Ja igen, nem mindegy, hogy ki mondja, ugye?

ENSZ-jelentés a közvetlen hatalomgyakorlásról és a civiltársadalomról.

Forrás: Ezredvég 2002
Simó Endre

Bőségesen terem annyi, hogy mindenki asztalára jusson élelem, de mégsem jut. Csaknem egymilliárdan éheznek, s naponta 24 ezer gyermek pusztul éhen, illetve hal meg éhezés okozta betegségekben. Hála a korszerű technikának a világ megszabadulhatna a mindennapi robot alól is, újabb szükségletek kielégítésére fordítva felszabaduló energiáit, de ehelyett munkanélkülivé válunk, s a termelés szempontjából „fölöslegessé”. Ott tart a világ, hogy a gazdag akár száz évig is élhet, a szegény viszont alig negyvenig. A leggazdagabbak 1 százaléka akkora jövedelemmel rendelkezik, mint a világnépesség 57 százaléka együttvéve. Egyedül az Egyesült Államok lakossága leggazdagabb 10 százalékának a kezében akkora jövedelem összpontosul, mint amekkora a világ legszegényebbjei 43 százalékának kezében. Abszolút számokban kifejezve ez annyit tesz, hogy 2 milliárd földlakó rendelkezik annyival, amennyivel 25 millió amerikai.
Klímaváltozás fenyeget, mégsem a fennmaradáshoz fűződő közös érdek, azaz a széndioxid-kibocsátás radikális csökkentése az elsődleges, hanem a magánérdek, mely fennmaradásunkat veszélyezteti. Társadalmi termelés, egyéni kisajátítás - kapitalizmus a neved. Tornyosulnak a gondok, de a rendszer nem tud mit kezdeni velük. Hiszen nem a humanizmus vezéreli, hanem az önös érdek. Ez a kegyetlen valóság még szembeötlőbbé vált a szocializmus összeomlása után, midőn elhárult egy nagy akadály a tőkés expanzió útjából, a harácsösztön pedig elszabadulhatott. Szemünk láttára globalizálódik a tőke, anélkül, hogy globalizálódnék emberi jog szabadság és demokrácia.
Az ENSZ fejlesztési programja, az UNDP a Humánfejlődésről szóló 2002. évi legfrissebb jelentésében megírja, hogy a társadalmi egyenlőtlenség kiéleződése következtében harminc év alatt 62-szereséről 114- szeresére nőtt a jövedelem különbség a leggazdagabb és a legszegényebb 5-5 százalék között. Megtorpant a szegénység mérséklődése, és a jelenlegi ütemben további 130 évre lesz szükség ahhoz, hogy fölszámolják az éhezést a világon. Pedig Millenniumi Programjában az ENSZ 8 célt tűzött ki 2015 – ig. : 1. az éhezés és a szélsőséges szegénység megszüntetését, 2. hogy mindeni részt vehessen az alapfokú iskolai oktatásban, nevelésben, 3. a nemek közötti egyenlőség előmozdítását, 4. a gyermekhalandóság csökkentését, 5. az anyagondozás javítását, 6. HIV/AIDS, a malária és más fertőző betegségek elleni küzdelmet, 7. a környezetileg fenntartható fejlődés biztosítását, 8. világméretű összefogást a fejlődésért. Noha a célok egy része nem fog teljesülni, jogosságukhoz aligha férhet kétség. Hiszen 1990-1999 között 29 százalékról 23-ra csökkent ugyan a szélsőséges szegénységben élők aránya (Kelet –Ázsiában és a Csendes-óceán térségében 50 százalékkal, Dél-Ázsiában 7 százalékkal), ám a Szaharától délre fekvő térségben 242 millióról 300 millióra emelkedett a számuk. A térség 20 országának lakossága ma szegényebb, mint 1990-ben volt, 23 ország lakossága pedig szegényebb, mint 1975-ben. A Szahara alatti térségben évi 0,3 százalékkal mérséklődött az egy főre jutó jövedelem, Közép-és Kelet – Európában, továbbá a volt szovjetköztársaságokban pedig évi 2,4 százalékkal csökkent a 90-es években.
Ami a gyermekhalandóságot illeti, 1970-2000 között világviszonylatban sikerült ugyan 96-ról 56-ra csökkenteni az ezer születésre eső öt éven aluli gyermekhalandóságot, napjainkban mégis több mint 30 ezer gyermek hal meg olyan betegségekben, amelyeket meg lehetett volna előzni. Évente több mint félmillió nő hal bele terhességébe és születésbe. Százmillióra tehető azoknak az „eltűnt” nőknek a száma, akiket gyermekük életének kioltásáért, gondatlanságért, illegális abortuszért keresnek. 1990-1998 között 80-ról 84 százalékra emelkedett az általános iskolai oktatásban részesülők aránya, de a világ 93 országa nem tudott statisztikai adattal szolgálni arról, hogyan alakul a trend. Csak azt tudni, hogy 113 milliós iskoláskorú gyermek nem jár iskolában, 97 százalékuk pedig a fejlődő világban él. A 20. század végéig 22 millióra tehető azoknak a gyermekeknek a száma, akiknek anyja, vagy mindkét szülője AIDS-ben halt meg.

Világszerte több mint 40 millió HIV-pozitív él: 90 százalékuk a „harmadik világban”, 75 százalékuk a Szahara alatti térségben. 2000-ben 1,1 milliárd ember nem jutott tiszta ivóvízhez és 2,4 milliárdan kényszerültek nélkülözni a szennyvízelvezető-rendszert.
Mivel a fennálló gazdasági rendszer nem tudja kielégíteni a hatmilliárd földlakó túlnyomó többségének elemi szükségleteit, esetenként pedig egyenesen kerékkötőjévé válik a szükségletek kielégítésének azzal, hogy az igazságosabb elosztást a profitszempontnak rendeli alá, felmerül a rendszer legitimitásának kérdése is.
Az UNDP júliusban közzétett 260 oldalas értékes elemző munkájának készítői szembesítik korunk kapitalizmusát a deklarált polgári szabadságjogokkal és a demokrácia követelményével, s arra az álláspontra helyezkednek, hogy az egyetemes gondok orvoslása érdekében több demokráciára és nagyobb szabadságra van szükség.
Mark Malloch Brown igazgató így ír bevezetőjében: „Ahhoz, hogy csökkenjen a szegénység, igazságos fejlődést kell biztosítani, és politikai hatalomhoz kel juttatni a szegény embert. A társadalom minden szintjén ki kell építeni a demokratikus kormányzást. Lehetővé kell tenni, hogy a szegények részt vegyenek a társadalom ügyeinek intézésében, és ezzel hatalomhoz jussanak. Képessé váljanak arra, hogy megvédjék magukat kormányaik, a multinacionális korporációk és más erők önkényeskedéseitől. Olyan mechanizmust kell kialakítani, amellyel elszámoltathatják tetteikkel politikai vezetőiket, a nagyvállalatokat és a közélet más befolyásos szereplőit.”
Ha arra gondolunk, hogy életünkre az erősebb érdeke, a gazdagabb joga nyomja rá bélyegét, a demokrácia pedig ennek függvényében alakul, rádöbbenhetünk, hogy szokatlan új megközelítéssel van dolgunk. Az ENSZ szervezete arrafelé vesz irányt, hogy az emberekkel karöltve, ne pedig csak a kormányokra támaszkodva keressen megoldást korunk megoldhatatlannak tetsző problémáira. Annál is inkább, mivel az államok és kormányok gyakran még vállalt kötelességeiknek teljesítésével is adósok maradnak. Vállalták például, hogy 2015-re, felére csökkentik az éhezést és az alultápláltságot, de az ígéret – jelek szerint – csupán szép szó marad. A kiotói megállapodás dacára 9 százalékkal növekedett a széndioxid-kibocsátás azaz az üvegházhatást és a globális légköri felmelegedést előidéző légszennyezés. Az Egyesült Államok egymaga felelős a légtérbe kerülő széndioxid 25 százalékáért. (Bush elnök – az olajtrösztök nyomására – nem létező problémának minősítette a globális légköri felmelegedést és a klímaváltozást, és nem vett részt a johannesburgi környezetvédelmi világtanácskozáson sem. Washington mindmáig nem ratifikálta a kiotói jegyzőkönyvet.)
1992-ben konvenció született ugyan a biológiai sokféleségekről, az erdőirtás, a fajok pusztulásának és túlzott halászásnak a kordában tartásáról, de a megállapodást ritkán követték tettek. 2002 márciusáig mindössze 73 ország írta alá, s csak 33 iktatta törvénybe a Rio de Janeiro-i Földcsúcson elfogadott Agenda 21-et a fenntartható fejlődésről. (Eddig 250 millióan kényszerültek elvándorolni földjükről az elsivatagosodás miatt, több mint száz országban pedig egymilliárd emberre vár hasonló sors, ha a folyamatot nem tudják feltartóztatni.) Az államok többsége aláírta ugyan, mégsem tartja tiszteletben a foglalkoztatással és alkalmazással kapcsolatos diszkrimináció tilalmát, többek között a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetést. (Az Egyesült Államok aláírta de nem ratifikálta a megállapodást.) A helyzetre jellemző, hogy pl.a képviselők aránya a világ parlamentjeiben 14 százaléknyi.
A gyermekek jogairól szóló nemzetközi egyezmény ellenére jelenséggé vált a gyerekek kizsákmányolása, a gyermekmunkával történő termelés. A gyermekek jogai nemcsak gazdasági kényszerből, ráutaltságból sérülnek, hanem egyes nemzetközi korporációk magatartása miatt is: megszegik a megállapodásokat, ha profitérdekeik úgy kívánják. (Az Egyesült Államok nem ratifikálta a gyermekek jogairól szóló megállapodást.) Gyermekekből került ki a 90-es évek polgárháborús civil áldozatainak a fele.

(Az UNDP ezzel kapcsolatba azt is megírja, hogy a 90-es évek államok közti háborúiban 3,6 millióan vesztették életüket, a menekültek száma pedig 50 százalékkal növekedett.) Világszerte 300 ezerre becsülik a gyermekkatonák számát. Példák sokasága utal a rabszolgamunka és a kényszermunka terjedésére is.
Rendkívül ellentmondásosan alakul a gazdasági, a szociális és a kulturális jogokról szóló 1996. évi megállapodás teljesítése is. Nemcsak azért, mert a világ 106 országában jelentősen korlátozzák a polgári és politikai szabadságjogokat, hanem azért is, mert magukban a fejlett polgári demokráciákban is kétség fér olyan alapvető jogok érvényesüléséhez, mint amilyen például a sajtószabadság. Nagy-Britanniában négy pénzügyi csoport tartja kezében a írott sajtó 85 százalékát, az Egyesült Államokban pedig hat magánérdekeltség ellenőrzi a hírközlő eszközök többségét. (Az Egyesült Államok mindmáig nem ratifikálta az 1996. évi nemzetközi megállapodást.) Világszerte Justitia asszony is tehetősebbek javára billenti mérlegét. „Szegényember – szegény igazság” című fejezetében az UNDP a következőket írja: „Az igazságszolgáltatás jobban üldözi a szegények által elkövetett bűnöket, mint azokat, amelyeket a szegények ellen követnek el. Brazíliában például 1730 politikai gyilkosságot követtek el 1964 és 1992 között parasztok, zsellérek szakszervezeti vezetők, egyházak, emberjogi kérdésekkel foglalkozó jogászok, ügyvédek ellen. Mindössze 30 ügy került bíróság elé 1992-ig, 18 esetben pedig felmentették a vádlottakat.”
A Világbank felmérést készített arról, hogyan vélekednek az emberek a rendőrségről. A földkerekség különböző országaiban folytatott hangulatfelmérés szerint a szegények többsége azt állítja, hogy a rendőrség érzéketlen panaszaik iránt, távol van, amikor szükség volna rá, és csak akkor jelentkezik, amikor már megöltek valakit. A rendőrség korrupt, hamis vádakkal tartóztat le, juttat börtönbe embereket, hogy azután kiengedje azokat, akik jó kenőpénzt fizetnek neki. Pénzt lop gyermekektől, polgárokat fenyeget, zsarol, pénzt csikar ki, kábítószert használ törvényellenesen, s összejátszik a bűnözőkkel. Brutálisan zaklatja az utcai árusokat, elkobozza igazolványaikat, nőket bántalmaz, amikor panasszal fordulnak a hatósághoz, ártatlanokat ütlegel, hajléktalan gyerekeket kínoz halálra. Példaként hozza föl a Világbank azt a gyilkosságot, amelyet mexikói emberi-jogi bizottság elnöke ellen követtek el 1990-ben. A gyilkossággal egy rendőrparancsnokot vádoltak. A per alatt hat olyan szemtanút tettek el láb alól, akit az ügyész vonultatott fel az igazság kiderítése érdekében.
Az UNDP arra figyelmeztet a jelzett állapotok alapján, hogy világszerte terjed a kiábrándulás a politikusokból és a kormányokból. Hatvan ország több mint ötvenezer lakosának megkérdezésével készült Gallup-felmérés szerint az emberek alig egyharmada tartotta kormányát a népakaratnak megfelelőnek, és csak minden tizedikük állította, hogy kormánya megfelel a nép elvárásainak. Jellemzővé vált a pártok iránti bizalom megingása is. Ez többek között taglétszámuk feltűnő csökkenésében nyilvánul meg. A politikai intézmények iránti bizalom mérséklődését a jelentés szerzői annak tulajdonítják, hogy az emberek úgy érzik, a parlamenti demokrácia kimerül a négyévenkénti szavazásban és kormányválasztásban, sorsuk alakulásába pedig nincs beleszólásuk. (Egyre jobban érzékelik a demokrácia fogyatékosságait gazdasági hatalommal szemben.) „Amikor a demokratikus kormányok nem felelnek meg a nép elvárásainak, nem elégítik ki a nép szükségleteit, a nép hajlamossá válik tekintélyuralmi vagy populista vezetőket támogatni. Olyanokat, akik azt hirdetik, hogy polgári és a politikai szabadságjogok korlátozásával meggyorsítható a gazdasági növekedés, a társadalmi haladás, s növelhető a stabilitás” – figyelmeztet az ENSZ Fejlesztési Programja az emberi jogokra leselkedő veszélyekre. Utal a World Trade Center ellen intézett terrortámadásra és így ír: „Sokan abban bíznak, hogy a szeptember 11-i terrortámadás hatására globális összefogás születik majd a nemzeti és a nemzetközi problémák közös megoldásáért. Történtek is bizonyos bátorító lépések, pl. a 2002. márciusi monterreyi konferencia a fejlődés finanszírozásáról. Látnunk kell azonban, hogy létezik egy másik lehetőség is, melynek esélye ugyanakkora, mint a pozitív megoldásé: a támadás és utóhatása tovább gyengítheti a globális intézményeket, alááshatja az emberi jogokat és elmélyítheti a társadalmi és gazdasági szétdarabolódást.”

Hogy ne az utóbbi következzék be, az UNDP nagyon fontos ajánlást tesz. Azt javasolja: építsék ki a közvetlen demokrácia fórumait, hogy ezáltal a demokratikus intézményrendszer jobban képviselhesse a népet. Ebben alapvető szerepet szánt a civilmozgalmaknak és a társadalmi szervezeteknek, a nem kormányközi szervezeteknek. Az elmúlt két évtized tapasztalatai arról tanúskodnak, hogy miközben visszaesett a pártok és a szakszervezetek taglétszáma, robbanásszerűen nőtt a civiltársadalom új szerveződéseinek támogatottsága – írja. 1914-ben még 1083 nem kormányközi nemzetközi szervezet (NGO) létezett a világon, 2000-ben már több mint 37 ezer. Közel egyötödük a 90-es években alakul meg. Még látványosabb szaporodás figyelhető meg egy-egy- országon belül. Indiában 1996-ban több mint egymillió nonprofit szervezet létezet, Brazíliában pedig 210 ezer. A fejlődő országok támogatására szánt összegből több mint hétmilliárd dollár NGO-k révén kerül elosztásra. Ez is jelzi az NGO-k rendkívül gyors térhódítását, szerepük és céljaik felértékelődését. Az NGO-k közvetlen szerepet játszanak a helyi döntéshozatalban, végrehajtásuk ellenőrzőzésében, új kooperatív kormányzási formák felkutatásában.
Az UNDP példaként említi a Szociális Világfórumnak otthont adó Porto Alegre (Brazília) költségvetését. A rendelkezésre álló alapok felhasználásáról közvetlen népi részvétellel döntenek. Ennek eredményeként példátlan gyorsasággal fejlődött a tömegközlekedés, az egészségügyi ellátás, s az utóbbi hét évben 80 százalékról 98-ra nőtt azoknak a háztartásoknak a száma, amelyekbe bevezették a vizet, 46-ról 85-re pedig azoké, amelyeket a szennyvízhálózatba is bekötöttek. Egy másik NGO, a környezetvédő csoportokat, a faipart, az erdőmunkásokat és bennszülöttek közösségeit tömörítő Forest Stewardship Council azzal a céllal jött létre, hogy szavatolja a fenntartható fakitermelést, azaz megakadályozza a fékevesztett fakivágást és biztosítsa az erdő-újratelepítést. A civiltársadalom részvételével nemek közötti egyenlőségen alapuló költségvetést készítenek a világ negyven országában, köztük Dél-Afrikában: igazságosabban osztják el a javakat egymás között. A brit Women’s Budget Group beleszólási jogot nyert a központi költségvetésbe is. Az amerikai kongresszus világi és vallási ihletésű civilszervezetek nyomására engedte el a „harmadik világ” adósságainak egy részét, 1999-ben. A francia ATTAC-mozgalom leleplezte és meghiúsította multialterális tőkeberuházásról titokban készült megállapodást, amellyel a multik kivonhatták volna vitás ügyeiket a nemzeti törvénykezés alól, és általuk befolyásolt nemzetközi bíróságok hatáskörébe utalhatták volna a kereseteket. A Médecins sans Frontieres és az Oxfam kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy Dél-Afrika HIV.-fertőzött embermilliói szellemi jogvédelemtől mentes olyan honi gyógyszerekben részesülhessenek, amelyekkel az éves kezelés 10-15 ezer dollár helyett mindössze 350-be kerül. Ezzel életüket hosszabbíthatják meg, és kevesebb gyermek marad árván. Nemzetközi emberjogi szervezetek közreműködésével született a Nemzetközi Bűntető Törvényszék, melyet a népirtás, az emberiség elleni bűnök és az agressziók büntetésére hívtak életre. Az Egyesült Államok azonban szembehelyezkedett vele, mert attól tart, hogy amerikai állampolgárokat is megidézhetnek – írja az UNDP. Virágzik az önkéntesség is. Hollandiában 445 ezren végeznek önkéntes, társadalmi munkát, évi 13,6 milliárd dollár értékben. A Koreai Köztársaságban csaknem egym illióra tehető a számuk, munkájuk értéke pedig kétmilliárd dollárral ér fel. Brazíliában a felnőtt lakosság 16 százaléka végez rendszeres társadalmi munkát. „Ezek és hasonló példák arra utalnak, hogy a nép nagyobb helyet követel magának a kormányzásban, igazságosabb társadalmi viszonyok megteremtésében.” – írják.
A humánfejlődés alakulásáról szóló jelentés kitér a nemzetközi civilmozgalom seattle-i, washingtoni és genovai megmozdulásaira s az ázsiai, az afrikai és latin-amerikai gyár-és földfoglalásokra is, és arra a következtetésre jut, hogyha résztvevői között akadnak is forrófejű, antidemokratikus elemek, „összességükben erősíteni akarják a demokratikus intézményeket, nem pedig aláásni”.
Az UNDP külön fejezetet szentel a globális hatalomgyakorlás demokratizálásával kapcsolatos követelményeknek. Álláspontja szerint békét, növekedést és környezetileg fenntartható fejlődést csak az érintettek bevonásával és együttműködésével lehet biztosítani. A döntéshozatalból való kirekesztésük egyet jelent az áhított célok meghiúsulásával.

„ A vezető globális hatalom gyakorlóinak be kell látniuk, hogy a fejlődő világ kirekesztése, a hatalom-nélküliség, az önrendelkezés hiánya, veszélybe sodorhatja a fejlettek gazdasági gyarapodását és biztonságát is” – írják. A szervezet nagyobb pluralizmust és demokratikusabb nemzetközi szervezeteket szorgalmaz. Kétségbe vonja, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank és Kereskedelmi Világszervezet (WTO) demokratikus normák szerint működik. Az IMF és a Világbank voksainak felét hét ország tartja a kezében. A fejlődő világ, azaz az emberiség túlnyomó többsége, alig 3 százaléknyi szavazattal rendelkezik az IMF-ben - mutatnak rá. Mindkét szervezet vezetőit eleve amerikai és európai jelöltek közül választják ki. Köztudottan mindkét intézmény olyan feltételekkel folyósít kölcsönt, amelyek keresztezik a kölcsönt igénylő államok nemzetgazdasági politikáját. Ha viszont nem fogadják el a feltételeket, nem juthatnak hitelhez. Demokratikus egyeztetésnek nincs helye, s a kockázatot lényegében teljesen a hitelt igénylő viseli, jóllehet a feltételeket nem ő szabja meg. Az UNDP ezzel hozza összefüggésbe a délkeletázsiai, az orosz és legújabb dél-amerikai válságot.
Ami a WTO-t illeti, minden ország egy-egy vokssal rendelkezik ugyan, de a valódi döntések a „zöld szobában „születnek a főigazgató, az amerikai, a kanadai, a japán és az EU megbízottainak részvételével. A fejlődő országokat az esetek túlnyomó részében távol tartják a döntésektől. Hiába tagjai a szervezetnek, nem tudják érvényesíteni szuverenitásukat a világ páriái. A globalizáció jegyében mások döntenek róluk, ők pedig szenvedő alanyai mások döntéseinek.
Ennek megváltoztatása érdekében ki kell szélesíteni az ENSZ bázisát, demokratizálva a világszervezetet – tartja az UNDP. Nem szabad hagyni, hogy az ENSZ a kormányok és a bürokraták fóruma maradjon, fontolóra kell venni a Népgyűléssé történő alakítását. Hogy az emberek – az Európai Parlamenthez hasonlóan – közvetlenül delegálhassák képviselőiket. Lehetővé kell tenni a civilszervezetek közvetlen bekapcsolódását a Közgyűlés, a Gazdasági és Szociális Tanács, valamint a biztonsági Tanács vitájába, tényleges politikai hatalommal ruházva fel őket, máskülönben csupán „bokréta lesznek a kalapon”.
Gazdasági Biztonsági Tanács létrahozásával kell fejleszteni az ENSZ-et, az egyetemes humánfejlődést fenyegető gazdasági és társadalmi veszélyek elhárításáért. Az UNDP ajánlása szerint ennek az új testületnek 11 állandó tagja volna: a legfejlettebb ipari államok és a legnépesebb fejlődő országok képviselői. További 11 nem állandó tag rotációval kerülne tagjai közé, földrajzi és politikai alapon . Addig is, amíg létrejönne, a Biztonsági Tanácsnak is foglalkoznia kellene a békét veszélyeztető gazdasági és társadalmi válságokkal.
Összességében az ENSZ Fejlesztési Programja úgy látja, a haladás útja társadalmi viszonyaink világméretű demokratizálása révén tárulhat fel, kulcskérdése pedig a képviseleti demokrácia kiegészítése a népi hatalom közvetlen gyakorlásával, a részvételi demokráciával. Az ENSZ –szerv ezzel lényegében felkarolta azoknak a civilmozgalmaknak a törekvését, amelyek a Szociális Világfórum és az Európai Szociális Fórum égisze alatt keresnek alternatív megoldásokat, „Lehetséges egy másfajta világ!” jelszóval.

Bevezetés
Döbbenetes gondolatokkal, félelmetes tervekkel foglalkozik. Eredetileg szupertitkos tanulmánynak készült. Vezető amerikai pénzügyi csoportok felkértek egy kilenctagú tudós- és szakértői gárdát arra, hogy világosan és szókimondóan írják le, hogyan tartható fenn a kapitalizmus a XXI.században és hogyan háríthatók el az akadályok a tőkés globalizáció útjából. Hogyan lehet fenntartani
a neoliberális-monetarista piacgazdasági modellt.
A szakértői csoport a svájci Luganóban dolgozott 1998. novemberétől, egy éven át.
A dokumentum, szerencsére kiszivárgott és az ATTAC nevű, emberi jogokért küzdő nemzetközi szervezet, könyv alakban a világ elé tárta. Susane George amerikai aktivista neve alatt, 2ooo-ben Párizsban, a Fayard kiadó gondozásában. Regényes formában indirekten, nehogy felelősségre vonhassák a titkos jelentés publikálásáért.
A globalizáció témakőre jellegzetesen rendszerkérdés. Javítható-e a kapitalizmus, vagy más társadalmi formának kell a helyébe lépni? A társadalmi termelés-egyéni kisajátítás ellentmondásának feloldása érdekében. Remélhető-e a rendszertől, hogy önmaga változtat az elosztási és tulajdonviszonyokon, vagy ellenkezőleg, erőszakot provokál és makacs módon tovább görgeti az emberiséget sújtó, égbekiáltó ellentmondások tömegét.
Azok, az államokat irányító csoportok, nemzetbiztonsági szolgálatok, globális pénzügyi, fegyver és energia lobbik, stb felelősei fogják hasznát venni a jelentésnek, akik feltétlen hívei a tőke globalizációjának.

L U G A N Ó I J E L E N T É S ( összegzés )