Hölgy egyszerű, túrós rétessel díszített kalapban
(Avagy hogyan függ össze ezen a világon minden mindennel…

Bayer Zsolt
A midõn Lord Knotacent (ejtsd: Pjs) felfogadta
Knotacentium Towers-i (ejtsd: Kns Ps) õsi kasté-lyába
Gertrúdot, a nevelõnõt, még nem sejtette…
Mindössze feladott könnyedén egy hirdetést:
„Nevelõnõ kerestetik. Tudnia kell franciául, ola-szul,
oroszul, tótul. Zongoratanárnõi oklevél és ko-hászati
szaktudás elengedhetetlen. Fizetés 4 shilling
és 4 pence évente. Jelentkezés fél tizenegy és három-negyed
tizenkettõ közt a Nemzeti Múzeum levéltár-noki
irodájában.”
(1)
S ahogy Lord Knotacent (ejtsd: Pjs), úgy Gert-rúd
sem sejtette…
„Gertrúd gyorsan határozó természet volt. Alig
két óra kellett hozzá, hogy észrevegye a csodálatos
megegyezést, ami a megkívánt feltételek és az õ
tényleges képzettsége között fennállott. A levéltár-noki
hivatalban már ott várta a grófnõ. Azzal a köz-vetlenséggel
fogadta, ami rögtön megnyeri a tapasz-talatlan
ifjú szív rokonszenvét.
Tökéletes francia? – kérdezte.
Oh, oui – felelte Gertrúd szerényen.
És olasz?
Oh, si! – így Gertrúd.
És német? – folytatta a grófnõ.
Ah, ja!
És orosz?
Jaw!
És tót?
Jep!”
(2)
Nos, így kezdõdött.
Eddig jutván történetünkben, talán joggal te-szi
fel a kérdést a nyájas olvasó, vajon kicsoda
Gertrúd?
Igen, teljesen jogos kérdés ez. Ezért kötelességünk
segíteni. Hogy közelebb jussunk a rejtély megol-dásához,
történetünk ezen pontján megemlítjük,
miképpen érkezett meg Gertrúd a Knotacentium
Towers-i (ejtsd: Kns Ps) õsi kastélyba. „Egyszerû,
túrós rétessel díszített kalap, néhány szerény
strucctoll árnyéka rejtett el egy finom kis arcot,
amelynek arcszerûsége egyenesen megdöbbentõ
volt (… .”
(3)
Ugye, közeleg már a felismerés.
De még ennél is tovább jutunk, ha belegondo-lunk:
minden mindennel összefügg ezen a világon.
Ha egy lepke szárnya rezdül az Amazonas õserde-jében,
földrengés lesz Japánban. Ha Amerikában
Tom Lantos egy gyermek hóna alá nyúl, és meg-hívja
az ifjút egy háromgombócos csoki-vanília-
benevez az ámokfutás-rágalmazás biatlonra.
A verseny úgy három hónapig tart. Idõpontja
éppen megegyezik a választási kampány idejével.
No, kapisgálják már?
Röpülj hajóm! Rajtad a hónap nõje!
Igen. Õ az… Dávid Ibolya…
Éppen úgy érkezett Dávid Ibolya az MDF élére,
mint Gertrúd Knotacentium Towers (ejtsd: Kns
Ps) õsi kastélyába.
A hõsi utókor (ha lesz olyan) tudni vágyó ifjú
történészei elõtt ott fog tornyosulni a megválaszo-landó
kérdés, vajon ki volt a grófnõ, aki felfogadta
a párt élére Dávid Ibolyát, fején az egyszerû, túrós
rétessel díszített kalapban…
A grófnõ feltehetõleg Boross Péter volt.
Ennek belátását némiképp akadályozhatja,
hogy viszonylag nehéz Boross Pétert grófnõként
megidézni – de ne legyünk kishitûek! Rugaszkod-junk
el kissé e szürke siralomvölgytõl… Annál is
inkább, mert ha Dávid Ibolyát szándékozunk nyo-mon
követni, szükségünk lesz még az elrugaszko-dás
képességére.
Hát röpülj hajóm, rajtad a hónap nõje!
Dávid Ibolya miniszteri stallumot kap
Gertrúd, vagyis Dávid Ibolya, miután egyszerû,
túrós rétessel díszített kalapjában megérkezett az
MDF élére, nyomban munkához látott. Szerény
volt és megnyerõ. Percre perc, napra nap – így
építette magát.
Dávid Ibolyáról kide-rült,
„hogy jóindulatú,
nagylelkû és kedves ember.
Három nap múlva min-denki
utálta.”
(4)
Így aztán
nem csoda, hogy elõbb az
õsi kastély, utóbb egész
Knotacentium Towers
(ejtsd: Kns Ps) népszerû-ségi
listáinak élére került.
Fürdött a népszerûség-ben,
és nagyokat úszott
Knotacentium Towers õsi
tavában (ejtsd: Balaton).
S volt egy biztos táma-sza:
Boross Péter, a grófnõ.
Megismerkedésüket
Dávid Ibolya fennmaradt
naplójából rekonstruál-hatjuk:
„A szerelem eljött éle-tembe,
betölti, csaknem
szétrepeszti. Láttam õt
megint. Beszéltem vele. A
folyóparton ült, háromlábú
széken. Ott ült – milyen
erõs és hatalmas volt a
székhez képest!
Elõtte állvány – festett
valamit. Megszólítottam.
Tudom a nevét.
A neve… Hogy dobog a
szívem, most, hogy le kell
írni… nem, nem, csak sut-togni
hallom… Suttog-ni…
(…
Nem gyönyörû név? Ah!
És hogy festett…, hogy
festett a vászonra… színe-ket,
vöröset, fehéret, ké-ket…
összevissza, minden
irányban…
Bámulva néztem õt.
Ösztönszerûen megszó-lítottam.
– Mit fest? Angyalt?
– Nem – felelte –, te-henet.
Jobban odanéztem, és láttam, hogy csakugyan
tehén.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Ez maradjon a kettõnk titka! – szóltam –, sen-ki
se tudjon róla!”
(5)
Hát így indult útjára a Békejobb.
Dávid Ibolya pedig igazságügy-miniszter lett a
polgári kormányban…
Dávid Ibolya igazságügy-miniszterként úszott
ezután a Balatonban, s volt jóindulatú, nagylelkû
és kedves.
Percre perc, napra nap – épült Dávid Ibolya.
Vigyázott magára, s vigyáztak õreá. Teltek múl-tak
a napok. „Hét órakor megszólalt a reggeli
gong, nyolckor havasi kürtszó hívta össze reggeliz-ni
a családot, fél kilenckor autótülök intett misére,
vészharang és sziréna jelentette be az esti átöltö-zés
idejét, végre fél tízkor véres kardot hordtak kö-rül
annak jeléül, hogy lehet vacsorázni. Éjfélre
ezen is túl voltak, és a lélekharang imára csõdítet-te
a személyzetet.”
(6)
Dávid Ibolya megszokta ezt, megszerette ezt.
Úgy gondolta, így marad minden az idõk vége-zetéig.
Békejobb és békebal és imidzs, és úszás és
festünk tehenet a mezõn.
De nem így lett…
Dávid Ibolya elveszíti miniszteri
stallumát, és felfedez
Másképpen lett.
Mert a Knotacentium Towers-i (ejtsd: Kns Ps)
õsi birtokra belovagolt egy szép napon Ron Wer-ber,
és némi furfanggal megfordította a lefutottnak
hitt meccset.
A furfang abból állt, hogy mindent és minden-kit
besároztak, kivéve Dávid Ibolyát.
Dávid Ibolya ezt nem vette észre, viszont na-gyon
megsértõdött…
Hogyne sértõdött volna meg, amikor körülné-zett,
s csupa sáros alak állt körülötte – körülötte,
aki viszont tiszta volt, mint a hó.
Hárman voltak tiszták, mint a hó:
Boross Péter.
Õ.
És az egyszerû, túrós rétessel díszített kalap.
E gigászi triászból csupán Boross Péter lógott ki
némiképp. Ugyanis Boross Péter viselt már koráb-ban
miniszteri stallumot, azelõtt, hogy tehenet fes-tett
volna. S azokból az idõkbõl emlékezett, milyen
érzés sárral bekentnek lenni.
Emlékezett – és még sem emlékezett.
Inkább elhitte, hogy aki mocskos, az okkal-jog-gal
mocskos. Szintúgy elhitte, hogy aki nem, az is.
Homályosan felrémlett neki valami székház-ügy,
ahol valami keresztapákat emlegettek, meg
titkos és elvtelen és korrupt üzleti tranzakciót
30:70 százalék arányban, és felrémlett neki, hogy
ennek akkor két párt ledarálása és tönkretétele lett
a vége. Igaztalanul és aljasul. De elhessegette ma-gától
ezt a kellemetlen emléket, mert csuda jó érzés
volt nézni, hogy a kalapon és Ibolyán és rajta kívül
mindenki össze van kenve.
Ibolya szólalt meg elõször, sértetten:
– Nézd, milyen mocskosak!
És Péter nézte. És látta.
Ibolya szólalt meg másodszor is, még sértet-tebben:
– Én nem ezt érdemeltem! Nézd, nézd mennyi
keresztapa, mennyi összeesküvõ… És ezek között
voltam én miniszter, méghozzá igazságügyi…
Pfúj!
Egyetértettek.
Mélyen.
És hozzáfogtak felgöngyölíteni az összeeskü-vés,
a bûncselekmény szálait…
Az összeesküvés, a bûntény szálainak
felgöngyölítése zsenit igényel
„Ha! – kiáltott fel a Nagy Detektív, felpattanva a
szinte ruganyos talajról, amelyen félóra óta has-mánt
feküdt. – Hát ez micsoda?
És e szavakkal magasra emelt egy fûszálat, ame-lyet
a földbõl tépett ki.
– Én nem látok semmit – hebegte a Bamba Pa-cák.
(…
– Nézze csak ezt a fûszálat. Nem lát rajta, ugye-bár,
semmit? De nézze meg újra ezen a nagyítóüve-gen
keresztül. Most talán ön is észreveszi az ACK
betûket a fûszál üde zöldjén. Az apró, fekete betûk
negatív tükörképe látható a fûszálon. Mit jelent ez?
– Semmit – hebegtem.
– Téved – felelte. – A lenyomat a DACK szó utol-só
három betûje. Mr. Dack egy jól ismert, elõkelõ ci-pész
Croydonban, négy mérföldnyire a vadászlaktól
nyugatra.
– Csakugyan! – nyögtem. (…
– Csakugyan? – mondta szárazon. – Akkor ma-ga
is ki tudja már elemezni a többit. A gyilkos olyan
nadrágot visel, amelyet Kings Croftban vásárolt,
míg a cipõje Croydonból való. Mit gondol, hol lakik
ez az ember?
– Jóságos ég! Már kezdem érteni…
– No látja! A gyilkos az említett két hely között
lakik.
– Vagyis itt a vadászlakban! – kiáltottam. – Mi-lyen
ostoba voltam, hogy nem jöttem rá magamtól.
– Úgy bizony – hagyta rá a barátom csende-sen.”
(7)
Dávid Ibolya ezt a detektíviskolát járta ki, mi-után
megszerezte a kazánkovács-bizonyítványt.
S a 30:70 százalékos összeesküvést bizonyító
Könyvesboltba ment Ibolya azon az álmos pén-tek
délután.
Szórakozottan, mintegy véletlenül leemelt egy
kötetet a polcról, s szinte öntudatlanul megvásá-rolta.
Majd haza vitte, és beleolvasott.
Bárki, ismétlem bárki más elsiklott volna a cá-folhatatlan
bizonyíték fölött, de Ibolya nem vélet-lenül
járta ki a detektíviskolát.
Elolvasta a mondatot.
Majd elolvasta újra, immár nagyítóüvegen ke-resztül.
És nem csalódott: ott volt a bizonyíték.
Furfangosan elrejtve Mong Attila és György Bence
könyvében. Oda volt írva, hogy „legendák szerint”
a két nagy párt mutyizik, és hogy 30:70 százalék
arányban. Bárki, ismétlem bárki más félreértel-mezte
volna ezt a mondatot, ami nem is csoda, hi-szen
roppant körmönfontan volt megfogalmazva.
De Ibolya tudta, mit kell tennie…
– Tessék! Íme! Megtaláltam! – rontott be
Boross Péterhez.
Boross Péter is elolvasta, de nem értette.
De Ibolya elmagyarázta, és akkor megértette.
– Ibolya – mondta Péter õszinte elismeréssel,
ugyanakkor némi bizonytalansággal a hangjában
–, van egy kis baj, énszerintem.
– Baj, baj, Istenem, férfiak! Miféle baj?
– Hát, hogy eddig csak mi mutyiztunk velük,
tudod, a tévékuratórium ügyében. Méghozzá nem
a legendák szerint… Nem fog ez visszaütni?
– Már hogy ütne vissza, drága Péter, ilyen saj-tóviszonyok,
ilyen nyilvánosság mellett!
– De hát az emberek hátha emlékezni
fognak…
– Az emberek nem tetszenek emlékezni soha
semmire. Az emberek arra emlékeznek, amit a saj-tó
a szájukba rág. Még ma bemegyek a tévébe, és a
pofájukba vágom!
– Abba a tévébe, ahol a végsõkig tartottuk
Ragátsot, aztán megszavaztuk Rudit, miután mu-tyiztunk
õvelük?
– Abba a tévébe.
– Ízléses ez, Ibolya?
– Az mindegy. Majd meglátod, Péter, a tenye-rembõl
fognak enni. Olyan nyilvánosságunk lesz,
mint még soha!
– És ha megkérdezik, miféle bizonyíték egy
könyv, ahol ráadásul azt írják, hogy „legendák sze-rint”?
Mégiscsak miniszter voltál, Ibolya, méghoz-zá
igazságügyi…
– Elõször is nem fogják megkérdezni. Má-sodszor
meg azt mondom, hogy Pulitzer-díjat
kaptak…
– Ja vagy úgy… Bár a Pulitzer-díj elsõsorban
Pulitzer-függõ… De ezt csak úgy mondtam…
Aztán Ibolya végül meggyõzte Pétert.
Epilógus
És Ibolya felöltötte egyszerû, túrós rétessel díszített
kalapját, és nekivágott a nyilvánosságnak. És ment
abba a tévébe, ment a rádióba, ment mindenhová.
És nem kérdezték meg. És mondta, Pulitzer-díj. És
ahogy járta körbe-körbe a nyilvánosságot, egyre
tisztábbnak tûnt, a nyilvánosság egyre jobban sze-rette
– a tagság pedig megpróbált félrenézni, s úgy
tenni, mintha mindez nem is történne…
Ment, ment Ibolya, mint Gertrúd, ment a nyil-vánosság
alléjában, elmaradozott már háta mögött
a tisztesség, szemben viszont feltûnt két délceg if-jú,
pompás méneken…
Közeledtek egymáshoz.
Gertrúd, fején az egyszerû, túrós rétessel díszí-tett
kalapban, s a két dalia…
Összeértek aztán. Végül.
– Kik vagytok? – kérdezte Gertrúd pihegve.
– Rosner vagyok – mondta Rosner.
– Silberstein vagyok – mondta Silberstein.
– Gertrúd vagyok – mondta Gertrúd, s ebben
történetesen igaza volt.
– A sors akarta, hogy egymásra leljünk –
mondta Rosner.
– A vakszerencse hozott össze minket – mond-ta
Silberstein.
– Ti csak azt hiszitek, pupákok! – gondolta
Gertrúd, majd mosolyogva kézen fogta a két ifjút,
és elindult õvelük a jövõ felé, háttal az egyre távo-lodó
tisztességnek…

Hazug egység,elhazudott múlt,megmenthető jövő
V. L.-nek szeretettel és örök barátsággal…

„Mert én ezt a kérdést nem valakinek a leleplezése, vagy hírnevének csorbítása céljából vizsgáltam meg, hanem inkább okulásért, hogy akik olvassák, megértsék; akik megértik, elhigygyék; akik elhiszik, tartsák meg; és akik megtartják, fogják fel, hogy közel vannak a végpusztulás napjai, és az idők sietnek a nemlét felé.”
(Rogerius Mester Siralmas éneke; részlet)

Egy vagyok abból a generációból, akinek lelkéből megpróbálták kitörölni a határon túli magyarságot. Egy vagyok azok közül, akik már bejárták a fél világot, de Erdélybe, Felvidékre, Délvidékre, Kárpátaljára lábukat be nem tették. Azok közül való vagyok, akiknek Kádár bácsi cukrászdájában a fejébe verték, hogy amit ma megzabálhatsz, ne halaszd holnapra. És kaparj kurta, neked is lesz. És jó, hogy „nem kell eltartanunk kétmillió erdélyi cigányt”. És mi vagyunk a legvidámabb barakk…

Kétezer körül volt: Lászlóffy Aladár Magyarországon gyógykezeltette magát. Kossuth-díjas költőnknek lejárt a tartózkodási engedélye. Protekcióval soron kívül eljutott a Belügyminisztérium illetékeséhez, egy ezredeshez. Az ezredes belenézett Lászlóffy útlevelébe, majd rendkívül udvariasan – hiába no, mégiscsak egy protekciósról volt szó – megkérdezte tőle, hogy beszél-e magyarul… Az az ezredes, az is ennek a generációnak a betege.

„Ne küldjetek ide nekünk baszkokkal és írekkel példálózó bayerzsoltokat, kedves Sándor, inkább ti gyertek minél gyakrabban!” – írtad Csoórinak tavaly nyáron, kedves Béla, és az a csupa kisbetűvel írott is én vagyok. S bizony, naiv vagyok, jóhiszemű vagyok, és még illúzióim is vannak. No és emlékszem, sajnos nem tudok nem emlékezni, hogy nemrégen Csoóri és Duray volt a szélsőséges, hőzöngő nacionalista azok szerint, akiknek kegyeit most oly kitartóan keresed. De már ez sem számít, kedves Béla, illetve miért pont ez számítana? Miképpen apróság az is, hogy engem nem küld senki, megyek magamtól, mert ugyan harminchat évesen láttam először Erdélyt, de ott ragadt a lelkem. Hőzöngő, zavaros fejű nacionalista volt nemrégen Csoóri és Duray – s látod, valahogy azok is maradtak. Tabajdi Csaba, az MSZP kisebbségi politikusa, aki még ráadásul a jobbak közül való, leinti Csoórit. Tabajdi Csaba módosító indítványt nyújt be a költségvetési vitában, hogy a Sapientia Egyetem megkapja az eredetileg kialkudott támogatást, majd Tabajdi Csaba nem szavazza meg saját módosító indítványát. S mondom, ő még a jobbak közül való… Látod magad előtt a képet, a pillanatot, Béla, ahogy az apparátusszürke Tabajdi leint egy Csoórit? Persze, hogy látod. Hiszen te is leinted. Számon kéred őt, hogy „honnan ez a magabiztosság”, amikor a múlt század folyamán „kétszer is elvesztettétek Erdélyt”. Hát akkor először is: mi az, hogy mi vesztettük el Erdélyt? Ki az a mi? A jelenlegi anyaország? Honnan ez a hamis áltranszilvanizmus, Béla? Vagy ez pusztán korunk egyik Csák Mátéjának lelkiismeret-furdalásban gyökeredző sértettsége?

Ez az elhazudott múlt egyik darabkája, kedves Béla. Része annak a hamis történelmi tudatnak, amelyet negyven év kommunista oktatásának köszönhetünk, s amelynek középpontjában a nemzetvesztő, a kisebbségekkel szemben agresszív és türelmetlen, elnyomó magyar uralkodó osztály áll. Hazugság, de jól beleverték a fejekbe. Akkor most nézzünk egyetlen példát.

„Sajnos az összes megyéből nem áll rendelkezésre olyan kimutatás, mint amilyet éppen a kérdéssel kapcsolatban a vegyes lakosságú Torda-Aranyos vármegye területéről összeállíthatunk. Itt egy 1914-es kalendárium szerint a nevekből megállapíthatóan 71 falut teljesen és tisztán román értelmiségiek vezettek, anélkül, hogy ezekben egyetlen magyar értelmiségi ember is lakott volna. (… Igen valószínű, hogy ha a vegyes lakosságú vármegye 71 községében ilyen volt a helyzet 1914-ben, akkor Fogaras, Beszterce-Naszód, Hunyad, Krassó-Szörény, Arad, Bihar, Máramaros és más megyék száz meg száz falujában egészen hasonló helyzetet lehet kimutatni. Ez pedig valójában egyértelmű volt a román közigazgatási önkormányzattal. A fenti tények érthetővé teszik azt, ami eddig sokak előtt hihetetlennek és megmagyarázhatatlannak látszott: jó pár száz magyar község elrománosodása a XIX. század második felében. Egy nagy magyar tudós senki által meg nem cáfolt kimutatása szerint 1850-től 1900-ig Magyarországon, a világ előtt elnyomónak beállított magyar államban 309 magyar falu elrománosodási folyamata fejeződött be. A folyamat az osztrák önkényuralom alatt indult meg. A román– magyar vegyes lakosságú megyékben a jobbágyfelszabadítás után sok magyar kisnemes elszegényedett. Kisnemesek, magyar parasztok házai, ingóságai az 1848–49-es szabadságharc eseményei következtében elpusztultak. Mivel a szabadságharc elbukott, az elszegényedett és legyőzött magyarságot a győztes osztrákok további elnyomással gyöngítették. Sok helyen a vegyes lakosságú falvakban a szórványsorba jutott magyarság templomi birtokait is románnak adták. Románok vezették a falut, a járást, a megyét. 1867 után is nagyon sok helyen ugyanez a helyzet maradt meg, mert amint láttuk, a magyar kormány nem bántotta és nem cserélte ki a román nemzetiségű tisztviselőket. Ezek között pedig bizony sok Vuia Péter volt, aki – az idézett román beismerés szerint – „még a kövekből is románt csinált”(1). Aztán még, a nagy magyar elnyomás és agresszió és türelmetlenség közepette 1908-ban Vaida-Voevod Sándor román képviselő a következő verset olvasta fel a magyar parlamentben:

„Hiába minden, minden… el fogsz veszni
Jogtipró ázsiai söpredék…
Tíz átkos század óta élősködtök,
Mint vérszomjas poloskák e hazán.
És sokat tűrt, de semmit sem felejtett,
Mert cine mintye a román.”

Vaida-Voevod Sándornak semmi bántódása nem esett, hiszen az „elnyomó” és „nemzetvesztő” magyar uralkodó osztály és politikai elit komolyan vette a szólásszabadságot is, és a képviselői mentességet is.
Így vesztettük el kétszer is Erdélyt, mint elnyomók.
Így vesztettük el Erdélyt, mint átkozottul és bolondul liberálisok, engedékenyek.

Minimálkonszenzus

Hiányolod és elsiratod a szükséges minimálkonszenzust, kedves Béla. De odahaza peremre szorultaknak, a régi rendszer kollaboránsainak és rossz magyarsággal beszélőknek bélyegzed mindazokat, akik nem értenek egyet veled, veletek. Kirekeszted és sértegeted őket, s azt már csak a minimálkonszenzus keresésének jegyében teszem szóvá, hogy a régi rendszer kollaboránsai vád különösen ízléses éppen a te szádból, s éppen Tőkés Lászlóval kapcsolatban. Azt mondod, hogy az a legnagyobb hiba, ha pártpolitikai szempontoknak rendeljük alá a határon túli magyarság ügyét. Rendben van, igazad van. De január 9-én Tőkés püspök úr így fordul hozzád, hozzátok: „Magyarságunk érdekében készek vagyunk bármely előfeltétel nélkül elkezdeni a párbeszédet.” És erre te január 10-én azzal válaszolsz a megkeresésre, hogy a meghívást elutasítod, mert a meghívás elfogadása azt jelentené, hogy politikai partnernek tekintitek az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot.
Mi történt egy hét alatt, Béla? Hová lett a pártpolitikai szempontok elvetése a nagy közös cél érdekében? Vagy ez csak afféle széptevés, a pórnak szóló üres fecsegés volna? S közben pártpolitikai szempontok szerint acsarkodtok mindenkire, aki nem hajlandó egy követ fújni tivéletek… Aztán még azt is írod, hogy „ma már odajutottunk itt, Erdélyben, hogy jobban kell félnünk a belső vagy esetleg Magyarország felől jövő megosztási kísérletektől, mint a románok ilyen irányú próbálkozásaitól”. Ki akar benneteket megosztani, Béla? Vagy megosztás alatt a politikai pluralizmust, a valódi alternatívák meglétét érted? Ameddig ezt nem mondod meg pontosan, addig mindössze Ceausescu szellemét idézed. Ő is Budapestben látta mindig minden veszély forrását… Aztán, sajnos, nem tudok nem emlékezni párt- és elvtársad, Eckstein-Kovács Péter tavaly novemberi kijelentésére: Az RMDSZ nem kegyelmez azoknak, akik ellenjelölteket állítanak! S ezek után ti keseregtek, hogy nincsen minimálkonszenzus? Ezek után tényleg csodálkoztok, hogy az RMDSZ 1990 óta először a parlamenti küszöb alá süllyedt, s a közvélemény-kutatások felmérései szerint jelenleg négy százalékon áll… Mindeközben te úton-útfélen azt hangoztatod, hogy a romániai magyarság 95 százaléka benneteket támogat.

Magyar magyarnak farkasa

Amúgy az a szomorú helyzet, még ellenjelölt sem kellett hozzá, hogy ti ne kegyelmezzetek.
Tíz éve éppen ti szabadítottátok a székely anyavárosra, Székelyudvarhelyre a pusztító és terjeszkedő idegenséget magában hordozó csereháti létesítményt. S hosszú-hosszú évek óta nincsen más célotok, mint hogy eltávolítsátok a város éléről Szász Jenőt. Emlékszel még, Béla: a választási kampányban pénzt, időt és fáradtságot nem kímélve Székelyudvarhelyre összpontosítottatok Szász Jenő ellenében. Meg is lett az eredménye: Marosvásárhely elesett – de legalább Szász Jenőt nem sikerült eltávolítanod. De nem adtátok fel. Amikor Tőkés László végső elkeseredésében a bírósághoz fordult, kérve annak megállapítását, hogy az RMDSZ még saját alapszabályát is megszegi, akkor te kifakadtál, mondván, még nem volt arra példa, hogy magyar–magyar belviszályban az egyik fél a román hatóságokhoz forduljon. Ez volt a legfarizeusabb mondatod, Béla. Mert ugye éppen ti távolítottátok el mondvacsinált formai okokra hivatkozva az Udvarhelyért Polgári Egyesület tagjait a városi tanácsból, s tettétek ezt a román hatóságok hathatós segedelmével. Aztán hányszor jelentettétek fel Szász Jenőt az összes létező román hatóságnál? Mit műveltek vele? Mit műveltek Böjte Csabával? Gergely István tiszteletes úrral? S minden lélekmentő, közösségépítő magyarral? Újkori bojárok módjára ostorral és cukorral akarjátok függésben tartani az egész erdélyi magyar világot, s mindeközben te Budapestre jársz keseregni, meg keresni a konszenzust…

Tanulni a románoktól

Gyakran, s e friss írásodban is többször hivatkozol arra, hogy tanulhatnánk a románoktól. Érdekérvényesítést, nemzetpolitikát, nemzetstratégiát. Ebben is igazad van. Ezért kérdezem: szerinted van-e, volt-e valaha olyan román vezető, aki a történelem során hozzájárult volna ahhoz, hogy bárhonnan is töröljék az egységes román nemzet kifejezést – s ezzel együtt töröljék az e kifejezés mögött rejlő érzést, politikai szándékot és akaratot? Mert te magad a kedvezménytörvény módosításakor hozzájárultál ahhoz, hogy MSZP-s és SZDSZ-es barátaid – akik szerint mi „túlszerettük a határon túli magyarságot” – töröljék a törvényből az egységes magyar nemzet kitételt.
Apropó: szerinted volt-e a román történelemben olyan vezető, aki arról beszélt volna, hogy túlszerették a határon túli románságot? S elképzelhetőnek tartasz olyan határon túli román vezetőt, aki egy ilyen kijelentés után gazsulált volna egy ilyen bukaresti politikusnak?
Csak azért kérdezem, mert te gazsulálsz.

Most éppen annak a Kovács Lászlónak, aki kijelentette: nem hívják meg a Máértre Tőkés Lászlóékat, mert a kormány nem akar az erdélyi magyarság megosztottságához hozzájárulni. Mondd meg őszintén, ugye azért jöttél most ide, hogy ezt a kérést tolmácsold a kormánynak. Hogy Tőkésék nem jöhetnek. Kérni jöttél a magyar egység nevében. Kérni attól a Kovácstól, aki az erdélyi falurombolás elleni tüntetés idején külügyminiszter-helyettes volt, tagja a pártállamnak, az elnyomó apparátusnak, s így nézte végig, ahogy az értetek tüntetőket a rendőrök szétverik. Kovácsnak akkor is fontosabb volt Ceausescu, mint az erdélyi magyarság. S neked mi volt fontos, és most mi fontos, hogy így egymásra találtatok?

Gazsulálsz, feltehetőleg azért (is), mert amikor pénzről van szó, nem moralizálsz és nem keseregsz. Mert mondd, Béla, mit csináltatok azzal a több mint egymilliárd forinttal, amit az általad irányított és befolyásolt Communitas Program és Iskola alapítványok kaptak Magyarországról? Mikor fogsz ezzel a pénzzel nyilvánosan elszámolni? És azzal a pénzzel mikor fogsz elszámolni, amit Bukarestből kaptok, méghozzá a romániai magyarok adólejeiből…?

Közismert az ellenszenved Orbán Viktor, Kövér László és úgy általában a Fidesz iránt. Pedig a saját bőrötökön érezhettétek, mi a különbség a behódoló MSZP–SZDSZ-politika és a kezdeményező, helyzetteremtő polgári politizálás között. Amikor Hornék megkötötték Iliescuval az alapszerződést, nem számoltak veletek, határon túli magyarokkal, sem Budapest, sem pedig Bukarest nem tekintette partnernek az RMDSZ-t. Ha jól emlékszem, Béla, az alapszerződés tárgyalásakor először úgy döntött a magyar parlament MSZP– SZDSZ-többsége, hogy ti nem szólhattok hozzá az általános vitához. Majd az SZDSZ-es Kóródi Mária, az Országgyűlés alelnöke tagadta meg tőled a szót, és kiürítéssel fenyegette meg az állítólag zajos karzatot, ahol ti ültetek. Nem így volt, Béla? Nem hagyott benned, bennetek nyomot az arcpirító megaláztatás? Majd később, az Orbán-kormány kezdeményező külpolitikájának köszönhetően s éppen a kedvezménytörvény kapcsán Bukarest kénytelen volt elismerni az RMDSZ-t politikai közvetítőnek. Ez történelmi pillanat volt, amit megérdemelt a romániai magyarság és az RMDSZ egyaránt. Anyagi szempontból pedig az RMDSZ a státustörvény legnagyobb haszonélvezője lett. A státusirodákat bekebeleztétek, a családok pénzére rátettétek a kezeteket, azokat ti osztjátok. A státustörvényt a ti beleegyezésetekkel megfosztották minden szimbolikus, önmagán túlmutató tartalmától, ám a pénzt ti forgatjátok.

Miért is nem szereted te Orbán Viktort és a Fideszt?

Elvándorlás és megmaradás

Utolsó, nagy lélegzetű írásod tanúsága szerint te is észrevetted, hogy 200 ezer magyar hagyta el Erdélyt tíz esztendő alatt. Ám ha 1990-től számoljuk mindezt, miképpen Szász Jenő teszi, akkor közel 250 ezres a veszteség. Minden egyes elvesztett magyarért közös a felelősségünk. Közös – de nem egyenlő.

Több mint egy évtizede politikai vezetője vagy a romániai magyarságnak, ezért a te felelősséged kicsit mégis nagyobb az enyémnél, miénknél.

Mostanában, a nagy egységhirdetés közepette előszeretettel hivatkoztok a vajdasági magyarok példájára, akik lám összevesztek, s emiatt kiestek a belgrádi parlamentből. Nem ezért estek ki, Béla. Hanem azért, mert elfogytak menet közben. A parlamenti küszöb eléréséhez már nem elégséges a lélekszámuk. S ha tovább aprózod a romániai magyarok lépteit, akkor ők is erre a sorsra jutnak…

Csoórinak írott leveledben megidézed a fehéregyházi kukoricásban menekülő Petőfit, s Petőfi-korú fiadra gondolsz. Tudod-e, hogy a ti lélekölő politikátok miatt hány Petőfi-korú magyar fiatal menekül Európa kukoricásaiban? Mindez persze nem csak rajtatok múlott és múlik. Minden magyar politikusnak és értelmiséginak határon innen és túl közös a felelőssége. Közös, de ismétlem: nem egyenlő…

Nincs-e itt az ideje elgondolkodni azon, hogy e végpusztulást felidéző folyamat megállításához szükséges a szülőföld elhagyása nélkül elnyerhető magyar állampolgárság és az autonómia. Te is jól tudod, Béla, hogy a határok megnyitása után aki el akart menni, már elment, aki el akar menni, el fog menni. De akik maradtak, nem azért maradtak, mert máshol nehéz letelepedési engedélyt vagy állampolgárságot szerezni. Nem az erdélyi magyarságot kell arra kényszeríteni, hogy a magyar állampolgárságért Magyarországra jöjjenek, hanem a magyar állampolgárságot kell Erdélybe vinni. Ez egy törvénymódosítás, s politikai akarat kérdése…

Hogyan, miért jutottunk odáig, hogy idehaza Bauer Tamás eszdéeszes politikus rád hivatkozva azt állítsa, állíthassa, hogy a magyar állampolgárság elnyerése megakadályozza a romániai magyarok „romániai integrációját (!) és emancipációját”… Hová jutottunk, Béla?

S nem mint politikustól, hanem mint értelmiségitől kérdezem: milyen érzés, milyen morális kihívás Tőkés László helyett egy Verestóy Attilával kormányozni az RMDSZ-t? Emlékszel-e még, amikor 1990-ben a derék Katona Ádám azt javasolta, hogy a székelység gyűljön ismét össze Agyagfalván, és nyilvánítsa ki az autonómia iránti igényét? Emlékszel, Verestóy Attila párttársad milyen aljas módon járatta le már akkor az autonómia eszméjét és gondolatát? Verestóy ilyeneket beszélt: hogyan is képzelik mindezt a szervezők? Eztán majd külön járdája lesz a románoknak meg a magyaroknak… Szerinted, Béla, Verestóy magától ennyire ostoba és aljas, vagy távirányítással működik, és a gombokat Bukarestben nyomogatják? Miért tűröd az ilyen alakokat magad körül? Milyen érzés ilyen alakokkal parolázni?

A visszaszerzett javakról

Írod, büszke vagy arra, hogy egy Magyarországnál nagyobb közbirtokossági erdő s számos egyéb ingatlan került vissza erdélyi magyar tulajdonba. Büszke is lehetsz, és szerepedet nem vitatom mindebben. Tetted a dolgodat, végezted a feladatot, amivel megbíztak a romániai magyarok. Nem kegyet gyakoroltál, hanem teljesítetted kötelességedet. Elismerés az elért eredményekért. Ám ne feledd: ha az egykor elrabolt magyar tulajdon visszaszerzése a jelenlegi ütemben halad, akkor kétszáz év kell ahhoz, hogy a romániai magyarság visszakapja jussát. Nincs ennyi időnk. Ezért a fontolva haladás, az apró lépések politikája hamis realizmus – hamis realizmus és önfeladás. Nem puskaropogásra, de határozott, a létérdekekben, létkérdésekben kompromisszumot nem ismerő magyar politikai akaratra és érdekképviseletre van szükség határon innen és túl egyaránt.

Azt írod, rávettétek a román kormányt az észak-erdélyi autópálya megépítésének támogatására.

Sajnos, ez nem igaz, Béla. Az észak-erdélyi autópálya az iraki háborúban megtollasodott amerikai Bechtel cég érdekérvényesítő képességét dicséri, ehhez neked (nektek) nincsen semmi közöd. Ti Bukarestben folyosói pletykákból tudtátok meg, hogy miről is állapodott meg Nastase és a Bechtel. Neked, no és persze Medgyessy barátodnak maximum annyi köze van a leendő autópályához, hogy tapasztalataim szerint hamarosan lázasan fogjátok keresni az áldozni kész alvállalkozókat…

Amúgy útügyben jelenleg ott tartunk, hogy két évvel ezelőtt Csíkkarcfalván a románok felszedték a főutca kockaköveit, és beleépítették azokat a marosfői ortodox kolostorba. Biztosan kihagy a memóriám, de nem emlékszem, hogy a bukaresti parlamentben őrjöngve vertétek volna az asztalt Verestóyval. Pedig ez nem a fontolva haladás kérdése, hanem az elemi tisztességé. Mert tudod, ha a románok holnap kitalálják, hogy mi magyarok eztán csak hason csúszva közlekedhetünk az utcán, akkor nem eredmény, ha kemény tárgyalásokon kiharcoljuk, hogy járhassunk mégis négykézláb…
Ez az igazi kis magyar világ, Béla.

No és az az apróhirdetés, ami tavaly év végén jelent meg a kolozsvári Krónikában:
„Az ELITE kávécsomagban nyertem egy fél házat, a jobb felét. Társulnék azzal a személlyel, akinek megvan a ház bal fele.”
Kifut a lábunk alól a Haza, mi pedig kávéscsomagokban kotorászva keressük házaink jobb és bal felét…

Olvass apróhirdetéseket, Béla. Azokban dübörög az igazi, kis magyar világ. A szomorúbbik…

Bayer Zsolt
Műsorvezető (a továbbiakban MV – a műsort három személy vezette, a szó szerint idézett trágár kifejezésekért olvasóink türelmét kérjük – a szerk.): Megnézem az összes Jézusról szóló filmet. (Röhögés.)
MV: Lesz a Napfivér, Holdnővér.
MV: Meg szoktad nézni?
MV: Assisi?
MV: Az szörnyű.
MV: Assisi Szent Ferenc az nagyon jó fej volt a fickó. (Sic!)
MV: Assisi az szörnyű.
MV: Én ott láttam hazugnak az egészet, amikor így valahogy bekukucskál egy ablakon, és azt látja, hogy így bent kefélnek.
MV: Ki?
MV: A Feri?
MV: Feri?
MV: Félre ne értsetek, nem azt mondja Barangó, hogy Assisi Szent Ferenc kefélt. Nem azt mondta, csak hogy pontosítsuk, érted, hogy nehogy, érted, ha esetleg ezt a műsort is lehozzák folytatásokban, akkor legyen ott a pontosítás. Egyébként mi rögzítjük valamennyi műsorunkat.
MV: Nyilván van valami választás, hogy… És Assisi azt választotta, hogy satöbbi.
MV: Ez nem baj, te meg nem választod Assisit meg a ferences rendet.
MV: Jó, de emiatt nem tudom tisztelni Assisit.
MV: Semmi baj.
MV: Én tisztelem, de nem kell tisztelni.
MV: Te tiszteled?
MV: Aha.
MV: De miért?
MV: A cselekedeteiért.
MV: Hogy lehet valaki ennyire fasz?
MV: A leprásokkal, bocsánat…
MV: Nem akar kefélni többet az életben soha!
MV: Szublimálja…
MV: Ugyan! Szublimál a faszom!
MV: Szerintem arról van szó, hogy én nem tudok olyan vallást elfogadni, ami az ösztöneim ellen szól.
MV: De senki nem is kényszerít rá, hogy elfogadd! Azért együtt tudsz élni fröcsögés és gyűlölködés nélkül…
MV: Tud a faszom, bazmeg! Kiirtanám az összes keresztényt! Hú, ez kemény…
MV: Neee, Barangó!
MV: Ettől most elhatárolódunk azt hiszem, hogy Krizsóval együtt…
MV: Ja, igen, száz százalékig.
MV: Tehát ezt meg se hallottuk, vagy hát meghallottuk, de akkor így elnézést is kérünk.
MV: Óóóó… Én is másként gondolom… nem… én azt gondolom… mi ez?
(Hét másodperc kínos csend.)
MV: Zenélünk egyet?
MV: Persze.
MV: A beállt csöndben…”
(Elhangzott a Tilos Rádióban december 24-én, szenteste, este fél hét körül.)

Ha nem, kérlek szólj és kivetetem .

***********************

Székely kívánság – Megyek haza, Erdélybe, a Hargitára…
[ 2003-12-29 ]



Óesztendőt búcsúztatunk itt, Erdélyben, a magunk módján és őseinktől örökölt szokásaink szerint. Ilyenkor, jobb helyeken, számadást végeznek, mérleget készítenek, megvalósításokról, kudarcokról beszélnek. Tamásival vallom: Ne ártsuk bele magunkat az urak dolgába. Az uraknak kellene számvetést készíteniük számkivetésünkről, nekik illene választ adniuk arra, hogy miért járnak a székelyek szolgálni Magyarországra, abba az országba, amelyet mi anyaországnak nevezünk.

Tamási Ábelje mondta ezeket a szavakat a tengeren túlról való hazatérése előtt. Nem őt idéztem, hanem azt a székely lányt, aki napjainkban szolgálni jár az anyaországba.

Karácsony után esztendőforduló következik. Ilyenkor kicsit többen vagyunk itt Erdélyben, mint szoktunk lenni. Esztendő végén sokan hazatérnek azok közül, akik egyszer, a reményt elveszítve, elhagyták szülőföldjüket, egy jobb, és méltóbb életről álmodva. Nem feddhetjük meg őket ezért, mert be kell ismernünk, Székelyföldön ma sem a biztonság és jólét, hanem a bizonytalanság, szegénység és félelem uralkodik. Nagyon sokan veszik a tarisnyát vállukra, és elmennek. Ám a szülőföld semmihez sem hasonlítható hatalommal bír. A szülőföld ok a hazatérésre.

Óesztendőt búcsúztatunk itt, Erdélyben, a magunk módján és őseinktől örökölt szokásaink szerint. Ilyenkor, jobb helyeken, számadást végeznek, mérleget készítenek, megvalósításokról, kudarcokról beszélnek. Tamásival vallom: Ne ártsuk bele magunkat az urak dolgába. Az uraknak kellene számvetést készíteniük számkivetésünkről, nekik illene választ adniuk arra, hogy miért járnak a székelyek szolgálni Magyarországra, abba az országba, amelyet mi anyaországnak nevezünk.

Hazajön a székely lány a falujába, a Hargita lábaihoz…

Oda, ahol kegyetlen a tél foga, ragyog a hó, és még peng bele, mint a jó kaszának az éle. Ahol a kis tornácos házban, a pattogó tűz mellett csöves kukoricát fejt rostába zimankós téli estéken édesanyja, és közben a Pesten, úri házaknál takarító gyermekére gondol. A szeme megtelik könnyel, mert jobb sorsot remélt annak a büszke lánynak. Sokkal jobbat, de ha az Isten így akarta… Beteg ez a világ, ha mindig szolgasorsba taszítja a székelyt. És milyen a szegény ember, a nehéz órákban az Istent veszi elé. Ámbár ezt a fajta betegséget a földi élet igazságtalansága okozza, mondta Ábel is, amikor vette a szebbik átalvetőt, és elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba.

Hazajön a székely lány, így, ünnepek tájékán…

Megáll a faragott kapu előtt, és már érzi is a pityókás kenyér illatát. Valaki meri a kútból a vizet, neki-neki ütődik a veder a kút kávájának, fát aprítanak a színben. Nyikorog a kapu, ahogy a lány lenyomja a vaskilincset, és nyitja a deszkaajtót. A kutya ugat, de nem úgy, mint amikor idegen jön bé az udvarba. A vödörből csöpög vissza a víz a kútba, a fejsze megáll a levegőben.

Hazajön a székely lány, ilyentájt esztendőfordulókor…

Becsukja maga mögött a kapuajtót, és elmelegszik a szíve, egy évben egyszer, így tél derekán. Belép a döngölt padlójú kis szobába, és mindent úgy talál, mint amikor elment. Megrakták a tüzet istenesen, hideg van künt. Túró és szalonna a szőttes fehér abroszon. Meleg még a tej a csuporban. A négylábú vaskályhán a kontérosfazékban fő az ünnepi tyúkleves. Rotyog a cserépedényben a töltelékes káposzta. A nyirfaseprű is a háznak ugyanabban a bütüjében van, ahol eddig volt. Talán csak a gerendákon és az édesanyai mosoly barázdáin látszik az idő múlása.

Hazajön a székely lány, hogy otthon lehessen valahol ezen a világon…

Egyfajta egyszerű számvetés neki a szülőföldön lenni. Széjjelnéz. Megvan a szülői ház, a templom, a temető, még az iskola is. Maradna, de mennie kell. Az urak döntenek helyette, sorsát mások alakítják, nem az ő választása a távozás. Ha tehetné, maradna. Nehezen válik meg a székely a szülőföldjétől. Ha muszáj, csak akkor hagyja itt a fenyvest, a bórokaerdőt, a szüleit, ősei fejfáját a temetőben.

Hazajön a székely lány, támaszkodó lélekkel...

Reménnyel a szívében, hogy talán jövő ilyenkor, esztendőfordulókor már nem lesz cseléd távol a szülőfalujától. Talán meghallja könyörgését a csíksomlyói Szűz Mária, ha már az urak füléig nem jut el a kérése. Fogódzóra, reményre van szüksége minden hozzá hasonló székely lánynak és legénynek, aki elment vagy elmenni készül

Adja Isten, hogy a 2004-es esztendő visszahozza a szülőföld megtartó erejét.

Új moralisták, farizeusok (30. rész)
Ich bin ein Söjtörer II. · A „történelem vége” – és a kétségbeesett küzdelem azért, hogy ezt a véget „lekéssük”

Bayer Zsolt
Mottó: „A szót belénk fojtani csak a csendnek van joga.” (1)

A helyzet végül is egyszerű tehát: a történelemnek nincsen vége.
A helyzet riasztóan bonyolult: az új moralisták és a farizeusok mindenképpen el akarják hitetni velünk, hogy a történelemnek vége.
„Pontosan a történelem során idegenedtünk el, s ha elhagyjuk a történelmet, az elidegenedettséget is elhagyjuk (bár szó, mi szó, a szubjektum és az objektum régi jó drámája iránt érzett némi nosztalgiával)” (2) (20. oldal).
Ugyan-ugyan…
Ráadásul ha nem ebben a siralmas jelenidejűségben élnénk, akkor emlékeznénk is. Emlékeznénk, hogy egyszer ezt már megígérték nekünk.
Hát nem ezt ígérte a marxizmus? Nem éppen ezt ígérte a kommunizmus? Dehogynem. Ha majd győzedelmeskedik az eszme az egész világon (mindenkinek szükségletei szerint, haha!), akkor vége lesz a történelemnek. De a kommunizmus „bevallotta”, hogy még nem vagyunk elég „érettek” a „jóra”, ezért erőszakkal kell ott tartani minket a Kánaánban.
A marxizmus–leninizmus így taszított mindnyájunkat a nyomorba. És a szürkeségbe. Az elviselhetetlen kisszerűségbe. No és a legsötétebb „történelembe” – az osztályharcba.
Majd az osztályharc büdös lett (Kádár), és előmászott a sarokból a konvergenciaelmélet. Hogy majd békésen összenövünk a liberális demokráciával.
No, ez véletlenül igaz lett.
Összenőttünk.
S ötvöztük mindkét társadalom legrosszabb, legócskább, legelviselhetetlenebb hagyományait. S mi még ráadásul megörököltük a kommunizmus teljes vezérkarát is, „technokrata szakemberek” (Gyurcsány–Medgyessy; „mi az hogy!” és „az utcán közlekedjenek!” Uramisten!) képében…
Ez persze könnyű volt.
A kádári „kommunizmus” vezérkarának soha nem volt semmilyen meggyőződése, hite és morális skrupulusa. Így aztán ők a posztmodern előfutárai valóban. Mert „nem csak a történelem végét lehet lekésni, az elejéről is lemaradhatunk. Egyrészt a vég mindig elhalasztódik, másrészt a kezdetről is mindig kiderül, hogy már azelőtt is létezett, mielőtt bármi elindította volna”(3).
Hát így, ilyen siralmasan, ilyen ostobán győzedelmeskedett a tőkés világgazdaság és a liberális demokrácia.
Ó, drága liberalizmus!
Mindent elmond őróla Szent-Iványi István, erdélyi unitáriusok elfajzott sarja, aki szerint a szabadság valami elvont, a maga teljességében soha meg nem valósítható entitás, amelynek kereteit folyvást tágítani kell.
Ó, jaj! Pedig a liberalizmus valamikor jegyben járt a reformációval azért, hogy a nemzetállamoknak legyen ideológiai alapjuk, azért, hogy a polgárság felemelkedhessék.
Ó, jaj, a liberalizmus nem azért született, hogy a homoszexuálisok parádézhassanak az Andrássy úton. Csak hát amivel az ember sokáig bíbelődik, abból mindenképpen valami torz, valami szörnyszülött, valami elviselhetetlenség lesz a végén.
A liberális demokrácia tehát tágítja a kereteket – micsoda fényes, micsoda perverz perspektíva, hanyatlás végi Róma! –, a liberális demokrácia az ember legalantasabb ösztöneire épít, s a liberális demokrácia látszólag elengedi a kezünket…
Látszólag.
Mert a rideg valóság: a Szovjetunióból az Európai Unióba. Ez az igazi konvergencia.
Levegőből lefényképezett és nyilvántartott parcellák. Állatösszeírás – a legutolsó disznóig (hol vagy már, te boldog Dezső?!). Szabály, szabály, embert zabál… Uniós egyentej, egyenhús, egyenvaj, egyenkoton. Falanszter szín a Tragédiából. Szanyi Tibor (elnézést kérek az olvasótól, többé nem beszélek ilyen csúnyán) megüzeni kétszázötvenezer magyar parasztnak, hogy nem kell a tej, eközben a kormány sok millió liter importtej behozatalát engedélyezi, és a nagy bevásárlóközpontban „akciós szlovák tejvásárt” reklámoznak.
Ehhez képest a szovjet tervutasításos rendszer egy anarchisztikus kupleráj volt.
Komisszár – és a Bekukkantunk A Fenekedbe Is-ügyi EU-biztos. Igen, ez az igazi konvergencia…
S mindeközben pusztán a mobiltelefonjaink segítségével tökéletesen ellenőrizhetők vagyunk. Mindeközben arról zajlik a vita éppen, hogy elektronikus leveleinket hány hónapig lehessen tárolni – a számítógép ugyanis rögzíti azokat…
Mindeközben kormányutasításra lemásolják személyes adatainkat – és a liberalizmus felkent papjai kussolnak. Ettől nem féltik a szabadságot…
Kétségtelen viszont: cserébe a totális ellenőrzésért, a liberális demokrácia utat enged legalantasabb ösztöneinknek.
Média, valóságshow, reklámözön, buzifelvonulás, buziesküvő templomban, „alternatív családmodell”, hátborzongató egyházellenesség – kivéve Hitgyüli.
Ezt a hanyatlás végi Rómát kínálja nekünk a kor, ezt a hanyatlás végi Rómát tekinti Fukuyama a „történelem végének”.

A marxizmus közbeszól

Igen ám, de a marxizmus közbeszól! Bauman, Althusser, Lyotard – és Derrida. Szinte egyszerre kiáltanak fel ők, hogy a történelemnek egyáltalán nincs vége.
És sok-sok mindenben igazuk van őnekik.
Althusser például megkülönbözteti az egyén ellenőrzésének két nagy rendszerét: „Elnyomó állami Apparátus (RSA – Repressive State Apparatus) és Állami Ideológiai Apparátus (ISA – Ideological State Apparatus). Míg az előbbi (a rendőrség és a hadsereg) az erőszak fenyegetésével tart minket ellenőrzés alatt, addig az utóbbi (a média, az oktatási rendszer, a művészetek… stb.) sokkal finomabb módszerekkel, a gondolkodás szintjén valósítják meg mindezt, azáltal, hogy bizonyos ideológiailag elfogadott modelleket kínálnak számunkra az érvényesüléshez. Ezek az intézmények megakadályozzák, hogy az egyén ráébredjen az igazságra az őket elnyomó ideológiákat illetően.”(4)
„Jean-Francois Lyotard szerint a posztmodern állapotot akkor érjük el, amikor már nem hiszünk a történelem metanarratíváiban, s figyelmünket olyan új tudások fejlesztésére összpontosítjuk, amelyek segítik megtörni az ilyen narratívák hatalmát. A marxizmus is ilyen narratíva, csakúgy, mint a modernitás. A magukat az életszínvonal javításának és a technológiai újításoknak elkötelezett modern társadalmakra úgy kell tekintenünk, mint amelyek az emberi fejlődés azon metanarratíváján alapulnak, amely elzárja az utat más lehetséges életmódok (Lyotard szóhasználatával kis narratívák) elől. Számos olyan vélemény hallható manapság, amely szerint a modernitás olyan autoriter rendszerré vált, amely elnyomja az egyént. Ahogy a zöldek kimutatták, a technológiai fejlődés rögeszméje kizsákmányolja bolygónkat, talán még fajunk fennmaradását is kockára téve. A politikai életben a marxizmus (mint globális politikai erő) összeomlása a posztmodern győzelmét jelenti a modern felett, hiszen a marxizmus menthetetlenül összekapcsolódik az emberi fejlődés azon modernista eszméjével, mely az osztályokon alapuló társadalom hiányosságainak megszüntetésére irányul.”(5)
„Zygmunt Bauman (… annak ellenére, hogy nem a kommunizmus szószólója, sajnálatosnak tartja azt a hatást, amelyet a kommunizmus öszszeomlása gyakorolt a nyugati politikai életre. Bauman fájlalja, hogy megszűnt a nyugati liberális demokrácia ideológiai ellenfele, amely még a hidegháború nem is oly távoli időszakában a kapitalizmust viszonylagos őszinteségre kényszerítette azt illetően, ahogy a nyugati társadalmak polgáraival bánt. Jelenlegi állapotunkat ezzel szemben alternatívák nélküli életnek tekinti. A győzedelmes kapitalizmus Bauman véleménye szerint veszélyesen uralkodó és ellenőrizetlen kapitalizmust jelent, amely szinte korlátlan hatalommal és tekintéllyel zsákmányolhatja ki és ellenőrizheti a védtelen individuumok életét – különösen, ha az individuumoknak nincs semmiféle alternatívájuk, amelyhez saját országuk politikai életében fordulhatnának. Bauman rámutat, hogy a nyugati társadalmaknak most nincsenek effektív belső ellenségeik, s barbárok sem dörömbölnek a kapukon, csak hízelgők és színlelők. Ez gyakorlatilag (és nyilvánvalóan visszafordíthatatlanul) delegitimizál mindenféle alternatívát.”(6)
És végül Derrida…
„Vajon szükséges-e még kimutatni, hogy a liberális demokrácia parlamentáris formája soha nem volt annyira kisebbségben és elszigetelve a világon, mint manapság? Hogy soha nem volt még ilyen kevéssé működőképes az, amit mi nyugati demokráciának hívunk? (… Most, hogy valaki arcátlanul prédikálni kezd azon liberális demokrácia eszméje nevében, amely végül is az emberi történelem eszméjének tekinti magát, közbe kell kiabálnunk: a föld és az emberiség történelmében még soha ennyi ember nem volt kitéve erőszaknak, egyenlőtlenségnek, kirekesztésnek, éhínségnek és gazdasági elnyomásnak.”(7)
És Derridának és a többieknek igazuk van. Kár, hogy végül aztán elrontanak mindent: „Nem létezhet olyan hirtelen törés, hogy a marxizmus halott.”(8)
Dehogynem! Sőt! Ma mégiscsak az az egyik reménységünk, hogy legalább a marxizmus halott!

A mondatok

Tehát: az ideológiai apparátusok „ideológiailag elfogadott modelleket kínálnak számunkra az érvényesüléshez” – állítja Althusser.
És bizony: ezt nevezzük közismertebben úgy, hogy politikailag korrekt, vagyis PC. Kétségtelen tény, hogy ez ma elengedhetetlen feltétele mindenféle karriernek. A politikailag korrekt beszéd és ideológia határait pedig a liberális értelmiség szabja meg. A korlátokat áthágni nem lehet. Ha mégis megteszed, aklon kívülre kerülsz, a senki földjén találod magad, és aláírják az engedélyt az ellened folyó hajtóvadászatra.
A liberális demokrácia (és a tőkés világgazdaság) „elzárja az utat más lehetséges életmódok elől” – állítja Lyotard.
És bizony: a feltartóztathatatlan városiasodás, a mindent elborító „civilizáció”, az ostobaságában és magabiztosságában megingathatatlan jelenidejűség elpusztítja a tradíciókat, a vidéket, a falut, a kisközösségeket (a közösségeket általában), a paraszti életformát, a hagyományos családot és a hagyományos erkölcsöket, a posztmodern médiakultúra elpusztít minden értéket, az alternatív oktatás minden „felesleges”, vagyis önmagáért és a lélek egészségéért való tudást.
A liberális demokrácia egyeduralkodóvá válása „gyakorlatilag delegitimizál mindenféle alternatívát” – állítja Bauman.
És bizony: ebből a delegitimizálásból következnek az olyan mondatok, hogy „aki Európai Unió-ellenes, az fasiszta”. Egy egészséges korban nyilvánvaló lenne, hogy aki ilyet mond, az nem normális. Ebben a civilizációban nem az. Ebben a civilizációban a tyúkmellűek társasága harcot hirdet az „őrjöngő fasizmus” ellen, s ehhez a harchoz sok mindenre szükség van, egyet kivéve: őrjöngő fasizmusra…
„…Még soha ennyi ember nem volt kitéve erőszaknak, egyenlőtlenségnek, kirekesztésnek, éhínségnek és gazdasági elnyomásnak” – állítja Derrida.
És bizony: az erőszakot, az egyenlőtlenséget, az éhínséget és a gazdasági elnyomást még csak meg sem kell magyarázni. Koncentráljunk hát a kirekesztésre. Ez a kulcsszó ma! Csak éppen másképpen: ma nem rekesztenek ki senkit, csak azokat, akik áthágják a PC beszéd korlátait. Ma azok vannak kirekesztve és pellengérre állítva, akik tradíciókhoz, alternatív létformákhoz, hagyományos oktatáshoz, valláshoz és egyházhoz (kivéve Hitgyüli!), hagyományos családhoz, faluhoz ragaszkodnak. Akik számára nem a zsidók nem létező, hanem a határon túli magyarok húsba vágó problémái jelentenek gondot, okoznak fájdalmat. Akik szerint Izrael igenis bűnös és emberellenes politikát folytat, és állami terrorizmust alkalmaz saját állampolgáraival szemben. Akik szerint az Amerikai Egyesült Államok ámokfutásba kezdett a világon, és éppen ideje lenne megállítani. Akik szerint a ma terroristái a tegnap partizánjai voltak. Akik szerint az veszélyezteti a demokráciát – mondtuk már az imént –, hogy állami utasításra lemásolják az APEH és más szervezetek adatbázisait, hogy a mobiltelefonok az állampolgár ellenőrzésének legegyszerűbb eszközei, hogy az internet szintén az, s e két utóbbit a potenciális ellenőrizhetők százmilliói úgy ünneplik, mint a civilizáció nagyszerű és csodálatos áldásait.
Mindez nem érdekli a liberális értelmiséget. A tyúkmellűek társasága ettől nem félti a demokráciát.
Ők ifj. Hegedűs Loránttól féltik ezt a világot…

Epilógus

Most ifj. Hegedűs Loránt ügye vizsgálatának kellene következnie.
Nem fog következni.
Nincs ilyen ügy.
Ifj. Hegedűs Loránt leírt néhány ostoba mondatot, és ezzel óriási szívességet tett a liberális értelmiségnek.
Belebetegednének, ha nem lenne ifj. Hegedűs Loránt. Végképp önmagukra maradnának a jelenidejűségben, végképp nem lenne menekülés, nem lenne pótcselekvés – és szembe kellene nézni ezzel az egésszel.
Ezzel a rettenetes, alternatíva nélküli, ostoba, pusztulásra ítélt és élhetetlen világgal.
Hát nem sokkal egyszerűbb ifj. Hegedűs Loránt életét és vérét követelni? Dehogynem.
A bőszült filozófus tudja, szegény, hogy nincs vége a történelemnek. Ezért csinál „történelmet”. Derrida köténykéjébe bújik, és Marx Károlyhoz menekül.
Jelentem: az, hogy a történelem harc, és a „haladás” útja az osztályharc és a forradalom, a mai liberális közfelfogás szerint bizony gyűlöletbeszéd. Marx Károly Kommunista Kiáltványa maga a gyűlöletbeszéd. Történelmi osztályok elpusztítását és kirekesztését tűzi ki célul.
A bőszült filozófus pedig zusammen leantiszemitázza, lenőgyűlölőzi stb. a magyar bírói kart.
A bőszült filozófusban megőrült a boldogtalanság.
Ha ugrunk rá, ha komolyan vesszük, csak még mélyebbre taszítjuk szegényt a betegségbe.
Nem ez a dolgunk. Elég, ha egy pillanatra belegondolunk, mi lenne itt, ha egy fideszes politikus vagy megmondóember tett volna ilyen nyilatkozatot a bírókról 1998 és 2002 között. Na ugye…
Nem ez a dolgunk.
Hiszen ugyanaz fáj mindannyiunknak. Az alternatívátlanság, a Heti Hetes-féle gondolattalanság, a „liberális” gyűlölködők elviselhetetlensége.
Hát nem sokkal jobb lekésni a „történelem végét”?
De miért éppen Marx? Miért éppen antifasizmus – nem létező fasizmussal szemben.
Ugyan, ugyan…
A mi dolgunk a nemzeti reneszánsz.
A világ a nemzeti reneszánsz, nemzeti reneszánszok küszöbén áll.
Készüljünk fel rá.
Az lesz a történelem. Az igazi. Nagyszerű, értelmes, szigorú, igazságos, kegyes történelem. Amely alternatívát ad, és megidézi végre a haragot is…

Utóirat

Majdnem elfelejtettem: a csend fojthatná bele a szót ifj. Hegedűs Lorántba is, Tamás Gáspár Miklósba is. Ifj. Hegedűs esetében éppen ettől félnek a liberális gyűlölködők, hát nem hagyják. Nem tudják elviselni az értelmes csendet. TGM esetében pedig mi hagyjuk magunkat provokálni, örömteli pillanatokat szerezve ezzel a szegény bőszült filozófusnak és a gyűlölködő liberálisoknak. Sajnos.

Bayer Zsolt
Két idézet:

1. A krumplileves legyen krumplileves. (Kádár János)

2. Az emberek nagy többségét nem a múlt érdekli. A múlttal el kell számolni, le kell zárni, és utána el kell kezdeni valóban a mával meg a holnappal foglalkozni. Az embereket az érdekli, hogy a Balatonról hány óra alatt lehet hazajönni, mekkora a sor. Az embereket az érdekli, hogy lesz-e eső. A nyaralót azért érdekli, mert nem szeretné, hogy eső legyen, a földművest pedig azért érdekli, mert szeretné, hogy eső legyen. Az embereket az érdekli, hogy lesz-e egy picikét több pénz a borítékban, meg lehet-e jobban élni, a gyereknek meg tudják-e venni az iskolakezdéskor azt a ruhát, amire szüksége van.
A fiatalokat az érdekli, hogy holnap van-e elég pénze, hogy elmenjen bulizni, meg tud-e inni egy kólát, egy pohár bort, egy whiskyt… (Medgyessy Péter, miután ügynökmúltja lelepleződött)

Magyarországon lejárató papírokkal kizárólag a politikai baloldal tud manipulálni. Konkrétan az ügynökmúltak papírjaival. Mert mind náluk van. A Medgyessy Péter ügynökmúltját bizonyító dokumentumot a Magyar Nemzet tavaly a baloldaltól kapta. Medgyessy Péter a dokumentum cáfolhatatlanságát látva bevallotta, hogy mit tett. Illetve azt vallotta be, hogy mi volt.

A tettekre nézve mellébeszélt. A politikai baloldal most úgy döntött, visszavág. Megint úgy döntött. Először ugyanis Pokorni Zoltán édesapját hurcolták meg, aljas, visszataszító módon. Mert Pokorni Zoltán édesapja nem közszereplő, ráadásul zsarolással kényszerítették a kádári titkosszolgálattal való együttműködésre. Minden valószínűség szerint feldolgozhatatlan lelki kínokat okoztak egy idős embernek, csak azért, hogy a fiát lehetetlen helyzetbe hozzák.

A politikai baloldal – de elég ebből a finomkodásból! A Magyar Szocialista Párt most két bőrt kíván lehúzni saját pártállami múltjának máig temetetlen, bűzlő teteméről: ismét vissza akarnak vágni Medgyessyért, s egyben el kívánják távolítani a Magyar Rádió elnökét. Ismét elővarázsoltak egy papírt, amit kitűztek faliújságjuk, a Népszava címoldalára. Nos, ha valami megjelenik a faliújságon, az ember soha nem a faliújságot vonja kérdőre, így mostantól mi is a feladóhoz, a Magyar Szocialista Párthoz beszélünk.

Tehát. A papír, amit most önök elővarázsoltak, pusztán egy papír. Hatos kartont bárkiről, bármikor kiállíthattak, kiállítottak, kiállítanak, az adott személy tudta nélkül is. A Népszava címlapján megjelentetett papír hitelességét, cáfolhatatlanságát tekintve édestestvére a Népszabadságban megjelentetett Nemteller-állevélnek.

A Nemteller-állevél egy halottat gyalázott meg, s alkotóinak szándéka szerint a Fideszt, annak elnökét, s a jobboldali sajtó némely munkatársait kívánta lejáratni.
A Kondor Katalin „ügynökmúltját” felvető és lebegtető hatos karton ezzel szemben egy élő közszereplőnek teszi pokollá az életét. Az elképzelhető legaljasabb és leggyávább módon. Egy hatos kartonnal ugyanis hírbe lehet hozni. És pont. Minden egyéb: pitiánerség és gusztustalanság. Mint Újhelyi István sajtótájékoztatója, ahol nevezett kijelenti: Kövér László és Szadai Károly éppen ezzel a „titkos” és „titkolt” múlttal zsarolták a rádió elnökét. Elképesztő… Éppen ilyen pitiáner és gusztustalan a faliújság minden szakmai minimumot figyelmen kívül hagyó interjúja Kondor Katalin állítólagos tartótisztjével. A gemenci erdő mélyén, vadlesen utolért Kitakart Béla százados egyetlen dolgot jelentett ki teljes egyértelműséggel.

Azt, hogy nem szervezte be Kondor Katalint, és nem volt a tartótisztje. A Népszava ebből az egyetlen egyértelmű kijelentésből vezeti le, hogy Kitakart Béla százados szervezte be Kondor Katalint és ő volt a tartótisztje… Béla százados mondott még valamit: nem járul hozzá, hogy a nevét nyilvánosságra hozzák. A Népszava ezt megírta, majd másnap nyilvánosságra hozta Béla százados nevét.

De a faliújság mellékes. Most az MSZP-n a sor. Önöknek, hölgyeim, uraim, elő kell állniuk a farbával! Ha van Kondor Katalin ügynökmúltját cáfolhatatlanul bizonyító dokumentumuk (betűzöm: d, o, k, u, m, e, n, t, u, m.), akkor azt haladéktalanul hozzák nyilvánosságra.

Magyarán, küldjék el Németh Péter elvtársnak. Tegyék ki az asztalra, ne maszatoljanak, és bizonygassák, hogy az a karton bármit is bizonyít.

Mert az a karton nagyon kevés.

Küldjék el a Németh nevűnek a bizonyítékot. Ha van. Mert ha nincs, akkor Kondor Katalin ártatlan. (Amúgy, ha netán van, akkor sem biztos, hogy bűnös… És ha nincs ilyen dokumentumuk, akkor hívják fel Ron Werbert és kérdezzék meg: mi a teendő, ha egy népszerűségét elveszítő, az országot tönkretevő kormánypártról bebizonyosodik, hogy aljas és gusztustalan módon egyszerre két bőrt kíván lenyúzni saját rovott múltjának máig temetetlen, bűzlő teteméről.

S amit Ron Werber tanácsol majd – na, azt ne hozzák nyilvánosságra.

Bayer Zsolt

Nevén nevezni a dolgokat 2003-09-12

És azt is mondja meg végre valaki: mi a nagyobb veszély? A sok rothadt konszenzus, vagy az, ha valaki nevén nevezi a dolgokat? Mert ennyi ma a radikalizmus: néven nevezni.

1. A szerző mindjárt az elején nehéz helyzetbe hozza a szerkesztőséget.

Van egy vicc. Így szól:
A menő strici magához kéreti legjobb, legszebb kurváját, és közli vele, hogy estére megvette őt egy lord, egy kifogástalan úriember, a legelegánsabb étterembe viszi majd vacsorázni, ezért némileg változtatni kell a szokásos viselkedési normákon.
"Figyelj - kezdi a strici -, biztos, hogy francia pezsgőt fog rendelni az ipse. Mikor kihozzák, beszélj arról, hogy milyen csodálatos látvány, ahogy az aranyló buborékok szállnak felfelé a kristálykehelyben, olyan az egész, mint egy költemény..."
Eljön az este, s valóban: a lord a város legelegánsabb éttermébe viszi az utcalányt, s mindjárt rendel is egy palack méregdrága pezsgőt. A nő melankolikusan beleréved a pohárba, s így szól: "Nézze, ahogy az aranyló buborékok szállnak felfelé a kehelyben, olyan az egész, mint egy költemény..." A lord meglepődik, és így szól: "Nahát, kisasszony, ez gyönyörű! Bevallom önnek, magam jobban kedvelem a sört. Ön szereti?..." A kurva ránéz a lordra, és kissé méltatlankodva így felel: "A sört? Ááá, isten őrizzen, attól fingok..."
Na ugye! Most itt van ez a szöveg, csúnya szavak vannak benne, mi ilyenkor a teendő? Fogas kérdés, ugyanis a vicc jó, de csak így jó. Ha a "prostituált" és a "szellentek" szavakkal helyettesítenénk a kérdéses vaskos kifejezéseket, nyomban szalonképessé tennénk a textust, viszont elrontanánk a viccet, méghozzá helyrehozhatatlanul.
Ha megengedi az olvasó, megpróbálom ebből a nézőpontból hozzátenni a magamét a hetek óta zajló "radikális" vagy "mérsékelt" vitához. Álvitához...

2. Súlyosan beteg társadalom, súlyosan beteg nyelvi közeg.

Annak idején, még a velejéig rothadt és erkölcstelen Kádár-rendszerben betörtek a Szépművészeti Múzeumba. Kiszállt a televízió - Istenem!, hol volt még akkor a televízió hatalma a maihoz képest! -, és többek között megkérdezték az éjjeliőrt, hogy mi is történt. Ott állt az éjjeliőr, az igazi homo kádárikusz, és elbeszélésének egy pontján így szólt: "És akkor hallottam, hogy a kutya hangjelzéssel rohan a helyszínre..."
Nos, ez "a kutya hangjelzéssel rohan a helyszínre" - ez volt a Kádár-rendszer. Emlékszem, a mi éjjeliőrünk fenti mondata mellett még Hofi Géza sem ment el szó nélkül. (Mellékszál: Hofi Géza zseni volt, s egyben a Kádár-rendszer apoteózisa. Róla is szól Szabó István Mephistója. Ezért viselem nehezen a személye körül kibontakozott, ájult tiszteletet...)
Kádár azóta meghalt, s éppen a megfelelő helyen tartózkodik. Ez ügyben Dante mester kiváló eligazítást nyújt, így bízvást kijelenthetjük, hogy "Az Öreg" jelenleg a pokol legalsó bugyrában található, elevenen jégbe fagyasztva, az árulók között. Ám a beteg társadalom, amit hátrahagyott, csak betegebb lett azóta, s a nyelvi közeg állapota is csak romlott.
Évezreden át hittük valamiről, hogy azt jelenti, amit, s mára kiderült, hogy nem.
De a mindenségit neki! A nyelv mégiscsak konszenzus! Éppen olyan, mint a KRESZ-ben a bizalmi elv: csak akkor működik, ha feltétel nélkül elhiszem, hogy a másik is betartja a szabályokat.
Szabályok most is vannak, de ezeket menet közben írták, s a bűntudat tartatja be azokkal, akik betartják. S ma már szinte nosztalgiával emlékszünk vissza Kádár János nyelvi közegére, a sok szenvedő szerkezetre; az országra, ahol minden "eltömődött", "elfogyódott", "elfelejtődött" - ahol a kutyák mindig hangjelzéssel rohantak a helyszínre, s ezalatt mindenünk, a környezetünk, a házunk, a hazánk, a tudatunk és a lelkünk is elb...ódott. (Én kiírnám, de feloldhatatlan konfliktus elé állítanám a szerkesztőt.)
És most?
Most itt az összes régi nyűg, s egy rakás új is. Ahogy Mózsi bátyám mondja Parajdon: "Sok a baj, fiam, s még gyűl hozza..." Kétségtelen tény viszont, hogy Mózsi bátyám nem része az új konszenzusnak...

3. A konszenzusok.

Hallgatólagos megállapodás "kötődött" közöttünk, hogy ha elviselhetetlen, immorális hülyeséget s a minden ilyesmihez hozzárendelhető elviselhetetlen, immorális hülyét látunk, akkor illedelmesen félrenézünk. Vagy tessék mondani, megrohamozták már vérszemet kapott értelmiségi hordák a kereskedelmi televíziókat, a valóságshow-k szerkesztőségeit, és kiverték már bottal a nyilvánosságból ezt a fertőzést, Stohl Bucival az élen? Egy frászt! Hiszen konszenzus van... Hogy mindez természetes velejárója az életünknek...
Kiszórtuk már az utcára, s megtapostuk azokat a krémeket, amelyeknek "liposzómái mélyen behatolnak bőrünk legalsó rétegeibe", s megakadályozzák, hogy öregek legyünk? Ménkűt! Hiszen konszenzus van, hogy nemcsak szabad bennünket hülyének nézni, de mi tényleg hülyék vagyunk. Végigdúltuk már tombolva a fogyasztás templomait, s csatornába szórtuk azokat a mosóporokat, amelyeknek "aktív részecskéi behatolva ruhánk szöveteibe megkülönböztetik egymástól a szennyeződéseket", imigyen varázsolva tisztává mindenünket? Fityfenét! Hiszen... hiszen lásd, mint fent... Bojkottáljuk a Lay's csipszet, amiért volt pofájuk meglepni bennünket az évszázad legocsmányabb, legembertelenebb reklámjával? Túrót! Zabáljuk most is, boldogan. Kikérte már magának valaki, hogy az új évezredben a "Tchibo a legtöbb, mi adható"? Nem kérte ki senki magának... S amikor majd ezer esztendő múlva kiássák a homokból a mi civilizációnkat, és megtalálják a "Tchibo a legtöbb, mi adható" feliratot, akkor könyvtárnyi irodalma lészen annak az elméletnek, hogy a XX-XXI. századi kultúrában egy Tchibo nevű istenséget imádtak a népek, s tudni vágyó ifjak fogják kutatni ezen istenség tárgyi nyomait...
Tessék mondani, fennakadt már valaki azon a tituluson, hogy "managerasszisztens"? Dehogyis akadt... Pedig hát, mi az, hogy managerasszisztens? Az a kávé- és virslifőző titkárnő. Ő Iboly, Tímár Péter zseniális szatírájából, az Egészséges erotikából:
- Iboly! Innék egy dögös kávét!
- Má' fő!
Na, manapság Iboly gégemikrofonos mobiltelefont használ a munkahelyén, és managerasszisztensnek hívják.
Öt éven belül a segédmunkást, a culágert, a trógert "trozsőrnek" fogjuk titulálni, amúgy franciásan, esetleg "átviteltechnikus" lesz a neve, s ha átnyújtja névjegyét, végtelenül komoly arckifejezéssel fogjuk elolvasni, s úgy teszünk majd, mintha ez lenne a természetes...
Ez az immorális hülyeség konszenzusa - s szorul, aki felrúgja!
Ennél persze van rémesebb konszenzus is.
Például az, amelyik abban a tárgykörben "kötődött", hogy mostantól kezdve nincsenek gazemberek.
Egy árulásban és gyilkosságban fogant diktatúra fenntartója voltál? Miniszterelnök-helyettese, az állampárt legszűkebb döntéshozó testületének tagja, a pártállam ügynöke, külügyminisztere, a hazaárulók pufajkása, ilyen-olyan funkcija - nem, nem vagy gazember. Realista vagy, reálpolitikus, sőt! Te vagy a rendszerváltó...
Nincsenek morális cövekek, határok: minden viszonylagos. Leginkább az erkölcs. Már 2003-ban sem lehet "számon kérni az 1993-as erkölcsöket". Hát persze! Az erkölcs ugyanis egy szaros gatya... S amennyiben franciásan kötöd a nyakkendődet, megejtő ostobaságokat makogsz, életedben nem tudtad egyeztetni az alanyt az állítmánnyal, ordít rólad, hogy hazudozol, ámbár soha nem használod nyilvános megnyilatkozásaid során a "szar" hangsort, akkor bármekkora gazember is vagy (voltál), européer leszel, és védeni fog a konszenzus...
Apropó! Hazudik, hazudni... Ilyen sincs ma már. Ma ugyanis "csúsztat", aki nem mond igazat. Jómagam azonnali hatállyal eltávolítanám állásából azt az újságírót és azt a "közéleti embert", aki akár egyszer is ki merészeli ejteni a száján azt, hogy "csúsztat". A "csúsztat" ugyanis a hangjelzéssel helyszínre rohanó kutya reinkarnációja. A homo kádárikusz feltámadása. A nadrágszíjparcellára Ikarus buszroncsot rakó, használt autógumit félig földbe ásó és sárga-pirosra festő szívszorongató nyomorúság és elviselhetetlenség nyelvi közege.
Amikor először meri majd egy emberként azt ordítani egy sajtótájékoztató újságírógárdája, hogy "hazudsz, b... meg!" - akkor elmondhatjuk, hogy helyrebillentettük a kizökkent időt...
Mert figyeljék csak meg: aki "csúsztat", az a következő mondatában mindjárt "meg akarja a szólítani a társadalmat". Azt is szeretem... Látom magam előtt, ahogy ül a társadalom, és bekopogtat hozzá a HIVATALOS EMBER.
- Jó napot kívánok! - köszön illedelmesen a társadalom. - Mi járatban, mi járatban?
- Jó napot kívánok! Azért jöttem, hogy megszólítsam önt...
Gagyi. Pőre ostobaság. Arcpirító hazugság. Kádár-kor.
Fel kellene végre rúgni néhány konszenzust. Legalább a legrohadtabbját, legaljasabbját. Úgy áradna azonnal agyunkba a friss oxigén, mintha bevettünk volna egy winterfresh rágógumit...

4. Ki közölne ma Adyt?