis a következő napi Híradóból a szocialista képviselő, Alföldi Albert egy mondata, amelyik Ráday (és általában az ellenzék) megállapításaira rímelt: „Egy morálisan széthullott nemzettel a világ legsikeresebb gazdaságpolitikáját sem lehet megvalósítani.” Közeledik az 1956-os forradalom évfordulója, ezért érdemes megemlíteni, hogy szeptember utolsó estéjére is jutott egy kis vita-csemege a megfigyelőnek. Miután az egyes amerikai szervezetek által finanszírozott, a „magyar 56” világtörténelmi jelentőségéről szóló konferencia korábban már szerepelt a Híradóban, az Objektívben és a Hétben a Gondolat Jel-ben is, Kasza László Beszéljük meg című műsorába is innen hívott vendégeket. (Hja kérem, a „liberálisok” tudják, hogy csak az rögzül, amit gyakorta reklámoznak.) Kerestem közöttük a forradalom olyan kiváló hazai kutatóját is, mint M. Kis Sándor, vagy Kahler Frigyes. (Ők az előző kormány által 1993-ban létrehozott, de 1995-ben megszüntetett történelmi tényfeltáró bizottság tagjai voltak, és a Kortársban hónapok óta olvasható kiváló sorozatuk Az erőszakszervezetek és a forradalom címmel.) Mint később kiderítettem, még csak meg sem hívták őket, az „eddigi legnagyobb”-nak reklámozott tanácskozásra. Érdekes — mélázik a magamfajta, tájékozatlan néző — azok, akik mindig a másság, a mások dicséretét zengik, még csak a társaságát sem viselik el a más véleményen levőknek, a másként gondolkozóknak. [(Mint Dornbach és Thürmer a miépesekét.] Vajon honnan ismerős ez?) Nem is volt semmi vita, csak „beszélgetés”. A történészek egyébként igyekeztek teljes képet adni „56”-ról. Volt itt szó minden összefüggésről, a kínaiaktól Togliattiig, sőt egyikük azt próbálta beadni a nézőknek, hogy az USA, amikor szabad kezet adott a Szovjetuniónak, akkor arra gondolt, hogy mérsékletre bírja őket. (A néző pedig arra gondolt, hogyha ezek az amerikaiak tényleg ennyire ütődöttek, akkor Bosznia sorsa nem kivétel, hanem maga a törvényszerűség). Még Kádár Jánost és Nagy Imrét összehasonlították. Csak egy valamiről nem esett egy szó sem: azokról az egyetemistákról, azokról a pesti srácokról, azokról a vidéki tízezrekről, akik végül is kirobbantották a forradalmat, és életüket is feláldozva megvívták a szabadságharcot. A néző pedig elgondolkodhatott. Vajon kiknek áll az érdekében a magyar nemzetet saját „világtörténelmi jelentőségű” forradalmából kispórolni? A forrónak előre jelzett ősz politikai műsorainak sztárja pedig a Tocsik-ügy volt. Aki látta és értette a 27-i pénteki Híradó „üzenetét”, megvilágosulhatott, miért eszkalálódik a téma: az SZDSZ zánkai tanácskozásán szembefordult az ÁPV Rt.- vel és felszólította, hogy adja meg tartozását az önkormányzatoknak. Az Objektív pedig már fő témájául választotta az ügyet, sőt azt is kiderítette a főszereplőről, hogy nem ügyvéd, sőt Bánó András, a tisztesség bajnoka, ki is cikizte Suchmant, hogy nem állt a rendelkezésükre. (Ilyet magyar miniszterrel szemben, két éve senki sem engedett meg a „közszolgálatiban”.) Szombaton a 16-óra is ennek a témának szentelte adásideje jelentős részét. Mire a parlamentben, hétfőn a Fidesz kimondta, hogy Suchman miniszter mondjon le, a liberális újságírók már több sebet ejtettek rajta, mint az ellenzék. [Hogyne, hiszen Horn Gyula bizalmi emberéről és egyik legfőbb támaszáról van szó!] Az emberekben pedig talán először tudatosult, hogy az új kormány holdudvarában sokkal nagyobb a korrupció, mint amilyennel az elődjét vádolta. Talán az irigységi együttható is működésbe lépett, hiszen most nem a távoli multik képviselője, hanem egy olyan személy tette zsebre a pénzt, aki közülünk, az átlag közül való. Sokakban merült fel a kérdés: engem miért nem bíz meg a ÁPV? (Ennek az attítűdváltásnak korai jele volt, hogy már 26-án, az ATV árnyékkormány műsorában is égtek a telefonvonalak, mindenki erről a botrányról akart véleményt mondani.) Horn Gyula pedig ügyes taktikusként megpróbált előre menekülni és szeptember utolsó napján, hétfőn, maga hozta napirend előtt szóba a siker-díjas álügyvédnő ügyét, szigorú vizsgálatot ígérve. Aki látta a parlamenti közvetítést, megállapíthatta, hogy elszámolta magát, mert amit kapott, azt nem tehette ki az ablakba. Legfeltűnőbb az volt, hogy még az SZDSZ sem állt mögéje. (A vitát megörökítő kazettát archiválom, mert alapdokumentum. Nem az elhangzott mondatok, hanem a szocialista frakció magába zuhanását — például a szája szélét idegesen rágcsáló Lampert Mónika — leleplező képek miatt.) Miképpen a választók a szocialistákkal kapcsolatban, azonképpen a szocialista képviselők is most értettek meg valamit: az SZDSZ-el szimpatizáló média hatalmával szemben ők is tehetetlenek. A társainál kissé lassúbb gondolkozású Szekeres Imre pedig ismét eltalálta szarva közt a tőgyét: megfenyegette az ellenzéket, nehogy hangulatot keltsen az önkormányzatok ellen. (Nota bene: az ellenzék éppen az önkormányzatok érdekét védte a kormánnyal szemben.) A politikai műsorokat pedig, csak úgy, szórakozásból követő néző is elgondolkozhatott: vajon véletlen-e, hogy éppen annak a miniszternek esik így neki — a Dunai Imrével például feltűnően elnéző — média, aki ellen az SZDSZ-nek már az első perctől kezdve kifogásai voltak? [Az ugyanis valószínűtlen, hogy ez lenne az első, vagy a legnagyobb korrupciós ügylet.] A televízió legnézettebb hírműsorára, a Híradóra bezzeg továbbra bizton számíthatott a jó Gyula. Ismét úgy vágták össze a parlamenti vitát, hogy egy jó kis miniszterelnöki riposzttal érjen véget. (Ha Szabó Iván pénzügyminiszterként hajdan kifizette volna az önkormányzatokat, akkor most nem lenne semmi probléma — mondta Horn.) Bizony, miképpen a népmesében a legkisebb fiú a gonosszal, azonképpen a Híradóban mindig Horn Gyula győz az ellenzékkel szemben. A néző pedig feltehette magának az alapkérdést: miért nem ismerte Szabó Iván Tocsik Mártát? A miniszterelnöki fellépés ellenére az ügy eszkalációja [miképpen a politikai életben, azonképpen a sajtóban is] megállíthatatlan volt. Az írott és elektronikus sajtó egymást túllicitálva számolt be a parlamenti bizottság elécitált Szokai Imre lekezelő amnéziájáról és szinte minden napra jutott valami újdonság a nagyérdeműnek. A kormány csütörtöki döntése — Suchman marad, de elbocsátják az ÁPV RT. Igazgató Tanácsát és felügyelő bizottságát — után, ha lehet még jobban ráerősített az ismét meglelt szabadságba belebódult média. Mint eső után, a nekik kedvező időben a giliszták a földből, úgy bukkantak fel ismét a bátrabbnál bátrabb riporterek és hírszerkesztők a „közszolgálatiban”. Október ötödikén szombaton, a rádióban már reggeltől vezető hír volt, hogy az ÁPV Rt. Felügyelő Bizottsága (amelynek rajtütésszerűen feltámadt ellenőrzési buzgalma) nyílt levelében a kormány és Suchman felelősségét hangoztatta. A déli Krónika pedig hetek óta először nem Netanjahuval és Arafattal kezdődött, még csak nem is hírrel, hanem teljesen rendhagyó módon két interjúval. [Témájuk a nyílt levél.] Az elsőben a levelet író bizottság egyik tagja, a másikban az aznap összeült MSZP választmány elnöke, Baja Ferenc miniszter nyilatkozott. Semmi újat nem mondtak, de a riportereknek kétszer is lehetőségük volt feltenni a kérdést: mi a véleményük Suchman felelősségéről és lemondásáról, és kapott-e a pénzből az MSZP. (Ez utóbbi, eredetileg Torgyán doktor állítása volt. Íme a bizonyság Isten előtt, hogy ő is tud olyat mondani, ami tetszik a szerkesztőknek.) A hallgató előtt pedig végre egyértelművé lett, hogy kire is vadásznak valójában, és mire volt jó a nyolcszáz milliós csali. Azt sem vette már be, hogy az MSZP választmány szerint: „A párt szembeszáll a korrupcióval”. Azon meg már jót mosolyoghatott, hogy a rádió és a Híradó is a maga irányultságának megfelelően tálalja az MSZP választmányi ülését. Az esti Krónika szerint mindegyik szocialista miniszter részt vett rajta, és felvetették Suchman lemondásának kérdését. Ezzel szemben a Híradó, Suchmant vidéken szólaltatta meg, és szerintük a miniszter leváltása nem volt téma a választmányban. Október első hetének végére a sajtó és a koalíciós partner, sőt egyes szocialista politikusok nyomása szinte elviselhetetlenné válik, Horn mégis kitart minisztere mellett. Az október 6-i gyászünnepen sem az aradi vértanúkról szól a műsor, hanem tocsikolás (Mészáros Tamás leleménye) folyik. A déli Krónikában minőségi váltás történik, a riporterek után maga Pető Iván, az SZDSZ elnöke is csatasorba áll és kijelenti: „Ennél kisebb ügyek miatt is le szoktak mondani miniszterek.” (Hazai példát, sajnos, nem mellékelt.) Az is elhangzott a rádióban, hogy Suchman meghívott volt az MSZP választmány ülésére, de nem ment el. (A tegnapi téves tájékoztatás után igazán illett volna ezt helyesbítésként bejelenteni, gondolta a hallgató, hiszen emlékezett, milyen gyakran szoktak errefelé a BBC elveire hivatkozni...) Délben még úgy tudta a rádió, hogy Horn hétfőig gondolkozik a visszahíváson. A média-nyomás pedig tovább erősödött. Az esti Krónikából kiderült, hogy a Demokratikus Charta még mindig működik, hiszen Vitányi Iván összehívta a pártok feletti pártot, húsz MSZP és SZDSZ képviselőt. Tardos Márton (akit ahányszor az ÁPV Rt-ben jártam, mindig Suchman előszobájában láttam sündörögni) lemondáspárti volt, de a pesti maszopos főnök, Lévai Ildikó, amúgy pestiesen fogalmazza meg: a balhét közösen kell elvinni. Megismétlik a déli Pető-interjút, és Kuncze is csatlakozik a kövezd-meg kórushoz kijelentvén: „Akkor is le kell mondania Suchmannak, ha személyesen nem érintett.” A hét végére már nem maradt semmi újdonság, csak kommentárok, amikor végre elhangzik a műsorban egy igazi nóvum: hamisították Suchman aláírását a Tocsikot a fővárosnak ajánló levél alján. Érdekes, hogy a kifulladni látszó kampányban éppen ez volt az utolsó csepp a miniszterelnöki pohárban — gondolja a néző — , mert Horn a Hétben váratlanul megjelenvén (vajon a tévé rendelkezett Hornnal, vagy ő a tévé idejével?) bejelentette, hogy felmenti hűséges barátját. (Jé, barátja a miniszter, csodálkozik a jó emlékezőtehetségű néző. Nem a most kormányon levők ítélték el, hogy Antall József némely barátját pozícióba helyezte?) Ami pedig ezután következett, az már megalázó volt: a felmentés bejelentése után bejátszották egyes szocialista politikusok, korábbi, Suchman melletti nyilatkozatait. A szocialisták vesszőfutása másnap a parlamentben folytatódott. Horn, napirend előtt magyarázta a magyarázhatatlant, Szekeres Imre pedig aznap senkit sem fenyegetett meg. (Még a Híradóban sem találtak olyan miniszterelnöki mondatot, amivel kozmetikázhatták volna az ülésnapot. A nézőben pedig visszhangzottak Isépy Tamásnak — a nap legjobb szónokának — szavai: kinek az érdeke volt egy személyt megbízni?) A kérdés a Ráadásban is elhangzott este, ahol szocialista utóvédharcként jelentette ki Tompa Sándor képviselő, hogy nem lehet megkérdőjelezni a privatizáció tisztességét. (Hiszi ezt még valaki?) Társa, Bársony András pedig feltette a költői kérdést: Kinek az érdeke mindezt a szocialistákra kenni? A „liberálisok” pedig eközben diadalünnepet ültek. A rádiós hírek egész nap a Magyar Hírlap-béli Pető idézettel kezdődtek: „Az SZDSZ megnyugvással fogadta Suchman felmentését.” A tévé műsora pedig ismét megváltozott, az éjszakára (23,15 h.) hirdetett Szó van róla című műsort (riportere a változatosság kedvéért Kasza László) kilenc órára hozták előre, és Deutsch Tamás volt a sztár. (Látszatra a régi idők tértek vissza: az SZDSZ és a Fidesz kéz a kézben ...) [A néző pedig azon töprengett el, kinek volt érdeke ilyen látszatot kreálni.] Ez a két hét Tocsik Márta sikerdíjával indult, de a média sikerdíjas alkotásává vált. Miképpen tavasszal a kisgazdák népszerűségének tíz pontos csökkentéséhez elég volt egy hetes, Torgyán József elleni össztűz, azonképpen ősszel is Suchman ellen. (A hallgató, néző pedig ismét töpreng. Vajon megmarad-e az újra megtalált attitűd? Vajon hogyan foglal állást a közszolgálati a következő rendőr-botrány után? Vajon követelik-e majd ugyanazok Kuncze fejét, akik most elérték ennek a nagybajszú somogyi szocialistának a bukását?) Horn pedig eddigi politikusi mélypontjára került. Azzal, akit néhány napja még egész Németország ünnepelt, itthon még az Objektív is gúnyolódhatott, hiszen a győzelmet összefoglaló adásában azt mutatta, amint önelégült mosollyal visszaszól egy ellenzékinek: „A ti időtők járt le”. A néző pedig elmorfondírozik. Így viselkedik egy magyar miniszterelnök? Antall Józseftől mindenesetre képtelenség lett volna ilyet elképzelni. Attól az elődtől, akinek emlékére nemzete felállította az első szobrot. (Avatásáról pedig a jelenlegi kormány távol maradt. Vajon Horn Gyulának hány szobrot fog állítani a „lakosság”?) Időközben itthon is bőven idézgettek Horn Gyulának a Süddeutsche Zeitungban megjelent interjújából, ahol kifejtette, hogy a gazdasági kényszerűségek, a feltétlenül megoldandó feladatok miatt nem olyan politikát folytat, mint amilyet szeretne és neki is komoly nehézségeket okoz kormánya intézkedéseinek elfogadása. A választópolgárban pedig felmerül a kérdés: vajon maga ura-e az az ember, aki saját intézkedéseivel sem ért egyet, aki állandóan olyat tesz, amit nem akar, aki nincs döntési helyzetben. (Hatalmon pedig az van, aki dönthet — emlékezik a néző a politológiai fejtágítókra.) Talán az is felmerül benne, hogy összefüggés lehet Horn bizonytalankodása és a multik mind magabiztosabb fellépése között. De ki van akkor hatalmon? Vajon mennyire rendül meg az a vezér saját beosztottai előtt, aki mellől ilyen könnyen kipöckölhető barátja és egyik legfőbb támasza? Megállás pedig nincs. Már beindult az új sajtókampány, amelyben ismét egymásra találhatnak a kormánypártok: Giczy György és az egész ellenzék irredentizmussal történő megvádolása. Persze a dilemmáival magára hagyott néző, hallgató, olvasó csak gyaníthat, de továbbra sem érthet néhány dolgot: vajon kiknek az érdeke, ami itt történik? Vajon a multik alkalmazkodnak hazánkhoz, vagy hazánk a multikhoz? Vajon a sajtó irányítja a politikát, vagy a politika a sajtót? Vajon irányítják valakik ezt a káoszt, vagy a káosz irányítja a "valakiket"? Vajon kik irányítják Magyarországot? Vajon irányítják valakik Magyarországot?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:33 | Sorszám: 104 |
LEGENDÁK A LAKOSSÁGNAK „Ezután szeretném hallani, hogy az ellenzék nem kap szót tévéidőben” Aki látta és hallotta, hogy a temesvári aláírás közeledtével hogyan szaporodtak el a tudósítások a magyar közszolgálatiban arról, hogy ki mindenki küldött nekünk üdvözletet az alapszerződés miatti örömében Nyugatról — az ír parlament elnökén kezdve a luxemburgi utcaseprőig — a szerkesztők helyett is szégyellhette magát, és elgondolkozhatott, mi történhetett, hogy a hajrában hirtelen megváltoztatták az ellentétes nézetek korábbi kiegyensúlyozott bemutatását. Emlékeztet ez a kínos stílusváltás a Ceausescu-kori román sajtó kedvelt módszerére. Amelyik héten éppen senki olyan jelentős (vagy annak tupírozott) külföldi politikussal nem sikerült az „elvtársnak” találkoznia, aki dicsérte volna kiemelkedő személyiségét, akkor a harmadik világ kommunista sajtójából vettek át a Kárpátok géniuszát ajnározó cikkeket. Ezért olvashatta az átlag román a Burkina Faso, Csád, Trinidad, Bhután és a hasonlóan jelentős országok kommunista lapját... Mi is olvashattunk valami egészen eredetit a hét végén: az USA magyar és román nagykövetének közös cikkét. Ha valaki eddig nem tudta volna, milyen történelmi műveltségű, milyen elfogult emberek alakítják az amerikai politikát, kötelező olvasmányként ajánlanám. Ha pedig egyszer magyar kormány váltja le a budapestit, akkor talán megkéri a küldő felet, hogy minket (magyar nemzet) kevésbé lenéző követet akkreditáljanak hozzánk. [Nyugdíjasként is nyugodtan teniszezhet az eszdéeszes politikusokkal.] Addig is keserűen állapíthatjuk meg: a közszolgálati alaposan hozzájárul a felélesztett trianoni attitűd rögzítéséhez, annak a legendának terjesztésével, erősítésével, hogy a magyarok nemzeti öntudata (léte?) veszélyezteti leginkább a térség biztonságát. Pedig szeptember harmadik hetében igen kiváló műsorokat láthatott, és színvonalas cikkeket is olvashatott az ember azokban az orgánumokban, amelyeket a múlt héten kritizáltam. Egyébként valódi politikai nagyüzem volt, a magyar-román aláírást gyorsan követte (18-án szerdán) a parlament politikai vitanapja a kormány két évének értékeléséről. Ennek megfelelő lefordításából nem maradhatott ki sem a rádió, sem a tévé. A Ráadásban például Rózsa Péter Kéri László politológussal folytatott beszélgetését hallhattuk. Bölcs, kiegyensúlyozott beszélgetés volt. Az urak örültek, hogy a vita végre a gazdaságról szólt. A kormány nem kapott szinte egy jó szót sem, de különösebben nem is bántották (csak éreztették, hogy ebben a helyzetben nem igen lehet mást csinálni), és az ellenzékről is bátran megmondták az igazat (saját szerepét játszotta, előre tudni lehetett ki, mit fog mondani), de különösebben nem bántották. Az urak igazán konzekvensek, hiszen már az előző kormány idején is ilyen bölcsek voltak. A kormányról akkor sem volt egy jó szavuk, de különösebben nem is bántották (csak elemezték baklövéseit, meg hogy mennyire érzéketlen szociálisan, és kritizálták a sajtószabadság lábbal tiprása miatt), az ellenzékről is bátran megmondták az igazat (mennyire szakszerűek, hiszen az ideologizálás, a tévé elfoglalása helyett a gazdasággal foglalkoznak; ők rendbe is tudnák tenni az országot és meghoznák a jobb életet sokat szenvedett nyugdíjasainknak), de különösebben nem bántották. Az ártatlan hallgató pedig elmorfondírozhat azon, hogy milyen jó nekünk, hogy ilyen kiváló médiaszakembereink vannak. Ők aztán tudják, hogyan legyenek mindig a helyzethez alkalmazkodóan, bölcsen kiegyensúlyozottak. Arra is gondol, hogy egyszer létre kellene hozni egy kormányt — csak úgy — rádióriporterekből és zsurnálpolitológusokból. Az összeszokottság garantált, és mainál biztosan nem lennének rosszabbak... A Híradó pedig a lényeggel, az „üzenettel” kezdte: a kormány tisztában van azzal, hogy a stabilizáció árát döntő többséggel a lakossággal kellett megfizettetni, majd következett Angyalföld géniusza, amint szégyenlősen maga elé nézve, megindultan elrebegte: „Kötelességem, hogy köszönetet mondjak az embereknek, a Magyar Köztársaság népének, lakosságának azért, hogy ilyen áldozatokat vállalt azért, hogy rendbe tegyük az ország dolgait.” A néző pedig elgondolkozhatott azon, hogy kiknek a jólétét stabilizálta két év koplalással az a „lakosság”, amely megfizette ennek az árát. Azon is elmélázhat, mit takar a többes szám egyes személy: „rendbe tegyük”. Kik teszik ezt a rendet? Mi, a „lakosság”, vagy mi, a kormány, netán mi, a szocialisták? Esetleg mi, a haszonélvezők? Persze, ahol nem egy nemzet él hazájában, hanem egy színtelen, szagtalan, íztelen „lakosság”, a populáció, ott minden elképzelhető. Ott lehet lelkileg nem azonosulva is kormányozni, hiszen a szakszerűségnek mindegy, hogy a „lakosság” melyik országban található, milyen nyelven beszél, milyen történelme, kultúrája van. A „lakosság” egyforma Burundiban és Magyarországon. A lényeg, hogy stabilizálhassuk és „rendbe tegyük”. Ha beledöglik, akkor is. Egyébként, aki csak úgy, megtekintette a parlamenti közvetítést, az tudhatja, hogy ismét Orbán Viktor tartotta a legjobb beszédet. Aki viszont csak a Híradót nézte, az hallhatott tőle egy — önmagában pökhendinek ható —, mondatot. A Híradó után viszont egy olyan politikai vitaműsor következett, ami miatt érdemes néha televíziót nézni: a Heltai Péter vezette Kisvilág. Három szlovákiai magyar politikus mellett két szlovák is részt vett benne, köztük az a Dusan Slobodník, aki a szlovák külügyi bizottság vezetőjeként egyik legnagyobb kritikusa mind az „ottani”, mind az „itteni” magyaroknak. Az egyik téma a lojalitás volt. A néző pedig csendes örömet érezhetett azon, hogy nálunk még lehet ilyen vitaműsort rendezni. Bár hajdanán Pozsony a régió egyik legtoleránsabb városa volt, de Bratislavában ez már túlhaladott állapot. Slobodník úr szerint Duray Miklós például nem lojális, mert külföldön kritizálja kormányát, különben is Magyarországon beolvasztják a szlovákokat. Az Objektív, már árnyaltabb volt a Híradóhoz képest. Bevezető szövegként a következő hangzott el: „Politikai vitanapot tartott ma az országgyűlés, amelyen az elmúlt két év munkáját értékelte. Az ellenzék kádári restaurációról, csődhelyzetről, bizonytalanságról és maffiagazdaságot építő kormányról beszélt. A hatalmon levők mindent cáfoltak. Szerintük az előző kormány zálogosította el a jövőt. Mégis javult a fizetési mérleg, csökkent a költségvetés hiánya és az adóság. Tehát a mérleg pozitív.” Igen figyelemre méltó ez a „szerintük” kitétel. A hazai hírszerkesztők ezt általában az ellenzékkel kapcsolatban szokták alkalmazni, ugyanis általa azt lehet sugallni, hogy az igazság más, csak „szerintük”, csak az ellenzék szerint áll így a dolog. Ennek a módszernek a kormánnyal kapcsolatos alkalmazása igazi nóvum — vagy véletlen. Bár itt sem maradhatott el a bocsánatkérés bejátszása, Horn Gyula beszédéből mást idéztek az első helyen: „Ez a kormány volt az első Magyarország történetében, amelyik azt is elismerte, ha hibákat követett el. Tény ugyanakkor, hogy nem ragaszkodtunk a hibákhoz.” Ebből megtudhattuk, hogy egy kis szerénytelenségért a miniszterelnöknek nem kell a szomszédba menni, de az is egyértelmű, hogy - bár nagyon óvatosan - az Objektívben bizony „szívatják a Gyulát”. Utána következett egy igazán megrázó riport a megégett kisgyermekről. Ez az a társadalmi riport, ami az Objektív igazi műfaja lehetne, amiben kihasználhatná azt, hogy egy témára több ideje van, mint a Híradónak, és azt alaposabban körbejárhatja. (Ilyen volt a héten a kórházi behajtás díjáról, vagy a Lánchíd tervezett elcsúfításáról forgatott riport.) Az is kiderült az eset kapcsán, hogy ez a „lakosság” tud együttérző honpolgárként is viselkedni. Még Bánó András is meghatódott, hogy soha ennyi segítő szándékú telefont nem kaptak... A másnapi Híradó nyitó híre is elgondolkodtató volt. Talán még sincs olyan nagy pénzhiány a honvédségnél, hiszen Keleti miniszternek ahhoz is külön helikopter dukál, hogy Záhonyba utazhasson az adósság fejében kapott orosz páncélozott járművek fogadására. Igazán megható volt látni a gondoskodó hadügyért, amint — közéjük guggolva — beszélgetett katonáival. Majdnem annyira látványos volt, mint az 56-ról szóló televíziós sorozatban (természetesen ezt is Kasza László vezeti) nemrég bemutatott csendélet: Rákosi katonáival beszélget a hadgyakorlat szünetében. A néző meg elgondolkozhatott azon, vajon miért zuhant le megint egy MIG—21-es, ha ilyen jó az orosz (szovjet) haditechnika, és miért panaszkodnak a katonák, ha olyan gondoskodó a miniszter. A másnapi Népszabadságban választ kapott, Aczél Endre ugyanis mostanra megszabadult nacionalizmus fóbiájától (minek is egy „lakosságnak” nemzeti érzés) és egy döbbenetes, de sajnos, teljesen igaz mondattal zárta publicisztikáját: „A magyar katonai erő, mint olyan, nem létezik.” Na persze, ahol nem nemzet, hanem lakosság él, ott erre sincs szükség. Majd megvédi őket a NATO. Még ha beledöglenek is a költségekbe. Más érdekesség is akadt a Híradóban: kiderült, hogy ezentúl az APEH vizsgálhatja ha valakinek életvitele más, vagyona nagyobb, mint jövedelme indokolná. A nézők pedig, csak úgy, szellemi gyakorlatként elmorfondírozhattak azon, hogy mi lesz azokkal, akik az elmúlt években halmoztak fel nagyobb vagyont, mint amekkorát adózott (adózott?) jövedelmük indokolna. Mi lenne? Elévül. Különben is már rég a gyerek nevén van. A lakosság pedig örüljön, hogy jogállamban él. Mi már gazdagok vagyunk, mi már stabilizáltunk, a későn jövő éhesekkel meg foglalkozzon az APEH — gondolják a rendbetevők. Hétfőn, 23-án, aki megtehette, ismét elszórakozhatott a parlamenten, na meg elmorfondírozhatott azon, mi értelme van ezeknek a közvetítéseknek. Erre Torgyán József adott okot, aki egy kétperces hozzászólásában néhány példát sorolt fel arra, hogy a mai kormánypárti politikusok ellenzékiként, még mennyire hívei voltak a parlamenti élő közvetítéseknek. Így nyilatkozott például Gál Zoltán 1991-ben az Esti Hírlapnak. Dornbach Alajos szerint az alkotmányban az állampolgároknak garantált pártatlan tájékozódáshoz való jog az élő közvetítésekben nyilvánul meg. Kuncze Gábor pedig azt fejtette ki, hogy az élő közvetítés valósághűbben tájékoztatja a társadalmat, mint az összefoglalók. Hack Péter egyetlen forrásnak nevezte, amelyben manipulálás nélkül lehet ... A Hack-idézet sajnos követhetetlenné vált, mert Gál Zoltán házelnök megszakította Torgyánt. Szekeres Imre nem is tűrhette ezt, rögtön felpattant és kijelentette: "Ha nem lennének ilyen hosszú napirend előtti felszólalások, akkor már rég a napirendet tárgyalhatnánk." (Ez volt aznap az utolsó napirend előtti felszólalás, és valamivel több mint egy teljes óra telt el velük.) A szocialista frakció vezetője láthatóan készült a témára, és már sorolta is: 1996 február 5. és június 27. között, a napirend előtti felszólalásokban az ellenzék 25 óra 50 percet használt fel, míg a kormánypártok csak 11 és fél órát. Tehát 70 % ellenzéki, 30 % kormánypárti felszólalás hangzott el. A most eltörölt vezérszónoki felszólalásokban 23 és 11 óra volt az arány. Az azonnali kérdések és interpellációk körében 21 óra ellenében nekik csak 19 órányi műsoridő jutott. A napirendi pontok vitájában elhangzott felszólalásoknál 79 kontra 65 óra volt az arány. (A gyanútlan néző ekkor már igazán nem értette a dolgot. Vajon mi akadályozta a szocialista honatyákat, hogy a szokásos kétperces hűségnyilatkozatok helyett, valódi, tartalmas vitát generáljanak? Csak nem az érvek hiánya? Pedig ahol akkora felesleges szakértelem, olyan precízen dolgozó háttérapparátus van, amelyik képes volt stopperrel a kézben visszanézni egy félévnyi közvetítést, csak azért, hogy a frakcióvezető két percben riposztozhasson, talán erre is lehetne egy kis figyelmet szentelni.) A frakcióvezető mindenesetre megvonta a mérleget: a tévéközvetítések alatt az ellenzékiek 127 (56,8 százalék), a kormánypártok pedig 96,45 órát (43,2 százalék) szerepeltek, majd felemelt hangon hozzátette: "Ezután szeretném hallani, hogy az ellenzék nem kap szót tévéidőben." Bizony, Szekeres úr nemcsak lekezelő és cinikus, de konzervatív is, hiszen ragaszkodik a hagyományokhoz. Az ismert szocialista politikusok közül valószínűleg ő őrizte meg legjobban hajdani, elvtársi stílusát. Mi már megszoktuk ezt, de a július eleji magyar-magyar csúcson igazi meglepetésként hatott felszólalása a határon túli magyarok számára. Amikor Duray Miklós elpanaszolta, hogy az új kormány részéről igyekeztek beavatkozni egyesek a határon túli magyar pártok életébe, minden jelenlevő tudta, hogy melyik eszdéeszes politikusra célzott — Szekeres Imrét kivéve. A frakcióvezető ott is felpattant és a felháborodástól remegő hangon utasította vissza a „vádakat”, majd fenyegetően hozzátette: a kormány tudja, hogy a „határon túliak egyes vezetői nem szeretik”, de legyenek nyugodtak, a kormány sem szereti őket. Mégis, ellenükre is, eleget tesz alkotmányos kötelezettségének. (Támogatunk benneteket, még ha beledöglötök is — szólt az üzenet.) A döbbent csendet a szünet kihirdetésével szakította meg a levezető elnök. A folyosón pedig elkaptam Tőkés László zsörtölődését: „Magyar ajkakról még nem hallottam ilyen mondatokat.” Összehasonlításul pedig elővettem egy régi kazettámat és végignéztem azt az 1994. márciusi napot, amikor a Csúcs László rádiós alelnök elbocsátásai adtak alkalmat a kékszalagosok össztűzszerű napirend előtti felszólalásaira. Ekkor még semmilyen időbeli előírás sem korlátozta azokat. Gál Zoltán például háromszor, Pető Iván és Csurka István pedig kétszer kaptak szót, és végül is csak ez az egy téma több mint másfél óráig tartott... A napirend előtti vitában egyébként ez csak egy mellékes epizód volt. Az ellenzék azért kritizálta a kormányt, mert még az utolsó pillanatban is a magyarokra hátrányos változtatásokba egyezett bele a magyar-román államszerződés szövegében. Aki viszont végignézte a délutáni adást, majd megtekintette az esti Híradót is, egyet kellett hogy értsen Kuncze Gáborral. Az élő közvetítés tényleg valósághűbben tájékoztatja a társadalmat, mint az összefoglalók. Tudniillik sem a szerződés megváltoztatott szövegéről, sem a Szekeres-Torgyán vitáról nem volt egy szó sem. Azt viszont tudatták a „lakossággal”, hogy az SZDSZ aggódik a szlovák himnusztörvény miatt. [Eső után is jó az esernyő, hátha kell még Demokratikus Charta nagygyűlést szervezni...] A keddi szenzáció: Kereszty András lemondott a Népszava főszerkesztői posztjáról. A Ráadásnak nyilatkozva elmondta, hogy ezáltal akarja megőrizni erkölcsi tartását, mint MÚOSZ elnök, és ezentúl meg akarja védeni az újságírókat a tulajdonosokkal szemben. (Eddig miért nem tette?) A szemünk előtt születik egy új legenda. Az gyanútlan néző, hallgató — aki látta a már hivatkozott 56-os műsort, ahol megemlítették, hogy a hatalom a sok munkanélküli újságíró között pillanatok alatt megtalálta kiszolgálóit —, pedig elgondolkozhat azon, hogy most miért bicsaklik ki egyesek szakmai tudása, és ugyanazok, akik ilyen kiváló teljesítményekre képesek a társadalmi riportokban, miért készítenek politikai műsoraikban tendenciózus összeállításokat. Vajon, kényszeríti őket erre valami, valaki? Netán csak úgy, kényszer nélkül teszik?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:33 | Sorszám: 103 |
DISNEY ÉS FENYŐ „A Népszabadság értesülése szerint...” A szeptember 11.-i, szerdai Krónika utáni Ráadásban például arról hallhattunk összeállítást, hogy miként születnek a hírek, és minek van hírértéke. Először Selmeczi Tibornak a Hócipőben megjelenő „híreit” népszerűsítették, még maga a szerző is úgy vélekedett, hogy akár igazak is lehetnének, majd a profik következtek. A Krónika szerkesztője szerint hosszú évek alatt alakult ki, csiszolódott tökéletessé az a hazai rádiós gyakorlat, amelyet rendkívül összetett és precízen betartott elvek vezérelnek. (Sajnos az elvek ismertetése elmaradt, miként az sem derült ki pontosan, végül is mit tartanak a rádióban hírértéknek.) Illetve csak vezérelnének ezek az elvek, vallotta be, mert nem mindig sikerül azt a BBC-től származót betartani, hogy csak két, egymástól független forrás által megerősített hír tekinthető igazoltnak, tehát közölhetőnek. Mint mondotta, az MTI-vel általában kivételt tesznek, benne megbíznak. A gyanútlan magyar állampolgár pedig emlékezhet rá, hogy a rádiósok nemcsak az MTI-ben, hanem egyes hazai újságokban is túlzottan megbíznak, ezért a BBC-vel ellentétben a mi közszolgálati rádiónkban gyakori az olyan hír, hogy „a Népszabadság értesülése szerint az SZDSZ nem állít jelöltet a politikai államtitkár tisztségére a lemondott Sós Károly Attila helyére Suchman Tamás miniszter mellé”, vagy: „a ma reggeli Népszabadság szerint Kovács András, a Magyar Televízió kuratóriumának elnöke elküldte lemondólevelét Gál Zoltánnak az Országgyűlés elnökének”. (A Népszabadság természetesen behelyettesíthető a Magyar Hírlappal, a Népszavával, vagy esetleg a Kurírral is. A Magyar Nemzetre ritkán hivatkoznak, hiszen ebben az újságban nem szokás a szenzáció kergetése okából félértesüléseket feltupírozni, tehát kicsi az újság tartalmának „hírértéke” a rádiósok tudományosan felkészült szerkesztő gárdája számára. Az nem állítható, hogy az Új Magyarországra sosem hivatkoznak, de többnyire csak úgy szégyenlősen, a lap nevének említése nélkül. Ilyenformán: „Az egyik reggeli napilap azt állította, hogy Horn Gyula úszómedencés villát épített.” Bár a Népszabi szerintem is sok szempontból a legjobb hazai napilap — mit napilap, mindent behálózó szervezet —, de gyakorta téved. Talán éppen azért, mert mindig a legjobban értesült pózában kíván tetszelegni. A fenti (ál)hírek például egy héten belül láttak napvilágot az újságban. Az elsőt az SZDSZ elnöke, a másodikat pedig maga a levélíró Kovács András cáfolta. Persze, hol vannak ezek a kis melléfogások ahhoz, az akkor eltussolt botrányhoz képest, amit néhány éve követett el a legkedveltebb, amikor egy félkolumnás riportot szentelt annak, hogy eladták a Dohány utcai zsinagógát. (Persze lehet, hogy akkor éppen Selmeczi volt a napos szerkesztő...) Bár többen kritizálták már rádiónknak az újságokra hivatkozó hírgyártását, mondván: ez nem hírszolgáltatás, hanem lapismertetés, magam nem tartom önmagában elítélendőnek, hiszen ezáltal bővítik a kört ahonnan információkat merítenek. De csak a tényleg rendkívüli jelentőségű információ esetében szabadna élni vele, és akkor is csak a reggeli órákban, valamint hozzá kellene tenni, hogy „máshonnan meg nem erősített”. Egyúttal a rádió munkatársainak rögtön le kellene ellenőrizni az információt, és legkésőbb délben már olyan saját hírként kellene közölni, amelyet az újságcikk indukált, illetve cáfolni a reggel ismertetett újságcikket, ha az derül ki róla, hogy nem felel meg a valóságnak. Szeptember elején beindultak a parlamenti csatározások is, azok pedig sok munkát adnak a rádiós és televíziós hírszerkesztőknek, hiszen kell egy kis szakmai ügyesség ahhoz, hogy lehetőleg mindig az derüljön ki: az ellenzék csak akadékoskodik, sértő a hangneme, pártérdeknek rendeli alá a társadalom elégedetlenségét, választási propagandát folytat, nem nyújt alternatívát stb. Ezt szándékot ugyan akadályozza egy kissé, hogy könnyen ellenőrizhető, mert a televízió néhány órányi vitát közvetít az ülésteremből, de hát ez munkaidőben van és csak a nyugállományban levők, meg mi, a munkanélküliek nézhetjük. A rádió keleti URH sávon közvetített adását pedig lassan csak a műemlék jellegű rádiókon lehet hallgatni, hiszen legalább öt éve csak nyugati URH normás rádiókat lehet hazánkban vásárolni. A magyar—román államközi szerződés miatt összehívott rendkívüli ülés még a szokásosnál is nagyobb gondot okozhatott a kormánypártok PR szakembereinek, hiszen mindent elkövettek azért, hogy a televízióban közvetíthetetlen időben, késő délután kezdődjék az ülés, a logikus reggeli időpont helyett. Végül is az ellenzék kiharcolta a kora délutáni kezdést, így nem sikerült teljesen eldugni a vitát az érdeklődők elől. A többségiek (lásd, bolsevik) viszont kikötötték, hogy minden képviselőcsoportból csak egy felszólalót közvetíthet a „független és a hatalom által befolyásolhatatlan” közszolgálati, ezért korábban soha nem tapasztalt blamázsnak lehettünk szemtanúi néhány százezren. Valahogy néhány perccel korábban fejezték be felszólalásaikat honatyáink, mint ahogyan előzetesen kiszámították, és maradt még hátra kb. öt perc a közvetítési időből. Úgy illett volna, hogy a következő felszólalót mutassák. Nem így vélte azonban a „független és a hatalom által befolyásolhatatlan” közszolgálati, amely mindenképpen szeretett volna megfelelni annak az elvnek — amelyről kétlem, hogy a BBC-ből származik —, hogy a választási arányoknak megfelelően kell szerepeltetni a képviselőket. Ha 72 százalékos a kormánytöbbség, akkor ilyen százalékban szenvedjen tőle a polgár nézőként is, se többet, se kevesebbet. Amíg tehát a következő képviselőt (egyébként az a Tabajdi Csaba volt, akinek véleménye igazán fontos ebben a kérdésben) látttuk, addig a riporter akkurátusan összefoglalta számunkra, hogy mit hallottunk — korábban. (Lehet, hogy Radics Péter majd fegyelmit fog kapni, hiszen összefoglalójában nem sikerült precízen betartania az arányokat.) Az ülésnapon, egyébként mindenki hozta formáját, Torgyán József kivételével, aki a magyar-román alapszerződés ürügyén elmesélte, hogy kis feleségének hogyan sikerült megmásznia a Vereckei-hágót. A nap kiemelkedő szónoka Orbán Viktor volt [, olyannyira, hogy még Bencsik András is — aki néhány héttel korábban még ráhúzta a vizes lepedőt — megengedett egy malagyec-et lapjában]. Orbán kiváló vitakészségét dicséri, ahogyan Horn Gyula és Eörsi Mátyás beszédének egy-egy kitételére reagált — de ezt ezt a részletet hiába szerettem volna a Híradóban viszontlátni, mert ott Orbántól csak egy viszonylag hangsúlytalan mondat szerepelt. Ezért idemásolnám az elhangzottakat, hogy ne csak az Internettel rendelkezők olvashassák őket: „Tisztelt miniszterelnök úr! Nagyon bízunk abban, hogy amikor Ön arra a barátsági szerződésre utalt, amelyet valóban Dinnyés Lajos írt alá, akkor nem akarja magyar hazánk akkori állapotát összevetni hazánk mai állapotával, mert akkor Magyarország egy megszállt ország volt és kényszerből írt alá mindent amit aláírt. Másodsorban, tisztelt miniszterelnök úr, a Fidesz, amely a kisgazdapártban a második világháborút követően egy polgári pártot látott, szomorúan kell, hogy hallgassa egy olyan, ma hivatalban levő politikus szavait, akinek politikai elődei, a mai kommunisták verték szét az utolsó szabadon választott kisgazda kormányt és a kisgazda pártot. Nagy tisztelettel kérjük Önt miniszterelnök úr, a jövőben, ha lehetséges ... tartózkodjék az ilyen megjegyzésektől. A második megjegyzés, amit tenni szeretnék, az Eörsi képviselőtársam egyik mondata, amelynek megvilágító ereje van. Akik nem értettük miért akarja a kormány aláírni a román-magyar alapszerződést, most már érthetjük, hiszen a mondat így hangzott: Nincs olyan alapszerződés amelyet az RMDSZ és a Bukarest egyidejűleg aláír. Nyilván ez azt jelenti, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a magyar kormánynak választania kellett. Vagy így, vagy úgy. Választott. Bukarestet választotta, nem az RMDSZ-t." Mégis megismételtek aznap este egy objektív visszavágást az Objektívban. Azt, amikor Horn Gyula megfeddte Giczy György következő mondatait: „Mit akarunk igazolni Európa előtt? Romániát akarjuk igazolni? A Balkánnal kell megállapodnunk ahhoz, hogy Európába juthassunk?” Rögtön utána vágták be a valóságban jóval később elhangzott miniszterelnöki replikát: „Giczy úr! Remélem amit a balkáni országokkal kapcsolatban mondott, az a retorikai munkásságának a része, és nem a politikai." Akinek van füle a hallásra, érti, hogy itt Csurka István irodalmi munkásságára célzott a tanult előadó, újabb adalékként ahhoz a képzetéhez, hogy az ellenzék a „szélsőséggel” cimborál. Bizony, amióta a magát azóta matricaragasztóvá ledolgozó, hajdani filozófus, TGM, még az előző kormány idején elkezdte illemtani előadásait a mucsaiaknak, azóta az a politikai csoport, amelyikhez tartozik, felhatalmazva érzi magát arra, hogy a másság és mások nevében állandóan kioktassa ellenfeleit. Figyelnünk kell ugyanis mások érzékenységére. (Mások véleménye, akarata szent, de úgy látszik a mienkével a kutya sem foglalkozik. Amikor megkérdezték Kovács László külügyminisztert, az aláírásra miért kellett elfogadnunk a megalázó temesvári helyszínt, azt válaszolta, hogy a román fél ragaszkodott hozzá. És ha ahhoz is ragaszkodott volna, hogy a magyar miniszterelnök rózsaszínű zakót viseljen zöld csillagokkal?) A legmegalázóbb feddést mégsem az ellenzékiek, hanem az igazi áldozatok, az elcsatolt területek magyarságának vendégként jelenlevő vezetői kapták, amikor spontán módon megtapsoltak néhány ellenzéki felszólalást. Koródi Mária rögtön úgy rendreutasította őket, mintha kis Trianon kastélyának szelleme szabadult volna be Országházunk csipkés üléstermébe egy kis időre. Méltó volt a helyzet egy illemtanári fellépéshez, hiszen ezek a rebellis magyarok valahogy még ma sem tudnak örömet színlelni, ha asszisztálniuk kell saját megsemmisítésükhöz. Az Objektív szociális érzékenységét nem is kerülte el a jelenet és a következő napon visszatért rá. Kommentátora szerint az országgyűlés alelnöke azért kényszerült erre a megoldásra, mert attól félt, hogy ezentúl mindenki „fizetett tapsoncokat ültetne a karzatokra és ez lehetetlenné tenné a munkát.” (Nota bene, ezeket a „tapsoncokat” pártjának elnöke, Pető Iván hívta meg...) El is panaszolta a műsorban Koródi Mária, hogy felszólítása ellenére sem hagyták abba a „vendégek” a tapsot, sőt azt üzenték vissza, a rendreutasításukra odaküldött teremőrön (!) keresztül, hogy, esetleg vezetesse ki őket. Kár, hogy nem történt meg, mert akkor mindenki láthatta volna, miként értelmezik a hatalmon levők, a magyar-magyar csúcs közös közleményében megfogalmazott elvet, hogy a magyar nemzet egységes. Persze, vannak egységesebbek (lásd, Orwell), ők szólalhatnak fel az országnak abban a Házában, amelyet még a csonkítatlan Magyarország épített, és vannak kevésbé egységesek, ők vendégként húzhatják meg magukat a karzaton. Egyébként a magyar sajtó egésze — benne az elektronikus médiumok —, az erdélyi magyarság sorsát eldöntő kérdésben nem játszott annyira alá a hatalomnak, ahogyan az szerette volna. Sőt! Ezért különösen fájó a Magyar Hírlap eljárása, amelyik a címoldalon szerepeltette azt a romániai felmérést, hogy az erdélyi magyarok 72 százaléka helyesli az alapszerződést. Nem kívánom az objektivitás bajnokaként szereplő szerkesztőnek, hogy olyan helyzetbe kerüljön, hogy egyszer erdélyi magyarként kényszerüljön válaszolni egy román kérdezőbiztosnak, nem biztos, hogy ki merné mondani véleményét. De az összjáték attól lett tökéletes, hogy az aznapi külügyi bizottsági ülésen a minisztérium, mint igazának perdöntő bizonyítékát, dörgölte az ellenzékiek orra alá, a Magyar Hírlap finanszírozta felmérést. A sajtó [a magyar-román szerződés vitája] közben — talán figyelemelterelésként, talán véletlenül —, ismét önmagával kezdett el foglalkozni. Szeptember 12-én az Ütköző témájául a néhány nappal korábban a Ráadásban is szereplő Gyárfás Tamás, kontra Népszava ügyet választotta. Egymással szemben ült az úszószövetség lemondott elnöke, a Naptévé hajdani producere, Gyárfás Tamás, valamint a MUOSZ elnöke, a Népszava főszerkesztője, Kereszty András. A néző pedig hátradőlhetett székében és előkelő idegenként szemlélhette, miként marják egymást a sajtócápák. Persze, egyenlőtlen az a harc, ahol egy macskacápát egy tigriscápa vesz üldözőbe. [(Gyárfás el is szólta magát, hogy az életéért küzd.)] A háttérben pedig szinte hallani lehetett a pénz csörgését. Azét a pénzét, amelyet a közszolgálati Magyar Televízió utal át a Napkelte készítőinek. Ennek a továbbítására jött létre a Stáb Rt., amelyet egyszerűen kivásárolt Fenyő János, a Vico kiadóvállalat vezére, a Népszava gazdája. [Innentől övé a haszon, ő dirigálhat, de az önállósághoz és hatalomhoz hozzászokott Gyárfás nem akart ugrálni. Erre aztán különös módon, sorra olyan szenzációk jelentek meg a hazai szervezett munkásság hajdani újságjának címoldalán, amelyekben mindig Gyárfás volt a negatív hős. Ezek egy része később nem bizonyult igaznak, de a MUOSZ elnöke, főszerkesztőként nem volt hajlandó helyreigazítani. A vita látszólag erről, na meg arról folyt, hogy a Népszava az igazság bajnokaként napok óta az úszók hamis versenyjegyzőkönyvével foglalkozik.] A gyanútlan néző [, pedig egészen máson kezd töprengeni. N] nem érti [például] miért kell másoktól megrendelnie azt a műsort, amelyet egyébként is azok készítenek, akik a televízió munkatársai, és miért kell a pénz átutalásához egy külön vállalatot létrehozni [, hiszen annak a működtetése is pénzbe kerül. Sőt, nyereséget is illik neki termelnie.] Csodálható-e, hogy az előfizetők pénze nem elég a tévé működéséhez? De, ha azt nem értette volna eddig valaki, hogy Fenyő János [nak mire kell az egyébként veszteséges Népszava, az két nap múlva,] mire használja a Népszavát, a szombati 16 órából tudhatta meg. A sajtócézár úr ugyanis — miközben tagadja, hogy lapja [célzatosan foglalkozna Gyárfással] „rászállt volna” Gyárfásra — elismerte, hogy korábban, bizonyos személyekre ráállította újságíróit. Ahogy mondta, „megpöcögtette” őket. Az újságírókat még értem, hiszen meg kell élniük valamiből, no de ennek a bizonyítottan, és többszörösen inkorrekt embernek a lapjában olyanok is [publikálnak] írnak, mint például Isépy Tamás, a kereszténydemokraták frakcióvezetője... A gyanútlan polgár különben sem érti, hogyan is állunk ezzel az örökké hivatkozott üzleti tisztességgel? Állítólag nálunk is az a cél, mint az USA-ban, hogy akit egyszer rajtakaptak az üzleti [életben az inkorrektségen] tisztességtelenségben, azzal később senki sem áll szóba. (Nota bene, Fenyő János [USA] amerikai állampolgár, részben ennek köszönhető vagyona is, hiszen ezért adózhatott az elmúlt években sokkal kedvezőbben hazánkban, mint mi.) A jelenséget — vagyis, hogy honnan hova kellene eljutnunk —, egyébként valamikor Engels (emlékszik még valaki erre a névre?) írta le igen szemléletesen az egyik pamfletjében. Szerinte az a Galíciában élő szatócs, aki kiemelkedik társai közül, az ottani „tisztességtelen” módszerekkel már nem tudna megélni a varsói tőzsdén, ahol már korrektebben bonyolítják az üzleteket. Aki pedig a varsói üzletember stílusával akar érvényesülni, ugyanígy jár a berlini tőzsdén. Igaz ez arra a berlinire is aki a londoni tőzsdén akar üzletelni. Mindegyik helyszín — illetve fejlettségi fok — egyúttal egy tisztességesebb üzletemberi magatartást követelt meg. Aki ehhez nem tudott alkalmazkodni, hiteltelenné vált és előbb utóbb elbukott. Az a fejlettségifok-béli különbség, ami a múlt század végén földrajzilag ilyen látványosan volt ábrázolható, ma hazánkban remélhetőleg kronológiailag igazolható lesz, bár még mindig szinte fényévnyi távolságban vagyunk attól, ami az USA-ra jellemző. Az ottani állapotot talán azzal lehetne jellemezni, amit a legeredményesebb lobby-iroda vezetője válaszolt arra a kérdésre, hogy minek köszönheti cége a sikereit. Soha nem hazudunk — mondta. [Ami Fenyő inkorrektségét illeti,] Most nem is a Magyar Nemzetben róla megjelent leleplező riportsorozatra gondolok, hiszen az ártatlanság vélelme megköveteli, hogy csak a bizonyított dolgokat vegyük készpénznek, [és Pető Iván is nyilatkozta, hogy nem tehet ellene semmit a védtelen politikus, ha valaki éppen vele akarja magát lefényképeztetni,] de az nemrég [beigazolódott] bizonyíttatott, hogy a Vico [engedélyek] és jogdíj-fizetés nélkül forgalmazott amerikai filmeket, ami miatt kártérítést is kellett fizetnie. [Ezért kártérítést is kényszerült fizetni.] Az most már biztos tehát, hogy a Walt Disney cég soha többet nem áll a „pöcögtetős” Fenyővel szóba. És a magyar politikusok? És a magyar üzletemberek? És a magyar sajtó?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:33 | Sorszám: 102 |
CSAK ÚGY... „Szerencsére van néhány közös dalunk, bár mindannyian mások vagyunk...” A gyanútlan magyar állampolgár csak úgy, ráérősen üldögél otthon - főleg ha munkanélküli is az istenadta - hallgatja és nézi a rádió és a televízió hírszolgáltatásait, és morfondírozik közben. Van min. Augusztus 13-án például azon, hogy a berlini fal felépítésének évfordulóján a rádió Ráadás című műsorában hogyan emlékeztek meg az eseményről. Először a berlini tudósító számolt be arról, hogyan viszonyul ehhez a mai német, és milyen jó üzletet csináltak egyesek a fal eladásából, majd a Népszabadság hajdani tudósítója emlékezik, hogy ő már éjjel háromkor látta Nyugat-Berlinből visszaautóztában a „mű” építését, mert ő bizony egy nyugati tudósító barátjánál járt azon az éjjelen. Bizonyára jellemző lehetett az akkori Népszabadság tudósítókra, hogy nyugati újságíró barátaik voltak, gondolja a gyanútlan polgár, de mégsem ez volt a meglepő a beszámolón, hanem az, hogy a két tudósító neve ugyanúgy hangzott. A riporter is megmagyarázandónak vélte a helyzetet, ezért felhívta a hallgatók figyelmét: teljesen egyedi, véletlen az eset, ugyanis apáról és fiáról van szó. Nem az lenne véletlen, ha másképp történt volna? Néhány perccel előtte a Krónikában Keleti György honvédelmi miniszter cáfolta a Honvéd Szakszervezet sajtótájékoztatóján elhangzott kritikát. Serények ezek a rádiósok, délben még csak a katonákat hallhattuk, de mára már tökéletesen alkalmazzák hírszerkesztőink a néhány éve elterjesztett „objektív” módszert. Illetőleg ennek „fordítottját”. Akkor főleg az Esti Egyenleg volt élharcosa annak az állítólag BBC-ből származó elvnek, hogy a másik felet is meg kell kérdezni, bármiről van szó, mert milyen dolog „egyoldalúan tájékoztatni” a nézőket, hallgatókat. Ezért ha egy miniszter nyilatkozott valamiről a „Pálfigés” Híradóban, rögtön megkérdezték ugyanarról az ellenzéket. Mivel az ellenzéki politikusok rendre elmondták, hogy mennyire rossz, mennyire szakszerűtlen volt a miniszter mondandója, az ember pedig olyanfajta, hogy az utoljára hallott érveknek könnyebben ad hitelt, idővel rögzült is mindenkiben: ezek a kormányon levők nem értenek semmihez. Panaszra nem lehet okunk, most is megkérdezik a másik felet - ki is mutatja minden Nyilvánosság Klub és Szonda Ipsos felmérés, hogy az ellenzék ugyanannyit szerepel a közszolgálatiban – csupán fordítva. Most az aktuális ügyekről először az ellenzék nyilatkozik; majd erre reagál a kormánypolitikus. Rendre el is mondják, miért nincs igaza az ellenzéknek, ami csak kritizál, ahelyett, hogy elmondaná valójában mit is kellene tenni... Rögzül az is az állampolgárban – aki rövidesen ismét választópolgár lesz –, hogy ez az ellenzék nem ért semmihez, csupán kritizálni tud. Újabban már nemcsak az ellenzéki politikusokkal kapcsolatban alkalmazzák ezt a szisztémát, hanem, miként a fenti példa mutatja, a pártoktól független társadalmi szervezet kritikus megnyilvánulásai esetében is. Mivel ezekből a kritikákból egyre több van, a nézőknek és hallgatóknak idővel a társadalmi szervezetekről is meg lesz a (kormánypárti politikusok által sugallt) véleménye... Másfél óra múlva a módszer tovább tökéletesedett. A televízió Híradója már nem is bíbelődött azzal, hogy a Honvéd Szakszervezet véleményét ismertesse, rögtön a cáfolattal kezdte. „Keleti György honvédelmi miniszter határozottan cáfolta a Honvéd Szakszervezet állítását, hogy valamivel több mint két hónap múlva a csőd szélére kerül a honvédség.” – vezette fel a témát a bemondó. Majd képen is láthattuk a katonák sajtótájékoztatóját – 44 másodperc –, amit a miniszter 39 másodpercen keresztül cáfolt. Íme a bizonyság Isten előtt, az „ellenzék” több időt kapott... Egyébként Keleti szerint a szakszervezet szerepzavarban van. Hál ‘Istennek ő nem. Továbbra is betölti a szóvivő szerepkörét. Aznap már sokadszorra lehetett hallani, látni ugyanazt a reklámszerű felhívást a Magyar Rádió Esti Krónikája és a Ráadás között, valamint a Magyar Televízió hírműsorai, főleg az Objektív előtt. A televízióban megfelelő képi körítés – Hősök tere, Budai Várpalota, Országház – is jár a szöveghez, amely így hangzott: „Ezeregyszáz év Európában. Nemzetünk idén ünnepli fennállásának ezeregyszázadik évfordulóját. Augusztus huszadikán a megemlékezések reggeltől estig több helyszínen zajlanak.” Majd következett a fővárosi programok felsorolása a zászlófelvonástól, a Budai-várban tartandó Göncz Árpád beszéden át az esti tűzijátékig. Felmerül a gyanútlan állampolgárban a kérdés: eddig tudtuk volna rosszul, és nem a Honfoglalás (kijelölt) évfordulóját ünnepeljük az idén? Bizonyára nem, tehát szinte minden állítása téves az első két mondatnak. Nemzetünk ugyanis sokkal fiatalabb ezerszáz évnél, ha a modern értelemben vett nemzetről van szó. Ez tudvalevőleg a népi (populáció) létnél magasabb szintű, és az identitását tudatosan vállaló közösség megnevezésére szolgál. Ha viszont a magyar népről van szó, annak „fennállása” minimum néhány száz évvel korábbi az Árpád vezette törzsszövetség bejövetelénél, de történészeink és nyelvészeink szerint teljes joggal ezer évekkel korábbra tehetjük kialakulását. Európa említésével is baj van, hiszen azok az arab és bizánci szerzők, akik a nyolcszázas évek közepén már egyértelműen és névvel népünkről tudósítanak, bizony a Fekete-tengertől északra, a Kaukázustól a Kárpátokig terjedő térségében helyeznek el minket. Ez pedig már akkor is Európának számított. Vajon kik nem tudják nálunk, hogy mit, és miért ünneplünk? Kiderült, hogy a hirdetés-közlemény a Belügyminisztérium sajtóosztályának a terméke. Bár azt a kérdést már fel sem merem vetni, hogy a belügyesek miért nem tudják mire emlékezünk, de az talán elgondolkoztató, hogy a „közszolgálatiban” semmiféle szakmai szűrő nincs, és napokig senkinek se tűnt fel a „tévedés”. Csodálható-e ezek után, hogy nemzetünk jelentős része nem tudja az alapfogalmakat – nép, nemzet, honfoglalás, államalapítás – értelmezni, megkülönböztetni, hiszen az iskolai tanítás hiányosságait nemhogy pótolnák az elektronikus médiumok hanem még jobban ködösítenek. Csodálható-e, hogy nemzetünk egyre gyorsuló ütemben veszti identitását, merül a „nemzet alatti létbe”, változik vissza populációvá, olyan öntudat nélküli masszává, amely „nyitott társadalommá” téve, szellemileg is kiszolgáltatottá válva képtelen saját érdekeit megvédeni másokkal, a „mássággal” szemben. Csodálható-e, hogy éppen azt a pártot vádolják sokan ennek a folyamatnak a generálásával, amelyik kezében van a belügy, és némelyek szerint a „független” médiumok többsége is. Marad tehát az idézett mondatokban egy igaz állítás: idén ünnepelünk. Ünnepelünk? Persze. Aznap például a politika az olimpiai sikert. A nagygyűlést még kissé eldugták médiumok, éppen csak annyit „jött át belőle”, hogy Horn Gyula a sportolóknak is tud ígérni, de a kitüntetések átadása már kiváló alkalom volt Göncz Árpádot „megfürdessék” a bajnokok között. A Híradó után tehát következett Kasza László beszélgetése az olimpiáról. Csendesen és unalmasan csordogált a csevely, Kuncze belügyminiszter úr és sportpolitikus társai fel sem vetették a nemzeti dicsőség témáját, de Kasza úr szereti túllihegni az „eszmét”, feltette a kérdést: mivel az olimpián még az amerikaiak körében is jelentkezett a „nacionalizmus”, vajon nem melegágya-e ennek, hogy nemzetek között rendezik ezt a sportvetélkedőt? Kőbán Rita valószínűleg nem volt tisztában azzal mit illik erre a másság jegyében válaszolni, talán nem is lenne kedve egy olimpián a Magnum csapatban indulni, a Coca-Cola kajakosai ellen, ezért elkezdett azon lelkendezni, hogy az amerikaiaknál teljesen természetes dolog, hogy minden második házon kint leng a nemzeti zászló. De ugyanilyen érzelmekkel találkozott például Japánban is. Talán a nagy nemzetek sajátossága ez, vonta le a következtést. Schmidt Pál rögtön megmagyarázta, hogy ez valójában patriotizmus, és gyorsan témát váltottak... Pedig túllépett már az idő ezen az ósdi hazaszeretet, patriotizmus szövegen is. Már július utolsó Népszabadságában eligazított mindenkit az olimpiai jegyzetíró, Aczél Endre, aki fennakadt azon, hogy egy horvát vízipólós, Jugoszlávia elleni győzelmük után leszólta azt a szerbet, akivel hajdanán azonos belgrádi csapatban játszott: „Tudom persze, hogy a horvátok diadalmámorában semmilyen rendszerspecifikus fölénytudat nincsen; csak »nemzeti«. Annál is rosszabb. Mert akkor arról van szó, hogy a horvátok genetikailag képesek többre, mint a szerbek. Hogy magasabbrendűek őnáluk.” Tessék mondani mi ez az őrület, éppen a Népszabadság éleszti fel a fajelméletet? Mert mi másról is van szó, ha ugyanis a nemzethez tartozás, a „nemzeti”, genetikai ismérven alapszik, akkor holnap már igazolni kell őseink árja eredetét. Aki pedig nem tudja, azt szokás szerint deportálják? Persze, lehet, hogy egészen máshonnan fúj a szél. Mint tudjuk, a magyarok nem alkotnak genetikailag különálló rasszt – ellentétben néhány más, homogénebb, önmagát übermenschnek, kiválasztottnak tekintő néppel –, tehát ha a nemzettudat megfoszttatik alanyától, hordozójától, vagyis a magyar nemzeti érzés a genetikailag magyar embertől, akkor már könnyedén felállítható az a tétel, amire már sokan és sokszor céloztak a hazai publicisztikában. Magyarán: ha a magyar genetikailag nem határozható meg, akkor nem is létezhet magyar nemzeti érzés, tehát nincs is magyar nemzet. De ki foglalkozott már másnap az olimpia, politika, genetika és a nemzeti érzés összefüggéseivel, hiszen a fent idézett hazai gondolkozásmód egyenes következményeként berobbant a következő szenzáció: a budapesti kormány megegyezett a románokkal az alapszerződés szövegében. Mivel elfogadtuk a román javaslatot, az eddig általunk feltételként szabott 1201-es Európa Tanács ajánlás csupán mellékletben, lábjegyzetes magyarázattal ellátva – ami azt jelenti ki, hogy az ajánlás éppen arra nem használható, amire szántuk: a kollektív jogok és autonómia biztosítására – került be a szövegbe. Bár a hír már kora délután tudott volt, a „hallgattassék meg a másik fél is” elvét követő Híradó egyetlen ellenzéki politikust sem szólaltatott meg a hírrel kapcsolatban. Az Objektívnak még több ideje lett volna erre, de Bánó András is csak a bukaresti egyeztetőt, Somogyi Ferenc államtitkárt hívta be a stúdióba egy rövid beszélgetésre. Az Objektív fő témája, mégsem ez volt, hanem a Globex elleni rendőrségi vizsgálat, amelyről egy rendőrtiszt nyilatkozott az egyik lapban. Az összeállítás egy ártatlan kisbefektetővel készült interjúval kezdődött, aki az APEH újabb áldozataként megjelenítve, a néző szimpátiáját a vállalat mellé volt hivatva állítani. Hogy a Globex melyik politikai-gazdasági csoportosuláshoz tartozik, elárulta a vállalat nevében nyilatkozó SZDSZ-es házi-ügyvéd, Nehéz-Posony István személye. Az egészet Bánó András prédikációja zárta le, aki nevét is kimondva, megfeddte azt a rendőrt aki anélkül szivárogtatta ki a Globex ügyét, hogy bizonyított lenne vád. Bizony, az a sokat emlegetett ártatlanság vélelme. Az, amelyik csak a Globexre vonatkozik, de egy rendőrtisztre már nem. Bizony, ma olyan időket élünk, amikor még egy Bánó András is etikára oktathat... (Ha valaki fogadni akar velem és vitatná, hogy ez után az Objektív adás után nem hagyja gyorsan abba az a fránya független sajtó a Globex piszkálását, címem a szerkesztőségben. Hátha nyerek annyit, amennyi honoráriummal a Globex hetilapja, a Reform tartozik hónapok óta.) Még szerencse, hogy aznap a magyar tévénéző kapott egy kis útmutatást arról is, hogy miképpen lehet visszaélni a televízió hatásával, ha az a hatalom érdekében tevékenykedik, és hogyan is élnek vele vissza vele – másutt. Szilágyi Ákos konkrét példákkal illusztrálta, hogy az orosz elnökválasztás előtti hetekben a moszkvai közszolgálati televízió milyen egyoldalú kampánnyal érte el, hogy az esélyesebb, kommunista elnökjelölt helyett Jelcin lett a győztes. A magyar néző pedig ismét megnyugodhatott; ilyen nálunk nem lehetséges. (Mármint az, hogy a baloldali jelölt helyett a másik oldal jelöltjét támogassa a Magyar Televízió.) Magam részéről pedig sajnálom, hogy Szilágyi Ákos csak az orosz tévét nézi... A világ tévéadásaiban egyébként egészen más volt az első számú téma. Egy szerencsétlen, őrült görög Cipruson, a határvonalon felmászott a török zászló rúdjára, hogy letépje azt, amikor nyakon lőtték. A tévénézők milliói pedig megint láthattak egy nyilvánost halált. Örülhettek a globális-média hírszerkesztői, erre a hétre is megvolt a vértől csöpögő „szenzáció”. Néha olyan érzése van az embernek, hogy ezen szerkesztők kedvére akkor tennének leginkább a világon, ha megengednék nekik, hogy élőben közvetítsék a kivégzéseket. Talán annak örülnének, ha a globális világ nézői is olyanok lennének, mint középkori elődeik, akiknek a fő látványosság egy jó kis kerékbetörés volt. Még egy-két generációnyi tévézés, és a globális populáció vissza is süllyed az akkori szellemi szintre. Azon mindenesetre elgondolkozhatott a magyar néző, hogy arrafelé lőnek a nemzeti zászló letépéséért... Néhány nap múlva, tizennyolcadikán este megnézhettük, milyen az a fővárosi millecentenáriumi szuperprodukció, ami miatt előtte már igencsak idegesen üzengettek, magyarázkodtak a szervezők. Rajtuk kívül mindenki hibás volt, de főleg azok a nevenincs szponzorok, akik az istenért sem akarták még jobban kitömni a pénztárcájukat. Arról, persze szó sem esett, hogy a főváros miért nem adott rá pénzt... Bizonyára ingyen, illetve mások pénzén akart egy kis dicsőséget szerezni a Demszky-Schiffer páros. Szerezni, úgy, ahogyan egy másik tévés hirdetés állította: „ezeregyszáz éve szereztük a hont.” Ez már nem BM-es szöveg volt, de írói valószínűleg nem érzékelték, hogy a magyar nyelvben a szerzésnek van egy kis mellékíze. (Ha valamit szerzünk, akkor azért nem dolgozunk meg, abban valami csalafintaság van.) A főpolgármester helyettes, Schiffer János nyitóbeszédében viszont már nem szólt a szponzorok hiányáról, hanem a száz évvel ezelőtti fővárosra hivatkozott, no meg arra, hogy Szent István azt üzente a mai magyaroknak: sokféle kultúrának kell itt együtt élnie. Erre mutatott példát a műsor is. Mintha egy hosszúra nyúlt, Demokratikus Charta happeninget láttunk volna. Látszólag koncepció nélküli egyveleg volt, aki éppen arra járt, felléphetett. Pedig volt itt koncepció. Az, amit a műsorvezető így konferált fel: „Szerencsére van néhány közös dalunk, bár mindannyian mások vagyunk.” És énekelte is mindenki a közszolgálatiban, a főváros megrendelte dalt, a legújabb honfoglalók – pardon, főváros- és honszerzők –, himnuszát: Mindannyian mások vagyunk... No de mi lesz így a genetikával?
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:32 | Sorszám: 101 |
Székely Kecskés János Régóta vágytam arra, hogy egyszer majd olyasmiről írjak cikkeket, ami nem egy-egy téma előre eltervezett, tudatos és alapos feldolgozása, hanem inkább afféle asszociáció, ami valami általa tapasztalt dologról csak úgy eszébe jut az embernek. Például arról, hogy sétálgat a budai várban, a palota előtti részen, és persze nem tudja levenni a szemét a pesti oldal panorámájáról. Ezért a mellvéd előtt elsétálva nem előre néz, hanem fejét félrefordítva nézelődik. Aztán bumm. Csattan az arca a lámpavason. Ugyanis fejmagasságban, a mellvéd síkjából befelé, az ott járkálók felé döntve helyezték el az „egyedi tervezésű” lámpatesteket. És ilyenkor – csak úgy –, bizony nagyon goromba dolgok jutnak az ember eszébe. Aztán, amikor még húsz év múlva is, több ezer fejbekólintás után, ugyanazok a lámpák rozsdásodnak ott, akkor már csak úgy legyint az egészre: Magyarország. Két éve, amikor a nyár végén nagyon a bögyömben voltak már a kormányszolgálati médiumok „csúsztatásai”, elkezdtem érdeklődni különböző lapoknál, kit érdekelne erről egy cikk. Egyedül a Demokrata jelzett vissza: jöhet. Az írás így kezdődött: „A gyanútlan magyar állampolgár csak úgy, ráérősen üldögél otthon – főleg ha munkanélküli is az istenadta – hallgatja és nézi a rádió és a televízió hírszolgáltatásait, és morfondírozik közben. Van min.” Sikere volt, kérték a folytatást, hiszen akkortájt senki sem foglalkozott szisztematikusan a közszolgálati médiumokkal. Így született a „csak úgy” című sorozat, és immár a századik folytatása felé közeledik. Néhány cikk a hálóra is felkerült belőle, amíg a Demokrata is megjelent. Aztán a Demokrata egy ideig szünetelt, s Magyar Demokrataként támadt fel. De az Internetre már nem kapaszkodott vissza... Barátaim unszolására, és segítségével nyitottam ezt a honlapot, ahol nem csak ezt a sorozatot szeretném olvashatóvá tenni, hanem más cikkeimet is, illetőleg bizonyos dokumentum összeállításokat. Ezekről a tervekről bővebben majd később. Elvetélt filológusként és történészi képzettséggel rendelkezőként fontosnak tartom a dokumentálást is. Ezért azokat a mondatokat, amelyeket a szerkesztő kihagyott, vagy úgy írt át, hogy a jelentése, ha néha csak nüansznyit is, változott, szögletes zárójelben közlöm. Nem kell mindenképpen cenzúrára gondolni, néha csak a helyhiány kényszeríti erre. (Gyakorta pedig a stilizálás, a javítás. Ezeket külön nem jelzem, de ezúton is köszönöm.) Van amikor az általam ajánlott címet változtatták meg (vegyes sikerrel), de van olyan is, hogy eleve nem jutott eszembe jó cím. Remélhetően nemcsak olvasni fogtok itt, hanem észrevételeiteket is megírjátok, hiszen egy íróembernek a visszajelzés a legfontosabb. Bár az „interaktivitás” bizonyos fokig eddig is jelen volt a sorozatban, hiszen az Internetto különböző fórumain szereplő személyek megállapításait elég gyakran építettem be a cikkekbe. Tisztelettel: Székely Kecskés János Budakeszi 1998. június 24.
|
|
akottyabot |
2009. augusztus 07. 20:27 | Sorszám: 100 |
Bezár a geocities. Tegyük át ide írásait.
|
|
|