Diktatúrájuk alapvető intézményei a kényszerítő hatalomként működő multinacionális vállalatok, a fegyelmező hatalomként működő globális intézmények rezidensei (Valutaalap, Világbank, auditáló és konzultáns cégek, hitelminősítők stb.), és az értelmező és tematizációs hatalomként működő média. Ők a felelősek azért, hogy a globális hatalom-gazdaság lokális kifosztó elitje a magyar társadalom erőforrásait „kiszivattyúzó hidraulikát" rendeltetésszerűen működtesse. És, hogy adott esetben féken tartsa a lázadni merészelő bennszülöttek pária-társadalmát. Eddig erre nem nagyon volt szükség, mert a magyar lakosságon belül az önmagát még közösségként felfogni képes nemzet aránya a kritikus szint alá csökkent. Az öncélú és provokatív erőszak jelentkezése a Szabadság téren tragikusan jelzi, hogy a polgárháború verbális szakasza kontrollálhatatlanul csúszhat beláthatatlan következményekkel járó véres polgárháborúba.

Veszedelmes, hamis és a pusztítást gyorsító minden olyan állítás, amely szerint a „demokráciában és jogállamban" nem lehet hazudni, ezért GY F-nek mennie kell. Csakhogy az az aprócska tény, hogy GY F nemcsak, hogy nem megy, hanem büszke kollaboráns öntudattal fejti ki, hogy a birodalom gátlástalan kiszolgálását mindennél előbbre valónak tartja, mintha arra látszana utalni, hogy az egész általa megrendezett kiszivárogtatás csak azt a célt szolgálta, hogy most már nyíltan és cinikusan röhögve lehessen kimondani, hogy itt diktatúra van. De nem Gy F személyes diktatúrája, ahogyan ezt a hírmagyarázók beállítani törekszenek! Aki tehát beéri azzal, hogy Gy. F-nek mennie kell, vagy akár azzal, hogy új választást kell kiírni, az a globális birodalmi diktatúra fenntartása, és még leleményesebb üzemeltetése, tehát a nemzet hatékonyabb kifosztása mellett foglal állást.

Az egyetlen esély a túlélésre a rendszerváltás egész rendszerének illegitim diktatúrává nyilvánítása, és annak kimondása, hogy minden eszköz megengedett a rendszer megdöntésére. A magyar nemzet magányos lázadása azonban ugyanúgy bukásra van ítélve, mint ahogy 1956-ban. Arra van tehát szükség, hogy legalább a négy visegrádi ország vezető elitjeinek nemzeti és a globális birodalommal szembeszegülni hajlandó csoportjai Lengyelország vezetésével a francia-német tengely számára kellő drámai erővel tegyék nyilvánvalóvá, hogy az egész rendszerváltó térségre a lassú elrohadás, vagy a mindent elpusztító robbanás vár, ha Európa józanabb fele nem képes a terrorizmus elleni háború fedőnevű globális birodalmi diktatúra urainak ámokfutását megállítani. A szovjet és a nyugati globalitás 1990-es impériuma után ez a harmadik birodalom most már az egész emberiséget fenyegeti. Gy F, mint jelentéktelen epizód figura, kollaboráns-ripacsként csak elfuserált eszköze ennek az ámokfutásnak, azonnali távozása tehát szükséges, de nem elégséges feltétele a térségben és így Magyarországon is végbe menő nemzeti forradalmak sikeres megvívásának.

Az globális hatalomnak az ő „természetjéről" avagy a „demokrácia", mint olyan.

Az elmúlt hét hazai történései egyre komolyabb aggodalmakat váltanak ki a „nemzetközi pénzügyi körök" összefoglaló néven említhető struktúra uraiból, így talán nem látszik érdektelennek kicsit elgondolkodni a folyamatoknak erről a dimenziójáról sem. Annak a sajátos térnek, amelyről itt szót ejtünk, három főszereplője van: a magyar társadalom, a magyar állam (és az azt „üzemeltető" kormány), és a fent említett nemzetközi pénzügyi körök". A köztük zajló interakció valóságos természetének megértése nélkül nemcsak a válságból való kiutat véthetjük el, de akár mi magunk is hozzájárulhatunk a válság elmélyüléséhez.

Minden létező csatornán elég egyértelmű üzenet érkezik folyamatosan e bizonyos körök felől, amelynek lényege, hogy a magyar társadalom rendkívüli veszélyeknek teszi ki magát, ha nem fogadja el engedelmesen a megszorítások, majd az ezt követő „reformok" minden következményét. Ne szépítsük, a Pál utcai fiúk óta ezt „einstand"

Néven ismerjük, tehát, vagy odaadjuk szép szerényen maradék értékeinket, vagy elveszik erőszakkal, és még büntetés is jár az engedetleneknek. Igen neves folyóiratok, pénzügyi szakértők, és üzletemberek egész kórusa zengi az egyértelmű figyelmeztetést Meg ne próbáld az ellenállást, hisz világossá tettük: ragaszkodunk a

„csomaghoz" és a feladóhoz" is!

Ilyenkor az embernek különös gondolatai támadnak, hiszen 16 éve minden politikus arról beszél, hogy Magyarország szabad és független állam, ahol demokrácia és jogállam van, és mindez felemelkedést hozott az ország számára, már pedig a politikusok, mint tudjuk, sohasem hazudnak. (A felemelkedés" legkézenfekvőbb bizonyítéka az a tény, hogy az egy keresőre eső reálbér 2008-ra újra az 1978-as szintre süllyedt, mert ugyebár mégsem tűrhető az a pazarló, hedonista ingyenélő tempó, hogy a bérek reálértéke mostanában már kezdte volna meghaladni a Kádár kor utolsó harmadának szintjét.)

A legfőbb hazugság tehát éppen az a hazugság, amellyel magunknak hazudtuk azt, hogy elhisszük, hogy ami itt épül 16 éve az egy szuverén ország demokráciája és jogállama. A nemzetközi pénzügyi körök önleleplező brutalitása most segít megérteni az eddig önmagunk elől is elhazudott lényeget, csak annyi változott, hogy a szovjet „Politbüró és Goszplan" diktatúráját e hálózatok kétségtelenül rejtettebb, de társadalmunkat ugyanolyan hatékonyan kifosztani képes diktatúrája váltotta fel. Gyurcsány tehát éppen akkor hazudott igazán, amikor leleplezett beszédében „bevallja", hogy az ország katasztrofálisan túlfogyasztott, és évek óta gátlástalanul és büntetlenül dúskál a javakban, ez így tovább nem mehet. Négy évig nem csináltunk semmit, mondja. Miért hazudja az egész magyar értelmiség még most is azt, hogy hallatlan, ezek nem csináltak semmit, ez borzalom, mikor pontosan tudjuk, hogy mi lett volna, ha csinálnak valamit. Miért hazudjuk azt, hogy nem tudjuk, hogy a liberális szótárban a „csinálni valamit", az egyet jelent azokkal a „reformokkal", amelyeknek lényege az eddig is vesztes többség teljes kifosztása, és az így nyert javak „birodalmi sarcként" való kiszivattyúzása. Mint ahogy azt is pontosan tudjuk, csak elhazudjuk, hogy azért nem csináltak semmit, mert a globális gazdáik professzionális média-ügynökei segítségével a nép elhülyítésének olyan szintjére kívántak eljutni, ahonnan már nincs visszatérés. Kizárólag ezért kellett, de minden áron (és ezt szó szerint kell érteni), „az első alkalommal a térségben mi tudtunk a következő választáson is kormányon maradni" nevű effektus mindent elsöprő lélektani hatása. Gyurcsány ezt pontosan tudta és tudja, és most röhög igazán azon, hogy az általa tudatosan kiszivárogtatott beszéd gumicsontján rágódva éppen a legmélyebb és legcinikusabb hazugságát hiszi (vagyis hazudja) igazságnak a magyar társadalom, és ebben írástudói is készségesen segédkeznek.

De térjünk vissza a nemzetközi pénzügyi körök, mint új szuverenitás-gazdánk fenyegetéseihez. (Nehéz ma még belátni, hogy valójában új birodalomról van szó, mert az ehhez a fogalomhoz főződő képzeteink még a régiek. A globalitás birodalma ugyanis, mint bizonyítani igyekszem, nem földrajzi térben, hanem szimbolikus terekben épülnek fel rejtett uralmi intézmények segítségével.) Ehhez azonban nem árt nemzet-felemelő" tevékenységük néhány adatokkal is alátámasztható elemét felidézni. 2005-ben a multinacionális vállalatok adózás utáni nyeresége az előző évhez képest 32%-kal nőtt Magyarországon, az általuk fizetendő adók és járulékok mértéke azonban csupán 4%-kal. Még megdöbbentőbb, hogy az 1990 és 2005 közötti időszakban évente átlagosan 20%-kal növelték profitjukat, miközben a nemzeti összjövedelem csak kb. 3%-kal nőtt, az általuk fizetendő adók mindössze 2%-kal, a reálbérek pedig csupán 1,5%-kal. Egy jövedelem tulajdonos ilyen kiugróan magas részesedése az összjövedelem dinamikájából csak akkor képzelhető el ha egészen brutális erőfölénnyel rendelkezik, és mindent ő diktál. Vagyis, ha egyetlen szereplő így „tarol", azt csak azért teheti, mert övé a főhatalom, sőt e befolyása és gátlástalansága rohamosan növekszik is.

Ezért diktálhatott minden kormánynak, és büntethetett mindenkit, aki a legcsekélyebb ellenállást mutatta, vagy inkább mutatná, ha volna mersze. És aki diktál, az „diktátor", és amit tesz, az, diktatúra. A magyar értelmiségnek tehát nem gúnyosan röhörészni kellene azon, hogy a miniszter azt találta mondani, hogy „dübörög a gazdaság", hanem elgondolkozni, megdöbbenni és leleplezni. Ez a mondat ugyanis egy drámai önleleplező igazság. Kimondja, hogy amiről azt hisszük, hogy az a (magyar) gazdaság, az csupán két tucat globális vállalat lokális hatalom-gazdasága, és valóban dübörög, ha a profit-növekedésének csak a tizedével növeli a hozzájárulását az éppen általa letermelt" érték-mezők újratermeléséhez. De e dübörgés" negatív lenyomata az állam és polgárainak növekvő eladósodása, majd mikor ez már tovább nem engedélyezett (mint most), akkor fokozódó lepusztítása. Ez a valódi oka a Gyurcsány csomag kívülről diktált bevezetésének, akár csak annak idején a Rákosi és Bokros csomagoké is volt. És végül nézzük, inkább csak az egzotikum kedvéért, mert tenni egyelőre aligha tudunk ellene, hogy valójában hogyan is épül fel, és hogyan működik a globalitás hatalom-gazdasága, a „hálózatok" világa, a láthatatlan birodalom.

A hatalmi intézményrendszere három fő elemből áll, ezek

1. a kényszerítő hatalom,
2. a fegyelmező hatalom
3. és az értelmező hatalom.

A kényszerítő hatalom maga a globális óriás vállalat „lokális telephelye", amely a helyi érték-mezők „csúcsragadozójaként" kényszeríti alkalmazkodásra a „zsákmányállatok" csordáit (munka- és fogyasztóerő állatként egyaránt) Ez, ha úgy tetszik a „testi kényszer".

A fegyelmező hatalom feladata, hogy intézményein keresztül a helyi munka- és fogyasztóerő állatok kifosztás elleni lázadását megakadályozza, hogy figyelmeztesse, fenyegesse, tehát fegyelmezze őket a „globálisan korrekt" viselkedés betartatása érdekében. Idetartozik az IMF, a Világbank, a WTO, az OECD, a hitelminősítők, a nagy consulting cégek összefüggő hálózata. Ez tehát a mentális kényszerek világa.

Az értelmező hatalom feladata, hogy állandó intellektuális-morális nyomás alatt tartva a „bennszülötteket", azok egész gondolkodási mechanizmusait hamis irányba terelje, annak érdekében, hogy lázító ellenségnek lássák azt, aki segíteni szeretne nekik, és jótevőjeként hódoljanak kifosztóiknak. Ez lényegében az egész globális média, a kereskedelmi tévék, a reklámok a valóság-show" világa, és a végzetes csapást főként éppen ez a hatalmi intézmény jelenti a „lokalitások" számára, mert ez a lélek legmélyebb szerkezeteit roncsolja szét. Hogy milyen függetlenek és ártatlanok is ezek a vélemény-hatalmak, annak szemléltetésére talán elég is az alábbi példa.

Amikor két évvel ezelőtt Gyurcsány Ferenc és Kiss Péter versengett az MSZP kongresszusán a miniszterelnökségért, a rendkívül tekintélyes és „elfogulatlan" Financial Times a következőket írta: „holnap a magyar szocialisták Tony Blair és Leonyid Brezsnyev között választhatnak". Egyébként végül is valóban a magyar Tony Blairt üdvözölhetjük Gyurcsány személyében, hisz az USA és Nagy Britannia Irak elleni terrorja ugyanilyen cinikus és gátlástalan hazugságokra épül.

Amikor májusban „Mélyponton, avagy a rendszerváltás filozófiai híg mosléka" címen egy dolgozatban próbáltam összefoglalni azt a csődtömeget, amely a magyar nemzetre nehezedik, igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy mindez csupán „lokális mélypont". Vagyis a lényeg a „lejtő", tehát az, hogy napról napra, sőt most már óráról órára süllyed folyamatosan a magyar társadalom mentális, morális, spirituális állapotának szintje, és egyre gyorsuló ütemben száguldunk lefelé az önmegsemmisítésbe vezető meredélyen, a teljes társadalmi reprodukciós katasztrófa, valamiféle „végítélet" felé.

Az elmúlt napok fejleményeiben az igazi döbbenetet számomra, éppen a fentiekből kiindulva, nem Gyurcsány Ferenc májusi beszédének tartalma, hanem az a képmutató, hamis, sőt hazug magatartás, amivel az elitcsoportok ezt fogadták. Nincs, nem lehet ebben az országban épelméjű ember, aki komolyan állíthatná, hogy ennek a beszédnek van bármilyen eleme, amely ne lett volna eddig is abszolút ismert és kézenfekvő mindenki számára. Vagy még nyersebben fogalmazva, aki nem teljesen hülye és/vagy gazember, az, pontosan tudta, hogy az ország miniszterelnöke mindig is ilyen volt és ilyen is marad. Most képmutató módon mégis szinte minden megszólaló (az ún. jobb és bal" oldalon egyaránt) szemforgató módon és (ál)drámai teátralitással megdöbbenésének ad hangot.

Miben áll a színlelt megdöbbenés hamis lényege?

Legelőször is abban a nyilvánvaló törekvésben, ahogyan megpróbálják a kérdést Gyurcsány Ferenc személyére korlátozni, illetve újra és újra rögzíteni azt a legsötétebb hazugságot, hogy Magyarországon demokrácia van és jogállam, és ebben nincs helye olyan közszereplőknek, akik nyilvánvalóan hazudnak.

Mondandóm kifejtésének lényegi elemként szeretném tehát újra megismételni azt, amit Magyarországon mindenki tud, csak mindenki azt hazudja, hogy nem tudja. Magyarországon 1990 óta nem demokrácia és jogállam van, hanem az előzőnél sokkal hatékonyabb és kegyetlenebb diktatúra. Ez nem más, mint a globális birodalom hatalomgazdaságának terrorja, amelyet a mindenkori kollaboráns kormányokon keresztül gyakorol. A „rendszerváltást" összebarkácsoló elitek 1988 óta pontosan tudják, hogy ez így van, de „megélhetési bűnözőként", a nekik hullajtott „globalo-morzsákért" cserébe, úgy tesznek, mintha nem így lenne, és/vagy ők nem tudnának róla. A mindenkori magyar kormányoknak tehát semmi egyéb feladatuk nem volt, mint, hogy előzékenyen kiszolgálják a birodalom diktátumait

Dokumentumfilm. A fiatalabb nemzedékek feltétlenül nézzék meg!!!!

Néhány gondolat a Magyarországon kialakult válságról

Magyarország súlyos, és egyelőre egyre mélyülő válságban van. Mind az országon belül, mind azon kívül számos „narratíva” igyekszik leírni a válság okait, megértetni következményeit, és felvázolni a megoldás lehetőségeit. Ez a dolgozat szintén erre tesz kísérletet, bár kétségtelenül eltér a szokásos „main stream” megközelítési módok értelmezési keretétől és fogalom-készletétől.

Elsőként azokat a „rétegeket” kellene megértenünk, amelyek ennek a válságnak a főbb dimenzióit adják.

Amit ma a közvetlenül érzékelhető felszínen látunk, az egy akut politikai krízis, melynek közvetlen kiváltó oka a miniszterelnöknek az áprilisi választások után pártja legbelső elitje előtt elhangzott beszéde. Ebben a kormányfő brutális nyíltsággal beszél arról, hogy a választások előtt tudatosan tettek meg mindent annak érdekében, hogy a magyar közvéleménynek ne legyen tudomása a súlyos gazdasági válságról és annak fenyegető következményeiről. A beszéd nyilvánosságra kerülése azonban nem oka a válságnak, hanem inkább csak egy olyan „tektonikus hasadék”, amelyen keresztül a magyar társadalom régóta elfojtott megoldatlan kérdései most egyszerre törtek elő, és kezdtek olyan örvénylésbe, amelyet közvetlenül csak a botrányból már nem lehet megérteni.

A társadalom-újratermelési válság mélységét jól jelzi az alábbi három adat.

2008-ban Magyarország népesség száma az 50 évvel azelőtti szinten lesz, vagyis újra az 1960-ban már egyszer elért 10 milliós lélektani határ alá süllyed. A népesség általános egészség adatai (mortalitás és morbiditás) a 40 évvel ezelőtti szinten állnak, amelynek a fő oka, hogy 1970 és 1995 között, szemben minden világ-trenddel jelentős romlás ment végbe, így ma Magyarországon minden évben 50%-kal többen halnak meg, mint amennyin születnek. És végül az egy aktív keresőre eső reálbér 2008-ban pontosan azonos lesz a 30 évvel azelőtti 1978-as szinttel.

A magyar társadalom tehát évtizedek óta tartó általános lepusztulási „lejtőn” mozog, a népesség két harmadának életminősége a hatvanas évek szintjén van. Az 1990-es rendszerváltás kudarca döntően az, hogy e mozgást még fel is gyorsította, hisz nemcsak, hogy kielégítő válaszokat nem tudott adni ezekre a súlyos problémákra, de a kérdéseket sem volt képes megfogalmazni. Így nem túlzás azt állítani, hogy Magyarországon a „rendszerváltás rendszere” megbukott, újabb „rendszerváltás” nélkül nincs kiút a válságból.

Röviden összefoglalva tehát a magyar válság három fő rétegből áll.

1. A felszíni réteg lényegében egy régóta látványosan súlyosbodó kommunikációs válság, a diskurzus válsága, amely most már „verbális polgárháborúvá” kezd eszkalálódni. Ez azt jelenti, hogy a főbb társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális elitek között az elemi párbeszéd esélyei is elfogyni látszanak. Narratíváik inadekvát és inkoherens indulat-beszéddé kezdenek válni, amelyet csak tovább ront a társadalom vesztes többségének amorf dühe, növekvő frusztrációja, és az eliteknek az erre adott egyre hamisabb és egyre veszélyesebb válasza. Ráadásul a diskurzus-válság egyre inkább csak arra szolgál, hogy elfedje a válság második szintjét, a rendszerváltás rendszerének a válságát. Ennek fenntartásában egyelőre azért van az elitek között rejtett egyetértés, mert legitimitását minden politikai erő a rendszerváltásból származtatja, a rendszerváltás rendszerének bukása így automatikusan azonos lenne a rendszerváltó elitek kollektív bukásával.

2. A második réteg tehát magának a rendszerváltásnak a válsága. A rendszer most azért bukik meg, mert inadekvát feltevésre épült. 1990-ben ugyanis általános egyetértés volt abban, hogy a nyugatias demokrácia, jogállam és piacgazdaság bevezetése kb. egy évtized alatt minden fontos társadalmi-gazdasági problémát „automatikusan” megold majd. Nos, ez tragikus félreértésnek bizonyult, mind a „Nyugat”, mind a kelet európai térség elitjei részéről! Kiderült ugyanis, hogy az „adekvát sorrend” éppen fordított lett volna. Először nemzeti megegyezés kellett volna az alapvető kérdésekről (pl. demográfia, egészség, nyugdíj stb.), és csak ezt követően, ehhez igazítva szabad lett volna elindítani magát a rendszerváltás folyamatát.

3. A harmadik réteg a társadalmi újratermelés legalább ötven éve zajló folyamatos roncsolódása, „lejtője”. Ráadásul ennek a lejtőnek a legtragikusabb és legmélyebb eleme az, az általános mentális, morális, intellektuális és spirituális válság, amelybe a magyar társadalmat a kommunizmus sodorta ugyan, de amelyre a rendszerváltás rendszerének vagy nem volt válasza, vagy ő maga is tovább súlyosbította e roncsolódási folyamatokat. Ilyenek a bűnözés, drogfogyasztás, családok szétesése, alkoholizmus, öngyilkosság, általánossá váló norma-szegés, korrupció stb. Mindennek inkább már csak következménye a demográfiai válság, az egészség-válság (Magyarország az Európai Unió „legbetegebb” nemzete!), és a nyugdíj-rendszer vészesen közeledő összeomlása.

A fő kérdés, hogy a fenti három válság-réteg milyen közös alapra épül, és hogyan lehetne tartós megoldást találni. A Magyarországon most akuttá váló és súlyosbodó válság végső, legmélyebb oka a globális hatalmi rendszer maga. Ennek bizonyítására a következő egyszerű szám-sor is alkalmas lehet. Magyarországon 1990 és 2005 között az egy keresőre jutó reálbér mindössze 1,5%-kal nőtt, vagyis átlagosan ennyivel nőtt a tőke-tulajdonnal nem rendelkező döntő többség részesedése az általa megtermelt összjövedelemből. Maga az összjövedelem (GDP) növekedési üteme évi átlagban kb. 2,2% volt. A magyar gazdaságban ma már abszolút meghatározó szerepet játszó multinacionális vállalatok adózás utáni profitja viszont évente több mint 20%-kal nőtt. Ez azt jelenti, hogy a magyar gazdasági térben tevékenykedő szereplők között van egy olyan, amely abszolút erőfölényre tett szert, és mindent ő „diktál”. Márpedig aki „diktál”, az „diktátor”, és a rendszer, amelyben mindez végbemegy „diktatúra”. Ráadásul e „diktátor” által profitja után fizetett adóinak növekedési üteme alig érte el a 2.5%-ot évente.

Diktátumai realizálását részben az állammal, részben a számára „munkaerő és fogyasztóerőként” tételeződő magyar lakossággal szemben az alábbi főbb hatalom-technikákkal érte el.

Bár a multinacionális vállalatok a magyar munkaerőnek csak 15%-át foglalkoztatják, de egy beszállítói „piramis” csúcsán állnak, tehát közvetett módon mégis gazdasági kényszerítő hatalmat jelentenek a többség számára. Így a bérek alakulását döntően ők szabályozzák, ennek eredménye, hogy az egy keresőre jutó reálbér 2008-ban azonos lesz az 1978-as szinttel. Az államot folyamatos nyomás alatt tartva elérték, hogy az őket terhelő adók 1990 és 2005 között az egy harmadukra csökkentek, és ezzel 15 év alatt 80 milliárd dollár többletforráshoz jutottak. Hasonló nagyságrendű összegekhez jutottak a számukra előnyös (áron aluli) privatizációkkal, és a kikényszerített liberalizációval, ami csődbe juttatta az egyébként jól működő magyar vállalatok tömegeit. A különböző állami juttatások és kedvezmények fő haszonélvezői szintén ők voltak. A magyar közvagyon mindezek nyomán 15 év alatt drámai változáson ment át. 1990-ben a közvagyon mai áron kb. 150 milliárd dollár lehetett, az állam nettó adóssága pedig 30 milliárd dollár. 2005-ben az állam nettó adóssága 70 milliárd dollár, a vagyona viszont már csupán 30 milliárd dollár. 15 év alatt tehát a magyar közvagyon 160 milliárd dollárral csökkent. Mindezt a multinacionális vállalatok erőfölényükkel visszaélve „szivattyúzták” ki a magyar társadalomból. A magyar „köz”-t megtestesítő állam tehát teljes csődben van, és ennek okozója, a jelenlegi válság végső oka éppen az itt vázolt mechanizmus.

Ezzel elérkeztünk a dolgozat legkényesebb pontjához.

Annak kimondásához, hogy Magyarországon ugyan „de jure” létrejött a „demokrácia, jogállam és piacgazdaság”, „de facto” viszont maga a rendszer két tucat globális óriásvállalat erőfölényre épülő „hatalom-gazdasága” a „lokális” kollaboráns elitek által működtetve. A válság legmélyebb oka tehát az, hogy ez a globális hatalom-gazdaság olyan arányban „zsákmányolja ki” a magyar társadalmat, hogy az már önmaga elemi szintű reprodukciójára sem képes. Sőt, most, amikor az állam és a lakosság éppen annak érdekében adósodott el, hogy továbbra is magas színvonalú „munkaerő-áruval” lássa el az itt tevékenykedő multinacionális vállalatokat, újabb hatalmas forrás-megvonással büntetik. Erre irányul a miniszterelnök megszorító csomagja, amelynek választások előtti tudatosan megtévesztő letagadása, és e tény napvilágra kerülése a válság közvetlen kiváltó oka.

Szembesülni kell azzal, hogy a globális hatalom-gazdaság viszonyai között a hazugság „strukturálisan kódolt”, hiszen minden politikai erő csak akkor remélheti a kormányra kerülést, ha „kollaborál” a „diktáló” globális erőkkel. Ha viszont ezt nyíltan tenné, akkor ezek az erők ugyan szívesen látnák kormányon, de a vesztes helyzetük ellen tiltakozó polgárok nem választanák meg. Minden politikai erő tehát a saját társadalmának reprodukciós érdekei és a multinacionális vállalatok hatalmi érdekei között vergődik, és hazudik, dezinformál többnyire mindkét félnek. (Hiszen a kormány nemcsak a közvéleményt vezette félre, hanem Brüsszelnek is „hazudott” már többször is!)

A válság tehát csak akkor oldható meg, ha a külső és belső elitek (magyar politikai és gazdasági vezetők, az EU vezetői, IMF, Világbank, hitelminősítők, globális média stb.) elfogadják az itt vázolt logikát, és intézményesen együttműködve megpróbálják a rendszerváltás összeomlóban lévő rendszerét korrigálni. E korrekció lényege csakis az lehet, hogy megkíséreljük a globális szereplőket saját hosszú távú stratégiai érdekeikre építve „jobb belátásra” bírni. Ez azt jelentené, hogy átmenetileg akár profitjuk csökkentésével is akár, de hozzájárulnának a magyar társadalom általános reprodukciós válságának a megoldásához, amelyet végső soron az ő túldimenzionált profit-éhségük váltott ki.

E megoldás ma még utópisztikusan hangzik, de ennél utópisztikusabb csak az, az elképzelés lehet, amely a „main stream” recept szerint neoliberális „strukturális reformokkal” próbálja a helyzetet megoldani. Ezért az Európai Unió Bizottsága rendkívül súlyos hibát követett el azzal, hogy a szeptember elején benyújtott magyar konvergencia program kapcsán meg sem kísérelte az e dolgozatban is vázolt narratíva szerint értelmezni a magyar válságot. E helyett automatikusan a kényelmes megoldást választva teljesen a neoliberális narratívát tette magáévá, mintha ez abszolút evidencia volna. Vagyis evidenciaként fogadta el azoknak a globális hatalmi aktoroknak a narratíváját, amelyek rövidlátó, cinikus gátlástalansággal kifosztották a magyar társadalmat, és most a válság következményeit az eddig is általuk kifosztottakra próbálják visszahárítani. Ha az EU nem változtat ezen a megközelítési módján ő maga is aktívan járul hozzá a magyar válság-folyamat eszkalálódásához, ami beláthatatlan következményekkel járhat egész Európa számára.