GondolaReichert János 2004. január 30. 18:29
A provokációvírus
Tele a napisajtó a hírrel, hogy egyesek "kormánybuktató tüntetést" szerveznek. A mai helyzetben ennél jobbat nem is tehetnének a kormánnyal - felhatalmazván őket a rendőri fellépésre az ellenzékkel szemben.
Nem vagyok provokátor – mondta a zászlóégetés egyik főszereplője a jobboldali napilapnak, miután nyilvánosságra került a kiléte. Hasonlóképpen nyilatkozott és nyilatkozik mindenki, aki valamiképpen nevesítve került a nyilvánosság elé mint jobbos balhé szervezője, kirobbantója, vezetője, eszkalálója.
Ne ítélj, hogy ne ítéltessél! – áll a jézusi maxima az Írásban. Nagyon nehéz hát véleményt formálnunk arról, ki is a provokátor.
Válasszuk inkább vizsgálatunk tárgyául a cselekedetet, ne pedig az elkövetőt, főként ne azt az embert, akit a balos média mint elkövetőt prezentál. Ezzel egyébként közelebb is lépünk a Megváltó felfogásához, aki azt tanította, hogy a bűnösnek meg kell bocsájtani – de a bűnt mindig el kell ítélni.
S ha már a Szentírásnál tartunk, említsük meg azt az esetet is, amikor így szólt az Úr Péterre: „Távozz tőlem, sátán!” Tudjuk, ez a Péter lett később a közösség eleje; de akkor a sátán beszélt belőle. És Péter volt annyira alázatos, hogy magába szállt a feddő szóra, s nem kezdett el vitatkozni Urával.
Szóval a provokátorok személye helyett összpontosítsuk figyelmünket inkább a provokáció tényére.
Hazánk polgárainak többsége elítéli a jelen kormányzás irányát, akárcsak konkrét lépéseit. Elítéli elvi és gyakorlati megfontolásból, mivel látja, hogy rövid távon károkat okoz, egyben meggyőződése, hogy hosszú távon, a következő nemzedék(ek)nek szintén hátrányos lesz.
Mit szeretne ez a többség? Meggyőződésem és mindennapos tapasztalatom egybevág: azt kívánják a legtöbben, hogy a mostani kormány tegye le a hatalmat, és vele együtt távozzék a mostani kormánykoalíció.
Nem kívánják azonban, hogy ez vérrel, bajjal, polgárháborúval következzék be.
A többség azt is érzékeli, hogy a tömegtájékoztatás a kormány oldalán áll. Kritikával kezeli a híreket, de nem tud ellenállni az erős hitelesítő effekteknek. Röviden: a magyar választó befolyásolható a média által.
A baloldali médiában untalan alkalmazott módszer a jobboldali ellenzék lejáratására, hogy a jobboldal vitatható vagy félreérthető pillanatait felnagyítják, túlhangsúlyozzák, míg a baloldaléit elfelejtik, nem ismétlik, nem (vagy alig) beszélnek róla. A tegnapelőtti baloldali hibák csak akkor kerülhetnek szóba, ha (például a BKV-nál) „már kijavítottuk őket”.
A rossz kormányzás miatt nap nap után táguló körökben válik mind érthetőbbé az ellenzéki kritika. Ezt ellensúlyozandó a kormánypropaganda lázasan keresi az ellenzék lejáratására alkalmas eszközöket.
Mivel a Fidesz óvatosan politizál, a baloldal egyre inkább pszeudobalhékhoz kényszerül folyamodni, ha anullálni akar egy-egy találó ellenzéki megállapítást.
A pszeudobalhé következménye kettős. Egyfelől ürügyet szolgáltat a médiának a figyelem elterelésére a fontos dolgokról, másfelől elriasztja a bizonytalan szavazókat a Fidesztől. A pszeudobalhé momentán olyan létszükséglet a kormánynak, mint a levegő.
A pszeudobalhék kitervelői, megszervezői és résztvevői legtöbbször nem ugyanazok az emberek. A látható végeredmény, amelyet a médiának tálalnak, tulajdonképpen olyan viszonyban van a kitervelőkkel, mint színdarab a Szerzővel. Amikor Mari néni vagy a bájos ifjú egyetemista leány az arcát adja egy pszeudobalhéhoz, nem is tudja, hogy valójában a Rendező – a Szerző utasítására – már elintézte, hogy a rendezvény másik szögletében meglegyen az igazi médiaesemény.
A provokációt a szakemberek vasbiztos alapra építik: az emberi gyarlóságra. A Szerző és segítői pontosan tudják, hogy melyik figurára milyen szerepet érdemes osztani, és az a szerencsétlen flótás el is játssza a rá kiosztott epizódszerepet. Eljátssza, mert fűti valamilyen indulat, vagy mert bizonyítani akar magának (esetleg másnak).
Utoljára, de nem utolsó sorban, szólnunk kell a pénzről is. Érdemes figyelni, mikor jut eszébe a baloldalnak azt firtatni, hogy ki finanszírozza ezt vagy amazt a rendezvényt vagy szervezetet; és mikor nem kérdeznek ilyesmit.
Sok-sok elgondolkodtató konkrétumot mondhatnánk, de itt és most csak egyre emlékeztetünk. Miután Horn Gyula kormányát beiktatták, megjelent Magyarországon Szabó Albert, és mozgalmat organizált. A baloldali sajtó menetrend szerint tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy a gonosz nyilas, náci, világuralmista stb. éppen mit és hová szervez. A rendezvényeken egyenruhába öltözött bőrfejűek tették a dolgukat, lengették a zászlót, sorakoztak, vonultak stb. Szabó Albert fő tevékenysége a MIÉP-gyűlések megzavarása, azokon a gyűléseken való médiaképes részvétel volt – hadd legyen mit fotóznia a nemzetközi sajtónak, kell a bizonyító anyag a magyar antiszemitizmusról, rasszizmusról, más efféle szörnyűségekről. Csurka hiába határolódott el hetente a Szabó-brigádtól, a balsajtó csak azért is újra meg újra összeházasította őket. És soha egyetlen újság sem kérdezte meg, hogy ki és miből finanszírozza az egyenruhákat, az alaki kiképzést, a zászlóerdőt meg a többit! És még egy adalék: 1997 második felében történt, hogy az egyik konzervatív lap újságíróját agitálta Szabó, írjanak már többet és megértőbben róla. A kolléga azt felelte neki: megígérem, hogy írok, sőt a főnökeimet is meggyőzöm, hogy írjunk, ha maga őszintén válaszol egy kérdésre: igaz-e, hogy nemrég volt hosszabb szanatóriumi kezelésen Izraelben? Szabó szó nélkül sarkon fordult, és többé nem próbálkozott annál a lapnál.
A kormány elképzelés nélkül, tehetetlenül vergődik a maga szőtte hazugsághálóban. A túlélését jelentheti, ha most valakik olyan pszeudobalhét robbantanak ki ellene, amelyik módot ad az erőszakszervezetek marxista-leninista hagyományok szerint működtetésére. Műbalhé vagy halál! – ez most a jelszó a kormányoldalon.
Aki a jelen helyzetben pszeudobalhét szervez, abban feladatot vállal, vagy csupán részt vesz benne, az bizony (jó, ne mondjunk provokátort, mert lehet, hogy szegényt csupán becsapták) meg van fertőzve a provokációvírussal
((