A demokrácia abc-je valahol ott kezdődik, hogy megtanuljuk elfogadni a többség döntését akkor is, ha az szerintünk rossz. A józan ész abc-je pedig ott kezdődik, hogy ha a helyzet számunkra rosszra fordul, akkor megpróbáljuk kihozni belőle a legjobbat.

A Jobbiknak azt az álláspontját, hogy nem indít jelöltet az EP választáson az EU ellenes álláspontja miatt, el tudom fogadni, sőt tisztelem is.

Más kérdés az, ha a Jobbik az EU választástól való távolmaradásra buzdít. Ez az én szememben nem más, mint értelmetlen és kamaszosan éretlen durcáskodás: nem úgy alakultak a dolgok, ahogy mi szerettük volna, akkor most sz@runk az egészre. Egy parlamentbe törekvő párt nem csinálhat úgy, mint a strucc, hanem meg kell próbálnia az adott helyzetre adekvát választ adni akkor is, ha az a helyzet nem tetszik.

Én sem tapsolok örömömben, hogy tagjai leszünk az EU-nak, de mint tényt kénytelen vagyok elfogadni. Inkább azon töröm a fejemet, hogy miként lehetne ennek a rossz döntésnek a kedvezőtlen hatásait mérsékelni, esetleg a dolgokat visszafordítani. Az utóbbira nem sok esélyt látok egyelőre, úgyhogy inkább az EU-n belüli lehetőségeket mérlegelem.

Szerintem egyáltalán nem mindegy a hazai jobbolnak sem, hogy az EP néppárti frakciója milyen erős (illetve a szociáldemokrata-liberális irányzat milyen gyenge). Még nem vagyunk tagjai az EU-nak, de Orbán már eredményesen lobbizott a néppárti frakcióban több kérdésben is, pl. a PSZÁF átalakítása elleni nyilatkozatok kiadása ügyében. Az erdélyi magyarok autonómiára törekvése is akkor lehet sikeres, ha megfelelően nagy néppárti támogatás és nyomás jelentkezik az EU-ban.

Hiba lenne lebecsülni a radikálisokon kívül potenciálisan megnyerhető szavazói tömeget. A nagysága pontosan ugyan nem határolható be, de a közvéleménykutatások hosszabb távú számait elemezve ki lehet jelenteni, hogy a Fidesz (és az MDF) biztos szavazói táborával együtt meghaladhatja az 50 %-ot. A jobboldal egésze szempontjából az sem mellékes körülmény, hogy ebből nem kevés szavazót sz MSZP-től lehet elvenni, vagyis a baloldal szavazói bizonyos értelemben kétszeres "értéket" képviselnek, mert átcsábítások nem csak a Fidesz bázisát növeli, hanem egyben a szocialisták (és a liberálisok) bázisát csökkenti. A megnyerésük másik igen nagy hozadéka lenne, hogy a Fidesz valódi néppárttá válása a mindannyiunk számára szükséges társadalmi megbékélés és köznyugalom irányába hatna és a jobboldal ki tudna törni abból az elszigeteltségből, amit nem kis részben maga teremtett magának.

A radikálisok elkötelezett jobboldaliak, sosem szavaznának a baloldalra még akkor sem, ha a Fidesztől elpártolnának. Én nem tragédiának, hanem szükségszerűségnek tartom a radikálisok egy részének leválását a Fideszről. A Fidesz lehet az a párt, amelyik biztosítja a jobboldal általános társadalmi támogatottságának növelését a középen és a baloldalon, a radikálisokra pedig az "értékőrző" szerepkör hárul, vagyis tisztán megőrizni és terjeszteni a hosszabb távon elérendő nemzeti célokat és eszméket. A parlamentbe kerülése esetén a radikálisok szerepe lenne az is, hogy egyensúlyban tartsák a Fideszt, hogy a kormányzás során ne térhessen el túlságosan a nemzeti politika alapvető céljaitól.

A "radikálisoknak" nevezett csoport egyébként messze nem egységes. A legkülönbözőbb eszmeiséget és célokat képviselő csoportosulások találhatók meg e körben, köztük jócskán olyanok is, akik teljesen irreális célokat követnek. A radikálisoknak is el kellene dönteniük világosan, hogy tulajdonképpen mit is akarnak? Önmagában a Fidesz állandó kritikája és a Fidesztől való elhatárolódás hangoztatása nem jelent önálló politizálást. Ha a radikálisok a Jobbik színeiben parlamenti képviselet elérésére törekszenek, akkor saját köreiket is meg kell tisztítaniuk a szalonképtelen, légvárakat kergető csoportoktól és meg kell tanulniuk profi módon politizálni. Ha ez sikerül, akkor véleményem szerint simán bekerülhetnek a parlamentbe 2006-ban. Ha nem sikerül, akkor a jobboldal egésze fog parlamenti szavazatokat veszíteni, de a Fidesz még így is nyerhet a választásokon. Így azonban fennáll a kétpárti rendszer kialakulásának, a parlamenti működésben illetve a kormányzásban a nemzeti jelleg karakteres megjelenítése teljesen visszaszorulhat és akkor az egész jobboldal veszít hosszabb távon.

Ha ez ilyen egyszerű lenne...
A reprivatizációt nyugodtan el lehet felejteni ugyanúgy, mint az elmúlt csaknem másfél évtized mocskos hazai provatizációs akcióinak visszafordítását.
Jogállamban, piacgazdaságban ez ma már lehetetlen, ezt a rendszerváltás után lehetett volna megcsinálni. Meg lehet csípni pár "gonoszt" és jogi eszközökkel jól megszívatni (pl. Gyurcsánytól simán vissza lehetne perelni a b.öszödi üdülőt), de ez általános jelleggel nem megy, mert egy olyan országba, ahol a reprivatizáció, az újraállamosítás lehetősége felmerül, a külföldi tőke kimenekül és egyhamar nem teszi be újra a lábát.

A privatizáció során vállalt kötelezettségek (tőkeemelés, foglalkoztatási szint, stb.) betartását viszont szigorúan ellenőrizni kellene és azokkal szemben, akik nem tartották be, szankciókat kell alkalmazni.
Rengeteg üzemet adott el az állam úgy külföldieknek,hogy alacsony árat is elfogadott, ha a befektető vállalt különböző kötelezettségeket. Ezzel szemben nem nagyon hallok olyan esetekről, amikor valamelyik céget ennek megszegéséért szankcionálták volna.

Igen, valami hasonlót akartam magam is kifejezni a topicnyitóban. Itt most nem csak arról van szó, hogy nyer-e és milyen arányban a következő választáson.

Sokkal nagyobb - mondhatni történelmi - feladat Magyarország modern, demokratikus állammá tétele, amely képes megtörni, kivetni magából a kommunista múltból örökölt torz, posztkommunista-neoliberális struktúrát, gondolkodásmódot és a polgárainak egy élhető gazdasági, politikai, kultúrális közeget tud nyújtani pártszimpátiától függetlenül.

Ezt a feladatot valakinek végre kell hajtani, mert ennek hiányában évtizedekre konzerválódhat a mostani abnormális helyzet, az állami tevékenység négyévenkénti gyökeres irányváltása, a szükséges reformok elhalasztása vagy félbehagyása, az állandó kampányharc. Értelemszerűen ez a feladatot ma csak a jobboldal tudja megvalósítani, erre azonban a jobboldal pártjainak fel kell készülniük, mert jelen állapotukban szerintem még nem alkalmasak a feladatra.

Tévedés azt hinni, hogy egy választás megnyerése után azt kell csinálnunk, amit 1998 és 2002 között.
Sok tekintetben új a helyzet és a feladat is.
Önmagában az EU csatlakozás is megváltoztatja a körülményeket, régi receptek szerint, rutinból már nem lehet kormányozni.

Amit szvsz tenni kellene az nem más, mint amit bármely vállakozás megtesz, amikor rosszul mennek a dolgok vagy ha nagyobb változásra készül:

1.) A múltbeli sikerek és kudarcok, hibák (!)elemzése
2.) Állapot-és helyzetmeghatározás, lehetőségek felmérése
3.) Célok kitűzése
4.) Az eszközök és módszerek meghatározása, megteremtése

Kezdjük az 1.) ponttal. A Fidesz a mai napig nem végezte ezt a számvetést, komolyan nem elemezte a négy éves kormányzati ciklus alatt elkövetett hibákat és a választás elvesztésének okait és nem vont le ezekből világos szervezeti és személyi konzekvenciákat.

Nem csak arról van szó, hogy minimális szavazat különbség miatt vesztett a baloldallal szemben, hiszen a magas részvételi arány mellett kapott szavazatok száma magas támogatottságot mutatott. Még csak nem is az a legfőbb kérdés, hogy ez a támogatottság miért csökkent a választók körében (azt ugyanis nem lehet tagadni, hogy a Fidesszavazóinak száma is csökkent az elmúlt másfél év során).

Ha nemzetben gondolkodik a Fidesz és valóban egy társadalommegváltó szerepkörre készül, akkor a legfontosabb kérdés: miért utasítja el mereven a társadalom egy jelentős része a jobboldalt, miért viseltetik olyan nyilvánvaló ellenszenvvel a jobboldal irányában? Miért ilyen magas még ma is a baloldal támogatottsága, holott a baloldali szavazók többsége is rossznak tartja a jelenlegi kormány munkáját?

Ezért nem lehet csak és kizárólag a baloldal kétségtelenül gyűlölködésre alapozott és hazug kampányát okolni. Ha egy társadalom nem fogékony ezekre az eszközökre, akkor azokkal nem is lehet eredményt elérni.

Orbán és pártja 1998 után egyfajta össztársadalmi sokkterápiát alkalmazott, mégpedig nyíltan, állami, kormányzati eszközökkel. Ugyanolyan eszközöket alkalmazott és ugyanolyan tempót diktált az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatására, mint a gazdaságban. Nem vette figyelembe, hogy a gazdaságban lehet ugyan négy év alatt is gyökeres irányváltás végrehajtani, de a több évtizedes berögzött gondolkodásmódot (vagy éppen a gondolkodásra, önálló cselekvésre való hajlam hiányát) képtelenség vezényszóra megváltoztatni. Másrészt ezt állami eszközökkel legfeljebb támogatni, ösztönözni lehet, a folyamatnak magában a társadalomban kell végbemennie, ehhez pedig idő kell.

Az Orbán kormány legnagyobb hibája a türelmetlenség és a civil szférába a kelleténél direktebb, erőszakosabb behatolás volt. Ők mindent egyszerre akartak megváltoztatni, márpedig ezt a társadalom - egyébként jóravaló, normálisan gondolkodó, de polgári demokratikus hagyományokkal még fel nem vértezett - része is erőszaktételként élte meg és ösztönösen ellenállt.

A retorikában túlságosan is kidomborodott a "nálunk van a nemzet igazsága", "aki nem fogadja el a nemzet igazságát az nem jó magyar" elem, ami még ha igaz is, akkor is sértő még akkor is, ha nem pontosan abban a formában hangzik el naponta, mint ahogyan azt én - kissé sarkítva - megfogalmaztam.

Szvsz - kétségtelen előnyei mellett - sok hátulütője volt annak, hogy Orbán egyszerre volt kormányfő (vagyis az állami apparátus irányítója) és szimbolikus pártvezér, vagy inkább népvezér. Karizmatikus személyiségével hatalmas eredményeket ért el a jobboldal egységesítésében, a szunnyadó hazafias érzelmek felkeltésében, de gondoljunk arra, hogy a számunkra oly felemelő Kossuth téri naggyűlés vagy a hasonló rendezvények milyen hatást keltettek azokban, akik talán fogékonyak lennének a nemzeti eszmékre és életérzésre, de nem kaptak elég időt arra, hogy ez tudatosodjon bennük? Ők úgy fogták fel, hogy kívül maradtak és ami még fontosabb: Magyarország miniszterelnöke (így a magyar állam) egy másik oldalon áll. Nem javított a helyzeten a jobboldaliak nem is kissé lenéző, intoleráns magatartása azokkal szemben, akik nem kommunisták, nem vadliberálisok, hanem csak egyszerű állampolgárok, akikben túl mélyen gyökerezett a kádári korban besulykolt apolitikus magatartás, passzivizmus és a "magyarkodástól" való félelem.

Nem szabad elfelejteni, hogy az identitástudat megteremtése óhatatlanul elkülönüléssel is jár, vagyis a Fidesz - és Orbán - jobboldali közösséget épített, de ezzel el is különült a társadalom egy részétől, akik ezt nehezen bocsátják meg még akkor sem, ha a többség egyre inkább elismeri, hogy az Orbán kormány szociálisan sokkal érzékenyebb volt és szakszerűbben kormányzott, mint a mostani. Megmaradt a félelem is a túlságosan hangos, túlságosan türelmetlen jobboldali kormányzástól is, ennek nem kis része volt abban, hogy ezekre az emberekre a választás előtt és az azt követő egy évben inkább kellemes, mint taszító benyomást keltett a középszerűen szürke, közepes képességű, beszélni is alig tudó Medgyessy és a szocialisták "nemzeti középre" apelláló, gyenge és erőtlen (valójában koncepciótlan) kormányzati retorikája.

Ezt az érzést lovagolta és lovagolja meg ma is a baloldali média és propaganda gépezet.

Most itt van a lehetőség arra, hogy a jobboldal változtasson ezen a helyzeten. Az emberek egyre jobban kiábrándulnak a jelenlegi kormányból, de szükség lenne arra, hogy a jobboldal - és elsősorban a Fidesz - mérsékelt hangnemben, pragmatikus, össznemzeti vonásokat muató programmal végre megszólítsa őket.
Erre még akkor is szükség van, ha a markáns nemzeti politizálástól a Fidesznek kissé balra kell tolódnia.

A Jobbik megőrizheti a markáns nemzeti vonalat és retorikát és jó lenne, ha a radikálisok is kissé toleránsabban lennének és nem várnának mindent és rögtön az egyetlen kormányképes párttól, ahogyan ezt itt egy hozzászóló is kiemelte. Inkább gondoljanak arra, hogy számukra a Fidesz baloldalra húzódásával még több tér nyílik és ezzel együtt a lehetőség is, hogy megvethessék a lábukat a parlamentben és számottevő politikai tényező lehessenek hosszú távon.

Én is kívánok Neked és kedves családodnak nagyon boldog Új Évet!

Ma ott tartunk, hogy az ország két fele acsarogva néz szembe egymással. Én mindig jobboldali voltam, a szomszédom párttag. Régen ettől még tudtunk beszélgetni, ma már három perc alatt összeveszünk.
Állandósult a legvadabb kampányidőszak, mindenki felhasznál mindent politikai célokra, semmi sem szent. A durvaság és az olcsó átverések uralják a közéletet. A magyar nemzeti kultúra siralmasabb állapotban van, mint valaha. Közben a diktatúra és a nyomor lopakodik a kertek alatt.

Ezt akartuk? Hogyan juthattunk idáig? Hogyan tovább Magyarország?

Éltem már a Kádár rendszerben is, ami az idegen fegyverek árnyékában, a maga "puha diktatúrájával", képmutató egyenlősdiével a társadalmi béke és biztonság hamis illúzióját keltette. Nem sírom vissza, félreértés ne essék. A gondolkodó emberek akkor is látták a korlátokat, a rendszer igazságtalanságait és tudták, hogy az újabb és újabb kölcsönökre alapozott szerény jólétnek egyszer ára lesz. A mai átlagember szemében mégis békésebbnek tűnik az a kor, mint a mai világunk, aminek talán az egyik alapvető oka az, hogy a diktatúra a maga kis áldemokratikus játékszabályait betartotta a saját nómenklatúrájával szemben is. Akik a párthierarchia ranglétráján magasra kerültek és kiváltságokat élveztek tudták, hogy onnan bármikor le is kerülhetnek. Az elvtársak a kádári hamis puritanizmus és a szocializmus eszméje jegyében nem hivalkodhattak a kiváltságaikkal és igazi nagy vagyonokat nem is halmozhattak fel.
A másik ok, hogy a diktatúra az emberi szabadságjogokat megnyirbálta ugyan, de ezzel egyúttal a szélsőségeket is féken tartotta. Furcsa ilyet mondani, de akkor pl. elképzelhetetlen lett volna, hogy a keresztényeket büntetlenül olyan durva támadások érjék, mint napjainkban.

Természetesen a többség örült, amikor a rendszerváltás vér nélkül megtörtént és az oroszok kivonultak. Mi akkor azt hittük, hogy egy hatalmas esélyt kaptunk arra, hogy végre "győzzünk". Az MDF nagy arányú győzelme után azt hittük, hogy az ország lakosságának többsége ugyanúgy kívánja a szuverén, gazdaságilag és politikailag független Magyarországot és a magyar nemzeti lét és kultúra kiteljesedését, mint mi. Be kell látni, ez nagy tévedés volt.

Tizenegynéhány év távlatából már felthetjük a kérdést: győztünk ?! Nem hiszem. Mert mi történt valójában? A rendszerváltást a kádári nómenklatúra vezényelte le, ennek során a korábbi politikai hatalmat átkonvertálta a gazdaságba. Azok a funkcionáriusok, az állami vállalatok vezetői, akik addig csak titokban, apránként lophattak az állami vagyonból, most tényleges, saját vagyonra tettek szert, amit a jog szerint már nem vehet el tőlük senki. Megmaradt a régi, bejáratott kapcsolatrendszer, amit gyümölcsöztetni lehetett az "új" rendszerben is. Ezekkel az eszközökkel már könnyedén megvehették, visszaszerezték a politikai hatalmat, ami sokkal stabilabb lábakon áll és sokkal nyíltabban gyakorolható ma, mint a Kádár rendszer idején. A zsebükben van a gazdaság jelentős része, a bankok, a médiumok. Majdnem mindent és mindenkit megvehetnek.

Mit kaptunk a rendszerváltással mi, átlagemberek ? A legtöbbünk élete teljesen felborult, megszűntek a munkahelyeink, meg kellett tanulnunk élni a vadkapitalizmus viszonyai között. Van, akinek sikerült, van akinek nem. A kevésbé szerencsések közül ma már csaknem kétmillió - azaz minden ötödik magyar - a szegénységküszöb alatt vagy körül él. Cserébe megkaptuk a "szabadságot". Először valóban eufórikus érzés volt, amikor ki lehetett mondani bármit, lehetett kritizálni a hatalmat, lehetett beszélni '56-ról, Trianonról, a Kádár rendszer bűneiről, stb. Emelkedett hangulatunkban - igaz keresztényként - nem akartunk bosszút, megtorlást. Eközben a régi hatalom szépen csendben privatizálgatott, építkezett és megkötötte a belpolitikánk történetének egyik legmocskosabb paktumát az "antikommunista" liberálisokkal. Kárörvendően nézték, amint az első szabadon választott kormány a maga tapasztalatlan módján belefullad az örökölt csődtömegbe és hátulról irányították a taxisblokádot, a Demokratikus Charta megmozdulásait, majd '94-ben diadalmasan visszajöttek.
Valójában a rendszerváltás a nómenklatúra győzelme volt és minden az ő terveik szerint történt. (Az egyetlen előre nem tervezett "kellemetlenséget talán egyedül Orbánék kormányra kerülése jelentette.)

A szabadsággal együtt megkaptuk a jóléti államokban is már lassan divatjamúlt összes mocskot, szennyet, a pornográfiát, a kábítószert, az igénytelenségre szoktató multikultúrát. Szabadság gyanánt kaptuk meg a szélsőségeket is. A megzavarodott átlagember csak kapkodta a fejét a számára idegen zűrzavarban és valami iránymutatást, kapaszkodót keresett. A régi reflexek okán sokan a médiában keresték az igazságot. Abban a médiában, ami a régi-új politikai elit uralma alatt állt és áll ma is. Abban a médiában, amely szívós munkával elhitette az emberek egy részével, hogy a haladás útja csak a liberalimus, a "nagyvilághoz" való feltételen idomulás lehet, a régi értékekhez ragaszkodás, a kereszténység maradi és ódivatú, a "magyar út" pedig elszigeteltséghez, a balkanizálódáshoz vezet. Az internacionalista illetve nemzetellenes retorika termékeny talajra hullott, hiszen lényegét tekintve az előző rendszerben is hasonló volt a hozzáállás. Bár fájó ezt kimondani, de a magyar állapolgárok egy jó része számára a rendszerváltás elsősorban a régóta áhított "nyugati világhoz" való csatlakozás, annak anyagi és szellemi termékekhez való szabadabb hozzáférés lehetőségét és a vagyoni gyarapodás reményét jelentette és nem Magyarország régen nélkülözött szuverenitásának és politikai-gazdasági önállóságának visszaszerzését. Az ő szemükben a "magyarság" hangsúlyozása, az önállóságra törekvés veszélyt jelent, mert a negyvennégy+tizennégy év alatt kiirthatatlan meggyőződésként nevelték beléjük, hogy a továbbélés és a boldogulás lehetősége csak a nagyhatalmak és a nemzetközi szerveződések árnyékában való meghúzódásban rejlik.

Az, hogy a magyarság boldogulását többen másként látjuk, még nem indokolná azt, hogy az ország ilyen mértékben kettészakadjon. Máshol is megférnek egymással a nemzeti-keresztény és a szociáldemokrata-liberális politikai irányzatok. Nálunk az a baj, hogy a felemás rendszerváltás miatt kádári nómenklatúra egy az egyben átörökítette a hatalmát a "hálózatával" együtt és idegen testként működik a demokratikus jogállamban. Ők nem akarnak osztozni a hatalmon, hiszen minden adu náluk van és egyébként is csak a diktatórikus kormányzás módszereit ismerik. Számukra nem elég egy-egy választáson való győzelem, hanem az ellenzéket örökre lehetetlenné akarják tenni, erkölcsileg meg akarják semmisíteni (ha már fizikailag nem lehet). Eközben az sem zavarja őket, ha az ország egyik felének vágyait, évizedekig dédelgetett álmait a sárba tapossák.

A módszerek egyre kifinomultabbak és "korszerűbbek". A kádári médiagépezetet megerősítették a modern médiamanipuláció fegyvereivel és szakértőivel, a politikai módszereiket pedig a werberi gyűlöletkeltéssel, folyamatos provokációval.

Meg kell hagyni, tényleg profi módon csinálják. A médiában Csurkáék megjelenése apropóján, de valójában jóformán a semmiből a bértollnokok megteremtették a jobboldal antiszemitizmusának és fasizálódásának mítoszát és a kettős mérce normálisként való elfogadását. Ósdi, de hatásos trükkel elhitetik az emberekkel, hogy "ők gyűlölködnek, a jobboldali szélsőségesek, nem mi".
Az igazság ezzel szemben az, hogy a gyűlölködés fenntartása kizárólag a baloldal érdeke, mert eszmék, értékek híján mással nem képes mozgósítani a potenciális szavazói bázisát. Érdeke azért is, mert a gyűlölet eltereli a figyelmet arról a tényről, hogy a korrupt, csak egy szűk kör érdekét képviselő, zsákmányszerző mentalitású nómenklatúra működése az egész országot romlásba viszi .

A kérdés: meddig mehet ez így tovább és mit lehet tenni, hogy Magyarország egy élhető társadalom és ne az önsorsrontó gyűlölködés örökös helyszíne legyen ? Adjuk föl mi az eszméinket? Ezzel nem javítanánk a helyzeten semmit, mert a probléma nem bennünk van. Csináljunk forradalmat, tüntessünk? A forradalommal már alaposan elkéstünk, a tüntetésekkel megint csak az ő malmukra hajtjuk a vizet. Hallgassunk és jó keresztényként tartsuk oda a másik orcánkat is? Ez sem jó, mert ezzel bűntárssá válnánk az ország tönkretételében.

Szerencsére még jócskán vagyunk, akik konokul ragaszkodunk a saját - mondjuk úgy jobboldali - értékeinkhez és céljaikhoz, ezért - és Orbán tehetsége folytán - lehetett '98-ban jobboldali kormány. Van egy elszánt mag, aki a végsőkig kitart, de vannak, akik lassan belefáradnak ebbe az egyenlőtlen küzdelembe, az állandó gyűlölködésbe, csatazajba és a végén megadják magukat a sorsuknak.
Ha ez megtörténik, akkor "kádár népének" és utódainak sorsa beteljesül. Magyarország tartósan egy önérdekű, önálló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező szűk politikai elit által (később valszeg bábkormányok útján) irányított hatalom alá kerül, a társadalom megosztottsága, a szegények száma és az őket a gazdagoktól elválasztó szakadék nő, az ország szuverenitása, érdekérvényesítő képessége formálissá válik, nemzeti kultúránk, hagyományaink szép lassan eltűnnek.

Ma még paradox módon az ad reményt, hogy a jelenlegi kormány iszonyúan rosszul kormányoz és az ország, a lakosság többségének helyzete romlik. Az egyenlőtlen erőviszonyok ellenére csak ezért lehet esélye a jobboldalnak arra, hogy újra kormányra kerüljön, de még ez sem biztos, hiszen 2006-ig még sok minden történhet.

Ha a jobboldal többséget szerez a választáson, akkor se legyenek illúzióink. Ez csak annyit jelent, hogy kevesebben lesznek, akik a baloldalt támogatják, de ettől mi még nem biztos, hogy tartósan sokkal többen leszünk. A jobboldal politikai erői gyengébbek és polarizáltabbak, mint 1998-ban. Akkor Orbán karizmatikus egyéniségével és politikusi tehetségével képes volt összefogni a jobboldalt. A mai, kissé fáradt, enervált Orbán már a liberalizmus és a nemzeti politizálás skáláján ide-oda mozgó Fideszt sem képes összetartani. Az MDF minden jel szerint végleg eltűnik a parlamenti életből a MIÉP gyakorlatilag már nulla, a Jobbiknak egyelőre konkrét gazdasági-politikai programja nincs, működése egyelőre a különböző közleményekben és a Fidesz kritizálásában merül ki.

A jobboldalon már abban sincs igazán egyetértés, hogy mit is akarunk igazán?

Nincsenek illúzióim a tekintetben sem, hogy a gátlástalan szoclib gépezet ugyanúgy beindulna a jobboldali kormány támadására, hazai és nemzetközi lejáratására, mint az Orbán kormány idején. Semmi sem változna abban sem, hogy az igazi hatalom (gazdaság, média) nem a mi oldalunkon lenne. A baloldal egy lerobbant, eladósodott, leszegényedett államot hagyna az új kormányra és a közállapotok még elviselhetetlenebbek lennének mint manapság.

Megmondom őszintén, tanácstalan vagyok. Nem tudom mit kellene tenni, csak azt tudom, hogy ez, ami most van nem jó.