Minden nagyon szép, minden nagyon jó… Magyarország uniós csatlakozását a határon túliak — a szlovákiai és a szlovéniai magyarok kivételével — Siralmas énekként és nem Örömódaként élték meg, különösen, ha kimerészkedtek a határra. Lapunkban hírt adtunk arról, hogy voltak, akikkel magyarországi partnertelepülésük óhajtotta volna megosztani honi örömet, hisz eddig tíz éven át rendszeresen felkeresték egymást, és ilyen alkalmakkor a hétköznapok is ünnepivé nemesedtek. De nem oda, Buda! — tíz esztendő óta először, éppen az uniós csatlakozás előestéjén már a határsorompó előtt feltartóztatták őket a hatóságok, és figyelmeztették, hogy a frissen érkezett rendelkezések értelmében az úti okmányaik nem felelnek meg az új szabályoknak. A román határőrizet hiába engedné át a csoportot, a magyar hatóságok úgyis visszatérítik őket. A csernátoniakat szállító kisbusz a figyelmeztetés ellenére a határig hajtott, hisz hihetetlennek tűnt, hogy a sepsiszentgyörgyi útlevélosztályon szabályszerűnek és határátkelésre alkalmasnak vélt úti okmányokat ne fogadják el.
A kalkulus rossznak bizonyult.
Talán jobb is volt így. Másképp éppen azt a sokkoló mozzanatot csíphették volna el, amikor a magyar címerrel ékesített piros-fehér-zöld színű országjelző táblát lecserélik a magyar testvérek sokcsillagos kékre, és a mieink még azt hitték volna, hogy megszűnt Magyarország.
A táblacsere súlyosan sokkoló üzenet hordozója, bármennyire igyekeznek utólag ,,lassú lépésekkel” helyrehozni a baklövést, a nemzeti önfeladás, a gyarmati kiszolgáltatottsággal járó túlbuzgóság tényét aligha lehet leragasztani. Különösen, ha ezt a szerencsétlen gesztust ahhoz a megnyilvánulássorozathoz kapcsoljuk, amelyet a Magyar Szent Koronával, a Szent István-i ereklyékkel az évek során ,,odaát” egyesek elműveltek. Ezek az indulatok ma már más köntösben jelentkeznek ugyan, néhányan, a híresek most éppen Trianon legitimálásával vannak elfoglalva, tudniillik úgy vélik, hogy ez a magyarságra nézvést ,,jót is hozott”, ,,megteremtette a magyar nemzeti államot”.
Nos a május elsejei határátkelési téma máig sem került le a napirendről. A sepsiszentgyörgyi útlevélosztály tisztviselői a csoportok számára kiállított közös útlevelet ezután is szabályosnak és érvényesnek tartják, a bukaresti és kolozsvári magyar konzulátus ügyfélszolgálata ideges lesz az érdeklődők okvetetlenkedése miatt, és azt szorgalmazza, hogy mindenkinek legyen személyre szóló úti okmánya.
Fel kell figyelni arra is, hogy Beethoven Örömódájának eufóriája az anyaországi sajtóban is elnyomja a valóban disszonáns és ünneprontó határon inneni siránkozást. Legfeljebb annyit jegyeznek meg, hogy fel kell mutatni az 500 eurót vagy ennek megfelelő konvertibilis valutát, és az öt napon túli tartózkodás mindenikére 100 meg száz erős pénzt. Na, és akkor mi van?
Hagyjuk most a romániai, kárpátaljai, szerbia-montenegrói jövedelmeket, ne sajnáltassuk magunkat, ez ma már úgysem hat meg senkit. De arra azért hívjuk fel a magunk figyelmét, hogy az útlevél kiváltása is elég szép summába kerül, a kiskorú gyermekek esetében a közjegyzői felhatalmazások, a fordítások közjegyzői hitelesítése, az útiköltség, a megemelt gépkocsi-biztosítási díjak, az utánajárások miatti munkahelyi kiesések is bekerülnek a kiadási rovatba.
Az anyagi megterhelés tehát halmozottan jelentkezik, és egy átlagos keresethez mérve olyan összegekre rúg, amelyet a romániai mezőgazdasági nyugdíj évi összegéből, ha egyáltalán fedezni lehet, de megtörténhet, hogy ezt is fel kell pótolni a közel évszázados küzdelem után visszaszerzett közbirtokossági erdőtulajdon értékesítéséből származó összeggel.
Szóval ne minősítsük, ami itt folyik. Választási kampányban vagyunk, tessék majd olyan érdekképviselőkre szavazni, akik itthon raggatják le a nemzeti színeinket, és meggyőznek bennünket arról, hogy minden a legeslegszebb ezen a legeslegjobb világon.
Sylvester Lajos
