|
Téma: Kárpát-medencei panoráma
|
|
bihari_panorama |
2006. április 22. 09:02 | Sorszám: 468 |
|
* Tőkés László püspök összefogásra kéri az MDF elnök asszonyát
2006-04-21
Csíksomlyó szerelmese, Erdély nagyasszonya - a szép neveket Dávid Ibolyára fűzi Tőkés László püspök, amikor összefogásra kéri, inti az MDF elnök asszonyát. - Nyílt levelek sokasága jelent meg a sajtóban, amelyek összefogásra buzdítanak, összefogásra kérik, ösztönzik az embereket. Miért fontos ez? - Mi is azok közé tartozunk, akik hasonló felhívással fordultunk a Magyar Demokrata Fórumhoz, a fórum választóihoz és szimpatizánsaihoz. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nyilatkozatot bocsátott ki ebben az értelemben. Dávid Ibolya asszony Erdélynek szerelmese, Csíksomlyónak a zarándoka, Aradnak a „nagyasszonya", és ha valakinek, akkor neki tudnia kell, hogy mit jelentene Erdély számára az, ha egy nemzetidegen, a mostani koalíció tagjaiból álló kormány állna fel újból Magyarország élén. Az MDF csodálatos teljesítményt ért el önerejéből azzal, hogy bejutott az Országgyűlésbe és ezáltal kiegyensúlyozó erőként van jelen a két nagy párt között, a 6 százalékos SZDSZ mellett. Azonban félő, hogy a kiegyensúlyozó erőből egyensúlyt felborító erővé válik, amennyiben nem ott keresi a helyét, a magyar nemzeti oldalon, ahová való. Azt hiszem, Antall József ha üzenni tudna a 15 millió magyar miniszterelnökeként - lelki értelemben -, akkor nem mondana mást ő sem. Ne felejtsük el, hogy Antall Józsefnek a haló porában való megbuktatásában milyen szerepet játszott az MSZP és az SZDSZ, de már életében milyen brutális támadások kereszttűzében állt. Azt is mondhatjuk, hogy Antall József meghalt a nemzeti Magyarországért, amelyről azt nyilatkozta, hogy Magyarországnak csak a keresztény szellemben van jövője. Ő keresztény Magyarországot akart, így nyilatkozott. Én megértéssel fogadom azokat a panaszokat, amelyek az MDF-et ért sérelmekről szólnak, azonban ebben az esetben nincs más választás, mint az összefogás a nemzeti oldalon álló két párt között. A határok feletti nemzetegyesítés folytatása is ezt a követelményt állítja az MDF elé és feltevődik végül a kérdés, hogy nem az volt-e az értelme az MDF bejutásának a Fidesz mellett, hogy a kormányváltozás végbemenjen, hiszen ez kifejezett célkitűzése volt mindkét pártnak. Éppen az MDF bejutásának az értelme kérdőjeleződik meg, ha hagyja, hogy a kormányváltozás ne menjen végbe. Nem mondom, hogy ez teljes mértékben az MDF-től függ, viszont az MDF adott pillanatban döntő szerepet játszhat. Bízzuk a gondviselésre, hogy mi fog történni április 23-án, de mi magunk is tegyük meg azt, ami rajtunk múlik. Én így gondolom, hogy ez volna a helyes a mostani összekuszálódott magyarországi viszonyok között. Mályi-Kovács Kriszta, Krónika Hírszolgálat *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. december 05. 01:00 | Sorszám: 467 |
|
Olvassuk újra az egy évvel ezelőtti írásokat. (Túl sok cikk van benne, -ezért lassú ez a topik. Senki nem szólt, hogy bontsam részekre.)
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 24. 21:19 | Sorszám: 465 |
|
*  Orbán Viktor Tusnádfürdőn elhangzott csaknem teljes beszéde
2005-07-23
A mai kordivat, korszellem leginkább úgy jellemezhető, hogy lebomló államhatárok, szabad mozgás, szakképzettség, szorgalom, a jakobinus bürokrata állam korszakának végrángásai – ahogy Martonyi János mondta tegnap, és ehelyett egy területi, regionális közösségekre épülő új világ, decentralizáció, tettrekészség és vállalkozó kedv. Erről szól ma az európai kontinens története, jelene, élete, és erről szól maga az Európai Unió is. Nyilvánvaló, hogy ez a magyarság számára is merőben új lehetőségeket kínál, a 10 milliós Magyarországé és a 4-5 millió, a világban szétszóródott, illetve a határok mellett tömbben élő magyarság egykori istencsapás-szerű szétszóratásának hátrányai valójában mára előnnyé változtathatók. Föltéve, hogyha ezt a szétszóródott és szétszabdalt Magyarországot az új világ, a kor divatának és kor szellemének megfelelően képes vagyunk egyetlen, jól működő gazdasági övezetté és hálózattá szervezni. Egyetlen dologra van csak szükség ehhez: egy szemléletváltásra, elsősorban az anyaországban, amely a határon túli magyarokkal való kapcsolattartást nem segélyezésnek gondolja el, nem támogatásként gondol rá, nem hátrányt és nem tehertételt lát benne, hanem befektetést, közös hasznot, lehetőséget és gazdasági erőforrást. Vagyis az egész Kárpát-medencében – különösképpen a belmagyarok körében, a magyarországi Magyarországon – egy olyan szemléletváltásra van szükség, amely a határon túli magyarok támogatása helyett a nemzetegyesítést jelöli meg fő célként. Az első tézis tehát, hogy Magyarország jövője nem a 10 milliós Magyarországban, hanem a 15 milliós magyar nemzetben van. Ma a legfontosabb akadálya, a legmagasabbra tornyosuló akadálya egy tisztességes, és az ország érdekeit szolgáló gazdaságpolitikának éppen az, hogy az országvezetés nem néz szembe a valóságos helyzettel, hanem inkább a struccra emlékeztető módon, a nehézségekkel való szembesülés helyett homokba dugja a fejét. Mindenki tudja, hogy a növekedés csökken, a túladóztatás megbénítja a gazdaságot, nő a munkanélküliség, ikerdeficitje van a magyar költségvetésnek, illetve külkereskedelemnek, az államadósság pedig nő. Ha ezzel a helyzettel nem nézünk szembe, és nem mondjuk ki, hogy a nemzetpolitika fordulat mellett a következő választásokat követően gazdaságpolitikai fordulatra is szükség lesz, vagyis egy radikális adócsökkentési és munkahelyteremtési programot kell megindítani, ha ezzel nem nézünk szembe, akkor a magyar gazdaság nem erősödik meg, dinamizmusa továbbra sem tér vissza, és így reménytelenné válik a magyarországi magyar gazdaságból kiindulva egy Kárpát-medencei életerős magyar gazdaság fölépítése. Tőkés László tegnap Széchenyi Istvánt idézte: arról ír, hogy melyik nemzet fiai mitől félnek. Széchenyi szerint az angolok a szegénységtől, a franciák a nevetségességtől, a spanyolok az ördögtől, az oroszok a cártól, a magyarok pedig az elfajult és hűtlenné vált magyartól félnek a legjobban. A XX. században megjelent a modern baloldal Közép-Európában, aminek eredményeképpen, amikor a baloldal erre időnként lehetőséget kapott, akkor rárontott a saját nemzetére. Így rontottak rá a sajátjaikra 1919-ben Kun Béláék. Így rontották rá a saját fajtájukra Rákosiék. Ugyanezt tették az ő modern kori kiadásukban 1956-ban azok, akik rárontottak a forradalomra. És nem ilyen harcias eszközökkel, de hát december ötödike is tulajdonképpen egy kormányzati rárontás a saját nemzetünkre. Kedves Barátaim, a baloldalra nekünk a jövőben szükségünk lesz. Ugyanis nemzeti egység nincs a baloldal részvétele nélkül. Ugyanis nemzetstratégiai célok állandósága nincs egy nemzetileg elkötelezett baloldal nélkül sem. Annak a reményében mondtam mindazt, amit elmondtam, hogy a hosszabb távon is kiszámítható nemzetegyesítési törekvések állandóságához arra is szükség van, hogy a magyarországi baloldal nemzeti fordulatot hajtson végre. Miért is zárhatnánk ki, hogy - hasonlóan egyébként a Kárpát-medencében található többi államhoz - a magyar baloldalnak is sikerül végrehajtania egyfajta nemzeti fordulatot. A jövőben a mainál sokkal erőteljesebben kell képviselnünk a magyar külpolitikában azt a véleményt, hogy az Európai Unión belül a kettős mérce nem fogadható el. És, hogyha a régi Európában a kisebbségi autonómia teljesen magától értetődő Katalóniától Dél-Tirolig, Finnországig, akkor az újonnan csatlakozott európai uniós országokban is ugyanilyen magától értetődő követelésnek, sőt, közösségi jognak kell lennie. A Kárpát-medencében a magyarok rovására tapasztalhatunk etnikai arányok megváltoztatására irányuló törekvéseket. Ez nem fogadható el. Találkozunk olyan törekvésekkel, amelyek a magyarlakta vidékek adminisztratív szétdarabolására törekednek. Találkozunk olyan törekvésekkel, amelyek a magyarok fizikai megfélemlítését célozzák. Elegendő, ha a Délvidékre gondolunk. Találkozunk a Kárpát-medencében, nem ritkán, egy-egy államon belül az igazságszolgáltatás magyarokkal szembeni elfogult működésével. Találkozunk magyar oktatási intézmények hátrányos megkülönböztetésével. Találkozunk magyarok lakta területek gazdaságilag hátrányos helyzetbe hozásának kormányzati törekvéseivel. Elegendő, hogyha csak itt Erdély országban az észak-erdélyi autópálya küzdelmekre hívom fel az önök figyelmét. Ezek a jelenségek mind a mai magyar Kárpát-medencei élet valóságához tartoznak. Ezekkel a törekvésekkel szemben védekeznünk kell. A státusztörvényhez hasonló merész, bátor, Európában elfogadható kisebbségvédelmi, ha kell, egyoldalú lépéseket is vállalnunk kell majd. Éppen ezért a Magyar Állandó Értekezletre továbbra is múlhatatlanul szükségünk van. Elfogadhatatlan, hogy a Magyar Állandó Értekezletet ilyen jelenségek mellett, mint amit az előbb néhány szóban megidéztem, hosszú idő óta nem hívja össze a magyar kormány. Sőt, nekünk majd abban kell gondolkodni a jövőben, hogy a Magyar Állandó Értekezletet hogyan lehet továbbfejleszteni valami öt világ magyar képviselet irányába, aminek a mainál sokkal jelentősebb konzultatív és talán néhány esetben döntési jogot is érdemes lesz majd átadni, illetve amelyre érdemes lesz majd ilyeneket ráruházni. Az állampolgárság kérdése nem kerül le a napirendről akkor sem, hogyha Románia belép az Európai Unióba. Részben azért, mert a Szerbiában és Kárpátalján élő magyarok, meg a szegény Horvátországban élő magyarok - akik már régen Horvátországgal együtt megérdemelték volna, hogy tagjai legyenek az Európai Uniónak - úgy tűnik, hogy még hosszú évekig nem lesznek tagjai az Európai Uniónak, tehát a kettős állampolgárság Erdélyországon kívül néhány más fontos, százezres nagyságrendű magyar közösségeknek továbbra is érdeke. A Magyar Igazolvány sem válik fölöslegessé a jövőben, kedves barátaim, mindig elmondom, ha eljövök ide önök közé, hogy akinek van, nagyon vigyázzon rá, mert rövid időn belül ez lesz a Kárpát-medence legértékesebb dokumentuma. A Magyar Igazolványnak ugyanis jelentősége lehet részben a kettős állampolgárság odaítélésének időtartamát tekintve, részben pedig a státusztörvényhez olyan jogok tapadnak - csak a szegény belmagyarok erről keveset tudnak, mert a kormánypropaganda ezt elhallgatja - amelyek nem tapadnak majd a kettős állampolgársághoz. Azok esetében, akik nem óhajtanak áttelepülni Magyarországra, hanem itthon maradnak. Egy Erdélyországban élő magyar számára anyagi értelemben, jogosítványokat tekintve, iskoláztatást, gyermektámogatásokat tekintve, a státusztörvény és az annak nyomán létrejött Magyar Igazolvány többet jelent majd, mint a kettős állampolgárság. Tehát a kettős állampolgárság idejében a szülőföldjükön maradó magyarok támogatásának továbbra is a Magyar Igazolvány lesz a legfontosabb jogosultsági dokumentuma. És végezetül még egy gondolatot szeretnék megosztani afféle tézis formájában önökkel. Ha megpróbáljuk megvonni a rendszerváltoztatás óta, vagy az 1990-es első választások óta eltelt 15 év mérlegét, akkor azt kell mondani, hogy a magyar jövő egyik fontos kérdése úgy fogalmazható meg, hogy a demokrácia az a jövőben is továbbra is csak az uralkodó szellemi, politikai és gazdasági elit csoportok projektje lesz-e, hogy a demokráciát a magyarországi magyar néptömegek is maguknak fogják-e érezni. Kimerültek a demokrácia eddigi működtetését jelentő lelki, szellemi tartalékok. Az embereknek nem a demokráciából van elegük Magyarországon, de elegük van abból, ahogy az elmúlt 15 évben a demokrácia működött. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden ízében rosszul működött volna. Ha nem tudjuk a négyévenként egyszer megvalósuló részvételt gyakoribb élménnyé tenni, ha nem tudjuk az embereket bevonni bizonyos kérdésekbe, ha nem tudjuk világossá tenni, hogy az ő véleményük szinte döntésszerű erővel történő figyelembe vétele nélkül nem születhetnek - nemzetpolitikai döntések Magyarországon, legyen szó gazdaságról, kultúráról vagy külpolitikáról - ha ezt az érzést nem tudjuk kialakítani, és e mögé nem tudunk tényeket állítani, akkor a magyar demokrácia legitimitása meg fog kérdőjeleződni. Hiába lesznek négyévente választások, kedves barátaim. Mert meggyőződésem szerint egy nemzetegyesítéses politikához nemcsak az Európai Unióra, hanem a magyar demokráciára is egy valóságos magyar demokráciára, magyarországi demokráciára is szükségünk lesz. Köszönöm szépen a jókívánságokat. A magyar polgári nemzeti keresztény tábor ereje az ma már nagyobb, szélesebb forrásokra támaszkodhat, mint mondjuk három-négy-öt esztendővel ezelőtt. Egy nagyon fontos minőségi változás történt az elmúlt négy esztendő során. Ugye egy-egy jó időpontban lekevert nyakleves állítólag a gyermeknevelésnél is csodákra képes. Ez a pártfejlődésben sincs másképpen, így a 2002-es nyaklevesnek minősíthető választási kudarc, reményeim szerint kiváltotta a szükséges pedagógiai hatást a mi esetünkben is. Remélem, hogy az elmúlt három év munkájában ennek talán már a nyomai láthatóak. Kérdésekre válaszolva: Kettős állampolgárság Kedves barátaim, nem véletlenül beszéltem, talán meglepően hosszan a baloldal nemzeti fordulatáról, kívánatos nemzeti fordulatáról Magyarországon. Ugyanis a kettős állampolgárság kérdése két módon oldható meg. Az egyik, - amely persze a szívünknek kedvesebb lenne, de készpénznek azért nem venném ezen út járhatóságát - ez a kétharmados többség megszerzése a parlamenti választásokon. Az ember szerénytelenebb pillanataiban, vagy amikor álmodik, a kettő nagyon gyakran közel esik egymáshoz, akkor úgy érzi, hogy a kétharmados többséggel szinte csodákra is képes lenne. És ebben csak kevés túlzás van, azt hiszem. Azonban Magyarországon nem véletlen, hogy ilyen helyzet ez idáig nem állt elő egyetlen politikai párt ilyen lehetőséghez sohasem jutott, a magyar választási rendszer ezt az ösvényt nagyon szűkre szabja. Egyszer volt már rá példa egyébként, 1994-ben, hogy egy politikai erő - most nem pártra gondolok, hanem egy erőre, és az MSZP-SZDSZ az egy erőnek is tekinthető - már kétharmados többséget kapott. Tehát én tartom kizártnak, hogy ez a jövőben is bekövetkezzen, és akkor megnyílhat az út az alkotmányozás, az önkormányzati rendszer átalakítása, a gazdaság gyors dinamizálása, és a nemzetpolitika alkotmányos újra szabályozása előtt is, beleértve ebbe a kettős állampolgárságot. A másik lehetőség, amely azonban inkább realisztikusnak tűnhet, az pedig az, hogyha nem is lesz kétharmados többség a polgári nemzeti és keresztény oldalon a következő választást követően, de olyan parlamentje lesz Magyarországnak, amely képes túllépni azokon a vitákon, amelyek a mögöttünk hagyott három évben megterhelték és megosztották. Miért zárnánk ki egy olyan újabb kegyelmi pillanat eljövetelét, mint amit már megtapasztaltunk egyszer, a státusztörvény megalkotásakor. Most mindegy, hogy ki, milyen őszintén szavazott a státusztörvény idején, mennyi volt az őszinteség és az álság, de végül is egy 96 százalékkal megszavazott törvényről van szó. A magyar státusztörvényt az akkori, 1998 és 2002 közötti parlament 96 százaléka megszavazta. Miért zárnánk ki, hogy a következő választást követően, amikor világosan külön tudjuk majd választani a mostani kormánypropaganda kártékony hatásától, meg tudjuk tisztítani azt a tényt, hogy mást jelent az állampolgársághoz kötődő jogok gyűjteménye, és mást jelent a Magyarország területén való éléshez kötődő jogosítványok és kötelezettségek gyűjteménye. A kettő különbözik egymástól. Hogy van olyan megoldás, ahol a magyarországi magyarok számára garanciát adhat a parlament, illetve a kormány, hogy a kettős állampolgárságot úgy is meg tudja valósítani, anélkül, hogy az gazdasági feltételt jelentene a belmagyarok számára. Miért ne zárnánk ki? Hogyha ezt sikerül világossá tenni, akkor akár egy 90 százalék fölötti nemzetegyesítési döntésre is képes lehet a következő Magyar Országgyűlés. Én az előbb elmondtam, hogy a szülőföldön maradók számára anyagi értelemben a státusztörvény többet jelent, mint egy kettős állampolgárság. Másfelől fontosnak tartottam, hogy a státusztörvény mögött, ha lehet, akkor az a 90 valahány százalékos közös nemzeti döntés ott legyen. Minthogy a kettős állampolgárság mögé most sem tudtuk odatenni, odavarázsolni a szocialisták támogatását, erősen kétséges, hogy 1998 és 2002 között ez sikerült volna. És miután a státusztörvény az egy feles törvény volt, a kettős állampolgárság pedig akkor is egy kétharmados törvény lett volna, azt meg tudták volna akadályozni a szocialisták, a státusztörvényt pedig nem tudták, és mint láthatjuk, szerencsére, miután nem tudták, nem is akarták. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy valami mozog a bokorban Budapesten is. Hogy az pontosan micsoda az a valami, azt most még nem tudjuk. De a megbízható hírek szerint Magyarországon titkos tárgyalások vannak készülődőfélben. Ami önmagában nem föltétlenül rossz, bár a titkosság valószínűleg inkább rossz, mint jó, de a tárgyalás ténye maga talán nem. Mi úgy tudjuk, hogy nemzetközi szaktekintélyeket hívott a magyar kormány Budapestre egy olyan titkos tárgyalás céljából, hogy megvizsgálják, hogy az Európai Unión belül a kettős állampolgárság megadásának milyen tartalma és formája ütközne, illetve nem ütközne európai uniós ellenállásba. Szerintem ideje, hogy a magyar kormány valóra váltsa az ígéretét, amelyet a népszavazáskor tett, hogy ő majd megoldja a kettős állampolgárságot népszavazás nélkül is. Drukkolunk nekik. De talán az érintett magyar közösségek választott szervezeteinek választott vezetői nélkül, a velük való egyeztetés nélkül talán nem érdemes titkos tárgyalásokba bocsátkozni. Úgyhogy örülnék, ha még mielőtt létrejönnek ezek a budapesti, készpénznek vehető, megbízható források szerint hamar létrejövő tárgyalások, azelőtt vagy a MÁÉRT keretén belül, vagy azon kívül, de a határon túli magyarokkal mindenképpen egyeztetnie kellene szerintem a magyar kormánynak. Magyarország miért nem szabta feltételként az EU-hoz való csatlakozás támogatásában Romániának Székelyföld területi autonómiájának megadását? Az Európai Unióhoz való román csatlakozási szerződés ratifikálását a magyar kormány, illetve a magyar parlament egy feles, tehát a jelen lévő képviselők 50 százaléka, plusz egy szavazattal fogja megtenni. Tehát hogy ezt a szerződést ratifikáljuk-e vagy nem, milyen formában, feltételekkel, vagy feltételek nélkül, az ma a magyar kormánytöbbség kezében van. Ennél sokkal szerényebb föltételeket sem fogadott el a magyar kormánykoalíció, amikor megpróbáltunk a széndéknyilatkozatot – mert a magyar parlament már tett egy szándéknyilatkozatot – kiegészíteni néhány fontos szemponttal, mintegy föltétellel. Ennél sokkal enyhébb föltételekkel. Akkor a magyar kormánytöbbség erről hallani sem akart, az erre vonatkozó indítványainkat leszavazta. Tehát ez a kérdés ebben a pillanatban, ha helyes címzéssel akarjuk ellátni, akkor nem nekünk, hanem inkább a magyar kormányfőnek kell, hogy címeztessék. A román csatlakozást egyébként a magunk részéről mi nem tekintjük – bár a magyar parlament fog erről dönteni – egy olyan ügynek, amelyben kizárólag a magyar parlament véleménye a mérvadó, az RMDSZ, illetve az Erdélyben működő, a magyarlakta területeken működő választott politikai szervezetek vezetőinek a véleménye szükséges, és ők egyébként a minél gyorsabb, minél zökkenőmentesebb ratifikálást szorgalmazzák. Érthető módon. Gazdaság Ezidáig az az evidencia-szerű képzet élt a fejünkben, hogy a magyar gazdaság sokkal kedvezőbb állapotban van, mint a román, perspektívái és dinamizmusa is kedvezőbb, mint a románé. Eljött az ideje, hogy ennek a kérdésnek a bizonyossága felől némi kétely ébredjen bennünk. Közép-Európában, kedves barátaim, kibontakozott egy olyan természetű gazdasági verseny, amelyet legpontosabban adóversenyként írhatnánk le, és amely versenynek mi nem a sereghajtói között vagyunk, hanem amelybe még be se neveztünk. Szlovákia 19 százalékos adókulcsot vezetett be, Románia 16 százalékosat. A Milánóból Temesvár felé közlekedő repülőgépekre nem lehet jegyet kapni. Észak-olasz kis- és középvállalkozók tízezrei árasztják el Dél-Erdélyt. Ha figyeli az ember a kolozsvári ingatlanárakat, meg az ottani gazdasági fejleményeket, meglepő dinamizmust tapasztalhat. Ha Magyarországról Szlovákia és Románia irányába megmozdult, egyre növekvő nagyságrendjét vesszük figyelembe, akkor szintén egy új jelenséget látunk. Ezek el kell, hogy gondolkoztassanak bennünket. És bizony, a magyar gazdaságnak be kell neveznie ebbe a regionális adóversenybe. Ha ehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy a mi közgazdászaink becslései szerint a német gazdaságnak az úgynevezett manufakturális, tehát termelőipara mintegy 25 százaléka a következő néhány évben ki fog települni Németországból, a közép-európai gazdasági versenyfutás egyik legfontosabb kérdése vagy versenyszáma éppen az, hogy hova megy majd ez a tőke. Hol jönnek létre tíz- és százezerszám munkahelyek majd ebből a nagy ipari kitelepülésből? Magyarország része lesz-e ennek? A mostani körülmények között mi ebben a versenyben – még egyszer mondom – még csak be sem neveztünk. Egy radikális magyarországi adócsökkentés, a magyar bürokrácia útvesztőinek jelentős eltorlaszolása nélkül reménytelen, hogy ebben a versenyben részt tudjunk venni, és a magyar gazdaság egy nagyon erőteljes reform előtt áll, már hogyha ebben a gazdasági versenyfutásban részt akar venni. Ha nem veszünk benne részt, nehogy meglepődjünk, hogyha a Románia és Magyarország közötti különbség minden elképzelésünket meghaladónál gyorsabban csökken majd a következő nyolc-tíz-tizenöt esztendőben. Kossuth Rádió, Vasárnapi Újság *
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 19. 03:31 | Sorszám: 463 |
|
* * TUSNÁDFÜRDŐ Az előző térképnél nagyobb méretű: http://www.cchr.ro/jud/turism/media/talcsik.jpg Tusnádfürdő (Băile Tuşnad, Bad Tuschnad, Kaiserbad) ismertetése http://www.cchr.ro/jud/turism/hun/6/65/6501tusnadfurdo.html Bálványosfürdő és BÁLVÁNYOSVÁR romjai a Csomád túloldalán, (Nagy-Csomád 1301 m) a hegyet megkerülve autóval kb. 15 km-re délkeletre érhetők el. Túristaúton, a Csomádon át, -érintve a Szent Anna-tavat, bizonyára érdekesebb. Túraútvonalak a BÁLVÁNYOS 2005 topikban. Kérnék pontosabb útleírásokat, és részletesebb térképeket. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 18. 21:35 | Sorszám: 461 |
|
* Már két napja ismételten kérem az előző túlméretes térkép törlését, amely elrontja az oldalszélességet. Törlés nincs, a Gondolán mindenki nyaral. *
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 17. 01:45 | Sorszám: 458 |
|
*  Üdvözöljük Siménfalva Község honlapján E honlap tömör és friss információkat szolgáltat a 14 romániai székely falut magába foglaló községről, mely Erdély keleti részében, Keresztúrszék szívében található a "szőke" patak, a Fehér-Nyikó mentén. A 14 kis település a történelem viharai ellenére még ma is őrzik azt a hamisíthatatlan székely jelleget, egyediséget, ami ezen falvak felbecsülhetetlen értékét jelenti a kultúrákat magába olvasztó, homogén társadalmakban. A kicsi székely házak ma is takarosak, festett galambbúgos székely kapuk fedeles üllőpadjai pihenőhelyet kínálnak, a ház előtti kiskertek ontják a virág illatát és a házlakók őrzik az évszázados hagyományokat.  A honlapot bebarangolva szembesülhetünk e helyek pontos földrajzi elhelyezkedésével, népességével, turisztikai látványosságaival, kultúrájával, tesvérkapcsolataival és mindazokkal a problémákkal amik ezeket a falvakat sújtják. *http://simenfalva.rural-portal.ro/
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 16. 15:29 | Sorszám: 457 |
|
*  A bálványosi szabadegyetem
2005-07-16
Három válság, a román kormányé, az Európai Unióé és a magyar-magyar viszonyé ad különös aktualitást a vasárnap Tusnádfürdőn kezdődő egyhetes bálványosi nyári szabadegyetem rendezvényeinek - mondta Németh Zsolt, a Fidesz külügyi kabinetjének vezetője Budapesten. A tusnádfürdői tábor programjai hozzájárulhatnak az erdélyi magyarság egységének erősödéséhez, valamint „Magyarország és Románia egymásra utaltságának tudatosításához" - emelte ki az ellenzéki politikus, a tábort szervező Kisebbségekért - Pro Minoritate Alapítvány egyik alapítója, az egyik külpolitikai előadó. A szabadegyetem állandó visszatérő vendégének számító Orbán Viktor, a Fidesz elnöke július 23-án tart előadást Tusnádfürdőn: az exkormányfő Matolcsy György volt gazdasági miniszter társaságában a „Magyarország jövője jövőre" című programban tart előadást. A tervek szerint Orbán Viktor kétoldalú megbeszélést is folytat majd Markó Bélával, az RMDSZ elnökével. A kettős állampolgárságról szóló tavaly decemberi népszavazás kudarca óta sajátos időszakot, válságot él meg a magyar-magyar viszony - fogalmazott Németh Zsolt. A fideszes képviselő kitért arra, hogy továbbra sem világos, lesznek-e októberben előrehozott választások Romániában, és ha igen, az milyen új helyzetet teremt a román belpolitikában, a román-magyar kapcsolatokban. A bálványosi szabadegyetemre, a román, a magyar és az uniós külpolitika kölcsönhatásairól szóló július 20-iki vitára várják Mihai Razvan Ungureanu külügyminisztert. Monica Macovei igazságügy-miniszter a romániai igazságszolgáltatási reformról tart a tervek szerint ugyanazon a napon előadást. Az EU-val összefüggésben Németh Zsolt elmondta, hogy az európai alkotmányos szerződés, valamint az uniós büdzsé körül kialakult helyzet a bővítési folyamatot, így Romániát is érinti, bár Bukarest már túl van a csatlakozási szerződés aláírásán az EU-val. „A Fidesz mindig is támogatta Románia uniós csatlakozását, mert az végső soron elősegítheti az erdélyi magyarság helyzetének javulását, az autonómia megvalósítását" Az autonómia témakörében felszólal majd Elisabeth Nauclér, a Finnországhoz tartozó Aland-szigetek kormányzója, valamint a dél-tiroli európai parlamenti képviselő, Michl Ebner. Az egyhetes szabadegyetem fontos témájának szánják, milyen módon tudják a jövőt befolyásolni a konzervatív, kereszténydemokrata, polgári erők. A rendezvényre meghívták Emil Constantinescu volt román államfőt, Adrian Severin volt külügyminisztert, az RMDSZ több vezető politikusát és miniszterét, Emil Boc-ot, a Demokrata Párt elnökét, Kolozsvár polgármesterét, Tőkés Lászlót, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, Kövér Lászlót, a Fidesz országos választmányának elnökét, Pelczné Gáll Ildikó és Varga Mihály Fidesz-alelnököt, Martonyi János volt külügyminisztert, Mikola István volt egészségügyi minisztert, fideszes európai parlamenti képviselőket és Smaranda Enachét, a Pro Europa Liga társelnökét. MTI, Duna TV *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 14. 21:22 | Sorszám: 456 |
*
 "Bálványos" Kárpátalján
2005-07-13 Az előző évekhez hasonlatosan idén is a festői szépségű Felsőszinevér adott otthont a Pro Minoritatae Alapítvány által szervezett kárpátaljai nyári egyetemnek. A találkozó méreteit tekintve ugyan túlzásnak tűnhet az egyik előadó megállapítása, miszerint a szinevéri találkozó az erdélyi bálványosival összemérhető intézménnyé vált, a szervezőknek mégis gratulálni illik.
Megérdemlik a gratulációt amiatt, hogy az erdélyivel össze nem vethető mostoha körülmények ellenére július 6. és 10. között immár a 13. találkozót sikerült megszervezniük, mint ahogyan amiatt is örömünket kell kifejeznünk, hogy idén először az ukrán kormányzat hivatalos képviselőinek előadásai is bekerültek a programba. Eredménynek számít már az is, hogy Viktor Baloga, a megyei állami közigazgatás elnöke, valamint Oleg Ribacsuk az európai integrációért felelős miniszterelnök-helyettes egyáltalán lemondhatták a részvételüket. Ők, ahogyan az nálunk is szokás, halaszthatatlan közfeladataikra hivatkozva maradtak távol. Eljött viszont Havasi Oleg, titulusa szerint a megyei közigazgatás elnökének első helyettese, aki a kormányzat adminisztrációs reformelképzeléseiről beszélt. "Közelíteni az embereket a hatalomhoz, a hatalmat pedig az emberekhez" : A gondolat kétségtelenül szép, még akkor is, ha mögötte a darabjaira széthullani akaró fiatal állam egyben tartásának szándéka és nem pedig az a nagyszabású felismerés áll, hogy 21. század és szovjet tanácsrendszer nem összeegyeztethető. Megnyugtató, hogy Havasi úr, talán, mert úgy vélhette, valami hasonló jár a szabadegyetem hallgatóinak fejében is, sietve leszögezte: "a benyújtott törvénytervezet nem Kárpátalja átszabásának szándékával készült". No, de mi lesz akkor a KMKSZ által hosszú-hosszú évek óta szorgalmazott és Juscsenkó elnök által is "garantált" Tisza melléki járás kialakításával?
A válasz: "A törvény elfogadása után lehet arról beszélni, hogy ez mennyire létjogosult". Talán mégiscsak van igazság Kovács Miklós, KMKSZ-elnök, az ukrán közállapotokat értékelő, elsőre kissé túlzónak ható megállapításában, amely szerint
[i]"Nincs olyan ukrán politikus, aki ne próbálná meg palimadárként átverni a másikat"?[i] Ha Ukrajnában egy aláírás valóban csak annyit jelent, (szintén Kovács Miklós szavaival), hogy aki azt lejegyezte írni tud, a KMKSZ helyzete a demokrácia keretei között sem lesz az eddigieknél nagyobb reményekre feljogosító. Pedig a reparáció, az alkotás, az új szellemiség Kárpátalján is helyet kér magának, főként azok után, hogy a terület felemelkedésére hivatott eddigi intézmények, amelynek kereteit a politika logikája, a bürokrácia, no meg a pénztelenség jelölte ki, rendre kudarcot vallottak. Nemhiába hangzott el Papcsák fideszes politikus előadásban, amennyiben Magyarországnak jövőre polgári kormánya lesz, a haszontalan, mindenféle geopoltikai és gazdasági realitást nélkülöző Kárpátok Euró Régiónak búcsút kellene mondani. Szerencsére a hétköznapok emberei nem sokat törődtek a politika mesterségesen megalkotott trendjeivel. Vinnai Győző a nyíregyházi főiskola tanára ezzel kapcsolatban arra mutatott rá, hogy az alulról szerveződő civil nonprofit szféra úttörő szerepet töltött be Magyarország és Kárpátalja kapcsolatában és olyan nagyszerű eredményeket produkált, mint a beregszászi főiskola. Ma a nem kedvező körülmények ellenére is, Kárpátalja területén Magyarország a legnagyobb befektető.
Németh Zsolt, a Fidesz külügyi kabinetjének vezetője a nemzetközi politikából fakadó veszélyekre hívta fel a figyelmet. Magyarország schengeni egyezményhez történő 2007-es csatlakozása Kárpátalja számára a teljes elszigetelődés veszélyét hordozza. És ez egyáltalán nem túlzás annak fényében, hogy a Kárpátalja Erdélytől, határátkelők hiányában már ma is el van zárva. A szomorú tények ellenére a jövő azonban mégiscsak biztató. Mind Magyarországon, mind pedig Ukrajnában az elkövetkező egy esztendő során választásokra kerül sor.
A nemzeti érdekeket az állami feladatok elé helyező magyarországi polgári kormány és a helyi megmérettetésből megerősödve kikerülő KMKSZ együttműködése új lendületet adhat a térség fejlődésének. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 11. 01:15 | Sorszám: 455 |
|
*  Zimándújfalu nagy napja Szombaton és vasárnap a Borostyán Egyesület első ízben szervezte meg a Zimándújfalusi napokat. A rendezvény legnagyobb érdeme, hogy a zimándújfalusi magyarság egy emberként állt a nemes ügy mellé, ráeszmélt az összefogásban rejlő hatalmas erőre. Szombaton délben az Ypsilon zenekar kíséretében magyar ruhás fiatalok hívogattak a főutcán a rendezvényre, amely ötpróbával indult: tuskócipelés; traktor hátulsó kerekének az átforgatása; rakott szekér elhúzása; pohár vízzel való egyensúlyozás, illetve súlyzók megtartása. Arató Ferenc, Bodó Márton és Nae Bogdan szerepeltek a legjobban. A kerékpárversenyt Antal György és Both Róbert nyerte, a gyermekeknél Ménesi Lorenzó, Kovács Márk és Zsidai Márk volt a sorrend. 
Kurila János és csapata 300 személyre főzte az ízletes bográcsos gulyást
(Andrásy-fotó) Szerveztek aszfaltrajz-versenyt, a kultúrotthonban délután a fiataloknak diszkót, a felnőtteknek este bált, amelyen az ALICE zenekar játszott. Vasárnap magyar népviseletbe öltözött fiatalok vonultak be a szentmisére. Ft. Sándor Balázs plébános köszöntötte a templomot megtöltő híveket, a vendégeket, illetve páter Bíró Antal ferences szerzetest. Bakó Ágnes Papváry Elemér Hitvallás című versét szavalta, az arad-ségai ifjúsági kórus énekelt. Ebéd után a zsúfolásig megtelt kultúrotthonban megtartott ünnepi előadást – nem kis meglepetésre – a négy nap alatt Horga Mónika és Almási Tünde által betanított helybeli tánccsoport nyitotta meg. Felléptek az arad-ségai műkedvelő csoport, a helybeli iskolások, a kisperegi Rózsa és a pécskai Búzavirág népi táncegyüttes. Délután a postakertben felállított sátrak, büfék mellett vérbeli népünnepély kerekedett: mérték a sört, sütötték a mititéjt, a 60 literes bográcsokban rotyogott a gulyás. Ménesi Melinda, a Borostyán Egyesület elnöknője elárulta: fokozott izgalommal kezdtek a szervezéshez, mivel a községi tanácstól egy lej támogatást nem kaptak. Szerencsére szép számmal került helybeli és aradi támogató – köszönet nekik. A szükség soha nem tapasztalt módon összefogta a helybelieket: összeadták a vendégek ellátásához szükséges élelmet, egy emberként dolgoztak az előkészületeken, a szülők minden táncosnak díszes mézeskalács szívet sütöttek. Az ugyancsak vasárnap megnyílt tájház előkészítésére önként jelentkeztek az emberek. Késő délután sörivó versenyt, lufiborotválást, nyúlfuttatást szerveztek. A kétnapos rendezvény késő este a tábortűz melletti nótázással zárult, maradandó emlékeket hagyva a több száz részvevőben, akik között ott volt héttagú delegáció élén Várkonyi Imre füzesgyarmati polgármester, Király András parlamenti képviselő, Horváth Levente alprefektus és Bognár Levente aradi alpolgármester is. Balta János *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 07. 14:38 | Sorszám: 454 |
|
*  Hol olvasható a SZENT ISTVÁN TERV?
http://www.bla.hu/professzorok/index.php?oldal=dl/szit-jun-18.pdf A terv 100 oldalnyi nagyságrendű, de tervezem közlését itt a Gondolán egyszerű szöveges formában, részletekben. A könyv hamarosan megjelenik nyomtatott formában is.
A beszerezhetőségről a Professzorok Batthyány Körének
honlapján adnak majd tájékoztatást. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 07. 05:55 | Sorszám: 452 |
|
*  EMI-tábor - Gyergyószentmiklós, augusztus 11-15. Először - de garantáltan nem utoljára - rendezi meg idén augusztusban a két testvérszervezet, az Erdélyi Magyar Ifjak és az Egyesült Magyar Ifjúság nemzeti táborát a gyergyói bércek között. Nem csak a környezet lesz lenyűgöző, hanem szándékaink szerint a program is! Lesz minden, amire egy magyar érzelmű ifjú(hölgy) csak vágyhat: érdekes történelmi előadások (Szent Korona, Trianon, párizsi békeszerződés), vita Erdély és a magyarság jövőjéről, íjászat, rovásírás, irodalom, borkóstoló, néptánc, tábortűz s még ezer minden. Eljön Tőkés László, Böjte Csaba, Koltay Gábor, Raffay Ernő. És persze a fergeteges koncertek: a Role, a Transylmania, a Romantikus Erőszak! Várunk hát szeretettel mindenkit, Erdélyből, (Csonka)Magyarországról, és bárhonnan, ahol csak nemzettársaink élnek. Töltsünk együtt négy felejthetetlen napot, és utána is "merjünk magyarok lenni"!
http://www.emitabor.hu/Hirek.htm *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 06. 14:41 | Sorszám: 451 |
|
* 
Orbán: Nem vettem részt taggyűléseken
Orbán Viktor cáfolta, hogy részt vett volna olyan taggyűlésen, amelyen bármely cég ügyei szóba kerültek.
A volt miniszterelnök a családja vagyonosodását vizsgáló parlamenti bizottság előtt hangsúlyozta: az Élet és Irodalomban megjelent dokumentumot soha nem látta, így arról nem tud beszélni sem, de a neki tulajdonított kijelentéseket nem mondta, mert ellentétesek felfogásával.
Senki nem játszott szerepet családom vagyonosodásában, s ehhez állami pénzek sem járultak hozzá - jelentette ki Orbán Viktor, a családja gazdagodását vizsgáló parlamenti bizottság ülésén. A volt miniszterelnök elmondta: két alkalommal kapott állami támogatást a Szárhegy dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft., amelynek résztulajdonosa volt felesége, Lévai Anikó. Az első támogatás Horn Gyula miniszterelnöksége idejére esett, a második esetben pedig a pályázat elbírálására az Orbán-kormány, majd a pénz folyosítására a Medgyessy-kormány idején került sor. Családja megtakarításaival kapcsolatban Orbán Viktor közölte: volt olyan év, amikor könyvet írt, és azért 18 millió forintot kapott. Orbán Viktor szerint a felesége senkinek nem adott olyan megbízást, hogy az illető a saját nevében Lévai Anikó számára vásároljon földet. A volt miniszterelnök előtt Mayer Arankát, Szász Attila, Orbán Viktor egykori üzlettársának feleségét hallgatták meg. Ő elmondta hogy, 2004 karácsonya után kereste fel az Élet és Irodalom szerkesztőségét, tette mindezt azért, mert a vagyonmegosztást nem sikerült három év óta megoldani férjével, így próbált meg a nyilvánosság elé kerülni. Azokat az iratokat, amelyeket az újság rendelkezésére bocsátott korábban, ellenőrizte, mivel az eredeti példányok voltak a kezében, ezeket fénymásolta férje irodájában. Kérdésekre válaszolva elmondta, hogy soha, senki nem kérdőjelezte meg ezek hitelességét. Hozzátette: taggyűlésen ő soha nem vett részt, csupán háziasszonyként töltött ott perceket, amíg bevitte az ott lévőknek a kávét, vagy akár a papírokat. Ezen kívül többször találkoztak az ügyben említett felek, elsősorban vacsoráztak, vagy ebédeltek, ám ezek nem voltak taggyűlések. Herényi Károly képviselő kérdésére elmondta, hogy amennyiben megegyezett volna férjével a válást illetően, soha nem hozta volna nyilvánosságra ezeket az iratokat. Az motiválta, hogy saját gyermekei érdekét képviselje. Mint ismert, ma hallgatta meg Orbán Viktort a volt miniszterelnök családjának állítólagos vagyongyarapodását vizsgáló bizottság. A Fidesz elnöke szerint ezzel egy olyan korai kampányeseményre kerül sor, amely „minőségi váltást jelenthet a politikai életben”, vagyis nem a valóságról fognak beszélgetni a résztvevők, hanem sárdobálás lesz. Éppen ezért Orbán keddi sajtótájékoztatóján „világos kiindulópontot” kívánt mutatni a közvéleménynek önmaga és családja vonatkozásában. A politikus egy állítólag a kancellárián készült, a lejáratását célzó dokumentum alapján vagyoni helyzetéről, politikai múltjáról és magánéletére vonatkozóan is nyilatkozott. Orbán Viktor kedden, rendkívüli sajtóértekezleten jelentette be, hogy családja 122 millió forintos vagyonnal rendelkezik, amiből 25 millió forint hitelfelvételből származik. Orbán Viktor közölte azt is, hogy kikérte a történeti levéltárból a rá vonatkozó dokumentumokat. Elmondta, katonasága idején, 1982-ben sikertelenül próbálták beszervezni, majd utána a rendszerváltásig megfigyelték. A rá vonatkozó levéltári dokumentumokat az interneten is olvashatóak. (Forrás: Magyar Rádió, MTI, MNO) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 02. 21:58 | Sorszám: 450 |
*
Háromszék: Nagy-Magyarország térképe a falubejáratoknál
2005-07-01
Több felső-háromszéki magyar település bejárati tábláján megjelent Nagy-Magyarország térképe. Információk szerint Bélafalva, Poján és Kézdiszentlélek bejáratánál minden táblára fel van ragasztva piros-fehér-zöld alapon az Erdélyt is magába foglaló Nagy-Magyarország térképe, melynek közepén egy nyomtatott H betűben a Magyarország felirat olvasható. László István, Kézdiszentlélek polgármestere híradónknak elmondta, nem tud a térkép létezéséről, azonban Jakab Edit Bélafalva polgármestere érdeklődésemre megerősítette, a lehúzós kép igenis ott található a falu bejáratát jelző kétnyelvű táblán. Jakab Edit úgy tudja, több háromszéki település táblájára is felragasztották a térképet. A falu névtáblája a polgármesteri hivatal vagyonát képezi, azonban a polgármester asszony nyilatkozata szerint az ismeretlenek által elhelyezett Nagy-Magyarország térképet nem távolítják el. Az ügyet a megyei önkormányzat vezetőségével jövő szerdán a polgármesterek szokásos heti találkozóján ismertetik, hogy a további lépésekről a hatóságok jelenlétében döntsenek. Nagy Zsuzsanna
http://www.geocities.com/gobevilag/harch0507.htm#hir070106
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. július 01. 22:24 | Sorszám: 448 |
*
 [b]Régióegyesítés a cívisvárosban - az EU-n kívül - az EU-val együtt[b] 2005-07-01 A közelmúltban Debrecenben került sor arra a találkozóra, amelyen a Partium (a Részek) régiójának polgármesterei találkoztak, s aláírták azt a - Debreceni Polgármesteri Hivatal által kezdeményezett - szándéknyilatkozatot, miszerint megalakítják a Városok, Falvak Szövetsége egyesületet.
 Azzal a céllal, hogy újraegyesítsék a kulturális régiót. (A rendezvényről előző számunkban írtunk.) A fórumot követően Kósa Lajos, Debrecen polgármestere, Turi Gábor alpolgármester és Gulyás Gábor, a Debrecen 2010 Programiroda irodavezetője tartott sajtótájékoztatót. Ezen elhangzott, hogy Debrecent múltja, öröksége, az európai és a magyar történelemben, az említett régióban játszott szerepe arra predesztinálja, hogy Európa egyik kulturális központjává - Európa kulturális fővárosává váljon. (Erre a címre Debrecen mellett Budapest, Eger, Pécs, Győr, Miskolc és Sopron is pályázik.) Kósa Lajos elmondta, hogy az elképzelt régió azt a településhálózatot foglalná magába, amely a valamikori kollégiumi partikula-rendszer létezése okán történelmében, hagyományaiban, oktatásában szorosan kötődik Debrecenhez. - A Városok, falvak szövetsége megalakításának kettős célja van, mondta a polgármester. - Az egyik az Európai Unió kulturális fővárosa pályázathoz kapcsolódik. Ennek lényege: Debrecen nem önmagában szeretné ezt a címet viselni, illetve az ezzel a címmel járó feladatokat megoldani, illetve az előnyöket élvezni, hanem ezzel a térséggel. Így tudnák az Európai Unió ide irányuló figyelmét felkeltve szervezni, segíteni a kulturális és egyéb eseményeket a régióban. A másik célról szólva Kósa Lajos elmondta, hogy az EU-val el kell ismertetni: ennek a régiónak különleges jellemzői vannak. S olyan nemzetrészek maradnak ki a kötelékből (lásd pl.a kárpátaljai magyarság), amelyek egyébként mind történelmileg, mind kulturálisan szorosan együvé tartoznak. Az Európai Unió egyébként ismeri a kulturális régió fogalmat (Trieszt központú eurorégió), ami egy nagyon speciális regionális szerveződés az Unióban. Az az előnye, hogy közvetlenül tud pályázni bizonyos fejlesztésekre. - Tulajdonképpen azt szeretnénk elérni, hogy az a perifériális helyzet, ami az ebben a szövetségben résztvevő településeket jellemzi, múljon el. Ugyanis a szövetséghez csatlakozó települések a saját országukban mind perifériális elhelyezkedésűek. Nagyvárad, Szatmár, Bihar - Románia nyugati vége. Kárpátalja meg Ukrajna nyugati világvége, abszolút perifériája Ukrajnának. De Kelet-Szlovákia azon települései, melyek ebben a szövetségben részt vesznek - szlovák szempontból esnek az ország perifériájára. Hajdú-Bihar megye meg Magyarország keleti perifériája. Ez pedig hátrányt jelent az adott országokban a nemzeti fejlesztési forrásokért való versenyben. De ha kihasználjuk a közös történelmi-kulturális-gazdasági kapcsolatainkat és örökségünket, egy speciális régiót alkotva az Európai Unióban, valamilyen fontosságra, különlegességre tudunk szert tenni, ami előnyt jelenthet ennek a szövetségnek. Debrecen szeretne a kovásza lenni egy ilyen regionális együttműködésnek, s ez nem csak lehetőséget, de felelősséget is jelent számunkra - mondta a polgármester. Szlovákia és Magyarország már EU-tag, Románia a közeljövőben valószínűleg szintén felvételt nyer, de Ukrajna - így Kárpátalja is - feltehetően még hosszabb ideig az Európai Unión kívül reked. Számunkra milyen együttműködésre adna lehetőséget ez a szövetség? - hangzott a kérdés. Kósa Lajos polgármester válaszában hangsúlyozta: az Európai Unióval el kell fogadtatni, hogy Európának - a történelmi furcsaságok miatt - ez egy olyan speciális vidéke, ahol számos olyan unión kívül eső település van, amelyek identitássukkal az európai uniós tagállamokhoz kötődnek. És itt nemcsak a magyarokat kell megemlíteni, hisz Kárpátalján román és szlovák kötődésű települések is vannak. Így akár magyarországi, szlovákiai, romániai összefogással lehetne azért küzdeni, hogy az EU fogadja el ezt a kulturális régiót. És hát Kárpátalja mindenféle vonatkozásban Európa közepe... Így a kulturális programokban - például várjátékok fesztiválja, színházak találkozója stb. - aktív szerepet vállalhat.
 A szervezők továbbra is várják azon kárpátaljai települések jelentkezését, amelyek részt kívánnak venni a szerveződő kulturális régió munkájában, életében. Kovács Erzsébet *
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 30. 15:53 | Sorszám: 446 |
|
*  SZÉKELYFÖLD
IX. évfolyam
2005. Június  *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 29. 00:11 | Sorszám: 445 |
*
2005-06-27
Nagyvárad: békés tüntetés a sportpályáért
"Tiltakozunk a vallási és nemzetiségi megkülönböztetés ellen!"
"Az igazság ideát van!"
"A magyar református gyereknek is joga van sportolni!"
Ilyen és ehhez hasonló táblákat emelt a magasba az a mintegy 400 tüntető, akik a Lórántffy Zsuzsanna református gimnázium sportpályáját követelték vissza ma délután Nagyváradon. A délután 3 órakor kezdődött békés, figyelemfelhívő megmozduláson a csendőrség nagy erőkkel volt jelen. A mintegy 200 rendfenntartó egész idő alatt körbezárta a helyszínt és a tüntetőket. A nagyváradi önkormányzat fél éve az ortodox egyháznak játszotta át a református gimnázium sportpályáját. A tanácsosok utólag azzal védekeztek, hogy nem tudták milyen területről szavaztak. A Királyhágó-melléki Református Egyházkerület tiltakozó jegyzékét Tőkés László és munkatársai átadták a Bihar megyei kormánybiztos helyettesének, melyben az ügy tisztázását követelik. 
***
Az RMDSZ-re sem számíthatnak A Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumtól elorzott sportpályája körüli vita már jó ideje folyik. Néhány napja a Sfânta Treime román ortodox egyház fakereszteket helyezett el a területen. Tőkés László kijelentette: Ha a református egyházkerületnek nem sikerül visszaszereznie a jogtalan tanácsi határozattal elvett sportpályát, veszélybe kerül a gimnázium működése. A telek rendeltetésének megváltoztatása súlyos csapás a romániai felekezeti oktatásra. Szilágyi Zsolt, a Magyar Polgári Szövetség országos választmányának elnöke szerint etnikai és vallási alapú diszkriminációról van szó, ugyanis amíg az iskolában román nemzetiségű ortodox diákok tanultak, sem a polgármesteri hivatal, sem az ortodox egyház nem vonta kétségbe a sportpálya létjogosultságát. A sportpálya ügyében kivizsgálást kérnek arról, hogy történt-e politikai korrupció azon a tanácsülésen, amely megszavazta a területfosztást. Egy új tanácsi határozat megoldaná a kérdést. Még az új tanév előtt rendezni kell az ügyet, ellenkező esetben az oktatási minisztérium bevonja a református gimnázium működési engedélyét. A püspök összefogásra szólította fel a nagyváradi magyar közösséget, mint mondta, az egyházak elleni támadás, felekezeti hovatartozástól függetlenül, az egész közösségre irányul. A református egyház Kincses Elődöt és Kolozsi Árpádot kérte fel a jogi képviseletre. A keresetet már benyújtották a közigazgatási bíróságon. Úgy tűnik, a hatóságok hallgatólagosan az ortodox egyház térfoglalását támogatják. Ilie Bolojan prefektus több mint 3 hónapja támogatásáról biztosította a püspökséget, de azóta sem történt lépés az ügyben.
Még a magyar érdekképviselet részéről sem számíthatnak segítségre. Az RMDSZ Bihar megyei szervezete azt állítja, hogy a református egyház részéről szerződésszegés történt. A telek soha nem volt a református egyház birtokában. 1995-ben használatba kapta a helyi önkormányzattól az akkor még a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium épületében működő Andrei Saguna Szakközépiskola. 2002-ben, amikor a református egyház visszakapta az épületet, szerződésben szögezték le, hogy a sportpályát azzal a feltétellel használhatja, hogy másfél éven belül hasonló pályát épít az Andrei Saguna Szakközépiskola sámára.
Tőkés László szerint a szerződésben nem szerepel olyan kitétel, hogy amennyiben nem építik fel a sportpályát, a református egyház elveszíti a területet.
A Transindex úgy tudja, Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke nem cáfolta meg a hírt, miszerint az RMDSZ-es tanácsosok nem tudták, mire szavaznak, amikor a helyi tanács az ortodox egyháznak adományozta a területet. A téma az utolsó pillanatban került be a napirendi pontok közé, s nem volt világos, hogy a Református Gimnázium sportpályájáról van szó. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 28. 13:34 | Sorszám: 444 |
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 28. 13:30 | Sorszám: 443 |
|
* [/img]http://www.uh.ro/index_files/top_files/top-03.jpg[/img]
Huszárok seregszemléje Székelyudvarhelyen
Látványos, hangulatos parádénak lehetett részese az a pár száz érdeklõdõ, akik kibírva a kissé hosszúra nyúlt várakozást és a nagy meleget, tegnap a Patkóban megtekintették az erdélyi hagyományõrzõ huszárezredek elsõ seregszemléjét.
A rendezvényen mintegy negyven, öt különbözõ csapatot képviselõ huszár vonult fel, vastapsot váltva ki az összegyűlt nézőseregbõl. A rendezvényen Udvarhelyen kívül Gyergyószentmiklós, Marossárpatak, Székesfehérvár és Buda huszárcsapatai képviseltették magukat. A huszárok a templomból érkeztek a térre, ahol a déli szentmisén strázsáltak, az udvarhelyi székely huszárezred zászlajának megszentelése itt kezdõdött el.  Ez a ceremónia a Márton Áron téren, másként a Patkóban fejezõdött be, ahol a város címerével ékesített új zászlót megáldotta Kovács Sándor fõesperes, aki beszédében 2000-re, udvarhelyiek vatikáni zarándoklatára emlékeztetett. II. János Pál jobbján két magyar huszár állt vigyázba, s a pápa tudta, hogy kicsodák és mit jelentenek õk. „Mai fiataljaink vajon tudják-e, kik a magyar huszárok? Mert a huszárt nem a szép ruhája teszi huszárrá, hanem a kitartás, a jellem, az erõs hit” – fogalmazott a fõesperes. Kovács Sándor az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében három szeget vert be az udvarhelyi zászló rúdjába, egyet-egyet Szász Jenõ a város nevében, Györffy Árpád csapatvezetõ és egy közlegény a legénység nevében. Kolumbán Imola, a Hagyományõrzõ Székely Huszárezred Egyesület elnöke, zászlóanya, díszszalagot kötött a zászlóra, amelyre felkerült a pápai zászló szalagja is. Kilenc udvarhelyi, frissen beavatott, sötétkék egyenruhát és fekete csákót viselõ huszár a zászlóra és alkotmányukra esküdött fel. „Esküszöm, hogy a magyar birodalom zászlajához, a királysághoz hû maradok” – harsant fel a történelmi hûséget megőrző eskü szövege. Az ünnepség végén Kolumbán Imola a huszárezred létrejöttét támogatók hosszú sorának köszönte meg a hozzájárulást, kiemelve egyesületük fõ támogatóját, a csíkszeredai Polgár-Társ Alapítványt. „Mindenkinek megköszönöm, akinek egyszerre dobog a szíve a miénkkel, nagy dolog ez, hogy városunknak huszárcsapata van” – mondta a zászlósanya, aki köszönetet mondott az udvarhelyszéki magánvállalkozók egyesületének, amelynek tagjai szintén teljes pompában, díszmagyarban ünnepeltek együtt a huszárokkal. A rendezvény a magyar és a székely himnusz eléneklésével, majd koszorúzással végzõdött, a huszárok virágkoszorút helyeztek el a Vasszékelynél, az Emlékezés Parkjában Bem apó szobránál és a Sétatéren az Erkof-lánynál, amelynek felavatása alkalmából született meg elõször a huszárezred „hivatalosításának” ötlete. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 26. 19:41 | Sorszám: 442 |
|
*  Wass Albert szoboravatás Solymáron
2005-06-26
Felavatták hazánk második köztéri Wass Albert szobrát. Az erdélyi író bronzból megformált alakját Solymáron közadakozásból állíttatták a helyiek. Hogy ez a szobor elkészült, abban nagy szerepe volt annak, hogy a Fővárosi Közgyűlés néhány éve úgy döntött, Budapesten nem állhat szobra az erdélyi írónak. Solymáron civil szervezetek, magánszemélyek adakozásából összegyűlt, mintegy kétmillió forintból emeltek szobrot a helyiek az 1998-ban elhunyt írónak. - Akit szülőföldjén halálra ítélnek, akit hazájában ötven éven keresztül elhallgatnak, és aki mégis a világ magyarságának szemében az egyik meghatározó alkotója volt a kisebbségi magyar sorsnak, a hazaszeretet írója – mondta a szoboravatón Pokorni Zoltán a Fidesz-MPSZ alelnöke. A szobor hű mása annak az Erdélyben egyetlen köztéren álló Wass-szobornak, amely Székelyudvarhelyen áll, és amely a solymárihoz hasonlóan Blaskó János képzőművész keze munkája. Duna TV
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 23. 23:48 | Sorszám: 441 |
*
Hét nap SZABADKA 2005.06.22Magyarok Az elmúlt ezer esztendőben mondtak rólunk jót is, rosszat is. Mondtunk mi magunkról jót is meg rosszat is. (Egymásról inkább csak rosszat.) Rettegtek tőlünk, tiszteltek bennünket, gyűlöltek-gyűlölnek minket. (Senki sem annyira, mint ahogy mi egymást.) Herder még azt is kilátásba helyezte, hogy egyszer csak eltűnünk a föld színéről, kihalunk egészen, mint az avarok. Albert Camus meg rajongva azt írta rólunk: ,,A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét... A leigázott, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.'' (S lám, mégis hogy megbüntettek, megaláztak, kisemmiztek bennünket, -hogy szerteszabdaltak!) Magyarok. Van köztünk ilyen is, olyan is. Nagyszerű is, meg gaz is, meg semmilyen is. (A legtöbben persze azt gondoljuk magunkról, hogy abba az első kategóriába tartozunk.) Az összetartás nem a legfőbb ismertetőjelünk, azt már most a kezdet kezdetén megállapíthatjuk.) 2004. december 5-e óta úgy gondoljuk, hogy mi határon túli magyarok különbek vagyunk, mint anyaországi nemzettársaink nagy többsége. Talán joggal gondoljuk így. Talán. (Hogyan is mondja a költő?: "Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ma már a Végeken dobog." No de milyenek vagyunk mi határon túli magyarok? Van köztünk ilyen is, olyan is. Nagyszerű is, meg gaz is, meg semmilyen is. 1920. június 4-e óta úgy gondoljuk, hogy különbek vagyunk, mint a bennünket bekebelezők legtöbbike. Itt is, ott is, meg amott is. Talán joggal gondoljuk így. Talán. Mert mi, velük ellentétben, soha nem akartuk őket megölni, elüldözni, fizikailag, lelkileg bántalmazni; elnyomni, kisemmizni, elpusztítani... És akkor milyenek vagyunk mi délvidéki magyarok? (Jugómagyarok - emlékszünk még?) Van köztünk ilyen is, olyan is. Nagyszerű is, meg gaz is, meg semmilyen is. Az összetartás nem a legfőbb ismertetőjelünk. A széthúzás, az egymásra acsarkodás, a kárörvendés annál inkább. (A végveszélyben levők önpusztító ostobasága, a dögöljön meg a testvér tehene gyilkos szindrómája.) Most, hogy államilag kitervelt, összehangolt támadáshullám zúdult a délvidéki magyarság legnagyobb támogatottságot élvező, legéletképesebb pártjára és annak vezetőire, a világ minden tájékáról érkeznek az együtt érző kézszorítások, bátorítások, kiállások. Magyaroktól és nem magyaroktól. Testületektől, parlamenti képviselőktől, egyszerű emberektől. Odakinn mindenki pontosan tudja, mire megy ki a játék. Idebenn pedig... Idebenn is mindenki pontosan tudja, mire megy ki a játék. És mégis, mégis... Elégedett somolygások, kéjes kézdörzsölések, a támadásokkal egyetértő, sőt buzdító pártközlemények, a támadások kitervelőivel és végrehajtóival való cinkos összekacsintások-összeborulások. Bosszúra szomjas senkijancsik örömujjongása az újságok szemeteskosár-rovatában. Végre megdöglik a testvér tehene (is)! Magyar magyarnak farkasa. Bekebelezőink, elnyomóink, kisemmizőink pedig elégedetten mosolyognak. A politikus, az politikus - még ha hangyányi is -, mit várhat tőle az ember. Ám jön egy délvidéki magyar újságíró - karakán, köztiszteletnek örvendő -, számítógépet ragad, és levelet ír az Európai Parlament magyar képviselőjének, baráti hangon óva inti. Ne védje már ilyen vehemenciával a délvidéki magyarság leghatékonyabb szervezetét és annak nagy tekintélyű vezetőjét, nem lesz ennek jó vége. Még majd nem sikerül a cselszövés, még majd nem zilálják szét, még majd nem csukják be, még majd a megmaradásunk ellen ügyködők nem vihetik véghez galád tervüket... Egyik nagy költőnk mondotta még a kilencvenes évek elején: ha egy zsidó embernek a lábára lépnek a világ bármely szegletében, a tel-avivi központban azonnal összeülnek, s megtárgyalják, miként védhetik meg, hogyan siethetnek a segítségére. Anélkül, hogy hosszasan latolgatnák: vajon jogtalan volt-e a lábra lépés vagy pedig nagyon is jogos. Tanulhatnánk tőlük, mi magyarok - tette hozzá a költő. Mi meg, lám... Magyar magyarnak farkasa.
Magyarok. Délvidéki magyarok. Az összetartás nem a legfőbb ismertetőjelünk. A széthúzás, az egymásra acsarkodás, a kárörvendés annál inkább. A végveszélyben levők önpusztító ostobasága, a dögöljön meg a testvér tehene gyilkos szindrómája. Persze, azért idebenn sem mindenki ilyen. Itthonról is tucatszám jönnek az együtt érző, támogató, bátorító e-mailek, levelek, telefonhívások. Fölidézése mindannak, amikor a VMSZ és vezetői határozottan kiálltak a délvidéki magyarság ügye vagy annak egyes bajba jutott tagjai mellett. Napilapunk körkérdésére, hogy ,,mi a véleménye az utóbbi napokban-hetekben zajló kihallgatásokról és előzetes letartóztatásokról, amelyek többnyire magyar nemzetiségűeket, köztük politikusokat és pártvezetőket érintenek'', a megkérdezettek 65 százaléka úgy válaszolt, hogy ,,az események hátterében a vajdasági magyarság elleni kampány áll.''
A délvidéki magyarok nagy többsége nem hülye és nem gazember. Most is pontosan tudja, hogy mire megy ki a játék. És a senkijancsikkal, a törpe politikusocskákkal és buzgó szekértolóikkal ellentétben tisztességesen reagál.
Ez vigasztalja az embert. DUDÁS Károly *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 23. 23:33 | Sorszám: 440 |
|
* 
Újabb egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról döntöttek
2005-06-23
Ma, június 23-án a Restitúciós Bizottság tagjai több magyar történelmi egyházi ingatlan visszaszolgáltatásáról döntöttek. A bizottság alelnöke, Markó Attila államtitkár közölte, hogy 19 egyházi ingatlanról született elvi döntés.
A bizottság döntése szerint a Királyhágó-melléki Református Egyházkerületnek 2 ingatlan, az Erdélyi Református Egyházkerületnek 3, a Temesvári Római Katolikus Püspökségnek 11, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökségnek 1, valamint a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek 2 ingatlant adnak vissza, közülük az egyik legfontosabb az aradi Csiky Gergely Gimnázium épületének visszaszolgáltatása a Temesvári Római Katolikus Püspökségnek. Szintén ma született végleges határozat a történelmi egyházak 11 elkobzott ingatlanának visszaszolgáltatásáról. A Királyhágó-melléki Református Egyházkerület 1, az Erdélyi Református Egyházkerület 6, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség 1, a Temesvári Római Katolikus Püspökség 1, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség 2 ingatlanát szolgáltatják vissza. RMDSZ Tájékoztató *
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 19. 22:48 | Sorszám: 438 |
*
Budapesti önkormányzati „kirendeltség" Torockón
2005-06-18
Forrás: Szabadság, Kolozsvár
Vendégházat avatott Steiner Pál, Budapest V. kerületének főpolgármestere pénteken Torockón. A múlt századi épületet, amely teljesen romos állapotban került a tulajdonukba, a budapesti önkormányzat erdélyi falumentő programjának keretében vásárolta meg, és állíttatta helyre. A kolozsvári Transsylvania Trust Alapítvány által felújít ott épület újabb ékkő a műemlékértékű, sajátos torockói építési stílusjegyeket őrző házak sorában.  Budapest Belváros-Lipótváros önkormányzata csaknem egy évtizede indította falumentő programjait a két testvértelepülésen, az aranyosszéki Torockón és a székelyföldi Énlakán. Az V. kerület önkormányzata 1996-ban döntött úgy: jelentős anyagi támogatással kíván hozzájárulni a két erdélyi település építészeti hagyatékának megmentéséhez, megőrzéséhez. A testület hathatós anyagi segítséget nyújtott a felújítási munkálatokban, és évente átlagban 140 torockói ingatlan tulajdonosának juttat karbantartási támogatást (évente egy átlagbér értékét) azzal a feltétellel, hogy a házak építési és utcaképi elemeit nem változtatják meg, s ha módosítanak azelőtt kikérik a szakértők váleményét. Elsősorban ennek a segítségnek köszönhető, hogy Torockó népi építészeti öröksége épségben megmaradhatott. Nem is csoda, ha a torockói értékvédő programra felfigyeltek külföldön is, ezt 1999-ben Európa Nostra-díjjal jutalmazták. – Csaknem tízéves mély, baráti együttműködés eredménye ez a mai házavató is – emelte ki beszédében Steiner Pál. A polgármester szerint e program sikere jó példája a magyar–magyar, magyar–nem magyar összefogásnak ebben a térségben. Úgy vélekedett: a budapesti önkormányzati segítséggel nem csak a torockói műemlék-együttest alkotó házakat sikerült az enyészettől megmenteni. Ezáltal új lehetőségek nyíltak a falubeliek előtt, hiszen növekedett a település idegenforgalmi vonzereje, a faluturizmus felpezsdülése pedig megélhetést biztosít sokak számára. Szép Gyula, az RMDSZ művelődési főosztályának vezetője a szövetség nevében köszönte meg a budapestiek törődését, anyagi segítségét. Szabó Bálint, a Transsylvania Trust Alapítvány elnöke úgy vélekedett: Torockó a legjobb példa arra, mit is jelent a hatékony anyaországi segítség, amely a legalkalmasabb pillanatban jött, hiszen a helyi közösség nem tudta vállalni a felújítási, karbantartási munkálatok anyagi fedezetét. Az viszont most már nagyrészt a helyieken múlik, vigyáznak-e arra, hogy ez a csoda valóban megmaradjon. Az eseményen jelen volt dr. Román András is Budapestről, akiben ennek az erdélyi faluvédő programnak a megálmodóját tisztelhetjük. Elmondta: e program nélkül az a szépség, ami elődeinktől maradt ránk, elpusztult volna. Jó, hogy a torockóiak is rájöttek, milyen értéknek a birtokosai, hogy tudatosult bennünk, Európa egyik legszebb településének lakói, és hogy ezt a kincset meg kell őrizni. Reményének adott hangot, hogy a román kormány, az RMDSZ mindent megtesz azért, hogy Torockó a világörökség részévé váljon. A házavatón jelen volt Ludányi-Horváth Attila kolozsvári magyar konzul. Nem hiányoztak a helyi, illetve a megyei hivatalosságok sem: a vendégeket Veres Rudolf polgármester fogadta, köztük Kocsis Krisztiánt, Nagyenyed alpolgármesterét, Mircea Negru kerületi rendőrparancsnokot, illetve Florin Margineant, a Fehér Megyei Tanács alelnökét, aki rövid beszéddel köszöntötte a magyar vendégeket. Elmondta: Torockó kiemelt helyen szerepel a megye turisztikai fejlesztési elképzeléseiben. Hogy terveik komolyságát bizonyítsa, kijelentette: hamarosan megkezdődik a Torockó–Nagyenyed (gyakorlatilag járhatatlan) útszakasz javítása, az erre szánt pályázati pénzt már megszerezték. A másik testvértelepülés, a székelyföldi Énlaka is népes küldöttséggel képviseltetette magát Hajdó István gyergyói főesperes, Dézsi Zoltán, Hargita megyei alprefektus, és Garda Dezső Hargita megyei képviselő, személyében. Délután Budapest Belváros-Lipótváros önkormányzata és a Transsylvania Trust közösen létrehozott, és Zsakó Istvánról, egykori torockói bíróról, nemzetőrszázadosról, a helyi unitárius közösség gondnokáról elnevezett díjakat osztottak. Ebben a kitüntetésben azok részesülhettek, akik az elmúlt évek során kitűntek a tulajdonukban lévő épület karbantartásában, helyreállításában. A díjazottak: Botár Simon és családja, Májay Cecilia és Fehér Csilla, valamint Pető Tünde és Károly. Az ünnepséget a Bogáncs népi táncegyüttes fellépése tette színesebbé.
http://www.hhrf.org/szabadsag/uj/ *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 19. 08:16 | Sorszám: 437 |
*
Mádl Ferenc Zilahon
2005-06-18 18:57
A történelmi regionalizmus új szerepet kaphat napjainkban a határmenti együttműködési formákban, segítve a Magyarországi és a szomszédos országokban élő magyarság gazdasági és kulturális integrációját - hangúlyozta Mádl Ferenc köztársasági elnök szombaton Zilahon, a romániai magyar közösségeknél tett kétnapos búcsúlátogatása második napján. A Partium a történelemben "kompországrész" volt - utalt Ady Endre szavaira, aki Magyarországot Kelet és Nyugat között kallódó kompországnak nevezte. "Azt várjuk, hogy ez az egykori határvidék ne elválasszon, hanem összekössön kultúrákat, gazdaságokat" - mondta beszédében. Mádl Ferenc Zilahon a református Nagytemplomban fővédnökként szólalt fel a Szilágyság - Arccal Európa felé konferencia, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület és a Polgári Magyarországért Alapítvány közös rendezvényének keretében. A Nagytemplomban szintén felszólalt Matolcsy György volt gazdasági miniszter, a Polgári Magyarországért Alapítvány kuratóriumának elnöke. Ahhoz, hogy a szűkebb régió, de Magyarország és a Kárpát-medence egésze számára a XXI. század a siker évszázada legyen, olyan fogódzókat kell találni, mint a nemzet egysége, az autonómia, a család, a hit és a munka. Szilágyság és a Partium számára a gazdasági fellendülésben fogódzó lehet még különösen a turizmus - mondta Matolcsy György. Mádl Ferenc köztársasági elnök Szatmárnémetiből érkezett Zilahra. Szatmárnémetiben helyi és megyei állami és önkormányzati vezetőkkel tárgyalt, szombaton pedig találkozott Schönberger Jenő római katolikus püspökkel. A köztársasági elnök Zilahról Szilágysomlyóra, Szilágy megye második legnagyobb településérre, onnan pedig Érmihályfalvára látogat. MTI - fideszfrakcio.hu *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 17. 19:32 | Sorszám: 431 |
|
*  Elballagtak az utolsó román osztályok a Bolyai Farkas Líceumból
2005.június 16.
Nem tudom, hogy milyen gondolatokkal ballagtak ki az iskolából szerdán, június 15-én az utolsó román tannyelvű osztályok tagjai a Bolyai Farkas Líceumból, a volt Marosvásárhelyi Református Kollégiumból. Félő, hogy nem tett jót a tanulók és román ajkú tanárok lelkivilágának az, hogy az utolsó iskolai évben mindössze 71-en maradtak, szemben a 251 magyar diákkal. Feltételezem: nem a nemzeti tolerancia az a fő érzelem, mely betöltötte lelküket a ballagás, az utolsó iskolai kicsengetés napján. Ám a történelmi igazságtétel nevében a marosvásárhelyi magyarságnak, a református egyháznak joga van ahhoz, hogy magyarnak és részben reformátusnak tudja azt az iskolát, ahol több mint négyszáz éves fennállása idején számos nemzedéknyi magyar ifjú sajátította el a tudást, erkölcsöt. Tehát idén 322 maturandus hagyja el a skóla hatalmas épületét, mely mentsvárként fogta körül őket. Bár falai közé több éve betolakodott a politikai felhangoktól sem mentes polémia, mégis biztonságban érezhették magukat. A 2004-2005-ös tanévben a három osztályból álló román tagozat ezennel megszûnt létezni. Izmosodik a középiskolával egyazon épületben működô Református Kollégium. Ennek keretében az idén 2 osztályban, már 55-en végeztek. Bálint István líceum-igazgató, Székely Emese kollégiumi igazgató és sokan mások elmondták szokásos jókívánságaikat. A virág sokkal kevesebb volt, mint az én időmben, a hatvanas években, amikor ballagásom napján lakásunkban félig telt a fürdőkád a szebbnél szebb csokrokkal. Ám most piacgazdaságban élünk, ami nálunk egyelőre azt jelenti, hogy a piac diktál, mi meg lapos pénztárcánkhoz igazítjuk vágyainkat, ajándékozó kedvünket. Ám a jó szó még mindig semmibe sem kerül, kívánjuk tehát mi is, hogy az érettségizők minden álmaikat valóra válthassák! Máthé Éva
Romániai Magyar Szó *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 14. 23:39 | Sorszám: 430 |
|
Kérem Root of all Evil-t a 420-as törlésére. A széles kép elrontja az oldalszélességet.
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 14. 23:28 | Sorszám: 429 |
*
 Gyurcsányi tudományos kismagyar nemzettudata az MSZP.HU-n:[b] #8210 Csőrmester 2005. jún. 14. 17:53
Anna kedves! Az ember nem születik magyarnak, németnek, románnak. Az ember embernek születik. Hogy milyen lesz a kialakult személyisége, az a szocializációtól függ. Az azonos körben szocializálódottak, egymáshoz hasonló személyiségi jeleket vesznek fel és az alapján alakul ki személyiségük. A Romániában szocializálódottak és a Magyarországon szocializálódottak között lényeges eltérések vannak. Ez nem függ a származástól. [b]Egy erdélyi magyar a szocializáció miatt, ami egyértelműen a személyiség kialakulásának legfontosabb eszköze, sokkal inkább tekinthető románnak, mint magyarnak. Származása magyar lesz ugyan, mert valkamelyik őse az volt, de ettől még elsősorban román állampolgár és román mentalitáshoz és környezethez szocializálódott személy. Távoli rokonunk csupán, de nem azonos még véletlenül sem velünk. Előzmény: 8205
http://www.mszp.hu/index.php?gcPage=public/forum/listaTemakorok#5329
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 09. 19:07 | Sorszám: 427 |
*
Szobordöntő Trianon Kolozsváron
Mindannyian tudjuk, mit jelent Trianon, hiszen az országvesztés okai, lefolyása az agyunkban, következménye pedig a szívünkben ég, ezért nem ennek elmesélésével emlékezünk országunk megcsonkítására, hangzott el a kolozsvári Trianon-megemlékezésen. A kincses város egyetlenegy rendezvényét az Erdélyi Magyar Ifjak szervezte a Protestáns Teológia épületében. A fiatalok Fodor András gyűjtő képeslapjait állították ki, melyek olyan, a történelmi Magyarország területén található egykori emlékművekről készültek, melyeket a megszállás ideje alatt, illetve a diktátum aláírása óta pusztítottak el az utódállamok. Jóllehet a helyi napilap bojkottálni próbálta a megemlékezést azzal, hogy nem volt hajlandó leközölni az EMI felhívását, mintegy hatvan ember volt kíváncsi a kiállításra és a meghívott előadók, művészek műsorára. Murádin Jenő művészettörténész, Szakács János szakértő és Magyari Levente előadásai közben Gali Teréz előadóművész és Boér Ferenc színművész korabeli költők verseivel idézte fel Magyarország keresztre feszítésének fájdalmát, egyszersmind megtekinthető volt a mintegy nyolcvan kiállított képeslap, jelképesen emlékeztetve az országrombolásra és a magyar értékek tervszerű pusztítására. A megemlékezés végén a jelenlevők levonultak a Teológia udvarára, és gyertyát gyújtottak az ott álló harangnál „azért, ami 1920. június 4-én történt, és azért, ami azóta, nyolcvanöt év alatt történhetett volna, de nem történhetett meg, éppen 1920. június 4. miatt.” Gali Teréz még egyszer utoljára gitárral és énekszóval békítette a szíveket, majd az emlékezők békében hazatértek, miközben zúgott a Teológia harangja, akárcsak az ezeréves Magyarországon nyolcvanöt évvel ezelőtt, a magyarok országának szétrablása napján. Bagoly Zsolt *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 09. 18:42 | Sorszám: 426 |
*
Magyarország emlékezik
Trianon sem örök[/b[]
Elhülyítették a népet. Semmit sem tudnak Trianonról! – mondja egy idős hölgy a Ferenciek terén lévő aluljáróban. Ugyanott székely népviseletbe öltözött középkorú nők jönnek fel a metróból. „Milyen szép hazánk van!” – lelkendezik egyikük, amikor kijutnak az utcára. Aztán folytatják a városnézést. Bár idegenként mozognak a székesfővárosban, otthon érzik magukat.
Június 3-án több országos napilap is foglalkozik a 85 éve bekövetkezett országvesztéssel. A legnagyobb terjedelemben egy bulvárlap. Ami persze nem baj, mert talán éppen e lapok olvasói tudnak a legkevesebbet az országvesztésről.
Az 1920. június 4-én aláírt diktátumot, a második világégést követően az 1947. február 10-én megkötött békeszerződés gyakorlatilag megerősítette. Sőt: tovább csonkolta az országot. Pozsonynál három magyar falu Csehszlovákiához került.
Az országot sokkolták az események. A sokk mára jórészt közönnyé változott. A magyar történelemkönyvekben ma is csak hiányosan, hézagosan tanítanak Trianonról.
Egyre többen szorgalmazzák viszont az igazságtalan diktátum felülvizsgálatát. Magyarország politikája a két világháború között a területi felülvizsgálatra épült, ezt átmenetileg siker koronázta. A kommunizmus alatt azonban nemcsak a revíziós törekvések, de Trianon említése is tilos volt. Romániában a kommunista rendszer sikeresen beletáplálta az emberek fejébe, hogy Magyarország csak a kedvező alkalomra vár, azaz revíziót akar. Ezért kellett a nyolcvanas években, szinte havi rendszerességgel fogadkozzon a magyar külpolitika: elismeri Románia területi integritását és becsszóra nem akar revíziót. Ezért látnak sokan ma is a 89-es események mögött magyar titkosszolgálati beavatkozást, a marosvásárhelyi pogrom mögött Erdély elszakítására tett kísérletet. Ezért nem kellett alig egy hónapja a felajánlott magyar katonai segítség, az árvíz sújtotta Bánságba. Hiszen már a magyar katonai jelenlét – még, ha segítő szándékú is az – fusztráló hatással lehet a többségi nemzetre…
Az évforduló előtt egy héttel Trianonra emlékező plakátok jelentek meg Budapest utcáin. Sokan provokációra gyanakodtak, mivel a fekete-fehér plakátok harci helikoptereket, tankokat és gyalogosokat ábrázoltak, a sokat sejtető: „…együtt vesszük vissza!” szöveggel. Évtizedekig a hivatalos magyar és a Kisantant politika arra törekedett, hogy Trianont, mint valami örök és változhatatlant sulykolja a fejekbe. A relativitás elmélete azonban úgy tünik, előbb-utóbb a diktátumot is utoléri. Június 4., szombat. Budapest szokásos hétvégi életét éli. Semmi sem emlékeztet a 85 évvel ezelőtti eseményekre. A média sem. A Duna és Hír Tévét kivéve, hallgatnak róla a közszolgálati médiumok is. A kereskedelmi tévékben a szokásos műsorrend megy. A Magyar ATV-n például a Fásy Mulató. A közszolgálati Kossuth rádióban pedig a Rádiókabaré. [b]Az egyik országos kereskedelmi rádió munkatársa „trianoni ünnep”-ről beszél A Szabadság-szobor alatt félárbócra engedve a nemzeti lobogók. „MIÉP – Kalocsa” felíratú kisbusz robog el mellettem az egyik megemlékezés helyszínére tartva. Merthogy több is van. A Felvonulási téren, a Regnum Marianum templom helyén a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) és a Jobbik szimpatizánsai – elsősorban fiatalok és középkorúak – gyülekeznek. Feltűnik egy polgári körös tábla is. Ezen kívül egyébként semmi jel sem utal a Fidesz jelenlétére. Egy kilométerrel odébb, a Hősök terén a MIÉP tart nagygyűlést. Utóbbin jobbára idősek vannak jelen. Szokatlanul nagy a rendőri jelenlét. „Nem sikerült megteremteni a nemzeti egységet” – mondja beszéde elején Toroczkai László HVIM-elnök a két, egy időben tartott Trianon-rendezvényre célozva. „2001-ben azért hirdettük meg ezt a fáklyás felvonulást, mert sirattuk a múltat. Ellenségeink a balliberális médiában felteszik a kérdést: miért foglalkozunk a múlttal. Ez óriási tévedés: Trianon nem lerágott csont, hanem nemzetünk élő, fájó sebe. Lásd: Délvidék, ahol verik a magyarokat, és újabban Erdélyben is. Miért hagyjuk? Meg kell mutatnunk, hogy nincs a szívünkben félelem. Mert nyolc évtizede erre építenek ellenségeink: a félelmünkre.”
Toroczkait Kovács Dávid, a Jobbik elnöke követi az emelvényen, amit ezúttal egy teherautó platója jelent: „Magyar testvéreinket folyamatosan megalázzák és megverik. Tamás Gáspár Miklós és elvbarátai a Moszkva téren küzdenek a rasszizmus ellen. Ajánlom, hogy menjenek át Erdélybe vagy a Délvidékre és ott küzdjenek. Ott van feladatuk. Június negyedike nemcsak a nemzeti emékezet napja, hanem az önvédelmi ösztön mozgósításának napja is kell hogy legyen. Más kérdés, hogy TGM-nek és társainak van sajtója. Pár héttel ezelőtti „rasszizmus elleni” tüntetésükön alig százan lézengtek. Ezek egyharmada fotós és riporter volt."
A beszédek után megindul a hosszan kígyózó tömeg, és egyenként felkeresi a szerb, francia, román, szlovák nagykövetségeket. A peticiókat sehol sem fogadják el. Ezekben területi autonómiát követelnek a határon túli magyaroknak. A Hősök terén mintegy négyezer ember hallgatja a Psalmus Hungaricust, amikor odaérek. „Hosszú elszánt küzdelemben visszaszerzünk mindent, ami bennünket illet!” – szögezi le beszéde elején Csurka István, a MIÉP elnöke. „Jelszavaink ugyanazok: Megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni! A megmaradás lelki kérdés, akarat és elhatározás kérdése. Lehet, hogy népünk jelentős része már feladta, de mi még itt vagyunk, még látjuk a magyar horizontot és magyarul gondolkodunk.” – mondja beszédében az elnök, miközben alig ötven méterre a MIÉP-rendezvénytől, a szomszédos szerb nagykövetséghez érkezik a HVIM és a Jobbik vezette tömeg. Néhány perc múlva tovább vonulnak. A piros trolibuszok újra elindulnak. Az egyiken három jólöltözött idős úriember beszélget. Egyiküknél nemzeti lobogó. Mellettük ülő idős nő rájuk rivall: „ez kell maguknak, tüntetés, a forgalom leállítása!” – majd átkozódni kezd, hogy Orbán Viktor elvette a munkáját, a lakását. „Sebaj asszonyom, a fő, hogy lendületben az ország!” – válaszolja egyikük és leszállnak. A Keleti pályaudvar mellett, a hetedik kerületi Harlem. Több hetes szemét az utcákon, ordítozó család hangja hallatszik ki az egyik nyitott ablakon, részeg alakok és egykedvűen üldögélő hajléktalanok. Június negyedike, szombat. Magyarország így emlékezik. Fábián Tibor *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 08. 15:51 | Sorszám: 425 |
|
*  Sólyom László az új magyar államfő  Jobbján az elődje. Sólyom László megválasztott és Mádl Ferenc távozó államfő a magyar Országgyűlésben.
Reuters-fotó
Mind a 386 képviselő átvette a szavazólapot, de közülük 17-en azonnal visszaadták. Mindannyian a koalíciós SZDSZ képviselői voltak. Hárman azonban a frakció utasítása ellenére is az MSZP jelöltjére, Szili Katalinra voksoltak. 368-an adtak le szavazatot, 367 voks volt érvényes.
Mandur László, az Országgyűlés alelnöke bejelentette: a szavazás érvényes és eredményes volt. ĺgy Sólyom László, az Alkotmány rendelkezése szerint 2005. augusztus 5-től veszi át a köztársasági elnöki tisztet Mádl Ferenctől. A bejelentést követően a parlamenti patkó jobboldalán elkezdték énekelni a Himnuszt, amihez egységesen csatlakoztak az ülésteremben tartózkodók. A megválasztott Sólyom Lászlónak elsőként Mádl Ferenc és Szili Katalin gratulált. Ezután az ünnepélyes eskütétel következett. Sólyom László – aki a földszinti páholyból kísérte figyelemmel a történteket – az ülésterem közepére ment, és ott letette az ünnepélyes esküt. Ezután először Mádl Ferenc, majd Sólyom László mondott rövid beszédet. „A köztársasági elnök az alkotmány szerint az egység intézménye” – mondta Sólyom László. „Pártokon kívül álló jelöltként választott meg az Országgyűlés” – folytatta, majd köszönetet mondott az őt jelölő civil szervezeteknek, az őt támogató pártoknak, illetve az őt megválasztó Országgyűlésnek. „Megválasztásomat egyetlen párt sem érezheti kudarcnak: én biztosan nem így érzem” – fogalmazott. Hozzátette, az ország javára válhat, ha a politikai pártok és a civil szervezetek együttműködnek. Ugyanakkor a nemzet egységének megőrzése mellett a megválasztott elnök a nemzet sokszínűségét is meg kívánja őrizni. Az utódjának gratuláló Mádl Ferenc visszaidézte Göncz Árpád öt évvel ezelőtti szavait, aki szerint köztársasági elnöknek lenni embert próbáló feladat. Mádl Ferenc Isten áldását kérte az augusztus ötödikén hivatalba lépő Sólyom Lászlóra. Sólyom László mindent meg fog tenni azért, hogy Szlovákia és Magyarország között javuljon a viszony, véli Bugár Béla, az MKP elnöke. „Mivel jogban jártas emberről van szó, meggyőződésem szerint tisztában van azzal, egy köztársasági elnöknek milyen lehetőségei vannak, és úgy érzem, e lehetőségeken belül mindent megtesz majd a jószomszédi kapcsolatok érdekében. Abban is biztos vagyok, hogy a mostani államfőhöz hasonlóan Sólyom László is érzékeli, hogy a határon túli magyarok és a magyar kormány közötti viszony nem a legjobb. Államfőként ezen is próbálhat változtatni, bár lehetőségei e téren is szűkösek, ám bízom benne, ezeket ki fogja aknázni” – mondta lapunknak Bugár. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 08. 15:19 | Sorszám: 424 |
*
 Új nemzeten belüli kapcsolattartási modellre van szükség
Ágoston András gratulált Sólyom Lászlónak Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke gratulált Sólyom Lászlónak a Magyar Köztársaság elnökévé történt megválasztása alkalmából. Levelében a következőket írja: Másfél évtizeddel a rendszerváltás után az ország és a nemzet újra válságban van. Az EU megtorpant. Magyarországnak a többi EU-taggal együtt, évekig elhúzódó belső küzdelemben kell meghúznia a fejlettek és a fejletlenek közötti új, a század első felére szóló réteghatárt.
Az EU-ban jó ideig mindenki magával lesz elfoglalva. S nem azokkal akik még nincsenek benn az EU-ban, vagy ott állnak a kapuban. Magyarországnak is azt kellene tenni, ami ebben a helyzetben stabilizálja. A megfelelési gesztusok alkalmazásának az EU-ban nincs jövője. Magyarország helyzeti előnye az EU-s belső viták során most valóban a kisebbségi közösségeiben van. Ezt lehetőséget mellőzni, most amikor minden tartalék mozgósítására szükség van, történelmi hiba lenne. Nagy kérdés, továbbvihető-e a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációja, ha a kormányzati szerepet vállaló kisebbségi versenypártok a kisantant újra éledő szorításában vállalják egy immár belső gyűrű kialakítását. Úgy, hogy eközben Belgrádhoz, Bukaresthez és Pozsonyhoz közelebb állnak mint Budapesthez. Mi, a vajdasági Magyar Demokrata Pártban úgy látjuk, tizenöt év után újra Magyarországon, a demokratikus rendszerváltó eliten van a sor. A rossz születési mutatók prése alatt csak a reális és nagy ívű kétharmados döntések sorozata hozhat sikert, melynek nyomán új nemzeten belüli kapcsolattartási modell alakulhat ki. A konkrét döntéseket Budapesten kell meghozni. Vállalnia kell az irányítást, s az ezzel járó felelősséget is. Az új, a 21. század első felére érvényes magyar-magyar kapcsolati modell elvileg adott. Magyarország fenntartható fejlődése feltételeinek megteremtéséhez, a többi között szükség van a nemzet egészének belső értékeire épülő gazdasági és ezen belül megfelelő foglalkoztatási stratégiára. Ahhoz, hogy a nemzeten belüli kapcsolatrendszer is segítse a nemzet felemelkedését, a politikai pluralizmus kell a kisebbségi közösségekben, s magyar választók névjegyzékére alapozott tényleges autonómia. Perszonális autonómia kell a kisebbségi közösségek egészének, területi autonómia a székelyeknek. És kettős állampolgárság, meg részarányos képviselet a helyi többségi parlamentekben. Mindez az EU-ban nem megy legalább kétharmados magyar fellépés nélkül. Lesz-e ehhez erő és elszántság? Abban bízunk, hogy az Ön segítségével lesz. Kívánom, hogy az Isten engem úgy segéljen eküszöveggel szentesített elnöki fogadalma értelmében személyesen is hozzájárulhasson ahhoz, hogy az EU-tag Magyarország s a nemzet egésze, sikeresen megtalálja a válságból kivezető utat, s visszafordíthatatlanul elinduljon a felemelkedés útján.
http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=cikk&ar=vajdasag&id=1498 *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 08. 15:10 | Sorszám: 423 |
|
*  A határon túli magyar vezetők üdvözlik Sólyom László megválasztását Az MTI által készített összeállításból ismertetünk részleteket.
A határon túli magyar vezetők örömmel vették a magyar parlament döntését, hogy Sólyom László legyen Magyarország elnöke.
Vajdasági magyar politikai vezetők azt várják Sólyom László újonnan megválasztott magyar köztársasági elnöktől, hogy folytassa elődei munkáját, és tevékenységével járuljon hozzá a nemzet egységének megteremtéséhez. Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke közölte az MTI-vel, hogy Sólyom Lászlót „nem könnyű helyzetben” választották meg köztársasági elnöknek, és „nagyon nagy erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy megteremtse a nemzet egységét Magyarországon és az ország határain túl”. „Az előző két köztársasági elnök, Göncz Árpád és Mádl Ferenc tevékenysége, munkássága és emberi hozzáállása kötelezi Sólyom Lászlót arra, hogy folytassa elődjei tevékenységét emberi megközelítésben is. Nagyon bízom benne, hogy ez sikerülni fog neki” – mondta Kasza József. Józsa László, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke örül annak, hogy Magyarország egyik legkiemelkedőbb jogásza nyerte el a parlamenti képviselők bizalmát. „Fontos jelképes üzenete is van annak, hogy egy kiemelkedő jogászt egy másik kiemelkedő jogász követi az elnöki székben. Ez egyúttal garanciája is annak, hogy a magyarországi demokrácia további építésében a legfőbb közjogi méltóság mindig az alkotmányos feladata magaslatán lesz” – mondta Józsa. „A vajdasági magyarság természetes elvárása az, hogy az új köztársasági elnök elődjeihez hasonlóan átélje és teljesítse a határon túli magyarsággal kapcsolatos alkotmányos kötelezettségeit is” – mondta az MTI-nek Józsa.  "Sólyom László személye Mádl Ferenc örökségét követve begyógyíthatja a nemzetpolitikán tavaly december 5-én ütött sebeket" – nyilatkozott Tőkés László református püspök az MTI-nek az államfőválasztás eredményének ismeretében. A Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke kifejtette: a határon túli magyarság szemszögéből úgy ítéli meg, Sólyom Lászlóra fel tudnak nézni, alkotmánybírói szerepe kifogástalannak minősíthető. Pártállástól függetlenül nagy örömet jelenthet a magyarság számára, hogy Magyarországnak elnöke van, nem sodródik tovább az ország és a magyarság a válság felé – mondta Tőkés László a Duna-melléki Református Egyházkerület Ráday utcai püspöki hivatalában. Sólyom László kvalitásai alapján hivatott az államelnöki tisztség betöltésére, másfelől alkalmas arra, hogy áthidalja azt a megosztottságot, amit Szili Katalin személye jelentett a pártosság miatt. Személye ugyanis nemcsak a nemzetet, hanem a koalíciót is megosztotta – mondta a református püspök. Tőkés László kijelentette, Szili Katalint ettől függetlenül nagyra értékeli, és gratulál neki, hogy méltóképpen vett részt ebben a megmérettetésben.
Úgy fogalmazott, hogy Sólyom László integráló szerepe a jelen helyzetben felértékelődik. Bugár Béla kiegyensúlyozott és korrekt kapcsolatokra számít az új magyar államfővel, és üdvözli Sólyom László megválasztását. A szlovák kormányhoz tartozó Magyar Koalíció Pártja élén álló Bugár az MTI-nek azt mondta: –Egyértelműen kedvező fejlemény, hogy sikerült megválasztani Magyarország új köztársasági elnökét. Hogy végül is a parlamenti kisebbségben levő ellenzék jelöltje került ki győztesen a megmérettetésből, az a kormánykoalíción belüli viszonyoktól aligha elidegeníthető körülmény. Ráadásul az ellenzék, elsősorban a Fidesz nagyon ügyes taktikát alkalmazott. Az elnök úrtól azt várjuk majd el, amit elődeitől is elvártunk. Nevezetesen, hogy eredményesen járuljon hozzá a Magyarország és Szlovákia közti kedvező kapcsolatok kialakításához. Szeretnénk, ha abban is segíteni tudna, hogy a mindenkori magyar kormány és a határon túli magyarok között tartósan jó legyen a viszony. Értem ezen azt is, hogy bízvást segíteni tudja majd a mostani magyar kormány és a határon túli magyarok közt fennálló jelenlegi viszony rendeződését. – Elvárásaink természetesen az államfő adott jogköreinek ismeretében fogalmazódnak meg, de úgy ítéljük meg, hogy az államfő a rendelkezésére álló jogi eszközök birtokában is sokat tud segíteni a jelzett viszonyok rendezésében.
http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=cikk&ar=karpat&id=1168 *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 08. 14:34 | Sorszám: 422 |
*
Az MSZP kudarcának háttere
Elnökválasztás: átszavazó szocialisták?
Sólyom László letette az államelnöki esküt, a parlament tagjai, párthovatartozástól függetlenül, kétszer is elénekelték a Himnuszt. A hangulat emelkedett volt, de néhány órával később a szocialisták már elkezdték keresni kétségtelen kudarcuk okait.  Valósággal sokkolta őket Szili Katalin veresége, bármennyire megtisztelő is második helye az államfői kinevezésért folytatott versenyben. Valaki nagyon elszámította magát - mondják keserűen MSZP körökben. Hiszen a párt Szili győzelmének biztos tudatában készült a harmadik fordulóra. Úgy tudni, 185 szavazattal számoltak, a 178 MSZP-s mellett három SZDSZ-es (Mécs, Wekler, Béki), 3 MDF-es és 1 független szavazata volt „biztosított”. A számítások nem jöttek be, állítólag két szocialista képviselő (két prominens budapesti honatya) Sólyomra szavazott, és ezzel eldöntötte a szavazás kimenetelét. A szocialista frakció kedden késő délután összeült. Az első jelentések szerint Gyurcsány támadások kereszttüzébe került, amiért nem mutatott kellő erélyt a szabaddemokratákkal még a harmadik forduló előtt folytatott tanácskozáson sem. A kormányfőhöz közelálló körökből viszont a hvg.hu olyan jelzéseket kapott, hogy Gyurcsány a történtek után ellentámadásba akar átmenni, és erősíteni kívánja pozicióját a párton belül. Hiller és Lendvai helyzete kétségtelenül meggyengült, ők ugyan a Szilit jelölő pártkongresszus határozatának végrehajtására hivatkoznak, de ez a jelenlegi hangulatban aligha szolgál mentségükre. Sokatmondó, hogy keddi késő délutáni jelentések szerint rendkívüli pártkongresszust hívott össze az MSZP szombatra, ahol fejek is hullhatnak. Hiller szerint a kongresszuson az elmúlt napok eseményeit is értékelik. A Fidesz váratlan távolmaradása az első fordulóban nem volt ugyan etikus, de eredményesnek bizonyult. Fidesz-körökben még azt is elárulták, hogy nemcsak az MDF három átszavazóját vették figyelembe, hanem „desszantosokat” is beküldtek, akik érvénytelen szavazataikkal hozzájárultak Szili jó eredményéhez. (Kétségtelen, hogy Szili az első fordulóban 183 szavazatot kapott, a döntő szavazásnál viszont csak 182-t.) Ettől megittasulva a szocialista párt vezetői nem tartották szükségesnek, hogy visszavonják jelöltjüket. Pedig az eredeti tervek szerint, ha esélyei nagyon rosszak lettek volna - az első forduló után az SZDSZ-el egyeztetve - számos jelölt közül tudtak volna választani: Ferge Zsuzsa, Gönczöl Katalin, Bihari Mihály, Bárándy Péter, Kósáné Kovács Magda neve egyaránt felmerült. Az SZDSZ – mint Pető Iván a Klubrádióban elmondta, neveket ugyan nem említett – még hétfőn, az első forduló után is kész volt közös jelöltről tárgyalni. Ám az MSZP ismét elutasította a liberális javaslatot, Szili győzelmét szinte biztosra vették. Nem kell jóstehetségnek lenni, hogy megjövendöljük: az elnökválasztás következményei a magyar politikában még jó darabig érződni fognak. Az viszont valószínütlen, hogy kihatnak a jövő évi parlamenti választásokra is. Sólyom László szuverén egyéniség, eddigi példamutató munkásságából következően nem lehet kétséges, hogy cselekedeteiben a jog követése fogja vezérelni, nem pedig pártpolitikai megfontolások. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 07. 00:00 | Sorszám: 421 |
*
 Trianon - 85 éve szakítottak el 3,3 millió magyart, a magyarság harmadát Magyarország területe 325.000 négyzetkilométer helyett 93.000-re, lakosságának száma 20,9 millióról 7,9 millióra csökkent, s az ország határain túl, szorosan a határ túloldalán, illetve nagy, egybefüggő tömbökben magyarok százezrei, milliói kerültek idegen hatalom alá.  Az I. világháborúban győztes Szövetséges és Társult Hatalmak (antant) és Magyarország közötti békeszerződést 1920. jún. 4-én írták alá a Párizs melletti Versailles-ban a Kis-Trianon-kastélyban. A békeszerződés életbelépett 1921 júl. 26-án, az ország törvényei közé beiktatja az 1921. XXXIII. törvénycikket. A trianoni békeszerződésben az államterület változásokra vonatkozó rendelkezések a legfontosabbak, ezek eredménye a Csonka-Magyarország. Erdély a Partiummal és Kelet-Bánáttal együtt Romániáé (1.661.800 magyar), a Felvidék Kárpátaljával Csehszlovákiáé (1.066.700 magyar), Horvátország, a Bácska és Nyugat-Bánát a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságé (558.200 magyar), Burgerland Ausztriáé (26.100 magyar) lett.  Az elcsatolt területeken élő több mint 12 millió lakosból kb 3.3 millió volt magyar. Magyarország területe: 325.411 km2 volt és 92.833 km2 lett. (71 százaléka veszett el)
Magyarország lakossága: 20.900.000 fő volt és 7.980.000 fő lett. (62 százaléka veszett el) Nagy-Magyarország közigazgatása 64 vármegyére tagozódott a trianoni békeszerződés előtt. A teljesen elcsatolt 38 vármegye: Alsó-Fehér, Árva, Bars, Belovár-Körös, Beszterce-Naszód, Brassó, Csík, Fogaras, Háromszék, Hunyad, Kis-Küköllő, Kolozs, Krassó-Szörény, Lika-Krbava, Liptó, Máramaros, Maros-Torda, Modrus-Fiume, Nagy-Küköllő, Nyitra, Pozsega, Sáros, Szeben, Szepes, Szerém, Szilágy, Szolnok-Doboka, Temes, Torda-Aranyos, Torontál, Trencsén, Túróc, Udvarhely, Ugocsa, Varasd, Verőcze, Zágráb, Zólyom. A megcsonkított, vagy részben elcsatolt 23 vármegye: Abaúj-Torna, Arad, Bács-Bodrog, Baranya, Bereg, Bihar, Csanád, Csongrád, Esztergom, Gömör- és Kishont, Győr, Hont, Komárom, Moson, Nógrád, Pozsony, Sopron, Szabolcs, Szatmár, Ung, Vas, Zala, Zemplén.
A trianoni békeszerződés A területváltozásokkal kapcsolatban a magyar állam vagyonából mindegyik állam megkapta azt a részt, amely a területére került. Az elcsatolt területeken lakók a békeszerződés értelmében a magyar állampolgárságukat elvesztették, és annak az államnak az állampolgárságát igényelhették, amelynek területén volt az illetőségük.  A magyar hadsereg létszámát 35 ezer főre korlátozta, megtiltotta az általános hadkötelezettséget, tisztképzés csak a Ludovikán történhetett. Csökkentette a fegyvergyártás mennyiségét, a katonai és polgári repülést a megmaradt repülőeszközök tönkretételével megbénította. Kötelezte Magyarországot nagy összegű háborús kártérítés megfizetésére, valamint a háborús károk jóvátételére (később megállapítandó jóvátétel formájában). Kimondta, hogy Magyarország a győztes antanthatalmaknak a legnagyobb kedvezményt köteles biztosítani a kereskedelemben. Megtiltotta Magyarországnak, hogy más országgal a Nemzetek Szövetsége engedélye nélkül államszövetségre lépjen. A magyar tengeri kereskedelmi hajókat lefoglalták, a Magyar Államvasútak korábbi vasúti hálózatának 38%-a maradt meg. Magyarország területén egyetlenegy vasércbánya maradt, sóbányáinkat teljesen elvesztettük. Magyarország erdőállománya a trianoni béke után az összterületnek mintegy 15,7%-ra csökkent. A magyar államvagyon jelentékeny része a trianoni békeszerződés alapján elveszett. Magyarország csak azokat a vagyontárgyakat tarthatta meg, amelyek az új határokon belül estek; ez a vagyon is azonban rangsorbeli elsőbbséggel szavatolt a békeszerződésből származó jóvátételi és egyéb terhekért. A háború és az azt követő események Magyarország pénzügyeiben zavaros állapotokat teremtettek. Az államadóságoknak a háború alatt mintegy hatszorosára megnövekedett összege teljes egészében Csonka-Magyarországot terhelte.
 A Magyar Hiszekegy születése A trianoni béke aláírásának percében tiltakozásként az országban megkondultak a harangok, a közlekedés tíz percre leállt, bezárták az üzleteket. A trianoni békeszerződés eredményeképp tovább éleződtek Közép-Kelet-Európa területi és nemzeti ellentétei. Trianon s az ország kétharmad részének leszakítása a nemzet testéről megteremtette az irredentizmust. Az irredenta mozgalom céljaira nagy számban készültek plakátok, képeslapok, szobrok, emlékművek és egyéb képzőművészeti alkotások. Az irredenta mozgalom dalok, indulók formájában is megnyilvánult. A legnépszerűbbé és a leghatásossabbá, szinte a mozgalom "himnuszává" Vincze-Kulinyi: Hamburgi menyasszony című operettjének "Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország..." kezdetű dala vált.  Az ország megcsonkítása elleni tiltakozás tekintetében a kormány keze meg volt kötve. Helyette és támogatásával társadalmi egyesületek léptek fel a Magyarország számára kedvezőtlen és igazságtalan békefeltételek ellen, majd a területi revízió érdekében. Különösen az 1918 végén alakult Területvédő Liga, illetve a Védő Ligák Szövetsége. E szervezetek már 1919 decemberében, majd 1920 tavaszán, különösen májusban tiltakozó gyűléseket és felvonulásokat szerveztek a tervezett béke ellen, melyeket még nagyobb tömegeket mozgósítva ismételtek meg június 4-én. Alig száradt meg a tinta a trianoni békeokmányon, a Védő Ligák Szövetsége pályázatot írt ki olyan ima/fohász, illetve jelmondat megfogalmazására, mely alkalmas "a revans eszméjének ébrentartására". A bírálóbizottság elnökévé a nagy tekintélyű Rákosi Jenőt kérték fel. A pályázat nyertese, "a Felvidék egy elszakadt leánya", Papp-Váry Elemérné, született Sziklay Szeréna, két leány anyja, régi abaúji nemesi család sarja. Apja gömöri főispán volt, férje pedig honvéd ezredes. Nevét a pályadíj elnyerése tette ismertté. A Gömbös Gyula által szerkesztett MOVE című lap 1920. október 10-i száma terjedelmes interjút közölt vele. Ez a figyelem késztethette arra, hogy háromsoros, díjnyertes fohászát tizenöt szakaszos verssé formálja, melyet 1921-ben közölt egy Irredenta című - Heltai Jenő és Herczeg Ferenc írásait is tartalmazó - 24 oldalas "könyvben". Művészi színvonalról aligha beszélhetünk a vers kapcsán. Az ima és a jelszó azonban kétségtelenül hatásos volt. A siker titka éppen az egyszerűség. A Budapesti Hírlap 1920. szeptember 12-i kommentárja szerint: "Ehhez nem kell kommentár. Ezt megérti a gyermek, ettől megdobban az aggastyán szíve." A díjnyertes jelmondat: "Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország". A Trianon szóból (tria non = három nem) is jelszó lett: Nem, nem, soha!
 Megemlékezések A Kárpát-medence és Magyarország több pontján is megemlékeztek a békediktátumról. A legjelentősebb immár hagyományosan a zebegényi megemlékezés. Délután fél ötkor Kárpát-medence szerte megszólalnak a harangok a református templomokban. A Magyar Katolikus Egyház a megyéspüspökökre bízta, harangoznak-e szombaton Trianon emlékére. Vecsésen a kommunista képviselőtestület nem engedte, hogy ezen a napon közterületen székelykaput állítsanak Trianon emlékére; többek közt azzal érveltek, hogy Vecsés jelképe a káposzta. Az ország feldarabolására emlékezve a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Jobbik Magyarországért Mozgalom felvonulást tartott. A menet este 6-kor a városligeti Regnum Marianum-emlékkereszttől indul a különböző nagykövetségekhez, így többek közt a francia és a román misszió elé. A MIÉP szintén 18 órakor tartott nagygyűlést a Hősök terén. Forrás: trianon.norma.hu, historia.hu
Képek: Nemnemsoha.hu *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 04. 23:46 | Sorszám: 419 |
*
 Trianon-emlékmű-avatás Bárándon
1920. június 4-én írták alá a trianoni békeszerződést, amelynek következtében az első világháborúban a vesztes oldalon álló Magyarország elvesztette területének kétharmadát, illetve több millió magyar került a határokon túlra. A Hajdú megyei Bárándon egy nappal az évforduló előtt erre az eseményre emlékeztek, és emlékművet avattak a település főterén. Hiszek Magyarország feltámadásában - hirdeti a főtéren felavatott alkotás, amellyel a 85 évvel ezelőtti békediktátumra emlékeztetnek a bárándiak. A mészkőből faragott emlékmű a településen élők, a helyi egyesületek és a civil szervezetek összefogásával, közös adakozásból készült el. Kiss Sándor, Báránd polgármester ünnepi beszédében kihangsúlyozta: - A történelmet nagyon sokféleképpen le lehet írni, mi szeretnénk megmutatni, hogy valójában hogy is volt ez. Én voltam kinn Versailles-ban, a Kis-Trianon palotában még a tíz éve ott dolgozó teremőr sem tudta, mi történt akkor, mert nem érdekli őket. Minket viszont érdekel. Az ünnepi istentiszteleten a királyhágó-melléki református püspök úgy fogalmazott: 85 évvel ezelőtt ország- és nemzetszakító esemény, a nagyhatalmak és a környező népek által véghezvitt amputáció történt. Tőkés László szerint önvizsgálatot kell tartani: a tavaly decemberi népszavazás kapcsán fel kell ismerni, hogy nem is érdemlünk jobbat, ha „nem"- el vagy távolmaradással szentesítjük a trianoni döntést. Duna TV *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 04. 23:43 | Sorszám: 418 |
|
Köszönöm javításaidat.
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 04. 06:34 | Sorszám: 416 |
*
 ZEBEGÉNY, JÚNIUS 4.
10:30 Nemzeti ökumenikus zarándoklat a Trianon Társaság és a Nemzeti Emlékezés Harangja Alapítvány szervezésében
-a trianoni békediktátum 85. évfordulóján Zebegénybe.
Az ökumenikus istentiszteletet a magyarországi történelmi egyházak püspökei és főpapjai, dr. Beer Miklós, dr. Ladocsi Gáspár, Tőkés László, dr. Hegedűs Lóránt, Csuka Tamás, Rázmány Csaba és Smidelius Zoltán mutatják be.
Megemlékező beszédet Harrach Péter, az MKDSZ elnöke, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a térség országgyűlési képviselője mond.
A rendezvényen közreműködik vitéz Döbrentei Kornél Balassi-karddal és alternatív Kossuth-díjjal kitüntetett költő, Bánffy György Kossuth-díjas színművész és Kiss László trombitaművész. A program keretében felszentelésre kerül a trianoni békediktátumot ellenző Henri Pozzi francia történész emléktáblája, akinek érdemeit Kiss Dénes költő, a Trianon Társaság elnöke méltatja.
Házigazda:
dr. Bőzsöny Ferenc, a Magyar Rádió nyugalmazott főbemondója.
Helyszín: zebegényi Kálvária-domb.
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. június 02. 00:40 | Sorszám: 415 |
|
* Nem Göncz, hanem Mádl
2005-06-01 - 21:38
Nem a volt államfő Göncz Árpád, hanem a mandátuma végéhez közeledő Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság jelenlegi elnöke látogat Zilahra – korábbi hírünkkel ellentétben – pontosították az Arccal Európa felé elnevezésű konferencia szervezői. A rendezvény tervezett időpontja június 17-e és 18-a, remélhetően a látogatásból nem marad ki Szilágysomlyó sem, az Erdélynek több fejedelmet adó Báthoryak családi fészke. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 31. 18:43 | Sorszám: 414 |
*
Keresztyén magyarok
Történelminek nevezhető a Magyarországi Református Egyház zsinatának döntése, miszerint mától minden magyar reformátust egyenrangú és jogú testvérének tekint, éljen bárhol, bármely elszakított országrészben, bármely szomszédos ország polgáraként.
Június 4-én délután minden református templom harangja megszólal s üzen: emlékeztetni kell önmagunkat is, másokat is a trianoni tragédiára. A hazai egyházak közül elsőként a reformátusság döntéshozó testülete reagált a tavalyi december ötödikei népszavazás tragikomikus eredményére, mikor arról határozott, hogy törvényt alkot: minden református magyar azonos jogú tagja az anyaországi református egyháznak.  Ma még nem lehet tudni, hogy a lelki-erkölcsi-szellemi-politikai tudatosság és emelkedettség mellett milyen gyakorlati lépéseket indukál ez a törvény, de az bizonyos, hogy enyhíti azok fájdalmát, akik joggal és okkal reménykedtek a kettős állampolgárság törvénybe hozásáról. A szocialista ijesztgetés és fenyegetőzés megtette a magáét; az eredmény ismeretes. A nehezen kiheverhető sokk után újra eszünkbe juthat a katolikus Antall József miniszterelnök áhítatos mondata: "Csak a keresztény Magyarországnak van jövője." S lássunk csodát: a keresztyén Magyarország a lelkekben, íme, megvalósult, értelmes földrajzi fogalom támadt azon a lelki térképen, melyet sem háborúk, sem békekötések nem képesek átrajzolni. Ez pedig az új egyetemesség fogalma. A protestáns egyház így tiltakozik a fizikai csonkolás lelki következményei ellen, ekként teremti meg azt a közösséget, melyből talán valóságosan is kisarjadhat, megteremtődhet a tizenöt millió magyar szellemi köztársasága. A mind kisebb ütemben egységesülni vágyó, pénzben és nemzetben gondolkodó Európa sokat tanulhatna a nemzeti érzelmeire immár újra joggal büszke magyar reformátusoktól. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 28. 19:37 | Sorszám: 413 |
|
* 
Sepsiszentgyörgy - A bujtogatókat keresi Puskás
2005-05-28
A Román Hírszerző Szolgálatot és a rendőrséget kéri fel Puskás Bálint szenátor, hogy vizsgálják ki, kik gerjesztik a magyarellenes konfliktusokat Sepsiszengyörgyön.
"Nem egyszerű gyerekcsínyről van szó, és nem véletlen, hogy az 1990-es márciusi, marosvásárhelyi események után az ilyen jellegű provokációk helyszíne Sepsiszentgyörgy volt. Azt jelenti, van egy csíra, amely gerjeszti ezeket, és minden esetben kiskorúakat használnak fel a konfliktus kirobbantására, mert ők nem büntethetőek. Meg kell találni azokat, akik a háttérben állnak, és felelősségre kell vonni őket" — hangsúlyozta a szenátor. Puskás felsorolásában csak az elmúlt néhány év sokatmondó hasonló eseményei közül szerepelt néhány: a március 14-i, magyar fiatalok elleni rendőrségi akció, a Discret diszkó előtti román—magyar verekedés, a Lósy-tábla avatásakor lezajlott nacionalisa tüntetés és a mostani magyarverés. Puskás elmondta, hétfőn a szenátusban is felszólal, és levélben kéri a belügyminiszter segítségét. Ha nem kap garanciát, hogy belpolitikai szinten rendezik az ügyet, értesíti az EU-s szerveket. A városházán tartott tegnap délelőtti beszélgetésen elsősorban a megoldáskeresésre igyekeztek összpontosítani, a rendőrség, a helyi hatóságok az ügy megismétlődését, illetve továbbfajulását próbálják megakadályozni. Albert Álmos polgármester elmondta, az elkövetők közt akadnak olyanok is, akiknek szülei külföldön dolgoznak, az iskolák vezetői sem tudják, mikor merre járnak. Ezekben az esetekben a hivatal gyámügyi hatósága intézkedik. "A szülők mellett nagyon nagy a felelősségük az iskoláknak, tanároknak is. Nem lehet véletlen, hogy az elmúlt időszakban kiskorúak által elkövetett bűncselekmények — legyen szó az ortodox templomra festett sátánista jelképekről vagy a mostani verekedésekről — főszereplői a Constantin Brâncuşi Iskolaközpont tanulói. Azt jelenti, nagy baj van ezzel az intézménnyel. Én a télen, a tüntetés után (a Lósy-emléktábla avatáskor — szerk. megj.) kértem Rodica Parvan igazgatónő leváltását. Indítványom válasz nélkül maradt. Most ismét megteszem, mert nem tartom elfogadhatónak, hogy egy tanintézményben ilyen szellemiség uralkodjék, ez a vezető felelőssége"— nyilatkozta a polgármester. A hatóságoknak tudomásuk van arról, hogy bosszú készül, és a magyar, illetve a román fiatalok szervezkednek. Éppen ezért délután, este nagyon sok rendőr lesz szolgálatban a belvárosban, próbálják elejét venni az újabb verekedésnek. "Nagyon veszélyes jelenséggel szembesültünk, meg kell állítanunk a folyamatot, mielőtt továbbterjed. A magyar gyerekeknek meg kell érteniük, nem szabad hasonló módon fellépniük" — ismételte meg felhívását a polgármester. Farkas Réka, Háromszék *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 22. 23:31 | Sorszám: 412 |
|
* 
A Corvin közben ravatalozzák fel Pongrátz Gergely koporsóját
MNO
2005. május 28-án, szombaton kerül sor a szerdán elhunyt Pongrátz Gergely temetésére – értesült az MNO az 56-os Magyarok Világtanácsa által a szerkesztőségbe eljuttatott közleményből.
A Corvin közben vehet búcsút a világ magyarsága a temetés napján az egykori főparancsnoktól – tudatta az elhunyt családja által felkért Kegyeleti Bizottság.
A testület egyben kezdeményezi, hogy Pongrátz Gergely temetésének napja nyilváníttassék nemzeti gyásznappá.
Mindannyiunknak el kell menni, -ott kell lenni, mindannyiunknak!
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 22. 23:10 | Sorszám: 411 |
|
* Rasszizmus
Kis-Magyarországon ezen a hétvégén mindenki a rasszistázókkal volt elfoglalva.
Már előre örültek Horváth Aladárék, Tamás Gazsiék és Gyurcsányi Feriék a kardozás után, hogy most végre rásüthetik a magyar népre a rasszista, apartheid jelzőt. Ez se jött össze nekik. Csak ujabb magyarellenes, nemzetgyalázó provokáció sikeredett.
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 21. 21:27 | Sorszám: 410 |
|
* A nagyvilágban Erdélyért
Erdély után Németország fémjelzi az író életútjának következő jelentős szakaszát. Sok mendemonda kapott már szárnyra az első emigrációs évekkel kapcsolatban. Wass Albert a már említett portréfilmből készített cikkben így reagál ezekre:
"Különböző újságok azt írták, hogy nyomorogtam. Ez nem igaz. A Bajor erdőkben helyezkedtem el, és mivel okleveles erdőmérnök az egyik foglalkozásom, - hogy úgy mondjam - rögtön kaptam állást az amerikaiknál. Turm Taxis herceg számára kellett kimérjek negyvenezer hold erdőt, melyet akkor vettek meg."(14) (Helyszíne: a bajorországi Blaibach)
S hogy az újságok mégsem jártak olyan igen messze az igazságtól, azt kissé enyhítve mégis elmondhatjuk, hogy a következő állomás, Hamburg mégsem egy többdiplomás, arisztokrata kvalitásához mért munkalehetőséggel rukkolt elő. Éjjeliőrként egy építkezésen kapott munkát, de a mezőségi ember életrevalóságával tette hasznossá ezt az időszakot is, hiszen kihasználva az éjjeleket, megírta megindítóan őszinte regényét, az Adjátok vissza a hegyeimet! Wass Albertné, Siemers Éva úgy emlékezik e műről:
"Nagy sikere volt. Németre én fordítottam, Gibt mir meine Berge wieder!"(15)
Az író a portréfilmben az angol fordításra is utal, amely később született meg. A mű kiadásában, sőt a többi mű megjelentetésében is jelentős szerepet vállalt fantasztikus felesége. Nemcsak ő fordította az író munkáit, hanem a kiadók felkutatásában is jelentős szerepe volt, személyes ismeretségét talpraesetten felhasználva munkálkodott azon, hogy férjét az új világ is megismerje.
Ő fordította pl. az Erdők könyvét Märchen vom Walde címmel, amely egy újabb mesekönyv volt, "mert nem akart semmi olyat írni, aminek köze van a politikához"(16) Ez utóbbi mondat nem teljes mértékben helytálló, mert az Adjátok vissza a hegyeimet nem más, mint a nyugatra küldetéssel érkezett főhősnek a segélykiáltása, aki elkeseredetten döbben rá, hogy nincs megoldás, hazája elveszett, nem tud segítséget szerezni azoknak, akik a hegyek, barlangok, az idegenek számára ismeretlen erdők rejtekein várják a szabadulást. Ezt a művét 1945-ös kiadással megelőzi az ugyancsak Münchenben megjelent Ember az országút szélén című regénye. Ennek az időszaknak gyönyörű terméke az a mű, amely írói színvonalát, tehát témáját, kidolgozottságát tekintve számomra a legtökéletesebb, amelyet alig merek újból elolvasni, hiszen olyan meghatározó élményt jelentett első olvasata, s ez A funtinelli boszorkány[b]. Ezt a háromkötetes regényt még a Bajor erdőben kezdte el írni, írógépét egy farönkre téve álmodta oda Erdély hegyeiből ezt a furcsa kislányt, Anucát, akinek szomorú sorsa által elmerülünk abba a babonás, különös hiedelmekkel pókhálósított világba, amely néha nagyszerű, néha meg hátborzongatóan naturalista valóságával lebilincseli az olvasót. A regényt aztán a hamburgi őrbódéban fejezi be. Felesége is úgy nyilatkozik, hogy: "Akkor Albi megírta szerintem a legszebb könyvét, A funtinelli boszorkányt. A kiadás körül nehézségek merültek fel, s a fordítása sem lett tökéletes Pochmaniczky fordította a regényt Münchenben. Ő ugyan jól fordított, de mégsem tudott úgy németül, hogy ne csúszott volna bele egy-két súlyos hiba. Jobb lett volna még egyszer lefordítani az egészet ".(17)
A könyv az idő tájt nem arat akkora sikert, mint amilyen értéket képvisel. S ez az éjjeliőrként dolgozó arisztokrata gróf nem azt a konklúziót vonja le a körülötte immár feje tetejére állt világról, arról, amely szinte apokalüptikus szenvedések sorát jelentette népe és önmaga számára, hogy ez az emberi világ rossz, hanem megható hittel szól sortársaihoz:
"Testvér, valamit szeretnék mondani neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ, és az emberek rosszak. A világ szép, s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis, vagy a nátha. Olyankor elcsúfítja a világot maga körül. A világot, a te világodat."(18)
Így indul a [b]Te és a világ című műve, amely az 1947-es Rézkígyó (München) után Vilsbiburgban jelenik meg. S Istenem, milyen nehéz olvasni tovább a sorokat, különösen az olyanoknak, akiből felsír az érzelem, de nehéz elfogadni a tanácsot, mi szerint: "Ha újra elővesz a sajgó honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nemcsak az idő változott, megváltoztak a hegyek, a völgyek, az erdők és a mezők ... Minden más, minden megváltozott. Minden idegen... Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem is honvágy, hanem már csupán emlékezés." S talán ha hiszünk abban, hogy: "Senki nem rabolhatja el tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörű szép"(19), akkor könnyebb továbblépni, és újból elhinni, hogy feladatod van, új világot kell önmagad köré tervezni. Németországban még két verseskötete jelent meg, mindkettő 1948-ban: A láthatatlan lobogó meg a Százéves dal az ismeretlen bujdosóról. 1951 mérföldkő Wass életében, olyan változást hoz, amely az emigrációs író életében meghatározó földrajzi hely és életforma lesz. Augusztusban kivándorol Amerikába. A család kettészakad, és az élet úgy hozza, hogy sohasem válnak egy tűzhely körül ülőkké, mégis úgy tűnik, hogy fiai - a négy Amerikában, meg az egy Németországban élő - összetartóan küzdenek egyetlen célért, éspedig, hogy édesapjuknak méltó emléket állítsanak. Az ok, amiért Siemers Éva és Wass Albert útjai elválnak, az, hogy feleségét tüdőbetegsége miatt nem engedik fel az új világba induló hajóra, s ennek a nőnek van annyi ereje, hogy elengedje férjét, megértve, hogy a sors számára feladatot rótt ki, azt teljesítenie kell, hiszen minden adottsága megvan hozzá, csupán a körülményeket kell megteremteni. Amerika akkor ilyennek tűnt. Éva szíve alatt hordja ötödik gyermekük. A beutazási engedélyt sem könnyen kapja meg az író, "mert Kicsi Anna sírkeresztje című elbeszélésében és más írásaiban is feszegeti a nyugati világ felelősségét mindazért, ami a magyarsággal és Közép-Európa népeivel a szovjet megszállást követően történt."(20) "Amerikába úgy érkeztem mint földmunkás, mivel a tanult embereket nemigen szerették. Azért mégis kiszivárgott valahogy, hogy bár értek a mezőgazdasághoz, de több is van bennem, és akkor kaptam állást Taff szenátor segítségével a floridai De Landben, a Military Academy hívott meg, hogy tanítsak algebrát... Mivel erdőben akartam élni és az Okala National Forest négyszázhuszonötezer hold lakatlan erdő, megvettem az Astor villát, mely abban az időben nagyon leromlott állapotban volt. Én aztán rendbe raktam és valóban házat csináltam belőle...".(21) Ez így, az emlékezés távlatából problémamentesnek tűnik, az indulás azonban sokkal nehezebb volt, ugyanis előbb egy farmon dolgozott, utána rövid időre - amint az idézetből is olvashattuk - a katonai akadémiára került algebrát tanítani, 1957-től pedig az University of Floridán egyetemi tanár, történelmet, európai irodalmat és nyelveket tanított. Pár évig a Szabad Európa Rádió munkatársa is volt. Az amerikai magyar emigránsok egyik legkiemelkedőbb személyisége lesz, erre bizonyíték mindaz, amire tanulmányom első részében utaltam, az a fantasztikus szervező tevékenység, melynek alapját az erdélyi kulturális életben kipróbált és bevált módszerek jelentették. Csak itt más a hangulat, s a körülmények is az élet furcsa fintorát mutatják. Bár számottevő az emigráns magyarság, nem igazán képes olyan szellemi, anyagi erőket invesztálni, mint amelyre példát jelent a két világháború közötti erdélyi magyarság. Wass is így nyilatkozik: "Elméletben egyszerűnek látszott az egész: egyedül az észak-amerikai földrészen valami másfélmillió magyart mutattak a statisztikák."(22) Az író célját már említettem, negatív tapasztalataira utaltam, talán kiegészítésül még egy idézet, amellyel Wass argumentálja szent elhatározását, hogy meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy az európai magyarság iránt érdeklődők magyar megközelítésű és egyben hiteles képet kaphassanak az európai magyarságról: "Több különböző kiadású és különböző időben kiadott enciklopédiában például a következő, szóról szóra azonos mondatokat találtam, amiről arra lehetett következtetni, hogy azok ugyanattól a személytől származnak:" "Magyarország, mint olyan a valóságban sohasem létezett, mindössze egy soknépű laza egység a "szentkorona országai" összefoglaló név alatt. Ennek az országnak voltak a kezdetben magyar uralkodói is, azonban a tizennegyedik századtól kezdve már csak cseh, német, olasz, lengyel és román királyok viselték az országalapító magyar király, Szent István koronáját".(23) Ezt és az ehhez hasonló, sőt ettől sokkal rosszindulatbúb félreinformálást szerette volna Wass Albert kiigazítani, s tudta, hogy ez az odaérkezett magyarság feladata, hiszen másoknak (pl. az itthon maradottaknak) erre még annyi lehetőségük sincs, mint az emigránsoknak. Terveit precízen kidolgozta, átgondolta, mozgósította saját anyagi eszközeit, és megszállottan próbálta meggyőzni a kinti magyarokat. Szívós, kitartó társra talált nagyszerű tervéhez új skót - amerikai feleségében, aki vállalta vele a több ezer kilométeres utazásokat Amerika szerte, hogy céljukhoz anyagi segítséget szervezzenek. Amikor az érdektelenség vagy a célt megérteni nem akarás elkeserítette, felesége tartotta benne a lelket, "...szó se lehet megfutamodásról, amit elkezdtünk érdemes volt elkezdeni, tehát visszük tovább, az Úristen eligazítja majd a többit." (24) A már megnevezett két vállalkozás 19 magyar és 43 angol nyelvű művet ad ki. Tágas témakört ölel fel, ugyanis történelmi, nemzetpolitikai, néprajzi, stb. műveket, ill. szépirodalmi munkákat jelentet meg, mindegyiket azzal a nemes céllal, hogy a nagyvilág jobb tájékoztatását szolgálja. Fontos, hogy a kultúrszervező Wass Albertben nem halt meg az író, hanem új lendülettel, de a lelkében továbbélő régi világáról, Erdélyről ír lebilincselő történeteket. A megélt táj újjáéled a könyvek sorain, s a pálmák helyett megjelenik képzeletében a fenyők illata, az erdő csodája, a hegyi patakok játéka, emlékeivel átlépi az óceánt, s újra otthon van. A teljességre törekedve megemlítem a még 1948-beli Elvész a nyom című művét (Clevland), s megállnék az 1952-es kiadású Tizenhárom almafa című regényénél, pár sorra. A mű Buenos Aires-ben jelent meg, de az olvasót Tánczos Csuda Mózsi csuda világába vezeti, no nem a mesék világába, hanem Erdély meseszép tájaira, ahol az élet néha tényleg furcsa dolgokat művel az ottlakókkal. Tamási Ábeljének és Nyírő Úz Bencéjének méltó társa ez a Mózsi, akinek ugyancsak szüksége van mindazon leleményességre, mint irodalmi társainak, arra, hogy ebben a megbokrosodott világban megéljen, pontosabban túléljen. Az almafák itt is a megmaradás toposzaként jelennek meg, s a fák sorsa szimbolikusan az erdélyi magyarság sorsát idézik. Amikor 1945-re mind a 13-nak csak a csonkja marad, azt hinnénk, hogy itt már valóban elveszett minden, s úgy tűnne, hogy Mózsi minden ügyeskedése, furfangja hiábavaló lett volna, szorongó lelkünknek megadja Wass a feloldozást és a hitet, hiszen: "...akármi is történik körülöttünk, ők tudják, hogy ez a tavasz közeledőben van már. Mert Isten, aki a kivágott csonkból termő fát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek".(25)
1965-ben lát napvilágot a regény folytatása, a két mű között viszont meg kell említeni Az antikrisztus és a pásztorok (1958); az Átoksori kísértetek (1964) címűeket.
Tánczos Csuda Mózsi élete az Elvásik a veres csillag című műben tovább pereg a szemünk előtt, s míg az előző a két világháború közti emberek életének követője, a háborús évek "erdei" krónikája, addig ez a regény a kommunizmus zűrzavarát veszi nagyító alá, s elsősorban az erdélyi magyarság ez időbeli sorsára utal. Ez a mű is megpróbálja feloldani bennünk a Mózsi és vele a magyarok sorsán való elkeseredést, azáltal, hogy fát ültetnek a magyarok, a jövő fáját, a túlélés szimbólumát, énbennem a feszültség nem oldódott fel. Azt a fát a barakok mellé ültetik, igaz otthonról hozott föld közé, de gyökereit a Duna-Delta mocsaras földjébe ereszti, a kerítéssel körülvett táborban kell életre kelnie, ott, ahol a nád, a mocsár, a köd szinte ellehetetleníti a továbbélést. A Simó József által összeállított Wass bibliográfiát szemlélve a felsorolásból még két művet szeretnék mindenképpen kiemelni. Az egyik a Kard és kasza című, amelynek első része, a Krónikás írás 1974-ben jelent meg (Astor Park), a második, a Szemtanúság meg 1976-ban (uo.). Ha pilléreket keresünk Wass munkásságában, akkor A funtinelli...mellett az én megítélésem szerint ez a másik tartóoszlop. Ha valamiképpen hídnak tekintem Wass életművét, a halhatatlanná váláshoz vezető hídként, amelyet az ilyen különleges szellemóriások építenek fel, akkor a Hagyaték című, műfaji szempontból nehezen behatárolható mű az, amelyik ott ér partot, ahol a halhatatlanság elkezdődik. A Kard és kasza az Erőss nemzetség történetének tűnhet, a műben ők a Wass család regényes megjelenítői, de ez nem csupán az, hanem az egész erdélyi magyarság történelmét idézi olvasója elé - Buzáttól egészen Erős Miklósig, -úgy, hogy a történelmi hitelességű adatokat átszövi a mondák, legendák világa, és így tárul fel előttünk egy küzdő, küszködő nép krónikája. A második rész már nem egy évezredet ölel át, hanem egyetlen generáció megpróbáltatásait vetíti elénk, a főhős életútját állítva a középpontba. A huszadik század olyan nehézségek elé állította az erdélyi magyarságot, amelybe az egyes ember beleroppanhat. A néhol már naturalisztikusan bemutatott kegyetlenség, amelyet Miklós és sortársai élnek át, még az olvasás során is roppant lelkierőt igényelnek. Amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább, megkapjuk a lelki feloldást, ami nem más, mint a remény. A főhős legyőzhetetlen. Amikor pálinkáért eladják a megvakított, agyonkínzott Miklóst egy durva pokrócba csomagolva, nem tudjuk elképzelni, hogy létezhet feloldás. De az ősei nevén koldusként újból megjelenő volt arisztokrata valóban nem lehet más, mint Isten igaz szavának hirdetője, Szent ember, olyan szent, aki a szeretet szavát hirdeti ellenségei közt is, testvéreinek hű segítője. Szenvedései árán megtisztult, benne már nincs sem harag, sem gyűlölet, mindenét elvették: nevét, címét, családját, anyagi javait, szeme világát, tehát a semmi által lett az övé a minden. Fantasztikus ez az írói útrabocsátás. Wass Albert most sem engedi, hogy úgy tegyük le a művet a kezünkből, hogy indulatok feszítsék szét mellünket, hanem megpróbál isteni békét teremteni ott, ahol emberi érzelmek dúlnak, a szeretet és valami emberfölötti megbocsátás szavával. A következő címek felsorolásával csupán arra törekszem, hogy akik soraim elolvassák, lássák, hatalmas életművet hagyott Wass Albert ránk, s itt az ideje (már rég eljött), hogy értékeljük azt: Átoksori kísértetek (regény, 1964), Magunkrahagyottak (regény,1967), Valaki tévedett (elbeszélések, 1977), Válogatott magyar mondák (1971), Válogatott magyar mesék (1972), Magyar örökségünk (1975), Halálos köd - Holtember partján (1978), A költő és a macska (elbeszélések, 1989.
Ezen a mozgalmas, feladatokkal kikövezett, néha igen nehéz amerikai életúton hű társa volt második felesége, aki 1987-ben hunyt el.
Élete vége felé betegséggel kellett megküzdenie, s menekült a magány elől, az elöl a magány elől, amely gyerekkorában oly sokat társa volt, és amelyről Hagyaték című művében is annyiszor említést tesz. Újból megnősül, de egy súlyos baleset után nehezen küzd már meg az élet apróbb, nagyobb megpróbáltatásaival, és 1998 február 17-én "a kivénült harcos leteszi a fegyvert". Véget vet annak a különleges, sőt különlegesen nagyszerű életútnak amelynek jelszava: "ismertessétek az igazságot s az igazság szabadokká tészen". Jegyzetek:
1 Adjátok vissza a hegyeimet, 67. old., Kráter Műhely Kiadó, Bp., 1997
2 Hontalanság hitvallása (vers)
3 Romániai magyar irodalmi lexikon.
4 lásd 3. pont
5 lásd 3. pont
6 lásd 3. pont
7 Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1989. nov., A kivénült harcos leteszi a fegyvert
8 Lásd 7. pont
9 Népújság, 2000.08. 03. Olyan volt mint isten kenyere (B D) /Marosvásárhely/
10 Magyar Nemzet, 1940.01.19., 14. szám
11 Studia Nova, 1994, 1. szám Erdélytől Bajorerdőig, Szabó T. Ádám
12 Szalay Róbert: Fenyőktől a pálmafáig, Hangfoszlányok egy Portréfilmből (Beszélgetés Wass Albert íróval)
13 Medvigy Endre: Laudáció a Magyar Örökség-díj átadásakor, 1999. szept. 18.
14 lásd 12. pont
15 lásd 11. pont
16 lásd 11. pont
17 lásd 11. pont
18 lásd 11. pont
19 lásd 11. pont
20 lásd 13. pont
21 lásd 12. pont
22 lásd 7. pont
23 lásd 7. pont
24 lásd 7. pont
25 Tizenhárom almafa, Mentor Kiadó
26 Elvásik a veres csillag, Mentor Kiadó Egyéb felhasznált irodalom:
Az ocalai remete (Emlékezés Wass Albert íróra) (http//www.hungarian.net/EAM/9801/wass.htm)
Szegletkő, 1999. márc. 7. Simó József: Fenyő a hegytetőn (Isten-tudó Wass Albert emlékezetére)
Délsziget15. 1989 Dunai Ákos: Wass Albert hazatér. Kapu, 5. 1992.
Hajnal László Gábor: Wass Albert búcsúztatása. Magyar Nemzet, 56. 1993.
Illés Sándor: Lobogó fáklya a neve (Wass Albert szeretne végigsétálni a szigeten) Világszövetség, 2. 1993.
Pomogáts Béla: Messzi kert embere (Erdély hűségében. Wass Albertről). Magyar Nemzet 44. 1998.
Lőcsei Gabriella: "Pusztuló gyümölcsfák vagyunk" (Wass Albert örökre elbujdosott). Magyar Nemzet, 2000. 07. 24.
Wass Albert küzdelmes hazatérése (Botrány egy névadás körül - Háborús bűnös volt az író?) Hunnia, 1999. okt.
Fráter Olivér: Tündöklő csillagunk (Wass Albert életpályája),
Kovács Ferenc: Wass Albert 90 esztendővel a vállán (http://www.antcj.ro/muvelodes/98ja31.ntm)
Pilhál György: Wass Albert (http//www. napimagyarorszag.hu/news/rullstory.pnp.3/aid=/498 ) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 21. 20:54 | Sorszám: 409 |
|
* Erdélyben Erdélyért
Wass Albert erdélyi főnemesi család sarja. Nemesi címét a család őse Szent László királytól nyerte, azon hőstette jutalmául, hogy a kunok ellen harcoló királyt megmentette egy rátámadó bölénytől, erre utal a címerben szereplő orrán nyíllal átlőtt bölényfej.
Az író 1908. január 8-án született az erdélyi Mezőségen, nem messze Kolozsvártól, Válaszúton, gróf Wass Endre és Bánffy Ilona gyermekeként. A gyönyörű kastély, amelyben megszületett a szavak leendő nagy varázslója, ma már nem létezik. Ha valaki szeretné meglelni azt a csodát, amely megannyi regényének ihletője, akkor ne keresse a valamikori úri kastély nyomát se, de meglelheti azt a tájat, amely főszereplővé emelkedett a Wass-művek sorában. A kastélyról vázlatot találtam Ilona Siemers különleges könyvében, s fáj elfogadni a tényt, hogy Erdély szerte tűntek el a föld felszínéről ilyen és ehhez hasonló kastélyok, főnemesi házak. S ahogy ezek eltűntek, velük együtt köddé vált az az erdélyi arisztokrácia is, amely feladatként, kötelezettségek vállalásának feladataként fogta fel társadalmi rangját és helyét, amely rétegnek a legjelesebb tagjai vállalták az 1919 után rájuk szakadó kisebbségi sorsban is a vezető szerepet. Wass Albert is ezt az életutat kapta hivatásul: szolgálni a népet, a saját népét, mindig és minden körülmények között. Szülei hamar szétbomló házassága, később az anyjával kialakult hűvös viszonya gyerekkorában magányossá, de magányosságából erőt nyerő fiatallá alakította az érzékeny lelkű, a természetet és az igazságot már korán megszerető embert. Nagyapja segítségével, anyagi támogatásával járta ki a kolozsvári Farkas utcai Református Kollégium osztályait. Igazi kálvinista nevelésben részesült az iskolában, s hitében, erkölcsében megerősítette a család értékrendje is. 1926-ban érettségizett, majd Magyarországon, a Debreceni Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait. Olyan megható szépséggel réved vissza majd későbbi regényeiben ezekre az időkre, annyiszor izgulunk Ferkóval vagy Miklóssal, hogy ügyességgel, furfanggal legyőzzék az apróbb, nagyobb akadályokat! Friss diplomával a kezében immár nekiláthatna a gyakorlatban is kamatoztatni elméleti tudását, de román hadkötelesként előbb még letölti katonai szolgálati idejét. Apja sugallatára vállalja, hogy Bukarestben, román környezetben katonáskodjék, s ez az apai előrelátás valóban pozitívnak mutatkozott, hiszen olyan ismerősökre tesz szert a román arisztokrácia köreiben, akik később segíteni tudnak nem csupán neki, hanem mindenekelőtt a bajba jutott vagy nehézségekkel küzdő barátain, ismerősein. Tudását később Németországban (Hochenheimban), illetve Franciaországban (a Sorbonne-on) tökéletesíti, erdészeti és kertészeti szakterületen szerez újabb ismereteket. Tanulmányai befejezése után visszatér a szülői és nagyszülői birtokra, és talpraesettségének, tudásának, összeköttetéseinek köszönhetően az otthoni gazdaságot is átszervezi, megtalálja a lehetőséget, hogy az akkori elvárásokhoz igazodva egy mintagazdaságot rendezzen be, a szülői kertet a gyönyörű fákkal, bokrokkal pedig védett arborétummá nyilvánítatta. Ez az időszak különösen nehéz a földdel, birtokkal rendelkezők számára is, hiszen a nagybirtokok java részét a román állam eltulajdonította, s a megmaradt töredéken kellett úgy gazdálkodni, hogy közben a pénzügyi válságokat átvészelve teremtődjön lehetőség az erdélyi magyar kultúra támogatására is. Nehéz, de összetartásra kötelező idők voltak ezek Erdélyben.
Wass Albert korán eljegyezte magát az irodalommal, ugyanis 1927, ill. 1928-ban két verseskötettel lép az olvasók elé (Virágtemetés és Fenyő a hegytetőn). Első szárnypróbálgatásával nem igazán hívja fel magára a közvélemény figyelmét, de első regényével, a Farkasveremmel már osztatlan sikert arat.
1934-ben Kolozsváron az ESZC kiadásában jelent meg ez az érdekes mű, amelyben a tágabb rokonság egyik családját állítja a történet középpontjába, pontosabban Wass Irmát meg fiát, Wass Jenőt, úgy, hogy bepillantást nyújt az erdélyi arisztokrácia más személyeinek az életébe is.
A gazdász író egyre inkább író-gazdásszá válik. 1935-ben nősül meg, felesége, Siemers Éva erdélyi magyar anya és hamburgi német apa gyermeke, vagyis Czegei és Szentegyedi Wass Ilona grófnő és Edmund Siemers építő -nagyvállalkozó, a hamburgi egyetem alapítójának lánya. Ez a fiatal, művelt hölgy sok időt tölt anyja szülőföldjén, a Mezőségen, különös érdeklődéssel és finom érzékenységgel kapcsolódik be az erdélyi irodalmi életbe, s így ismerkedik meg a fiatal íróval. Házasságukból hat fiúgyermek születik (az egyik még kisgyermekkorában meghalt). Megjelenő műveinek sorát a Csaba című folytatja, amely a trianoni békeszerződéssel Erdélyre zuhanó nehézségekkel ismerteti meg az olvasót. Ferkó, a főhős szemszögéből láttatja a kort, ahol az egyedüli túlélési lehetőség csupán a szívós helytállás. Az 1940-es év másik nagy regénye a Jönnek, amely arra a lehetetlenül ambivalens érzésre épül, melyet Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása jelentett: az öröm boldogsága és a Romániában tovább élni kényszerülők döbbent meghasonulása, elkeseredése. A helikoni írónemzedék fiatal képviselőjét 1940-ben addigi munkássága elismeréseként Baumgarten-díjjal tüntetik ki, más jeles képviselők mellett.
"...Babits Mihály olvasta fel a megjutalmazottak névsorát, évenkénti 3000 pengős évdíjat kapott Wass Albert erdélyi szépprózaíró". (10) Wass munkásságát Magyarországon is jól ismerték a háború előtt, nem véletlen tehát a Baumgarten- díj, hiszen könyvei Pesten is megjelentek, de az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai is nagy sikert arattak, hiszen eleve a "könyvek jellege is eredeti volt: erdélyi fehér posztóba kötötték..." (11), másrészt az anyaország éberen figyelte elszakadt gyermeke minden rezdülését. A titokzatos őzbak című elbeszélés-gyűjteménye után 1942-ben újabb művével lép az olvasók elé, címe Mire a fák megnőnek, s 1943-ban megjelenik ennek a folytatása, mely önállóan olvasva is kerek egész történetet közöl, A kastély árnyékában. A két kötet három generáció életformája, világlátása bemutatásával történelmi korokról ad ízelítőt; a szabadságharc utáni időkben keresi az Erdélyben való megmaradás lehetséges emberi útjait, módjait; megpróbálja felfedni saját társadalmi rétegének a felelősségét, elhibázott lépéseit, amelyek végső soron Trianonhoz vezettek, s mindazon történésekhez, amelyek a békeszerződést még követték.
A Varjassyak történetének megformálása már jelzi, hogy Wass olyan írói tehetséggel megáldott személyiség, aki a XX. századi írók élvonalában foglalja majd el a helyét. 1943-ban különleges könyvvel bővíti alkotásai tárházát, Tavak könyve[b] címmel a Révai Kiadó megjelenteti az író meséit. Nagy örömmel fedeztem fel barátom gyermekének a tankönyvében ezekből a mesékből, illetve későbbi meséiből is jó párat Lázár Ervin, Benedek Elek meséinek a szomszédságában. Ennek az időszaknak számomra legkedvesebb alkotása a [b]Vérben és viharban. Ahogy a művet olvastam, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy végül is megszületett a hiányzó nagy hun eposz, persze nem műfaji szempontból, hiszen ez egy tökéletes kisregény, hanem tartalmi vonatkozásában. Tehát eposzi témát dolgoz fel a szerző, központi figurául Dengeziket választja, Attila fiát, aki egy erős és főként tartós birodalom létrehozásának lehetőségét vázolja fel a hunok előtt, bebizonyítva, hogy lejárt a "huj- huj" csatakiáltások ideje, ugyanis karddal lehet ugyan hazát szerezni, de megtartani csak "kaszával", azaz munkával lehet (ez lesz későbbi nagy regényének a metaforája. 1943 az író-gazdálkodó Wass Albertre újabb feladatokat ró, pontosabban egészen más típusú elvárások elé állítja. A frontra kerül, éspedig a keleti frontra zászlósként. A Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetének irattára nem rendelkezik Wass Albert személyi okmánygyűjtőjével, de a nyilvántartásukban lévő adatok alapján megerősítették, hogy az írót tartalékos zászlóssá nevezték ki. Wasst a keleti fronton I. és II. osztályú német vaskereszttel tüntetik ki, itthon tovább harcol az utolsó pillanatig, Kolozsvártól a Szilágyságon át a Szamosig, Fónagy vezérkari ezredes segédtisztjeként küzd az előnyomuló orosz csapatok ellen.(12) "1944 októberében Dálnoki Veres Lajos altábornagytól leszerelését kéri. Az altábornagy az írót féltve nem járul hozzá a leszereléshez. Így Wass Albert 1945 húsvétján katonai alakulatával Sopronnál hagyja el az országot."(13) Megható, ahogy az író utolsó kolozsvári emlékképét egy portréfilm kapcsán velünk megosztja: "Ott van a sarkon szemben a Mátyás templommal, a Szürke Nővérek által gondozott szálloda és vendégfogadó, ott térdelt egy szürke apáca, nézett fel a keresztre és imádkozott, - egy lélek nem volt már sehol, csak az orosz tankok jöttek le a Feleken, hallani lehetett a dübörgésüket..." És 1945 húsvétjával a szó legszorosabb értelmében új fejezet nyílik az író életében. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 21. 20:34 | Sorszám: 408 |
ÁRGUS - 1990-2005 irodalom - művészet – valóság
Szücsné Harkó Enikő:
"Ismertessétek az igazságot, -s az igazság szabaddá tészen!"
Vázlat Wass Albert életútjáról és munkásságáról  1998. február 27-én a floridai Astorban hunyt el a magyar emigrációs irodalom, egyben a XX. századi magyar irodalom egyik kiváló képviselője, Wass Albert. "Nagy ember volt" - mondta összefoglaló tömörséggel egyik disszertációs témakonzultációnkon Rónay László. (2000. június 22.) Életútja, irodalmi pályája önmagában is kimerítő regénytéma lehetne, s ha lenne ilyen, akkor annak a műnek a főhőse sorsával a XX. századi erdélyi értelmiség, az emigrációba kényszerült erdélyi arisztokrácia tipikus megjelenítője lehetne. Még temetése körül is bonyodalmak adódtak, pedig azt mindenképpen megérdemelte, hogy legalább holtában megkaphassa azt, amire olyan szívet tépő bánattal, keserűséggel vágyott: a hegyeit. Első emigrációs regényében megindító könyörgéssel fohászkodik, hogy:
"Adjátok vissza a hegyeimet". S milyen jogon is kéri, követeli vissza? - azért, mert "...enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem, s ott lettem emberré".(1) S imája, könyörgése mindennek dacára meghallgattatott, hamvai ott nyugszanak a marosvécsi kastély kertjében, Kemény János mellett, a "Helikoni asztalhoz" közel, így az odalátogató, a tiszteletét leróni érkező a meghatottságon kívül megnyugvással tudatosíthatja önmagában, hogy Wass Albert immár hazaérkezett, a Helikon szellemisége beteljesült. Immár újból otthon van, a szó legtökéletesebb értelmében. Nem fáj annyira olvasni 1947-ből származó sorait, mi szerint: "Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem magyar.
Hontalan vagyok,
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar." (2) A vers sorain merengve visszacseng az a pár szó, hogy "egymásra kell, leljen végre egyszer", s valóban regényeit megismerve, egymásra kell lelnie kicsit átlényegítve még írónak és olvasónak is, s jó tíz éve ez is elkezdődött: az egymásralelés. Könyvei kezdtek megjelenni, az életéről is gyűjthetünk információkat, hiszen 1989 óta, bár lassan, mégis megtört a hallgatás jege, s az én generációm is bepillantást nyerhetett ennek a most már elismerten kiváló személyiségnek az életútjába. Bármelyik Wass Albert életművel foglalkozó cikket szemlélem, egy alapvetően közös: írói nagysága előtt meghajolnak, s annak ellenére, hogy vázlatszerű az a pályakép, amelyet a cikkek írói megjelenítenek, mégis figyelemfelkeltők. De térjünk vissza a marosvécsi kastély parkjába, oda, ahol ma egy a Marosból kiemelt hatalmas kövön áll Wass Albert domborműve, emlékeztetve az utókort az ott nyugovóra. Az erdélyi magyar irodalom történetében, mint tudott, a marosvécsi Kemény-kastélynak igen nagy szerepe volt, ugyanis báró Kemény János (1903-1971) 1926-ban megalapította a marosvécsi Helikon írói munkaközösséget, amely önálló folyóirattal rukkolt elő. Először 1928 májusában Erdélyi Helikon címmel (címe 1936-37-ben Helikon), kiadója pedig az Erdélyi Szépmíves Céh (Irodalmi Könyvkiadó vállalkozás. "1924 és 1944 között 14 sorozatban összesen 166 művet jelentetett meg"(3), olyan jelentős írók, költők műveit, mint Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dzsida Jenő, Székely Zoltán, Karácsony Benő, Kemény János, Kuncz Aladár, Nyírő József, Szemlér Ferenc, Tamási Áron, Tompa László, "akikhez fiatalon csatlakozott Wass Albert”. (4)
Hangsúlyozni szeretném, hogy az író méltó helyre került, és a hely valamikori szellemisége is méltó az ott örökre megpihenők számára. A Helikonnal való kapcsolata meghatározó erő lesz egész életében, sőt mondhatni, életének tartalma lesz. A Kós Károly által készített nagy kőasztal, a "Helikoni-asztal" mellé fiatalon odaülhetett, életre szóló élményeket gyűjthetett, megjelenő művei egyre nagyobb elismerést váltottak ki, ezáltal bekerült a két világháború közötti vezető erdélyi írók társaságába. Most ugyanazon asztal mellett pihen az egykori házigazda szomszédságában, a sokat látott fák árnyékában. S hogy miért tartalma? Mert egész életében annak az eszmének a hirdetője lett, melyet az ottani íróközösség transzilván eszmeiségként, transzilvanizmusként határozott meg. Ez a valójában több lényeges kérdést, célt megfogalmazó elv egyik legfontosabbika "...a nemzetek, vallások világszemléletek népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozása".(5) Fráter Olivér Hunniában (1999) megjelenő cikkében ugyancsak hangsúlyozza Wass Albert és a transzilván ideológia viszonyát, és ő is kitér a fentiek mellett "az erdélyi psziché", nála "erdélyi lélek" (ott is idézőjeles) fogalomra, amelyről Kós Károly írja: "nem az erdélyi magyarság privilégiuma, de predesztinációja az erdélyi németségnek és románságnak is."(6) Ezen eszmerendszeren belül domináló a Romániában élés ténye, amely a helikonisták megfogalmazásában kisebbségi igényeket és funkciókat jelent.
Évekkel később Amerikában ezen elvi síkról indulva, de a felelős emigráns magyar író ambíciójával alapítja meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet (1962), majd 1970-ben a Danubian Press sajtóvállalatot és az ezekből fakadó folyóiratokat, a Transilvanian Quarterlyt, a Hungarian Quarterlyt, majd a Central Europan Forum-ot. A sajtóvállalatot később Danubian Research and Information Center néven kibővítette. "Elméletben egyszerűnek látszott az egész ..." - vall maga Wass Albert 1989 novemberi önéletrajzi soraiban (7) -, de a gyakorlatban kitartó munkára, az embert próbáló nehézségeket legyőzni képes szívósságra volt szükség. Ugyanitt informálódhatunk arról is, hogy a kiadott művekkel végül is azt a célt szerette volna elérni, hogy Erdélyt megismertesse az újvilággal, hiszen erről a vidékről vagy minimális vagy téves, vagy egyszerre minimális és téves információk birtokába juthatott az esetleg érdeklődő. S hogy ezt az áldatlan, sőt Don Quiote-i harcot tovább vállalta, jelzi, hogy egy maroknyi magyarral együtt hozta létre a már említett Danubian Press részvénytársaságot.
Az összegyűlt kevéske tőkével kezdtek bele "...az ún. Hungarian Package könyvsorozat kiadásába, mely magába fog-lalta a magyar nemzet történelmét, legendáit, népmeséit és táncait..."(8) Sajnos tőkehiány miatt, ahogy az író is fájlalja, amatőr munkák is napvilágot láttak e kiadó "fedőneve" alatt. A szélmalomharc folytatódott, küzdelem az előfizetőkért, a fennmaradásért, és a hit a megálmodott cél igazában és hasznosságában, ez jellemezte emigráns írónk kultúrszervező, -irányító tevékenységét. Óceánon innen és túl, életének e két jelentős szakaszát az Erdélyben Erdélyről, illetve a Nagyvilágban Erdélyért címmel láthatnánk el. S milyen volt ő valójában? "Olyan volt, mint Isten kenyere..." (9) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 21. 09:41 | Sorszám: 407 |
|
* Mire jó a hungarofób, antirasszista propaganda? Vessük össze a magyarságért aggódók zarándoklatát a kisMagyarországon ma regnálók antirasszista csetepatéival. Az állapotok jól türözi Tomcat (-akit a antirasszisták leütöttek) tegnapi írása a dolgokról: "2005.05.20., péntek tomcat blog droidzóna levelezőrovata Azt hiszem, a ma kiderült dolgokhoz, nincs mit hozzáfûzni. Röviden és tömören, kisült, hogy a leszúrt ártatlan babuci egy hírhedt bûnözõ klán csemetéje, aki ellen többrendbeli rablásért és más bûncselekményekért folyik eljárás. Aki leszúrta, történetesen maga is roma. A babuci két tesókájával belekötött egy, a Normafához edzésre induló Live RPG-s csapatba, akik ugyan életlen fegyverimitációkat hordoztak, de egyiküknél történetesen éles kard volt. A babuci megfenyegette õt, hogy nyakonszúrja, mire az gondolkodás nélkül lebökte a karddal. Mármost persze lehet hõzöngeni, hogy micsoda eljárás ez, és szó ami szó, jogilag valóban nem védhetõ a dolog, a bíróság elõtt nem fog megállni a jogos önvédelem. Mindenesetre nem kell csodálkozni, hogy a szerepjátékos gyerek azonnal szúrt. Én magam is azt írtam néhány napja, ha egy cigánygaleri leszólít, pláne ha kötekszik, azonnal ütni kell, mert azok nem beszélgetni akarnak. Ennek a Mortimer fedõnevû szerepjátékos csókának mondjuk lehetett volna annyi esze, hogy nem szúr, hanem maximum összevagdossa a tetvest, abból nem lett volna ekkora balhé, de azért nem várhatjuk el minden tizenévestõl, hogy ne essen pánikba, ha egy hírhedt galeri beleköt és életveszélyesen megfenyegeti. Ebben a helyzetben én is fegyvert használtam volna, tetszik vagy nem tetszik a törvényhozóknak és a jogvédõknek. Sajnálom Mortimert, lehetett volna több hidegvére. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy nem bûnözõ, még ha egy kicsit kettyós is, hogy karddal szaladgál - de hát istenem, én is kettyós vagyok, mert én meg pisztollyal. A magyarok "rasszizmusáról" egyébként annyit, hogy vele levõ szerepjátékos társai a jelek szerint igen jó barátai voltak, hiszen még a kard elrejtésében is segítettek neki. Ilyen az igaz magyar ember, akit befogad, az mellett veszélyben is kiáll, akkor is, ha roma. Közben lassan szivárognak a hírek egy készülõdõ tüntetésrõl. Most, hogy az ügy lezárult, valószínûleg lesz egy demonstráció a hisztériakeltés és a bûnözõk babusgatása ellen. Még nem tudok róla semmit, de ha lesz infó, megosztom veletek. Mellesleg nem lenne helytelen lépés feljelenteni ezt a sunyi próbanégert, -Horváth Aladárt, a mai nyilatkozatáért. Barátunk szerint ugyanis a babuci leszúrása csakazértis rasszista bûncselekmény, akkor is, ha egy másik cigány követte el, ugyanis - ezt tessék figyelni - a cigányok azért késelnek, mert meg akarnak felelni a mélymagyar elvárásoknak. Tehát ugye tetszik érteni: a cigányok azért gyilkolnak, mert ezt látták a magyaroktól. Nos, kedves próbanéger elvtárs, ez bizony a magyar közösség elleni uszítás tipikus esete!
Hajrá, jogvédõk, lehet hõzöngeni. And now, something completely different... Néhány napja "a magyar popélet egyik ismert alakjával" ebédeltünk Athinával. No, nem kell valami nagy dologra gondolni, van egy országos jó öreg haverom, aki régen demoscener volt, késõbb pedig meglehetõsen komoly zenei karriert futott be. Kiderült, hogy meglehetõsen jól ismeri a Gyõzike Show készítõit, és mellesleg azt is, hogyan készül ez a médiaszemét. Nos, állítása szerint a Gyõzike Show-ban minden elõre meg van rendezve. Az is, ahogy reggeliznek, amikor Amerikában karamboloztak, és az is, amikor Miamiban találkozott egy "volt szerelmével".
A "volt szerelme" akkor látta életében elõször ezt a díszfaszt, mert valójában az egyik producer barátnõje, csak megkérték, hogy játssza el a szerepet. Minden, az utolsó percig forgatókönyv szerint zajlik. Ennyit az RTL Klubról. A TV2 tegnap éjszakai, Strucc címû mûsorában bemutatták a Moszkva téri tüntetésrõl készült teljes képanyagot, és jól látható, mi történt. "Minek jöttél ide!" - üvölti egy piros inges, tetves cigány, aztán megüt engem, miközben tisztán hallható, ahogy hátulról a többiek azt ordítják, "öljétek meg, vágjátok le a fejét!" A TV2 weboldalán megtekinthetõ a felvétel, igaz, meglehetõsen rossz minõségben. Ha sikerül megszereznem, ki fogom tenni ide, a blogra is, de a bíróság egyébként is ki fogja kérni. Konklúzió: Az RTL Klub szopni fog. Mellesleg megvan az a kis SZDSZ-es csíra is, aki azt állította, hogy megütöttem. Pályi László Barnabás a neve, és a Móricz Zsigmond Gimnáziumba jár. Ez egy újgazdag csemetéknek fenntartott budai elitgimnázium, mellesleg a híresztelések szerint tele van drogosokkal. Van még kérdés?" *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 20. 21:27 | Sorszám: 406 |
|
* 
Lesz-e közös MPSZ–RMDSZ trianoni megemlékezés?
[2005-05-20 - 18:58:36]
Nem zárkózott el megkeresésünkre a sepsiszentgyörgyi RMDSZ a közös trianoni megemlékezés gondolatától – jelentette be Gazda Zoltán, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) sepsiszéki szervezetének elnöke. A trianoni döntés 85. évfordulójára – június 4-ére – emlékező rendezvényt Gazda szerint politikai beállítottságtól függetlenül közösen kell megtartani, erről az MPSZ a történelmi magyar egyházakkal és a nemzeti elkötelezettségükről tanúbizonyságot tett civil szervezetekkel kíván tárgyalni. „A trianoni döntés nem pusztán politikai pártokat, szervezeteket, személyeket érintett, hanem egységesen a magyar nemzetet” – hangsúlyozta Gazda. Az MPSZ terve szerint a megemlékezés az Erzsébet parkban, az országzászló egykori helyén lesz, ahol improvizált zászlórúdra felhúzzák a fekete szalagos nemzeti lobogót. Az elhangzó beszédek Trianon következményeiről és a székelyföldi területi autonómia fontosságáról szólnak. A Krónika megkeresésére Tóth-Birtan Csaba, a sepsiszentgyörgyi RMDSZ elnöke elmondta, szerinte nincs akadálya a közös szervezésnek, ám a részleteket még meg kell beszélnie az elnökséggel. Bíró Blanka, Krónika *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 19. 20:31 | Sorszám: 405 |
*
Elhunyt Pongrátz Gergely
Az 1956-os forradalom élő jelképe volt
73 éves korában szívinfarktusban elhunyt Pongrátz Gergely, a Corvin-köz egykori legendás főparancsnoka. Irányítása alatt a mindössze néhány utcányi terület a szovjet csapatok által sokáig bevehetetlen ellenállási ponttá, a forradalom egyik jelképévé vált. Halála annak a kiskunmajsai 56-os Múzeumnak az udvarán érte, melyet megálmodott és megvalósított – áll az 56-os Magyarok Világtanácsa által kiadott dokumentumban. Az 56-os Magyarok Világtanácsa és az 56-os Magyarok Világszövetsége, a Pesti Srác Alapítvány és az 56-os Történelmi Alapítvány saját halottjának tekinti. Pongrátz Gergely 1932. február 18-án született Szamosújváron. Gyermekként szülővárosában tanúja volt a magyar csapatok bevonulásának az 1940-ben a visszacsatolt partiumi és észak-erdélyi területekre. A család 1945-ben, a szovjet és román csapatok elől hátráló fronttal együtt Mátészalkára vonult, majd Soroksárra költözött. Testvéreivel és édesapjával gazdálkodtak Soroksáron, a Földműves Szövetkezetnek és az állami gazaságnak fuvaroztak lovaikkal. Pongrátz Mátészalkán és Soroksáron tanult, majd a ceglédi városi tanács mezőgazdasági osztályán dolgozott.
Édesapjáról így emlékezett: „Amikor meglátta az első orosz katonát, akkor megfogadta: addig, amíg itt vannak az oroszok, nem borotválkozik. Mellig érő szakállal temettük '56 áprilisában.” A forradalom napjai Pesten találták. Komoly harci tapasztalatokra tett szert, társaival már az első napokban részt vett a Petőfi hídon átvonuló, a Boráros tér irányából támadó szovjet tankok kilövésében. A Corvin-köz parancsnoka A Corvint a harcok fejleményei tették stratégiai középponttá. Egy diplomáciai rendszámú Podjeba október 24-én itt gyilkos sorozatot adott le a fegyvertelen, összeverődött tömegre, majd itt gyújtott fel egy idősebb ember egy páncélautót, amit a közelben levők eloltottak, megmentve a gépfegyverét – emlékezett vissza Pongrátz. Ezt vitték fel a későbbi harcosok a Kilián második emeletére (az egykori Kilián laktanya épülete a Ferenc körút-Üllői út sarkán áll – a szerk.), ezért lőtték szét az oroszok a Kilián sarkát. Bátyjaihoz, Ödönhöz és Kristófhoz október 25-én csatlakozott Pongrátz a Corvin közben. 1956. október 30-án választották főparancsnokuknak az épülettömb harcosai. „Volt 4 darab 122 mm-es lövegünk, három légvédelmi ágyúnk, amit sohasem használtunk, és 11 szovjet tank, T-34-es, T54-es. A lőszert is mind az oroszoktól szereztük. Volt 6 darab 76-os lövegünk repeszgránáttal, Falábú Jancsi, a Corvin tüzérparancsnokának irányításával igen hatékonyan tudtuk használni. Október 26-án 17 lövést adott le a mozi előtti 76-os lövegünk, ez 17 telitalálatot jelentett, melyekkel a hernyótalpakat tudtuk szétlőni, megállásra vagy körbeforgásra kényszerítve a páncélosokat. A Molotov-koktélok, kézifegyverek ezután következtek. A mozi mellett egy 122-es kaliberű, a Práter utcai előtt egy másik 76 mm-es lövegünk állt.” A főváros főbb pontjait az irtózatos túlerővel támadó orosz csapatok november 4-én megszállták, de a Corvin-közt csak nov. 8-án tudták elfoglalni. Pongrátz a forradalmat követő megtorlások idején elhagyta a országot, s először Spanyolországban, majd az Egyesült Államokban élt. Aktív szerepet töltött be az emigráns forradalmárok szervezeteiben: 1957-1967 között a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség alelnöke, 1967-1982 között elnöke volt. Számos cikket írt, később könyvet is Corvin köz – 1956 címmel. Ambivalens érzésekkel viszonyult a rendszerváltáshoz, szerinte a kivégzett miniszterelnök újratemetését a rezsim utólag is saját önigazolására használta fel: „A temetés előtt lejött hozzám Arizonába a New York-i konzul, három napig a vendégem volt, győzködött, hogy jöjjek haza a Nagy Imre temetésre. Azt mondtam: ha minden kivégzettet eltemetnek, akkor jövök, de az öt kommunistát el tudják temetni nélkülem is, ezért nem jövök” – emlékezett vissza a Nemzetőrnek adott nyilatkozatában. 1990-ben hazatelepült.
1991 februárjában a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének tiszteletbeli elnökévé, majd 1991 októberében az 1956-os Magyarok Világszövetségének elnökévé, később örökös elnökévé választották.
Létrehozója volt az 56-os Pesti Srác Alapítványnak, amely tehetséges, de szerény anyagi hátterű fiataloknak nyújt segítséget. Az 1982-ben Chicagóban megjelent Corvin köz – 1956 című könyvét 1989-ben, majd 1992-ben bővített kiadásban is kiadták Budapesten. Hazatérését követően Kiskunmajsán gazdálkodott. 1997 őszén Pongrátz megsérült a magyar termőföld védelmében szervezett és a rendőrség által szétvert tüntetésen egy rendőri intézkedés következtében.
Kuncze rendőrségének köszönhette utolsó sérülését Önerőből megteremtette Magyarország első '56-os múzeumát, amelynek előbb Budapest, majd 1999 tavaszától Kiskunmajsa adott otthont. 70. születésnapja alkalmából a Honvédelmi Minisztériumtól emlékérmet és díszkardot kapott. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 19. 18:40 | Sorszám: 404 |
*
XV.évfolyam, 20.(711.) szám 2005. május 17.
Megmaradásunk záloga a család és az autonómia
„Mane nobiscum Domine – Maradj velünk, Uram!” – ez volt az idei, 438. csíksomlyói pünkösdi búcsú jelmondata.
A kárpát-medencei magyarság legjelentősebb zarándokhelyére, Csíksomlyóra, a Kis-Somlyó mögötti nyeregbe idén is több százezren jöttek el a világ minden részéből. Több magyarországi kormánypárti és ellenzéki politikus is részt vett a jeles egyházi ünnepségen, eljött Mádl Dalma asszony, a köztársasági elnök felesége, aki egyhetes jószolgálati körúton járt Erdélyben. Akárcsak az előzőkre, az idei búcsúra is számos gyalogos zarándok érkezett Erdélyből és az egész Kárpát-medencéből. Tatabánya polgármestere több magyarországi zarándokkal együtt szintén gyalogosan tette meg a több száz kilométeres utat.
A Kis-Somlyó mögötti nyeregben az ünnepi rendezvény P. Páll Leónak, az erdélyi ferences rendtartomány elöljárójának a köszöntőjével kezdődött, őt a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, dr. Jakubinyi György követte. Üdvözlő-köszöntő beszédében az érsek felolvasta Leonardo Sandrinak, a Vatikán helyettes államtitkárának az üzenetét, amelyet XVI. Benedek pápa megbízásából küldött az ünneplő gyülekezetnek. Gyulafehérvár érseke reményét fejezte ki, hogy az új pápa elődjének ígéretét teljesítve ellátogat majd Csíksomlyóra. A búcsú szentbeszédét idén Hajdó István gyergyószentmiklósi fő esperes tartotta, beszédében főként a nemzet ébredéséről, a család fontosságáról, az erdélyi magyarság megmaradásáról szólt. A székelyföldi egyházi elöljáró kitért a minket körülvevő csábításokra: „a választások korát éljük mi is: a bevásárlóközpontok tömegeket mozgatnak, a tévéreklámok özöne zúdul az agyunkba, politikusaink négyévenként mindent megígérnek, még a lehetetlent is, ám a keresztény embernek az ég és a föld között kell választania”. Majd így folytatta: „A házasság szentsége ma válságot él, a mi somlyói Szűzanyánk azt akarja, hogy az édesapák, édesanyák ne engedjék el egymás kezét, a kezet csak megfogni szabad, elereszteni vétek, mert egymásba simuló kezek tartják fönn az eget s a világot. A Szűzanya szeretne segíteni a választásban a családoknak, hogy ébredjünk fel, és válasszuk az életet!” Tamási Áron édesanyjával példálózva, aki tizenegy gyermeket szült és nevelt fel, azt mondta, egy nemzet feltámadása akkor jön el, amikor kiutasítja életéből a koporsót, megszünteti a gyermekellenes hangulatot, a bölcsőháborút, és vállalja az életet. Megemlékezett a Kárpát-medence történelmi viharairól, arról az ötven esztendőről, amit elvettek az itteni népek, nemzetek életéből, keresztény hitéből. Leszögezte: ilyen előzmények után a nemzet megmaradásához elengedhetetlen a hit, az anyanyelv és az autonómia. Az autonómiáról szólva kifejtette: ,,Szívvel-lélekkel támogatnunk kell a Duna Televízió kezdeményezését, hogy az Autonómia nevű adó létrejöjjön, és tanítson meg arra minden kételkedőt, hogy az önrendelkezés nem más, mint meghirdetése annak az isteni jognak, hogy mi testvérek vagyunk, és szeretetben együtt kell élnünk. Azt is jelenti, nekünk nem kell a másé, de a miénkről nem mondunk le. Az imádság adott erőt, hogy mindenki előtt valljuk, mi egy láthatatlan magyar nemzethez tartozunk, és minket nem lehet országhatárok közé zárni... Ne adjuk fel!” – hirdette az esperes.
Másnap, pünkösdvasárnap Rekecsinben letették a csángó-magyar gyermekek számára építendő iskola alapkövét. Mint ismeretes, az iskola építését Böjthe Csaba ferencrendi dévai szerzetes kezdeményezte, ugyanő felhívást tett közzé közadakozásra. Az ünnepségen részt vett a Csángó-magyarok Szövetségének küldöttsége, az RMDSZ országos elnöksége részéről Takács Csaba ügyvezető elnök, Mádl Dalma, a magyar köztársasági elnök felesége és több Bákó megyei hivatalosság. Felolvasták Titty Isohookana Asunmaa volt Európa tanácsi képviselő levelét, aki egyedüliként szólalt fel az Európai Parlamentben a több mint 150 ezres lélekszámú csángó közösség elnyomatása ellen. Az ünnepség résztvevői nagy szeretettel fogadták Dalma asszonyt, aki pénteken már meglátogatta az újjáépített szovátai Szent József gyermekotthont, a dévai Szent Ferenc Alapítvány létesítményét. A magyar köztársasági elnök felesége az Erdélyi Magyar Hírügynökség kérdésére elmondta: „A fő mester Csaba testvér. Ő nagyon gyakran jön el Magyarországra, elmondja, mi hogy áll, milyen gondjai vannak. Merem mondani, hogy erre érzékeny a magyar társadalom, és segítenek. Ez a ház úgy épült, hogy a katolikus püspöki kar gyűjtést rendezett. Minden magán adomány, ki pénzben, ki természetben adományozott.” Dalma asszony az alapkőletételnél közölte még: „Én Esztergomból, Szent István szülővárosából, hoztam egy követ, a Szent Adalbert Székesegyház köve volt. Ez építőkő, ezt vagy beépítik az épületbe, vagy előtte helyezik el. Az építő és Csaba testvér dolga, hogy hogyan akarják elhelyezni.” Orosz Antal *http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 19. 18:34 | Sorszám: 403 |
*
XV. évfolyam, 20. (711.) szám2005. május 17.Megmaradásunk záloga a család és az autonómia „Mane nobiscum Domine – Maradj velünk, Uram!” – ez volt az idei, 438. csíksomlyói pünkösdi búcsú jelmondata. A kárpát-medencei magyarság legjelentősebb zarándokhelyére, Csíksomlyóra, a Kis-Somlyó mögötti nyeregbe idén is több százezren jöttek el a világ minden részéből. Több magyarországi kormánypárti és ellenzéki politikus is részt vett a jeles egyházi ünnepségen, eljött Mádl Dalma asszony, a köztársasági elnök felesége, aki egyhetes jószolgálati körúton járt Erdélyben. Akárcsak az előzőkre, az idei búcsúra is számos gyalogos zarándok érkezett Erdélyből és az egész Kárpát-medencéből. Tatabánya polgármestere több magyarországi zarándokkal együtt szintén gyalogosan tette meg a több száz kilométeres utat.
A Kis-Somlyó mögötti nyeregben az ünnepi rendezvény P. Páll Leónak, az erdélyi ferences rendtartomány elöljárójának a köszöntőjével kezdődött, őt a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, dr. Jakubinyi György követte. Üdvözlő-köszöntő beszédében az érsek felolvasta Leonardo Sandrinak, a Vatikán helyettes államtitkárának az üzenetét, amelyet XVI. Benedek pápa megbízásából küldött az ünneplő gyülekezetnek. Gyulafehérvár érseke reményét fejezte ki, hogy az új pápa elődjének ígéretét teljesítve ellátogat majd Csíksomlyóra.
A búcsú szentbeszédét idén Hajdó István gyergyószentmiklósi fő esperes tartotta, beszédében főként a nemzet ébredéséről, a család fontosságáról, az erdélyi magyarság megmaradásáról szólt. A székelyföldi egyházi elöljáró kitért a minket körülvevő csábításokra: „a választások korát éljük mi is: a bevásárlóközpontok tömegeket mozgatnak, a tévéreklámok özöne zúdul az agyunkba, politikusaink négyévenként mindent megígérnek, még a lehetetlent is, ám a keresztény embernek az ég és a föld között kell választania”. Majd így folytatta: „A házasság szentsége ma válságot él, a mi somlyói Szűzanyánk azt akarja, hogy az édesapák, édesanyák ne engedjék el egymás kezét, a kezet csak megfogni szabad, elereszteni vétek, mert egymásba simuló kezek tartják fönn az eget s a világot. A Szűzanya szeretne segíteni a választásban a családoknak, hogy ébredjünk fel, és válasszuk az életet!” Tamási Áron édesanyjával példálózva, aki tizenegy gyermeket szült és nevelt fel, azt mondta, egy nemzet feltámadása akkor jön el, amikor kiutasítja életéből a koporsót, megszünteti a gyermekellenes hangulatot, a bölcsőháborút, és vállalja az életet. Megemlékezett a Kárpát-medence történelmi viharairól, arról az ötven esztendőről, amit elvettek az itteni népek, nemzetek életéből, keresztény hitéből. Leszögezte: ilyen előzmények után a nemzet megmaradásához elengedhetetlen a hit, az anyanyelv és az autonómia. Az autonómiáról szólva kifejtette: ,,Szívvel-lélekkel támogatnunk kell a Duna Televízió kezdeményezését, hogy az Autonómia nevű adó létrejöjjön, és tanítson meg arra minden kételkedőt, hogy az önrendelkezés nem más, mint meghirdetése annak az isteni jognak, hogy mi testvérek vagyunk, és szeretetben együtt kell élnünk. Azt is jelenti, nekünk nem kell a másé, de a miénkről nem mondunk le. Az imádság adott erőt, hogy mindenki előtt valljuk, mi egy láthatatlan magyar nemzethez tartozunk, és minket nem lehet országhatárok közé zárni... Ne adjuk fel!” – hirdette az esperes.
Másnap, pünkösdvasárnap Rekecsinben letették a csángó-magyar gyermekek számára építendő iskola alapkövét. Mint ismeretes, az iskola építését Böjthe Csaba ferencrendi dévai szerzetes kezdeményezte, ugyanő felhívást tett közzé közadakozásra. Az ünnepségen részt vett a Csángó-magyarok Szövetségének küldöttsége, az RMDSZ országos elnöksége részéről Takács Csaba ügyvezető elnök, Mádl Dalma, a magyar köztársasági elnök felesége és több Bákó megyei hivatalosság. Felolvasták Titty Isohookana Asunmaa volt Európa tanácsi képviselő levelét, aki egyedüliként szólalt fel az Európai Parlamentben a több mint 150 ezres lélekszámú csángó közösség elnyomatása ellen.
Az ünnepség résztvevői nagy szeretettel fogadták Dalma asszonyt, aki pénteken már meglátogatta az újjáépített szovátai Szent József gyermekotthont, a dévai Szent Ferenc Alapítvány létesítményét. A magyar köztársasági elnök felesége az Erdélyi Magyar Hírügynökség kérdésére elmondta: „A fő mester Csaba testvér. Ő nagyon gyakran jön el Magyarországra, elmondja, mi hogy áll, milyen gondjai vannak. Merem mondani, hogy erre érzékeny a magyar társadalom, és segítenek. Ez a ház úgy épült, hogy a katolikus püspöki kar gyűjtést rendezett. Minden magán adomány, ki pénzben, ki természetben adományozott.” Dalma asszony az alapkőletételnél közölte még: „Én Esztergomból, Szent István szülővárosából, hoztam egy követ, a Szent Adalbert Székesegyház köve volt. Ez építőkő, ezt vagy beépítik az épületbe, vagy előtte helyezik el. Az építő és Csaba testvér dolga, hogy hogyan akarják elhelyezni.”
Orosz Antal
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 19. 18:14 | Sorszám: 402 |
*
Nemzetébresztés Csíksomlyón
Két esemény is igazolta a hét végén Erdélyben azt a sokak által elhallgatni akart igazságot, hogy a nagy bajok esetén, a nemzetet veszélyeztető időkben nem a politikusok, hanem a papok képesek erőt adni, megoldást találni a problémákra, és kivezetni a népet a kátyúból.
Még csak nem is főpapok a két esemény vezető figurái: egyikük egy erdélyi városka esperesplébánosa, a másik egy kopott csuhát viselő szerzetes. Akinek megadatott az az élmény, hogy jelen lehetett a Csíksomlyó fölötti Hármashalom-oltár köré összegyűlt több százezres tömegben, vagy látta a Duna Televízió egyenes közvetítését, az tudja, miről beszélek. Hajdó István gyergyószentmiklósi plébános olyan beszédet mondott szabadon, papír nélkül, amilyent eddig nemigen hallhattak a két Somlyó-hegy közötti nyeregbe összegyűlt zarándokok. Szükség volt a felrázó, sokkoló szavakra, hiszen a kettős állampolgárságról szóló december ötödikei sikertelen népszavazás után nincs helye a mellébeszélésnek. Eljött a tettek ideje. A magyarság egy része a zsebén és az ösztönein keresztül látja a világot, a másik, önhibáján kívül határon túlra szorult fele pedig utolsó vágyait, illúzióit veszítette el. A gyergyói főesperes nem félt kimondani olyan dolgokat sem, amelyek eddig elsikkadtak a „politikai korrektség” hamis tapintatának jegyében; a kereszténység védelmében állást foglalt politikai kérdésekben és őszinte aggódással szólt az eddig tabunak számító kérdésekről. A forradalmi beszéd néhány képe minden bizonnyal beleégett a zarándokok szívébe: nehéz elfeledni Horvátországban a háború idején is az élet zászlajaként lobogó száradó pelenkákat, vagy annak a falunak a gondolatát, ahol a halottak többségét nem a templom mögötti temetőben, hanem az asszonyok szíve alatt találjuk. A plébánosnak sikerült reményt önteni azon szívekbe is, amelyeket a politikusok törtek össze: a nemzet ébredni fog, és amíg nem késő, egybeköti a mások által megoldott kévét.
A másik főszereplő a dévai ferences szerzetes. Böjte Csabától megszoktuk már, hogy nem szavakban, hanem tettekkel gyakorolja a szeretet és a szolidaritás parancsait, és most sem hazudtolta meg magát. Bákótól huszonöt kilométernyire, egy Rekecsiny nevű kis faluban vasárnap lerakták egy csángó magyar iskolaközpont alapjait, így a közeljövőben megvalósuhat sok ezer ember álma, hogy magyarul tanulhasson gyereke.
A politikusoknak eddig e a területen sem sikerült áttörést elérniük – évek alatt mindössze annyit sikerült kicsikarni a román államtól, hogy bizonyos településeken lehet fakultatív magyar oktatás, heti egy-két órában. Aztán jött egy szerzetes, alázattal és nagy hittel, és arra kérte a jóakaratú embereket, hozzanak egy-egy követ a jövőbeli magyar iskolába. Eljött Mádl Dalma asszony is a maga kövével, más magyar közéleti személyiségek társaságában, de elküldte képviselőjét Petru Gherghel jászvárosi püspök is. Néhány éve még a moldvai román katolikus papság volt a fő kerékkötője a magyar oktatásnak. A tizenöt hektáros telket idén zabbal vetették be, de legkésőbb jövő tavasszal nekifognak az építésnek. Az iskola mellett a tervek szerint kollégium, tornaterem, tanári lakás és sok más épül. Böjte Csaba munkájának eddigi áldásait ismerve nagy az esélye, hogy hamarosan megérkezzen az első diák az első moldvai csángó magyar tanintézetbe, a rekecsinyi Béke Királynője Gimnáziumba. A harang már megszólalt – azt is Csíksomlyón szentelték fel egy nappal korábban. Lukács Csaba, Magyar Nemzet Online
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 16. 23:35 | Sorszám: 401 |
*
 Csíksomlyó – Jelszavunk hármas: hit, anyanyelv, önrendelkezés
Több százezren zarándokoltak el idén is Csíksomlyóra, Közép-Kelet-Európa leghíresebb katolikus szent helyére, a 438. pünkösdszombati búcsú alkalmából.
A Mária-kegyhelyre, amelyet ma már a Kárpát-medencei magyarok legnagyobb találkozóhelyeként is emlegetnek, nem csak Erdélyből, a Gyimesekből, Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról és Magyarországról érkeztek zarándokok, hanem a tengeren túlról is jöttek hívő magyarok. A liturgikus ruhába öltözött kordon a papsággal 11 órakor indult el a kegytemplom elöl a Nyeregbe, a Hármashalom-oltárhoz. Őket a világi méltóságok követték, köztük Mádl Dalma, a magyar köztársasági elnök felesége, Dávid Ibolya, a Magyar Demokrata Fórum elnöke, Szabó Vilmos, kisebbségi ügyekkel foglalkozó államtitkár, Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke és Terényi János bukaresti magyar nagykövet. A zarándokokat Páll Leó, az erdélyi ferences rendtartomány elöljárója köszöntötte, majd Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke üdvözölte a főpapságot. Az egyházi méltóság felolvasta Leonardo Sandri, a Vatikán helyettes államtitkárának üdvözletét, amelyben az elöljáró megköszönte, hogy a hívek imádkoztak XVI. Benedek pápa beiktatásakor. Jakubinyi reményét fejezte ki, hogy II. János Pál pápa utódja beváltja előde ígéretét, miszerint ellátogat Erdélybe, Csíksomlyóra. „Koldusboton, törött mankón jövünk búcsút járni, szűzmáriás magyaroknak kopott unokái. Éjfél van a Duna táján, magyaroknak éjszakáján, nincs más, ki virrasszon. Baráttalan, testvértelen, hozzád ver a veszedelem, Boldogságos Asszony!" - ezzel a magyar búcsújáró énekkel kezdte ünnepi szentbeszédét Hajdó István főesperes, gyergyószentmiklósi plébános. A Napba Öltözött Asszony, a csíksomlyói Szűzmária hazavárt, hazajöttünk - mondta elöljáróban Hajdó, aki beszédében megemlítette a minden évben Csíksomlyón imádkozó, népüket, családjukat, haldokló anyanyelvüket a szent helyre elhozó csángómagyarokat. 
Hajdó István prédikál
A Napba Öltözött Asszony ezer esztendeje elmúlt, hogy oltalmazza népünket, nemzetünket és sorsunkat, mondta az ünnepi szónok, aki három kéréssel fordult a Szűzanyához. „Az első kérésünk az, hogy szeretnénk, találkozni, látni akarunk téged. A második kérésünk, vezess el minket szent fiadhoz, aki itt maradt közöttünk az oltári szentségben, hogy az emmauszi tanítványokkal kiáltsuk feléje: Maradj velünk, Uram!
A harmadik kérésünk, segítsd meg alvó nemzetünket, hogy felébresszük, s a megoldott kévét együttes erővel összegyűjtsük" - szólt Hajdó István felsorolása. A főesperes szerint Erdély a mi számunkra Patmosz-szigete, de ezt a szigetet őseinktől kaptuk, és itt kell megmaradjunk. A plébános a jelenkorról szólva elmondta, a választások korát éljük, bevásárlóközpontok, tévéreklámok özönével vannak, politikusaink négyévenként jönnek, mindent megígérnek, még a lehetetlent is, s úgy mondják az ígéretet, hogy gondolati szünetet sem engednek nekünk, és kecsegtetve kérnek, válasszatok minket. Hajdó István szerint a keresztény embernek csak az ég és a föld között kell választania. A plébános arra hívta fel a figyelmet, hogy válságot él a család, a házasság szentsége. A család megmaradásának, a gyermekáldás szentségének fontosságát hangsúlyozva kijelentette: A kezet csak megfogni szabad, elereszteni vétek, ellökni átok, mert egymásba simuló kezek tartják fönt az eget, s a világot. A plébános Tamási Áron népes családjának példáját említve azt hangsúlyozta, hogy egy nemzet feltámadása akkor jön el, amikor kiutasítja életéből a koporsót, megszünteti a gyermek-ellenes hangulatot, és vállalja az életet. Erdély népe, anyaország, Kárpátalja, Délvidék, Felvidék, és mindig kihagyjuk a felsorolásból, hogy még élnek testvéreink az Őrségben is, mondjátok meg, Jézus nélkül hová akartok menni? - tette fel a kérdést az ünnepi szónok, majd megadta a választ is: Tanuljuk meg Pétertől, és esküként mondjuk az Úrnak, nem megyünk, melletted maradunk, s hozzád akarunk tartozni, mert az örök élet igéi tenálad vannak, s ha bennünk lakik Jézus, akkor nem szabad félni. Hajdó István szerint a mai vezetők olyan Európát akarnak teremteni, amelyből kihagyják a keresztény értékrendet, mint fogalmazott, az erkölcsi rend fölött emberi törvényeket hoztak, meghirdették, hogy szabad az abortusz, az időseknek szabad a kegyes halál, és ifjúságunk fogyaszthatja az enyhe kábítószert. Ne adjátok fel, ébresszétek a nemzetet, az oldott kévét gyűjtsétek össze - kérte a jelenlévőket a főesperes, aki szerint a gyermekekbe a helytálló öntudatot kell beleimádkozni és megálmodni. „Isten belénk szülte a Hargitát, Csíksomlyót, Csíkszentdomokos nagy fiának üzenetét, hogy nem lehetünk közömbösek népünk sorsának alakulása iránt. A mi jelszavunk hármas: hitünk, ami Szent István-i örökség, anyanyelvünk, ami, ma újra nagy veszélyben van, de mondjuk el bátran, a szót nem adjuk, csak úgy, ha nyelvünk vele tépik, s a harmadik, amit kérünk, az önrendelkezés" - mondta. A szónok üdvözölte a Duna Televíziónak azt a kezdeményezését, hogy egy autonómia-tévéadót akar létrehozni, rádöbbenteni azokat a népeket, testvéreket és nemzeteket, akik Szent István koronájának a védnöksége alatt nőttek naggyá, hogy nem kell félni a határon túli magyaroktól. Végül a főesperes kijelentette: „Csíksomlyói Szűzanya búcsúfiába egyet kérünk, megmaradásunk reményét. Nem maradhatsz itt, magunkkal viszünk az anyaországba, óceánokon túl, a Kárpát-Duna-medencébe, s ha te velünk jössz, akkor minden kicsiny otthonunk Csíksomlyó lesz. Napba Öltözött Asszony induljunk, de kérjük Szent Fiadat, jöjjön velünk, maradjon velünk, s akkor győzni fogunk. Miénk lesz a holnap." A szent áldozás után felszentelték a moldvai csángó községben, Rekecsinben épülő Béke Királynője nevű iskola új harangját, melynek adományozója a magyarországi Monori Harangszó 2003 Betéti Társaság, vezetője ifjú Farkas Titusz. A hatvankilós harangot Lengyelországban öntötték. A szentmise végén felcsendült: Isten, áldd meg a magyart, és több százezer zarándok együtt énekelte: Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 11. 21:13 | Sorszám: 400 |
|
Csak ünnep utánra igérem. Holnap utazunk Aklihegyen és Nagybányán át Csíksomlyóra.
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 10. 16:32 | Sorszám: 397 |
ma nincs szerencsém a /b-vel. 
Három részletre bontva, formázva megismétlem.
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 10. 15:28 | Sorszám: 396 |
|
* ÁRGUS - 1990-2005 - irodalom - művészet - valóság http://www.argus.hu/2001_02/ta_harko.html[/b] Szücsné Harkó Enikő:
"Ismertessétek az igazságot, / s az igazság szabadokká tészen"
Vázlat Wass Albert életútjáról és munkásságáról
1998. február 27-én a floridai Astorban hunyt el a magyar emigrációs irodalom, egyben a XX. századi magyar irodalom egyik kiváló képviselője, Wass Albert.
"Nagy ember volt" - mondta összefoglaló tömörséggel egyik disszertációs témakonzultációnkon Rónay László. (2000. június 22.)
Életútja, irodalmi pályája önmagában is kimerítő regénytéma lehetne, s ha lenne ilyen, akkor annak a műnek a főhőse sorsával a XX. századi erdélyi értelmiség, az emigrációba kényszerült erdélyi arisztokrácia tipikus megjelenítője lehetne.
Még temetése körül is bonyodalmak adódtak, pedig azt mindenképpen megérdemelte, hogy legalább holtában megkaphassa azt, amire olyan szívet tépő bánattal, keserűséggel vágyott: a hegyeit.
Első emigrációs regényében megindító könyörgéssel fohászkodik, hogy: "Adjátok vissza a hegyeimet". S milyen jogon is kéri, követeli vissza? - azért, mert "...enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem, s ott lettem emberré".(1) S imája, könyörgése mindennek dacára meghallgattatott, hamvai ott nyugszanak a marosvécsi kastély kertjében, Kemény János mellett, a "Helikoni asztalhoz" közel, így az odalátogató, a tiszteletét leróni érkező a meghatottságon kívül megnyugvással tudatosíthatja önmagában, hogy Wass Albert immár hazaérkezett, a Helikon szellemisége beteljesült. Immár újból otthon van, a szó legtökéletesebb értelmében. Nem fáj annyira olvasni 1947-ből származó sorait, mi szerint: "Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem magyar. Hontalan vagyok,
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar." (2) A vers sorain merengve visszacseng az a pár szó, hogy "egymásra kell, leljen végre egyszer", s valóban regényeit megismerve, egymásra kell lelnie kicsit átlényegítve még írónak és olvasónak is, s jó tíz éve ez is elkezdődött: az egymásralelés. A könyvei kezdtek megjelenni, az életéről is gyűjthetünk információkat, hiszen 1989 óta, bár lassan, mégis megtört a hallgatás jege, s az én generációm is bepillantást nyerhetett ennek a most már elismerten kiváló személyiségnek az életútjába. Bármelyik Wass Albert életművel foglalkozó cikket szemlélem, egy alapvetően közös: írói nagysága előtt meghajolnak, s annak ellenére, hogy vázlatszerű az a pályakép, amelyet a cikkek írói megjelenítenek, mégis figyelemfelkeltők.
De térjünk vissza a marosvécsi kastély parkjába, oda, ahol ma egy a Marosból kiemelt hatalmas kövön áll Wass Albert domborműve, emlékeztetve az utókort az ott nyugovóra.
A valamikori Kemény kastély - ma elmegyógyintézet, de a parkot leláncolt, lelakatolt kerítés választja el az intézménytől. Egyre több az odalátogató turista, az intézet dolgozói tisztelettel fogadják az érdeklődőket, annak ellenére, hogy tudomásom szerint mindez csupán félhivatalosan működik.
Az erdélyi magyar irodalom történetében, mint tudott, a marosvécsi kastélynak igen nagy szerepe volt, ugyanis báró Kemény János (1903-1971) 1926-ban megalapította a marosvécsi Helikon írói munkaközösséget, amely önálló folyóirattal rukkolt elő először 1928 májusában Erdélyi Helikon címmel (címe 1936-37-ben Helikon), kiadója pedig az Erdélyi Szépmíves Céh (Irodalmi Könyvkiadó vállalkozás) "1924 és 1944 között 14 sorozatban összesen 166 művet jelentetett meg"(3), olyan jelentős írók, költők műveit, mint Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dzsida Jenő, Székely Zoltán, Karácsony Benő, Kemény János, Kuncz Aladár, Nyírő József, Szemlér Ferenc, Tamási Áron, Tompa László, "akikhez fiatalon csatlakozott...", Wass Albert. (4)
Hangsúlyozni szeretném, hogy az író méltó helyre került, és a hely valamikori szellemisége is méltó az ott örökre megpihenők számára.
A Helikonnal való kapcsolata meghatározó erő lesz egész életében, sőt mondhatni, életének tartalma lesz. A Kós Károly által készített nagy kőasztal, a "Helikoni-asztal" mellé fiatalon odaülhetett, életre szóló élményeket gyűjthetett, megjelenő művei egyre nagyobb elismerést váltottak ki, ezáltal bekerült a két világháború közötti vezető erdélyi írók társaságába. Most ugyanazon asztal mellett pihen az egykori házigazda szomszédságában, a sokat látott fák árnyékában. S hogy miért tartalma? Mert egész életében annak az eszmének a hirdetője lett, melyet az ottani íróközösség transzilván eszmeiségként, transzilvanizmusként határozott meg. Ez a valójában több lényeges kérdést, célt megfogalmazó elv egyik legfontosabbika "...a nemzetek, vallások világszemléletek népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozása" .5 Fráter Olivér Hunniában (1999) megjelenő cikkében ugyancsak hangsúlyozza Wass Albert és a transzilván ideológia viszonyát, és ő is kitér a fentiek mellett "az erdélyi psziché", nála "erdélyi lélek" (ott is idézőjeles) fogalomra, amelyről Kós Károly írja: "...nem az erdélyi magyarság privilégiuma, de predesztinációja az erdélyi németségnek és románságnak is." 6 Ezen eszmerendszeren belül domináló a Romániában élés ténye, amely a helikonisták megfogalmazásában kisebbségi igényeket és funkciókat jelent.
Évekkel később Amerikában ezen elvi síkról indulva, de a felelős emigráns magyar író ambíciójával alapítja meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet (1962), majd 1970-ben a Danubian Press sajtóvállalatot és az ezekből fakadó folyóiratokat, a Transilvanian Quarterlyt, a Hungarian Quarterlyt, majd a Central Europan Forum-ot. A sajtóvállalatot később Danubian Research and Information Center néven kibővítette. "Elméletben egyszerűnek látszott az egész ..." - vall maga Wass Albert 1989 novemberi önéletrajzi soraiban (7) -, de a gyakorlatban kitartó munkára, az embert próbáló nehézségeket legyőzni képes szívósságra volt szükség. Ugyanitt informálódhatunk arról is, hogy a kiadott művekkel végül is azt a célt szerette volna elérni, hogy Erdélyt megismertesse az újvilággal, hiszen erről a vidékről vagy minimális vagy téves, vagy egyszerre minimális és téves információk birtokába juthatott az esetleg érdeklődő. S hogy ezt az áldatlan, sőt Don Quiote-i harcot tovább vállalta, jelzi, hogy egy maroknyi magyarral együtt hozta létre a már említett Danubian Press részvénytársaságot. Az összegyűlt kevéske tőkével kezdtek bele "...az ún. Hungarian Package könyvsorozat kiadásába, mely magába fog-lalta a magyar nemzet történelmét, legendáit, népmeséit és táncait..."(8) Sajnos tőkehiány miatt, ahogy az író is fájlalja, amatőr munkák is napvilágot láttak e kiadó "fedőneve" alatt.
A szélmalomharc folytatódott, küzdelem az előfizetőkért, a fennmaradásért, hit a megálmodott cél igazában és hasznosságában, ez jellemezte emigráns írónk kultúrszervező, -irányító tevékenységét.
Óceánon innen és túl, életének e két jelentős szakaszát az Erdélyben Erdélyről, illetve a Nagyvilágban Erdélyért címmel láthatnánk el. S milyen volt ő valójában? "Olyan volt, mint Isten kenyere..." (9)
Erdélyben Erdélyért
Wass Albert erdélyi főnemesi család sarja. Nemesi címét a család őse Szent László királytól nyerte, azon hőstette jutalmául, hogy a kunok ellen harcoló királyt megmentette egy rátámadó bölénytől, erre utal a címerben szereplő orrán nyíllal átlőtt bölényfej.
Az író 1908. január 8-án született az erdélyi Mezőségen, nem messze Kolozsvártól, Válaszúton, gróf Wass Endre és Bánffy Ilona gyermekeként. A gyönyörű kastély, amelyben megszületett a szavak leendő nagy varázslója, ma már nem létezik. Ha valaki szeretné meglelni azt a csodát, amely megannyi regényének ihletője, akkor ne keresse a valamikori úri kastély nyomát se, de meglelheti azt a tájat, amely főszereplővé emelkedett a Wass-művek sorában. A kastélyról vázlatot találtam Ilona Siemers különleges könyvében, s fáj elfogadni a tényt, hogy Erdély szerte tűntek el a föld felszínéről ilyen és ehhez hasonló kastélyok, főnemesi házak. S ahogy ezek eltűntek, velük együtt köddé vált az az erdélyi arisztokrácia is, amely feladatként, kötelezettségek vállalásának feladataként fogta fel társadalmi rangját és helyét, amely rétegnek a legjelesebb tagjai vállalták az 1919 után rájuk szakadó kisebbségi sorsban is a vezető szerepet. Wass Albert is ezt az életutat kapta hivatásul: szolgálni a népet, a saját népét, mindig és minden körülmények között.
Szülei hamar szétbomló házassága, a későbbi anyával kialakult hűvös viszonya gyerekkorában magányossá, de magányosságából erőt nyerő fiatallá alakította az érzékeny lelkű, a természetet és az igazságot már korán megszerető embert. Nagyapja segítségével, anyagi támogatásával járta ki a kolozsvári Farkas utcai Református Kollégium osztályait. Igazi kálvinista nevelésben részesült az iskolában, s hitében, erkölcsében megerősítette a család értékrendje is. 1926-ban érettségizett, majd Magyarországon, a Debreceni Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait. Olyan megható szépséggel réved vissza majd későbbi regényeiben ezekre az időkre, annyiszor izgulunk Ferkóval vagy Miklóssal, hogy ügyességgel, furfanggal legyőzzék az apróbb, nagyobb akadályokat!
Friss diplomával a kezében immár nekiláthatna a gyakorlatban is kamatoztatni elméleti tudását, de román hadkötelesként előbb még letölti katonai szolgálati idejét. Apja sugallatára vállalja, hogy Bukarestben, román környezetben katonáskodjék, s ez az apai előrelátás valóban pozitívnak mutatkozott, hiszen olyan ismerősökre tesz szert a román arisztokrácia köreiben, akik később segíteni tudnak nem csupán neki, hanem mindenekelőtt a bajba jutott vagy nehézségekkel küzdő barátain, ismerősein. Tudását később Németországban (Hochenheimban), illetve Franciaországban (a Sorbonne-on) tökéletesíti, erdészeti és kertészeti szakterületen szerez újabb ismereteket.
Tanulmányai befejezése után visszatér a szülői és nagyszülői birtokra, és talpraesettségének, tudásának, összeköttetéseinek köszönhetően az otthoni gazdaságot is átszervezi, megtalálja a lehetőséget, hogy az akkori elvárásokhoz igazodva egy mintagazdaságot rendezzen be, a szülői kertet a gyönyörű fákkal, bokrokkal pedig védett arborétummá nyilvánítatta. Ez az időszak különösen nehéz a földdel, birtokkal rendelkezők számára is, hiszen a nagybirtokok java részét a román állam eltulajdonította, s a megmaradt töredéken kellett úgy gazdálkodni, hogy közben a pénzügyi válságokat átvészelve teremtődjön lehetőség az erdélyi magyar kultúra támogatására is. Nehéz, de összetartásra kötelező idők voltak ezek Erdélyben. Maga Wass Albert is korán eljegyezte magát az irodalommal, ugyanis 1927, ill. 1928-ban két verseskötettel lép az olvasók elé (Virágtemetés és Fenyő a hegytetőn). Első szárnypróbálgatásával nem igazán hívja fel magára a közvélemény figyelmét, de első regényével, a Farkasveremmel már osztatlan sikert arat. 1934-ben Kolozsváron az ESZC kiadásában jelent meg ez az érdekes mű, amelyben a tágabb rokonság egyik családját állítja a történet középpontjába, pontosabban Wass Irmát meg fiát, Wass Jenőt, úgy, hogy bepillantást nyújt az erdélyi arisztokrácia más személyeinek az életébe is.
A gazdász író egyre inkább író gazdásszá válik.
1935-ben nősül meg, felesége, Siemers Éva erdélyi magyar anya és hamburgi német apa gyermeke, vagyis Czegei és Szentegyedi Wass Ilona grófnő és Edmund Siemers építő -nagyvállalkozó, a hamburgi egyetem alapítójának lánya. Ez a fiatal, művelt hölgy sok időt tölt anyja szülőföldjén, a Mezőségen, különös érdeklődéssel és finom érzékenységgel kapcsolódik be az erdélyi irodalmi életbe, s így ismerkedik meg a fiatal íróval. Házasságukból hat fiúgyermek születik (az egyik még kisgyermekkorában meghalt).
Megjelenő műveinek sorát a Csaba című folytatja, amely a trianoni békeszerződéssel Erdélyre zuhanó nehézségekkel ismerteti meg az olvasót. Ferkó, a főhős szemszögéből láttatja a kort, ahol az egyedüli túlélési lehetőség csupán a szívós helytállás.
Az 1940-es év másik nagy regénye a Jönnek, amely arra a lehetetlenül ambivalens érzésre épül, melyet Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása jelentett: az öröm boldogsága és a Romániában tovább élni kényszerülők döbbent meghasonulása, elkeseredése.
A helikoni írónemzedék fiatal képviselőjét 1940-ben addigi munkássága elismeréseként Baumgarten-díjjal tüntetik ki, más jeles képviselők mellett "...Babits Mihály olvasta fel a megjutalmazottak névsorát, évenkénti 3000 pengős évdíjat kapott Wass Albert erdélyi szépprózaíró". (10)
Wass munkásságát Magyarországon is jól ismerték a háború előtt, nem véletlen tehát a Baumgarten- díj, hiszen könyvei Pesten is megjelentek, de az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai is nagy sikert arattak, hiszen eleve a "könyvek jellege is eredeti volt: erdélyi fehér posztóba kötötték..." (11), másrészt az anyaország éberen figyelte elszakadt gyermeke minden rezdülését.
A titokzatos őzbak című elbeszélés-gyűjteménye után 1942-ben újabb művével lép az olvasók elé, címe Mire a fák megnőnek, s 1943-ban megjelenik ennek a folytatása, mely önállóan olvasva is kerek egész történetet közöl, A kastély árnyékában. A két kötet három generáció életformája, világlátása bemutatásával történelmi korokról ad ízelítőt; a szabadságharc utáni időkben keresi az Erdélyben való megmaradás lehetséges emberi útjait, módjait; megpróbálja felfedni saját társadalmi rétegének a felelősségét, elhibázott lépéseit, amelyek végső soron Trianonhoz vezettek, s mindazon történésekhez, amelyek a békeszerződést még követték. A Varjassyak történetének megformálása már jelzi, hogy Wass olyan írói tehetséggel megáldott személyiség, aki a XX. századi írók élvonalában foglalja majd el a helyét.
1943-ban különleges könyvvel bővíti alkotásai tárházát, Tavak könyve címmel a Révai Kiadó megjelenteti az író meséit. Nagy örömmel fedeztem fel barátom gyermekének a tankönyvében ezekből a mesékből, illetve későbbi meséiből is jó párat Lázár Ervin, Benedek Elek meséinek a szomszédságában.
Ennek az időszaknak számomra legkedvesebb alkotása a Vérben és viharban. Ahogy a művet olvastam, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy végül is megszületett a hiányzó nagy hun eposz, persze nem műfaji szempontból, hiszen ez egy tökéletes kisregény, hanem tartalmi vonatkozásában. Tehát eposzi témát dolgoz fel a szerző, központi figurául Dengeziket választja, Attila fiát, aki egy erős és főként tartós birodalom létrehozásának lehetőségét vázolja fel a hunok előtt, bebizonyítva, hogy lejárt a "huj- huj" csatakiáltások ideje, ugyanis karddal lehet ugyan hazát szerezni, de megtartani csak "kaszával", azaz munkával lehet (ez lesz későbbi nagy regényének a metaforája).
1943 az író-gazdálkodó Wass Albertre újabb feladatokat ró, pontosabban egészen más típusú elvárások elé állítja. A frontra kerül, éspedig a keleti frontra zászlósként. A Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetének irattára nem rendelkezik Wass Albert személyi okmánygyűjtőjével, de a nyilvántartásukban lévő adatok alapján megerősítették, hogy az írót tartalékos zászlóssá nevezték ki. Más forrásból egészítve ki, Wasst a keleti fronton I. és II. osztályú német vaskereszttel tüntetik ki, itthon tovább harcol az utolsó pillanatig, Kolozsvártól a Szilágyságon át a Szamosig, Fónagy vezérkari ezredes segédtisztjeként küzd az előnyomuló orosz csapatok ellen.(12) "1944 októberében Dálnoki Veres Lajos altábornagytól leszerelését kéri... Az altábornagy az írót féltve nem járul hozzá a leszereléshez. Így Wass Albert 1945 húsvétján katonai alakulatával Sopronnál hagyja el az országot."(13)
Megható, ahogy az író utolsó kolozsvári emlékképét egy portréfilm kapcsán velünk megosztja: "Ott van a sarkon szemben a Mátyás templommal, a Szürke Nővérek által gondozott szálloda és vendégfogadó, ott térdelt egy szürke apáca, nézett fel a keresztre és imádkozott, - egy lélek nem volt már sehol, csak az orosz tankok jöttek le a Feleken, hallani lehetett a dübörgésüket..."
És 1945 húsvétjával a szó legszorosabb értelmében új fejezet nyílik az író életében.
A nagyvilágban Erdélyért
Erdély után Németország fémjelzi az író életútjának következő jelentős szakaszát. Sok mendemonda kapott már szárnyra az első emigrációs évekkel kapcsolatban. Wass Albert a már említett portréfilmből készített cikkben így reagál ezekre: "Különböző újságok azt írták, hogy nyomorogtam. Ez nem igaz. A Bajor erdőkben helyezkedtem el, és mivel okleveles erdőmérnök az egyik foglalkozásom, - hogy úgy mondjam - rögtön kaptam állást az amerikaiknál..., Turm Taxis herceg számára kellett kimérjek negyvenezer hold erdőt, melyet akkor vettek meg."14 (Helyszíne: a bajorországi Blaibach) S hogy az újságok mégsem jártak olyan igen messze az igazságtól, azt kissé enyhítve mégis elmondhatjuk, hogy a következő állomás, Hamburg mégsem egy többdiplomás, arisztokrata kvalitásához mért munkalehetőséggel rukkolt elő. Éjjeliőrként egy építkezésen kapott munkát, de a mezőségi ember életrevalóságával tette hasznossá ezt az időszakot is, hiszen kihasználva az éjjeleket, megírta megindítóan őszinte regényét, az Adjátok vissza a hegyeimet! Wass Albertné, Siemers Éva úgy emlékezik e műről: "Nagy sikere volt... Németre én fordítottam, Gibt mir meine Berge wieder!" 15 Az író a portréfilmben az angol fordításra is utal, amely később született meg. A mű kiadásában, sőt a többi mű megjelentetésében is jelentős szerepet vállalt fantasztikus felesége. Nemcsak ő fordította az író munkáit, hanem a kiadók felkutatásában is jelentős szerepe volt, személyes ismeretségét talpraesetten felhasználva munkálkodott azon, hogy férjét az új világ is megismerje. Ő fordította pl. az Erdők könyvét Märchen vom Walde címmel, amely egy újabb mesekönyv volt, "mert nem akart semmi olyat írni, aminek köze van a politikához".16 Ez utóbbi mondat nem teljes mértékben helytálló, mert az Adjátok vissza a hegyeimet nem más, mint a nyugatra küldetéssel érkezett főhősnek a segélykiáltása, aki elkeseredetten döbben rá, hogy nincs megoldás, hazája elveszett, nem tud segítséget szerezni azoknak, akik a hegyek, barlangok, az idegenek számára ismeretlen erdők rejtekein várják a szabadulást. Sőt ezt a művét 1945-ös kiadással megelőzi az ugyancsak Münchenben megjelent Ember az országút szélén című regénye.
Ennek az időszaknak gyönyörű terméke az a mű, amely írói színvonalát, tehát témáját, kidolgozottságát tekintve számomra a legtökéletesebb, amelyet alig merek újból elolvasni, hiszen olyan meghatározó élményt jelentett első olvasata, s ez A funtinelli boszorkány. Ezt a háromkötetes regényt még a Bajor erdőben kezdte el írni, írógépét egy farönkre téve álmodta oda Erdély hegyeiből ezt a furcsa kislányt, Anucát, akinek szomorú sorsa által elmerülünk abba a babonás, különös hiedelmekkel pókhálósított világba, amely néha nagyszerű, néha meg hátborzongatóan naturalista valóságával lebilincseli az olvasót. A regényt aztán a hamburgi őrbódéban fejezi be. Felesége is úgy nyilatkozik, hogy: "Akkor Albi megírta szerintem a legszebb könyvét, A funtinelli boszorkányt. A kiadás körül nehézségek merültek fel, s a fordítása sem lett tökéletes Pochmaniczky fordította a regényt Münchenben. Ő ugyan jól fordított, de mégsem tudott úgy németül, hogy ne csúszott volna bele egy-két súlyos hiba. Jobb lett volna még egyszer lefordítani az egé-
szet ".17 A könyv az idő tájt nem arat akkora sikert, mint amilyen értéket képvisel. S ez az éjjeliőrként dolgozó arisztokrata gróf nem azt a konklúziót vonja le a körülötte immár feje tetejére állt világról, arról, amely szinte apokalüptikus szenvedések sorát jelentette népe és önmaga számára, hogy ez az emberi világ rossz, hanem megható hittel szól sortársaihoz: "Testvér, valamit szeretnék mondani neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ, és az emberek rosszak. A világ szép, s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis, vagy a nátha. Olyankor elcsúfítja a világot maga körül. A világot, a te világodat."18 Így indul a Te és a világ című műve, amely az 1947-es Rézkígyó (München) után Vilsbiburgban jelenik meg. S Istenem, milyen nehéz olvasni tovább a sorokat, különösen az olyanoknak, akiből felsír az érzelemazonosság, de nehéz elfogadni a tanácsot, mi szerint: "Ha újra elővesz a sajgó honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nemcsak az idő változott, megváltoztak a hegyek, a völgyek, az erdők és a mezők ... Minden más, minden megváltozott. Minden idegen... Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem is honvágy, hanem már csupán emlékezés." S talán ha hiszünk abban, hogy: "Senki nem rabolhatja el tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörű szép"19, akkor könnyebb továbblépni, és újból elhinni, hogy feladatod van, új világot kell önmagad köré tervezni. Köszönöm jómagam is a hitadást, az erőadást, a buzdítást!
Németországban még két verseskötete jelent meg, mindkettő 1948-ban: A láthatatlan lobogó meg a Százéves dal az ismeretlen bujdosóról.
1951 mérföldkő Wass életében, olyan változást hoz, amely az emigrációs író életében meghatározó földrajzi hely és életforma lesz. Augusztusban kivándorol Amerikába. A család kettészakad, és az élet úgy hozza, hogy sohasem válnak egy tűzhely körül ülőkké, mégis úgy tűnik, hogy fiai - a négy Amerikában, meg az egy Németországban élő - összetartóan küzdenek egyetlen célért, éspedig, hogy édesapjuknak méltó emléket állítsanak. Az ok, amiért Siemers Éva és Wass Albert útjai elválnak, az, hogy feleségét tüdőbetegsége miatt nem engedik fel az új világba induló hajóra, s ennek a nőnek van annyi ereje, hogy elengedje férjét, megértve, hogy a sors számára feladatot rótt ki, azt teljesítenie kell, hiszen minden adottsága megvan hozzá, csupán a körülményeket kell megteremteni. Amerika akkor ilyennek tűnt. Regényszerű - hátha egyszer akad egy tehetséges ember, aki sorokba szövi élettörténetüket - az elválás, hiszen Éva szíve alatt hordja ötödik gyermekük. Sőt a beutazási engedélyt sem egykönnyen kapja meg az író, "mert Kicsi Anna sírkeresztje című elbeszélésében és más írásaiban is feszegeti a nyugati világ felelősségét mindazért, ami a magyarsággal és Közép - Európa népeivel a szovjet megszállást követően történt." 20
"Amerikába úgy érkeztem mint földmunkás, mivel a tanult embereket nemigen szerették. Azért mégis kiszivárgott valahogy, hogy bár értek a mezőgazdasághoz, de több is van bennem, és akkor kaptam állást Taff szenátor segítségével a floridai De Landben, a Military Academy hívott meg, hogy tanítsak algebrát... Mivel erdőben akartam élni és az Okala National Forest négyszázhuszonötezer hold lakatlan erdő, megvettem az Astor villát, mely abban az időben nagyon leromlott állapotban volt. Én aztán rendbe raktam és valóban házat csináltam belőle...". 21 Ez így, az emlékezés távlatából problémamentesnek tűnik, az indulás azonban sokkal nehezebb volt, ugyanis előbb egy farmon dolgozott, utána rövid időre - amint az idézetből is olvashattuk - a katonai akadémiára került algebrát tanítani, 1957-től pedig az University of Floridán egyetemi tanár, történelmet, európai irodalmat és nyelveket tanított. Pár évig a Szabad Európa Rádió munkatársa is volt.
Az amerikai magyar emigránsok egyik legkiemelkedőbb személyisége lesz, erre bizonyíték mindaz, amire tanulmányom első részében utaltam, az a fantasztikus szervező tevékenység, melynek alapját az erdélyi kulturális életben kipróbált és bevált módszerek jelentették. Csak itt más a hangulat, s a körülmények is az élet furcsa fintorát mutatják. Bár számottevő az emigráns magyarság, nem igazán képes olyan szellemi, anyagi erőket invesztálni, mint amelyre példát jelent a két világháború közötti erdélyi magyarság. Wass is így nyilatkozik: "Elméletben egyszerűnek látszott az egész: egyedül az észak-amerikai földrészen valami másfélmillió magyart mutattak a statisztikák."22
Az író célját már említettem, negatív tapasztalataira utaltam, talán kiegészítésül még egy idézet, amellyel Wass argumentálja szent elhatározását, hogy meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy az európai magyarság iránt érdeklődők magyar megközelítésű és egyben hiteles képet kaphassanak az európai magyarságról: "Több különböző kiadású és különböző időben kiadott enciklopédiában például a következő, szóról sóra azonos mondatokat találtam, amiről arra lehetett következtetni, hogy azok ugyanattól a személytől származnak: "Magyarország, mint olyan a valóságban sohasem létezett, mindössze egy soknépű laza egység a "szentkorona országai" összefoglaló név alatt. Ennek az országnak voltak a kezdetben magyar uralkodói is, azonban a tizennegyedik századtól kezdve már csak cseh, német, olasz, lengyel és román királyok viselték az országalapító magyar király, Szent István koronáját". 23 Ezt és az ehhez hasonló, sőt ettől sokkal rosszindulatbúb félreinformálást szerette volna Wass Albert kiigazítani, s tudta, hogy ez az odaérkezett magyarság feladata, hiszen másoknak (pl. az itthon maradottaknak) erre még annyi lehetőségük sincs, mint az emigránsoknak.
Terveit precízen kidolgozta, átgondolta, mozgósította saját anyagi eszközeit, és megszállottan próbálta meggyőzni a kinti magyarokat. Szívós, kitartó társra talált nagyszerű tervéhez új skót - amerikai feleségében, aki vállalta vele a több ezer kilométeres utazásokat Amerika szerte, hogy céljukhoz anyagi segítséget szervezzenek. Amikor az érdektelenség vagy a célt megérteni nem akarás elkeserítette, felesége tartotta benne a lelket, "...szó se lehet megfutamodásról, amit elkezdtünk érdemes volt elkezdeni, tehát visszük tovább, az Úristen eligazítja majd a többit." 24 A már megnevezett két "rangos vállalkozás" 19 magyar és 43 angol nyelvű művet ad ki. Tágas témakört ölel fel, ugyanis történelmi, nemzetpolitikai, néprajzi, stb. műveket, ill. szépirodalmi munkákat jelentet meg, mindegyiket azzal a nemes céllal, hogy a nagyvilág jobb tájékoztatását szolgálja.
Fontos, hogy a kultúrszervező Wass Albertben nem halt meg az író, hanem új lendülettel, de a lelkében továbbélő régi világáról, Erdélyről ír lebilincselő történeteket. A megélt táj újjáéled a könyvek sorain, s a pálmák helyett megjelenik képzeletében a fenyők illata, az erdő csodája, a hegyi patakok játéka, emlékeivel átlépi az óceánt, s újra otthon van.
A teljességre törekedve említem a még 1948-beli Elvész a nyom című művét (Clevland), s megállnék az 1952-es kiadású Tizenhárom almafa című regényénél, pár sorra. A mű Buenos Aires-ben jelent meg, de az olvasót Tánczos Csuda Mózsi csuda világába vezeti, no nem a mesék világába, hanem Erdély meseszép tájaira, ahol az élet néha tényleg furcsa dolgokat művel az ottlakókkal. Tamási Ábeljének és Nyírő Úz Bencéjének méltó társa ez a Mózsi, akinek ugyancsak szüksége van mindazon leleményességre, mint irodalmi társainak, arra, hogy ebben a megbokrosodott világban megéljen, pontosabban túléljen. Az almafák itt is a megmaradás toposzaként jelennek meg, s a fák sorsa szimbolikusan az erdélyi magyarság sorsát idézik. Amikor 1945-re mind a 13-nak csak a csonkja marad, azt hinnénk, hogy itt már valóban elveszett minden, s úgy tűnne, hogy Mózsi minden ügyeskedése, furfangja hiábavaló lett volna, szorongó lelkünknek megadja Wass a feloldozást és a hitet, hiszen: "...akármi is történik körülöttünk, ők tudják, hogy ez a tavasz közeledőben van már. Mert Isten, aki a kivágott csonkból termő fát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek". 25
1965-ben lát napvilágot a regény folytatása, a két mű között viszont meg kell említeni Az antikrisztus és a pásztorok (1958); az Átoksori kísértetek (1964) címűeket. Tánczos Csuda Mózsi élete az Elvásik a veres csillag című műben tovább pereg a szemünk előtt, s míg az előző a két világháború közti emberek életének követője, a háborús évek "erdei" krónikája, addig ez a regény a kommunizmus zűrzavarát veszi nagyító alá, s elsősorban az erdélyi magyarság ez időbeli sorsára utal. Ez a mű is megpróbálja feloldani bennünk a Mózsi és vele a magyarok sorsán való elkeseredést, azáltal, hogy fát ültetnek a magyarok, a jövő fáját, a túlélés szimbólumát, énbennem a feszültség nem oldódott fel. Azt a fát a barakok mellé ültetik, igaz otthonról hozott föld közé, de gyökereit a Duna-Delta mocsaras földjébe ereszti, a kerítéssel körülvett táborban kell életre kelnie, ott, ahol a nád, a mocsár, a köd szinte ellehetetleníti a továbbélést. Felmerül bennem a kérdés elég-e Mózsi hite a kitelepítetteknek, ott, ahol még a pap is kételkedővé vált. A mustármag szimbólum jut eszembe, a hit ereje csodákra képes. "Mink se kedveljük s mégis itt vagyunk. A fa se válogasson, ha székely akar lenni", 26 ez már parancsolat.
A Simó József által összeállított Wass bibliográfiát szemlélve a felsorolásból még két művet szeretnék mindenképpen kiemelni. Az egyik a Kard és kasza című, amelynek első része, a Krónikás írás 1974-ben jelent meg (Astor Park), a második, a Szemtanúság meg 1976-ban (uo.).
Ha pilléreket keresünk Wass munkásságában, akkor A funtinelli...mellett az én megítélésem szerint ez a másik tartóoszlop. Ha valamiképpen hídnak tekintem Wass életművét, a halhatatlanná váláshoz vezető hídként, amelyet az ilyen különleges szellemóriások építenek fel, akkor a Hagyaték című, műfaji szempontból nehezen behatárolható mű az, amelyik ott ér partot, ahol a halhatatlanság elkezdődik.
A Kard és kasza az Erőss nemzetség történetének tűnhet, a műben ők a Wass család regényes megjelenítői, de ez nem csupán az, hanem az egész erdélyi magyarság történelmét idézi olvasója elé - Buzáttól egészen Erős Miklósig,-úgy, hogy a történelmi hitelességű adatokat átszövi a mondák, legendák világa, és így tárul fel előttünk egy küzdő, küszködő nép krónikája. A második rész már nem egy évezredet ölel át, hanem egyetlen generáció megpróbáltatásait vetíti elénk, a főhős életútját állítva a középpontba. A huszadik század olyan nehézségek elé állította az erdélyi magyarságot, amelybe az egyes ember beleroppanhat. A néhol már naturalisztikusan bemutatott kegyetlenség, amelyet Miklós és sortársai élnek át, még az olvasás során is roppant lelkierőt igényelnek. Amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább, megkapjuk a lelki feloldást, ami nem más, mint a remény. A főhős legyőzhetetlen. Amikor pálinkáért eladják a megvakított, agyonkínzott Miklóst egy durva pokrócba csomagolva, nem tudjuk elképzelni, hogy létezhet feloldás. De az ősei nevén koldusként újból megjelenő volt arisztokrata valóban nem lehet más, mint Isten igaz szavának hirdetője, Szent ember, olyan szent, aki a szeretet szavát hirdeti ellenségei közt is, testvéreinek hű segítője. Szenvedései árán megtisztult, benne már nincs sem harag, sem gyűlölet, mindenét elvették: nevét, címét, családját, anyagi javait, szeme világát, tehát a semmi által lett az övé a minden. Fantasztikus ez az írói útrabocsátás. Wass Albert most sem engedi, hogy úgy tegyük le a művet a kezünkből, hogy indulatok feszítsék szét mellünket, hanem megpróbál isteni békét teremteni ott, ahol emberi érzelmek dúlnak, a szeretet és valami emberfölötti megbocsátás szavával.
A következő címek felsorolásával csupán arra törekszem, hogy akik soraim elolvassák, lássák, hatalmas életművet hagyott Wass Albert ránk, s itt az ideje (már rég eljött), hogy értékeljük azt: Átoksori kísértetek (regény, 1964), Magunkrahagyottak (regény,1967), Valaki tévedett (elbeszélések, 1977), Válogatott magyar mondák (1971), Válogatott magyar mesék (1972), Magyar örökségünk (1975), Halálos köd - Holtember partján (1978), A költő és a macska (elbeszélések, 1989). (Más, angolul megjelent művek).
Ezen a mozgalmas, feladatokkal kikövezett, néha igen nehéz amerikai életúton hű társa volt második felesége, aki 1987-ben hunyt el. Élete vége felé betegséggel kellett megküzdenie, s menekült a magány elől, az elöl a magány elől, amely gyerekkorában oly sokat társa volt, és amelyről Hagyaték című művében is annyiszor említést tesz. Újból megnősül, de egy súlyos baleset után nehezen küzd már meg az élet apróbb, nagyobb megpróbáltatásaival, és 1998 február 17-én "a kivénült harcos leteszi a fegyvert". Véget vet annak a különleges, sőt különlegesen nagyszerű életútnak amelynek jelszava: "ismertessétek az igazságot s az igazság szabadokká tészen". Jegyzetek:
1 Adjátok vissza a hegyeimet, 67. old., Kráter Műhely Kiadó, Bp., 1997
2 Hontalanság hitvallása (vers)
3 Romániai magyar irodalmi lexikon.
4 lásd 3. pont
5 lásd 3. pont
6 lásd 3. pont
7 Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1989. nov., A kivénült harcos leteszi a fegyvert
8 Lásd 7. pont
9 Népújság, 2000.08. 03. Olyan volt mint isten kenyere (B D) /Marosvásárhely/
10 Magyar Nemzet, 1940.01.19., 14. szám
11 Studia Nova, 1994, 1. szám Erdélytől Bajorerdőig, Szabó T. Ádám
12 Szalay Róbert: Fenyőktől a pálmafáig, Hangfoszlányok egy Portréfilmből (Beszélgetés Wass Albert íróval)
13 Medvigy Endre: Laudáció a Magyar Örökség-díj átadásakor, 1999. szept. 18.
14 lásd 12. pont
15 lásd 11. pont
16 lásd 11. pont
17 lásd 11. pont
18 lásd 11. pont
19 lásd 11. pont
20 lásd 13. pont
21 lásd 12. pont
22 lásd 7. pont
23 lásd 7. pont
24 lásd 7. pont
25 Tizenhárom almafa, Mentor Kiadó
26 Elvásik a veres csillag, Mentor Kiadó Egyéb felhasznált irodalom: Az ocalai remete (Emlékezés Wass Albert íróra) (http//www.hungarian.net/EAM/9801/wass.htm)
Szegletkő, 1999. márc. 7. Simó József: Fenyő a hegytetőn (Isten-tudó Wass Albert emlékezetére)
Délsziget15. 1989 Dunai Ákos: Wass Albert hazatér. Kapu, 5. 1992.
Hajnal László Gábor: Wass Albert búcsúztatása. Magyar Nemzet, 56. 1993.
Illés Sándor: Lobogó fáklya a neve (Wass Albert szeretne végigsétálni a szigeten) Világszövetség, 2. 1993.
Pomogáts Béla: Messzi kert embere (Erdély hűségében. Wass Albertről). Magyar Nemzet 44. 1998.
Lőcsei Gabriella: "Pusztuló gyümölcsfák vagyunk" (Wass Albert örökre elbujdosott). Magyar Nemzet, 2000. 07. 24.
Wass Albert küzdelmes hazatérése (Botrány egy névadás körül - Háborús bűnös volt az író?) Hunnia, 1999. okt.
Fráter Olivér: Tündöklő csillagunk (Wass Albert életpályája),
Kovács Ferenc: Wass Albert 90 esztendővel a vállán (http://www.antcj.ro/muvelodes/98ja31.ntm)
Pilhál György: Wass Albert (http//www. napimagyarorszag.hu/news/rullstory.pnp.3/aid=/498 ) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 10. 15:06 | Sorszám: 395 |
*
Czegei Wass Huba - Wass Albertről
Szíves tudomásukra: Wass Albertnek soha nem volt olyan fényképe, amelyen Hitlerrel kezet fogott, tekintettel arra, hogy ő azt az embert és tanításait mélyen megvetette. Én vele nőttem fel, tehát tudnom kellett volna ilyen fotóról. Ha mindaz igaz lenne, amit Kunstár Csaba a Szimpátia a Sötétséggel címu cikkében (ÉS, 2005/5.) állít - én soha nem nyertem volna felvételt a West Point Katonai Akadémiára, és nem lehetett volna belolem dandártábornok az USA hadseregében. Ez kizárt lett volna, ha csak egy igazságtöredék lenne az állításaiban! A hírhedt 1946-os bírósági pert, mely Wass Albertet a távollétében ítélte el, tüzetesen átvizsgálta az USA Igazságügyi Minisztériuma 1978-ban, és hivatalos jogi szakértők szerint egyértelmű volt, hogy politikai koncepciós perrol van szó. Mivel egyetlen vád sincs alátámasztva apám ellen, ezért nem indított ellene eljárást sem amerikai, sem európai kivizsgáló bíróság. Nincs hiteles szemtanú! Előre kitervelt, megjátszott, megvett tanúskodásban viszont nem volt hiány. Ezért mi nem is Wass Albert rehabilitálását tűztük ki célul, hanem annak a korrupt rendszernek a felülvizsgálatát, amely még mindig fenntartja a háborús bűnös vádat - igazságtalanul. Tehát nem Wass Albert felülvizsgálata a kérdéses, hanem a nemzetközi joghoz mérve megalapozatlan, a hamis ítéleteket elfogultan osztogató törvénykezést kell kritikusan mérlegre tenni és hatályon kívül helyezni. Apám csak egy azok közül, akiket törvénytelenül ítélt el a sötét korszak "népbírósága." Kunstár úr kétes történészi feltárómunkára hivatkozik. Elvárom, hogy szolgáltasson megfelelo bizonyítékokat az állításai igazolására. Nem tisztességes dolog a közvéleményt úgy befolyásolni, hogy a kimondott szavak mögött nincs fedezet. Támassza alá azt az állítását, hogy Wass Albert kezet fogott Hitlerrel! Szégyen, hogy egy újságíró a fantáziálást összetéveszti a tényekkel. Sőt, még azt is tudni véli, hogy ez a nem létező fénykép apám haláláig az astori háza falán lógott. Ezzel a megtévesztéssel az író hitelét szándékosan és kártékonyan rombolja. Egyáltalán nem tudunk arról, hogy az erdélyi írók és költők elhatárolódtak volna apánktól. Sőt, éppen 1937-ben (ellentétben a cikk írójának véleményével) elismerést kapott Wass Albert az erdélyi írók körében! A Helikon foszerkesztoje, Abáfay Gusztáv ezt írta róla: "Wass Albert nem annyira konzervatív, mint haladó, a kisebbségi létmódban felnőtt új nemzedéket képviseli, s míg egyrészt az erdélyi arisztokrata nemesség minden erényével rendelkezik, mégis meglepő nyitottsággal és toleranciájával testesíti meg a transzszilvanizmus eszméjét, melyben helye van a magyaroknak is és más nemzetiségű népeknek is." (Abáfay Gusztáv: Erdély új írói, Kolozsvár, 1937.) Wass Albert rengeteg elismerést és támogatást kapott a haladó, nemzeti és humanista erdélyi írók és költők népes csoportjától, kortársaitól - ez nem vita kérdése. "Természetérzéke, tájmegidéző képessége csodálatos. Művei szélesen hömpölygő, robbanó erejű, nagyvonalú alkotások. A fiatal erdélyi prózaírók közül kiválik egyéni hangjával, látásmódjával; izgalmas történetei úgy áradnak belénk, mint egy forró vérhullám." (Molter Károly szavai. Lásd: Erdélyi Elbeszélők, Kolozsvár, 1941.
E kötetben szerepel még: Asztalos István, Bánffy Miklós, Gagyi László, Gulácsy Irán, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kemény János, Kós Károly, Kovács László, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Nyíro József, Sipos Domokos, Szencei László, Tamási Áron. Az erdélyi magyar irodalom színe-java!) Wass Albert merész nézeteket vallott, s a történelem őt fogja igazolni: már ifjú éveiben felismerte, hogy Erdély történelmileg multikulturális, többnyelvű, többnemzetiségű sajátosságot hordoz. Wass Albert büszke volt arra, hogy Erdélyben mondták ki először a szabad vallásgyakorlatot és vallási türelmet a magyar fejedelmek. Hitt abban, hogy olyan törvényeknek kell megszilárdulniuk Romániában, amelyek figyelembe veszik a több nép és nemzetiség közös és egyenlő jogait. Közel állt hozzá Kossuth álma, a Dunai Konföderáció, mely a sokféle nemzetiség békés együttélését tiszteletben tartja és biztosítja. A szülőföld szeretete, mely minden nép számára ősi jog, nem volt számára másokat kizáró, -sőt, befogadó volt. Számára történelmi adottság volt, hogy Erdélyt otthonának tekintette a magyar, a szász, a zsidó, az örmény, a cigány és a román ember. A békés és demokratikus együttélés alternatívája az etnikai tisztogatás: mint a balkáni helyzet Boszniában és az incidensek Szerbiában, nem beszélve az arab-izraeli konfliktusról. A demokratikus átalakulás kezdetén, a 90-es évek elején, mikor a szovjet blokk széthullott, ő attól tartott, hogy a sovinizmus feléled a kis népek rovására. Ezért bízott abban, hogy az Európai Unióban őrködnek a kisebbségek jogai felett. Ajánlom a cikk írójának, Kunstár Csabának és a hozzá hasonlóan gondolkodó olvasóknak, hogy vegyék a kezükbe azt a könyvet, mely tavaly decemberben jelent meg: A gróf emigrált, az író otthon maradt: Wass Albert igazsága. A könyv szerkesztői Takaró Mihály irodalmár és Raffay Ernő történész, társszerzők: Vekov Károly kolozsvári történész, Balázs Ildikó és Lukácsi Éva. A könyv a Czegei Wass Alapítvány támogatásával jött létre. A szakértők hiteles kutatásai megvilágítják az ellentmondásokat és segítenek abban, hogy a hamis képzetek és eloítéletek megszunjenek végre Wass Albert körül. A könyv az író korának társadalmi, politikai és irodalmi hátterét is objektív, tudományos és alapos vizsgálat alá veszi. Wass Albertnek nem volt mit titkolnia: egy író nem rejtheti véka alá meggyőzodéseit. Nem véletlen, hogy írásainak népszerűsége nő: ma is megszólítja az embereket, bármilyen élethelyzetben is legyenek. Műveinek hőseit a judeo-keresztyén etikai értékek vezérlik. Az ő szemében soha nem az esett ítélet alá, hogy ki milyen fajtához, néphez, osztályhoz, vallási felekezethez tartozott, hanem az egyén szavai és tettei kerültek mérlegre. Elítélte azt a magatartást, mely önző előnyöket kovácsolt más fajok, nemzetiségűek, felekezetűek rovására - legyen az magyar, német, román, zsidó egyed, -ha ezért kritikát érdemel. Véleménye szerint az a rendszer, mely ezt a magatartásformát engedélyezi, bukásra van ítélve. Ugyanakkor, mélyen együtt érzett a szenvedőkkel és az emberi jogaikban megalázott kisebbséggel. Mindezt azért mondtam el, hogy világosan feltárjam: ilyen volt Wass Albert. Szerette nemzetét, de nem volt képes más nemzetek, fajok, vallások gyűlöletére. Elutasítom azt a hamis állítást, hogy Wass Albert a hungarista mozgalomnak híve, támogatója, elkötelezett harcosa lett volna - nemhogy ötven évig, de egy napig sem! Ő azzal a szellemiséggel nem tudott azonosulni. Természetesen, ha irodalmi vagy nemzeti témájú cikkek megírására kérték fel az emigrációs magyar újságok, ő ezt magyar népe és Erdély ügyének szolgálatában vállalta. Ő elsosorban író volt, keresztyén volt és hazafi volt. Ha valaki ezekben a kérdésekben vitatkozni akar, akkor elvárjuk, hogy mutassa be a bizonyítékokat, melyek ezeknek az ellenkezőjérol szólnak. Kihívom vitára azokat, akik hiteles bizonyíték hiányában felelőtlenül beszélnek arról az emberről, aki nemcsak hirdette, de élte is azt, amiben tiszta szívvel és rendületlenül hitt. Czegei Wass Huba
Dandártábornok *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 10. 13:37 | Sorszám: 393 |
|
*
A Temes megyei prefektus a Monarchia felelősségét emlegeti
[ 2005-05-10 - 09:25:43 ]
Nemcsak a román államot, hanem az Osztrák–Magyar Monarchiát is be kellene perelniük azoknak az árvízkárosultaknak, akik jogi úton szeretnének elégtételt venni amiatt, hogy mindenük odaveszett a Bánságban több mint három hete tartó árvízben. A megdöbbentő kijelentést Ovidiu Draganescu, Temes megye prefektusa tette a tegnapi sajtótájékoztatón, amikor szóba került, hogy 1912 óta nem volt ekkora természeti katasztrófa a megyében. „Ne felejtsük el, hogy akkor még más fennhatóság alá esett ez a vidék. Ha egyesek be akarják perelni a román államot, akkor az Osztrák–Magyar Monarchiát is be kellene perelniük, amiért nem épített megfelelő gátakat” – mondta. Tudvalévő, hogy a bánsági vízszabályozó és védrendszerek a Monarchia idején épültek, és 1919 óta a román állam egy méternyi töltést nem emelt, sőt a meglévőket sem erősítette meg. Ezt el is ismerte a prefektus, aki szerint az európai uniós csatlakozás küszöbén álló Románia egy olyan ország, amelyben „soha semmi nem áll rendelkezésre, amikor szükség lenne rá”. Annak kapcsán mondta ezt, hogy kiderült: nem kellett volna Magyarországról hozatni a nagyteljesítményű szivattyúkat (melyek egy részét tegnap Óteleknél üzembe helyezték, és amelyekkel állítólag két hét alatt kiszivattyúzzák a Temes és a Bega közén négy települést fogva tartó vizet), mert ilyeneket Romániában is gyártanak. Csakhogy ez utólag derült ki, ráadásul senki nem tudta, hol állnak raktáron, s ki felel értük.  „Ezenkívül nincs elég tutajunk, bárkánk, a katonák kézzel szedik össze a megfulladt állatok tetemeit, és még sorolhatnám” – érzékeltette a helyzetet, hozzátéve, hogy a helyzet normalizálódása után minden érintett intézménynél kivizsgálást fog sürgetni. A sajtótájékoztatón részt vett Gheorghe Seculici miniszterelnök-helyettes, volt Arad megyei tanácselnök, aki szerint a különböző közintézmények közötti kommunikáció hiánya vezetett a késlekedéshez, de a fő vétkesnek az Országos Talajjavító Intézetet (román betűszóval: ANIF) tartotta, mert nem tisztította a vízelvető csatornákat, árkokat, a töltések környékét. „Biztos vagyok benne, hogy nem a célnak megfelelően használták fel a munkálatokra kapott pénzt. Vizsgálatot rendeltünk el, ami ki fogja deríteni, mennyit és mire költöttek az állami pénzekből” – mondta. A kormányfő-helyettes szerint a katasztrófaelhárító felügyelőség országos vezetősége sem végezte jól a dolgát, és ott is fejek fognak hullani. De hogy ki számíthat felelősségre vonásra, nem derült ki, sőt az újságírók a parancsnokság vezetőjének a nevét sem tudták kiszedni belőle, így olybá tűnt, hogy különböző bizottságok, munkacsoportok mögött bújnak meg a vétkesek. A felelősség egy részét a szerb vízügyi hatóságokra hárította Seculici, mondván, hogy a Bega és a Temes vajdasági szakaszán sem kotorták a folyómedreket. Nyugati Jelen *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 10. 12:11 | Sorszám: 392 |
*
2005. május 10.
XVII. évfolyam, 106. számKongresszus utáni gondolatok Azt gondolnánk, Európában nincsenek kisebbségi problémák, hiszen az unió tagállamai, a nemzetközi normákhoz igazodva, megoldották belső ügyeiket, anélkül nem jogállam a jogállam. Az Európai Népcsoportok Föderális Uniójának (FUEN) múlt héten lezajlott kongresszusán való részvételem első napján ezért is fogalmazódott meg bennem a kérdés: vajon nem pótcselekvés mindaz, amit ezek az emberek végeznek, az említett unió nyolcvan körüli tagszervezetének a tevékenysége vajon nem csupán szemfényvesztés? Mit kezdenek a különböző országok kormányai a FUEN vezetősége által egy-egy kongresszus után megfogalmazott és elküldött nyilatkozatával? Mifelénk elterjedt a vélemény, hogy a nyugati országok odafigyelnek a civil szervezetek jelzéseire, megjegyzéseire, ajánlásaira, hiszen ez a szféra sokkal fejlettebb és jóval magasabb fokon szervezkedik, mint a kommunista utódállamokban, ahol a polgárok még nem szoktak hozzá, hogy van (lehet) szavuk. Bizonyára ez így is van, a hatalom az élet számos területéről jött civil „üzenetet" fontolóra veszi, ha nem akarja, hogy aztán meggyűljön a baja a szféra képviselőinek a támadásai miatt. Tapasztalnom kellett azonban, hogy a kisebbségek gondot okoznak a fejlett társadalmakban is, nem csupán az öreg kontinens keletibb részén. Ott van például Franciaország. Ki hinné, hogy az Európai Unió egyik alapító tagjaként visszautasítja a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának a ratifikálását? Hogy a brit kormány, minden magyarázat nélkül, elutasítja az úgynevezett cornwalli kelta népcsoport, valamint anyanyelvük a „Cornish-nyelv" elismerését? Hogy Ausztria négy év után sem tartja tiszteletben az Alkotmánybíróság által hozott határozatot, amely elismeri a területén élő szlovének anyanyelvét hivatalos nyelvként, valamint a kétnyelvű helységnévtáblákat? Igaz ugyan, hogy a Szlovéniában élő németek sincsenek elismerve hivatalosan, de nekik ott van vigaszul a tény, hogy három anyaország is segíti őket anyagilag. Görögország is elég súlyos problémákkal küzd, ami a nemzetiségeket illeti. Elég megemlíteni a macedón kisebbséget, a „Home of Macedonian Culture" elnevezésű kulturális szervezet beiktatási kérését 15 éve nem hajlandó jóváhagyni a mindenkori görög kormány. Egyszóval, a kisebbségek körül akadnak gondok. Mert a kisebbség a másság kérdését veti fel, a másság pedig zavarja a nemzetállam-képletet, amely, valljuk be, még mindig kísérti a nyugat-európai országokat is. A felsorolt államokon kívül, a FUEN záró-nyilatkozatában szerepel Olaszország, Németország, sőt Magyarország is egy-egy figyelmeztetés erejéig. Utóbbinak szemére vetik, hogy 10 százalékkal csökkentette a kisebbségi önkormányzatok költségvetését. Természetesen Oroszország sem úszta meg szárazon, a nyilatkozat kitér az ottani helyzetre is. Az Európa Tanács és az Európai Unió iránt is felhívással él a FUEN, ajánlásait, kéréseit minden bizonnyal figyelembe veszik a hivatalos szervek. Erről többé-kevésbé maga a FUEN elnöke, Romedi Arquint győzött meg személyesen, a kongresszust záró sajtótájékoztatón. Kérdésemre ugyanis, hogy az Unió által megfogalmazott nyilatkozatoknak mekkora ereje van, elmondta, hogy a FUEN ugyan csupán egy nemzetközi civil szervezet, de a hangja elhallatszik oda, ahova kell. Természetesen nem áll hatalmában beleszólni a politikai döntéshozók dolgába, de kérdéseket tehet fel, figyelmeztetéseket juttathat el. A kongresszusaikon megtárgyalt problémák egész Európában ismertté válnak, így felszínre kerülnek az érzékeny kérdések, ezáltal, ha egyebet nem, nyomást tudnak gyakorolni a politikusokra. A különböző kormányok a FUEN szakértő csoportjainak a jelentéseire támaszkodnak többnyire, amikor esetleges megoldást keresnek a kisebbségek körül felvetődő problémákra. Talán ezért is kell örülnünk, hogy az Unió 50. kongresszusának megszervezését az RMDSZ felvállalta. Igaz ugyan, hogy nagyrészt pozitív kép alakult ki a Romániában élő kisebbségek helyzetéről, ezt a képet azonban nem csupán a hivatalos szervek rajzolták meg szépnek és színesnek, hanem maguk a kisebbségek által delegált képviselők is, akik szinte mind elégedetten nyilatkoztak a helyzetüket illetően. Kivéve a horvátokat, görögöket, zsidókat, akik el sem jöttek. Nem is ennek a romániai „modellnek" kell örülnünk, hanem a FUEN elnöksége által kiadott különnyilatkozatnak, amelyben úgy ítéli meg, hogy az RMDSZ által kidolgozott törvénytervezet jó alapot képez az ország számára a nemzeti kisebbségek védelmére és támogatására kidolgozandó törvényes kerethez. Az Unió rendkívül fontosnak tartja ezt a lépést a békés egymás mellett éléshez Románia állampolgárai számára. Reméljük, eljut szava a román kormányhoz is. Nem kell nagy utat megtennie. Csupán Bukarest egyik kerületéből a másikig kellene eljutnia. Köllő Katalin *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 10. 10:40 | Sorszám: 391 |
|
bocsánat, a /b valamiért nem kapcsolta ki a boldot.
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 10. 10:37 | Sorszám: 390 |
|
*  Ismét elérhető a cenzurázott, bolsevik támadást átélt UTÓLAG honlap:
http://www.utolag.tk/[/b] Először amerikai főcím jelentkezik, türelem --10-15 mp múlva az UTÓLAGra vált.
A jelenlegi tartalom:
A "Kérdések órája" május 8-i adása 40:01 perc
A "Visszhang" május 7-i adása 39:58 perc
A "Sorok között" május 7-i adása 40:48 perc
A Szerintünk tavaszi utolsó felvétele május 6. 88:56 perc
Hallgassuk meg egymást, Orbán Viktor Soroksáron 1. rész 65:46 perc
Hallgassuk meg egymást, Orbán Viktor Soroksáron 2. rész 66:57 perc
A "Magyarok Világa" c. M. Szabó Imre műsor május 5-i adása 68:50 perc
A "Századvég" május 4-i adása 20:36 perc
A "Nap vendége" május 2-i adása 23:24 perc
"Ha nem viseli jól magát leváltjuk" 8:41 perc
A "Vetítő" május 1-i adása 54:02 perc
A"Kérdések órája" május 1-i adása 37:36 perc
Közéleti Civil Akadémia, Navracsics Tibor: A választójog 71:42 perc
Kérésre ismét:
Már megint a magyarok 10:14 perc
A "Szerintünk" április 29-i felvétele 78:56 perc A filmek kb. egy hétig maradnak fenn, utána törölve lesznek, hogy helyet adjanak az újabbaknak. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 09. 18:16 | Sorszám: 389 |
|
* 1919-ben a haladó kunbéláék és a demokratikus kisantant együttesen felszabadították Magyarországot a velejéig reakciós Monarchiából. Azóta se köszöntük meg tisztességesen és nem kértünk még bocsánatot. Gyurcsányi most körbejárhatná a szomszédos országokat. Magyarországot mindig felszabadították: 1683-ban a Habsburgok a töröktől, 1711-ben a labancok a kurucoktól, 1849-ben az oroszok, 1919-ben kunbéla és a kisantant, 1945-ben, -majd 1956-ban újra az oroszok. Hogy győzzük ezt nekik megköszönni?
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 09. 17:55 | Sorszám: 388 |
|
* Ma így menetelünk Európába?  *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 08. 14:53 | Sorszám: 386 |
|
* AKLIHEGY Aklihegy alig több, mint száz éves település. A mai nevét csak hatvan-hetven évvel ezelőtt, – hivatalosan 1946-ban kapta. Korábban csak Szőlőhegyként ismerték, emlegették. Hiszen déli fekvésű lejtői és földrajzi adottságai kiválóak voltak szőlőtermesztésre. Ez a kultúra igen korán megjelenhetett e területen, a gyümölcstermesztéssel együtt, mely a mai napig a falu lakóinak egyik jelentős bevételi forrása. A település a történelmi Ugocsa vármegye délkeleti részén található, északról és északnyugatról a Kárpátok középső vonulatához tartozó Avas hegység fokozatosan magasodó domborulatai veszik körül, dél-, délnyugat felé fokozatosan az Észak Alföldnek nevezett síkságba megy át. Így a falu földrajzi adottságai, mérsékelt éghajlata szinte mindenfajta növény termesztésére illetve állattenyésztésre lehetőséget ad. Ma közigazgatásilag a szomszédos Aklival és Újaklival Nevetlenfaluhoz tartozik. A második világháború előtt, illetve a történelmi Magyarországon a ma Románia területén fekvő Halmi községhez tartozott. A középkorban Túrterebes földesurának a birtoka volt.
A földművelés során előkerült tárgyi emlékek már a VIII. század előtti megtelepedést, a VIII-XII. századi emberi kultúra nyomait mutatják. Történelmének tragédiája, hogy a XX. század folyamán, a trianoni és az azt követő békeszerződések következtében az itt élő idős emberek akár hat ország polgárai is lehettek anélkül, hogy elhagyták volna otthonukat. Az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásával, az 1919-es zavaros, bolsevik időkben először a cseh csapatok szállták meg és az akkor megalakuló Csehszlovák Köztársasághoz csatolták a Felvidékkel együtt. 1919 áprilisában, -a románokkal egyeztetett hadműveleti terveknek megfelelően a csehszlovák hadsereg újabb támadást indított a forradalomban fetrengő Magyarország ellen. A Börzsöny-hegységtől Kárpátaljáig sok száz kilométer hosszúságban mindenütt átlépték az 1918-ban még kötelezőnek elismert demarkációs vonalakat. Céljuk az volt, -hogy a kész tények mindenkor előnyös módszerével-, fegyveresen szerezzék meg mindazon területeket, amelyeket magának igényelt a prágai hatalom a gazdátlan Magyarország területéből, tekintet nélkül a csehszlovák politikusok által fennen és elsődlegesnek hirdetett nemzetiségi elvekre. Három fő ékben hatoltak be a vörös kormány által megbénított magyar területekre:
Elfoglalták a salgótarjáni szénmedence nagy részét, elkezdték a borsodi iparvidék megszállását, és előretörtek a Sajó torkolatvidékétől egészen Kárpátaljáig, hogy a Tisza középső szakaszán, minél mélyebben a Nagy Magyar Alföld területén, lehetőleg Tiszafüred térségében szilárd összeköttetést teremtsenek a szintén támadásba lendülő román hadsereggel. A Budapestet elbódítő-megbénítő vörösök szabadon kínálták a koncot a szomszédoknak. Vidékünket, Ugocsát, Nagyszőllőst, Aklihegyet is az marta, -aki csak akarta. 1919-ben rövid ideig román megszállás alá kerültünk. Azután a cseh impérium következett, noha legalább 100 km-re egyetlen cseh, vagy szlovák sem volt található! Nesze neked Wilsoni-elvek! 1938-ban, a második bécsi döntéssel, visszakerültünk magyar fennhatóság alá, majd 1944 végén új hódító következett, a Szovjetunióban találtuk magunkat. 1991-ben nálunk ismét impériumváltás volt: Aklihegy ma Ukrajna egyik legkisebb és legeldugottabb faluja. Monarchia, Románia, Csehország, Magyarország, Szovjetunió, Ukrajna: -mozgalmas volt a mi kis magyar falunknak, -de egész Kárpátaljának- a múltszázad! Aklihegyen működik a környező települések legfiatalabb, de elismerten magas színvonalú általános iskolája. A hajdani híres borgazdasága, gyümölcsei helyett, ma erre és Kárpátalja egyetlen ökumenikus templomára büszke a falu lakossága. A templom 1995 nyara óta szolgálja a falu három felekezetét: a reformátust, a római katolikust illetve a görög katolikust. Tóth Béla tanár
Kárpátalja, Aklihegy *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 08. 03:50 | Sorszám: 385 |
|
* HÉT NAP
SZABADKA 2005.05.04 25 éve halt meg Tito marsall Élettörténete mesébe illő.
Úgy is kezdhetném, hogy élt egyszer egy ember, aki (állítólag) a mai Horvátország és Szlovénia határán fekvő Kumrovec faluban született 1882. május 25-én.
Bár ez nem egészen biztos.
Az év és a hónap talán pontos, de már életében vitatták a hivatalosan is ünnepelt születésnap pontosságát.
Lehet, hogy néhány nappal vagy héttel korábban látta meg a napvilágot.
És lehet, hogy nem ott, ahol állítólagos szülőháza ma is áll. Arisztokrata sarjnak, császári zabigyereknek tekintik egyes életrajzírók és történészek.
Amióta meghalt, nagyon sokan foglalkoztak ugyanis az egykori teljhatalmú államférfi életével.
Legendákat próbáltak eloszlatni. Nemegyszer úgy, hogy újabb legendákat szőttek alakja köré. A szegény zsellércsaládnak, amelyben a kis Josip Broz született, sok gyereke volt - tanították és tanulták sokan a múlt század második felében itt, a Balkánon. És a kis Joža - ahogy szlovén édesanyja és horvát édesapja nevezte -, már kisgyerekként gondoskodott testvéreiről is, amikor a szülők éppen napszámban voltak. Egyszer például megfőzte a padláson száradó füstölt disznófejet, amelytől minden Broz gyerek rosszul lett.
Fémmunkásnak tanult (így tanították és így tanultuk 1950-től egészen az új évezred kezdetéig), majd pedig katona volt az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében. Káplár, azaz tizedes. Majd orosz hadifogság következett, Kirgízia, és az első házasság Pelagija Belouszovával. Fia, Žarko ebből a frigyből származik. Aztán Mišo, a másik Borz csemete, a zágrábi Herta Haas gyermeke. Akivel a második világháború után már nem állította helyre az életközösséget a partizánvezérből államférfivá lett, Tito néven ismertté vált egykori illegális kommunista. Mellesleg: arról is keveset tudni, hogy a harmincas években, amikor Moszkvában tartózkodott, és amikor ott a sztálini tisztogatások folytak, hogyan tűnt el Milan Gorkić, a jugoszláviai kommunisták akkori vezetője, és hogyan került éppen Josip Broz a helyére. A KGB, illetve az egykori CSEKA levéltári anyagai még mindig hozzáférhetetlenek. Ha egyáltalán maradt erről valamilyen dokumentum.
Jött aztán a második világégés, a partizánharc, amelynek élére állt ez a Josip Broz. Fejére vérdíjat tűztek ki, 100 ezer német birodalmi márkát kapott volna az, aki élve vagy halva kiszolgáltatja őt, de Broz és harcosai ügyesen elkerülték a csapdákat. Meneküléseiket Szerbiából Boszniába és Crna Gorába, majd vissza ügyesen a fasiszták offenzíváinak visszaveréseként tudták bemutatni.
Amerikai, orosz és angol segítséget is kaptak, végül a győztes hatalmak oldalán elfoglalták az egykori királyi Jugoszláviát. Egy ideig osztrák és olasz területeket is birtokoltak, de innen kitessékelték őket. Mi több, a királyi kormány egyik politikusával rövid ideig egyfajta kohabitációban kormányoztak, de aztán a kommunisták, amint bárhol Európa keleti részén, -úgy itt is, egyeduralkodók lettek. Létrehozták a Jugoszláv Föderatív Népköztársaságot. A háborús vándorlások alatti egyik-másik összejövetelüket kongresszusként piedesztálra emelték, megalapozva így az új államformát. Amelynek elnöke maga Tito, a partizánvezér lett.
Előbb mindent úgy csinált, mint Sztálin, a nagy példakép, majd szembefordult vele. Felhagyott a mezőgazdaság kezdeti kényszerű kollektivizálásával, de elvette a tehetősek vagyonát, kollektivizálta az ipart, és itt senkinek semmit nem adott vissza. Volt itt Goli otok is (Szibéria, a gulágok helyett, de azok mintájára), majd pedig a kétpólusú világban ő lett az el nem kötelezett mozgalom egyik vezéralakja. Broz ekkor már örökös államelnök és a hadsereg főparancsnoka az országban. Mondják, hogy kommunista hedonista, mivel nem veti meg az evilági gyönyöröket és élvezeteket. Az adriai Brioni szigeteken valóságos magánparadicsomot alakítanak ki számára, de az ország minden részén van rezidenciája. Alattvalói abban versengenek, hogy ki épít neki szebb, kényelmesebb és pazarabb villát vagy nyaralót. Óriási személyi kultuszt építenek köré.
Minden évben stafétát visznek a fiatalok, amely külön forgatókönyv szerint indul el, halad át az egész titói birodalmon, hogy aztán egy belgrádi stadionban rendezett ünnepségen átadják neki. Aki marsall, főparancsnok, a nép háromszoros hőse, örökös, illetve élethosszig kinevezett államfő és a párt ugyancsak életfogytiglani vezetője is.
Birodalmát, illetve az ekkor már Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságnak nevezett országa egységét és fennmaradását úgy próbálja biztosítani, hogy kollektív állami és pártvezetőséget választat, de ez a modell 1980-ban bekövetkezett halála után már csak néhány évig működik. Az ország véres háborúban alkotó elemeire hullik, a Jugoszláv Kommunista Szövetségnek nevezett párt pedig egyszerűen letűnik a politikai színtérről. Tito azonban - mindettől függetlenül - a XX. század egyik legjelentősebb személyisége. A Balkán-félszigeten vitathatatlanul ő a legnagyobb történelmi figura a múlt évszázadban. Tény és való azonban, hogy a szerbiai Užice (1991-ig Titovo Užice) városában követelik a több mint egy évtizeddel ezelőtt eltávolított hatalmas szobrának visszaállítását a város főterére.
Akik a titói korszakban éltek (ők pedig nem kevesen vannak ebben az egyre kisebb országban), szinte mindannyian visszasírják a titói rendszert. Hibáival, hiányosságaival együtt. A ma harminc évnél idősebbek úgy emlékeznek, hogy Josip Broz uralkodása idején jobban éltek, mint ma.
És ők bizonyára megemlékeznek a marsallról május 4-én, halálának 25. évfordulóján. Lehet, hogy könnyet ejtenek érte, holott csak a múltat, saját múltjukat siratják majd, amely negyedszázad távolából már olyannak tűnik, mint a mese. NÉMETH János *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 07. 01:39 | Sorszám: 383 |
*
 Nincs törvényes alap a Trianon film betiltására
2005-05-06 Nincs törvényes alap a Trianon-film kolozsvári levetítése miatt a bűnvádi eljárás megindításához - így döntött a kolozsvári ügyészség. A bűnügyi vizsgálatot Kolozs megye prefektusa rendelte el januárban, mert úgy vélte, a film levetítésével az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezet megszegte az idegengyűlöletet, a fasiszta jelképeket és a háborús bűnösök kultuszát tiltó kormányrendeletet. Az ügyészség a múlt héten ismét kihallgatta a magyar szervezet vezetőit, most meg arról értesítette őket írásban, hogy a vizsgálatot lezárták, és nem indítanak ellenük bűnvádi eljárást. Az egyik bukaresti napilap szerint azonban a kolozsvári ügyészség felkérte a művelődési tárcát és a belügyminisztériumot, hogy bírságolják meg a filmvetítés szervezőit, mert nyilvános helyen mutatták be a Trianont, és ezzel megsértették a filmterjesztést szabályozó törvényt. A rendőrség egyébként ezt már több esetben megtette, több mint 300 ezer forintnak megfelelő összegekre büntetett meg fiatalokat a székelyföldi vetítések miatt, akik a bíróságon emeltek panaszt az intézkedés ellen. A múlt hónapban Székelyudvarhelyen már megszületett az első döntés: az egyik esetben a helyi bíróság semmisnek nyilvánította a rendőrség büntető jegyzőkönyvét. Moszkovits János, Kárpátmedencei Krónika *
Mai hír: Magyarországon lefoglalták a TRIANON-sorozatot az interneten közzétevő szervert.
http://tdyweb.wbteam.com/Utolag.htm Az UTÓLAG című honlap számos nemzeti vonatkozású videót közöl, azoknak is lehetővé teszi a tv-műsorok letöltését, akik élőben nem látták, vagy a kommunista mesterkedések miatt, -miután pl. a bolsi kábeltv-k kicenzúrázzák, másként nem tudták a tv-adást megnézni. Honlapján elérhető volt a TRIANON-sorozat 14 része, és a kétórás moziváltozat is, emellett például M.Szabó Imre dokumentumfilmjei a délvidéki magyarverésekről és számos más Kárpát-medencei magyar vonatkozású anyag. Képes beszámolója erdélyi utakról, a csíksomlyói búcsúról, az ISTVÁN A KIRÁLY tavalyi bemutatójáról, -ez lenne az illegális tartalom? Indul a magyar bünvádi eljárás? LEHET, HOGY ROMÁNIÁBAN ELŐRÉBB JÁR A DEMOKRÁCIA, MINT A GYURCSÁNYI_MAGYARORSZÁGON? *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 05. 02:41 | Sorszám: 382 |
*
Újabb nem a határon túli magyaroknak
Újabb nemet mondott a baloldal a határon túli magyaroknak, amikor a házbizottság elutasította azt az MDF-es javaslatot, hogy létrehozzák az Országgyűlésben a határon túli magyarok bizottságát - mondta a Magyar Rádiónak Csapody Miklós. Az MDF képviselője értetlenségét fejezte ki amiatt, hogy „sem a koalíció, sem a nagyobbik kormánypárt nem tud egységes álláspontot kialakítani a határon túli magyarokkal kapcsolatban". „Nem értjük azt, hogy most, amikor épp beszélek itt, az országgyűlésben az állampolgársági törvény módosításáról szóló vita zajlik és öt perc múlva a külügyi bizottság fogja ugyanezt megtárgyalni, hogy miért nem képes főleg december 5-e után a kormánykoalíció megtenni a százból vagy a kétszázból egyetlenegy olyan lépést, egy kicsi lépést, ami nem pártpolitikai kezdeményezés és eredmény, hanem közös siker, és ami nem kerül semmibe se. Ez az egyetlen lépés az volna, hogy a házszabálynak, alkotmánynak megfelelően a határon túli magyarok ügyét necsak a kormányzati dimenzióban érvényesítsük, hanem például a parlamenti dimenzióban is. Ez az amire a magyar országgyűlés jelenleg nem képes" - mondta Csapody Miklós. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 04. 11:58 | Sorszám: 381 |
*
 A szlovák államfő ellenzi a Benes-dekrétumok felülvizsgálatát
2005-05-04 10:06 Ivan Gasparovic szlovák államfő egy cseh lapnak nyilatkozva leszögezte, hogy nem fogja megengedni a Benes-dekrétumok felülvizsgálatát. A Benes-dekrétumok a múltat jelentik. Megnyitásuk nem lenne szerencsés. A II. világháború eldöntötte, mit kell tenni azokkal, akik kiszolgálták a fasiszta rendszert. Az, amit a Magyar Koalíció Pártja a magyarországi politikusok támogatásával követel, ma Szlovákiában teljességgel elfogadhatatlan. "A Benes-dekrétumokat a holocausthoz hasonlítani nagyon erős dolog" - állítja Gasparovic abban az interjúban, amelyet szerdán közölt a Lidové Noviny című cseh konzervatív napilap. A szlovák államfő kifejtette: azok, akik ma tiltakoznak és a Benes-dekrétumok felülvizsgálatát követelik, gyakran azon a területen éltek, amely a bécsi döntés után magyar megszállás alatt volt, és az ott élő szlovákokkal szemben elfogadhatatlanul viselkedtek. A Benes-dekrétumok megnyitása ezért "ma rosszabb lenne a magyarok, mint a szlovákok számára". A Benes-dekrétumok felülvizsgálatát érintő kérdésre Gasparovic leszögezte: "Nem. Nem fogom megengedni." Az elnök úgy véli: az a tény, hogy a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának politikusai ma a legmagasabb állami tisztségekben találhatóak, sokkal nagyobb mértékben jelenti a magyar kisebbség rehabilitációját, mint a Benes-dekrétumok megszüntetése vagy pedig egy bocsánatkérés, amelyet Bugár Béla, a MKP elnöke követel. A II. világháború után kiadott Benes-dekrétumok alapján a csehszlovákiai németeket és magyarokat kollektív háborús bűnösnek nyilvánították, elvették állampolgárságukat és vagyonukat, majd hárommillió németet kitelepítettek az országból. Miután a magyarok kitelepítését a potsdami nagyhatalmi konferencia 1945 nyarán nem hagyta jóvá, a magyar kisebbség megsemmisítését Prága és Pozsony csehországi kényszermunkával, magyar-szlovák lakosságcserével és szlovákosítással próbálta elérni. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 02. 21:21 | Sorszám: 379 |
|
*
2005. május 2. A tolvajbanda k. anyja...
„Húzzanak el!” – nyerítette bele az európai demokráciába a politikus 2002 tavaszán. „Leharcolt garnitúra” – minősítette embertársait. „Bepúposkodik a műsorba!” – röffentett rá egy testi fogyatékosra a közszolgálati csatornából. „Tolvajbanda” – rágalmazta meg a demokratákat a politikai bohóc.
„K. anyád” – nyögte bele parlamenti mikrofonjába az idei anyák napja előtt a szellemi, idegi és erkölcsi bús düledék. Anyák napja az idén uniós csatlakozásunk egyéves évfordulójával egybeesett: ez is jelképezte, hová süllyedt Magyarország – de legalábbis az ország közéletének színvonala – a két baloldali párt regnálása alatt. A politikus szellemi leépüléséről – mivel adottság - eleve nem beszélhetnünk, erkölcsi megsemmisülése pedig – a legkésőbb - már akkor bekövetkezett, amikor 1997. november 3-án a nyugdíjas tüntetőkre rendőröket vezényelt: a belügyek népbiztosaként. Jelen idegállapotáról pedig a bevezetőben citált kifejezések is híven üzennek. De nézzünk még néhány korábbi emlékezetes tünetet. 2002 tavaszán, a nagy közös kampánykitörésen rikoltozta a polgári demokratákról: „Mindenki tudja, lopnak, csalnak, hazudnak minden rendelkezésükre álló hullámhosszon.” Egy későbbi gyűlölet-ötpercében pedig így dühöngött: „Becsaptak minket, mert nem azért váltottunk rendszert, hogy a komszomolnyikoktól eljussunk a fidesznyikekig.” S rátett még egy lapáttal: „Akkor is hülyének néztek, most is. Akkor az ateizmust várták el, ma a vallásosságot. Akkor is hülyének néztek, most is. Akkor is az elvtársaknak állt a világ, most is” – mondta, majd tovább őrjöngött: „az idióta ötleteikre ment el az idő...” És ennek a hőzöngőnek volt arca még 2002-ben Zircen sajnálkoznia: „Olyan mértékben szennyeződött el a politikai közbeszéd, hogy az ember már csak ámul; elég hallgatni például a Pannon Rádiót, a Vasárnapi Újságot, vagy akár A Hét című tévéműsort. Mindig akadnak, akik próbálgatják, meddig lehet elmenni a közbeszédben, hol van az a határ, ahol elementáris erejű a felháborodás. Kiderült: Magyarországon nincs ilyen határ, itt mindent lehet.” Itt, Esztergomban az ember jobb része elálmélkodik: milyen lehet az a párt, amely ilyen politikust választ elnöknek? Mit szólhat az Európai Unió vezetősége, ha látja, hogy az ezeregyszáz éve európai Magyarországon ilyen pártelnök ülhet és időnként szónokolhat a parlamentben? És ami a legfontosabb: mit szól a sokszor megalázott, kifosztott, becsapott magyar nép, amikor látja és hallja, hogy a 2002-ben kétes körülmények között az Országgyűlésbe jutott párt ilyen képviselőre bízza hazánk ügyeit. Tallér Krisztina *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. május 01. 00:01 | Sorszám: 378 |
|
*
Vajdaság: törvényalkotói és végrehajtói autonómiát
Az Európai Régiók közgyűlésének (AER - Assembly of European Regions) határozataival azt üzenték Belgrádnak, hogy Szerbia új alkotmányában Vajdaság helyzetét a decentralizáció, az autonómia és a regionalizáció elvére kell alapozni. Ezt az este jelentette ki Nenad Čanak, a Vajdasági Képviselőház európai integrációs bizottságának elnöke jelentette ki. Čanak a Beta hírügynökségnek azt mondta, hogy az AER Dubrovnikban megtartott ülésén úgy értékelték, hogy Vajdaságnak az új szerbiai alkotmány szerint világosan meghatározott törvényalkotói és végrehajtói autonómiát, valamint az igazságszolgáltatási hatalomban való részvételt kell biztosítani. Ezt a határozatot a Vajdaság nagyságára, történelmi fejlődésére, nemzeti sokszínűségére és gazdasági fejlettségére való tekintettel hozták meg, mondta Čanak hozzátéve, az AER síkraszáll azért, hogy az új szerbiai alkotmány elkészítésében részt vehessenek a Vajdaság legitim képviselői.
http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=cikk&ar=vajdasag&id=1375 *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 30. 11:17 | Sorszám: 377 |
|
*  2005. április 30. -szombat Illusztrációk a mai Népszava HELYREIGAZÍTÁSAIBÓL, hogy milyen töményen szokott hazudni ez az újság:
Helyreigazítás
- Lapunk 2004. május 5-i számában valótlanul állítottuk - a cikkben több helyen is -, hogy a Dexium Kft. két alapítója, a Mester-Nívó Kft. és a Pro-Ép 2000 Kft. külön-külön 140, illetve165 millió forintos jelzálogjogot jegyeztetett be a Kósa-féle ingatlanra. A valóságban a polgármester ingatlanhányadot értékesített, de a jelzett összegek egy sokkal nagyobb ingatlanra vonatkoznak. A Kósa-féle tulajdoni hányad értéke a két jelzálogjog értékének kb. 5 %-át teszi ki. - Valótlanul közöltük a cikkhez kapcsolódó ábrán, hogy Kósa Lajos a Dexium Kft-nek bármilyen előterjesztést tett volna. - Lapunk 2004. május 11-i számában valótlanul állítottuk, hogy Kósa Lajos arra tett javaslatot, hogy az önkormányzat mondja fel a Global City Kft-vel 2002-ben kötött, a helyi Vásárcsarnok-tömb rehabilitációjával kapcsolatos megállapítást. A valóságban Kósa Lajos nem a felmondásra tett javaslatot, mert a szerződés hatályba sem lépett a Global City Kft. által vállalt kötelezettség nem teljesítése miatt. Lapunk 2004. május 5-i számában a "Nyerő debreceni cégkapcsolat" című cikkben valótlanul állítottuk, - hogy Kósa Lajos debreceni polgármester milliárdos megrendeléshez juttatta üzletfele vállalkozását. - Olyan hamis látszatot keltettünk, hogy okoza- ti összefüggés állna fenn azon tények között, hogy Kósa Lajos ingatlan-hányadát értékesítette egy vállalkozásnak, mely tulajdonosa volt annak a cégnek, amely Kósa Lajos előterjesztésére hozott döntéssel szerződést kötött Debrecen városával. Lapunk 2004. május 6-i számában az "Ingatlanháború tört ki Debrecenben?" című cikkben - Többszörösen olyan látszatot keltettünk, hogy a Debrecen városával ingatlanfejlesztésre szerződött cég közvetlenül vagy közvetve Kósa Lajos személyéhez lenne köthető. - Azt a valós tényt, hogy egy nagyobb ingatlancsoportra százmilliós nagyságrendű jelzálogjogok kerültek bejegyzésre, abban a hamis színben tüntettük fel, hogy ezek kizárólag Kósa Lajos ingatlanára vonatkoznának. A valóságban a feltüntetett összegek mintegy 5 %-át teszi ki Kósa Lajos ingatlan-hányadának értéke. Lapunk 2004. május 7-i számában, a "Kósa Lajos elérte, amit akart" című cikkben - Olyan hamis látszatot keltettünk, hogy a Kósa Lajos által értékesített ingatlanhányadra önmagában többszázmilliós jelzálogjogot alapíthattak volna. Ennek a valós értéke a bejegyzett összegek mintegy 5 %-át tette ki. -valótlanul állítottuk, hogy a Mester-Nívó Kft. Kósa Lajos teljes ingatlanát megvásárolta volna. A közölt más időponttal szemben 2003. november 11-én történt meg az ingatlan-hányad értékesítése. Lapunk 2004. május 8-i számában a "Debrecen: tervek nélküli győzelem" című cikkben - Olyan hamis látszatot keltettünk, hogy a Dexium Kft. és Debrecen között létrejött szerződés megkötésében szerepet játszott az, hogy korábban Kósa Lajos a Kft. egyik alapítójának értékesítette ingatlan-hányadát. - Olyan hamis látszatot keltettünk, hogy az értékesítés üzleti kapcsolatot teremtett volna. Lapunk 2004. május 9-i számában "Ha Kósa őszinte, félrevezetik" című cikkben - Azt a valós tényt, hogy Kósa Lajos a Mester-Nívó Kft. részére, mint ingatlanközvetítőnek tulajdoni hányadot értékesített, abban a hamis színben tüntette fel, hogy ezáltal a jelenben is ható közvetlen üzleti kapcsolat jött létre. - Azt a valós tényt, hogy egy nagyobb ingatlancsoportba százmilliós nagyságrendű jelzálogjogok kerültek bejegyzésre, abban a hamis címben tüntettük fel, hogy azok a Kósa Lajos által értékesített ingatlan-hányadra vonatkoznának. A valóságban annak értéke a bejegyzett összegnek mintegy 5 %-át teszi ki. Lapunk 2004. május 12-i számában az "Új frontok az ingatlanháborúban" című cikkben - Valótlanul állítottuk, hogy Kósa Lajos nevéhez cégösszefonódások tapadnának, ő nem tulajdonosa egyetlen cégnek sem. - Azt a valós tényt, hogy Kósa Lajos a Mester-Nívó Kft. részére, mint ingatlanközvetítőnek tulajdoni hányadot értékesített, abban a hamis címben tüntettük fel, hogy ezzel a jelenre is ható üzleti kapcsolat jött volna létre. Lapunk 2004. május 13-i számában, az "Egyre zavarosabb a Kósa-ügy" című cikkben - Valótlanul állítottuk, hogy Kósa Lajos valótlan információt adott volna arról, hogy a Mester-Nívó Kft. meddig volt a DEXIUM Kft. tagja. Ez a tagsági viszony 2004. április 26-án megszűnt. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 24. 13:12 | Sorszám: 376 |
*
Interjú Koncsol Lászlóval, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnokával
Csak a tettek számítanak Szlovákiában és a környező posztkommunista országokban élénken foglalkoztatja a közvéleményt az egykori állambiztonsági szervezet nyilvántartásának közzététele. Az együttműködők jegyzékében viszonylag nagy számban találhatók meg az egyes keresztyén egyházak lelkipásztorai. Ezt ön hogyan értékeli? – Meglepett volna, ha egyházi belső személyek nevét nem látnánk a jegyzékben. Egy ilyen elképesztő lélekszámú, mindenre elszánt rendőri testület, amelyet szovjet mintára építettek föl, és Moszkvából irányítottak, nem is működhetett volna másként. A lelkészeket világiakkal is figyeltették, de legalább annyi és mindenkiénél bizalmasabb adatot vártak róluk a lehallgatásokból, a belső elhárításba beszervezett szolgatársaktól, sőt családtagjaiktól. Ha azonban valaki szerepel az ügynöklistán, nem feltétlenül működött együtt érdemben az államrendőrséggel. Tudok hívekről, akik megsúgták lelkészüknek, hogy jelenteniük kellene róla, de ő, fűzte az illető hozzá, elszabotálja feladatát; nincs azonban egyedül, tudja, hogy másnak is kiszabták, amit neki, de fogalma sincs, ki lehet az. Egyik idősebb egyetemi diáktársam az 1955/56-os évfolyam vége felé bejött a szobámba, és súgva mondta el, hogy együttműködésre szorították, de ő a harmadik titkos találkozón is úgy beszélt, hogy tartótisztje attól fogva békén hagyta. Olyan diáktársunk is akadt, aki harsányan kért bennünket, hogy előtte politikai és világnézeti kérdésekről ne beszéljünk, mert egy bizonyos helyen minden ilyen dologról be kell számolnia. Spicli vagyok, mondta nemes egyszerűséggel, és nevetett. Őszinteségét azzal jutalmaztuk, hogy nem rekesztettük ki magunk közül. Az egyházak üldözését a kommunista vezérek egy téves politikai premisszára építették. Abból a tévhitből indultak ki, hogy a papság a szocializmus ellensége, s így is kell bánniuk vele. Nincs szüksége mélyebb történelmi ismeretekre annak, aki tudni akarja az igazságot, hogy tudniillik a lelkészek nagy többsége a falusi szegények fiaiból érkezett az iskolákba, s jóllehet a törvényeket nem ők alkották, s a szegények helyzetét sem oldhatták meg gyökeresen, minden társadalompolitikai reformot támogattak. Maguk is szerényen éltek, egy-egy református egyházközség 15-30 hektár földön gazdálkodott, egy ilyen kisbirtok évszázadok hagyatékaiból gyűlt össze, s a falu szegényei művelték meg felesben. Volt, ahol a lelkész is gazdálkodott, így tartotta el többnyire népes családját. Ők lettek volna a nép s az úgynevezett népi hatalom ellenségei? A kommunista párt primitív ateizmusát államvallássá nyilvánították, s ezzel a közte és az egyház között feszülő világnézeti ellentétet politikaivá és államhatalmivá szélesítették. Láttam egy római katolikus lelkész-esperes törvényszéki tárgyalási jegyzőkönyvét, ő mutatta meg; államrendőr feljelentője, a vád tanúja azzal vádolta, hogy a templomban a híveket hitre és a misék látogatására serkenti. A rendőrt a bíró tette helyre mondván, hogy egy állami engedéllyel szolgáló paptól igazán nem várhatja el, hogy a hit ellen prédikáljon...! Ha nem a bíró találó érve, a lelkészt ismét börtönbe dugják. Később, a nyolcvanas évek második felében, amikor elszaporodtak a brutális papgyilkosságok, az ő plébániáját is megtámadták, s csak három kutyája mentette meg az életét. Másik plébános barátunkat három fiatalemberrel agyba-főbe verették, s csak rendkívül erős szervezetének köszönhette, hogy pár évre még közöttünk maradt. Persze, hogy a sokféle hatalmi csapás alatt, amiben szerepelt az egyházi ingatlanok államosítása, a papi létminimum, a templomlátogatók zaklatása, a papcsaládok egzisztenciális fenyegetettsége, a gyermekeiket sújtó numerus claususok, a pedagógusok, köztisztviselők, párttagok, kutatók és a gyermekek kiszorítása a vallásoktatásból, istentiszteletekről, vallási szertartásokból, a családlátogatások, a kórházi beteglátogatások és minden missziós munka tilalmazása, a levélcenzúra, a lehallgatás s az állandó, nem is titkolt rendőri figyelem, a sok megaláztatás, az idézések és kihallgatások a legszelídebb lelkészeket is a rendszer ellen fordították. Egy lelkész és bármely családtagja a helyi hatalom képviselőinek szabad prédája lehetett; csak az illetőtől függött, hogy az adott helyzetben miként fog vele bánni. Egy lelkész barátom feleségét a határátkelőn személyi motozásnak vetették alá, s levetkőztették. Hatvanéves apámat a nagykaposi éjszakában egy kerületi vezető nem engedte a kocsijába ülni, mert ő, mint mondta, papot nem szállít; az idős embert, aki a komáromi színház előadására volt kíváncsi, tizenkét kilométeres éjszakai gyaloglás várta. A jegyzékbe kerülésnek számos oka lehetett. Nem hiszem, hogy a papok maguk kérték, vagy ténylegesen vállalták volna az ügynöki szerepkört. Sarokba szorították és megfenyegették őket, s aki csak tehette, elszabotálta a dolgot. A közvélemény egy része vérre szomjazik, kenyeret és cirkuszt követel, s ennek néhány hírközlő szerv is hangot ad. Hiányolják, hogy a felekezetek papjai nem vonultak hoszszú, tömött, éneklő sorokban a bitófák alá, mert – mondják – ez lett volna méltó hozzájuk, a vértanúság, a krisztusi önáldozat, s most újra vért szeretne látni, azokét, akiket mai egyházi ítélő testületek marasztalnának el csak azért, mert nevük szerepel a jegyzékekben. Jézus azonban így utasította tanítványait: „Íme, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak mint a kígyók, és szelídek mint a galambok. De óvakodjatok az emberektől; mert törvényszékre adnak titeket, és az ő gyülekezeteikben megostoroznak titeket...” (Mt 10, 16-17). Jézus azt is kijelentette, és vezéreszméül adta, hogy „Ha pedig tudnátok, mi ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat.” Isten a szolgáitól nem feltétlen véráldozatot, hanem szolgálatot – munkát vár. Szolgálni olykor csak kompromisszumok árán lehet. Lelkészeink farkasfalkáktól szorongatott juhnyájak közt éltek és dolgoztak. A kommunista hatalom a Szovjetunióban, a diktátorok alatt kikísérletezett módszereivel a végpusztulás küszöbére szorította a református egyházat. Évi négy diák felvételét engedélyezték a Károly Egyetem (Prága) Evangélikus Teológiai Karára, s úgy tervezték, mert ezen a területen is tervgazdálkodás folyt, hogy huszonöt éven belül a lelkészi kar kiöregszik, s kihull a pályáról. Itt minden lelkipásztorra többszörös szükség volt, egy-egy papunk négy-öt-hat gyülekezetet is szolgált, s ennyi hívő közösséget pásztorolni még az engedélyezett alapszinten is lehetetlen. Ha egy lelkészt megszorongattak, hogy baja esik, hogy gyermekeit nem engedik felsőbb fokú iskolákba, esetleg még az állami szolgálati engedélyt is megvonják tőle, okkal kérdezhette magától, hogy ha nemet mond, nemcsak vele és családjával, hanem gyülekezetével is mi lesz? Kapnak-e hívei lelkészt? Ha aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de semmit sem tett senki ellen, miért kellene őt bántanunk? Nem a szavak, hanem a tettek számítanak. Zsinati Tanácsunk úgy döntött, hogy csak azokat szólítja föl választott egyházkormányzati tisztségeikből való lemondásra, és gyülekezeti szolgálatukba való visszavonulásra, akik valóban együttműködtek az államrendőrséggel, és ártottak valakinek. Ezt azonban leginkább nekik maguknak kell eldönteniük, s az aktust kísérnie kell a bocsánatkérésnek s kiengesztelődésnek az Úr imája szerint: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek.” (Mt 6, 12). A Nemzeti Emlékezet Intézetének most közzétett jegyzéke vagy annak egy része sok évvel korábban egyszer már fölkerült a világhálóra, sőt nyomtatásban is megjelent. Már akkor fölvetődött a kérdés, hogy a jegyzék sok mindent egybemos, és nem derül ki belőle semmi a mögöttes tartalomról. A nevek puszta közzététele ön szerint miként segíti a múlt megismerését, leszűkítve a kört a keresztyén egyházakra? – Ha erre a kérdésre akarnék válaszolni, csak prejudikálva – előítéletesen – tehetném. A név, mint mondtam, sőt a puszta aláírás semmit sem jelent. Lehetett hallgatni, vagy azt mondani, hogy semmit sem tudok, mert az illető semmi terhelőt nem mondott, vagy éppen jót mondott a rendszerről, lelkésztársa éppen Marxot olvas, marxista etikával és valláskritikával foglalkozik, ami egyébként igaz is lehetett, s ezzel már le is tudta a dolgot a mindent behálózó szervezetnél, és nem ártott senkinek. – Fontos egyháztörténeti személyiségek is szerepelnek a listán. Egyikük a sztálini-gottwaldi időkben kezdte vezetni egyházunkat, s hozta ki a háborút követő évek végpusztulással fenyegető válságából, másikuk a husáki konszolidáció fojtó légkörében vállalta a szolgálat keresztjét. Hivatalukból eredőleg kénytelenek voltak fogadni a be-bekopogtató polgári ruhás őrnagyokat és alezredeseket, hogy elbeszélgessenek velük. Ezt minden igazgató, főszerkesztő, hivatalvezető megtette; próbált volna tiltakozni ellene! Nem hallottam, hogy püspökeink révén bármely lelkészünknek bántódása esett volna. Én csak tisztelettel gondolhatok ezekre a szolgálattevőinkre, hogy a legnehezebb körülmények között is bátrak voltak menteni a menthetőt, fékezni az egyházrombolás iramát, vállalták a szolgálatot, amiképpen csak tisztelettel gondolhatok a korszak talpig ember világi személyeire, függetlenül attól, hogy tagjai voltak-e a kommunista pártnak, vagy sem. Azt kell néznünk, hogy mit cselekedtek, mert csak az az életszerű és igazságos. A múlt megismerésének az igénye nyilván jogos, ám Magyarországon, Csehországban és másutt is felmerült annak a lehetősége, hogy a listára nagyon sok olyan ember neve is fölkerült, akiket megpróbáltak megkörnyékezni, de ők nem működtek együtt. Véleménye szerint ezek az emberek hogyan védekezhetnek? S ha nyilvánosan védekezhetnek is, nem megalázó-e ez azok számára, akik nem ártottak senkinek? A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnoka miként látja ezt a kérdést, amely természetesen nem azokra irányul, akikről nyilvánvalóan ki lehet deríteni az együttműködést, s azokra sem, akikről már a múltban is tudták, mégsem szerepelnek a listán. – Ezek így elméleti kérdések; az élet ezt a listát rakta elénk, s akinek kedve, ideje és világhálója van hozzá, ám kezdje böngészni. Nekem nincs világhálóm, nem is érdekel az egész. Van egy aktám a megfigyeltek levéltári fondjában, de még nem volt időm, hogy belenézzek. Aki a listára került, és ártatlan, megtalálja a tisztázás módját, és túléli a megrázkódtatást. A Rudé právóban szereplő pályatársaim és barátaim kis csapatát változatlanul becsülöm, s nem hiszem, nem tudok róla, hogy ártottak volna, hogy nagyon ártottak volna szellemi hadainknak. Az ártatlanság vélelmét komolyan kell vennünk, s irtóznunk kell a botránykavarástól. Az a néhány emberünk, aki bűnös, számoljon el társaival és lelkiismeretével, s vonuljon vissza alapszolgálatba. Ezt viszont meg kell cselekednie. Legyünk férfiak, és szabaduljunk meg terheinktől. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 23. 21:42 | Sorszám: 375 |
*
Magyar Szó
közéleti napilap, Újvidék
2005. április 23., 24., szombat – vasárnap
Pápa, püspök, munkaerő-vándorlás
Pozsonyi tudósítónktól
Sok függ attól, hogy kik lesznek XVI. Benedek legközelebbi munkatársai, s ők mennyire lesznek fogékonyak a szlovákiai magyarság problémái iránt – jelentette ki Bugár Béla, az MKP elnöke arra a kérdésre válaszolva, várható-e az új pápa megválasztása után előrelépés a szlovákiai magyar püspök ügyében. A múlt szombati komáromi imanapon mindenesetre már nem könyörögtek püspök kinevezéséért. Ez a részvételen is meglátszott, a korábbi több ezres körmenet helyett csak a Szent András-templomban miséztek alig háromszáz ember jelenlétében. Az új pápától a magyar püspököt mereven elutasító szlovák püspökök is sokat várnak, hangsúlyozva, hogy Ratzinger bíbros közvetlen munkatársai közt eddig is volt szlovák püspök. Néhány nappal később azonban sokkal hangosabb volt a komáromi Belváros. Közel kétszáz dühös gimnazista tüntetett, néhányan még Martin Fronc oktatásügyi miniszter fényképét is elégették. Hasonló jelenetek játszódtak le az ország több pontján. A tiltakozásokat az váltotta ki, hogy a minisztérium új, az eddiginél sokkal keményebb érettségi rendszert vezetett be, de a premier balul ütött ki. Az emelt szintű matematika írásbeli során ugyanis néhány száz pozsonyi gimnazista a terjesztés hibája miatt a megoldott teszteket kapta meg. Az oktatásügyi miniszter döntése értelmében emiatt mindenkinek újra kell írnia az írásbelit. Ez már sok volt a diákoknak, akik egyébként is hónapok óta dühöngtek a szigorítások miatt. Az eset néhány nap alatt politikai botránnyá dagadt, de a várható jogi következmények miatt még a koalíciós partnerek, köztük az MKP sem volt képes rávenni a minisztert, hogy csak az érintettekkel írassák újra a tesztet. A diákok egyelőre bojkottal fenyegetnek, de nem tudni, hogy végül is kockáztatják-e emiatt az egyetemi továbbtanulást. A hét szenzációja viszont az a bejelentés volt, hogy az áprilistól bevezetett szigorú szabályok, amelyek értelmében a munkába állókat azonnal legalább SMS-sel be kell jelenteni a társadalombiztosításnál, meglepő eredménnyel jártak. A komoly büntetésektől tartó munkaadók ugyanis néhány nap alatt több mint negyvenezer alkalmazottat jelentettek be. A leginkább magyarlakta dunaszerdahelyi járásban, ahol a munkaképes lakosság 55 ezer körül mozog, ily módon hirtelen közel 1800 új munkahely teremtődött. Az itteni ellenőröknek azonban új feladataik is akadtak. Amióta az EU-csatlakozásnak köszönhetően megkötések nélkül lehet munkát vállalni Győr környékén, közvetítő ügynökségek százával hordják át a csallóközieket dolgozni. A magyar szervek szerint jórészt feketén alkalmazzák őket, ezért most szlovákiai kollégáikkal közösen keresik a megoldást. A munkaerőmozgás már olyan mértékű, hogy a Győr-Sopron megyében az idén létrejövő kétezer állást a magyar munkaügyi szervek szerint nagyrészt szlovákiai alkalmazottak foglalták el. TUBA Lajos *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 22. 21:49 | Sorszám: 374 |
*
 EMNT-SZNT együttes ülés Marosvásárhelyen Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács nyílt együttes ülést szervez 2005 április 23-án, szombaton, 11 órakor a marosvásárhelyi Vártemplomban. Marosszék és Marosvásárhely Székely Tanácsa, -figyelembe véve az Európa Parlament által elfogadott jelentésnek, az erdélyi magyarság igényeinek és autonómia törvénytervezetének, valamint a romániai kisebbségi törvénytervezet időszerűségét, felkérik - mint házigazdák - a székely székek és a kisrégiók küldötteit, hogy a rendkívüli fontossággal bíró ülésre mindannyian jöjjenek el. A találkozó széles körű erdélyi fóruma kíván lenni az autonómia megvitatásának, különös tekintettel az Európai Parlament külügyi bizottsága azon legutóbbi határozatára, amely kimondja, hogy: „a magyar kisebbség védelmének biztosítása érdekében kiegészítő intézkedésekre van szükség, a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elveinek tiszteletben tartásával". *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 22. 04:11 | Sorszám: 373 |
*
 Magyarellenes hullám Felvidéken magyar emlékműveket rongáltak meg, Pozsony mereven elzárkózik a rasszista Benes-dekrétumok felülvizsgálatától, egy román lap irredentának és fasisztának nevezte József Attilát, egy szerb bíróság pedig összesen 65 év börtönt osztott ki öt magyar fiatalnak, akik tavaly megvertek egy szerbet. A felvidéki Magyar Koalíció Pártja és több magyar civil szervezet április elején megemlékezett a Benes-dekrétumok kiadásának hatvanadik évfordulójáról, s nyilatkozatban kérték a szlovák kormányt, hogy részesítse erkölcsi és anyagi kárpótlásban a dekrétumok alapján meghurcolt felvidéki magyarságot. Mint ismert, Benes ezekben a magyarságot és a németséget kollektíven bűnösnek minősítette, s az erre épített kassai kormányprogram nyomán magyarok és németek százezreit ölték meg vagy üldözték el szülőföldjükről. A dekrétumok ma is érvényben vannak, bár Csehország és Szlovákia egyaránt az Eyrópai Unió tagja. A magyar kérés teljesítésétől minden szovák politikai erő mereven elzárkózik. Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt vezetője egyenesen azt mondta, a pozsonyi parlamentnek meg kell erősíteni a dekrétumokat. Ivan Gasparocic köztársasági elnök szerint nagy hiba lenne, ha Benes téziseiről tárgyalások kezdődnének a magyarokkal. Az ügy kirobbanása óta Felvidéken több helyen magyar emlékműveket rongáltak meg, minden esetben a turulmadarat lopták le róluk. Nagyváradon nemrég felavatták József Attila szobrát, amelyet a költő centenáriumának alkalmából állítottak fel. A Bihoreanul hetilap Nem! Nem! Soha! címmel közölt írást József Attiláról, aki a cikkíró szerint "líraiságáról, de főleg nacionalizmusáról ismert szélsőséges költő." Ezt arra alapozza, hogy József Attila egyik verse a Nem! Nem! Soha! címet viseli. Ez a vers egyébként még az 1990 után kiadott kötetekből is hiányzik, még azokból is, amelyek címük szerint a költő összes művét tartalmazzák. A cikk szerzője szerint ha nem létezne ez a vers, ma nem is tudnánk József Attiláról. A Bihoreanul szerint Észak-Erdély visszatértekor Horthy Miklós katonái József Attilát tűzték zászlajukra. A legújabb erdélyi magyarellenes hullám húsvétkor kezdődött Kolozsváron, amikor magyarsága miatt megkéseltek egy fiatalembert, egy szociális otthon dolgozóját pedog megverték. A román hivatalos szervek elismerték az incidensek etnikai alapját, és állítólag már beazonosították a tetteseket. Ennek fényében némileg meglepő Bársony András budapesti külügyi államtitkár véleménye, aki szerint nem szabad párhuzamokat vonni a kolozsvári és a délvidéki incidensek között. Nem volt nemzetiségi indítéka viszont annak a verekedésnek, amelynek egy szerb férfi esett áldozatául tavaly Temerinben. Ezt maga az áldozat ismerte el később. Ennek ellenére a szerb bíróság példát statuált, az öt magyar tettest összesen hatvanöt év börtönre ítélték. Az etnikai alapú magyarellenes támadások elkövetői közül ugyanakkor kevesen kerültek bíróság elé, és senkit nem ítéltek szabadságvesztésre. Ágoston Balázs *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 21. 20:51 | Sorszám: 372 |
*
Jussát követeli vissza a marosvásárhelyi magyarság
Békés tüntetés a Bolyai kollégium épületének visszaszerzéséért A román polgármester újabb magyarellenes túlkapásai miatt, tíz marosvásárhelyi református gyülekezet felhívására, vasárnap délben a Bolyai téren tiltakozó tüntetés zajlott. Mint ismeretes, a város polgármestere megfellebbezte az 1948-ban elkobzott kollégium visszaadását, és ezzel meghiúsította a restitúciót. Amint ilyenkor nálunk történni szokott, az idejében iktatott engedélyeztetési kérvénynek kalandos utat kellett bejárnia, míg végre a megfelelő hivatali asztalra kerülhetett. Csegzi Sándor RMDSZ-es alpolgármester, a Vártemplom főgondnoka állítólag messze földön töltötte szabadságát, így a tüntetési kérelem sokáig az asztalán hányódott, amíg valaki végre jóvá nem hagyta az egyház kérését. A tiltakozó megmozdulás híre már napokkal korábban lázba hozta a város magyarságát, mármint annak egy részét. Eszünkbe jut a tizenöt évvel ezelőtti könyves-gyertyás menet, amikor Sütő András egyetlen szavára, jobban mondva: a marosvásárhelyi rádióban bemondott kétszeri felhívására annyi magyar vonult ki az utcára, mint fűszál a réten. A többségiek csak úgy sápadoztak az irigységtől. Hol vannak már azok az idők? Igaz, már Sütő András sem a régi, nem mindig áll ki a mostanihoz hasonló nemes ügyekben... A Bolyai téri rendezvényen alig láttunk ismertebb RMDSZ-es politikust. Csupán Lokodi Emőke, a Maros Megyei Tanács elnöke, Benedek István és Pokornyi László városi, illetve megyei tanácsosok tették tiszteletüket az egybegyűltek között, pedig a Marosvásárhelyi Tanácsnak további tizenegy tagja van, közöttük a Bolyai Társaság oszlopos tagjai, akik nem tartották érdemesnek testületileg megjelenni a rendezvényen.
Az Erdélyi Református Egyházkerület vezetősége által aláírt tiltakozásnak, amit felolvastak a tüntetők előtt, minden sora az épület visszaadását követelte. A helyi magyar napilap feltűnően szűkkeblű volt: mindössze néhány szóban adott hírt a készülő tiltakozásról. A nyilvánvalóan az RMDSZ szolgálatában álló helyi média praktikái láttán az egyszerű halandóban felmerül a kérdés: nem lenne-e hatásosabb ilyenkor fizetett hirdetésben hívni fel a marosvásárhelyi magyarságot, hogy lépjen fel jogai védelmében? A gyenge hírverés ellenére sokan jöttek el a Bolyai térre, de a hangulat mindvégig igen feszült volt. Több forrásból is kiszivárgott, hogy a református egyház által szervezett tüntetést a Köcsög utcai országos és a helyi RMDSZ-testület egyformán szabotálta. Immár kormánytényezőként páváskodó „érdekvédelmünk” ellene irányuló támadásként fogta fel, hogy a magyarság megelégelte az állandó ígérgetést, a meddő várakozást, s hogy a velük való előzetes konzultáció nélkül vitte az utcára az embereket az egyház. A résztvevők megdöbbenve tapasztalták, hogy a Bolyai Líceum igazgatója megtagadta a tüntetőktől az erősítőt a hangosításhoz, emiatt a tömegnek csak kis része hallotta a szónoklatokat. Ötvös József, a Vártemplom lelkésze, esperes, generális direktor magyarul, majd román nyelven is ismertette a kollégium történetét, jelentőségét, céljait. Kató Béla püspök-helyettes az igazság helyreállításának fontosságáról beszélt, rámutatott, hogy az igazságtalanság eltűrése visszaveti a társadalom fejlődését. A szónokok kifejtették, hogy a református egyház nem mondhat le jogos tulajdonáról, mint ahogy nem mondhat le közösség- és nemzetépítő felelősségéről sem. Ötvös József és Nagy László református, illetve unitárius lelkészek szájából a felváltva énekelt egyházi zsoltárok és a közös imádságok végül is nem valakik ellen, hanem nemzeti ügyeink mellett tettek tanúbizonyságot. Az elhangzott bibliai idézetek elgondolkodtatták az egybegyűlteket, megerősítették őket saját hitükben, de nem uszítottak sem más személyek, sem pedig más nemzetek ellen.
Kató Béla segédpüspök úr megrovó imádságos beszéde, kíméletlenül ostorozó, józanító szavai senkit nem kíméltek. Megint kitűnt: az érdekképviseleti uraságoknak végre meg kellene érteniük, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak olyan összetartó erőt képviselnek, amellyel a politikumnak számolnia kell, ha komolyan veszi hivatását.
Ötvös József esperes román újságírók gyűrűjében elmondta: abban reménykednek, hogy a Legfelsőbb Bíróság semmisnek nyilvánítja majd a Florea polgármester fellebbezése nyomán született ítéletet, amely nem hagyta jóvá a kollégium épületének visszaadását eredeti tulajdonosának, a református egyháznak. Fazekas Csaba *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 20. 17:57 | Sorszám: 371 |
*
A kolozsvári Mátyás szobor története
A nagy uralkodót megörökítő emlékmű felállításának gondolata már a XIX. század elején fölmerült. Amikor Kolozsvárt 1886-ban, a római katolikus egyház makacs ellenkezése miatt százévi huzavona után a Szent Mihály-templom körüli épületeket lebontották, lehetőség nyílt arra, hogy itt, megfelelő csúcsíves háttérrel, a város nagy szülöttének méltó szobrot állítsanak. A tér szintjének a rendezése közepette, 1893-ban kiírták a szobor pályázatát. Hat művész nyújtotta be tervét: Bezerédi Gyula, Köllő Miklós, Tóth András, a kolozsvári Vastagh György, Róna József, Sovánka István és Fadrusz János. 1894 tavaszán a bíráló bizottság Fadrusz munkáját választotta.  A szobrot 1896-ra kellett volna elkészíteni, de 1896. szeptember 30-án csak az alapkő letételére került sor. Ebbe egy oklevelet helyeztek a következő szöveggel: "...Legyen ez a kő megingathatatlan alapja a rövid időn belül rajta emelkedő emlékszobornak, melynek hivatása lesz egyrészről bizonyságot tenni arról, hogy Kolozsvár szabad királyi város közönsége a nagy királynak, mint legnagyobb szülöttének emlékét kegyelettel őrzi; másrészről egyik nevezetes tanújele lenni annak, hogy e haza fiai az ezredik év emlékét minő alkotások által kívánták megörökíteni. De legyen egyszersmind e szobormű egyik rombolhatatlan hirdetője a nemzeti múltnak, nagyságának, dicsőségének, és mint ilyen dobogtassa meg a haza minden hű fiának szívét, s teljesítse e magasztos hivatását, míg magyar él ezen a földön..." Fadrusz egyik barátjának megírta, hogy éles harc folyt a városi tanácsban a szobor elhelyezését illetően. Tanácsára a legjobb helyet, a Szent Mihály-templom déli oldala előtti teret választották. A szobor talapzatát a neves kolozsvári építész, Pákei Lajos tervezte. A kiemelkedő szobor elnyerte az 1901. évi párizsi világkiállítás szobrászati nagydíját. 1902. október 12-én, délelőtt tíz órakor leplezték le. Szádeczky Lajos, egyetemi tanár, a neves történetkutató, a közóhajnak s a mester kívánságának tett eleget, amikor nevet adott a szoborcsoport alakjainak. A szoborral szemben állva, baloldalt a harc viharában edzett ősz alak Magyar Balázs, a nagy király kedvelt hadvezére, a Felvidék kapitánya, horvát-szlavón bán, majd erdélyi vajda, mellette veje, Kinizsi Pál, a törökverő hadvezér, temesi ispán, a kenyérmezei hős, jobboldalt Zápolya, másképp Szapolyai István, Szilézia, majd Bécs és Ausztria kormányzója, szepesi főispán, nádor, és végül Báthori István, hadvezér, erdélyi vajda, a másik kenyérmezei győző. Kezükben a győztes csatákban szerzett német, török, moldvai és cseh zászló. A bronzba öntött alkotás ma az UNESCO műemlékszobor-jegyzékén az ötödik. A szoboregyüttest 1919-es román foglalás után előbb le akarták dönteni. Miután ez nem sikerült, az új hatalom meghagyta, de románosítási-kisajátítási törekvéseinek megfelelően, arra hivatkozva, hogyha Mátyás apja, Hunyadi János román, akkor ő is az volt, a király címereit – Magyar- és Horvátország, valamint Szilézia címerét – eltávolíttatta, eredeti feliratát, a Mátyás királyt Matei Corvinra cserélte, majd 1932-ben, Nicolae Iorga javaslatára, a moldvabányai (Baia) ún. ütközetre hivatkozva, olyan feliratot helyeztetett el a talapzat előtt, amely szerint a nagy király mindenkit legyőzött ugyan, saját fajtájától, a romántól azonban vereséget szenvedett. A király kis csapattal indult Moldvába, hogy az ellene szőtt összeesküvésben részt vevő István (Ştefan) vajdát felelősségre vonja. A vajda térden csúszva kért bocsánatot. Éjjel azonban a moldvaiak nagy túlerővel rátörtek a király táborára, s az összecsapásban a király vállát is nyíl érte. Hazatérte után nagyobb sereggel tért vissza István vajda ellen, aki a király elé járulva, kegyelemért esedezve ismét hűséget fogadott. 1940-ben a király címereit és a szobor eredeti feliratát – Mátyás király – a helyükre tették. 1945-től, az újabb hatalomváltozás után, a címereket ismét eltávolították. Azóta a talapzaton a nagy király okleveleken jegyzett aláírása, a MATHIAS REX olvasható. 1992. november 30-án, a város elsősorban magyar, de jóérzésű román lakosságának erélyes tiltakozása ellenére – ezúttal magára a szobor talapzatára –, újólag elhelyezték az 1940-ben eltávolított és a jeles uralkodó emlékét sértő táblát. Asztalos Lajos
http://www.hhrf.org/szabadsag/uj/ *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 17. 23:08 | Sorszám: 370 |
*
Most már, öregen csak a leveleket várom[b] Siebert Éva ötven év után újra teljes jogú tulajdonosként él a házában. Igaz, semmi nem olyan már mint régen; ahhoz vissza kellene forgatni az idő kerekét. Siebert Éva a legnagyobb vállalását, a családi birtok visszaszerzését, immár teljesítette. Csak a kertet sajnálja, mert lassan kiszáradnak a fák, pusztulnak a rózsabokrok, és tudja, ha meghal, senki nem fogja már olyan szeretettel ápolni az öreg növényeket, mint ő. 
Nem csoda, életének 83 éve alatt, sokszor megtapasztalta, mire képes az emberi aljasság, és azt is csak konok kitartásának köszönheti, hogy ma ismét teljes jogú tulajdonosa a saját házának.
A kúriát, a család összes ingatlanjával együtt a második világháború után kobozta el az állam, a rendszerváltás után pedig nem neki, hanem a lovászi önkormányzatnak adta „vissza”. Több mint tíz évig tartó pereskedés után végül 2000. márciusában a Nagytapolcsányi Járási Bíróság úgy döntött, hogy a ház a Siebert örökösöket illeti, és Éva néni azóta kifogyhatatlan energiával a felújításán munkálkodik. [b]Kúria a faluszélen
„Ketten örököltük a házat, én és az Amerikában élő unokatestvérem, Borbála, de mivel ő külföldi állampolgárként nem kaphatta vissza a vagyonát, az ő részét meg kellett vásárolnom az önkormányzattól. Még el sem akarták adni, biztos más terveik voltak az épülettel, de aztán a bíróság kötelezte őket erre. Egy Németországban élő ismerősöm anyagi segítségével végre visszaszerezhettem a házat. Negyven évig megtűrt albérlőként éltünk a nővéremmel abban a házban, amelyet a nagyapánk építtetett és amelyben felnőttünk. Tehetetlenül néztük a pusztulását, de a Jóisten megadta, hogy még lássam, hogyan nyeri vissza a régi szépségét. Csak a kertet sajnálom, mert lassan kiszáradnak a fák, pusztulnak a rózsabokrok, és tudom, ha meghalok, senki nem fogja már olyan szeretettel ápolni az öreg növényeket, mint én.” – mondja szomorúan az idős hölgy, amíg végigkísér a sövények között. A századfordulón telepített, műemlékvédelem alatt álló kert még pusztuló mivoltában is lenyűgöző. Az emlegetett nagyapa, Siebert Lipót, a franciaországi Grinonban és magyarországi Keszthelyen tanult kertészetet, majd a szigetvári Biedermann-birtokon volt gazdatiszt. Itt ismerte meg későbbi hitvesét, Duchon Emmát, akinek az apja a Nyitra melletti Egerszegről származott. Kézenfekvő volt tehát, hogy az 1883-as házasságkötés után az ifjú pár szintén Nyitrához közel, Lovásziban vásárolt birtokot: 325 magyar hold termőföldet és egy 1794-ben épített faluszéli kúriát. A házat Sierbert Lipót teljes egészében átalakíttatta, beépíttette az oszlopos tornácot és egy német kertésszel olyan parkot telepíttetett, amelynek az egész környékről a csodájára jártak. De nem csupán a kert idézi Lovásziban a letűnt úri világot; a kúria berendezése, a falakon a régi képek és a szobákban minden apró tárgy azokról az évekről mesél, amikor Sieberték népes családja a sors csapásai ellenére is boldog volt e falak között. „Hét évig gyermektelen volt a nagyszüleim házassága – folytatja Éva néni – a nagymama emlegette, hogy felajánlotta a Szűzanyának, ha kislánya születik, csak fehér ruhákban fogja járatni. Fohásza meghallgatásra talált, mert 1891-ben megszületett Gizella nagynéném és 1892-ben, Borbála az édesanyám. De a nagymama is állta ám a szavát: amíg férjhez nem mentek, egyetlen színes ruhadarabjuk sem volt!” Miközben Lovásziban szépséges hajadonokká cseperedtek a Siebert lányok, Prágában is elérte a felnőttkort unokatestvérük, édesapjuk egyetlen testvérének, Edwárdnak a fia, Erwin. Borbála és Erwin között már gyerekkorukban szerelem szövődött, és 17 évesen el is jegyezték egymást, ám a házassággal várni kellett. Erwin a Savoyai Jenő Lovasezred parancsnokaként sem keresett annyit, hogy egzisztenciát teremtsen, az meg derogált neki, hogy a lovászi birtokra költözzön és az asszony tartsa el őt. Végül a sors megoldotta ezt is: Siebert Lipót, testvére, Edwárd halálhírének hallatán 1904-ben gutaütést kapott és hét évig fekvőbeteg volt. Halála után felesége egyedül maradt a birtokon két eladósorba került lányával, jól jött a férfikéz, és ilyen helyzetben már Erwin is lovagias kötelességének tartotta, hogy felajánlja szolgálatait a családnak. „1919-ben házasodtak össze a szüleim, de ekkor már édesanyám nővérének árváit is nevelték. Gizella, egy budapesti ügyvédhez, Nagy Uzorhoz ment férjhez 1911-ben és két kislánya született, Borbála és Emy. 1913 nyarán Lovásziban jártak látogatóban, Gizella lement a barátnőivel fürödni a patakba és belefulladt a vízbe. Férje bánatában önkéntesnek jelentkezett a magyar hadseregbe és 1916-ban el is esett, a két kis árva itt maradt édesanyámnál. Az esküvő után 1920-ban aztán megszületett Antónia nővérem, akit mi csak Dódinak hívtunk, 1922. február 15-én pedig én, aki a keresztségben az Éva Leopolda Jozefa Kajetána nevet kaptam. Sokáig nem is tudtuk, hogy Buba és Emy nem az édestestvéreink. Olyan szeretetben neveltek bennünket, hogy soha fel sem merült, hogy valami különbség lenne köztünk.” Képek egy régi világból A lovászi kúrián úgy teltek a napok mint a többi úri családnál – mindennek megvolt az ideje, módja, rendje és ennélfogva a kiszámítható bizonyossága is. Siebert Évikének és a vele egykorú kislányoknak akkor még eszükbe sem jutott, hogy nem az vár rájuk, mint az édesanyjukra és a nagyanyjukra: zsúrok, esküvő, gyermekszülés, vendégfogadás, majd békés öregkor a cserépkályha melletti hintaszékben. „Édesapám kapitányi rangját, amelyet a monarchia hadseregében viselt nem ismerték el a csehszlovák hatóságok és a nyugdíja nagyon csekély volt, de a birtok jövedelméből tisztességes jómódban éltünk. Velünk 15 éves korunkig házitanítók foglalkoztak, és félévente jártunk Pozsonyba vizsgázni. Én később a bruntáli német gimnáziumba jártam, de a háború miatt nem fejeztem be. Zongorázni, táncolni is tanultunk, és mint akkoriban minden lányos háznál, nálunk is nagy társasági élet zajlott – hetente három nap mentünk vizitelni és három nap mi fogadtunk látogatókat. Pénteken mindig Nyitrára jártak a környékbeli nemesemberek a dolgaikat intézni – ilyenkor a korzón volt a találka, a hölgyek megmutatták a legújabb toalettjüket, a gyerekeket elvitték cukrászdába. Én olyan soványka voltam, hogy még húszévesen is kislánynak néztek, és süteményt vettek nekem a férfiak. A suránykai Emődy családdal, az elefánti Edelsheim-Gyulaiékkal és a nagytapolcsányi Petrikovicsékkal gyakran látogattuk egymást, lánykoromban pedig Nyitrára a magyar párt rendezvényeire is bejártunk – egyszer Esterházy Jánossal is táncoltam. Sajnos, a környékbeli úri családokban nem voltak fiúk, így nekünk, lányoknak elég sokat kellett utaznunk, ha be akartak mutatni valakinek – németül ezt úgy mondtuk, házassági vásárra vittek. Én és Dódi nővérem sem keltünk el ezen a vásáron, közbeszólt a háború. Dódi a bécsi egyetem természettudományi karán tanult, de a front után már nem védhette meg a doktorátusát, és a vasfüggöny a szerelmétől, egy szudétanémet fiútól is elszakította. Engem csak egyetlen egyszer érintett meg ez az érzés. A háború alatt bekvártélyoztak hozzánk egy fiatal német katonatisztet, és azonnal megtetszettünk egymásnak. Húsz évig leveleztünk, de soha többé nem láttam. Nők a birtokon Siebert Erwin 1942-ben bekövetkezett halála után csak nők maradtak a lovászi birtokon: a megözvegyült Borbála négy fiatal lányával és idős édesanyjával vészelte át a háborús éveket. A nélkülözés és a rettegés ellenére egészen addig bíztak abban, hogy majd a háború után minden jóra fordul, amíg 1945 márciusában Nyitra környékét is elérte a front. "A nagymama 45 januárjában, 88 évesen halt meg. A háború vette el tőlünk Borbálát is, 1945. március 26-án Nyitrára utazott bevásárolni, de akkor már bombázták a várost, mindenki menekült, amerre látott. A nagy riadalomban ő is felszállt a pozsonyi vonatra, aztán valahogy Németországba sodródott, majd 1949-ben Amerikába emigrált. Harmincöt év után láttuk csak viszont. Ma is él még, 94 éves és már 7 éve fekvőbeteg, a lányával levélben tartom a kapcsolatot, és itt is járt már nálam. Legutóbb most húsvétkor látogatott meg a lányával, nagyon készültem a fogadásukra, egy hétig, sütöttem, főztem, mert én még azt tanultam az édesanyámtól, hogy a vendéget meg kell tisztelni." Éva néni amerikai vendégei valóban megtisztelve érezhették magukat a borban párolt vörös káposztával tálalt sült karaj, a bécsi módra, vajon sült csirkemellfilé, a hatalmas dióstorta, az illatos vaníliás kiflik és a nagymama receptje szerint készült dobos szeletek láttán, amelyeket az idős hölgy mind maga sütött múzeumi tárlatnak is beillő konyhájában. Mint mondja, nagy fáradság volt számára, de nagy öröm is, mert a rokonok tíz éve nem jártak nála. Elmondták, hogy Buba sokszor beszél magyarul a kórházban. Ők nem értik, ezért a New York-i református templomból egy magyar papot vittek hozzá, hogy hallgassa meg – így derült ki, hogy Lovászit emlegeti. Ide húzza a szíve szegényt, ahogy a boldogtalan Emyt is ide húzta. Ő 1954-ben ment férjhez egy orosz tiszthez, nagyon rossz élete volt mellette, kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, és végül a nagytapolcsányi kórházban leugrott a liftaknába. Tudhatta volna, hogy egy orosz katonától semmi jóra nem számíthat, hiszen, amikor 1945. április 1-jén bejöttek hozzánk, úgy viselkedtek, mint az állatok. Mindent szétdúltak, teniszütővel lapátolták a krumplit, kenyérre kenték a fogkrémet, megitták a mama francia kölnijét. Az egyik a falba verte a fejem, épp fémcsavarok voltak a hajamban, csak úgy patakzott a fülemből a vér! Három napig nem hallottam semmit, akkor károsodhatott meg úgy a hallásom, hogy 1978-ban teljesen megsüketültem. A front alatt katonai kórházat rendeztek be a házunkban, mi nappal az üvegházban húztuk meg magunkat, éjszakára pedig a gazdatisztünk fogadott be. A háború után a falubeliek kirabolták a kúriát, ott maradtunk nincstelenül, a mama nyugdíjat sem kapott, bennünket pedig sehol nem akartak alkalmazni. Dódi nagy nehezen a kerületi hivatalban kapott állást, de 1947-ben azt is elvették tőle – ekkor kiálltak mellettünk a volt béreseink, azt mondták, csak akkor lépnek be a szövetkezetbe, ha ő lesz a könyvelő. Később visszakaptuk haszonbérbe a szőlőnket, varrtunk a falubelieknek, lakodalmakba süteményt sütöttünk, tengődtünk, ahogy tudtunk. "A mama 1980-ban halt meg, Dódi 1988-ban, azóta itt vagyok egyedül a nagy csendben. Talán más lett volna az életem, ha időben kimegyek külföldre, de itt volt a nagymama, aztán a mama, utána Dódi, gondoskodni kellett róluk, és bátorságom sem volt ahhoz, hogy elmenjek. Mindig csak annyi erő és hit volt bennem, amennyi aznapra kellett, a holnapot Istenre bíztam. Most már öregen és süketen sehová sem mehetek, csak a leveleket várom, mert mindenki, akit szerettem, külföldön él.” Az egyik leghűségesebb levelezőtárs Edelsheim Gyulai Ilona, -Horthy István, a kormányzó idősebbik fiának felesége, aki ma Portugáliában él, és többször is meglátogatta már idős barátnőjét Lovásziban. De jönnek levelek Budapestről, Németországból, Ausztriából, Franciaországból is, és az idős hölgy mindegyikre a megfelelő nyelven válaszol. Hiába fosztotta meg mindenétől az elmúlt rendszer, azt, amit megtanult és amit beleneveltek, nem tudta elvenni. Finom humorát, eleganciáját, stílusát a szegényes körülmények között is megőrizte, mert ahogy mondja, az úrinő a pokolban is úrinő. Éva néni is az maradt, akkor is, amikor szőlőt kapált, és maga hordta be kannában a szenet, mert közben soha egy pillanatra sem feledkezett meg arról sem, mivel tartozik másoknak és főleg önmagának. Legnagyobb vállalását, a családi birtok visszaszerzését, immár teljesítette – amikor esti imáiban elhunyt szeretteire gondol, számot adhat nekik arról, hogy a házon új tető van, elkészült a kerítés és a kertben újra áll a filagória. Igaz, semmi nem olyan már mint régen, de ahhoz vissza kellene forgatni az idő kerekét egy régi nyári délutánra, amikor a mamáék együtt bridzseztek a nagy ebédlőasztalnál, a papa szivarjának füstje összekeveredett a meggylikőr édes illatával és a nagymama tettetett szigorúsággal utasította rendre a négy Siebert-lányt, akik nyalka fiatalurakról pusmogtak a szalon sarkában. Ez is elmúlt, mint ahogy elmúlt a rossz is, és egy hosszú, minden keserve ellenére gazdag életből mára nem maradt más, csak az emlékek meg a magány. VRABEC MÁRIA *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 17. 10:02 | Sorszám: 369 |
|
*  Öt baloldali név a Fidesz-listán Mádl, Sólyom, Szili, Glatz és Gombár neve szerepel a Fidesz országos szimpátiaszavazásának listáján, akikre hétfőtől voksolhatnak az állampolgárokat, hogy ők kit tartanának a legjobbnak az elnöki posztra. Pokorni Zoltán, a Fidesz elnöke korábban azt mondta: nem tartja kizártnak, hogy saját államfőjelöltet neveznek meg.
Az országos szimpátiaszavazás hétfőn indul és május 16-án lehet majd utoljára voksolni - közölte Áder János. Hozzátette: a szavazás eredményének ismeretében lehet visszatérni arra a kérdésre, hogy a Fidesznek lesz-e - és ha igen, akkor ki lesz a - köztársaságielnök-jelöltje.
Azokkal az elvekkel is egyhangúan egyetértett a frakció, amelyeket a köztársasági elnökkel szemben megfogalmazott az elnökség. A nemzeti egységet kell jelképeznie, pártok felett kell állnia, köztiszteletben álló, megkérdőjelezhetetlen személyiségnek kell lennie. Fontos, hogy konfliktusok esetén integrálni tudja a különböző nézeteket, kimagasló szakmai életút szükséges, mindemellett pedig nemzetközi tekintélyre és kommunikációs képességre is szükség van. Áder János elmondta: mindenki két szavazatot adhat le. Zárt listát készített a Fidesz a szavazásra, melyen szerepelnek a kormánypártok esélyes jelöltjei is. Áder János hozzátette: ezen személyek nem mindegyike felel meg a fent említett kritériumoknak. Hétfőtől a Fidesz honlapjain, majd a köztereken és Fidesz-irodákban nyilváníthatják ki szimpátiájukat az emberek, de mozgóurnához hasonló módon is lehet majd szavazni. Korábban Pokorni Zoltán, a Fidesz alelnöke a Magyar Televízió reggeli műsorában úgy nyilatkozott: nem tartja kizártnak, hogy június 5-ig pártja saját köztársaságielnök-jelöltet nevez meg. Ugyanakkor egy szimpátiaszavazáson szeretnék megkérdezni az állampolgárokat, ők kit tartanának a legjobbnak. A Fidesz alelnöke Sólyom Lászlót tartja emberileg hozzá közelebb állónak, de a baloldali politikusok közül Bihari Mihályt is „alkalmasnak” látja a posztra. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 17. 09:08 | Sorszám: 368 |
|
* Nyílt levél az országgyűlési képviselőkhöz Tisztelt Országgyűlési Képviselők! Valahol megint utat vesztettünk - a visszanyert önrendelkezés és az alkotmányos demokrácia tizenötödik esztendejében Magyarország ismét hárommillió koldus hazája. Gazdag a szegénnyel, város a vidékkel, hazai és határon túli magyarság egymással gyanakodva, ellenségesen néz farkasszemet. A képviseleti demokrácia díszletei között a politikai osztály és a klientúra-burzsoázia vívja magánháborúit a közvagyonért, példát mutatva harácsolásból, törvényszegésből. A demokratikus intézmények megteremtéséért, az állampolgárok jogbiztonságáért a rendszerváltozás éveiben talán senki se tett többet az Alkotmánybíróság első elnökénél. Sólyom László neve egybefonódott a jogállamiság hajthatatlan, következetes képviseletével. Az alkotmány betűjét és szellemét, ha kellett, a parlamenti pártokkal szemben is védelmébe vette. Az általa képviselt elvek ma veszélyben forognak. Az országot széthullás, morális összeomlás fenyegeti. Meggyőződésünk, hogy ebben a helyzetben választott képviselőink akkor felelnek meg a leginkább alkotmányos kötelességüknek, ha őt hívják meg a köztársaság élére. Sokan közülünk természeti és kulturális örökségünk védelmét remélik ettől a döntéstől, hiszen Sólyom László nem csak személyiségi jogaink sérthetetlensége mellett emelt szót a legelsők között, hanem az élővilág gazdag változatosságért, a jövő nemzedékek jogaiért is. Fellépett a Szársomlyó védelmében, a dunai vízlépcsők ellen, a természetvédelem jogi biztosítékainak érdekében, s most legutóbb a Zengő védelmében nyújtott útmutatást a környezetüket féltő, törvénytisztelő állampolgároknak. Alulírottak csatlakozunk a Védegylet kezdeményezéséhez, és arra kérjük képviselőinket az Országgyűlésben, hogy Sólyom Lászlót válasszák meg a Köztársaság elnökének!
Ámon Ada, közgazdász, Energia Klub; Ángyán József, a SZIE Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet igazgatója; Bagi Béla, a MAGOSZ alelnöke; Bencsik János, Tatabánya polgármestere; Benyhe János, nagykövet, a Magyar Pen Club főtitkára; Boda Zsolt, kutató, tudományos főmunkatárs; Bodor Ádám, író; Boros László, jogszociológus; Brády Márton, koncertszervező; Czakó Gábor, író; Czeller Gábor, agármérnök, ökogazda, Biokultúra Egyesület; Csapody Tamás, jogász, szociológus; Cselószki Tamás, az MTVSZ társelnöke, E-misszió Egyesület; Csillag Gábor, kultúrantropológus, Zöld Fiatalok; Dárday István, filmrendező ; Darvas Béla, c. egyetemi tanár; ef Zámbó István, képzőművész; Endrédy István ; el Kazovszkíj, festőművész; Elek István, szerkesztő; Ertsey Attila, építész; Eörsi István, író; Farkas Ádám, szobrász, a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora; Farkas Beáta, a Százszorszebb Salgótarjánért Lokálpatrióta Egyesület alelnöke; Fázsy Anikó, a Nagyvilág főszerkesztője; Ferjentsik Viola, Rügyecskék Alapítvány; Ficsku Pál, író; Fidrich Róbert, környezetvédő, a Zöld Pók Alapítvány kuratóriumi elnöke; Foltányi Zsuzsa, biológus, vegyész, Ökotárs Alapítvány; György Péter, egyetemi docens; György Lajos, tudományos tanácsadó; Halmai Gábor, egyetemi tanár; Heiszler Vilmos, történész; Herbert Tamás, pathológus, Civilek a Zengőért Mozgalom; Hidvégi Máté, rákkutató; Hont András, történész, önkormányzati képviselő ; Horváth Zalán, az MTA tagja, az EFOK elnöke; Iván László, gerontológus professzor; Jávor Benedek, biológus, a Védegylet szóvivője; Juhász Géza, jogvédő; Kajner Péter, a Jövő Nemzedékek Képviseletének titkára; Kalas György, jogtanácsos, Reflex Környezetvédő Egyesülett; Karátson Gábor, festőművész, a Védegylet és a Duna Charta elnöke; Keserű Katalin, művészettörténész, az Ernst Múzeum igazgatója; Kilián Zoltán, zenész; Kindler József, közgazdász emeritus professzor; Kóczé Angéla, szociológus; Kojanitz László, tanár; Körösényi Tamás, szobrász; Krizsán András, építész; Kumin Ferenc, közgazdász-politológus; Kussinszky Péter, ügyvéd; Lang András, közgazdász, zenész; Lányi András, író; Lovasi András, könnyűzenész; Lukács András ; Majer József, tszv. egyetemi tanár, PTE; Majtényi László, jogász, volt adatvédelmi biztos; Makovecz Imre, építész; Malgot István, író, képzőművész; Maróy Ákos, informatikus, Tilos Rádió; Miklóssy Endre, építész; Moldován László, könyvkiadó; Molnár Antal, szociálpolitikus, Hajdúböszörményi Ifjúsági Természetvédő Kör; Molnár Géza, a Palocsa Egyesület alelnöke; Móra Veronika, biológus, Egyetemes Létezés Természetvédelmi Egyesület; Nádasdy Ferenc, a Nádasdy Alapítvány elnöke; Nagy Tamás, a MOSZ elnöke; Náray-Szabó Gábor, egyetemi tanár; Noszkai Gábor, jogász; Orosz István, esszéista; Pánovics Attila, jogász; Papp Lajos, szívsebész, egyetemi tanár ; Papp Sándor, egyetemi tanár, az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának volt elnöke; Prieger Zsolt, az Anima Sound System zenekar vezetője; Porogi András, gimnáziumi igazgató; Radnóti Sándor, esztéta; Rauschenberger Péter, tanár; Reisz Terézia, szociológus, kisebbségi képviselő; Rosnyai Nóra, építész; Sallai R. Bendek, ügyvezető, NIMFEA Természevédelmi Egyesület; Sárvári Attila, Cötkény Térségfejl. Szövetség; Schiffer András, ügyvéd; Schilling Árpád, színházrendező, Krétakör Színház; Schneller István, építész, egyetemi tanár; Stadler János, innovációs menedzser ; Steiger Kornél, filozófiatörténész ; Szabó Lajos, építész; Székely Mózes, fizikus, szociálpszichológus; Szikinger István, alkotmányjogász; Szilágyi Lenke, fotóművész; Szilvási István, a Magyar Orvosi Kamara alelnöke; Tallár Ferenc, filozófus, egyetemi tanár; Térey János, író; Tömöri Balázs, földrajztanár, HUMUSZ; Vajda Éva, újságíró; Varga Géza, GAIA Ökológiai és Vidékfejl. Alapítvány; Varga Péter, Vidék Parlamentje, agrár és vidékpolitikai szakértő; Varga Zoltán Sándor, biológus, egyetemi tanár; Vay Márton, a Védegylet irodavezetője; Vásárhelyi Judit, tanár, Független Ökológiai Központ; Vásárhelyi Tamás, biológus; Vida Gábor, genetikus, az MTA tagja; Vogl Elemér, építész, főszerkesztő; Zaja Péter, gazda, Visnyeszéplak; Zelnik József, etnográfus, a Magyar Kulturális Szövetség elnöke; ifj. Zlinszky János egyetemi docens
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 17. 00:14 | Sorszám: 367 |
*
Felújítják a Mátyás-szobrot Kolozsváron
Rohamosan romlik Fadrusz János világhírű kolozsvári alkotásának állapota.
A Mátyás-szoborcsoport restaurálási munkálataihoz a következő évben látunk hozzá – nyilatkozta lapunknak Boros János, Kolozsvár alpolgármestere. Állítása szerint a szükséges összeg egy részét a városi költségvetésből biztosítják, azonban alternatív pénzforrásokat is keresnek. Az alpolgármester arra számít, hogy a világ magyarsága is hajlandó lesz adakozni az egyik legnevesebb magyar köztéri szobor restaurálására, ezt a reményét az is erősíti, hogy külföldre szakadt magyarok már évekkel ezelőtt felajánlották anyagi támogatásukat. Boros tájékoztatása szerint a megyei RMDSZ is hirdet majd gyűjtést a restaurálás költségeinek fedezésére, de magyarországi támogatásra is számít. „Hivatalosan még nem léptünk, ellenben a támogatók között biztosan lesznek magyar intézmények is” – állítja. 2002-ben, a Mátyás-szoborcsoport századik évfordulójára Gheorghe Funar egykori polgármester javasolta a helyi tanácsnak, hogy restaurálják a főtéren álló műemléket. A városvezető 500 millió lejt akart kiutalni a költségvetésből erre a célra, a városi tanácsosok azonban attól tartottak, hogy Funar így akarja eltüntetni a kincses város ékességét. „Körül akarták állványozni, de mi a garancia arra, hogy az állvány »véletlenül« nem dől el, magával rántva a szobrot is? Ha meg elszállították volna, ki tudja, mikor kerül vissza a helyére – magyarázta az alpolgármester. A tanácsban akkor egyezség született: míg Funar a polgármester, nem lesz szoborjavítás. Boros János hozzátette: most már minden lehetőség megvan a kockázat nélküli szoborjavításhoz. A restaurálási munkálatokról hivatalos egyeztetések még nem folytak, de az alpolgármester úgy tudja, meg lehet oldani a fémrészek teljes restaurálását a helyszínről való elszállítás nélkül is. „A szoborcsoport alapzata sürgős restaurálásra szorul” – hívta fel a figyelmet Virgil Pop. A kolozsvári műépítész lapunknak kifejtette, az alapzat betonvasból készült, ezt pedig kőlapok borítják. „1902-ben a vasbeton készítése még gyerekcipőben járt, a ma alkalmazott technikával készült vasbetonhoz képest a szobor alapzatának minősége nagyon rossz” – állítja a műépítész, aki nagyobb gondnak tartja, hogy a kőlapok közé állandóan beszivárgott a víz, télen ez megfagyott, és a lapokat felfeszítette. Jól látható, hogy a szobor nyugati sarkán egy jókora darab teljesen levált, és szerinte ugyanez fenyegeti a többi részét is.
Mint rámutatott, az alapzat két felívelő szárnyában a vasszerkezetre öntött beton nem elég vastag. Mivel a kőlapok már nem védik tökéletesen, itt is porlik a beton felső rétege. A Transylvania Trust műemlék-felújító központ szakértői a szobor felújítási munkálatainak szakmai részéről egyelőre nem tudtak véleményt mondani: kifejtették, az alkotás állagát feltérképező alapos kutatómunkára van szükség, a restaurálási munkálatok részletei csak ezután állapíthatók meg. Engedély nélkül került fel az alapzatra Funar fémtáblája A kolozsvári polgármesteri hivatal és az Országos Műemlékvédelmi Bizottság közötti, lapunk birtokába jutott levelezésből kiderül, a Gheorghe Funar által a Mátyás-szobor talapzatára helyezett, N. Iorga-idézetet tartalmazó fémtábla nem rendelkezik a szükséges engedéllyel. A műemlékvédelmi bizottság 1992 decemberében keltezett levelében felszólítja a polgármesteri hivatalt a tábla eltávolítására, ami mindmáig nem történt meg. A dokumentumból ugyanakkor kiderül, a szobor háta mögött álló hatalmas zászlótartók felállítását a bizottság határozottan megtiltotta.
A határozatot – habár kötelező érvényű – a városvezetés figyelmen kívül hagyta. A műemlékek védelmére vonatkozó, 2001/422-es számú törvény szerint a műemlékvédelmi bizottság engedélye nélkül végrehajtott módosítások bűncselekménynek számítanak. A Mátyás-szobrot Kolozsvár elöljárósága eredetileg a millenniumi ünnepségekre rendelte, de csak 1902. október 12-én állították fel mai helyén, a város főterén. Készítője Fadrusz János szobrászművész. A bronzalkotás, amely 17 darabból áll, a talapzattal együtt 6,5 méter magas és kb. 19 tonna súlyú, négy óriási vagonba csomagolva vonattal érkezett Budapestről Kolozsvárra. Felavatásán ott volt Jókai Mór is. Lázár Lehel, Krónika
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 16. 23:03 | Sorszám: 366 |
|
*  Tüntetés Marosvásárhelyen a Református Kollégiumért
2005-04-16
Marosvásárhely tíz református gyülekezete vasárnap délben 12 órakor a Vártemplomtól néma menetben vonul a Bolyai Líceum elé, hogy tiltakozzon a táblabíróság ítélete ellen, amely megsemmisítené az alapfokú bírósági döntést, hogy a református egyház visszakapná az 1948-ban államosított Református Kollégium épületét. A Bolyai téren memorandumot olvasnak föl, amelyet ezután több közméltósághoz és közintézményhez is eljuttatnak, hogy figyelmeztessenek a református egyház kérésének jogosságára. A tüntetésen várhatóan több ezer marosvásárhelyi református mellett katolikus és más vallású polgárok is részt vesznek. A Református Kollégium ügye 15 éve szerepel a marosvásárhelyi magyarság követelései között. E tüntetés kiváltó oka az a bírósági ítélet, amely elutasítja az alapfokú döntést, mely szerint a Református Kollégium épületét visszaadnák a református egyháznak. Hasonló elutasító döntés született más visszaigényelt iskolaépületekkel szemben is, de olyan döntést is hozott, ugyanaz a bíróság, mely helybenhagyta az alapfokú határozatot. Kárpátmedencei Krónika *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 13. 21:28 | Sorszám: 365 |
*
 Markó–Tőkés találkozót szervezne a Kolozs megyei RMDSZ új elnöke László Attila kolozsvári városi tanácsos vette át az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének vezetését, miután szombaton a megyei közgyűlésen 194 szavazattal elnökké választották. A tisztségre Vekov Károly történész és Kónya-Hamar Sándor parlamenti képviselő, eddigi megyei RMDSZ-elnök is pályázott. A közel négyszáz Kolozs megyei küldött az első fordulóban 373 érvényes szavazatot adott le, ebből 155-en voksoltak az előző elnökre, 171-en pedig László Attilára, így a második fordulóban ők ketten méretkeztek meg. A 345 érvényes szavazatból 194-et megszerző új megyei elnök programbeszédében a véleménycsere fontosságát hangsúlyozta, valamint egy betartható és reális Kolozs megyei érdekképviseleti stratégia kidolgozásának jelentőségét. „Célunk, hogy erős megyei szervezetet hozzunk létre. Kötelességünk együttműködni parlamenti képviseletünkkel, a városi és megyei tanácsosokkal, az egyházakkal, oktatási intézményekkel és közösségünk minden tagjával. Ahhoz, hogy ez működjék, párbeszédre van szükség” – fejtette ki a Krónikának a frissen megválasztott megyei elnök. László Attila kijelentette, hétfőn valószínűleg az első dolga lesz, hogy meghívja Markó Bélát és Tőkés Lászlót Kolozsvárra. „Ezzel az a szándékom, hogy levegyem a terhet a vállukról: ne azon vitatkozzanak, hogy hol találkoznak, hanem üljenek le beszélgetni. Tisztelem mindenkinek a munkáját, én nem állok egyik oldal pártján sem; azt szeretném, hogy megyei szervezetünk mind a 122 ezer Kolozs megyei magyar érdekeit szem előtt tartsa” – nyilatkozta a Krónikának László Attila. Kónya-Hamar Sándor – gratulálva az új megyei elnöknek – beszédében hangsúlyozta, három letöltött mandátum után már csak az őt jelölő, iránta bizalommal viseltető személyekért vállalta az újabb megmérettetést, majd a következő szavakkal búcsúzott: „Vigyázzanak a tulipánra!”. A volt elnök a Krónikának nyilatkozva kifejtette, a váltás szükségszerű volt; ő egy erős, összefogott, sokszínű megyei szervezetet ad át az új elnöknek, ahol más megyékkel ellentétben nem volt szakadás a szervezeten belül. „Nem engedtem eluralkodni a megosztottságot, miközben polgári értékeket képviselek, vallom, hogy az RMDSZ-en belül mindenkinek helye van” – jelentette ki a parlamenti képviselő. Az új elnök azon szándékát, miszerint Markó–Tőkés-találkozót akar szervezni Kolozsváron, Kónya-Hamar úgy kommentálta, hogy jó szándékú, ám nélkülöz minden helyzetismeretet. „Tőkés László a Kolozs megyei RMDSZ-szervezet tiszteletbeli elnöke, akivel jó kapcsolatot ápolunk; a találkozót közte és a szövetségi elnök között én magam is megpróbáltam összehozni. László Attila megpróbálhatja, sok sikert kívánok hozzá, ám engedje meg, hogy La Fontaine-t idézzem: a politikai élet egét átszelő sasok nem mindig figyelnek minden gyalogkakukk szavára” – fejtette ki a Krónikának a parlamenti képviselő. A közgyűlés nemcsak az elnök személyéről, hanem a Megyei Képviselők Tanácsának (MKT) tagjairól is szavazott. Máté András MKT-elnök úgy tájékoztatott, az új testületet az új megyei elnök fogja összehívni harminc napon belül, ahol tisztújításra is sor kerül majd. Máté a Krónikának elmondta, továbbra is vállalná az MKT-elnöki tisztséget. „Örvendek, hogy fiatalítás történt a megyei RMDSZ-nél. Amennyire az új elnököt ismerem, a Markó–Tőkés-találkozó és az érdembeni párbeszéd már csak a két félen fog múlni” – jelentette ki a képviselő. Bakk-Dávid Tímea, Krónika *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 13. 21:00 | Sorszám: 364 |
|
* Köszönöm szépen. További linkeket és cikkeket is várok. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 13. 08:38 | Sorszám: 362 |
*
Trianon-film: érvénytelenítették a bírságot Érvénytelenítette a székelyudvarhelyi törvényszék a Trianon című film levetítésének egyik szervezőjére kiszabott büntetést. A rendőrségi jegyzőkönyv 50 millió lejes pénzbírság kifizetésére kötelezte Jakab Attilát, az Udvarhelyi Fiatal Fórum (UFF) elnökét, a Koltay Gábor filmjének engedély nélküli levetítésének megszervezése miatt. „Bebizonyosodott, hogy noha az EU felé tartó Romániában még mindig léteznek az elmúlt rendszerben kialakult reflexek, senkit nem lehet jogtalanul megbírságolni és megfélemlíteni" – fogalmazott Jakab Attila az ítélet kihirdetése után. Jövő héten a csíkszeredai bíróság hirdet ítéletet a Kovács Imre Csaba, az Erdélyi Magyar Ifjak képviselője által benyújtott panasz ügyében. Kovácsra szintén 50 millió lejes pénzbírságot szabott ki a rendőrség a Trianon-film csíkszeredai levetítésének megszervezése miatt. *
Ezév januárjában került sor az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által szervezett Trianon-film bemutató körútjára, melynek kapcsán két helyszínen 50-50 millió lejes büntetést rótt ki a helyi szervezőkre - Székelyudvarhelyen Jakab Attilára, Csíkszeredában pedig Kovács Csabára - a rendőrség. A büntetést a Mozitörvény alapján rótták ki, mivel szabálysértésnek minősül a mozitermek, illetve mozikertek használata az Országos Mozivállalat által kibocsátott minősítési igazolvány nélkül. Mindezt annak ellenére tették, hogy a vetítésekre nem mozikban, hanem közösségi, alapítványi tulajdonban lévő termekben kerül sor. A fellebbezések után, a székelyudvarhelyi első tárgyalásra március 7-én került sor, mely során elrendelték tanúk kihallgatását is. A bíróságot elsősorban az érdekelte, hogy miért mentek oda az emberek, szedtek-e belépődíjat, mozifilmként tekintették-e meg a Trianon című filmet. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) vezetősége örömmel fogadta a hírt, megkeresésünkre közölték: „ez a győzelem példaértékű, összefogással és áldozatvállalással az igazságot nem lehet elhallgattatni.” Soós Sándor az EMI elnöke úgy véli, a perben nagy szerepet játszott Marosi György, Jakab Attila ügyvédje, aki ingyen vállalta el az ügyet és kitartó munkájával meg is nyerte azt. (EM)
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 12. 12:16 | Sorszám: 361 |
*
Sepsiszentgyörgy, 2005. április 12, Kedd.
Emlékezés és múltidézés Zágonban (Rákóczi-emléktúra, 2005)
A kuruc szabadságharc 300. és II. Rákóczi Ferenc halálának 270. évfordulója alkalmából Petraskó Tamás magyarországi hagyományőrző vezetésével egy héttagú csapat tegnap reggel lóháton elindult Zágonból a felvidéki Borsiig tartó 800 kilométeres Rákóczi-emléktúrára, amelynek során főleg a Nagyságos Fejedelemhez kötődő emlékhelyeket látogatnak meg. A lelkes csapat múlt héten autókkal Rodostóban járt, ahol megkoszorúzta II. Rákóczi Ferenc emlékművét és Mikes Kelemen sírhelyét.  Az indulás előtti napon a lovastúra tagjai, a székelyudvarhelyi Rákóczi Szövetség hagyományőrzői honfoglalás kori viseletben és vitézkötéses kuruc ruhában ünnepi istentiszteleten vettek részt, amelyen igét hirdetett Márk Sándor helybeli református lelkipásztor. Az istentisztelet után az ünneplők — közük volt Domokos Géza író, Beder Tibor, a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke és Jancsó Árpád, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum igazgatója — felvonultak a Mikes-kastély udvaráig, ahol Jánó Zoltán, a helyi RMDSZ elnöke mondott köszöntőbeszédet, majd a hagyományőrző csapat történelmi zászlajára, amelyet Sárospatakon helyeznek el a várban levő Rákóczi Múzeumban, felkötötte a Zágon jelésű selyemszalagot. Petraskó Tamás egy fehér ló nyergéből röviden ismertette az emléktúra útvonalát. Domokos Géza arra kérte az emléktúra résztvevőit: vigyék magukkal ennek a helynek, Mikes zágoni képmásának az emlékét. "Kísérje útjukon Mikes Kelemen kitartása, hűsége, megértő szelleme, nyitottsága, és adja az Isten, hogy azok, akik fogadják és látni fogják a lovascsapatot, töltse el az összefogás gondolata, hogy mi, magyarok a történelem folyamán akkor tudtunk győzni, amikor összefogtunk, egymásra odafigyeltünk" — mondta az író. A kegyelet koszorúinak elhelyezése után Berczik Ágnes magyarországi egyetemi hallgató, a túra egyik tagja földet és vizet adott át Kocsis Tündének, a Mikes Kelemen Művelődési Központ vezetőjének, amelyet Rodostóról és Borsiból, illetve a Márvány-tengerből és a Bodrog folyóból hoztak. A Mikes-udvarház udvarán tartott ünnepség után a hagyományőrzők meglátogatták a Mikes-tölgyeket, majd Papolc érintésével átlovagoltak Csomakőrösre főt hajtani Kőrösi Csoma Sándor emléke előtt. Tegnap délután Gidófalván Czetz János tábornokra emlékeztek, majd Fehéregyháza felé veszik az útjukat, ahol Petőfi emléke előtt hajtanak főt. Bodor János *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 11. 23:06 | Sorszám: 359 |
*
 Gyorsforgalmi út: Nyíregyháza-Szatmárnémeti-Nagybánya
2005-04-11 A magyarországi Szabolcs-Szatmár-Bereg, valamint Máramaros megye elöljárói találkoztak a hétvégén Szatmárnémetiben Szatmár megye vezetőivel. „A három megye szoros kapcsolatot tart fenn egymással, és ezt szeretnénk tartalommal megtölteni” – mondta Gazda László, a magyarországi megye testületének elnöke. „Ki akarjuk használni azokat a lehetőségeket, amelyeket Magyarországnak az Európai Unió ajánl, és Románia is felhasználhat a csatlakozás útján” – tette hozzá. A tárgyalás gerincét a Nyíregyháza–Szatmárnémeti–Nagybánya gyorsforgalmi út nyomvonalának megrajzolása adta. Az útszakasz a magyarországi Vaja és Csengersima település érintésével Peténél jönne be Románia területére, majd Szatmárnémetit érintve érkezne Máramaros megyeközpontjába. Szabó István Szatmár megyei tanácselnök elmondta: 2007-ig valamennyi versenytárgyalást megszerveznék, hogy 2013-ig elkészülhessen az út. „A legközelebbi megyei tanácsülésre el szeretnénk készíteni a versenytárgyalás kiírásáról szóló határozattervezetet” – mondta Szabó, aki azt is hozzátette, hogy az előtanulmányok és a megvalósíthatósági tervek költségeit a Szatmár Megyei Tanács finanszírozná. Pesek Attila, Krónika MIKOR ÁLL HELYRE A KÁRPÁT_MEDENCE TERMÉSZETES EGYSÉGE? *
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 10. 23:50 | Sorszám: 357 |
*
Magyar Szó
közéleti napilap, Újvidék
2005.04.11.Nem adósodnak el Mire vesznek fel kölcsönt Magyarországon? Csökkent a magyar háztartások költekezési kedve, s a nagyobb kiadások finanszírozásához a tavaly őszi felméréshez képest kevesebben szándékoznak hitelt felvenni – derül ki az Ecostat kutatásából. A lakóingatlan-vásárlást tervezők mintegy kétharmada szorul kölcsönre. A következő egy évben a magyarországi háztartások negyede egyáltalán nem tervez nagyobb kiadást. Nagyjából ugyanennyien vannak azok, akik egy jelentősebb kiadást említettek, 21 százalék kettőt, 14 százalékuk hármat. Négy nagyobb kiadással a háztartások 8 százaléka számol a következő évben. A lakosság által említett leggyakoribb kiadások ugyanazok, mint tavaly novemberben. A „sláger” a belföldi utazás, 36 százalékos említési gyakorisággal. A gyermekek iskoláztatása a harmadik helyről a másodikra jött föl, 33 százalékos aránnyal. A lista harmadik helyére a ház- vagy lakásfelújítás csúszott vissza, amit a megkérdezettek 31 százaléka említett, szemben a múlt év végi 34 százalékkal. Tartós fogyasztási cikkek vásárlását a lakosság 23 százaléka tervezi. Csaknem ennyien szánnak nagyobb összeget külföldi utazásokra. Az ingatlanvásárlással kapcsolatos terveket fontolgatók aránya nem változott lényegesen a legutóbbi felmérés óta. Önálló lakás vásárlását a kérdezettek 3 százaléka tervezi, házvásárlásban 4 százalékuk gondolkodik. Üdülő vásárlását a háztartások 1 százaléka sem tervezi. Saját vállalkozás indítását a megkérdezettek 3 százaléka említette, míg már meglévő vállalkozás fejlesztését 9 százalék tervezi, éppen úgy, mint 2004 végén. A nagyobb kiadással járó tervek megvalósításához a háztartások kevesebb mint egyötöde tervezi hitel felvételét. A hitelt felvenni szándékozók aránya a magyar háztartásokra vetítve 12 százalék, szemben a tavaly októberi 15 százalékkal. Az Ecostat úgy véli, a lakosság eladósodására vonatkozó híresztelések a felvétel eredményei tükrében nem megalapozottak. Az összes potenciális hitelfelvevő 37 százaléka ház- vagy lakásfelújítás céljából szeretne kölcsönhöz jutni. 21 százalékuk önálló házat vásárolna, míg 13 százalékuk lakásvásárlását akarja hitellel könnyíteni és előbbre hozni. Ez nem azt jelenti, hogy összesen a családok több mint 70 százaléka akar ilyen célokra hitelt felvenni, mert egy-egy háztartás több célt is említhetett. A lakosság 14 százaléka személygépkocsi, 23 százaléka tartós fogyasztási cikk vásárlásához venne fel hitelt. Személyi számítógép vásárlását a hitel felvételét fontolgatók mindössze 6 százaléka tervezi kölcsönből megvalósítani. A hitelfelvételben gondolkodó háztartások egytizede már meglévő vállalkozását fejlesztené kölcsön segítségével, 5 százalékuk saját vállalkozást indítana a hitel birtokában. Az egyes célok hiteligényességét vizsgálva kiderül, hogy magyar háztartások leginkább önálló ház- és lakásvásárlás esetén szorulnak hitelre, a lakóingatlan-vételt tervezők kb. kétharmadának kell kölcsönt felvennie. A ház- vagy lakásfelújításra vállalkozóknak viszont mindössze 15 százaléka gondolkodik hitelfelvételben. A leendő autótulajdonosok 27 százaléka, a vállalkozást indítók 21 százaléka hitel segítségével akarja megvalósítani elképzelését. A kölcsönfelvételt tervezők legnagyobb része saját erőforrásaira hagyatkozva nem tudja megvalósítani céljait, az elutasítók pedig a magas kamatokra, és ezzel összefüggésben a túlzott törlesztőrészletekre hivatkoznak. Bár a híradások hitelfelvételi boomról szólnak, az Ecostat kutatásai szerint a magyar lakkosság széles köre idegenkedik a hitelfelvételtől. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 10. 18:55 | Sorszám: 356 |
*
 A határon túli magyarok és a magyarországi Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) viszonya
Összefoglalás
A határon túli magyarok magyar állampolgárságáról 2004. december 5-én tartott sikertelen népszavazás következményeként megkezdődött a magyarországi politikai pártok és a határon túli magyar közösségek közötti viszony átrendeződése (lásd Budapest Analyses No. 59). A határon túli magyarok körében a két magyarországi kormánypárt, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) és a Szabad Demokraták Szövetsége rendkívül népszerűtlenné vált. Ha e két párt képviselői a magyar kisebbségek által lakott területekre látogatnak, tiltakozó megmozdulások fogadják őket. "Válaszul" a népszavazás óta a magyarországi kormánypárti sajtóban több olyan írás, kommentár jelent meg, mely a határon túli magyarok gazdasági bűnözését, a körükben dúló nagy mértékű korrupciót taglalja. Az összehangoltnak tűnő sajtóhadjárat valószínűleg arra kívánt rávilágítani, hogy a határon túli magyarok a magyarországi költségvetési támogatást, a magyarországi adófizetők pénzét elherdálják, nemtelen célokra használják fel. Újabb fejleményként a magyarországi baloldali politikai körökben megjelent egy másik eszköz is, az antiszemitizmus vádja.
Ez a vád a határon túli magyaroknak címezve alkalmas lehet e kisebbségi közösségek további diszkreditálására a magyarországi és a nemzetközi közvélemény előtt.
Elemzés
A rendszerváltást követő 15 évben nem voltak antiszemita megnyilvánulások a határon túli magyarok körében. Ez természetes is, hiszen a jogaikért küzdő kisebbségekként a határon túli magyarok sorsközösséget éreznek minden más, tradicionális értékek alapján szerveződő (nemzeti vagy vallási) kisebbségi közösséggel és annak tagjaival. Más kisebbségek elleni megnyilvánulásokkal ugyanis magyar kisebbségi közösségként való fennmaradásuk jogalapját, végső soron saját kisebbségi létüket kérdőjeleznék meg, esetleges antiszemitizmusukkal elsősorban saját magukat gyengítenék. Mindennek ellenére 2005 február 12-én Erdélyben, egy csekély támogatottsággal rendelkező szervezet, a Székely Nemzeti Tanács ülésén elhangzott az első antiszemita kijelentés. Egy, az erdélyi magyarok számára is jobbára ismeretlen helyi politikus a magyarországi kettős állampolgárságról szóló népszavazás kudarca kapcsán kijelentette, hogy "Magyarország lassan második Izraellé válik, nincs kiút". A romániai magyar és román sajtó és a magyarországi médiumok tág teret szenteltek a kijelentésnek. A képviselő megvált a szervezetben betöltött tisztségétől. (A megfogalmazás emlékeztet a magyarországi szélsőjobboldali szervezetek "érvelésére", melyeknek egyes tagjai a környező országokban is aktívak, de minden legitim határon túli szervezet elutasítja őket.) A politikában ismeretlen, a kommunikáció terén járatlan képviselő valószínűleg nem sejtette, milyen vihart kavar kijelentésével. A fenti incidensnél nagyobb horderejű és jóval összetettebb az az eseménysor, amely Eörsi Mátyás kolozsvári látogatásához kapcsolódik. Eörsi a kisebbik kormányzó pártnak, a Szabad Demokraták Szövetségének a képviselője a magyar Országgyűlésben, ugyanakkor a miniszterelnök külpolitikai tanácsadó testületének vezetője. Sajtóértesülések szerint azért utazott Erdélybe március első napjaiban, hogy előkészítse a miniszterelnök március 15-i kolozsvári látogatását. (A látogatás végül elmaradt.) A rendszerváltást megelőzően az SZDSZ alapító tagjai közül többen kiváló kapcsolatokat ápoltak határon túli magyar értelmiségi körökkel, és támogatták kisebbségi jogvédő tevékenységüket. A rendszerváltást követően azonban megváltozott szemléletük, és a határon túli magyar kérdést egyre inkább a magyar bel- és külpolitika tehertételének tekintették. A kulturális nemzetértelmezéssel szemben, melyre hatékonyabb kisebbségvédelmet lehet alapozni, a politikai nemzetfelfogást részesítették előnyben, mondván, hogy a magyar kisebbségeknek elsősorban állampolgárság szerinti államaikba kell integrálódniuk. A magyar kisebbségek ezt a fordulatot az SZDSZ árulásaként értelmezték. Az SZDSZ az a politikai szervezet, amely a magyarországi parlamenti pártok közül a mai napig a legnagyobb távolságtartással szemléli a határon túli magyarok jogvédő, nemzeti önazonosságuk és kultúrájuk fenntartására irányuló törekvéseit. 1996-ban - a határon túli magyar szervezetek fenntartásait figyelmen kívül hagyva - nyíltan támogatta a magyar-szlovák és magyar-román alapszerződés aláírását; 2001-ben, a magyarországi parlamenti pártok közül egyedüliként nem szavazta meg a határon túli magyarok Magyarország által történő támogatásáról szóló kedvezménytörvényt, 2004-ben pedig a párt határozottan elutasította a határon túli magyarok túlnyomó többsége által támogatott kezdeményezést a kettős állampolgárságról. Eörsi Mátyás személyéhez pedig ezen felül olyan kijelentések is köthetők, melyeket a határon túli magyarok nekik címzett sértésként éltek meg. Az SZDSZ népszerűtlenségének a határon túli magyarok körében tehát megvan a magyarázata. A magyarországi kormánypárti sajtó egy része ugyanakkor az SZDSZ határon túli magyarok általi elutasításában és az Eörsi személye elleni kolozsvári tiltakozó megmozdulásban antiszemitizmust láttat. Két okból teheti ezt.
Egyrészt a kolozsvári fiatalok által szervezett tiltakozó megmozduláson, melynek során megakadályozták, hogy Eörsi előadást tartson a tanintézetben, elhangzott, hogy "menjetek beszélgetni a Gáza-övezetbe". (A szervezők nem tudták a bekiabáló személyét utólag sem azonosítani.) A másik - és elsődleges - ok viszont az, hogy a magyarországi, és ennek hatására a határon túli magyar közvélemény - a tényleges helyzettel ellentétben - az SZDSZ-t a magyarországi zsidóság politikai képviseleti szervének is tekinti. A magyarországi politikai elit és média túlnyomó része (baloldali és konzervatív egyaránt) pedig a rendszerváltás óta a zsidókérdést önkéntelenül az SZDSZ szemüvegén keresztül szemléli, e párt érdekei szerint jeleníti meg. E torzítás következtében bármely, az SZDSZ-szel szembeni állásfoglalás antiszemita színezetet nyerhet. Az SZDSZ-nek nyilvánvalóan nem áll érdekében, hogy ezen a megítélésen változtasson. A magyarországi konzervatív politikai erőknek viszont alapvető érdekük, hogy e tekintetben változtassanak az SZDSZ-szel kapcsolatos eddigi szemléletükön és kommunikációjukon, már csak azért is, hogy meghiúsíthassák a határon túli magyarok diszkreditálására irányuló kísérleteket. Következtetés A Kárpát-medencében élő magyar kisebbségi közösségek tapasztalatlanok mind az antiszemita megnyilvánulásoknak, mind az antiszemitizmus alaptalan vádjának kezelése terén. A romániai magyarok helyesen ismerték fel, hogy a körükben jelentkező antiszemita hangokat azonnal és határozottan el kell ítélniük, ahogyan az említett esetekben ezt megtette például Tőkés László református püspök, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség valamint az erdélyi magyar értelmiségiek és újságírók jelentős része. Kérdés viszont, hogy a magyarországi konzervatív politikai erők és média hathatós támogatása nélkül távol tudják-e tartani maguktól az antiszemitizmus alaptalan vádját, és az is kétséges, hogy képesek lesznek-e elszigetelni saját köreiken belül az országaikban tömegbázissal nem rendelkező, részben magyarországi szélsőjobboldali szervezetek által exportált antiszemita nézeteket. Ha mindez nem sikerül, a határon túli magyarok antiszemitizmusa nemsokára mérhető értékeket mutathat a közvélemény-kutatások táblázataiban, ami kiváló alkalmat biztosíthat mindazoknak, akik a kisebbségek bel- és külpolitikai mozgásterének szűkítésében érdekeltek és a nemzeti kérdés megoldását a kisebbségek asszimilációjában vagy elvándorlásában látják. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 10. 18:33 | Sorszám: 355 |
*
XV. évfolyam, 14 (705.) szám
2005. április 5.
Csiha Kálmán: A börtöntől a püspökségig
A Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpont gondozásában megjelent Csiha Kálmán A börtöntől a püspökségig című könyve. Az önéletírásnak is beillő, Egy diktatúra virágzása és halála alcímet viselő könyv ismertetése helyett álljon itt néhány részlet a szerző előszavából: „…voltam földönfutó osztályellenség, érvényes igazolványok nélkül tanuló diák és teológus, segédlelkész, gyülekezetszervező, parókiát építő fiatal lelkipásztor, gyermeket váró boldog férj, tíz év nehézbörtönre ítélt »ellenforradalmár«, lelkipásztor Gógánváralján, Marosvásárhelyen s végül az Erdélyi Egyházkerület püspöke… Még fiatalon megéltem a háború elvesztését, a számomra felejthetetlen világ megsemmisítését, egy diktatúra születését és összeomlását, a láthatatlan Isten látható beavatkozását a történelembe… Ezt a könyvet azért is írtam, hogy egy lelkipásztori élet ablakán át lehessen belátni annak a világnak belső életébe, amelynek könyörtelen hatalmát és összedőlt romjait maga mögött hagyta már a történelem.”
E könyv folytatása a Fény a rácsokon címűnek, amely jó néhány évvel ezelőtt jelent meg, s amelyben Csiha Kálmán nehéz börtönéveit tárta az olvasók elé. A börtöntől a püspökségig nemcsak egy lelkész életébe enged betekintést, nemcsak a diktatúra visszásságait, kegyetlenségét igyekszik minél hűbben visszaadni, hanem az akkori egyházi élet nehézségeit, kompromisszumait is elénk tárja. A könyv végén Csiha Kálmán, aki 1990-ben marosvásárhelyi esperes volt, visszaemlékezik arra a fekete márciusra, magyarellenes pogromra, amelyet mára oly sokan elfelejtettek (és amelynek szervezőit a most kormányon levő RMDSZ meg sem próbálja törvény elé állítani). „Végül mégis a megtámadott magyarok győztek. Megőrizték a főteret, és ezzel útját állták egy marosvásárhelyi és talán egy erdélyi tömegmészárlásnak is – emlékezik vissza a volt püspök. – És mégsem a magyarok győztek! Mert az előre eltervezett taktika bevált: a városban évekig ellenségnek nézték egymást a románok és magyarok… A rádióba beolvasott lemondásom után mégis meghívtak a városi tanács ülésére, ahol elítélték a történteket, és közös nyilatkozatban hívták fel a város lakosságát a megbékélésre. Az űlésen én is felszólaltam.
"– Én nem értem, hogy ez miként történhetett meg. Hol voltak a hodáki ortodox papok – kérdeztem –, miért nem akadályozták meg híveiket, hogy bejöjjenek gyilkolni Marosvásárhelyre? – Néma csend volt a válasz.
Az ortodox kollégák megdöbbenve néztek reám. Amikor kimentünk, akkor súgta nekem valaki: Hát nem tudod? Hodákon a papok gyűjtötték össze harangszóval az embereket, hogy induljanak Marosvásárhely ellen.”
Somogyi Botond *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 10. 18:05 | Sorszám: 354 |
*
Kolozsvár - Virágok kerülnek a gödör fölé
2005-04-10
 Vasárnap estig várhatóan sikerül befejezni a munkálatokat a Főtéren – jelentette ki csütörtökön Boros János kolozsvári alpolgármester, miközben kamionok, munkagépek sora kezdte meg a keleti gödör eltüntetését. Több mint kétszáz köbméter homokot nyelt el a szakemberek véleménye szerint fölöslegesen szabadon hagyott ásatás, majd erre a konzerváló rétegre kerül föl a napokban a sokkal nagyobb mennyiségű termőtalaj. Ugyanaz a kör alakú virágágyás kerül ide vissza – magyarázta Boros János, reményét fejezve ki, hogy a kolozsváriak és az idelátogatók újra rendezett, harmonikus környezetében csodálhatják meg a Mátyás-szoborcsoportot. Míg az előző napon megszervezett lelet-mentő akcióban Emil Boc polgármester nem vett részt, ezúttal a nagyközönség előtt is felvállalta szerepét a keleti gödör eltüntetésében. Fotósok, operatőrök gyűrűjében néhány pillanatra előbb ő ragadott lapátot, majd Boros János alpolgármester. A téren gyülekező kisebb tömeg a szerdai munkálatok megkezdéséhez hasonlóan ezúttal is mindenféle rendbontás nélkül figyelte a történteket. Egyik idősebb néző a lapátoló polgármestert nézve elégedetten állapította meg: „Amit a másik kiásott, azt ő betömi" – utalt a cselekedet szimbolikus voltára. A tizenegy éve Gheorghe Funar expolgármester által kezdeményezett ásatás a nagyromániás szimbolikus térfoglalás egyik legszembeötlőbb eredménye volt – az egész város padjainak „háromszínűsítése" mellett. Számos történész, régész szerint is a Mátyás-szoborcsoport előtt tátongó gödrök nem annyira értékes, római kori leletek bemutatására, hanem inkább etnikai konfliktus gerjesztésére szolgáltak. A szoborcsoport előtti, úgynevezett nyugati gödör sorsáról szeptember 30-ig dönt a Művelődési Minisztérium – fejtette ki Emil Boc, aki azt is elmondta, a jelenlegi akciót is a szaktárca engedélyével indították el. Rostás-Péter Emese, Romániai Magyar Szó *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 10. 00:26 | Sorszám: 353 |
*
Magyar győzelem A győzelem nem csupán betűkből kirakott értelmes szó, hanem nagyon is fennkölt életérzés. Nem minden nap jut ki belőle az embernek, mert nem sokszor esik meg velünk. Meg kell dolgozni érte. „A gazdák meghátráltak” – mondta Gyurcsány Ferenc, Magyarország miniszterelnöke a minap diadalittasan. Eszerint, úgy látszik, nem is arról van szó, hogy közös megegyezésre jutottak a kormánnyal. Legyőzték őket. Ez a győzelem talán nem kevésbé fontos Gyurcsány számára, mint a korábbiak. Például a kettős állampolgárságról szóló sikertelen népszavazás eredménye is a kormányerők látványos győzelmeit gyarapítja. A híreket hallgatva már látszanak a következő diadalok is. A felsőoktatással, az egészségüggyel is felveszi a harcot a magyar miniszterelnök és sikercsapata. Vigyáznak a nyugdíjasok jussára? Megvédik a magyar munkavállalókat? Vagy ők is ellenféllé, netán ellenséggé válnak majd egyszer? De ha mindenkit legyőznek, vajon kinek épül majd a kormánypárt által oly sokat emlegetett „új Magyarország”? Gondoljuk csak meg, hogy mikor is volt utoljára mindenki legyőzve Magyarországon! És mi következett azután? Bodnár Emese *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 09. 19:34 | Sorszám: 352 |
*
 Az amerikai kongresszus előtt a romániai egyházi ingatlanok restitúciója
2005-04-08
A romániai egyházi ingatlanvisszaadás súlyos hiányosságai miatt elmarasztaló, a bukaresti kormánytól határozottabb intézkedéseket sürgető határozati javaslatot (H.Res. 191) nyújtott be szerdán a washingtoni Képviselőházban Tom Lantos, Kalifornia állam magyar származású demokrata képviselője. A javaslat társszerzője Tom Tancredo Colorado állam republikánus képviselője is. A romániai helyzetet jól ismerő két amerikai honatya által előterjesztett határozati javaslat „felszólítja Románia kormányát, hogy teljesítse kötelezettségét a volt kommunista hatalom által jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok méltányos, haladéktalan és igazságos visszaszolgáltatásában." A határozati javaslat megállapítja, hogy „2140 ingatlant, köztük iskolákat, kórházakat, árvaházakat és egyéb jótékony célú intézményeket vettek el kommunizmus alatt a négy történelmi magyar egyháztól (római katolikus, református, evangélikus és unitárius), és a tényleges birtokbavételük csak 30 esetben történt meg." Hasonlóképpen rámutat, hogy 1000 feletti a román kormány által birtokolt zsidó közösségi ingatlanok száma. Ezeket az ingatlanokat gyakran a tulajdonjog visszaadása ellenére is kormányzati intézmények használják, bérleti díj fizetése nélkül. A dokumentum szintén elmarasztalja a hatóságokat a görög-katolikus egyház jogainak visszaállításával kapcsolatban. A határozati javaslat tíz pontban fogalmazza meg azokat az elvárásokat, amelyek teljesítésére felszólítja a román kormányt. Ezek között szerepelnek többek között a volt egyházi tulajdonban lévo mezőgazdasági és erdőterületek visszaadása valamint az 501/2002-es egyházi restitúciós törvény módosítási javaslatai is. Elsőként felszólítja a román kormányt, „módosítsa a törvényt, hogy az tükrözze az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1123/1997-es Határozata által is szorgalmazott „restitutio in integrum" elvét, miszerint érvényesülnie kell a teljes tulajdonbahelyezésnek és az ebből eredő tulajdonosi jogok gyakorlásának." Hasonlóképpen kéri a javaslat, hogy 5 évről 1 évre csökkenjen az átmeneti idő, amíg közintézmények használhatják a papíron visszaszolgáltatott egyházi ingatlanokat, mielőtt azokat az egyházak ténylegesen tulajdonukba vennék. A határozati javaslat kitér a restitúciós törvényből kimaradt lebontott egyházi ingatlanokra is, kárpótlást követelve az egyházak javára. Ugyancsak az 501-es restitúciós törvény hiányosságaira keres jogorvoslatot az utolsó három javító intézkedés javaslat. A két amerikai képviselő kéri, hogy (1) „emeljék piaci értékre az egyházaknak fizetendő bérleti díjat, ha azok nem tudják azonnal birtokba venni ingatlanukat a törvény előírásai szerint; (2) „szüntessék meg azt a gyakorlatot, hogy anyagi kárpótlást követeljenek az egyházaktól az épületek 1940-es évekbeli elkobzása óta történt állami fenntartási és 'javítási' költségek fedezésére", valamint (3) „kötelezzék a helyi kormányzati tisztviselőket és hatóságokat, hogy bocsássák az egyházak rendelkezésére a szükséges dokumentumokat, és működjenek együtt az egyházakkal a Különleges Restitúciós Bizottság döntéseinek végrehajtásában, valamint hagyjanak fel a restitúciós határozatok bírósági megtámadásával és végrehajtásuk megakadályozásával." A határozati javaslat nem az első eset arra, hogy az Egyesült Államok törvényhozása figyelmet szentel a kérdésnek. Az előző képviselőházi ciklusban szintén Tom Tancredo képviselő kezdeményezett határozati javaslatot a romániai egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról, amelyet három képviselőtársával terjesztett be 2004 május 6-án. A New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) és a Magyar Amerikai Koalíció mozgósításának eredményeként további 11 képviselő csatlakozott aláírásával az akkori határozati javaslathoz. Az a tény, hogy a jelen határozati javaslat beterjesztője a térség elsőszámú szakértőjeként ismert Tom Lantos, a külügyi bizottság köztiszteletben álló demokrata elnöke, nagyobb súlyt és lehetőséget kölcsönöz a határozati javaslat népszerűsítésére és más képviselők csatlakozásának ösztönzésére. Tom Lantos képviselő már a NATO bővítését megelőző 2002 októberi kongresszusi vitában is bírálta Romániát és Szlovákiát a jogtalanul elkobzott tulajdonok visszaszolgáltatásának lassúsága miatt. „Az Egyesült Államok a kisebbségekkel szembeni jó bánásmódot tekinti a demokratikus társadalom mércéjének," zárta akkor beszédét a képviselő. A HHRF másfél évtizede kiemelt figyelemmel kíséri a jogtalanul elkobzott egyházi és közösségi ingatlanok sorsát. Az alapítvány folyamatosan tájékoztatja az amerikai és európai döntéshozókat, az elmúlt három évben nyolc részletes jelentéssel és két kongresszusi tanúvallomással (a dokumentumok megtalálhatóak a www.hhrf.org/natoexpansion címen). Folyamatos konzultációt folytat az amerikai külügyminisztérium restitúciós biztosának hivatalával, valamint 2003 áprilisában tájékoztatót rendezett a Kongresszus Emberjogi Frakciójának munkatársai számára. 2004 januárjában az erdélyi magyar egyházakkal karöltve az alapítvány egy Restitúciós Munkacsoportot hozott létre, hogy rendszeres tanácskozások útján szerzett hiteles adatokkal tájékoztassa a nemzetközi közvéleményt. 2004 novemberétől az interneten is elérhető adatbázisban (www.hhrf.org/restitucio) helyezi el a 2140 elkobzott ingatlan adatait, amely elősegíti az ingatlan visszaszolgáltatás naprakész nyomon követését. További felvilágosításért forduljon alapítványunkhoz: Magyar Emberi Jogok Alapítvány
NEW YORK, Tel: 212-289-5488, e-mail: hamos@hhrf.org
BUDAPEST, Tel: 441-3297, 3298; e-mail: papp@hhrf.org
KOLOZSVÁR, Tel: 0742-490169, e-mail: mazs@hhrf.org Hungarian Human Rights Foundation *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 06. 22:34 | Sorszám: 351 |
*
Hét Nap, SZABADKA 2005.04.06. Meghalt a pápa 
Valami soha nem tapasztalt érzés kerít hatalmába, ahogy kimondom, ahogy leírom: meghalt a pápa. Valami nagy-nagy üresség támad bennem. 2005. április 2-án, szombaton este 9 óra 37 perckor valami kiszakadt belőlem, s nincs, ami a helyébe áramolna. Kiszakadt belőlem a visszahozhatatlan ifjúság szép emléke, az érett férfikor, a csodavárás képessége - kiszakadt az elröppent 26 esztendő...
Rettenetesen öregnek, levertnek, magányosnak érzem most magam. Fázom. Ahogyan csak a magányos öregemberek fázhatnak kora tavasszal. S hiába üzeni nekem is utolsó üzenetével: ,,Derűs vagyok, legyetek ti is derűsek'' - nem vagyok derűs. Nem vagyunk derűsek: kimondhatatlanul szomorúak vagyunk. Elment a szeretett családfő, magunkra hagyott bennünket mindegyre szaporodó gondjainkkal. Utoljára Antall József néhai miniszterelnökünk, majd anyám és apám halálakor éreztem hasonlót. Pedig hát soha nem kerültem Karol Jozef Wojtyla - II. János Pál közelébe, nem fordultam meg Rómában, a Vatikánban, s látogatásakor nem lehettem ott Budapesten, Győrben, Dubrovnikban sem, nem szoríthattam vele kezet, mint ahogy oly sokan megtehették. De emberi és államfői nagysága, a szeretethez, a jóhoz való hűsége, történelemformáló, karizmatikus egyénisége mindig átsütött a képernyőn, át több száz, több ezer kilométeren, melegítette a szívünket, s nagy-nagy nyugalommal, bizakodással töltött el minket. Talán ez volt II. János Pál legnagyobb titka. A mi életünk legnagyobb személyisége hagyott itt bennünket április másodikán. Több mint 26 esztendőt töltött el együtt velünk. Egy évvel volt fiatalabb anyámnál, a születésem előtt egy esztendővel szentelték pappá, s ifjú újságíró voltam, amikor a pápám lett; egy emberöltőnyi időn keresztül mondhattam uralkodómnak... Hogyan ne volna most a Tőle való búcsúzás nehéz, fájdalmas... Nézem a televízióban az emlékére rendezett gyászmisét a Szent Péter téren: százezer ember tolong ott könnyezve, egymásba kapaszkodva. Szívbe markoló kép: hatalmas gyászszalag a lengyel lobogón. Hogy szerette Lengyelországát! S hogy szerették, hogy szeretik Őt a lengyeljei, milyen büszkék rá, hálásak neki, s mily nagy fájdalommal búcsúzhatnak most Tőle. A krakkóiak, a wadowiceiek... Nélküle nem volna szabad Lengyelország, mondják. Nélküle nem volnánk szabadok mi sem, tesszük hozzá. S hogy szerette a fiatalokat, s hogy szerették a fiatalok Őt! Van-e ennél nagyobb isteni csoda: egy nyolcvanöt éves beteg öregember micsoda hatást gyakorol a fiatalokra! Legsúlyosabb pillanataiban több tízezren imádkoztak érte ott a Szent Péter téren. ,,Kerestél bennünket, s mi eljöttünk hozzád'' - üzenték neki hatalmas transzparensen. ,,Kerestelek benneteket, s ti eljöttetek hozzám'' - üzent nekik utolsó erejével. II. János Pál, Krisztus 264. földi helytartója, Szent Péter óta a legnagyobb pápa ember volt elsősorban, s csak azután szent ember. A teljes élet legfőbb igenlője. ,,Mindenki pápája'', hirdette róla tömören egy felirat a római gyászmisén. Amelyet a fájdalom és szomorúság mellett áthatott a húsvét öröme, a feltámadás reménysége. Ezt kaptuk legfőbb útravalónkul II. János Páltól, Szent Atyánktól: a reménységet. A reménységet hozta el és hagyta itt nekünk örökül. II. János Pál életének 85., pápaságának 27. esztendejében most hazatért Urához. Tőle búcsúzó legközelebbi munkatársaival egyetemben azt kívánjuk mi is legfőbb földi útitársunknak és uralkodónknak: ,,Angyalok vezessenek a paradicsomba Téged!'' Dudás Károly
Hét Nap Archívuma: http://www.hetnap.co.yu/uj/archivum.php
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 06. 11:45 | Sorszám: 350 |
*
II. János Pál pápát gyászolja a világ
Életének 85. évében elhunyt II. János Pál pápa. A Szentatyát szombat este 21 óra 37 perckor érte a halál. Joaquín Navarro-Valls vatikáni szóvivő este tíz óra előtt jelentette be az egyházfő halálhírét. Az apostoli palota pápai lakosztályában előzőleg minden ablakban kigyúltak a fények. II. János Pál ujjáról lehúzták a pápai gyűrűt, így jelezve uralkodásának végét. A Szent Péter téren közel ötvenezer ember virrasztott és imádkozott este tíz órakor – számuk II. János Pál halálhírének bejelentése után egyre nőtt. Röviddel fél tizenegy után megszólaltak a vatikáni harangok, a pápa halálhírét jelentve Róma városának. Az egykori krakkói érsek 1978. október 16-ától fogva, azaz több mint 26 éven át uralkodott. Karol Wojtyla évszázadok után az első nem olasz származású pápa, ami alighanem annak volt köszönhető, hogy a katolikus egyház útkeresése, a kelet-európai forrongás és egy új világrend kialakulása egybeesett. A most távozott II. János Pált az egyház megújítójaként, a modern kor problémái iránt fogékony vallási vezetőként ünnepelték, aki képes volt erkölcsi normáinak és a katolikus vallás tanításainak megfelelő válaszokat adni az új kérdésekre. A kor eszközeit, a tömegkommunikációt, az utazási lehetőségeket kihasználva, mindenkihez eljutva személyesen hirdette gondolatait. Uralkodása alatt több mint 130 országban járt. A fáradhatatlanul utazó Szentatya minden nemzethez a saját nyelvén tudott szólni.
II. János Pál több boldogot és szentet adott egyházának, mint elődei több száz év alatt összesen: több mint 1300 boldogot és 470 szentet. Boldoggá avatta többek közt Apor Vilmos püspököt, Batthyány-Strattman Lászlót, a „szegények orvosát”, Nagy Lajos lányát, Hedviget és IV. Béla lányát, Árpádházi Kingát, illetve a kassai vértanúkat.
II. János Pál a különböző egyházak közötti megbékélésért is igen jelentős erőfeszítéseket tett. Tiszta szándéka, tekintélye, karizmája sok eredményt hozott abban a tekintetben, hogy a mások megértése iránti igény az egyházak között felerősödött. Jól mutatta ezt, hogy betegségének hírére zsidó és muzulmán vallási vezetők is imádkoztak érte.
„Erőt és reménységet adott”
A Magyar Katolikus Egyház tagjai mély fájdalommal értesültek II. János Pál pápa haláláról; mi, magyarok is sokszor és sokféleképpen megtapasztaltuk irántunk való szeretetét és pásztori gondoskodását – áll a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nyilatkozatában. „Péteri szolgálata által hitelesen tanúskodott az élő Krisztusról nemcsak a Katolikus Egyház tagjai előtt, hanem erőt és reménységet adott a másvallásúaknak és minden jóakaratú embernek is. A húsvéti örömhír erejében hisszük, hogy az isteni irgalmasság által, az Istentől kapott nagyon gazdag életpálya és hűséges szolgálata után részesül a feltámadás dicsőségében, ezért egy szívvel imádkozunk érte. Őt, aki egész életét a Boldogasszony kezébe és oltalmába ajánlotta, az örökkévalóság küszöbén fogadja a Szűzanya és vezesse Szent Fiához!” – áll a nyilatkozatban.
– Elpusztíthatatlan optimizmust és nyitottságot hagyott ránk örökül a pápa – mondta Erdő Péter bíboros, prímás. – A Magyarországi Református Egyház úgy tekint II. János Pál pápa alakjára, mint aki meghatározó keresztyén személyisége volt a XX. század utolsó harmadának – állapította meg Bölcskei Gusztáv református püspök, kiemelve: II. János Pál gesztus értékű és azon is túlmutató megnyilvánulásaival kiállt az emberi jogok és a vallásszabadság összekapcsolása mellett; olyan keresztyén egyéniség volt, aki tiszteletre méltó következetességgel képviselte a római katolikus egyház álláspontját. – Utazásaival, valamint a fiatalokkal, különböző kultúrákkal való kapcsolat keresésével azt a feladatot is ráhagyta minden keresztyén közösségre, egyházra: meg kell tudniuk mutatni a maguk álláspontját, azt következetesen kell képviselniük és érthetővé kell tenniük a világ számára – emlékeztetett a zsinat lelkészi elnöke..
A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) megrendüléssel értesült II. János Pál haláláról. Mint közleményükben írják: „a magyarországi zsidóság vezetői és hívei őszinte részvétüket nyilvánítják katolikus testvéreiknek az egyház fejének elhunyta alkalmából.” Kinyilvánítják: a magyarországi zsidóság igen nagyra értékeli és őszinte megbecsüléssel tekint II. János Pál pápának 26 éves pápasága alatt végzett tevékenységére, amelyet a vallásba vetett hit helyreállítása és kibővítése, az egyházak és az állam kapcsolatainak rendezése, valamint a béke megőrzése érdekében kifejtett. „A zsidóság különösen nagyra értékeli a pápa azon megnyilvánulásait, amelyeket egyháza és a zsidóság kapcsolatainak jobbá tétele, a holokauszt lelki következményeinek felszámolása terén tett” – írta a szervezet.
A határon túli történelmi magyar egyházak vezetői is csatlakoztak a pápa életútját méltatók széles táborához. A protestáns egyházi vezetők közül Tőkés László királyhágó-melléki református püspök 1991-es vatikáni látogatására emlékezett, amikor a szentatya dolgozószobájában fogadta. Tőkés püspökre, szavai szerint, mély benyomást tett a katolikus egyházfő, akivel az erdélyi magyarságról, az elkobzott egyházi ingatlanokról, a görög katolikus egyház megpróbáltatásairól osztotta meg nézeteit.
II. János Pál életének főbb állomásai
– 1920. május 18-án született Wadowicében, Lengyelországban.
– 1938-ban beiratkozott a krakkói Jagelló Egyetem bölcsészkarára, ahol lengyel irodalmat és filozófiát tanult. 1942-ben felvételét kérte az érseki szemináriumba, s 1946. november 1-jén pappá szentelték.
– Rövid római tanulás után hazatért Lengyelországba, itt elismerték az Olaszországban szerzett doktorátusát, és 1954-ben kinevezték a Lublini Egyetem etikaprofesszorává.
– 1958. július 4-én XII. Pius pápa címzetes püspökké, a krakkói metropolita segédpüspökévé nevezte ki.
– 1962-ben káptalani helynöknek nevezték ki, így tagja lett az októberben a II. Vatikáni Zsinatra utazó lengyel küldöttségnek. Az ott végzett munkával felhívta magára a figyelmet, így VI. Pál pápa 1964. január 13-án őt tette meg Krakkó érsek-metropolitájává.
– A zsinat 1964-ben zajló harmadik ülésszakán megjelent a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció, amelynek megalkotásában Karol Wojtyla is részt vett. Ez a dokumentum az egyház nagyvilágban való munkálkodásával foglalkozott. Ezt a szöveget követve alakította ki később pápaként az egyház működését.
– VI. Pál pápa 1967. június 26-án bíborossá kreálta.
– 1978. október 22-én pápává avatták.
– 1979. június 2–10. között zarándokútra ment Lengyelországba.
– 1981. május 13-án a Szent Péter téren Mehmet Ali Agca török terrorista háromszor rálőtt. A Gemelli klinikán megoperálták a pápát, ám egészsége a támadás után igen törékennyé vált.
– 1981. szeptember 15-én megjelent a Laborem exercens kezdetű szociális enciklika. Ebben a pápa elítéli a kapitalizmust, s egyben szigorú bírálattal illeti a szocializmust is. XIII. Leó pápa híres enciklikájának, a Rerum novarumnak századik évfordulóján jelent meg a Centesimus annus, amely 1991. május 15-én kijelentette, csődöt mondott a megvalósult szocializmus.
– 1991. augusztus 16-án a pápa megérkezett Budapestre. Az ötnapos út során a szentatya misét mondott Budapesten, Pécsett, Szombathelyen és Esztergomban. A máriapócsi görög katolikus kegyhelyen bizánci rítus szerint tartott szertartást, a debreceni református Nagytemplomban pedig ökumenikus imádságot tartott a protestáns felekezetek vezetőivel. Később még egy alkalommal látogatott el Magyarországra II. János Pál.
– 1995. március 25-én írta alá az Evangelium vitae kezdetű enciklikát, amelyben elítéli az abortuszt és az eutanáziát.
– 1998. március 16-án adták ki az Emlékezzünk: megfontolások a Soahról című írást, amelyben a keresztények holokauszttal kapcsolatos tevékenységét vizsgálja, s hitet tesz a zsidók kiirtása ellen. A közeledés jeleként október 11-én szentté avatta Edith Stein zsidó származású apácát.
– 1999-ben látogatott el Romániába, először ortodox országba. Bukarestben megbeszéléseket folytatott Teoctist pátriárkával a görög keleti egyház és a Vatikán közötti kapcsolatokról. II. János Pál pápa látogatását az erdélyi magyar katolikus hívek jelentős része csalódásként élte meg, mivel arra számítottak, hogy az egyházfő Erdélybe is ellátogat.
– 2002-ben ellátogatott Jordániába, békejobbot nyújtva az iszlám híveknek.
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 04. 20:07 | Sorszám: 349 |
|
* Kolozsvár: "Bozgorok, tűnjetek el az országból!"
Megverték a Szent Kamill szociális otthon munkatársának férjét
A kolozsvári Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata Szent Kamill szociális otthonának munkatársait folyamatosan zaklatják, fenyegetik. Főként este, a kilenc órakor történő váltás után hazafelé tartó magyar dolgozókat fiatalokból álló bandák szidalmazzák, csúfolják, bántalmazzák magyarságukért, kővel és tojással dobálják meg.
A kialakult helyzet miatt az otthon alkalmazottai, akik többsége nő, és van közöttük mozgássérült is, kénytelenek a családtagok, hozzátartozók segítségét, védelmét kérni azért, hogy sötétedés után biztosítsák útjukat. Március 29-én este nyolc után, amikor egyik alkalmazott férje az otthon felé tartott, a közeli tömbházak között megtámadta egy fiatalokból álló csoport. Bozgorok, tünjetek el az országból - mondták neki románul, majd ütlegelni kezdték. Véresen, felrepedt ajakkal sikerült az otthonba menekülnie. Az otthon vezetősége több alkalommal értesítette a kerületért felelős rendőröket. A március 29-i eset kapcsán a sértett nem tett feljelentést a rendőrségen. A Társulat vezetősége intézkedett, hogy az alkalmazottakat gépkocsival vigyék a mintegy másfél kilométerre levő buszmegállóig. Az MVSZ Sajtószolgálatát Tokay Rozália a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulatának elnöke tájékoztatta. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. április 01. 21:31 | Sorszám: 348 |
*
2005. április 1.
XVII. évfolyam, 74. szám
Kolozsvár - Magyarnak lenni veszélyes
Naponta hallani, olvasni erőszakról, rablásról, támadásról. Tébolyult korunkban lassan már „elfogadjuk", ha a pénzéért támadnak meg valakit az utcán. Azt azonban nem fogadhatjuk el, hogy magyarokat sértegessenek, vagy hogy magyar fiatalt a feltámadás napján paste fericit, bozgorule „jókívánság" mellett szúrjanak le ismeretlen suhancok egy forgalmas, köztudottan magyar mulatóhely előtt, Kolozsvár belvárosában. Az eset Húsvétkor, vasárnapról hétfőre virradóan történt, és röpke másodpercek alatt játszódott le. Két fiatal fiú lépett ki az egyik belvárosi magyar bár ajtaján, s amíg egyikük taxiért intett, ismeretlen tizenévesek támadták meg a gyanútlanul várakozó, 24 éves S. P.-t. Miközben szitkokat szórtak rá, tudtára adták, hogy azért jár pórul, mert magyar az anyanyelve, aztán pedig hátulról fejbe szúrták, majd elszaladtak. A fiatalt súlyos vérveszteséggel szállították a sürgősségre, ahol az ügyeletes orvosnő szörnyülködve árulta el: az mentette meg, hogy lófarokba fogott haja részben felfogta az egyelőre azonosítatlan vágószerszámot. A konkrét eseten túl sajnálatos jelenség lapul: a tragédia végül is abban rejlik, hogy egyre gyakrabban ér szóbeli vagy enyhébb formájú tettlegességig fajuló támadás kolozsvári magyarokat pusztán azért, mert magyarok. A szóbeli szitkok, fenyegetések szinte mindennaposak – megszólják például a közszállítási járműveken magyarul beszélőket. Éppen mindennaposságuk miatt sajnos már szinte hozzászoktunk a jelenséghez, és a kisebbségi lét „számlájára" írjuk, annak olyan velejárójaként, amely benne van a pakliban. Kevesen tudják azonban, hogy léteznek illetékes szervek, intézmények, amelyeket éppen azért hoztak létre és működtetnek – éppen a mi, az adófizetők pénzéből –, hogy sérelmeinkkel hozzájuk fordulhassunk. Talán – téves meggondolásból – épp a látszatbéke megőrzéséért nem kerülnek nyilvánosságra az apró, ám annál gyakoribb esetek, pedig tudhatjuk, hogy a struccpolitika nem lehet megoldás. Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke szörnyülködve vette tudomásul az esetet. Az áldozat, mint mondta, panaszt emelhet a diszkriminációellenes tanácsnál az elsősorban büntetőjogi jellegű sajnálatos eset kapcsán . A nemzeti önérzetükben sértettek, vagy egyéb hasonló sérelmek elszenvedői a diszkriminációellenes tanácshoz – Consiliul Naţional pentru Combaterea Discriminării, Bukarest, I. kerület, Walter Mărăcineanu utca 1–3., fax: 021–312–65–78 vagy 021–312–65–79 – fordulhatnak, ahová akár faxon is elküldhetik panaszaikat. Ezeket a lehető legrövidebb időn belül kivizsgálják, de 30 nap alatt kötelesek választ adni rá. Ha valóban diszkriminációról van szó, úgy a vádlottra pénzbírságot szabhatnak ki, s a sértett fél ezen felül kárpótlást is követelhet. Ez kihágások esetében történik, büntetőjogi esetnél már bonyolultabb a helyzet: akkor a rendőrség, ügyészség és a bíróság is bevonódik az ügybe. A diszkrimináció bizonyítása, persze, nem mindig egyszerű, hiszen valakinek tanúskodnia kell, no meg az elkövetőt is azonosítani kell, ami például utcai szóbeli sértegetésnél vagy járművön történő gyalázásnál nem könnyű. Asztalos Csaba szerint elsősorban a roma kisebbséget éri diszkrimináció, a magyarellenes megnyilvánulások elenyészők. „A múlt héten Nagyváradon, azelőtt Marosvásárhelyen volt egy-egy esetünk" – mondta, majd kissé kitérő választ adott arra a kérdésre, hogy esetleg nem azért olyan kevés-e a magyaroktól érkező panasz, mert már megszoktuk, és így eltűrjük a többség részéről érkező diszkriminációs cselekedeteket. A magyarság és a többség viszonya különbözik a többség és a romák viszonyától – érvelt –, az évek során kialakult egy bizonyos fajta párbeszéd. De hozzáfűzte: jobban kell tájékoztatni az állampolgárokat. A konkrét – fentebb ismertetett – esetre visszatérve, a szálon elindulva valahol a rendőrség és az ügyészség között akadtunk el. Előbbi szóvivője, Adrian Marian rendőr-főfelügyelő az ügyészség felé irányított, mivelhogy valószínűleg gyilkossági kísérletről van szó, és azok az ügyészség hatáskörébe tartoznak. Az ügyészségre viszont értesüléseink szerint nem „érkezett" meg az ügy. Büntetőjogilag egyébként valóban gyilkossági kísérlet vagy bántalmazás körébe sorolható a valószínűleg még mindig azonosítatlan tinédzserek késelése. Az orvos állapítja meg, hogy a szúrás veszélyeztette-e vagy sem az áldozat életét – így lehet gyilkossági kísérlet vagy bántalmazás. Ez utóbbi esetében is több kategória van, az orvosi kezelés napjainak számától függően. Ha az áldozat 60 napnál rövidebb idejű orvosi kezelésre szorul, úgy a felek még akár ki is egyezhetnek, anélkül, hogy a vádlott ellen bűnvádi eljárás indulna. Mindegyik esetben súlyosbító körülménynek számít, hogy a késelés éjjel történt, ráadásul közterületen, és hogy két támadó volt. Az áldozat egyébként nincs életveszélyben, mondhatni „szerencsés" volt. Most. Farkas Imola, Balázs Bence
http://www.hhrf.org/szabadsag/uj/ *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 31. 19:25 | Sorszám: 347 |
|
* Az Európai Parlament feltételül szabja az önkormányzatiságot
2005-03-31
Óriási diplomáciai sikert könyvelhet el a Székely Nemzeti Tanács. Brüsszelben tegnap délelőtt, az Európai Parlament (EP) Külügyi Bizottsága a Kárpát-medencei magyarság számára sorsdöntő javaslatot fogadott el. Az unió a román csatlakozás feltételéül szabta az erdélyi magyar önkormányzat megteremtését. Véget ért Brüsszelben az EP Külügyi Bizottságának ülése, amelyen Bulgária és Románia csatlakozási feltételeiről döntöttek. A bizottság Románia esetében kimondta, a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozó általános rendelkezések mellett, a magyar kisebbség védelmének érdekében, az erdélyi magyarság számára biztosítani kell a személyi elvű önrendelkezést, ezen belül Székelyföld számára pedig az önkormányzatiságot. A Székely Nemzeti Tanács nem kevés erőfeszítést tett arra nézve, hogy megismertesse az erdélyi magyarság helyzetét az európai uniós képviselőkkel. Ennek eredményeként a dél-tiroli Michael Ebner, és a katalán Ignaci Guardan nyújtotta be azokat a kiegészítő javaslatokat, amiben az önkormányzatiság megteremtését szorgalmazták. A bizottság fideszes tagja, Gál Kinga, eurorégiók kialakítását célzó javaslatával csatlakozott a javaslathoz. A dél-tiroli és katalán képviselőkkel ellentétben azonban a javaslatok elfogadását nem támogatta a bizottság két magyar tagja, Tabajdi Csaba szocialista és Dr. Szent–Iványi István szabaddemokrata képviselő. Utóbbi ezzel szemben szót emelt az elnyomott erdélyi romákért, míg Tabajdi Csaba, a kompromisszumos megállapodás elfogadása előtti pillanatokban azzal állt elő, bőven elegendő lenne, ha csak arra köteleznék Romániát, hogy kisebbségi törvényt fogadjon el. A javaslat korszakalkotó, hiszen az erdélyi magyarság védelme és önkormányzatisága érdekében ilyen magas nemzetközi szinten még nem született határozat. Reiter Szilvia *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 31. 19:08 | Sorszám: 346 |
|
* Ortodox kézben az Ady-múzeum Nagyváradon
2005-03-31
Az Ady múzeum - Ady kedvelt tartózkodási helye
Az ortodox egyház tulajdonába került a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum épülete és a Fő (Republicii) utca 13. szám alatti ingatlan, miután a város tanácsa hét eleji ülésén elutasította az épületekben működő cégek vezetőinek kérelmét azon bírósági határozat megfellebbezésére, amely a görögkeletieknek juttatta a 7000 négyzetméternyi területet.
Bíró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere a Krónikának elmondta, az ügy kezdete 1937-ig nyúlik vissza, amikor a város vezetősége az ortodox egyháznak adományozta az értékes belvárosi épületeket, illetve a Széchenyi (Traian) tér köztük elterülő részét, hogy templomot építhessenek. Ez azonban nem történt meg, 1945 után pedig államosították az ingatlanokat. A rendszerváltás után az ortodox egyház visszaigényelte a területet, ám a tanács visszautasította kérésüket azzal az indoklással, hogy a püspökség semmit nem fektetett az ingatlanokba. Az ortodoxok perre vitték az ügyet, ám mind első, mind másodfokon vesztettek. A táblabíróság végül a püspökségnek adott igazat, elfogadva érvüket, hogy a pap, aki aláírta az adománylevelet, amellyel 1945 után állami tulajdonba kerültek az ingatlanok, nem volt jogosult az aláírásra. Az ingatlanokban működő cégek az önkormányzathoz fordultak, hogy a tanács kérje a bírósági határozat felülvizsgálatát. Hasonló kéréssel fordult a testülethez az RMDSZ is, miután az Ingatlankezelő Igazgatóság illetékesei rábukkantak arra a püspöki felhatalmazásra, amely feljogosította az adománylevelet aláíró papot, hogy ellássa kézjegyével a dokumentumot. „Ezt perdöntő bizonyítéknak tekintettük, ennek nyomán kezdeményeztük is a határozat felülvizsgálatát” - fejtette ki az alpolgármester. A fellebbezési határidő március 28-án, azaz hétfőn járt le, ezért kellett sebtében összehívni a rendkívüli tanácsülést. Bíró Rozália elmondta, az elmúlt hetekben a városi tanács három szakbizottsága a fellebbezés mellett döntött, míg két másikban csupán az RMDSZ-es tanácsosok voksoltak mellette. „Bár a tanácsülés előtt úgy tűnt, meglesz a többség, végül csupán az öt jelen lévő RMDSZ-es tanácsos szavazott a fellebbezés mellett, négy román tanácsos tartózkodott, a többiek viszont - Petru Filip polgármesterrel együtt - elutasították azt” - közölte az alpolgármester. A polgármester szerint az ingatlanok bérlői csak azért szorgalmazták, hogy az önkormányzat fellebbezzen az ortodoxoknak kedvező határozat ellen, mert az 550-es törvény alapján meg akarták vásárolni a helyiségeket, amelyekben működnek. Petroniu Salajeanul ortodox püspök ígéretet tett arra, hogy nem változtatja meg az ingatlanok rendeltetését. „Úgy határoztunk a püspökségen, hogy a bérlők maradhatnak” - közölte. Bíró Rozália elmondása szerint véglegesnek tűnik, hogy ortodox tulajdonba kerültek az ingatlanok. „Egyetlen esély maradt: ha valaki megtámadja a közigazgatási bíróságon a tanács döntését, amelyben az elutasította a fellebbezést” - fejtette ki az alpolgármester. Balogh Levente, Krónika *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 27. 12:25 | Sorszám: 345 |
*
REFORM XIII. évfolyam - 12. szám 2005.03.25 
Kádár tankokra és letartóztatásra várt
A Szerintünk nyolcadik előadásán lépett a pástra Vitézy László filmrendező. Szereplésének csúcspontja egy hiteles történet előadása volt Kádárról, mely eddig nem hangzott el nyilvánosság előtt.
 Kádár az élete végén rettegett Az ismert filmes kamerájával végigforgatta a rendszerváltozás éveit. Ô készítette néhai Grósz Károly utolsó MSZMP-főtitkárral az emlékezetes nagyinterjút. Grósz Nagy Imre újratemetése után nem sokkal telefonhívást kapott, Kádár Jánosné kérte a pártfőtitkárt, hogy azonnal látogassa meg Kádár Jánost. Az ötvenhatos forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét a szovjet, a jugoszláv és a román elvtársak segítségével és Kádár János vezetésével saját elvtársai ölték meg a megtorlás során 1958-ban. Nagy Imre 1989-es újratemetése - magyar szemszögből - a huszadik század jelentős eseménye volt. Tömegek a Hősök terén, díszőrők, órákig tartó tisztelgés a ravatal előtt, szál virágokból képződő virághegyek, szónoklatok, a szimbolikusan üres kicsi koporsó, egyidejű és vágatlan televíziós közvetítés. Kádár - aki ebben az esztendőben meglepő gyorsasággal épült le fizikailag is, szellemileg is - bizonyára látta az újratemetés képeit, az nagy hatással volt rá. Kádár a kertben várta látogatóját, Grószt. Ballonkabátban volt, s egy kofferen ült.
"Miért nem jöttök már" - türelmetlenkedett Kádár -, "jöjjetek és tartóztassatok le. Már hallom a közeledő tankokat." Kádár számára ez így volt természetes. Puccs van.
Tehát őt le kell tartóztatni. Grósz és Kádárné nagy nehezen becipelték a zavart embert az ágyába. Levetkőztették. A ballonkabát alatt nem volt rajta ruha. Csak alsónadrág. A kofferben nem volt semmi. A Szerintünk múlt pénteki előadásán Vitézy László filmrendező elmesélte, hogy e történet Grósz kérésére nem szerepelhetett a filmen. Aki a történet hitelességét kétségbe vonná, kérdezze a film operatőrét, Ráday Mihályt. (A Szerintünk március huszonötödikén, nagypénteken nem tart előadást. Különleges előadással várjuk barátainkat április elsején, pénteken este hét órakor, Budapesten, a Polgárok házában, a Visi Imre utca 6. szám alatt.) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 26. 21:27 | Sorszám: 344 |
*
Ön kit javasolna köztársasági elnöknek?
Németh Miklóst 2.92 % (894)
Szili Katalint 19.89 % (6093)
Bárándy Pétert 3.02 % (926)
Vizi E. Szilvesztert 5.11 % (1567)
Pozsgay Imrét 7.31 % (2240)
Göncz Kingát 6.52 % (1998)
Dávid Ibolyát 8.92 % (2734)
Szabó Istvánt 0.89 % (272)
Gönczöl Katalint 0.55 % (168)
Glatz Ferencet 6.41 % (1964)
maradjon Mádl Ferenc 28.94 % (8868)
egyikőjüket sem 9.51 % (2915) Szavazatok száma: 30639 *
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 25. 21:25 | Sorszám: 342 |
2005. március 25 - 31. (XVII.) évfolyam 935. számAz én Világosom A közelmúltban a televízió azt a szomorú jelenetet ismertette, amikor az orosz segítséggel levert, 1848-49-es magyar szabadságharcosok sírva, megcsókolva tették le fegyvereiket és zászlóikat Világosnál, 1849 nyarán. Ezt látni, hallgatni is fájdalmas volt, hát még átélni milyen lehetett! Engem ez a TV adás különösképpen érintett meg, mert én is ilyen legyőzőtten, megalázva tettem le a fegyvert és lettem bolgár hadifogoly. Éppen 60 évvel ezelőtt, 1945. április 1-én, húsvét első napján, úgy 10-11 óra között, a Balaton déli részénél fekvő Somogy-Szentmiklóson. Ne vitassuk, hogy érdemes volt-e még 1945 tavaszán is tovább harcolni a bolsevisták ellen, s a németek mellett. Ez a történészek dolga. Jelen esetben az a fontos, hogy mit éreztem én akkor, 30 évesen, mint zászlós, a magam és a reám bízott kb. 120 személy életének, további bizonytalan sorsának alakulását illetően!? Tovább harcolni? Hazánkat itthagyva nyugatra menekülni? Magunkat megadva fogságba kerülni, fegyverletétellel? Nem volt könnyű helyzet! Már csak azért sem, mert a német vereséggel végződő Székesfehérvár-vidéki véres tankcsata után, 45. március 18 körül, majd a Dél-Balaton mellett, főleg a nagykanizsai és a marcali-i csatákban teljesen megsemmisült a 25-ös hadosztály, ahová addig tartozva lőszert szállítottam, s megsemmisült a Szent László hadosztály is, ahová akkor áthelyeztek. Nem volt vezetőnk sem. Magasabb rangú tisztjeink Nyugatra menekültek. Minket, kis „zászlósokat" és „hadnagyokat" magunkra hagytak, hogy védjük az általuk elhagyott hazát. Védeni, de mivel? Kivel? Sem fegyverünk, sem lőszerünk, sem megfelelő katonai közhangulatunk nem volt. Megkérdeztem a szintén nagybányai Habina Bandi és Kiss Tibor őrmestereimet, meg a többi közkatonámat: mit tegyünk? A válasz: – Adjuk meg magunkat! A hazánkból ki nem megyünk! Újabb nehézségek. Előttünk még ropogtak az utóvéd fegyverei. Fölöttünk még át kellett vonuljon a harcvonal. Távoli ágyúdörgések hangja mellett vonultunk be egy somogyszentmiklósi pincébe, ahol a már ott talált civilekkel együtt lehettünk 150-en. Itt készültünk az idegfeszítő „megadásra". Nem tudhattuk, ki érkezik elsőnek a pincénkhez. Lehet magyar, lehet német csoport. Mindkettő veszélyes, mert bosszúból, hogy megadásra készülve pincébe bújtunk a végsőkig való harc helyett, kivégezhetnek. Ha pedig szovjet katonák jönnek, ez nehéz hadifogságot jelent. Az következett be, amire nem számítottunk: barna egyenruhás, ismeretlen katonák jelentek meg pincénk bejáratánál, és valamilyen szláv nyelven megadásra szólítottak fel bennünket. Mivel én voltam a pincében az egyetlen tiszt, magam ugrottam (eléggé idegesen) a katonák felé. Pisztolyomat átadtam, kihívtak a pincéből. Egy tiszt közölte, hogy ők bolgárok. Ő maga dél-dobrudzsai és tud románul is. Ezután már románul értekezve elkérte tiszti térképtáskámat a térképekkel, a többi katona pedig elvette egyéni csomagjaimat. Hadifogoly voltam. A katonáimat is kihívták a pincéből. Fegyvereiket és kisebb csomagjaikat elvették, sőt jobb állapotban lévő bőr lábbelieinket is, majd három napi idegesítő vándorlás után Somogy-Csurgóra vittek. Itt alakítottak ki egy nagyobb fogolytábort, hangoztatva, hogy nem érdemes megszökni, mert pár napon belül úgyis hivatalos papírt kapunk, amivel majd szabadon hazamehetünk. A pár napból aztán 4 hónap lett. Csurgóról Pécsen és Mohácson át Bajára vittek, főleg gyalogszerrel. A bolgárok másnap készültek, hogy átadnak a bajai nagy, hírhedt szovjet fogolytábornak. Érkezésünk éjszakáján azonban, akkor már velem lévő feleségemmel és főleg az ő leleményességével és bátorságával sikerült megszöknünk, s egy heti bujkálással és éhezéssel hazajutottunk Nagybányára, ahol 2 kis fiúnk epedve várta szüleit. Ez volt most röviden elmondva, a 60 évvel ezelőtti fegyverletételem és annak következménye. idős Markó Gábor *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 25. 20:51 | Sorszám: 341 |
*
Nemzeti ünnep tapssal és fütyüléssel
2005-03-25 A magyaroknak három nemzeti ünnepük van: március 15-e, az 1848-1849-es szabadságharc ünnepe, augusztus 20-a, államalapító Szent István királyunk napja és október 23-a, az 1956-os forradalom emlékünnepe. Mindegyiket illik méltósággal megünnepelni. Az idei március 15-i ünnepségek azonban kétségtelenül keserű emlékeket hagytak maguk után. Budapesten, a Múzeum-kertben, ott, ahol Petőfi Sándor 157 évvel ezelőtt elszavalta Nemzeti dalunkat, a Talpra magyart, fütyüléssel igyekeztek megzavarni Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök ünnepi beszédét. Majd egy nap múlva Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetem előtt tüntetők próbálták megakadályozni abban, hogy bejusson az épületbe és megtartsa előadását. Ugyanebben a városban március 15-re virradó éjszaka ismeretlen egyének festékkel öntötték le Nagy Sándor tábornok, az egyik aradi vértanú emléktábláját, a Trianon által megcsonkított Magyarországot szimbolizáló szobrot, Petőfi Sándor szobrának talapzatára pedig horogkeresztet festettek. Egy demokratikus államban mindenkinek joga van kifejezni nemtetszését, akár fütyüléssel, kerepléssel, bekiabálásokkal is. De vajon éppen március 15-e, nemzeti ünnepünk e az a nap, amikor élni kell ezekkel a lehetőségekkel? Gyurcsány Ferenc népszerűsége a legutóbbi közvélemény kutatások adatai szerint mélyponton van. A kettős állampolgárság kérdésében tartott népszavazás előtt arra buzdította az országot, voksoljon nemmel és ezzel maga ellen hangolta a jobboldali, nemzeti érzelmű szavazópolgárokat és a külföldön élő magyarok zömét. Az agrártárca és a Magyar Gazdák Országos Szövetsége közötti tárgyalások sikeres befejezése után néhány meggondolatlan nyilatkozatával szembe került a mezőgazdasági termelőkkel. El kell ismerni: Gyurcsány Ferenc kitűnő szónok, papírról beszélni nem nagyon láttuk. Az utóbbi időkben azonban gyakran "bakizik", arab terroristáknak nevezte a szaud-arábiai válogatott játékosait, ami diplomáciai bonyodalmakhoz vezetett. Mindez azért talán mégse indokolja azt, hogy a nemzeti ünnepünkön ne engedjük szóhoz jutni. Kárpátalján, akárcsak mindig az utóbbi években, ezúttal is külön ünnepelt az UMDSZ és a KMKSZ. Az előbbi Beregszászon, a Petőfi-szobornál tartotta meg központi rendezvényét, az utóbbi a Munkács melletti Podheringen, az 1848-49-es szabadságharc egyik győztes csatájának helyszínén. Mindkét helyen felolvasták Gyurcsány Ferencnek a külföldön élő magyarokhoz intézett üdvözlő levelét, amelyben többek között a következők álltak: "Március 15-e arra is emlékeztet, hogy nemzetünk felemelkedése más nemzetekkel együttműködésben, az egymás iránti kölcsönös megértés és tisztelet szellemében valósulhat meg. A hazafiság mai programja a felelősség programja. A nemzet felemelkedése valamennyiünk bölcsességgel és türelemmel épített közös akaratán nyugodhat… Legyen hát március idusa a nemzeti emlékezet és a nemzeti büszkeség napján túl a magyar nemzet minden tagját felemelő közös ünnep!". Közös ünnep? Sajnos az utóbbi években Kárpátalja magyarsága megosztottan méltatja nemzeti ünnepeinket. Hiányzik a kölcsönös tolerancia, megértés. Pedig talán soha nem volt nagyobb szükség a kárpátaljai magyarság egységére, összefogására, mint most! Jövőre parlamenti és helyhatósági választásokat tartanak. Ha nem fogunk össze, ha egy részünk az egyik, más részünk egy másik pártra adja szavazatát, előfordulhat, hogy egyetlen képviselőnk sem jut be a parlamentbe, a helyi önkormányzatokban pedig még mostaninál is kevesebb magyar képviselheti majd érdekeinket. Markó Béla, a román kormány miniszterelnök-helyettese, az RMDSZ elnöke fogalmazta meg az egység és így összefogás szükségességét Marosvásárhelyen, aki a következőket mondta: "Ne hagyjátok, hogy öszszeugrasszanak titeket, ne hagyjátok, hogy magyar magyarral viszálykodjék! Civakodó magyarok célt nem érhetnek el!" *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 25. 20:38 | Sorszám: 340 |
*
2005. március 25.
Új címere van Désnek - magyarok nélkül!
A három RMDSZ-s tanácsos tartózkodása mellett, 14-3 arányban szavazta meg Dés városi tanácsa a település új címerét, melynek jelképei kizárólag a többségi lakosságról regélnek, mintha Désen nem is lennének magyarok. Így, bár hivatalosan a város címereként fungál majd, tényszerûen „Dés román lakosságának címere". Mert az új címer szerint Déshez semmi közük a városalapítóknak, a magyaroknak, akik jelenleg a lakosság 14,1%-át teszik ki. Bár Románia teljes gôzzel igyekszik az Európai Unióba, e példa is ékes bizonyítéka annak, hogy a vegyes lakosságú Erdélyben vannak ám gondok a többség-kisebbség viszonyában, továbbra is kísért a többségi kiszorítósdi, várni kell még a történelmi múlttal való szembenézés és megbékélés beköszöntére. Ha városvezetôi szinten is a nacionálsovinizmus, a magyar kisebbség szándékos kisemmizése az úzus, akkor mit várjunk a tömegtôl? A multikulturalitás, mely Erdély vonatkozásában mindig elhangzik nemzetközi fórumokon, a gyakorlatban – tisztelet a kivételnek! – nem épp harmonikus együttélést jelent, hanem egymásnak feszülô kultúrákat, a történelmi múltban gyökerezô csökött indulatokat, a többségi nyomással szemben a kisebbségbe szorult magyarság védekezésbe kényszerülését, számos esetben meghátrálását, és folyamatos – gyakran szélmalom- – harcát a már törvényben is garantált jogainak érvényesítéséért. A dési eset nem egyedülálló és nem is ritka, hogy csak Besztercéig menjünk, amikor legutóbb a város fennállásának – dokumentumokban említésének – 760. évfordulóját ünnepelték, mindenrôl szó esett, de arról semmi, hogy Besztercét szászok alapították és lakták kizárólagosan évszázadokon át, bár a megmaradt városmag jellegzetesen szász épületeivel, sikátoraival ma is ôket idézi. És Désen sem kellene a szomszédba menni, itt is lépten-nyomon ôrzi a város az alapító nemzet kézjegyét. Méltán irigyelhetjük Nagyszebent, amely párosban Luxemburggal 2007-ben Európa kulturális fôvárosa lesz. Mert tudtak úgy pályázni, felmutatva a város „multikulturalitását", hogy vevô lett rájuk Európa. De ott már tud európai módon gondolkodni a többség – legalábbis úgy tûnik –, hisz tudtak maguknak éppenséggel kisebbségi, azaz szász nemzetiségû polgármestert választani! Dés új címere tervezésének koordinálását Pugna Marius, a városháza jogásza végezte – tájékoztatott Balogh Zoltán tanácsos. „A címer tervezésébe az RMDSZ-es tanácsosoknak nem volt beleszólásuk – nyilatkozta. – Azért döntöttünk a tartózkodás mellett, mert az ellenszavazatunk még több olajat öntött volna a soviniszta-nacionalista tûzre, amely a tanácsban abban a pillanatban égett. Az új címer a tanács jóváhagyása után, egy kolozsvári heraldikusokból álló bizottság ellenjegyzése után lép életbe. A már megszavazott címeren elvileg még lehetne változtatni, de nem látok rá reális esélyt. Felvetettük, hogy nincs rajta utalás a magyarokra, de ez román tanácsos kollégáink szemszögébôl abszolút mellékesnek tûnt. Sôt, hatványozottan kihangsúlyozták a címeren a románok betelepedését Désre és környékére a 17-18. században!" A hivatalos – Ungur Ioan polgármester kézjegyével ellátott – leírás szerint az új címeren a bal felsô mezôben a várkapu a „dák királyok korabeli" erôdítmény stratégiai- földrajzi elhelyezkedését jelképezi, a bölényfej pedig Stefan cel Mare és Petru Rare uralmát a Szamos völgyén. A jobb felsô részben a „Treimea sfântã ardeleanã a Marii Uniri" (a fordítást az olvasó képzeletére bízom, megkockáztatva: „A Nagy Egyesülés erdélyi szent háromsága" vagy „A Nagy Egyesülés három erdélyi szentsége" variánst) emlékmû látható, a „Nagy Egyesülés" három korifeusának – dr. Teodor Mihali, dr. ªtefan Ciceo-Pop és dr. Alexandru Vaida Voievod – alakjával. Az alsó részben a bányászkalapács és sórögök a sókitermelés neolitikumba visszanyúló hagyományát, a munkát, illetve a modern ipart jelképezik. A címer tetején lévô ötágú murális korona pedig a település megyei jogú város (municipiu) rangját. „Címerváltoztatásként javasoltam – mondta Balogh Zoltán –, hogy hagyjuk ki a bölényfejet, és az alsó sárga mezôbe kerüljön vissza a templom és a felette ábrázolt csákányos sóbányász úgy, ahogy a régi címeren van, a három mezôt elválasztó fekete vonalak helyett pedig ezüstös hullámos vonalakkal jelképezzük a Kis-, a Nagy- és az egyesült Szamost. A várfalat ábrázoló elementum pedig ne a dák, hanem az egykori Dés magyar királyi város ma is fellelhetô erôdítményét jelképezze." Mint láthatjuk, mindez pusztába kiáltott szó maradt. Idézzünk a Pallas Nagylexikon Dés címszavából: „(Deés), rendezett tanácsu város Szolnok-Doboka vmegye dési j.-ban, (1891) 1218 házzal és 7728 lak., közte 5661 magyar, 203 német és 1791 oláh. D. kevéssel a két Szamos egyesülésén alul az egyesült folyó balpartján fekszik; csinos, s emelkedô város, fôterén a reformátusoknak 1450. épült gót stilü temploma. A várost környezô 3 hegy (Cic-, Rózsa- és Bélahegy) mindegyikén ôsi erôdítmények nyomai látszanak. Az 1261. említett Dézs vár romjai alig ismerhetôk fel. Régi emlékei a Csonka-torony s az I. Rákóczy György által épített ház (ma polgári iskola). A Dési várak egyikérôl azt tartja a monda, hogy egyike volt azon hét várnak, melyeket Álmos, a magyarok fôvezére, Erdélyben, pihenése alkalmával építtetett. Álmos állítólag innen küldte követét Szvatoplukhoz, azon üzenettel, hogy a magyarok országában óhajtanának letelepedni; midôn a követ visszaérkezett s bemutatta a magával hozott jó vizet, füvet s földet, állítólag háromszor kiáltották a «Deus» nevet; innen származtatják a Dés elnevezést." GUTHER M. ILONA *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 25. 20:11 | Sorszám: 339 |
*
Ortodox terjeszkedés Háromszéken
2005-03-25 Az elmúlt tizenöt év során Háromszék-szerte több ortodox templom építését kezdték meg, mint az erdélyi történelmi egyházakhoz tartozó felekezetek összesen — derül ki a Kovászna megyei kulturális örökségi, vallásügyi és művelődési hivatal összesítéséből. Eszerint 1990—2004 között 12 ortodox (közülük egy óhitű), öt római katolikus, három református, két unitárius és egy evangélikus, illetve három pünkösdista és egy jehovista templom építése kezdődött el a megyében. Érdemes időszakonként vizsgálni a templomépítéseket: a legnagyobb hullám a rendszerváltást követő években volt, 1990-ben hat — Sepsiszentgyörgyön két római katolikus, Baróton unitárius, Vajnafalván óhitű ortodox, Uzonfüzesen ortodox, Zágonbárkányban pünkösdista — templom építéséhez fogtak hozzá. 1991-ben csupán Sepsiszentgyörgyön kezdődött templomépítés — a belvárosi református és az unitárius —, következő évben két pünkösdista templom építése kezdődik Árapatakon és Magyarhermányban, valamint egy ortodoxé Márkosfalván, 1993-ban már csak egyetlen, a kézdivásárhelyi ortodox templom építéséhez fognak hozzá. 1994-ben ismét ortodox templomok építése kezdődik el, egyik Vajnafalván, a másik Bodzafordulón, ezekhez jön mintegy kiegészítőként a baróti református templom. 1995 ismét szegény esztendőnek bizonyul, csupán a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom alapkövét helyezik el. Aztán 1996-ban újabb pezsgés következik, két római katolikus (Vargyas, Sepsiszentgyörgy) és egy református (Vargyas) istenháza építése kezdődik abban a választási esztendőben, amikor először bukik meg az újkommunista rendszer. Érdekes módon ezután újabb ,,ortodox” esztendők sorakoznak a konvenciós kormányzási ciklusban, amikor az RMDSZ is kormányon volt, négy év alatt csupán ortodox templomok építését kezdik el Háromszéken: 1997-ben a szitabodzait, 1998-ban a nagypatakit, 1999-ben a zágonit, 2000-ben a másik nagypatakit, a bélmezőit és az egrestőit (bár utóbbi a Brassó megyei Bodzavám községhez tartozik). A következő négy év nagyon szegényes templomépítésekben, 2002-ben a pávai római katolikust, 2003-ban a baróti jehovista templomot kezdik építeni. Mind ez idáig az építkezések kezdetéről írtunk — a templomok befejezése ugyanis sokszor évekig, akár évtizedekig is várat magára. A kimutatás szerint az 1993-ban elkezdett kézdivásárhelyi ortodox templom, az 1994-ben elkezdett bodzafordulói ortodox és baróti református, az 1996-ban elkezdett vargyasi református, az 1997-ben elkezdett szitabodzai ortodox, az 1999-ben elkezdett zágoni ortodox, a 2000-ben elkezdett mindenik ortodox templom befejezése még várat magára, miként a pávai római katolikusé is. Leggyorsabban a baróti jehovista templom épült fel, az alapkőletétel évében be is fejezték az épületet. Még egy figyelemre méltó adattal szolgál a kimutatás: a templomépítési pénzek származási forrásának megjelölésével. Hívek adakozásából épült fel a pünkösdista templomok mindenike és a Jehova tanúinak istenháza, valamint az óhitű ortodoxoké, az ,,állami vallások” felekezetei közül csak a római katolikusok fogtak hozzá saját erejükből templomépítéshez, a vargyasi Szent Antal-templomot két év alatt fejezték be, a pávai még nem készült el. Az összes többi elkezdett templomot állami támogatással és a hívek adományából építették-építik, hogy milyen arányban jutott az állami büdzséből az építkezésre, és mekkora áldozatot hoztak a hívek, esetenként a külföldi testvéregyházi gyülekezetek, annak kiderítése legtöbb esetben lehetetlen. Háromszék *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 23. 22:51 | Sorszám: 338 |
*
Az erdélyi magyarság nem antiszemita!
Az utóbbi hetekben erdélyi magyar értelmiségiek két nyilatkozata, illetve az Országos Diszkriminációellenes Tanács egyik határozata is azt a látszatot próbálja kelteni, hogy a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), az erdélyi magyarság egy része, avagy az erdélyi magyarság általában antiszemita.
Nem tudjuk, milyen hátsó szándék vezérelte e kis csoportot, hogy ezt a veszélyes lavinát az erdélyi magyarokra is rá próbálja zúdítani, de munkálkodásuk máris egy sajnálatos „sikert” ért el azzal, hogy az SZNT egyik küldöttére a Diszkriminációellenes Tanács – Asztalos Csaba elnök kezdeményezésére – több millió lejes büntetést rótt ki. Alulírottak határozottan tiltakozunk azon törekvések ellen, melyek arról próbálják meggyőzni a nagyvilágot, hogy Erdélyben, Székelyföldön a magyar közösség, illetve annak egy jelentős része antiszemita. Azt gondoljuk, s ezt az elmúlt évtizedek is bizonyították, hogy az erdélyi magyarok toleranciaszintje jóval magasabb, mint például a környékünkön élő más népeké. Jellemzőnek és sajnálatosnak tartjuk ugyanakkor, hogy ugyanez a hivatal, illetve ugyanezek a személyek nem hallatják szavukat akkor, amikor egyértelműen magyarellenes megnyilvánulások tapasztalhatóak hazai sportpályákon, sajtótermékekben, illetve nem egy esetben ilyen kijelentések hangzanak el romániai politikusok szájából, vagy jogsérelmek érik az erdélyi magyar közösséget, illetve annak tagjait. Éppen ezért nem tartjuk hitelesnek azok nyilatkozatát, akik ebben az ügyben megbélyegző módon állást foglaltak. Elismerjük és tiszteletben tartjuk mindenki jogát a szólásszabadsághoz, de elítéljük a kettős mérce alkalmazását, a bújtatott uszítást bárki részéről is történjen. Felkérjük mindazokat az erdélyi magyarokat, akik úgy érzik alaptalan, mesterkélt és igazságtalan ez a „hadjárat”, hogy aláírásukkal csatlakozzanak ezen tiltakozáshoz. Erdély, 2005. márciusa Árus Zsolt – Gyergyószentmiklós
Bancsi Edit Anna - Gyergyószentmiklós
Bánhegyi Zoltán – Vancouver, Kanada
Bencze Tibor- Csíkszereda
Borbély Zsolt Attila - Arad
Borsos Géza József - Gyergyócsomafalva
Csíki Mária Lidia - Nyárádszereda
Csíki Sándor - Nyárádszereda
Dávid Csaba – Cleveland, USA
Dénes András – Szatmárnémeti
Egyed József- Lövéte
Ferencz Csaba - Sepsiszentgyörgy
Gazda Zoltán – Sepsiszentgyörgy
György-Mózes Árpád - Gyergyószentmiklós
Hegedűs Pál – Szatmárnémeti
Juhász Márta - Atlanta, USA
Juhász Péter – Kolozsvár
Kali István - Marosvásárhely
Kiss István- Marosvásárhely
Komoróczy Zsolt - Székelyudvarhely
Nagy Pál – Székelyudvarhely
Dr. Nemes Tibor - Sepsiszentgyörgy
Nemes Zsuzsanna – Sepsiszentgyörgy
Orbán Árpád – Székelyudvarhely
Papp Lajos - Zilah
Sánta Imre - Ikafalva
Somogyi Attila – Temesvár
Dr. Szakács István Péter - Székelyudvarhely
Thamó Csaba - Székelyudvarhely
Török Éva – Gyergyóalfalu
Tulit Attila – Sepsiszentgyörgy
Vadász Szatmári István - Gyergyószentmiklós
Varró István – Marosvásárhely
Boros István – Szatmárnémeti
Dr. Nagy Pál – Székelyudvarhely
Tőkés Zsolt – Székelyudvarhely
Bagoly Zsolt - Kolozsvár
Rozsnyai László - Budapest *** A koherens liberobolsi érvrendszer alappillére, hogy mindenki nyilas és antiszemita, aki nem liborobolsi. Jobb ezt az erdélyi magyaroknak is tudomásulvenni! *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 23. 08:10 | Sorszám: 337 |
*
Marosvásárhely, 1990. március 19–20.
Aznap munkahelyemről egyenest a Főtérre siettem. A központban az arra járókat különös látvány fogadta: a Városháza előtt harminc-negyven főből álló izgága társaság verődött össze, akiket többségükben – koruk, külsejük és beszédük után ítélve – az orvosi egyetemről rendelhettek oda máig meg nem nevezett sötét erők.
A térre érkező magyarokat gondolkodóba ejtette az ellenünk alkalmazott, minden emberi mértéket túllépő, megmagyarázhatatlanul durva hangnem, a magából teljesen kivetkőzött, magyarellenes jelszavakat skandáló, agresszíven fellépő társaság magabiztos viselkedése. Az első pillanatokban egyszerűen nem voltunk képesek hideg fejjel, teljes egészében felfogni a történtek igazi értelmét. Az eszement nyílt brutalitás, amelyet a térre odacsődített csürhe minden előzmény nélkül egyszeriben a nyakunkba zúdított, először szinte mindnyájunkat teljesen letaglózott, és jó ideig álltunk ott magunkba roskadva, kiüresedve, és a váratlanul ránk törő kábulatból csak nehezen ocsúdtunk. A felsőbbrendűségi érzületekben tobzódó uraságok kezdetben csak enyhébb jelszavakat harsogtak, majd mikor látták, hogy minden következmény nélkül mindenféle mocskot ránk lehet hányni, még jobban felbátorodtak. Egymást biztatgatva mind jobban bepörögtek. És amint telt az idő, úgy kezdett rosszabbodni a helyzet, míg végül az időben meg nem fékezett idegbaj átcsapott a feltartóztathatatlan nyers erőszakba. A kezdet kezdetén, mikor még aránylag békésen mondogatták a magukét, és még semmi jel nem mutatott arra, hogy pár óra múltán milyen irányt vehetnek majd az események, jó néhányan közelebb merészkedtünk és bevegyültünk tarka társaságukba. A mi magyarjaink a Városházával szemben lévő gyógyszertár előterében húzódtak meg, illetve a Városháza előtti tér két oldalán lecövekelve követték tisztes távolból a fejleményeket. Az elején a sebtében összeverődött mieink is lehettek vagy negyvenen. Közben fent, a Városháza balkonján időnként egymást váltogatták hangjukból ítélve eléggé felajzott állapotban lévő, bennünk másnapos alakok benyomását keltő, elszánt képű szóvivőféle akárkik. Bizonyos időközönként rendszertelen összevisszaságban kirohangáltak a balkonra. Ahol több mint valószínű, hogy a nagy feszültség hatására is, zagyva félmondatokat préseltek ki nagy nehezen magukból. Majd, hogy még groteszkebbé tegyék ezt a visszás helyzetet, a tört mondatokat kínjukban indulatszavakkal, lozinkákkal vegyítették. Hisztérikus rángatózó mozdulatok kíséretében előadott mondandójuk nagyobbrészt arról szólt, hogy: nem kell félni, mert Kincses már a kezükben van, csak még egy kevés idő, és Kincses urat úgy lemondatják, mint a pinty. Ekként vigasztaltak uraságaik minket. És ez így ment hosszú időn keresztül, de Kincses úr mégsem mondott le. A lent tomboló agresszorok nem annyira népes, mint amennyire hangos tábora egyre követelőzőbb lett, és mind kötekedőbb módon viselkedett velünk szemben. Az időbeni határozott fellépés teljes hiánya aztán maga után vonta a helyzet további elmérgesedését. Mi meg kezdtünk mind jobban elbizonytalanodni. Az idő teltével arányosan továbbnőtt a ránk nehezedő nyomás, és a lőporos hangulatban még reménytelenebbnek tűnt amúgy is kilátástalannak tetsző helyzetünk. Láttuk, hogy a hőzöngők viselkedése mind jobban elvadul, amint báránybőrükből kibújt, fogaikat vicsorító farkasokként egyre nehezebben tudják visszatartani magukat. Mi azt kérdezgettük egymástól, hol lehetnek ilyenkor a mieink, miért nem próbálják meg idejében útját állni ennek az elszabadulni készülő pokolnak. Hogy miért nem tesznek már valamit. Eltelt egynéhány óra (iszonyatosan hosszúnak tűnt számunkra minden egyes perc, másodperc, fél másodperc), és a mi drágalátós felsőbb vezetőségünknek a tagjai továbbra sem akartak megmutatkozni előttünk. És ekkor egyszerre csak elkezdtünk félni. Lehet-e egyáltalán még ezekkel emberi módon tárgyalni? – merült fel bennünk a kérdés, miközben tehetetlenül figyeltük az újabb fejleményeket. Valami okból közelebb merészkedtem az elvadult társasághoz, és meghallottam két idősebb román párbeszédéből azt a mondatot: Uite ăştia iar ne fac de ruşine. Ettől valamelyest felvillanyozódtam, hinni kezdtem abban, hogy itt még igenis lehet változtatni a dolgok végkimenetelén. A Bolyai utcai székház felé vettem az irányt. Útközben több IRA-s kollégával találkoztam, akik a székháztól már visszafelé szivárogtak a Főtérre. Útban a székház felé találkoztam még az öblös hangú kisgazda M. J.-vel, aki ugyancsak nagyon tanácstalannak látszott. Azon kevesek egyike volt, akik azon a fekete napon nem bujdostak el a legrejtettebb zugokba. Felmentem tehát a Bolyai utcai székházba, az utcán a magyarok le-fel örvénylettek. Mindenki abban reménykedett, hogy előbb-utóbb előkerül a vezetőségből is valaki. Az ide-oda futkosó magyarok összlétszáma talán már a százas számot is túlhaladta. A székház gyűlésterme, amely tele volt egyszerű kétkezi munkásokkal meg egyéb személyekkel, eléggé szánalmas képet mutatott. Vártuk a megmentőt, aki előáll a megoldással, de semmi sem történt, senki sem akarta tiszteletét tenni komor hangulatú társaságunk körében. Markó, amint azt később megtudtuk, akkoriban Budapesten tartózkodott. Egyes-egyedül Borbély László jelent meg a színen, de ő is csak pár pillanatra, egy bőr aktatáskát szorongatva kezében. Olyan képpel, hogy menten megsajnáltuk őt. És még ettől, ezektől várjuk a megoldást – futott át rajtam a gondolat. Aztán mintha őkelme is feleszmélt volna, mindenesetre az arcáról valami olyasfélét véltem leolvasni, hogy: Gyerekek, elnézést, de a nagy történelmi pillanatot későbbre halasztjuk. Ez után a jelenés után a társaság egy része ismét a Főtér felé vette útját, ahol a vátrások már a Városháza balkonján ünnepeltek, ugyanis időközben, többórás huzavona után, a mind agresszívebb többségiek nyomására, Kincses Előd úr jobbnak látta, hogy a kisebbik rosszat válassza, tehát lemondott. A Városháza balkonjáról pedig egymás után hangzottak el a se füle, se farka politikai kirohanások. Mivel a téren már nem volt mit keresnünk, ismét a Bolyai utcai székház elé vonultunk. Az RMDSZ-központban a legsötétebb rémregényekbe illő kép fogadott minket. A székház egyik ablakából neves írónk, a mi Sütő Andrásunk igyekezett szívhez szóló beszédet intézni a téren összegyűlt egyre türelmetlenebb sokasághoz. Egy ismert volt bedolgozó elvtárs (D) állt mellette, időnként átvette András bácsitól a hangosbeszélőt, majd néhány mondat után visszaadta. A tragikomikus látvány a Muppets show balkonjeleneteit juttatta eszünkbe. Hogy mit is keresett szegény Sütő András azokban a pillanatokban ott a székházban? Utólag kissé megrázó volt olyanokat hallani hősünk szájából, hogy ő akkor a magyarságot próbálta egybeterelni. Ugyanis e monológok végkicsengése tömören úgy hangzott, hogy: „Mindenki menjen haza.” András bátyánk hosszú perceken keresztül görcsösen igyekezett rávenni hallgatóságát, hogy mihamarabb széledjen szét. Természetesen csak nagyon kevesen fogadták meg tanácsát. Olyan bekiabálások is voltak: „Úgy van, Petőfiéket is 1848 márciusában haza kellett volna küldeni, és akkor most nem lenne semmi gond!” Persze mondhattunk neki mi bármit is, mert András bátyánk teljesen bepörgött, és az emeleti ablakban továbbkínozta őt a tehetsége.
És akkor megjöttek a „békés szándékú” Görgény-völgyiek. Néhány autóbusznyi falusi ember érkezett a Bolyai térre. A nagy-romániások által utólag megadott adatok közül talán az egyetlen elfogadható a térre érkező parasztok kétszázas lélekszáma volt. Elsőnek egy szinte hihetetlenül magas, kalapos cigány jelent meg a téren, aki hatalmas piros-sárga-kék zászlót szorongatott a kezében. A pörgekalapos testvérek azonnal támadásba lendültek. A székház kapui gyorsan becsukódtak, mi meg, a székházon kívül rekedt magyarok, minden utólagos állítással ellentétben, nemigen hatódtunk meg Sütő András beszédétől. Fegyelmezetten a Teleki Téka elé húzódtunk vissza, és onnan figyeltük a Görgény-völgyi parasztok első betörését. Miután a fejszéknek nem engedelmeskedett a vasrácsos bejárati ajtó – a volt Bolyai utcai székház bejárati ajtóin, illetve az épület garázsudvarába nyíló kapuk vasrácsain még ma is láthatók a „vendégségbe” érkezett Görgény-völgyi testvérek fejszecsapásainak nyomai –, a megvadult rohamosztagok kövekkel, fadarabokkal és más alkalmi dobóeszközökkel vették tűz alá a székházat. Belülről is jött némi replika, de elég halovány. A kőkorszaki eszközök bevetése azt sugallta nekünk, hogy a támadók lendülete gyengül. Ekkor gondoltunk megint arra, hogy esetleg még mindig nincs minden elveszve. Ami pedig Sütő András kálváriáját illeti, a nővérem, aki a vandál támadáskor ugyancsak a székházban rekedt, utólag elmesélte nekünk: néhány fiatal felajánlotta András bátyánknak, hogy átteszik őt a kerítésen, a Törvényszék felőli részen. Aznap többen is ily módon távoztak a székházból, de András bátyánknak nem egészen tetszett ez: Drága fiaim, én már túl öreg vagyok az ilyen dolgokhoz. Így aztán végül is maradt. A támadás előtt a székházban és körülötte mindenfelé nagy volt a fejetlenség. Az ott összegyűlt tettre kész emberek várták a vezető személy megjelenését, hogy bárki, akárki eljöjjön közülük, akkor híres, ma már hírhedt politikusaink közül. A már említett Borbély Lászlóén kívül kevés ismert arcot láttam a tömegben, talán csak a Czire Dénes tanár úrét, de ő – ha jól emlékszem – nem volt politikus. A támadás előtti pillanatokban nagy volt a pánik, és olyannyira eluralkodott a félelem az embereken, hogy végül már senki sem törődött semmivel. A Keresztes Dezsőt, az akkori UDMR-es mindenest, a támadás előtt külön figyelmeztetni kellett, hogy menekítse el a székházból a pénzszekrényt (kb. 30 000 lejjel), így aztán legalább az a szegényes büdzsé nem veszett kárba. A padláson történtekről érdemes annyit megjegyezni, hogy ott lapultak meg, mégpedig elég szép számban, azok a hivatalból kiküldött, hivatalukból kifolyólag mosolyogni csak kevéssé tudó sötét alakok, akiket fizetett besúgókként illik emlegetni. Amiről pedig a történelemkönyvek soha egy szót sem regélnek, az úgy hangzik, hogy a székházba való betörés után mi, a kívül rekedtek a Gecse utcai Kistemplom irányába vettük utunkat. A templom felé menet hangzott el először az ötlet, hogy igenis be kell hívni a Nyárád menti székelyeket. A református parókia balkonjáról ismét csak tanácstalan emberek tekintettek le ránk. Továbbsietünk, majd a Gecse és a Hosszú utca találkozásánál különváltunk. Az egyik csoport a rádióstúdió felé indult, többségünk pedig a Kövesdomb felé. A Dombon, mielőtt még kiértünk volna a Főútra, egy szakállas úr állt elénk (Szokoly E.), és mindenáron le akart beszélni arról, hogy folytassuk a szervezkedést. Mit sem törődve vele, folytattuk utunkat. A kövesdombi autóúton továbbhaladva többször is körbejártuk ezt a negyedet, közben teli torokból az ott lakók segítségét kértük. Az emberek pedig egyre-másra szó nélkül csatlakoztak hozzánk, és nemsokára óriási spontán tüntetés kerekedett, több száz ember hosszú időn keresztül várta újra a nagy történelmi személyiség megszületését, de hiába, az úgynevezett szervezet nagy hegyei akkoriban is csak egereket szültek. Vörös fehéregérkéket. Visszatérve a lényegre: összegyűltünk, és bizony csöppet sem kevesen voltunk. Már egy rendőrségi Aro autó is követte tisztes távolból a tüntető tömeget. Mikor pedig úgy gondoltuk, hogy volnánk már elegen, úgy döntöttünk, hogy vezető nélkül is elindulunk a székházhoz. És mentünk is, soha nem látott elszántsággal a szívünkben. Csakhogy aztán valahol az Orient üzletközpont környékén egyszerre három izgatott nénike állta el utunkat. Egymás szavába vágva, rémülten esdekeltek, hogy jaj, ne menjünk a székházhoz, mert tele a tér igazi vademberekkel, akik fejszével és vasvillával vannak felszerelkezve, és minden útjukba kerülő személyt agyba-főbe vernek. E hír hallatára a tömegben röpke tíz perc alatt lelohadt a tettvágy, némi tanácskozás után végül abban maradtunk, hogy szétszéledünk, mindenki megy a maga útjára. Hiába volt minden. Úgy tűnik, nem születtünk hősöknek. Aznap este még találkoztunk a Fekete Doboz (Chrudinák Alajos Panoráma műsorának a stábja) munkatársaival, kiknek maguknak is bujdokolniuk kellett, nehogy idő előtt lelepleződjenek, és emiatt aztán kiutasítsák őket, hiszen mindnyájan sejtettük, hogy a java csak majd ezután következik.
Aztán jött a még másnaposabb másnap. Különös, de már korán reggel tudni lehetett, hogy a Görgény-völgyiek újra tiszteletüket teszik városunkban. Az egész város magyarsága egy emberként indult el, hogy elégtételt vegyen az előző napon történtekért. És tajtékozva hömpölygött a tömeg, mint egy valóságos emberfolyam. A városháza felé vettük az irányt, és mentünk, mint a birkák előre, minden megfontolás és cél nélkül haladt előre a felbőszült tömeg. Mentek és csak mentek a jó népek feltartóztathatatlanul. Hogy mi történhetett volna, ha ez a fékevesztett tömeg akkor betör a Városházára, arra talán akkor senki sem gondolt, pedig lehetett volna más vége is ennek a fejetlen támadásnak. Szerencsére egy pár IRA-s kollégámmal még időben feleszméltünk, és felgyorsítva lépteinket, megelőztük a decemberi rombolást már csak úgy megszokásból is megismételni igyekvő felajzott tömeget.
Épp a kellő időben érkeztünk meg a Városháza főbejáratához, mert az ilyenkor a dolgok sűrűjébe való bekeveredésre hajlamos (több mint valószínű, hogy odavezényelt volt szekusok igyekeztek intézkedni), rendbontásra mindig soron kívül kész elemek egy része máris kezelésbe vette a bejárat előtt posztoló két rendőrt. Egy másik csoport pedig a bejárati ajtót kezdte döngetni. Súlyos volt a helyzet, de egy kis lélekjelenléttel végül sikerült nagy nehezen megfékezni a megvadult tömeget. Mi történhetett volna akkor, ha ez a dühödt emberhullám keresztülvitte volna meggondolatlan tettét? Akkor utólag hivatkozhattunk-e volna valaha is arra, hogy magyarságunk átgondoltan, békésen tüntetett? Vagy pedig az történt volna, hogy köztörvényesnek kiáltottak volna ki minket, díszes szervezetünk pedig terrorista megbélyegzést kapott volna. Hajszálon múlott minden, és még jó, hogy hatott a józanabb hatunk által harsogott „Művelt emberek vagyunk, viselkedjünk civilizáltan!” közhely, pedig ej, milyen szánalmas képet nyújthattunk mi, az akkor egybegyűlt tömeg. Tehát valahogy nagy nehezen sikerült stabilizálnunk a felállást.
A mieink a Városháza előtti teret vették birtokba. Aztán megkezdődtek a tárgyalások. Kezdtek ki-be császkálni a Városházára az önjelölt politikusok. Tíz óra tájban a fekete dobozos forgatócsoport is megérkezett a helyszínre. Akiket végül a Kultúrpalota felé irányítottunk át, ugyanis akkor úgy gondoltuk, hogy az lesz majd az egyetlen olyan épület, ahonnan jól lehet rögzíteni a téren bekövetkezendő történéseket. Az egybegyűlt nép közben egyre türelmetlenebbül követelte Iliescunak a helyszínre való kiszállását. Aztán úgy tizenkettő óra tájban a Grand szálló felől felbukkant egy kisebb vátrás mag, rögtön el is kezdték szórni felénk a válogatott sértegetéseket. A zsiványok egy kisebb létszámú, legfeljebb úgy ötven fő körüli, de nagyon erőszakos csoportja állíttatott hadrendbe. És ez a létszám a támadás bekövetkeztéig nagyon keveset változott. Ezek az alakok, több mint valószínű, ugyanazok a személyek lehettek, akik egy nappal előtte Kincses urat tartották fogva túszként. És figyelem, mert ezzel máris eljutottunk az események lényegéhez. Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnám lebontani a mendemondát a tizenkilencedikei történésekről, a több ezres románságról épített hazugságfalat, amely tévhit alapján az RMDSZ főkorifeusai azt próbálják belénk sulykolni, hogy e nap döntő pillanataiban helyesen cselekedtek. Holott valójában igenis az a helyzet, hogy az itthon maradt RMDSZ-es helytartó testvérek úgy begyulladtak, hogy a főtéri események közelébe sem mertek menni. Rendben van, mindannyian féltünk, de néhányan képesek voltunk úgy félni, hogy azért odamentünk közelebbről megtapasztalni a forróbb helyzeteket. Erről a több ezres román tömegről szóló kitalációt később a román és magyar médiumok egyaránt átvették, vagyis a közvélemény beetetése már akkoriban elkezdődött.
Most térjünk vissza megint március huszadikára, amikor a Városháza elé kivonult magyarsággal szemben csupán néhány tucat román sorakozott fel. Természetesen ez a felállás csak addig tartott, míg meg nem érkezett a falusiak körülbelül nyolc autóbusza. Kocsinként ötven fővel számolva, ha nem feledjük el a magukkal hozott harci felszerelést sem: bunkósbotokat, köveket, benzines üvegeket, amelyek sok helyet foglaltak, nem kevés jóindulattal cirka négyszáz beutaztatott falusi rendcsinálóról beszélhetünk. Létezik-e az, hogy egy nappal azelőtt pár ezer többségi tartotta megszállás alatt a Városházát, másnap pedig csak pár tucatnyian jelenjenek meg ugyanott a vátrás elvtársék? És ez történjék éppen akkor, mikor az alja magyarok az „ősi román város” székházát merészelték birtokba venni. Természetes, hogy ekkora létszámapadás nem következhetett be. Később arról értesültünk, hogy egy másik csoport a hóhér Árva Jani szobránál vert gyökeret, ahol az új keletű Hitlerek pazarnál pazarabb beszédeket tartottak. Közben egy Görgény-völgyi testvér „diszkréten” bevegyült a magyarság soraiba, hogy személyesen is megtapasztalja a „való igazat”. Szegénykémnek a subába bújtatott egész lénye olyan bűzt árasztott, hogy a téren jelenlévők egy részének már egy ennyi is elég volt a meghátráláshoz. Azért úgy reménykeltésképpen a városháziak is igyekeztek beadagolni a köznépnek, hogy Iliescu bátyánk talán mégis útra kel. Végül kétségek között vergődve érkeztünk el ahhoz a bizonyos órához, amikor megjöttek a mezőgazdasági munkaeszközökkel felszerelkezett, felajzott dákfiókák, és mindjárt támadtak is. Nekiláttak a kíméletlen böllérmunkának. A tulajdonképpeni bunyó sem úgy zajlott le, ahogyan azt egyesek felidézgetik. Magát a harcot magyar részről csak nagyon kevesen vállalták. A teret az első pillanatokban a csupasz kéz ellenében fejszékkel, kaszákkal elfoglaló többségiek már hórázni készülődtek, amikor nagyot fordult a kocka. Az első pillanatokban megszaladó magyarjaink megtáltosodtak, és a rákövetkező pillanatokban már recsegtek, ropogtak, törtek a főtéri padok, a Városházából meg repültek lefelé a szőnyegleszorító vasak. Még néhány pillanat, és hopp, máris vége volt a többségiek inkább szájhős, mint bátor menetelésének. Az igazság az, hogy tulajdonképpen nem is lehet tudni, mi történt. Ezek már önfeledten táncoltak. A fegyvereiket eldobva akartak ünnepelni, és akkor fordult egyet velünk a világ. Az ellennel ösztönösen szembeforduló magyarság a támadókat úgy megfutamította, hogy csak egy TAB (kétéltű katonai autó) segédletével és hosszan tartó unszolás után tudták őket Asztalosék visszaterelgetni. Így jött létre a több órán keresztül tartó patthelyzet. A nép nagy része sehogyan sem tudta elfogadni ezt a balkáni helyzetet. Időközben a téren álló személyek kicserélődtek, a támadás idejére az összegyűlt tömeg elég jelentős hányada asszonyokból és kisgyerekekből állt. A gyilkos támadás után a szélesre tárt kapukon keresztül, egymást majd letaposva, hosszú perceken át igyekezett benyomulni a megriadt asszonysereg az egyetlen biztonságosnak tűnő helyre, a Városházára. Ha most visszagondolok a történtekre, önkéntelenül is újra meg újra elém tárul az a rémséges kép. Szinte hallom a hitetlenkedő asszonynép kétségbeesett, égszakasztó sikolyát, és érzem még most is, amint a rákövetkező pillanatokban a levegő valósággal meghűl körülöttünk. Majd hirtelen elszabadult a pokol. De akkor is volt bennünk egyfajta vasfegyelem, és csak a védtelen nők mentek be a Városházára. A hölgytársaink arcáról leolvasott rémület, kétségbeesett sikoltozásuk oly hihetetlen mértékben megdelejezte erőinket, hogy aznap még tízannyi ellenség sem tudott volna legyőzni bennünket. Aztán megérkeztek az első súlyos sebesültek, nagyobbrészt a fejükön vagy nyakukon megsebzett, szörnyűséges látványt nyújtó emberi rongybabák. Többszörösen is sokkoló volt ez a barbár támadás számunkra, hiszen akkor még nem volt jugoszláviai háború, nem tudtuk felfogni az ilyen méretű atrocitást. Lassan kezdtünk rádöbbenni arra, hogy valakik az igazságszolgáltatást három napra elaltatták. Természetesen ezeken a dolgokon nem sok időnk volt akkor gondolkodni, mert jöttek az újabb fejlemények: a tömegbe belevezetett teherautós támadás, amely a maga nemében talán egyedülálló aljas tettnek tekinthető. Az őrült brutalitással, ahogy a gépkocsi sofőrje a subás legényeivel együtt közénk hajtatott, ilyen vad embertelenséggel csak ritkán találkozni a földkerekségen. Így tehát nem csoda, hogy a jelenlévők jórészt mindvégig amúgy féloldalasan állingáltak ott a téren, készen bármely eshetőségre. Olyan személyek, akik még tegnap színházainkat töltötték meg zsúfolásig, most a felajzott balkáni fenevadaknak kellett hogy útját állják – nem csoda, hogy csak néhányan merték vállalni a tulajdonképpeni harcot.
Közben a többségiek tankokkal zárták el egymástól a szembenálló feleket. Talán ennek az akciónak az volt a célja, hogy a nyílt terepen végrehajtott esetleges magyar támadás nehogy idő előtt kipucolja testvéréket a Főtérről. Minden jel arra utalt, hogy a többségiek várják az est leszálltát, hogy majd csak a Jóisten legyen tanúja újra az éj leple alatt elkövetett tetteiknek. És amint az várható volt, ahogy beköszöntött az est, a szakadatlanul repülő üvegekkel és kövekkel történő puhító hadművelet után a Balkán a jobbszárnyon fergetegesen támadva próbált elemi erővel rést verni sorainkban. Jöttek, nekünk rontottak a barmok. Gyors iramban közeledtek. Vadul tolultak előre, egy vérben forgó szemű, vaddisznóképű alak haladt legelöl nagyon elszántan, messze megelőzve társait. Talán részeg is volt szegénykém. Mindenesetre állati módra csörtetett be közénk ő urasága. Egy jókora husángot tartva kezében, az első útjába kerülő, figyelmetlen, vékonydongájú legénykét azon nyomban ki is szúrta magának. Majd kíméletlenül lecsapott rája, a szegény gyermek, az meg élettelenül terült el a földön. Az ott termő M. J. visszakézből úgy szájon teremtette vaddisznóképű támadónkat, hogy kiterült. Társai látván a gyászos végkifejletet, megfutottak.
Mások is bekapcsolódtak a harcba, és a Grand melletti kétemeletes épület tetejéről zúdították alá az áldást az ellenfél fejére. Ismét mások a jobbszélen Molotov-koktélokkal próbálkoztak – azokban a benzinínséges időkben –, szerencsére kevés sikerrel. Aztán néhány leleményes személy a Kultúrpalota épületére kívülről rögzített tűzoltófecskendőt is bevetette a küzdelemben. Ez kemény ellenérzéseket váltott ki a Görgény-völgyi támadókból, felháborítónak tartották, hogy idejekorán kijózanítják őket. Válaszul ők is megpróbálták bevetni a csatában a Grand hotel tűzoltó-felszerelését, de szakértelem híján csak annyit értek el, hogy a szálló hallját teljesen elárasztották vízzel. Mindvégig hallszottak a biztató szavak: Gyerekek, mi is félünk tőlük, de ők még jobban félnek tőlünk. Ha ők elkezdenek rohanni felénk, akkor mi is gondolkodás nélkül rohanjunk feléjük. Ők meg majd elszaladnak, mint tolvajláskor szokott az történni. Tudják, hogy most megint ők azok a bizonyos útonállók. Majd meglátjátok, hogy el fognak pucolni. Vagy: Ezt a küzdelmet semmiképpen nem szabad feladni, mert itt egy picivel többről lesz szó, mint holmi utcai verekedésről, mert rajtunk van a világ magyarságának figyelő tekintete. Az a hír járta közöttünk, hogy a városban orvosi segélynyújtás végett jelenlévő norvégok műholdon keresztül a világ tudomására hozták a történteket. A mieink megtettek mindent, hogy minél elszántabbnak, sőt akár félőrülteknek lássanak minket a kedves támadók. Csodálatos volt megállapítani, hogy a parittya meg egy pár vasgolyó a technika milyen csodálatos vívmányává tornázhatja fel magát nehéz pillanatokban. És repültek a kólás- meg a tejesüvegek számolatlanul. Ami a cigányokat illeti, az ő érkezésük csak annyiban volt meghatározó a küzdelem kimenetelére, hogy – barna testvéreink sokkal okosabbak voltak, mint a Görgény-völgyi megvadított parasztok, és nem támadtak minket hátba. Volt egy virágárus cigányfiú is közöttünk, nem sokat tett, de mozgékony jelenlétével sokunkat felvidított. Ez a legény, akit úgy ismert a fél város, mint mihaszna helyi tréfamestert, a legnehezebb pillanatokban példát mutatott nekünk, igazi hősként viselkedett. Közülünk mindvégig csak úgy heten-nyolcan tudtak leereszkedni a helyzet által megkívánt kőkorszaki szintre. Ők voltak azok, akik puszta kézzel, no meg egy-egy bottal a kézben egymagukban tartották a vonalat addig, amíg úgy féltizenkettő óra tájban Márkus Pista uramék is megérkeztek a hadszíntérre.
A harc után a Nagykórház baleseti osztálya nem nyújtott valami szívderítő látványt. A folyosó tele volt bevarrt fejű, kis kerek kalapos és az alkoholtól meg egyebektől is bűzlő, alvó emberi mutánsokkal, őket odarendelt elit ejtőernyősök őrizték, ezek jóindulatúan figyelmeztettek, hogy reggelre társaik teljesen körülzárják a várost. Az információt reggeli hat óra tájban továbbíthattam, amikor is Kincses úr a testvérével együtt átvonult előttünk a téren. Mondandómat megtoldottam azzal, hogy a falusiakat minél sürgősebben küldjék haza. Aztán magam lettem az egyetlen épkézláb ember, aki a szolgálatos magyar orvosoknak tájékoztatást adhatott az eseményekről. Több mint különös volt ott állni a híres sebész orvosprofesszorok gyűrűjében, utólag visszagondolva azokra az örömtől, no meg büszkeségtől szikrázó tekintetekre, azt kell mondanom, hogy igenis néha az ilyesfajta helytállás a legfontosabb. Végül a derék professzoroknak kellett rejtegetniük egy erősen fülelő, a képéből teljesen kikelt egy szál vátrás orvos elől.
Visszatérve a végső és mindent elsöprő rohamra, Márkus bátyámék aztán már nem sokat kukoricáztak. Az ő esetükben tényleg érvényesült a jöttek, láttak, győztek mondás. Mit hogy győztek, kisebbfajta nagytakarítást rendeztek ott a téren azok az idős, hatvan és hetven körüli emberek, és mindezt csekély öt perc alatt.
Milyen megható volt hallani a nagy csetepaté egész ideje alatt azokat a biztatásokat a Városháza balkonjáról. „Vigyázat, mert ott jönnek.” „Arra menjetek.” Ehhez hasonló épületes – épületből jövő – tanácsok szálltak felénk a „díszpáholyból”. És amikor szépen minden rendbejött, és a Balkán hosszúra fogott léptekkel kipucolt a Főtérről, elöljáróink, mintha mi sem történt volna, ott folytatták, ahol abbahagyták. Azaz bezárták a Városháza kapuját, és nekifogtak ahhoz, amihez a legjobban értenek, vagyis elkezdtek ünnepelni. Úgy, ahogyan csak ők tudnak, és hiába is igyekeztünk, hiába hívtuk segítségül vitéz nagyjainkat, hogy megmentsük a Grand szállót meg a „dolláros” üzletet – ugyanis akkorra az ital hatására székelyeink (mármint a fiatalabbja) is kezdtek kirúgni a hámból –, mert már akkor sem tudták, melyek a legfontosabb prioritások. Ők bent, mi meg kint – elejétől végéig ez volt a felállás. De nem szomorkodtunk egy csöppet sem, hiszen miután lecsöndesedett a tér, azután is mozgalmas pillanatokban volt részünk.
A meggyújtott tábortüzek fényénél az egyik idős bácsi a Nemzeti Dalt szavalta el nekünk oly tisztán, akkora szenvedéllyel – az eseményt rögzítették a fekete dobozosok, ők is csak ámultak-bámultak a csodálattól –, hogy mindinkább éreztük, még csak a nyomdokaikba sem léphetünk ezeknek az igaz Embereknek. Ünnepeltünk, de az ellen bizony nem adta olcsón a bőrét, és bár a város két legtávolabbi pontjára vonultak vissza a testvérék, kémjeik be-betévelyegtek közénk. Az egyik ilyen férfiú saját Trabantjával hajtott be közénk. Székelyeink pedig, amint elkapták őt, azon nyomban nekiálltak szétszedni darabjaira az akkoriban még valutát érő masinát. Egyúttal annak gazdáját is kezdték megegyengetni. Csak a Jóisten tudja, hogy miként szabadult ki végül a szerencsétlen a haragos emberek karmaiból. Az elkövetkező napokban sem történt ez másképpen, mert amit kínkeservesen a köznép elért ott a téren, azt utólag a háború utáni hős pozitúrájában tetszelgő elöljáróink ostoba mód mind elvesztették a zöld asztal mellett. Akkor is nagyjából minden a véletlenre volt bízva.
Még most is magam előtt látom, amint a sötétből kibontakozik egy hórihorgas szikár ember, és határozott léptekkel megindul a tankok felé, a tankok elé érve megáll, körülnéz, majd ellentmondást nem tűrő, határozott hangon, minket számba sem véve, így szól társaihoz: „Hármasok, ide hozzám.” S akkor mintegy varázsütésre a félhomályból több tucat székely parasztember lépett elő. Mi, a helybéliek rémülten rögvest odamentünk hozzájuk, és megpróbáltuk őket jobb belátásra bírni, hogy ezek istentelenek, ezekkel nem szabad ujjat húzni, hiszen vasvillával és fejszével vannak felszerelkezve. Az Öreg pedig, mintha mi ott sem lettünk volna, körülnézett a fejünk fölött, majd így szólott újra: „Hármasok, hát nem azért jöttünk, hogy megverekedjünk?” És meg se várva a választ, elindult a tankok felé, a társai meg utána. És amikor láttuk, hogy kik is mennek ott legelöl, a szemünkbe szöktek a könnyek. Igen, mert az első tizenkét-tizenöt személy egytől egyig hatvan év feletti ember volt. Ettől aztán mi is felbátorodtunk, de mire elindultunk volna, a Főtér már meg is volt tisztítva.
Évekig kerestem ezt az Embert, míg végül a szerencse jóvoltából sikerült találkoznom vele. Egy szovátai autószerelő-műhelyben hallottam az egyik inastól, hogy volna náluk egy idős bácsi, aki mesélni szokott nekik a vásárhelyi ütközetről, ők mindannyiszor tisztelettudóan meghallgatják a történeteket, de az igazat megvallva eleddig nem nagyon hittek az öregnek. Felkerestem az öreget, és hamar kiderült, hogy ő az, akit kerestem. Tíz év telt el úgy, hogy azok, kik e győzelemnek az árnyékában felépítették az erdélyi magyarságot minden szinten kiszolgáltatott helyzetbe sodró cselédbirodalmukat, az akkori események igazi hőseinek tetteit ködösítésekkel, a hamis hősök előtérbe helyezgetésével igyekeztek velünk elfeledtetni. Utólag megértjük őket, hiszen a hazugságokból összerótt világot csak újabb hazugságokkal lehet foltozni. Én szerencsésnek tarthatom magam, mert azon kevesek közé tartozom, akik viszontláthatták Márkus Pista bácsit. Tíz év után elbeszélgethettem vele. Az Öreg nem sokkal előtte agyvérzésen esett át, úgyhogy csak nehézkesen, egyik lábát kissé vonszolva tudott járni, de az elméje, az megmaradt tisztának. Tőle tudtam meg, hogy akik a legtöbbet profitáltak ebből a csatából, az érdekvédő díszes banda tagjai őt soha fel nem keresték. Szavaiból kiéreztem, nagyon jól esett neki, hogy azért mégsem feledte el őt mindenki. Én pedig, mivel a saját árnyékától is reszkető árnyékszervezettől amúgy sincs mit elvárni, csak úgy szerénytelenül – de őszintén – az egész magyarság nevében köszönetet mondtam neki a huszadik évszázad talán legutolsó, legnagyszerűbb győzelméért. Márkus Pista bácsi annak idején megjárta az orosz frontot, és ott is mindig a legjobbak között volt. Amit tett, nem holmi felkérésre tette. Vannak közöttünk olyan emberek, akik mindig és minden körülmények között tudják, hogy mi a kötelességük. A „hármas” megnevezés pedig onnan van, hogy derék székelyeink úgy gondolták, az ellenséget úgy lehet a legjobban felismerni, kiszűrni közülünk, hogy a gyanús személlyel kimondatják a „hármas” szót. Aki nem tudta kimondani e szót, magára vethetett. Azóta eltelt újabb két év, nemrégen értesültem arról, hogy a kedves öreg eltávozott az élők sorából. Vele, úgy érzem, egy elfeledett, magára hagyott, jobban mondva megtagadott igazi Hős hagyott itt minket, aki többet érdemelt volna tőlünk. Ezennel megkérném mindazokat, akiknek esetleg Szovátán keresztül vezet az útjuk, hogy ne sajnálják az időt és látogassanak ki a temetőbe, keressék meg Vásárhely igazi megmentőjének sírját, és helyezzenek el egy-egy szál virágot a Pista bácsi sírjára. Legalább ennyivel adózzunk egy elfeledett Ember emlékének.
Csak kevesen tudnak arról, hogy a pogrom idején Olténiában egy egész regiment két osztállyal, no meg a juhok mellett szerzett „általános műveltséggel” rendelkező, furkósbotokkal felszerelkezett embert készítettek fel arra, hogy az 1989-es temesvári kiszállás mintájára bevagoníroztassák őket egy külön erre a célra összeállított vonatszerelvénybe. Hogy majd Vásárhelyre érkezvén, házról házra járva egyenként felkutassák a magyar anyanyelvű személyeket, és kegyetlenül megbosszulják azt, amit nekik megbosszulandónak mondtak. Hogy az atrocitások nem fajultak tovább, és ezek nem mertek bejönni Vásárhelyre, azt bizony főként derék székelyeinknek és mindenekelőtt annak az Embernek köszönhetjük, aki mindig és minden körülmények között tudta a kötelességét.
Igen, ezt a csatát elvesztették ellenségeink, de aki azt hiszi, hogy ezzel vége volt mindennek, az nagyon is téved. Ugyanis az események után a nacionalista kirohanások soha nem látott méreteket öltöttek. És bár letették a fegyvereket, a szúró, ölő szerszámokat, támadóink mindjárt egy másik fegyverhez folyamodtak, a médián keresztül való gyűlöletszítás eszközéhez. Még hónapokig mindennap fröcskölt ránk a nacionalista szenny a Városháza balkonjáról, főként az őrjöngő Ilica nevű asszonyság szájából, miközben az udmr-ek partra vetett halként vergődtek tehetetlenül. Még csak egy ártalmatlan megjegyzés sem telt tőlük, hogy ez így nem lesz ám jó. Legalább ennyit elvártunk volna tőlük, de ők akkor is csak saját magukkal voltak elfoglalva. Az agyfertőző nacionalista kirohanások száma egyre nőtt, s nem került sem egy Király Károly, sem egy Verestóy vagy bárki más, aki megálljt kiáltott volna ennek a továbbgyűrűző őrületnek. Senki sem próbált tenni semmit a kedélyek lecsillapítása végett. Úgy május derekán aztán frátyéék is megelégelték a dolgot, de akkor már ők sem tudták megfékezni az elszabadult indulatokat. Végül a gyulafehérvári ortodox püspökhöz kellett apellálni, csak úgy lehetett megzabolázni az elszabadult poklot. Időlegesen. Mert az uszítás, a gyűlöletkeltés – bár választott érdekvédelmi vezetőink szerint „minden rendben van” – igenis folytatódik, mindennaposak lettek a helyi Cuvântul liberben a vad soviniszta kirohanások. Félelmetes, mekkora elváltozásokat képesek véghezvinni az agyakban a másságot tagadó nacionalista megnyilvánulások. Igen, megszülettek egy felsőbbrendű népnek azon kiváltságos egyedei, akik egy-két odavetett mocskolódás között néha azért szórnak a másodrendű állampolgároknak is egy-két csontocskát, morzsányit a demokráciából. Azaz megkapjuk a semmit, és örvendezzünk is neki, vegyük külön kegynek, hogy a nagyok számba vesznek minket, egyszerű, cselédsorsra született halandókat. Apropó cselédsors, a téren mi voltunk ott, a mindennapi élet nyomorúságait mi szenvedjük el, ezek a senkik meg csak úgy, minden szégyenérzet nélkül vezetgetnek minket. Elképesztő az a ridegség, amely körülvesz minket. Alig akad állami hivatal, ahol magyarságunk képviseltetné magát. Akik mégis bennünket képviselnek, vagy vegyes házasságban élnek, vagy még 1989 előtt érdemelték ki mostani tisztségüket.
Hogy mit tesznek azóta meg is tollasodott érdekvédőink?, -az jó kérdés.
Legfeljebb emberszigetek (mint Tőkés László püspök) próbálták akkoriban felvenni a harcot az elvakult ellenséggel. Azóta is szorul a hurok, mind kevesebb mozgástere marad a magára hagyott erdélyi magyarságnak. Mi jöhet még, a sok tűrésnek, hallgatásnak, megalkuvásnak mi lesz a bére? Mi várható akkor, ha netán végleg betelik a pohár? Fazakas K. Csaba *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 20. 21:41 | Sorszám: 336 |
|
* Tiltakozó séta Debrecenben 2005. márc. 20., 16:31
Nemzeti zászlókat lengetve, kokárdát viselve több mint ezren vonultak végig szombaton délután Debrecen főutcáján a Petőfi-szobortól a Nagytemplomig, tiltakozva a március 15-én történt szoborgyalázások ellen.
Március 15-re virradó éjszaka ismeretlenek horogkereszttel csúfították el a Petőfi-szobrot, a Kölcsey-szobrot, az Országzászló talapzatát és a Református Kollégium falát, s festékkel öntötték le a Magyar Fájdalom szobrát és Nagysándor József honvéd tábornok emléktábláját. A példátlan provokáció elleni tiltakozó sétára hívta Kósa Lajos polgármester a debrecenieket. A szombati felvonuló menet élén együtt haladt Kósa Lajos és Bölcskei Gusztáv református püspök, a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke, s ott voltak Debrecen fideszes és szocialista országgyűlési képviselő is. A Nagytemplom elé érve a felállított színpadon Petőfi-versek hangzottak el, majd Kósa Lajos mondott köszönetet a provokáció elleni tiltakozásért. Szólt arról, hogy vannak ma még viták, sok mindenben nem értenek egyet, például van, aki a szovjet megszállást felszabadulásként, míg mások gyalázatként értékelik. Kósa Lajos szerint azonban a viták sem adnak okot arra, hogy ilyen gyalázatos események megtörténjenek. Hozzátette: világos válasz ez a zavaros fejű provokátoroknak. Debrecen kiáll a szabadság, a demokrácia mellett, s megmarad a szabadság őrvárosának. Juhászné Lévai Katalin, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés szocialista elnöke, aki szintén a tiltakozó menetben volt, az MTI-nek elmondta: azért jött el, hogy tiltakozzon minden szélsőséges megnyilvánulás ellen. Forrás: MTI
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 20. 20:44 | Sorszám: 335 |
*
ERDÉLY MA
Felelősségre vonást követelnek a vásárhelyi Fekete március áldozatai
[2005-03-20 - 17:58]
Még mindig nem vonták felelősségre a 15 évvel ezelőtti marosvásárhelyi magyarok elleni pogrom román szervezőit. Az akkori katonai parancsnok, Judea ezredes magyarázkodni próbált a Fekete márciusról tartott marosvásárhelyi megemlékezésen. 1990. március 19-én az RMDSZ marosvásárhelyi székházának ostromában több magyart bántalmaztak. Legbrutálisabban Sütő András írót, aki fél szemére megvakult. Másnap, március 20-án a város főterén összegyűlt békésen tiltakozó magyar tüntetőket botokkal, vasdorongokkal, kövekkel felszerelkezett görgény-völgyi románok támadták meg. A véres összecsapásoknak több mint száz sebesültje és három magyar áldozata volt: Csipor Antal, Gémes István és Kiss Zoltán. Az eseményeket követően csak magyar és cigány nemzetiségűeket ítéltek el, hurcoltak meg. A tettesek és a támadások szervezői közül senkit sem vontak felelősségre. Az idei jubileumi megemlékezéseken határozott igényként fogalmazódott meg az igazság kiderítése és a szervezők jogi, erkölcsi felelősségre vonása. A megemlékező rendezvény résztvevői döbbenten fedezték fel a közönség soraiban helyet foglaló Ioan Judea tartalékos ezredest és Vasile Suciu, egykori rendőrezredest. Hatalmas felháborodást okozott és majdnem botrány tört ki amikor Judea szólni kívánt az egybegyűltekhez. Az eseményeken jelenlévő Kerekes Károly parlamenti képviselő így kommentálta az incidenst: - Ennek a két személynek a jelenléte minden elképzelést felülmúl, hiszen ennek a két személynek a jelenléte nemkívánatos. Ugyanis ez a két személy kétségkívül az események hátterében állt, ki is mondhatjuk azt nyugodton, hogy szervezői voltak az eseményeknek – jelentette ki Kerekes Károly. Most úgy akartak fellépni, hogy elmagyarázzák azt, hogy ők meg akarták akadályozni az akkori eseményeket. Ezt nagyon sokan tudják, hogy nem így volt. Tehát, hogy kifütyülték őket, nem engedték, hogy megszólaljanak. Persze ez nem egy demokratikus eljárás volt, de érthető a jelen esetben, hiszen fő bűnösei voltak véleményem szerint az akkori marosvásárhelyi eseményeknek. Tehát ilyen szemszögből nézve a dolgokat jogos volt a felháborodás.
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 19. 22:46 | Sorszám: 334 |
*
Sajtókampány Múlt szombaton harminc fiatal saját tagadószavával szembesítette a nemzet jogi egységére nemet mondó Eörsi Mátyás SZDSZ-es képviselőt, s meggátolta abban, hogy másodszor is előadást tartson Kolozsváron. Miután az Eörsi-párt részről elhangzott egy lenyilasozás – melyet valamiért nem kapott fel annyira a média –, valaki azt találta kiáltani Eörsinek, menjen beszélgetni a (Palesztinában található) Gázai övezetbe. Mivel az antiszemitizmus mindig téma, egy újságíró gyorsan felkapta, kicsit meggyúrta, szépített rajta, s megvan a hétfői téma: a tiltakozók antiszemita mondatokat is kiabáltak. Erre persze kitűnő vezércikket lehet fogalmazni, melyben a megdöbbent erdélyi demokrata szellem megnyilatkozik, következtet egy merészet, s afölötti sajnálkozását fejezi ki, hogy az erdélyi magyarság rétegeiben antiszemita gyűlölet virul. S hogy érzékeltesse ennek fokát és veszélyét, összehasonlítja ezen réteget a Vasgárdával, figyelmeztetve: csak semmi különbségtevés. És elindul a gépszíj. Nem zavar senkit, hogy az EMI tiltakozik, emlékeztet, hogy a kijelentés egy alkalommal hangzott el, egyetlen személy szájából, aki nem az EMI-hez tartozik, mégis elkezdenek értekezni az erdélyi antiszemitizmusról, s mert liberálisnak ilyenkor illik tiltakozni, itt is, ott is tiltakozik néhány magát liberális értelmiséginek nevező személy, közben a liberális értelmiség címének várományosa, a fiatal nemzedék húsz képviselője – van aki családostól, hogy ne bőgjön le a létszám – áll tíz percig az út szélén, kezében tartva valamit, amin azt írja: igen. Lehet az plüssmaci vagy villanykörte. Az indoklásuk: „mert az igen jó”. Nem zavarja őket a logikai bukfenc, hiszen a szombaton tüntető fiatalok nem-e az Eörsiék nem-ére igent jelent, míg az ő igenjük a szabaddemokrata nem-re viszont nem-et. Így telik a hét, és működik a recept: hétvégére már azt sem tudják, mi és miért történt előző szombaton, már csak a szó maradt, az antiszemita. Az EMI nevével nem említik minden sorban együtt, így nem bizonyos a szimbiózis, ami annál veszélyesebb mások számára, hiszen most csak a szó van, olyannyira, hogy szombaton – egy hét után – már lehet csak úgy fanatizmusról és fasizmusról cikkezgetni, s e szó a levegőben lóg. Mint a bunkó. Le lehet csapni vele bárkire, aki nem tetszik. Olvasom, hogy Molnár Józsefet megbüntették, de ez nem elég, most Csapó Józsefet is meg lehet büntetni, mert ott volt, és szó nélkül hagyta. Azt nem olvastam, hogy a jelenlévőket is megbüntetik, mert nem adtak ki elhatárolódó nyilatkozatot. Azt viszont igenis olvasom, hogy Patrubány Miklós ellen is eljárást szándékoznak indítani, mert azt mondta, a Gázás bekiáltást csak akkor lehet antiszemitának nevezni, ha az érintett zsidó származású, ő pedig nem tudja, Eörsi zsidó-e, ezt ilyen formán az az újságíró állítja, aki antiszemitának minősíti a bekiáltást. Eddig ennyi, hétvégén nincs újság, így antiszemitizmus sincs. Hétvégén erőt gyűjtenek a szó-bunkót forgató sakkjátékosok, mert a helyzet egyre fokozódik, s most lehet kialakítani az antiszemiták klubját, behozni a magyarországi lemaradást, s elindítani a süllyesztő felé néhány számukra kellemetlen közszereplőt. Úgyhogy csak óvatosan, mert nem tudni, antiszemiták vagyunk-e vagy még nem... Bagoly Zsolt *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 19. 21:03 | Sorszám: 333 |
*
ERDÉLY MA
Emlékezés a marosvásárhelyi márciusi események áldozatairaAz 1990-es marosvásárhelyi márciusi események áldozataira, valamint az eseményeket követően jogtalanul meghurcolt, elítélt és bántalmazott személyekre emlékezik meg az RMDSZ országos vezetősége. Március 19-én, szombaton 11 órakor, a marosvásárhelyi Bernády Házban tartandó megemlékező rendezvényen jelen lesz Markó Béla, miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ elnöke, Takács Csaba ügyvezető elnök, valamint Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke. A rendezvényen az RMDSZ-politikusok találkoznak az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóival, valamint a sok évi börtönre ítélt Cseresznyés Pállal, illetve Juhász Ilonával. Az eseményen jelen lesz a kilencvenes események alatt szintén súlyosan bántalmazott Sütő András író is. A rendezvény keretében az RMDSZ vezetői átnyújtják azokat az adományokat, amelyeket az Ügyvezető Elnökség 2000-ben hozott döntése alapján az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatoknak, valamint hozzátartozóinak. A tizenöt éves évforduló alkalmából a rendezvényre meghívást kaptak mindazok a személyek is, akik 1990. március 19-én az RMDSZ székházának padlásán voltak. RMDSZ Tájékoztató *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 18. 07:48 | Sorszám: 332 |
*
 2002-ben a magyar csapat olimpiai melegítőjében váltott ki óriási felháborodást a haladó erők körében *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 18. 07:32 | Sorszám: 331 |
|
*
Schmitt Pál öltözködése már sose nyeri el a komcsik tetszését? *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 18. 00:11 | Sorszám: 330 |
|
A magyarok a Kárpát-medencében, és szerte a nagyvilágon mindenütt őszintén ünnepeltek. A nemzeti egységre csak Gyurcsányék mondtak NEM-et! 
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 18. 00:00 | Sorszám: 329 |
|
* Székelyföldön őszintén ünneplik a Nemzeti ünnepet! 
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 17. 23:26 | Sorszám: 328 |
*
 Így ünneplik a magyarok Március 15-ét *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 17. 22:42 | Sorszám: 327 |
 Nemzeti ünnep a Budai Várban
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 17. 21:31 | Sorszám: 326 |
*
 A magyar nemzet újjászületésének ünnepe A hét elején Kárpátalja számos magyarlakta településén megemlékeztek az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc 157. évfordulójáról. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség március 15-i központi rendezvényére a Munkács közeli podheringi emlékműnél került sor. Azon a helyen, ahol obeliszk őrzi a szabadságharc győztes csatájának emlékét a magyar nemzet legdicsőségesebb korszakából.  A több száz ünneplőt Gajdos Olga, a KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének elnöke üdvözölte, majd Popovicsné Palotai Márta elszavalta Babits Mihály Petőfi koszorúi című versét. Az ünnepség fő szónoka Pálfi István, az Európai Parlament magyar képviselője volt: A forradalom és szabadságharc emléke ma is kötelez. Leginkább arra, hogy ne várjuk más népektől, hogy tiszteljék a magyar történelem nagy alakjait, magyar elődeink hőstetteit, ha azt mi magunk sem tesszük meg maradéktalanul – mondta Pálfi István. Viski János, a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusának konzulja felolvasta Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek ez alkalomra írt levelét. A Podheringi emlékműnél beszédet mondott Szabó László, a Határon Túli Magyarok Hivatalának főosztályvezetője, aki hangsúlyozta: a szabadságharc tanúsága, hogy békében kell élni a környező országok népeivel; a ma legfontosabb feladata, olyan körülmények teremtése, melyek elősegítik a magyarság boldogulását. Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke ünnepi beszédében párhuzamot vont a nemrég lezajlott ukrajnai események és az 1848-49-es magyar forradalom között. A hősök ma is igazak, az árulók pedig árulók. Ma is lehet tudni, ki a sehonnai bitang ember. Aki nemhogy halni nem mer, hanem a politikai karrierért, a munkahelyért, a kétes üzletért úgy eladja ezt a nemzetet, mint ha az ócskapiacon vette volna. A kárpátaljai magyarok igenis hordozzák a forradalom szellemét, elevenebben és kézzelfoghatóbban, mint a Magyarországon élők. De mi azért is becsüljük meg és tiszteljük azt a magyarországi másfél milliós nemzetet, mely december 5-én igennel szavazott – mondta Kovács Miklós. A KMKSZ Munkácsi Alapszervezete Nyugdíjaskörének énekkara Kossuth-nótákat énekelt. Popovics Béla irodalomtanár, helytörténész szólt a győztes podheringi csata eseményeiről, és megosztotta ünnepi gondolatait a jelenlévőkkel. * Técsőn március 15-én délelőtt ünnepelt a helyi magyarság. Az ünnepi gyűlésre Kossuth Lajos szobránál került sor. Koszorúzott ifj. Sari József, a KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének elnöke, valamint a KMKSZ Técsői és Aknaszlatinai Alapszervezete. Beregszászban a Petőfi-szobornál tartottak ünnepi nagygyűlést. Mecseky Zoltán, a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusának megbízott főkonzulja felolvasta Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök ünnepi üdvözletét.  Beregszászban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a főiskola Hallgatói Önkormányzata meghitt ünnepséggel méltatta az emlékünnepet, melyre a főiskola dísztermében került sor. Dr. Orosz Ildikó, a főiskola elnöke és dr. Csernicskó István, a főiskola rektorhelyettese megkoszorúzták a Kossuth- és a Petőfi-emléktáblát, valamint Petőfi Sándor szobrát. Ugyancsak koszorúzott Horkay Sámuel, a KMKSZ Beregszászi Alapszervezetének elnöke, a HÖK vezetősége, valamint a diákság. Az ünneplők megtekintették Küllős Imre Kárpátalja 1848-49-es emlékhelyei című fotókiállítását. Este dalos borestre került sor a főiskolán. Nagyszőlősön a Perényi-szobornál tartott közös megemlékezést a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Nagyszőlősi Középszintű Szervezete, a KMKSZ Nagyszőlősi Alapszervezete és a Perényi Zsigmond Középiskola. A megemlékezés résztvevőit Nagy Klára, a nagyszőlősi alapszervezet elnöke köszöntötte. Ünnepi beszédében dr. Brenzovics László, a KMKSZ alelnöke arról szólt, hogy a különböző korokban különbözőképpen viszonyultak március 15-e ünnepéhez. Minden magyar ember szívében a legfőbb magyar ünnep a szabadságharc évfordulója. Talán, mert ekkor született újjá a magyar nemzet. A nemzet, a szabadság és az önrendelkezés fogalma a forradalom óta kapcsolódik össze a magyar emberek szívében. Talán, mert soha nem látott nemzeti egység jött akkor létre, a magyar nemzet felemelkedésért együtt küzdött az egyszerű földműves, a báró és a gróf. Ma gondolkodnunk kell azon, mit jelent számunkra a magyar nemzethez való tartozás, milyen múlt kötődik hozzá, milyen jövő előtt áll a nemzet. A forradalom óta eltelt 157 év alatt a magyarság soha nem feledkezett meg hőseiről. Örömteli, hogy ma az egész Kárpát-medence magyarlakta vidékein megemlékeznek a szabadságharcról. Amíg ez így lesz, addig fennmarad a magyar nemzet. A forradalom bebizonyította: az akarat csodákra képes. A magyar nemzet pedig fenn akar maradni. Kívánom, Nagyszőlősön is még sokszor ünnepeljék a forradalmat, mert ezen is múlik a magyarság fennmaradása itt, Kárpátalján – mondta a szónok. A Perényi Zsigmond Középiskola növendékei irodalmi összeállítással elevenítették fel az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történéseit. Az ünneplők megkoszorúzták báró Perényi Zsigmond vértanú szobrát. Ungváron a Petőfi-szobornál tartottak ünnepi megemlékezést. Petőfi Sándor Nemzeti dal című versét Kis Elek, a Dayka Gábor Középiskola növendéke szavalta el. Az ünneplő közönséggel megosztotta gondolatait Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének elnöke, Csabai Lászlóné, Nyíregyháza polgármestere, Héder János ungvári református lelkész, Mészáros Domonkos ungvári római katolikus plébános. Ünnepi beszédében dr. Soós Kálmán, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Ungvári Középszintű Szervezetének elnöke az 1948-49-es forradalom és szabadságharc kivívott eredményeiről, sikereiről szólt. Elmondta, Európában e forradalom kapcsán mondták ki a jobbágyfelszabadítást, az emberek egyenlőségét a törvények előtt, továbbá Magyarországon is ekkor alakult az első felelős kormány. A forradalom nem azért nem győzött, mert nem volt elég hőse a magyar nemzetnek, hanem mert leverték a politikai nagyhatalmak – mondta a szónok. Az ünneplők virággal, koszorúkkal tisztelegtek a forradalom mártírjai előtt. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 17. 21:12 | Sorszám: 325 |
*
 Duray Miklós:
A nemzet felemelkedéséért folytatott küzdelem sikerére emlékezünk
Március – árnyékban vagy fényben? A nemzet utolsó közös nagy műve a reformkor és az ezt követő forradalom volt. Ma már inkább szomorú ténymegállapításnak tűnik ez, mintsem örömhírnek, hiszen azóta eltelt több mint másfél évszázad, és ez a csaknem százhatvan év a nemzet létéért folytatott küzdelmeink váltakozó korszakaiból állt össze. Kossuthnak, társadalombölcseleti és politika-elméleti szempontból is minden bizonnyal igaza volt 1867. augusztusában, midőn a jászladányiaknak és a váciaknak levélben magyarázta el a kiegyezés téves voltát, mert – nem engedve a negyvennyolcból – Magyarország függetlenségével és önállóságával ellentétesnek tartotta a Habsburg-ház uralmát az ország fölött. Ez a vélekedés Kossuth-hoz, a trónfosztóhoz méltó beszéd volt, noha 1849. április 14-én a Habsburgok trónfosztása a debreceni Nagytemplomban öncélúnak tűnt, de 1867-ben minden erre való utalás már sokkal közelebb állt a reális politikához mintsem a császári házzal való megegyezés. De a magyar politika – engedve a hatalmi alultápláltságból származó nyomásnak – az utóbbit választotta. Nem véletlen, hogy a keresztyén nemzeti liberális polgár Bibó István, nyolcvan évvel később, a második világháborút követő újabb magyar tragédia közepette a magyar állami modernizmus zsákutcájaként értelmezte a reformkorral még csak köszönőviszonyban sem lévő kiegyezést. A reformkor ugyanis a nemzet gazdasági felemelkedéséről, modernizálásáról és hatalmi pozíciójának újrateremtéséről szólt, az utóbbi pedig a fiskális politikáról, azaz a pénzről és az egyszerű hatalomgyakorlásról, azaz a hatáskörök újraosztásáról Bécs és Pest között. A forradalmár Kossuth, valamint a nyugodt társadalmi és gazdasági fejlődés elkötelezettjeként ismert Széchenyi István gróf, de a kiegyezés atyja, a „haza bölcse”-ként emlegetett Deák Ferenc is a modernizálás híve volt. Mind a hárman a reformkor szülöttjei voltak, amely korszaknak logikus kicsúcsosodása volt a forradalom. A nemzetnek ez a három zsenije, még ha a módszereket és a jövőt illetően eltérő véleményük volt, mégsem akadályozta a lényeg megvalósulását, a nemzet felemelkedését. Mert – nekik is köszönhetően – vitathatatlan: március tizenötödike azért a legnagyobb nemzeti ünnepünk, mert nem halottakra és vereségre, nem ármányra és cselvetésre emlékezünk, hanem a nemzet felemelkedéséért folytatott küzdelem sikerére. A reformkor viszonylatában minden egyszerűnek látszik, noha nem az volt. Nem csupán amiatt, hogy 1830-ban kolerajárvány söpört végig az országon, vagy azért, mert a rendek egy évvel később az országgyűlésben a lengyelekre zúduló nemzeti tragédiától – az oroszok inváziójától – féltették Szent István országát. Hanem azért, mert a társadalom reformjának csúcsa akkor még csak a nemzeti kaszinó volt és ez bizony messze esett a társadalmi modernitás eszméjétől. Ezekben a polgári körökben akkor – ellentétben a mával – az a reformerő összpontosult, amely 1848-ban megvalósította a forradalmat. Miben rejlett a nemzetet forradalomra segítő erő? Elsősorban a hitben – hittek igazukban. Hittek a nemzetet felserkentő erőben. Hittek ugyanabban, amiben az államalapító – istennek tetsző, ha emelt fővel járunk, mert csak az tud igent vagy nemet mondani, aki tudja, mikor mi jó az ő közösségének. Ez, a politika nyelvére lefordítva egyet jelentett és jelent ma is: a nemzet íratlan nemzetstratégiáját. Csak a töretlenül fejlődő nemzetek büszkélkedhetnek azzal, hogy nem kell rágódniuk a nemzetstratégián, nem kell azon törniük fejüket, mivel állíthatják meg pusztulásukat, vagy a rájuk törők erejét – elég, ha számba veszik védelmi eszközeiket. Noha a magyarság történelme során sokszor jutott a romlás korszakába, sokszor volt eszköztelen, sokszor vélte úgy, hogy már-már elveszett, de soha sem volt kétsége afelől, hogy van történelmi jussa. Ez a meggyőződésbeli biztonság teremtette meg az 1848-as forradalom társadalmi alapját és győzelmének esélyét is. De ugyanez a biztonság segítette át a nemzetet annak előtte a sok vereségen. Ennek az erőnek a gyökereit kutatjuk ma. Azon a március 15-én, senkinek sem volt kétsége afelől, hogy a nép akaratából és a reformerők segítségével egy ország- és nemzetpolitika válik valóra. Ehhez már csak kormánypolitikát kellett alkotni, hogy létrejöhessen – a nemzet érdekében – az állampolitika. Szent István koronájának alattvalói ekkorra értek politikai nemzetté. A mélyből fakadó társadalmi eseményeknek ilyen varázspálcaszerű erejük lehet, amelynek hatására egy csapásra másként kezdenek viselkedni az emberek. Ez azonban nem csak hit kérdése, ezt el kell hitetni az „országlakókkal”. A beérett változtatási óhaj a Tizenkét Pont tanúsága szerint azonban már nem a reformkort jelenítette meg, hanem a forradalmat, ami az előtte való negyedszázad törekvéseit úgy csoportosította egy új rendező elve szerint, ahogy a csonkának tűnő újonnan felhúzott falaknak ad új arculatot az ácsmester keze alól kikerülő tetőzet – március tizenötödike volt ezen a virágokkal ékesített májusfa. Érdemes a kormány-, állam, ország- és nemzetpolitika összefüggéseinek szemszögéből vetnünk egy huszonegyedik századi pillantást az 1848-as forradalomra, már csak azért is, mert napjainkban, de hosszú évtizedek óta hiányzik e politikák közötti összhang. A forradalom kitörésének napján úgy tűnt, hogy mindez egységbe rendeződött, amelyet a korábbi alattvalói állapotból a politikai nemzetté érés új állapota tett lehetővé, ami természetesen nem azonos az etnikai nemzettel. Az állampolitika szempontjából egyik legfontosabb követelés a felelős magyar minisztérium felállítása volt, amiben az első hangsúly a felelősségen, azaz az ellenőrizhetőségen volt. Kormánypolitikai szempontból ehhez kapcsolódott az úrbériség felszámolása és a közteherviselés bevezetése. Ez utóbbi volt a legsúlyosabb követelmény, hiszen ez szólt a kiváltságok eltörléséről és a nemzet vagyonának megteremtéséről, amit csak a Pozsony határában hadban álló negyvenezer paraszt hírével lehetett kikényszeríteni az akkori rendi országgyűlésből. Ezt foglalta keretbe az országpolitikai követelmény a rendszeres országgyűlésekről, amit nem az uralkodó hív egybe kénye-kedve szerint, hanem törvény ír elő. A politikai nemzet számára a politikai foglyok szabadon bocsátása, a sajtószabadság, a törvény előtti egyenlőség jelentette az egységesítő eszmét. Az egységes magyar nemzet szempontjából pedig az Erdéllyel létrehozandó unió volt a kulcskérdés, hiszen e nélkül az etnikai nemzet, de a történelmi ország is csonka maradt volna. Mint tudjuk, a Tizenkét Pontot nem vájtfülű politológusok fogalmazták, hanem a nemzettel együtt lélegző fiatalemberek. A pontok sorrendbe szedése is erről tanúskodik. Íróemberek lévén a sajtó szabadságának égető hiánya jutott eszükbe legelőbb, de magyarként azt írták a tizenkettedik helyre: uniót Erdéllyel – mintegy megkoronázva a követeléseket. Különleges kollektív műve ez a magyar közgondolkodásnak, amit azóta sem lehetett fölülmúlni. Sőt, amint látjuk, a hivatásos magyarországi politika kormányzati része 2002-től szinte abban verseng – testhosszal minduntalan megelőzve önmagát –, hogyan tud ehhez képest egyre mélyebbre süllyedni, amelyhez az elszakított partikulumok is néha-néha hozzájárulnak. A magyar közgondolkodás mélyrepülése a legmeghatározóbb mai közös művünk. Nem véletlen, hogy március tizenötödike kapcsán jut eszünkbe mindez, mert az akkori eseményeket számba véve látszik mai gyarlóságunk mérhetetlen volta, aminek sok oka van, de a legfőbb oka az önbizalom elvesztése. Elhittük, hogy nincs forradalmi helyzet, pedig volt 1989 őszén-telén, elhittük, hogy amit tettünk az forradalom, pedig csak egy részét kaparintottuk meg annak, amit a kommunisták és ügynökeik világhálózata hajlandó volt átadni nekünk, azt gondoltuk, hogy legyőztük a rajtunk uralkodó hegemóniát, de nem vettük észre, hogy nélküle nem tudjuk elképzelni életünket. Úgy tettünk, mintha 1848-at 1867-té változtattuk volna. A politikai élet úgy viselkedett mintha realista, azaz valóságot teremtő lett volna, közben csak egy földszinti vagy alagsori reálpolitika művelésére, azaz helyzetkövető politikára volt alkalmas. Jobb később, mint soha – értve ezen önbírálatunk készségét. Hiszen 1848-cal eddig minden politikai garnitúra visszaélt, mert mindegyik önmagát látta benne megtestesülve. A kiegyezés után a negyvennyolcasok megosztottak lettek, majd rövidesen hadastyánokká váltak, később a túlvilágról még csak vissza sem rúghattak a nevükkel visszaélőknek. Mi lenne, ha egyszer, legalább egyszer megkísérelnénk hűek lenni március tizenötödikéhez, és mondjuk kettőezer ötben március tizenötödike nem ezernyolcszáznegyvennyolcról szólna, hanem március tizenötödike szellemiségéről a kétezer ötödiki helyzetnek megfelelően. Emlékeztetnem kell valamire: március 18-án van az évfordulója annak, hogy a felvonuló parasztok hírére vált törvénnyé Magyarországon a közteherviselés. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 17. 20:57 | Sorszám: 324 |
*
A Népszabadság bírálata Bugárról A magyarországi Népszabadság napilap szerint Bugár Béla elment addig, ameddig őelőtte még egyetlen határon túli magyar kisebbségi vezető sem, mikor felvetette a „kapcsolatok teljes megszakításának a lehetőségét” a Gyurcsány-kormánnyal. „Eddig sem volt titok, hogy a szlovákiai magyar politikus már jó ideje pikkel az anyaországra, vagy legalábbis az ottani szavazók egy részére; és minden alkalmat meg is ragad, hogy e sértődöttségét kinyilvánítsa. Bugár megsértődése pontosan datálható: ez az állapota 2002 tavasza óta tart, amikor is a magyar választópolgár kiszavazta a hatalomból Orbán Viktort, akinek kampányában Bugár (és jobbkeze: Duray Miklós) részt vállalt. (…  Mi tagadás, a referendumot megelőző hetek történésein itt, a határ másik oldalán is nehéz túllépni. Hiszen az említett időszak eseménysora nyilvánvalóan nem válik az anyaország dicsőségére – mint ahogy az olyan kisebbségi vezetőkére sem, mint például Bugár Béla. Merthogy végül is azért közös erővel sikerült létrehozni a mai helyzetet, amit nyugodtan lehet a magyar–magyar kapcsolatok válságaként jellemezni. Ezt a mélypontot aligha lehet Gyurcsány nyakába varrni, hiszen a nemzetet megosztó népszavazási ötlettel nem ő állt elő, nem ő buzdította a határon túli magyar politikusokat, hogy közvetlen módon vegyenek részt egy gyűlölködő hangvételű adok-kapokban. Bugár boldogan vállalta e szerepet; mostani sértődött vagdalkozása már csak ezért is visszatetsző és komolytalan. Főként pedig méltánytalan és végiggondolatlan. Hiszen nyilván neki is tudnia kell, hogy az anyaország és a kisebbségek viszonyát egyik fél sem tudja felmondani. (...) Groteszk mutatvány volt Bugárék részéről, hogy a radikális kisebbségi vezetők nézeteit tükröző szabadkai nyilatkozat elfogadása után Gyurcsányt a dokumentum támogatására szólították fel - majd pedig, amikor a kormányfő a kisebbségi autonómiatörekvések segítését helyezte kilátásba, a szlovákiai magyar vezetők Pozsony ellenséges reagálásától elbátortalanodva a magyar miniszterelnöktől határolódtak el. Vagyis: ha sapka van a fején Gyurcsánynak, az a baj, ha nincs, akkor meg az.” – írta többek között Bölcs hallgatás című írásában Kis Tibor a Népszabadság március 2-i számában.
Tényleg Bugár változott meg?
Az, hogy Duray Miklós „fekete posztó” a jelenlegi magyar kormánykoalíció híveinek a szemében, már régen közhelynek számít. Ellendrukkerei a múltban nagy előszeretettel emlegették őt úgy, mint Bugár Béla ellenpólusát, vagy mint egy „fehér hollót” a Magyar Koalíció Pártjának vezetőségében. És lám, mit hoznak az új idők szelei? Ma már Bugár Bélát, mint Duray jobb kezét emlegetik! És nem csak a Népszabadságban! Tény, Bugár már többször kritikusan fogalmazott Duray Miklós megnyilatkozásaival kapcsolatban. És most azok, akik ehhez szoktak (illetve ezt várják tőle!), meglepődéssel – olykor felháborodva – észlelik, hogy Bugár hasonló szellemben nyilatkozik Durayval például a Szülőföld Alapról szóló törvényről. Az MKP elnöke, amikor a közelmúltban Kasza Józseffel Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz készült, – többek között lapunknak is – úgy nyilatkozott, elégedett lesz, ha a magyar kormányfőtől ígéretet kap, hogy Magyarországon a határon túliakról ezentúl úgy döntenek, hogy előbb velük is egyeztetnek. Ez akkor úgy látszott, rendben is van, ám a Szülőföld Alapról szóló törvény megszületésénél egyértelművé vált, hogy az igényelt partnerség a gyakorlatban nem létezik. Csak a szavakban. Bugár Béla nem ma lépett a politikai paletta színpadára. Minden bizonnyal az MKP választóinak táborában nem véletlenül a legnépszerűbb szlovákiai magyar politikus. Ezt csak következetes politizálással érhette el, úgy, hogy véleményeit elsősorban a „mit tett?” és nem a „ki tette?” alapon fogalmazza meg. A változások nem itt történtek, hanem odaát, és így mások azoknak az itthoni lecsapódásai is. Csupán ennyi. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 17. 20:38 | Sorszám: 323 |
*
 Gyurcsányi álszent üzenete a határon túli magyarokhoz március 15-e alkalmából
Március 15-e a magyar nemzet ünnepe. Minden magyar - határokon innen és túl - ugyanazokkal a felemelő érzésekkel éli meg a szabadság és függetlenség, a nemzeti büszkeség, az együvé tartozás ünnepét. Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc máig ható érvénnyel figyelmeztet arra, hogy egymásra vagyunk utalva, csakis összefogással cselekedhetünk a nemzeti megújulásért, a boldogabb jövőért.
Március 15-e arra is emlékeztet, hogy nemzetünk felemelkedése más nemzetekkel együttműködésben, az egymás iránti kölcsönös megértés és tisztelet szellemében valósulhat meg. A hazafiság mai programja a felelősség programja. A nemzet felemelése valamennyiünk bölcsességgel és türelemmel épített közös akaratán nyugodhat. A Magyar Köztársaság kormánya felelősséget érez azért, hogy a nemezt tagjai méltósággal és egyenlő esélyekkel teljes életet élhessenek a szülőföldjükön. A Nemzeti Felelősség programja és a hozzá kapcsolódó Szülőföld-program a nyelvüket, történelmüket és hagyományaikat, nemzeti identitásukat büszkén őrző magyar emberek és magyar közösségek anyagi és szellemi gyarapodását kívánja segíteni. A szülőföldön való boldogulás akkor válik teljessé, ha az ott élők maguk dönthetnek a sorsukat meghatározó kérdésekről. A XX. század megpróbáltatásai után újult alkotóerővel, derűlátással tekinthetünk előre. Az Európai Unió keretei között elérhetjük közös álmunkat, a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesülését. Legyen hát március idusa a nemzeti emlékezet és a nemzeti büszkeség napján túl a magyar nemzet minden tagját felemelő közös ünnep! Ennek jegyében kívánok minden határon túli magyar testvérünknek cselekvő együttműködést és nemzeti felemelkedésünkbe vetett erős hitet! Budapest, 2005. március GYURCSÁNY Ferenc miniszterelnök
*
Minden cselekedete ellentétben áll szóvirágaival!
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 17. 20:23 | Sorszám: 322 |
*
SZABADKA 2005.03.16.Turulemlékművet avattak Tóthfalun  A kereszténység által él nemzetünk! Nemzeti ünnepünk, az 1848/49-es magyar szabadságharc idei évfordulójára magánszemélyek és alapítványok támogatásával a tóthfalui templomtéren a Rákóczi Szövetség emelt turulmadár szobrot. Az Isten kardját karmai között tartó, kiterjesztett szárnyú szent madarunk bronzemlékművét március 12-én MARTÉNYI Árpád, a Szövetség titkára leplezte le, majd UTASI Jenő helybéli plébános és HEGEDŰS Loránd református püspök megáldotta.
- Népünk élni akarását jelképezi az ősi mondánk szent madara, amely védőn tárja szárnyát a magyarok fölé, hirdetve, hogy a kereszténység által él nemzetünk - mondta Tóthfalu plébánosa.
- Nem hagymázos elképzelés, hogy magyarok vagyunk, hanem isteni elrendelés. Lehetne-e hát más reményünk, mint az Emese álmát megtestesítő turul, amelynek egyik szárnya a hit, a másik pedig az imádság - fogalmazott Hegedűs Loránd. Mint mondta, nekünk a sólyom éleslátásával kell élnünk, azt kell követnünk, és nem a megélhetési politikusainkat, akik szívre tett kézzel mondják a himnuszt. Láthatjuk, a külsőségekre sokat adó politikusaink látszólagos erőfeszítéseinek ellenére is tovább tart fogyatkozásunk. Ezért nem liberalizálhatjuk a tömegmédia révén a halált még akkor sem, ha ezért szélsőségeseknek bélyegeznek is meg bennünket. Megmaradásunk érdekében nincs alku! A turulemlékmű megáldása után a tóthfalui óvodások és iskolások, valamint a környékbeli települések néptánccsoportjai alkalmi műsorral léptek fel a Kollégium előadótermében. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 17. 20:11 | Sorszám: 321 |
*
A román sajtó szerint Gyurcsányra hurrogtak az erdélyiek
2005. március 16. szerda
Nem a magyar politika ellentétei gyűrűztek be az erdélyi közéletbe, hanem az erdélyiekhez intézett szó cinikus eszköziesítése kapott elutasítást - vélte a Krónika című erdélyi közéleti napilap. Miközben a romániai magyar napilapok az egész Erdélyt átfogó, sőt az ó-romániai területekre is figyelő helyszíni tudósításokban számoltak be az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc 157. évfordulójának megünnepléséről, a bukaresti román újságok közül csak három-négy lap írt március 15. megünnepléséről. A számottevő román politikai napilapok közül az Adevarulban az első oldal fő helyére került a marosvásárhelyi ünnepi gyűlésről szóló fényképes riport a következő négyhasábos címmel:
"A magyar kormányt Erdély-szerte lehurrogták a magyarság ünnepén". A lap helyszíni tudósítása szerint Marosvásárhelyen az 1848-as magyar forradalomról való megemlékezésre rányomta bélyegét (a lap által Istvánnak elkeresztelt) Gyurcsány Ferenc magyar kormányfővel szembeni ellenséges magatartás. Amikor kiejtették a magyar kormányfő nevét, "a Székely vértanúk emlékművénél összegyűlt mintegy háromezer magyar még egy futball-mérkőzésinél is hevesebb hurrogásba tört ki, és a (szintén Istvánnak elkeresztelt) Terényi János bukaresti magyar nagykövet által felolvasott Gyurcsány-üzenet egész ideje alatt nem szűnt a füttykoncert és a bekiabálások kórusa" - írta a lap, amely szerint gyakorlatilag mást sem lehetett hallani a közönség soraiból, mint "szemrehányást a budapesti hatalomnak ama nemrégi döntése miatt, hogy nem adja meg a kettős állampolgárságot a Magyarország határain kívül élő magyaroknak". Az Adevarul külön kitért arra, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által szervezett marosvásárhelyi nagygyűlésről "hiányzott a Székely Nemzeti Tanácsból, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsból és a Magyar Polgári Szövetségből álló radikális oldal". A Kolozsváron megjelenő Krónika vezércikket szentelt az erdélyi ünnepi megemlékezéseket Kolozsváron, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is beárnyékoló zajos tiltakozásnak. A cikket szignáló Bakk Miklós szerint "önmegnyugató egyszerűsítés" lenne a tiltakozásokat "az unalmasra csiszolt közhellyel... a Magyarországról importált politikai ellentét megnyilvánulásának" tekinteni. "Nem csupán a december 5-i népszavazás kimenetele, az MSZP és SZDSZ erdélyi közérzületet semmibe vevő akkori kampánya kapta meg a tegnapi hurrogásban a formátlan alakot öltő, de mégis egyértelmű elutasítást, hanem egy politika-felfogás is. Az a felfogás, amely a párbeszédet, a „néppel való szóba állást” olyan alkalmi lehetőségnek tekinti, amelyben nem a kommunikáció címzettje - esetünkben: az erdélyi magyar - a fontos, hanem egy egészen más közönségnél elérhető eredmény. Gyurcsány esetében az üzenetmutatvány ugyanis az otthoni szavazók ingatag középtáborához szól, és annak demonstrációja kíván lenni, hogy lám, ő és kormánya tud _nemzetül_ beszélni. Nem a magyar politika ellentétei gyűrűztek be tehát az erdélyi közéletbe, hanem az erdélyiekhez intézett szó cinikus eszköziesítése kapott elutasítást. Ez a szó az, amely itt és most nem talált az ünnephez. Az ünnep ugyanis mindig együttlétet jelent, még akkor is, ha az együvé tartozók a hétköznapok során nem érzik feszültségmentesnek, problémátlannak az együttlétet" - írta a Krónika. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 17. 00:11 | Sorszám: 320 |
|
* Gyurcsányi nemcsak a határontúli, de a határon inneni magyarsággal sem tud kijönni. Lásd a gazdák, az egyetemek, az egyházak, a kifütyülők elítélését. Ő egy nagytudású, haladó, toleráns ember, - csak a nemzettel van baja! *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 16. 23:49 | Sorszám: 316 |
*
XV. évfolyam, 11 (702.) szám 2005. március 15.Otthon történt
Egy kormány nemzeti elhivatottsága közoktatási elképzelésein is lemérhető.
Nem véletlen, hogy miközben a szétzilált, porba sújtott Magyarországon, Trianon után Klebelsberg Kunó minisztersége alatt volt pénz az oktatásfejlesztésre, most, 2005-ben, immár az Unió kötelékében, hatalmas leépítések folynak. Összesen 2318 (!) státus szűnik meg országszerte. A Debreceni Egyetemen 361 státust érint a leépítés. A Pécsi Tudományegyetemen 180 státust törölnek, kétharmadukat az egészségügyi, illetve az orvosi karról. A Miskolci Egyetemen nagyrészt rendes, illetve korkedvezményes nyugdíjazással oldják meg a leépítéseket, de ha a szeptemberi béremelésekhez nem kapnak plusztámogatást, akkor az aktív korú oktatók is sorra kerülnek. Szintén a nyugdíjazásra spekulál a gödöllői Szent István Egyetem, ezenkívül felülvizsgálja a vállalkozói szerződéseket, és ha kell, megszünteti azokat. Most végre-valahára ellenállás is mutatkozik: az ELTE Természettudományi Karának kari tanácsa nyíltan szembehelyezkedett a rektorral. A gazdák végül sikert értek el, vasárnap aláírták a kormánnyal a várva várt megállapodást. „Végre megjött a kormány józan esze, és létrejött a megállapodás a gazdákkal, akik hazatérhetnek, és nem kell jogos jussukra várva az utak mentén fagyoskodniuk. Végre esélyt kaptak a magyar föld művelői, hogy túléljék az uniós csatlakozás első esztendejét. A megállapodás megköttetett, és lám, nem kell adót emelni, nem kell emelni a gyógyszerárakat, sőt még a családi pótlékot sem kell megszüntetni, ahogy azzal Gyurcsány Ferenc riogatta az embereket” – mondta Áder János, a Fidesz frakcióvezetője vasárnapi sajtótájékoztatóján.
A magyar vidékhez kötődő másik jó hír, hogy megindult a falusi emberekkel a konzultáció, a faluparlamenti gyűlések szervezése. A vidéken élők gondjait összefoglaló kérdőívek kiosztása, majd elemzése jelenti az első lépéseket az új szervezet kialakításában. Négy nemzeti konzultációs országjáró busz is segíti e munkát, ezek a járművek a terv szerint a legkisebb falvakba is eljutnak majd. Orbán Viktor kijelentette: a falusi parlament pártoktól független szervezet. „A falusi parlament szervezete mögötti életérzés abból indul ki, hogy a falvaknak nem múltjuk, hanem jövőjük van” – világított rá a politikus. „Mi komolyan vesszük, hogy már az Európai Unióhoz tartozunk, és Európa szerencsésebb részeiben falun élni a kiszámítható munkalehetőséget, minőségi életformát jelent” – mondta. A falusi parlamenttől az remélhető, hogy ez év őszére elkészül egy olyan tanulmánykötet, amely tartalmazza a falun élők elvárásait a jövővel, illetve a mindenkori kormányzattal szemben. Pápaffy Endre *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 16. 22:42 | Sorszám: 315 |
*
http://www.sepsiszentgyorgy.ro/index.php?k=0&ak=1&article_id=12118 Március 15-e Kézdivásárhelyen - „Testvér-e a magyar a magyarral?” A kézdivásárhelyi Gábor Áron téren közel tízezren gyûltek össze, hogy tisztelegjenek nemzeti ünnepünk, március 15-e elõtt. Az ágyúöntõk és szabadságharcosok városában, a hagyományokhoz híven már kora délelõtt megkezdõdtek a koszorúzási ünnepségek. Közületek, civil szervezetek, az iskolák tanulói, és az ünneplõ kézdivásárhelyiek a kegyelet virágait helyezték el Turóczi Mózes sírjánál, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, valamint az elsõ és második világháború áldozatainak emlékmûvénél, a Petõfi-dombormûnél a Petõfi-, Bem-, Kossuth- és Turóczi-szobornál, valamint a Szacsvay-emlékplakettnél. Fél 11-kor vonult be a Gábor Áron térre a 15. székely határõr gyalogezred I. és II. zászlóaljának hagyományõrzõ csapata, õket követte a felsõ-háromszéki települések hagyományos lovas és szekeres felvonulása. A környezõ falvak lakói szekéren, lóháton, székely ruhában, Kossuth-nótákat énekelve érkeztek a céhes városba, volt aki a „Területi autonómiát Székelyföldnek”-feliratú táblával vonult a fõtérre. A Szózat eléneklésével 11 órakor kezdõdött a Gábor Áron-téri ünnepi mûsor, melynek elsõ fél óráját élõben közvetítette a Duna Televízió. Elsõként Kézdivásárhely polgármestere üdvözölte az ünneplõket, a jelenlévõ meghívottakat, vendégeket. Rövid történelmi visszatekintése után Török Sándor feltette a kérdést: „Ma, itt, Háromszék Párizsában, az ágyúöntõ Gábor Áronról elnevezett téren, karnyújtásnyira Turóczi Mózes, Kossuth Lajos és Bem tábornok szobrától, nem messze a lõporgyártó mûhelytõl, a katonaneveldétõl, mondhatjuk-e azt, hogy Háromszék megalkuszik? Van-e jogunk lehajtott fõvel belenyugodni a minket ért sérelmekbe, kézlegyintéssel elintézni a ránk leselkedõ veszélyt? Várhatjuk-e karba tett kézzel a felmentõ sereget, siránkozhatunk-e azon, hogy magunkra vagyunk?” Török Sándor meglátása szerint: „A jövõ, miképpen 1848-ban, most is ifjainkban rejlik, értük és velük kell kardot rántani, s meghalni, ha muszáj.” Hagyományteremtés céljából az idei március 15-i kézdivásárhelyi rendezvény ünnepi szónoka az a diák volt, aki az RMDSZ helyi szervezete által meghirdetett szónoki versenyt megnyerte. Az elismerésben részesült Zsidó Lászlót, a Nagy Mózes Gimnázium végzõs diákját érte az a megtiszteltetés, hogy Kézdivásárhelyen több ezer ember elõtt felolvashatta a forradalom elõtt tisztelgõ szónoklatát. „Testvér-e a magyar a magyarral? Érdemes-e küzdeni?” – ezeket a kérdéseket fogalmazta meg az ünnepi szónok. Megadta a választ is: Igen, érdemes, hozzátette: „Hiszek az Unióban, hiszek Magyarország feltámadásában!” Egy egyszerû embert érintõ bejelentéssel kezdem mondandómat – ezekkel a szavakkal indította ünnepi beszédét Tamás Sándor parlamenti képviselõ, kifejtette: „Néhány órával ezelõtt végérvényesen megmentettük a hírhedt Agache-ügyben elítélt Reiner Antal házát. Emberek ezrei, magyarok és románok Amerikától Zágonig, Budapesttõl Kézdivásárhelyig összeadták pénzüket és kiváltottuk egy falusi ember hajlékát.” Az összefogás szükségességét hangsúlyozva Tamás Sándor beszédében kiemelte: „Összefogunk és lesz kulturális autonómia, át akarjuk szervezni az ország régióit, ehhez is összefogás kell. Azt szeretnénk, hogy ne kelljen mindenért Bukarestben kilincselni, azt szeretnénk, hogy legyen lehetõségünk a megoldásokat idehaza megtalálni.” Végül Tamás Sándor arra kérte a jelenlévõket, õrizzék meg történelmi, kulturális és nemzeti hagyományaikat, hogy részesei legyenek az egységes Európának.  Az országgyûlési képviselõ felszólalása után a román illetve a magyar miniszterelnök március 15-ei üdvözlete hangzott el, majd az áldásra és a himnuszok eléneklésére került sor, végül a jelenlévõk a kegyelet virágait helyezték el a hõs ágyúöntõ szabadságharcos Gábor Áron szobrának talapzatán. Nagy Zsuzsanna
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 16. 22:15 | Sorszám: 314 |
*
forrás: www.sepsiszentgyorgy.ro
[2005. március 16. - szerda]
„A magyar kormánynak le kell mosnia magáról a december 5-i szégyent” (Gyurcsány üdvözletét kifütyölték Sepsiszentgyörgyön)
Sepsiszentgyörgy fõterén közel hétezren vettek részt a március 15-ét köszöntõ ünnepségen, melynek díszvendége volt Jeszenszky Géza történész, politikus, Magyarország egykori külügyminisztere, washingtoni nagykövet. Az ünnepség a belvárosi parkban található 48-as emlékmû megkoszorúzásával kezdõdött, melyet a környezõ települések lovas-szekeres felvonulása követett. Az ünneplõk nemzeti színû lobogókkal, és a Székely Nemzeti Tanács zászlóival érkeztek a megemlékezésre, valamint „Területi autonómiát a Székelyföldnek”-feliratú táblák is láthatóak voltak. Ugyanakkor a Magyar Polgári Szövetség megbízottjai erre az alkalomra nyomtatott 12 pontos röpcéduláit osztogatták a jelenlévõknek. A Mit kíván a székely nép? címû dokumentumon Székelyföld területi autonómiájának igénye fogalmazódott meg. A Szózat eléneklése után a konferanszié Gyurcsány Ferenc Magyarország miniszterelnökének beszédébõl idézett, ekkor többen bekiabáltak és fütyöltek. Calin Popescu Tariceanu román kormányfõ üdvözletét megtapsolták a jelenlévõk. Közösségi részvétel, átláthatóság, felelõsség vár ránk az elkövetkezõkben, mondta üdvözlõ beszédében Albert Álmos polgármester, aki a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Meleg fogadtatásban részesült Jeszenszky Géza, történész, amikor a mikrofon elé lépett. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a december ötödikei csatavesztés után meghívtak engem Sepsiszentgyörgyre – ezzel a mondattal indította felszólalását a politikus. Magyarországi magyar polgárként, történészként számomra különösen fontos egy erdélyi megemlékezés, ezek a március 15-ék világszerte megünneplõdnek, de ilyen szép ünnepségek meggyõzõdésem, hogy sehol nincsenek, mint itt Erdélyben, ezen belül Háromszéken, mondta Jeszenszky Géza, aki több Kovászna megyei megemlékezésen részt vett. A politikus külön köszöntötte az idõsebb generációt, akik a kommunista diktatúrát megszenvedték, illetve az erdélyi fiatalokat is üdvözölte. Kinek a nevében mondhatom ezt az üdvözletet, családom, barátaim nevében? – tette fel a kérdést az ünnepi szónok, majd hozzátette, „merem állítani, hogy nem csak azoknak a nevében, akik igennel szavaztak december 5-én, hanem azok nevében is, akik nem mentek vagy nem mertek szavazni”. A magyar politikus úgy fogalmazott, „a nem-szavazókról el lehet mondani, amit Krisztus Urunk mondott, hogy nem tudták mit cselekszenek”. Nem tudták mit cselekszenek, mert félrevezetni hagyták magukat egy gyalázatos, hazug propaganda áldozatai voltak – jelentette ki Jeszenszky Géza, aki reményét fejezte ki, hogy ezek a magyarok is egyszer fel fognak ébredni, és a magyar politikus megfogalmazása szerint, az erdélyi magyarok fogják a most nemmel szavazókat felébreszteni. Jeszenszky kifejtette, a magyar kormánynak le kell mosnia magáról azt a szégyent, ami december 5-én történt, ellenkezõ esetben menniük kell a most kormányzóknak. A magyar történész úgy gondolja, a magyarországi illetve az erdélyi politikusoknak együtt kell dolgozniuk azért, hogy az erdélyi magyarság ne kelljen elhagyja szülõföldjét. Ehhez itt kell eldönteni és nem Bukarestben vagy Brüsszelben, hogy mi kell, mi szükséges: területi autonómia, Európai Régió vagy Székelyföldi Fejlesztési Régió – jelentette ki Jeszenszky Géza. A magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult a sepsiszentgyörgyi március 15-ét köszöntõ központi megemlékezés, mely után a veszprémi Mendelssohn Kamaraegyüttes ünnepi hangversenyére került sor a színház nagytermében. Nagy Zsuzsanna Gyurcsány-reklám a Sepsiszentgyörgy Fórumon:  *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 16. 21:25 | Sorszám: 313 |
*
El a kezekkel és sípokkal az ájtatos manótól!
Már most már elég, ami elég, le kell végre leplezni a kulákok fején fennforgó vajat, mert a szélsõjobboldali reakció a klerikális reakcióval szövetkezve a mi halódó baloldali élcsapatunk nyálcsorgató hatalomsóvár elõretolt bástyáival vívott heroikus küzdelmünkben a népi demokratikus szabadság köztársasága nevét osztályharcba áztatjuk...
...máris napi 10 milliárdba van a rendõrség, a határõrség, a pénzügyõrség, a készenléti rendőrség, a vagyonügynökség, plusz áfa,
nem lesz nyugdíj, nem lesz minimálbér, mert ha egyszer azt mondom, hogy öszöd nem öszöd nem kapsz mást az azt jelenti, hogy Apró fa lesz hasogatva a hátatokon, édeseim, hát kushadjatok végre, félemüljetek meg, szálljatok inatokba, szépen megkérünk titeket, mert most már tényleg el lehet húzni a vérbe, én európai vagyok, a jázminleheletû Havas is megmondta, a büdös szájúak ne énekeljék a himnuszt, ne lengessék a magyar zászlót Magyarországon, megmondom én is bátran, lendületesen, igazságosan, minden sötétben bujkáló fogja be száját, meg vagyok értve nyelvtársak, kérdezem én, meg vagyok értve, tárjuk fel a múltat, zárjuk le a múltat, töröljük el a múltat, ez nem kérdés, vagy kérdés ez elvtársak?, apróantinál minden irat megvan, úgy hogy meg lesz itt kavarva minden, ne féljetek, ne éljetek, ne éljetek vissza, csak elõre, csináljunk inkább egy szerethetõ Magyarországot, csináljunk úgy, mintha nem lennénk becsinálva, csináljunk ki mindenkit és mindent, a Szegváritól majd bocsánatot kérünk, csináljunk becsinált levest a fehérterrort akarókból, velünk a huszonhárommillió román, velünk a Schönthal meg a Szulák, és ha velünk vagyunk mi is, akkor ki lehet ellenünk, ugye, hogy ugye, ezért legyen végre vége a közbeszédet eluraló gügyögõ politikai kommunikációnak, mondjuk meg egyenesen azt is, hogy nem, nem, soha, ti határon túliak míg rajtam múlik, ti soha nem lesztek magyarok, mert ez egy nehéz kérdés nekem, aki máris 15 millió agyarnak születtem, mert lehet hogy Mária levette kezét az öregecskedõ feleségekrõl, de a szaúdi terroristáknak nem kegyelmezünk mégsem, mert ha nem tudtátok, most megtanulhatjátok, hogy nálunk nagy és stabil a jólét, meg vagyok értve, nem röhögünk, heherészünk, vihorászunk, és fõleg nem hemzsegünk, kunczorászunk, nem hajolunk össze, súgunk-búgunk, tisztelünk engem, meg vagyok értve?, büdös parasztok, melyik út vezet itt Budára, fogtok ti még fészket rakni, jobban éltek, ha azt mondom nektek, mert nem a zsemle kicsi, a pofátok nagy, hallottátok már ezt az összefüggést, pedig lehet tisztességesen is boldogulni, mi az hogy, nagyon is, én csak tudom, aki legyõztem a rákot, a mákot, a pártot, én, aki bátran megtaláltam az elveszett kislányt, én, aki most is bátran szembenézek a leoperált szemölcsöm helyével, hidd el Klára, ez történelmi beszéd lesz, csak hozzunk végre felélõs döntést, különben jaj lesz a nyugdíjasoknak, eleszik elõlünk a kenyeret, jaj, most szoborjatok meg gyerekek, olyan nagyszerû vagyok, mit nekem a Batíz meg a Boglár, de ti meg sem érdemeltek engemet, sirályok, herczigek, grófok, naplopók és burzsoák, padlógáz, gyerekek, padlógáz, öntsd a tõkét, ne siránkozz, te vagy az, Piroska, mondd csak, te miért vagy oly Apró, és miért nem kérded tõlem, hogy hol vettem ezt a nagy mellényt és lendületet? *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 16. 13:25 | Sorszám: 311 |
*
Tőkés: mélyponton a határon túli magyarokkal való kapcsolat
A decemberi népszavazás március 15-ét, az Erdéllyel uniót követelő tizenkettedik pontot tagadta – jelentette ki Tőkés László Hódmezővásárhelyen.
– A megcsonkított Magyarország mondta ki rólunk a szentenciát, lemondtak rólunk – idézte Koós Károly 1921-ben kelt szavait ünnepi beszédében a Királyhágó-melléki református püspök, aki szerint Magyarország meghasonult önmagával, kormányával, a lakosság nagy része meghasonult határon túli testvéreivel. A püspök emlékeztetett rá, az elmúlt 15 évben az idei esztendő az első, amikor a határon túl nem koszorúznak a kormányoldal képviselői. – Mélypontra szállt a határon túli magyarokkal való anyaországi kapcsolat – mondta. Az ünnepi megemlékezést követően megrendezett díszközgyűlésen 32 határon túli magyar, köztük Tőkés László püspök és fia, vehették át a Hódmezővásárhely Tiszteletbeli Polgára címet, amelynek létrehozásáról február elején döntött a város közgyűlése. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 15. 04:36 | Sorszám: 310 |
*
 Közlemény Közleményünk első sorában hadd illesse köszönet és elismerés az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesületének tagjait bátor, önbecsülésre és nemzeti elkötelezettségre valló cselekedetükért. Eörsi Mátyás előadásának megakadályozása Kolozsvár szimbolikus, - mondhatni: szakrális – színhelyein, egyenesen erkölcsi imperatívusz volt az SZDSZ és Eörsi Mátyás másfél évtizedes nemzetellenes tevékenysége után. Ne feledjük, az SZDSZ szorgalmazta a legkövetkezetesebben a magyar érdekek feladásával járó magyar - román alapszerződés megkötését, a náci ihletettségű Benes-dekrétumok ügyében a nyíltan magyargyűlölő szlovák diplomácia oldalára állt, parlamenti pártként egyedül szavazott a magyar nemzet egységét jogi síkon megjelenítő státustörvény ellen, majd pozsonyi és bukaresti politikusokkal vállvetve próbálta megakadályozni a törvény életbe léptetését. Eörsi Mátyás mindezen túl több ízben is állást foglalt a két legfontosabb nemzetpolitikai célkitűzés, az autonómia valamint a kettős állampolgárság ellen. Az SZDSZ és Eörsi Mátyás olyan politikai vonalvezetést jelenítenek meg, melynek képviselőivel közös értékbázis hiányában éppen úgy nincs mit tárgyalni, mint ahogy a Nagyrománia Párt reprezentánsait sem léptethetjük elő tárgyalópartnerré. Az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete közösségünk lelkiismeretét jelenítette meg, midőn egy íratlan etikai parancsnak engedelmeskedve állta el a Bocskai István szülőházába vezető utat. Szó sincs arról, hogy fellépésük „Magyarországról importált” lenne. Ez egyébként is fogalmi képtelenség: Magyarország és az elszakított nemzetrészek egyetlen történelmi-kulturális szerves egységet jelenítenek meg a Kárpát medencében, éppen az Eörsi Mátyás által tagadott egységes magyar nemzet eszméjének jegyében. Aláírások: Ágoston István, Marosvásárhely Ambrus A. Árpád, Gyergyócsomafalva Ambrus Mihály, Nagyszentmiklós Andrássy Árpád, Marosludas András Imre, Kolozsvár Antal Emőke, ápolónő, Csíkszereda Árus Zsolt, vállalkozó, Gyergyószentmiklós Balaskó Balázs gépészmérnök Bálint Zoltán, vállalkozó, Arad Bálint Csaba, keramikus, Csíkszereda - Budapest Balogh Szabolcs, Torockó Bancsi Edit Anna, tanár , Gyergyószentmiklós Barabás István, Nagyvárad Baracsi Levente, lelkipásztor, Arad Baróti Emőke, tisztviselő, Csikszereda Bencze Tibor, vállalkozó, Csíkszereda Bereczki András ref. lelkipásztor Benedek Barna, mérnök, Málnásfürdő Biró Edith, Székelyudvarhely Blaskó Sándor jogtanácsos Bodor János, újságíró, Kovászna Bokor Béla, Torja Borbély Imre, politikai elemző, Temesvár Borbély Réka, fogorvos, Arad Borbély Viktória, vegyészmérnök, Temesvár Borbély Zsolt Attila, politológus, Arad Borsos Géza József, ny. tanár, Gyergyócsomafalva Bú József, Szatmárnémeti Bujdosó A. Zsolt, Temesvár Burján Sándor, orvos, Kőröskisjenő Butyurka Péter, Nyárádszereda Cziple Aurél János, tanár Nagybánya Cziple Katalin, vegyészmérnök, Nagybánya Csíki Sándor, tanár, Nyárádszereda Dávid Zsuzsa, lelkipásztor, Arad Dáry Ferenc agrármérnök Deáky András, tanár, Gyimesbükk Dr. Deáky Mária Lujza, orvos, Gyimesbükk Deáky Réka Iringó, tanár, Gyimesbükk Dénes András, menedzser, Szatmárnémeti Fazakas Tibor, Sepsiszentgyörgy Fekete A. Oszkár, egyetemi hallgató, Csíkszereda - Budapest Ferencz Csaba, újságíró, Sepsiszentgyörgy Ferencz Gábor, Torockó Ferencz József, Marosvásárhely Ferencz Kornélia, könyvkereskedő, Csíkszereda Forró Enikő, Nagyvárad Fülöp Ferenc, Ditró Fülöp Róbert, mérnök, Kézdivásárhely Gáll Ferenc, Szováta Gaal Miklós, Marosvásárhely Gábor Ferenc, Pro Tharkan Egyesület, Köröstárkány Gazda Zoltán, színész, Sepsiszentgyörgy Gergely Balázs régész György Attila, író, Csíkszereda György Hajnalka, ügyvezető, Csíkszereda György-Mózes Árpád, tanár, Gyergyószentmiklós Hantz Péter, informatikus, Kolozsvár Hegedűs Attila, Érmihályfalva Hegedüs Pál, mérnök, Szatmárnémeti Horváth Alpár, főszerkesztő, Sepsiszentgyörgy Izsák Balázs, mérnök, Marosvásárhely Izsák Mária, Marosvásárhely Janó Hajnalka, Nagyvárad Kádár Ferenc pszichopedagógus Király Ernő, Szatmárnémeti Kislaki Szándor, Nyárádszereda Kiss B. László, Erdőszentgyörgy Kiss István, mérnök, Marosvásárhely Kelemen Szabolcs, Szentegyháza Kocsis Károly, újságíró, Kézdivásárhely Kovács Csaba, informatikus, Csíkszereda Kovács Erika, könyvelő, Gyergyóújfalu Kovács László, könyvelő Köllő Gábor, plébános, Szászfenes Kulcsár Magda, Marosvásárhely Kulcsár-Terza József jogász Lakatos Artur, történész, Kolozsvár László Botond, közgazdász, csíkszereda László János, Remete Lázár László, mérnök, Lővéte Lemák Mihály Rudolf, Hosszúmező, vállalkozó Lengyel György, Nagyvárad Makfalvi Zoltan, geológus, Csíkszereda Makfalvi Zoltan Ferenc, informatikus, Csíkszereda Makkay József, újságíró, Kolozsvár Márk Béla, Gyergyószárhegy Márton Lajos, Marosvásárhely Mátyás Attila, lelkipásztor. Nagyvárad Mihalik Ingeborg, Máramarossziget, könyvelő Mihály József, Erdőcsinád Nyulas Ferenc, irodalmi titkár, Csíkszereda Orendi Annamária, ügyvezeto, Csíkszereda Ölvedi Zsolt, gyógyszerész, Marosvásárhely Pádás Lajos, Marosvásárhely Papp Lajos, Zilah Péter Zoltán, mérnök, Csíkszereda Policsek Róbert, mérnök, Kolozsvár Policsek Küne, tanár, Kolozsvár Policsek Károly, nyugdíjas, Kolozsvár Rokaly József, tanár, Gyergyószentmiklós Sallai János, Szék Sándor József, orvos, Zilah Sánta Imre, lelkipásztor, Ikafalva Sárközi Zoltán, vállalkozó, Nagyvárad Seprődi József, Dicső Sikó Gyula Levente, vegyészmérnök, Gyergyószentmiklós Simon Sándor, Ditró Siska Szabó Zoltán, fotós, Arad Siska Szabó Hajnal, pedagógus, Arad Solymossi Emma tanár Székelykeresztúr Somló Imre, gépészmérnök, Arad Somló Mária, nyugdíjas, Arad Somogyi Tamás gépészmérnök Soós Gabriella, Marosvásárhely Sylvester Lajos, újságíró, Sepsiszentgyörgy Szabó Adrian, szakszervezeti vezető, Csíkszereda Szabó József, gyógyszerész, Nagyzerind Szabó Mihály; lelkipásztor, rendszergazda, Kolozsvár Szabó Soós Klára, orvos, Csíkszereda Szász Ágnes, nyugdíjas, Kolozsvár Szász Detre cégvezető, Kolozsvár Szász Enikő, nyugdíjas, Kolozsvár Szász Gábor, nyugdíjas, Kolozsvár Szász Szabolcs, cégtulajdonos, Kolozsvár Szondy Zoltán, újságíró, Csíkszereda Szövérdfi Szép Zoltán, Temesvár Szumrák János, nyugdíjas vegyész, Temesvár Thamó Csaba, tanár, Székelyudvarhely Tóthpál Tamás, túravezető, Kolozsvár, Török Éva, tanár, Gyergyóalfalu Török Sándor, Nagyvárad Tüzes Bálint, tanár Tudoran Constantin, vállalkozó, Csíkszereda Tulit Attila, vállalkozó, Sepsiszentgyörgy Vadász Szatmári István, tanár, Gyergyószentmiklós Váradi József, Nagyvárad Várkola Tibor, Hosszúmező, gazda Varró István, programozó, Marosvásárhely Vincze László bábszínész, Kolozsvár Zolcsák Sándor, Marosvásárhely Zsidó Ferenc, író-újságíró, Székelyudvarhely Továbbá: Annár Zsolt, rendszergazda, Budapest
Abkarovits Endre, főiskolai docens, Eger Antal Ágnes, Bécs Balogh Gábor, egyetemi hallgató, Budapest Bankó Ágnes, gépírónő, Budapest Bódis Katalin, távközlési szakember, Budapest Boros Béla István, tudományos tanácsadó, Budapest Bődey Sándor, mérnök, Budapest Dömötör Sándor, villamosmérnök-közgazdász, Budapest Felföldi Zoltán, közgazdász, Nyárlőrinc Hegedus Dóra, közgazdász, fotográfus, Budapest Horváth Károlyné, nyugdíjas, Budapest Jablonkay Gábor, mérnök, Budapest 1 Jordáky Béla, közgazdász, Göteborg Karasszon Attila, rendszergazda, Sydney Karvázy Balázs, tanár, Budapest Karvázy Balázsné, tanár, Budapest Kiss Zoltán, informatikus, Kiskunhalas Kovásznay Ádám, mérnök, Göteborg Kovásznay Enikő, tanár, Göteborg Magdi Murawski Magdolna tanár, író Eger Moldován Nándor, programozó, Budapest Nagy Baka György, fordító, Budapest Paulusz József, tanár, Dömös Pénzes Tiborc Szabolcs, történész, Kisvárda Pénzesné Győr Enikő, nyelvtanár, Kisvárda Sárközy Csaba, tanár, Szombathely Szabó Mihály, közgazdász, Budapest Szakács Gábor, újságíró, rovásíró, zenész, Budapest Száva Tibor, Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesülete, Bécs, Tamás György, Stockholm Zsömböly Antal, Budapest Valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács küldöttei közül: Keresztes Ferenc Mike Zoltán Gellért Ágnes Molnár Gyula Jánosi Anna Pethõ István Kali István Kutasi Mihály Bodola János Gertmayer József Takács Zsolt Okos Márton Vekov Károly Nagy Ákos Szabó Zoltán Ferenc Lenti Márta Lõrincz Matild Tõkés Katalin Szász Dénes Sorbán Beáta Bódis Judit Kriszti Tamás Rencsik Ferenc Varga Vilmos Bordás Attila Dr. Fekete Tünde Medve A. Sándor Szegedy Mária Engi Albert Ágoston Klára Dézsy Gábor Czimbalmos Tivadar Kõvári Tibor Hegedüs Pál Bara Csaba Nagy István Gaál Márton Simma Deme Nagy András Baricz Gergely Varga Vilma Pataki István Fülöp Sándor Beder Jenõ
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 14. 11:13 | Sorszám: 309 |
*
A POLGÁRI KÖRÖK ÜNNEPSÉGE A BUDAI VÁRBAN
2005. MÁRCIUS 15. (KEDD) 12:00-17:00 ÓRA A Várban három helyszínen, a Dísz téren, a Hadik András-szobornál és a Szent István-szobornál kínálnak változatos kulturális programokat. I. A DÍSZ TÉRI színpadon SCHMITT PÁL ünnepi beszéde hangzik el; a színpad programja a magyar népzene, a Kárpát-medence népművészete és a hagyományőrző csoportok, egyesületek műsorainak változatos elemeit vonultatja fel, többek között folk-rockot, jazz-folkot, valamint színpadi tánc-showt láthatnak az érdeklődők. II. A HADIK ANDRÁS-SZOBORNÁL elhelyezett színpad az autentikus népzene és táncház helyszíne. III. A SZENT ISTVÁN-SZOBORNÁL főként a családosoknak és a gyermekeknek nyújtanak látványosságokat, vásári produkciókat; ezen a helyszínen kerül sor KERÉNYI IMRE immár hagyományosnak mondható politikai performance-ére is. A Vár területén a nap folyamán több mint 75 könyvárus és iparművész kínálja portékáit, az ünnepi hangulatról lacikonyhák és kitűnő borászok gondoskodnak. RÉSZLETES PROGRAM HADIK ANDRÁS-SZÍNPAD Táncház, tánctanítás
Műsorvezető: Nagy Ildikó
Tánctanítás: Bartók Táncegyüttes 12.00–13.00 Csík Zenekar
13.00-14.00 Orasje Együttes
14.00-14.30 Ünnepi beszéd a Dísz térről hangban
14.45-16.00 Galga Zenekar
16.00-17.00 Tatros Együttes SZENT ISTVÁN-SZÍNPAD 12.00-14.00 Gyermekprogramok (vásári mutatványosok, bábtársulat, Fábián Éva gyermekműsora, Barta Tóni társulata)
14.00-14.30 Ünnepi beszéd a Dísz térről hangban
15.00-17.00 Kerényi Imre sokszereplős politikai performance-e DÍSZ TÉRI SZÍNPAD Műsorvezető: Esztergályos Cecília 12.00-12.35 Galga Dudások
12.40-13.10 Kecskés Együttes
13.15-13.55 ’48-as életképek és táncjelenetek
14.00-14.30 Schmitt Pál ünnepi beszéde
14.30-15.00 Folklór Együttes
15.25–16.00 Igriczek: ’48-as énekmondák
16.05-17.00 Balkán Fanatics *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 14. 00:21 | Sorszám: 308 |
*
KRÓNIKA 
Külön ünnepel Nagyváradon az RMDSZ, az MPSZ és a püspökség
A jelek szerint a tavalyihoz hasonlóan idén is külön ünnepli március 15-ét az RMDSZ és a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ), illetve a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) Nagyváradon. Ezt Tőkés László királyhágómelléki református püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke jelentette be csütörtökön a Körös-parti városban. „Jómagam mindig arra törekedtem, hogy a NEMZETI EGYETÉRTÉST propagáljam, a kettős állampolgárság és az autonómia ügyében is. Az EMNT és egyházunk mindent megtesz a megegyezés érdekében. A nemzeti ünnep a jelképiség szintjén szól ugyanarról, amiről a kettős állampolgárság és az önrendelkezés. Mi úgy gondoltuk, hogy meg kell teremteni a közös ünneplés kereteit, de úgy tűnik, hogy idén sem tudunk együtt ünnepelni március 15-én” – jelentette ki a püspök. Tőkés László szerint az egyházkerület és az MPSZ már jó ideje elkezdte a közös ünnepség szervezését azzal a szándékkal, hogy mindegyik fél részt vehessen rajta, ám az RMDSZ egyoldalúan meghirdette a maga ünnepi programját. „Kiábrándultan vettük ezt tudomásul, ám még mindig reménykedünk, hogy nincs késő, és meg tudunk egyezni a közös ünneplés feltételeiről” – fejtette ki. Sárközi Zoltán, az MPSZ nagyváradi szervezetének vezetője szintén úgy vélekedett, hogy az RMDSZ belterjes ünnepséget akar szervezni. Elmondta, az egyházkerület és a szövetség programja továbbra is nyitott. Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke ugyanakkor cáfolta, hogy szándékosan szervezték volna rá programjaikat az MPSZ és a reformátusok rendezvényeire. „Nem szeretnénk belemenni egy nemtelen nyilatkozatháborúba a nemzeti ünnep kapcsán. Az RMDSZ ünnepi rendezvényén szinte percre pontosan ugyanazokat a programokat tartjuk meg, mint 2004-ben, tehát nem lehet azt mondani, hogy rászerveztük őket az MPSZ rendezvényeire” – fejtette ki a politikus. „Mi továbbra is szívesen látunk mindenkit a március 15-i rendezvényeken, és szeretnénk, ha Nagyvárad magyarsága együtt, méltóságteljesen ünnepelne” – mondta Szabó. Amennyiben mégsem sikerül közös nevezőre jutniuk a feleknek, a keddi ünnepségeken az RMDSZ, illetve a református egyházzal közösen ünneplő MPSZ mintegy háromnegyed-egyórás különbséggel koszorúzza meg ugyanazon szobrokat a városban. Miközben az RMDSZ fáklyás-zászlós felvonulást szervez Szacsvay Imre szobrától a Petőfi-szoborig, az MPSZ és a KREK ünnepi istentiszteletet tart az Olaszi református templomban, -este pedig választaniuk kell a nagyváradiaknak, hogy az RMDSZ által szervezett Varnus Xavér-orgonakoncertet, vagy az MPSZ által meghívott Kormorán együttes előadását szeretnék meghallgatni. Balogh Levente, Krónika *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 13. 23:28 | Sorszám: 307 |
|
Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács: Tőkés László a régi-új elnök
A romániai kormányváltás első hónapjai nem igazolták azokat a reményeket, amelyeket az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) fűzött a fordulathoz - fejtette ki szombaton Marosvásárhelyen Tőkés László királyhágómelléki református püspök, az EMNT elnöke. Tőkés László egyaránt bírálta a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget és a magyar kormányt, határozottan ellenezve ugyanakkor az autonómia híveinek utóbbi időben tapasztalható széthúzását is. Az EMNT szombati marosvásárhelyi ülésén Tőkés emlékeztetett arra, hogy Traian Basescu államelnökké válása, illetve a liberális-demokrata kormány megalakulása után még azt remélte: az új helyzet új kezdetet is jelent majd a romániai magyarság autonómia-törekvései számára. Igaz ugyan, hogy most kedvező az európai konstelláció, az RMDSZ valóban beépítette programjába az autonómia megvalósítását, Románia pedig bizonyítási kényszer alatt áll Európa előtt a kisebbségpolitika terén, a kezdeti remények mégis szertefoszlottak - állapította meg a püspök. Felpanaszolta például, hogy Basescu nem is válaszolt az EMNT megkeresésére, autonómiaellenes kijelentéseket tett. Kormányszinten szóba sem került az autonómiáról szóló vita lefolytatása, az RMDSZ megelégedett a kormánypozíciókért folytatott küzdelmével. Tőkés azt is az RMDSZ szemére vetette, hogy az autonómia helyett most már csak decentralizációról, közigazgatási reformról beszél, kisebbségi törvény megalkotásával próbálja kiváltani az autonómiát. A szónok a magyar kormányt is bírálta, amiért az a „státustörvényt" „kedvezménytörvénnyé" változtatta, a kettős állampolgárság helyett Szülőföld alapot ajánlott. Tőkés szerint a magyar kormány pénzügyi támogatási rendszere csupán az RMDSZ számára biztosít monopóliumot a romániai magyarság képviselete terén. Felhívta a figyelmet arra is, hogy folytatódik az ortodox egyház előretörése, a román kisebbségpolitika továbbra sem az önálló magyar oktatás irányában halad, az egyházi javak ügye sem rendeződött. Tőkés ennél is szigorúbban emelte fel szavát az „autonómia-mozgalmon" belül tapasztalható széthúzás ellen. Arra utalt, hogy az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) között kiéleződtek az ellentétek. "Még csak az hiányzik, hogy e mozgalom ’székely’ vagy ’magyar’ alapon váljék megosztottá" - mondta a püspök. Ha ezek az erők nem tudnak összefogni - tette hozzá -, öngyilkosságot követnek el, s akkor ne Brüsszelt, az RMDSZ-t vagy a román nacionalizmust hibáztassák. „Nemzeti konszenzusra van szükség" - szögezte le Tőkés. Szilágyi Zsolt, az EMNT egyik alelnöke beszédében kifejtette véleményét, miszerint az autonómia megvalósításának most több esélye van, mint két évvel ezelőtt. Három tényező együttállását nevezte meg e cél elérének feltételéül: a magyar nemzeti közösség akaratának kinyilvánítását, a román többséggel és hatalommal való párbeszédet és megegyezést, valamint a kedvező, elfogadó nemzetközi környezetet. A felszólaló szerint azonban hátráltatja az ügyet az erdélyi magyar politikai elit megosztottsága ebben a kérdésben. Az EMNT szerepe ebben a helyzetben felértékelődik - vélte Szilágyi -, hiszen felülemelkedhet az RMDSZ és a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) politikai versenyén, keretet biztosíthat az autonómia-harcnak. „A magyarok politikai nézetkülönbségek alapján politikai ellenfelek lehetnek, de ellenségek nem" - hangsúlyozta Szilágyi. Az EMNT ülésén a felszólalók egy része élesen elítélte Eörsi Mátyás szabaddemokrata politikus kolozsvári látogatását. Volt, aki úgy fogalmazott: a képviselő mintegy tesztelni akarta a romániai magyarság „provokálhatósági szintjét". A küldöttek által elfogadott határozati javaslatok egyikében az EMNT és az SZNT szükségesnek nevezi, hogy meghívást kapjon a MÁÉRT-ra. Javasolta a kettős állampolgárság határon túli kiterjesztéséről szóló kérdés magyarország parlamenti megvitatását is. Az ülésen kézfelemeléssel, egyhangúan újjáválasztották az EMNT elnökévé Tőkés Lászlót. MTI
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 12. 05:32 | Sorszám: 305 |
*
HÉT NAP Vezércikke
Március tizenötödike
 Ez az idei március tizenötödike valahogy egészen más, mint a korábbi március tizenötödikék voltak. A meteorológusok dermesztő hideget jósolnak az ünnep napjára, s azt állítják, hogy ez a mostani hó is megmarad. Fehér március tizenötödike? No hát ilyenben sem volt részünk mostanában, pedig mi aztán igazán sok mindent megértünk. Magától Petőfi Sándortól tudjuk, hogy 1848. március tizenötödikén is barátságtalan idő volt, havas eső csapkodott, csikorgó hidegről azonban nem számol be a költő, s hó sem lepte a múzeum környékét. ,,Behavazott bennünket az idő'', jut eszembe valahonnan. S azonnal kapcsolódik hozzá egy másik nagy költőnknek, a szabadkai Kosztolányi Dezsőnek három belénk vésődött gyönyörű-keserű sora, amelyeket inkább karácsony tájékán szoktunk idézni: ,,A mi kedélyünk rég kihamvadt,/ fagyos, hideg az ünnepünk,/ lelkünkre hull a téli harmat.'' Igen: fagyos, hideg az ünnepünk. Lám, már a legszebb is, a leginkább szívet melengetőbb is: március tizenötödike. Nem mi akartuk így - így hozta az idő. Az, amely oly rútul behavazott bennünket. Még 1920. június 4-én, aztán 1944 véres őszén, s most legutóbb 2004. december 5-én. 2004. december 5-e után egy jó ideig mások lesznek az ünnepeink, mint annakelőtte voltak. Fagyosabbak, hidegebbek. Még tán első királyunk ünnepe is ott a forró nyárban. Augusztus 20-án megkérdezzük majd Szent Istvántól: ,,Hogyan engedhetted?!'' S szemrehányást teszünk neki: ,,Látod, milyen balsorsra jutott maradékod?!'' Más lesz az idei március tizenötödike, mások lesznek a soron következők is. Fagyosabb lesz a légkör a magyarittabéi és a bácskossuthfalvi Kossuth-szobor körül, még ha nem borul is már hótakaró a tájra. Nem mi akartuk így - így hozta az idő. Több évnek kell eltelnie ahhoz, hogy megkezdődjön az olvadás. Az olvadás gondolata visszakalauzol megint a forráshoz: 1848 kora tavaszához, Petőfi Sándornak A tél halála című szép verséhez. Hasonló hangulatban lehetett a költő, mint amilyenben mi délvidéki magyarok vagyunk most 2005 kora tavaszán, március idusának közelében. Ám ő egykettőre lerázta magáról az idő és a történelem által rázúdított rosszkedvet - akár valami rabláncot -, s máris reménykedi, buzdítani kezdett. Tőle kell, a márciusi ifjaktól kell nekünk is példát merítenünk! ,,Durva zsarnok, jégszívű tél,/ Készülj... készülj a halálra!'', üzeni lánglelkű költőnk a télnek, s tudjuk jól, akkor már nemcsak a télnek. A vers klasszikus allegória: folyamatos metafora; a zsarnok téllel birkózó, tavaszt váró föld küzdelme egyértelműen közvetíti a tél halálánál általánosabb jelentést. Petőfi nem volt naiv forradalmár, tartják felőle legjobb értői. Nem csodát remél: harcra készülődik. A készülődés a lehetőségek számbavételét jelenti, felmérését feladatoknak, céloknak, szövetségeseknek - a járható utaknak. Ezeket a járható utakat kell nekünk is minden erőnkkel keresnünk, még ha azok most hó alatt vannak is. Ám mi tudjuk: hamarosan itt az igazi tavasz, leolvad róluk a hó, a jég. Van még egy gondolat Petőfi versében, amely 157 esztendő múltán sem veszített semmit érvényességéből. Idejegyezzük a magunk, mindannyiunk okulására:
Addig él csak minden zsarnok,
Míg magok alattvalói
Szabadságot nem akarnak.
Várjuk hát reménykedve az igazi tavaszt, a tél halálát, az olvadást. S ha jól figyelünk, a hó alól, a jég alól egyszer csak előtűnnek a járható utak. DUDÁS Károly
http://www.hetnap.co.yu/uj/index.php
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 11. 19:48 | Sorszám: 304 |
*
HARGITA NÉPE
2005. március 11. 
Turulmadár kerül Tusnádfürdőn az emlékműre
Tusnádfürdőn a városközpontban levő hősök emlékművének tetejére az 1848–49-es szabadságharc évfordulós ünnepségének tiszteletére bronzból készült turulmadarat helyeznek el – tájékoztatott Zólya Zoltán polgármester. A turulmadarat Csepelen készítették, magyarországi támogatók adományainak köszönhetően. A március 15-i tusnádfürdői ünnepségre a Hargita megyei önkormányzat vezetőit, parlamenti képviselőket, szenátorokat, államtitkárokat és magyarországi támogatókat hívtak meg. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 11. 04:44 | Sorszám: 303 |
|
Világnézeti pluralizmus Magyarországon a rendszerváltás után A fogalmakat kell először is tisztáznunk az előadás címében. Mit jelent a világnézeti pluralizmus a posztkommunista Magyarországon? Posztkommunista alatt kell érteni azt, hogy egy kommunistának tételezett, de a kommunizmust csak aszimptotikusan megközelítő, de azt soha el nem érő rendszerben éltünk negyven éven keresztül. Ami utána következett, azt rendszerváltásnak szokták nevezni, de ez egy nagyon vitatható politikai kérdés. Az tény, hogy a vasfüggöny lehullott, és gazdaságilag egy szabad piaccá vált Magyarország is. Nem csak gazdasági, anyagi értelemben, hanem természetesen szellemi értelemben is. S ez az a pont, ahol el kell jutnunk oda, mi az a világnézet? A világnézet nyilván a világról kialakított képünknek egyfajta szemlélete; és ebben benne van egy szubjektív mozzanat, ami az értékelést illeti, hogy én kiértékelem, hogy a világról kialakított képem - a világról akár kozmoszt értek, akár történelmet értek - (tehát akár térben, akár időben értelmezem ezt a totalitást, nagyságot), a lényeg az, hogy egy értékítéletem van. Mivel az emberi gondolkodásnak olyan a természete - már a fogalomalkotásnál látjuk ezt -, hogy mindig az egyetemességbe próbálja a maga partikularitását elhelyezni. Nyilvánvaló ez nem pusztán egy individuális értékítélet, ami az én saját életértelmezésemre vonatkozik, hanem ezt próbálom közölni másokkal, próbálok ehhez szerezni egyfajta közönséget, amiben lelepleződik az, hogy én ezt valamiképpen objektív értéknek, objektív igazságnak tartom. Erről meg vagyok győződve, ezért szeretném a többieket is meggyőzni arról, hogy elfogadják objektívnak azt, ami az én szubjektív igazságom. Persze ez az igazság lehet természetesen egy teoretikus igazság, vagy egy praktikus gyakorlati, erkölcsi vonatkozású igazság. A lényeg az, hogy a világnézet azért fontos, mert az életünknek az értelméről van itt szó, mind egyénileg, mind közösségileg, és az élet-értelemnek a kérdése nagyon fontos, mert ez adja meg a reményt, hogy legyen egy hosszú távú célja az életünknek, tehát ne csak a pillanatnak éljünk. Mert ha az embernek nincsen reménye, akkor nincs is értelme annak, hogy éljen. A pluralizmus fogalma megint tisztázandó itt, mert meg kell különböztetnünk a multiplicitas-t a kvantitatív sokaságot a pluralitas-tól, ami nézetem szerint egy minőségi értelemben vett sokaságot jelent, s itt az utóbbiról van szó. Politikai értelemben a pluralizmus nyilván többpártrendszert jelent. Világnézeti értelemben a különfajta világnézetek együttélését jelenti. Hazánkban az egyház jelenleg egy pluralista világban él, mind politikai, mind világnézeti értelemben. Kérdés vajon az egyház miképp töltheti be krisztusi küldetését egy ilyen világban? A probléma pedig így hangzik: vajon az egyház nem veszíti-e el önazonosságát egy pluralista társadalomban? Először nyilván a jelenséget kell leírnunk, sine ira et studio. A világon jelenleg, elsősorban a mi életterünket, Magyarországot értem. Hazánk államformája köztársaság, politikai rendszere parlamenti demokrácia. Itt tudnunk kell, hogy a demokrácia népuralmat jelent. Platon és Arisztotelesz filozófiája nyomán mondhatjuk ma is érvényes, hogy háromféle államforma lehetséges: a monarchia, egy ember uralma;
az arisztokrácia, a csoport uralom; és
a demokrácia a népuralom. Az ezekkel való visszaélés:
a tyrannia, a zsarnokság;
az oligarchia, a kevesek uralma;
és a demagógia, a népuralom helyett az üres szólamok uralma, ami anarchiához is vezethet. Az anarchia pedig előbb-utóbb diktatúrát von maga után. Hazánkban tehát több párt működik, de gyakorlatilag két párt - és hangsúlyozom csak fenomenológiailag leírom a dolgot- illetve politikai eszmerendszer vetélkedik. Az úgynevezett keresztény nemzeti vagy konzervatív és a liberális eszmerendszer. A társadalmi pluralizmus jelenleg nem szembetűnő hazánkban. Ez az úgynevezett korábbi osztály nélküli társadalom kialakítására való törekvésből fakad. Jóllehet a törvény előtt minden ember állampolgár ugyanazokkal a jogokkal és kötelességekkel rendelkezik. A szabadság érvényesülése azonban mindjobban felszínre hozza a társadalom méhében szunnyadó különbözőségeket: a képzettség, az érdekek, a gazdasági feltételek, a lehetőségek és társadalmi összeköttetések, illetve érdek-összefonódások különbözőségét. Ez eredményez egy társadalmi pluralizmust, hangsúlyozom fenomenológiai szinten leírva. A világnézeti pluralizmus az életértelmezés és erkölcsi életgyakorlat sokszínűségét jelenti. Világnézeti pluralizmusról nem tudunk beszélni elszigetelten. Kell beszélnünk arról, hogy mibe van beleágyazva egy világnézeti, s ebből következően egy erkölcsi pluralizmus? Hazánkban az elmúlt évtizedek módszeres ateista és materialista nevelése ma is hatékony. Tíz év nem olyan nagy idő, hogy elmulassza ezt a negyven éves ateista neveltetést. A lakosság túlnyomó többsége nem elméletileg elkötelezett istentagadó, hanem gyakorlatilag ateista. Istene nem a keresztények Istene, vagy valamely vallás istene, hanem a pénz, a testi élvezet, a siker és a hatalom. Elkötelezett keresztény ember a lakosság 5-10 százaléka, magát valamilyen valláshoz tartozónak vallók körülbelül a 60-70 százaléka a lakosságnak. Ez gyakorlatilag abban nyilvánul meg, hogy az életének bizonyos szakaszaiban mereven nem zárkózik el az ilyen típusú ember a vallástól és az egyháztól. Azt mondja, hogy valahová tartozni kell, vagy pedig: a magam módján vagyok vallásos, ami bizonyos alkalmakhoz, mondjuk a karácsonyhoz, vagy a húsvéthoz, vagy egy keresztelőhöz köti a vallásosságot. Főleg értelmiségi körökben - megint hangsúlyozom leíró szinten mondom ezt el, értékítélet nélkül - divatos vallás helyett humanizmusról beszélni. Ez a világnézet azt vallja, hogy egyház és Isten nélkül is lehet valaki jó ember. Isten helyébe nem az anyag-bálványt teszi, hanem a közvélemény által elfogadott eszményi, emberi magatartás-ideálját. A világnézeti pluralizmussal szoros összefüggésben van viszont az erkölcsi pluralizmus, hiszen az igazság - ne felejtsük el - az nem pusztán egy szellemi, értelmi szemlélet tárgya, hanem mindig az igazságot meg is akarjuk valósítani, mert csak elméletileg lehet elválasztani az értelmet az akaratnak a működésétől; nem is beszélve az érzelmi, indulati, sőt ma már tudat alatti motivációkról. Tehát az igazság mindig valamilyen célt, valamilyen jót meg akar valósítani. Ezért hit és erkölcs elméletileg elválasztható egymástól, gyakorlatilag viszont nem. A hívő ember számára az erkölcsi cselekvés és alkotótevékenység belső mozgatórugója a hitében megalapozott, Istentől származó erkölcsi törvény, amelyet az egyház hirdet, és amit a keresztény erkölcsi felfogás objektív erkölcsi törvényként tételez. A tömegember erkölcsét a társadalmi és környezeti csoportszokások illetve elvárások szabják meg. A fejlettebb - úgymond - egyéniségek önmaguknak szabnak erkölcsi mércét. Ez is egy jelenség. Magukat öntörvényűnek, önmegvalósítónak nevezik. Nem törődnek sem a társadalom sem a vallás erkölcsi elvárásaival. A pluralizmus a gazdasági életben is megnyilvánul és mind jobban megnyilvánulóban van. Lesznek szegények és lesznek gazdagok. Az emberek átlag életszínvonala a kapitalizálódással mind jobban polarizálódik. Hazánk jelenleg a szocializmus álgazdasági egyenlőségéből visszacsúszik a klasszikus kapitalizmus gazdag-szegény kétpólusú, csak farkas törvényeket ismerő világába. Jóllehet jogrendünk, a jogállam igyekszik ezen valamilyen módon változtatni, de hát a gyakorlat az bizony mást mutat. Ebből az állapotból csak lassan lehet eljutni odáig, hogy újra kialakuljon egy polgári értelemben vett gazdasági kiegyensúlyozottság állapota. Következő téma a jelenség leírása után a jelenség értelmezése, értékelése. A politikai pluralizmus helyes, de óvakodni kell a címkézéstől. A keresztény nemzeti címke például, nem azonos a keresztény nemzeti kurzus elnevezéssel; mellyel akárhányszor vádolják azokat az irányzatokat, amelyek helyes nemzettudatra nevelnek, és a keresztény eszmék társadalmi jelenlétét szorgalmazzák. A liberális irányzat pedig azért veszélyes, mert szavakban ugyan esélyegyenlőséget hirdet, a gyakorlatban azonban jól bevált, marxista, leninista politikai módszerekkel érvényesíti pártérdekeit. A világnézeti pluralizmus is megengedett, hiszen az emberek különfélék. Ám ugyanakkor szükség van valamiféle alapvető, és mindenki által tiszteletben tartott, eszményi, transzcendens értékrendre, mert ennek hiánya a közös cselekvést és a közjó szolgálatát lehetetlenné teszi. Ugyanez vonatkozik az erkölcsi pluralizmusra is, s itt meg kell állnunk egy pillanatra. Kérem szépen, érdekes jelenség az Magyarországon, hogy az emberek az elszólásaikban megfogalmazzák azt a kialakult értékrendet, amelyet ma közvéleményként illik elfogadni. Mire gondolok én? Amikor például - egyetlenegy példát szeretnék mondani - : kimondják ezt a szót, hogy emberi méltóság, akkor a legritkább esetben beszélnek ennek a fogalomnak az objektív tartalmáról. Inkább azt szokták mondani, hogy "emberi méltóság szerinti cselekedetet értékelni kell". S itt megint egy elszólás van. Maga a szubjektív személyes aktus. Ez az érték. Tehát az értelmi fölismerés és az akarati törekvés (, aminek természetesen szabadnak kell lenni, mert olyan világban élünk.) Ha valaki azt mondja, hogy én tudatosan és szabadon cselekedtem, egyénileg, a méltóságomnak megfelelően (legalábbis az én nézetem szerint), akkor ezt az aktust illik maximálisan értékelni, teljesen függetlenül attól, hogy ennek az aktusnak mi volt a tartalma. Például egy erény vagy egy bűn, vagy jogi értelemben egy bűncselekmény, vagy pedig a törvénynek a megtartása. Figyeljük meg az ilyen elszólásokat is: "nézetem szerint". Ez a rendszerváltás óta szlogen lett a magyar politikai életben. S abban a pillanatban, amikor valaki ezzel kezdi a mondanivalóját, akkor ezt nem csak tiszteletben illik tartani, hanem sugallja azt, hogy ezt objektíve igaznak is fogadják el mások. Vagy azt mondja: "én úgy gondolom", és akkor ezt már igaznak kell tartani. Hát kérem szépen, itt van az egyik óriási probléma. Mi következik ebből az erkölcsre vonatkozóan? X-szer előfordul a következő: valaki azt mondja, kérem szépen, tegnap ezt cselekedtem, és holnap az ellenkezőjét cselekszem az erkölcsi rendben. Tehát, ha objektíven nézem, erény, bűn, vagy bűn és erény szembenállás. Valaki megkérdezi az illetőt: hát tegnap te még erről másként vélekedtél. Akkor azt mondja: hát az tegnap volt. Ma pedig ma van. Na most megkérdezem tőle konzervatív, primitív kérdésfeltevéssel: nem érzed, hogy a kettő közt ellentmondás van? Azt mondja: nem, mert akkor is őszinte voltam és most is őszinte vagyok. Figyeljük? A tudati aktus, hogy én őszinte voltam. Ez az értékrendje sokkal magasabb helyen van, mint maga az objektív tartalom, tudniillik: erény vagy bűn? Szép vagy csúnya? Az alkotói tevékenység vonalán. Az igaz vagy hamisra már nem merném mondani, mert a természettudomány vagy a pozitivista tudomány oldaláról nézve, ott vannak olyan objektív mutatók, hogy térdre kényszerítik az illetőt, de abban a pillanatban, amikor a világnézeti vagy erkölcsi pluralizmus jelenik meg, akkor a szubjektív aktus, az kerül az értékrendben első helyre, az kapja a prioritást. Folytatom a társadalmi pluralizmus vonatkozásában. A társadalmi pluralizmus természetes adottság. Az emberek egyenlő jogúak. Emberi méltóságuk szerint is egyenlőek. Ugyanakkor sokban különböznek is egymástól. Ezért biztosítani kell a különböző társadalmi csoportok esélyegyenlőségét, és az állam feladata, hogy a helyes jogrend segítségével, akadályozza meg az esélyegyenlőséggel való visszaélés lehetőségét. A gazdasági pluralizmus abból adódik, hogy az emberek eltérő feltételek között, eltérő hatékonysággal hozzák létre a gazdasági javakat. Itt is az esélyegyenlőséget kell biztosítani a megfelelő társadalmi és állami szerveknek. Végül az egyház álláspontjáról szeretnék beszélni. A II. vatikáni egyetemes zsinat tudomásul veszi, hogy az egyház egy pluralista világban tölti be isteni küldetését. Küldetése arra irányul, hogy az embereket az örök üdvösségre vezesse. Ennek szükséges, de nem elegendő feltétele az evilági realitások szem előtt tartása. Az egyház tudja, hogy hívei egy adott korban és itt a földön élnek, de úgy kell használniuk az evilági javakat, hogy el ne veszítsék közben az örökkévalókat. Ami a politikai pluralizmust illeti, az egyház nem kötelezi el magát egyetlen politikai vagy társadalmi rendszerrel kapcsolatban sem. Az az álláspontja, hogy minden politikai rendszer jó lehet, amennyiben nem élnek vissza vele. Amennyiben erkölcsös emberek gyakorolják a hatalmat. Ám ugyanakkor az egyház - ismerve az ember bűnre való hajlamát - azt is tudja, hogy a hatalom és a gazdagság a legnagyobb kísértés lehet. Elítéli tehát a diktatúrát, a maffiák csoporturalmát, és azt a fajta liberalizmust, ami csak az erőszaknak és bűnnek biztosít igazi szabadságot. Legalábbis a gyakorlatban. A világnézeti pluralizmus kérdésében az egyház elvileg elfogadja a vallásszabadságot. Ám arra is rámutat, hogy a vallásoknak nem önmagukban van értékük, hanem annyiban, amennyiben az örök emberi méltóság, vagyis az istenképűség szempontjából, tökéletesebbé teszik az embert. Az egyházak tanításának nem csak szubjektív, hanem objektív értéke is van. Nem csak a hit aktusa a fontos, hanem a hit tartalma is. Az az igazibb és értékesebb vallás, amelynek tanítása jobban megfelel az elméleti, erkölcsi és történelmi igazságnak. Nem kétséges, és ezt még Hégel is belátta, hogy ilyen szempontból a kereszténység feltétlenül prioritást élvez a többi vallással szemben. Az egyház elítéli az ateizmus és materializmus minden formáját. Itt kell megjegyeznem, hogy a II. vatikáni zsinatnak a Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója expressis verbis elítéli az ateizmust, de a II. vatikáni zsinat dokumentumainak a magyar fordításának, legalábbis az első kiadása (most a második fordítása is megjelent), az ezt az elítélő mondatot körülírja úgy, hogy nem jön ki belőle, hogy elítéli. Nota bene. Na most, veszélyesnek tartja az egyház a mindenben kételkedő agnoszticizmust, vagy pusztán a természettudomány avagy a technika felismeréseihez igazodó világnézetet. Ám megértéssel fordul mindenki felé, aki jó szándékúan keresi élete teljesebb értelmét. Jóllehet még nem találta meg a kereszténységet. Az erkölcs vonatkozásában is az egyházat Isten irgalma és nagylelkűsége jellemzi. Elítéli a bűnt, de szeretettel fordul a bűnbánó bűnös felé. Korunk erkölcsi pluralizmusát a bűnbánat hiánya jellemzi, és ezt már XII. Pius pápa is egy allokúciójában kifejezetten megmondotta. Ez veszélyes dolog, mert olyan individualista erkölcsi öntörvényűséghez vezet, amely farkas törvényeket enged érvényesülni az emberi kapcsolatokban, és a dzsungelek világának erősebb jogát teszi meg az erkölcs legfőbb normájává. Hazánkban az erkölcsi romlás az ateista materialista világnézetből fakad. A szabadság után vágyó világ pedig a szabadság gyermekbetegségében a szabadosságban szenved. Az igazi szabadság nem az erkölcsi törvény elvetése, hanem annak önként vállalt teljesítése. Ahol a szabadsággal visszaélnek ott megjelenik a felelősség hiánya, a felelőtlenség mind a házasságban, mind a családban, mind a munkaerkölcsben. Ennek negatív hatásait nap mint nap észleljük. Az egyház mai legsürgetőbb feladatainak egyike, hogy az infantilizáló, és a gyermek-kamasz attitűdöt fixáló felelőtlenség állapotából kivezesse az országot. Meg kell jegyeznem itt, hogy a katolikus erkölcstan, aquinói Szent Tamás tanítása alapján, s ezt a zsinati dokumentumok mindig újból és újból megerősítik, még pápai körlevél is, a Fides et Ratio újból ajánlja aquinói Szent Tamás tanítását, az egyetlen katolikus filozófus, akit kifejezetten meg is említ ez a pápai körlevél; hogy a természetes erkölcsi törvény, mint mindenki által elfogadható objektív közös nevezőt ajánlja a pluralista világnak. S ezért van az egyháznak egy óriási feladata. Kérem szépem, a Római Klubnak ismerjük a jelentését, az a címe: a növekedés határai. Az első jelentése. Ez egy nagyon szép kifejezés. A teológiai erkölcstannak is megvan a maga negatív normája. A természetes renden belül, és ezt megerősíti a dogmatika teremtéstana - hogy Isten teremtette ezt a világot, s ez a világ az Isten tulajdona - nem lehet túllépni, hiába képes erre az emberi elme a természet totális átalakításával, mert elvileg ez megvalósítható. Csak akkor fölmerül a kérdés, hogy mi az élet értelme, és egyáltalán érdemes-e embernek lenni, egyáltalán érdemes-e ilyen témákról nekünk beszélni? Elméletileg lehetséges, de gyakorlatilag ott a negatív norma és az egyháznak ezt hirdetni kell. Sajnos akármilyen furcsának tűnik, de adjunk ennek egy katolikus értelmezést, Jean-Jacques Rousseaux-val mondom, vissza a természethez. A teremtés természetéhez, amit az Isten alkotott, és az erre alapuló erkölcsi rend az, ami meghozhatja a világnézetileg és erkölcsi értelemben a közös nevezőt, hiszen erre épül az isteni törvény, a kinyilatkoztatott törvény. S ezért nagyon jó a katolikus teológia. Protestáns testvéreinknél már valami baj van, ugyanis nekik van olyan teológiai fölfogásuk, hogy ez a természet a bűn következtében totálisan korrupttá vált. Aquinói Szent Tamás szerint nem vált totálisan korrupttá, csak ahogyan ezt szépen megfogalmaztuk régen: értelmünk elhomályosult, és akaratunk rosszra hajló lett. Nem lett abszolút gonosz, hogy ne tudná fölismerni az igazságot, vagy abszolút korrupt, hogy ne tudna magától semmifajta jót tenni. Csak ez nem elég. … A társadalmi pluralizmus vonatkozásában az egyház tanítása azon az állásponton van, hogy jóllehet Isten színe előtt minden ember egyenlő, társadalmilag azonban mégis vannak különbözőségek, mivel végső soron minden ember személyi voltában közölhetetlen, kimondhatatlan. Egyedül tükörképe Isten végtelen létgazdagságának. Vannak tehát társadalmi csoportok, a közös érdekek, a hasonló természet, illetve érdekeltségek alapján. E csoportoknak nem egymás ellen, hanem egymással kell élniük és dolgozniuk. Mégpedig a szolidaritás alapján, amely magába foglalja a szubszidiaritás elvét, ami viszont megengedi az egyéni szabadságot. Ez a keresztény társadalmi tanítás alapelve. Ezért olyan fontos a felebaráti szeretet társadalmi méretekben való gyakorlása. Ezért mondhatjuk nyugodtan, hogy a vallás nem csupán magánügy. Akik ezt hangoztatják, azért teszik, mert félnek, akárcsak korábban a bukott marxista-ateista rendszer képviselői, hogy a keresztény szellemi-erkölcsi értékek társadalmi jelenléte megkérdőjelezi istentelen világnézetük és erkölcsi rendszerük alapjait, amelynek pilléreire akarják építeni azt a szép, új világot, ami a szokásos recept szerint azzal az illúzióval kecsegteti az embereket, hogy itt a földön jön el a mennyország. Összefoglalva, az egyháznak ma is van mondanivalója az emberiség számára, egy pluralista világban, mert az isteni kinyilatkoztatásból meríti örök igazságait, amit a korok igényének megfelelően hangsúlyoz és hirdet. Szent Pál apostol írja az első thessalonikai levélben: Testvéreim, mindent vizsgáljatok meg. A jót tartsátok meg, a rosszat vessétek el. Ez az egyház mai programja is. Nem fél a világ újabb és újabb kihívásaitól, mivel Isten országa már eljött, és közöttetek van. Anélkül, hogy elveszítené identitását, megmutatja a földi életben vándorló emberiség nagy családjának, azt az utat, amely a végső célhoz vezet. Teszi ezt azzal a küldetéstudattal, amelyet Szent Pá apostol így fogalmaz meg első Timóteus levelében: Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson. Bolberitz Pál
egyetemi tanár *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 11. 03:27 | Sorszám: 302 |
*
Magyar Nemzet - fideszfrakcio.hu Gyurcsányék (nem is olyan) Apró ügynökhálózata
2005-03-09 Volt ügynökként ifjabb Apró Antal alapította más volt titkosszolgálati személyekkel együtt az S-Komplex Nemzetközi Biztonságvédelmi Kft.-t. Itt volt fb-tag 1994-ig testvére, Gyurcsány mai anyósa: Apró Piroska. Első unokatestvérük, Vajda József - szintén volt ügynök - a cég it-tagja volt, ma fb-tagja. Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal egykori vezetője kezdetektől részt vett az egyébként izraeli-magyar érdekeltségű cégben - írja a Magyar Nemzet. Ifjabb Apró Antal - annak a hírhedt Apró Antalnak a fia, aki az 1956-os forradalom leverésénél a szovjet beavatkozásban segédkezett, majd később a Kádár-rezsimben iparügyi miniszterként és a Minisztertanács elnökhelyetteseként tevékenykedett - a rendszerváltás évében távozott a szolgálatoktól, s részben ő alapította más volt titkosszolgálati személyekkel együtt az S-Komplex Nemzetközi Biztonságvédelmi Kft.-t, amely később részvénytársasággá alakult.
Unokatestvére Vajda József, akinek édesanyja Apró Antalnak a testvére. Ő csak az 1998-as kormányváltást követően került ki a Nemzetbiztonsági Hivatal kötelékéből - ahol a második számú vezető volt -, viszont a jelenleg már végelszámolás alatt álló S-Komplexben korábban igazgatósági tagként, mostanáig pedig felügyelőbizottsági tagként dolgozott. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök anyósa, Apró Piroska is felügyelőbizottsági tag volt ebben a cégben 1994-ig.
Az S-Komplex egyébként-vegyes cég, igazgatóságába több izraeli állampolgárkerült be. Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal egykori vezetője, aki napjainkban is hallatta hangját az ügynöklisták terén, szintén a kezdetektől részt vett a cégben, s csak 2001-ben lépett ki. Mint arról több orgánum is beszámolt Szili Katalin házelnök nem engedélyezte a parlamentben, hogy két fideszes képviselő Gyurcsány Ferenc és családi környezete állambiztonsági kapcsolatairól interpelláljon a miniszterelnökhöz. Az ellenzéki politikusok szerint a kormányfő kérésére döntött így Szili.
László Boglár kormányszóvivő ezt tagadta.  Kifejtette: sem Gyurcsány Ferenc, sem a kormányfő egyetlen családtagja nem volt kapcsolatban a pártállami, titkosszolgálatokkal. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 10. 19:50 | Sorszám: 301 |
*
2005.03.09.A szégyentelenek A december 5-i népszavazás után kiderült, hogy Magyarországon csak másfél millió magyar szolidarizál a határokon kívül élő magyarsággal. Nekünk el kellett viselnünk a megaláztatást, a „gesztus" elmaradását. Azóta is sok anyaországi barátom szégyenkezik, akik igennel szavaztak! Az igenmagyarok sok-sok levélben adtak hangot csalódásuknak, elítélve azokat a köröket, akik NEM-propagandát fejtettek ki, és közpénzeken Székelyudvarhelyen uszító szórólapokat nyomtattak stb. Azt írta egyik magyarországi barátom: Tudomásul kell venni, hogy a széttöredezett nemzettest szíve a jelenlegi magyar államhatárokon kívül, jórészt Erdélyben dobog. Úgyhogy, ha legközelebb megérkezem Csíkszeredába, igenis tessék engem lelki menekültként kezelni! Igen, a tisztességes igenmagyar restellkedve, szégyenkezve és lelki menekültként jött hozzánk az eltelt három hónap alatt, és mi próbáltuk őt megvigasztalni! Ellenben a nemmagyar, aki ráadásul a nyilvánosság előtt (általunk is a tévében láthatóan) szónokolt, uszított, most megjelenik szégyentelenül, mert Európáról, a tőkebeáramlásról akar nekünk leckét adni. Eörsi Mátyás esete Kolozsváron nagy visszhangot váltott ki a Kárpát-medence médiáiban, és sajnos, vendéglátói közül is sokan úgy tettek, mintha nem itt, hanem a túloldalon élték volna meg az ominózus népszavazást. Jó, hogy még van egy Erdélyi Magyar Ifjak egyesülete, amely hangot tud adni tiltakozásának és fel tudja mutatni a NEM-et. Persze, ez nem elfogadható, ez nem civilizált, ez nem lojális, ez nem toleráns magatartás, sőt: kirekesztő! Kérdem én, ki rekesztette ki Eörsi Mátyást, ha nem ő önmagát! És ezt elfelejti, és szégyentelenül idelátogat, mint közéleti és politikai szereplő. Mert tévedés ne essen: mint magánember, hovatartozásától és világnézetétől függetlenül jöhet és mehet, de meg sem várva azt, hogy leteljen a nálunk még érvényes gyászolási idő, érkezik, mintha mi sem történt volna! Nem tudta felfogni, hogy december ötödike olyan nyomokat hagyott a lelkekben, ami után a jelenléte itt és most nem lehet kívánatos. Hülyének néznek ezek? Akiket meg lehet etetni minden időben; akik alázattal mindig fejet hajtanak?! Hát nem, uraim, megviselt december ötödike, de azért mindnyájunkat nem kell beutalni a „kettős viccesekhez"... Lapunk február 25-i számában az első oldalon megjelent az MSZP-alelnök Csíkszeredában című tudósítás. Fényképpel. Mekkora öröm, uraim, hogy Újhelyi István Csíkszereda polgármestere és alpolgármestere között ülve „felmutatta itt magát!" A polgármester elmondta: „Javarészt Újhelyi Istvánnak köszönhető, hogy sikerült előteremteni az augusztus 5-én Csíkszeredában tartandó ingyenes Illés-koncert költségeinek egy részét. Nos, terepútjaim során így szól a székely: Miféle emberek azok, akik leülnek koncertezni azzal, aki három hónappal ezelőtt „nemes" volt, ellenünk agitált?! Az össznemzet ellen agitált, amiért én minden népszámláláskor letagadtam, hogy székely vagyok!!! Ráduly Róbert még a múlt év végén igen-körúton vett részt. S most kivel bratyizik? Vannak emberek, akik pofátlanok, szégyentelenek. Lerázzák magukról a mocskot, mint kutya a vizet... Ferencz Imre, Hargita Népe *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 10. 18:47 | Sorszám: 300 |
*
Visszakapta az egyház a kollégium épületét
 Nem kell fizetnie a hivatalnak a református gimnáziumért A Református Egyházkerületnek ítélte vissza nemrég a restitúciós kormánybizottság a székelyudvarhelyi református kollégium épületét, beleértve a tanítóképző épületszárnyát is. Az egyház azonban nemes gesztust tett a város felé: a püspökség igazgatósági döntése szerint a Székelyudvarhelyi Polgármestei Hivatal csupán a tanítóképző épületét kell finanszírozza a helyi költségvetésből. A református kollégiumot 1670-ben alapította gróf Bethlen János, az akkor emelt faépület helyére 1772-ben készült el az iskola első kőépülete – ezt a 19. század végén, 1886-ban módosították, ekkor alakult ki a kollégium mai képe. A tanítóképző épületét 1911 és 1913 között emelték. A törvény szerint nem lehet megváltoztatni a benne működő intézmények létezését, ezek legtöbb öt évig benne kell működjenek – tájékoztatott Tőkés Zsolt, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium igazgatója. A törvényrendelet szerint ezeknek az állami intézményeknek a fenntartását a polgármesteri hivatalok kell finanszírozzák: négyzetméterenként 5000 lejt a belső épületrészekre, a földért pedig 1500 lejt bérként (ezek a határok). A kollégium esetében így elméletileg 700 milliót kellene fizetnie a hivatalnak az egyházhoz, de utóbbi olyan nagyvonalú ajánlatot tett, hogy csak a tanítóképzőért kell fizessen a hivatal. Az egyezség szerint a régi épület teljes egészében (beleértve a bentlakást is), az új szárny alsó részei (étkezde, konyha), a tornaterem és az udvarok is a református gimnázium adminisztrálásába tartoznak, így ezekért a városnak nem kell fizetnie. A tanítóképzőre 260 milliót kell fizetni, de ha összehasonlítjuk az eredeti árral, akkor elmondható, hogy ezt a városnak adta ajándékba a püspökség igazgatótanácsa – hangsúlyozta Tőkés, majd hozzáfűzte, hogy az iskolát magáénak tekinti az egyház, s ezért tette e nemes gesztust. Ezt az is aláhúzza, hogy az épület első részében lévő helyiségeket (könyvesbolt, tanfelügyelőség) a püspökség magának tartotta meg, de az ezekből bejövő bért szintén az iskola fenntartására fordítják. A hírek szerint idén megjelenik a felekezeti oktatási törvény, ami szabályozza az ilyen iskolák működését, hiszen egyelőre furcsa helyzetben van az intézmény: bár református gimnázium, mégis állami intézmény. Tőkés reméli, hogy a jövőben az egyház továbbra is oly módon fogja támogatni intézményüket, hogy több javítási munkálatot el tudnak végezni. A tíz éve létező iskolában jelenleg 225 diák tanul, beleértve az V. osztályosokat is, jövőre pedig első osztályt is szeretnének indítani. Katona Zoltán *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 09. 20:21 | Sorszám: 299 |
|
* 
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 09. 20:18 | Sorszám: 298 |
|
* 
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 09. 16:41 | Sorszám: 297 |
*
MAGYAR NEMZET
(képtelenek logót készíteni)
Családi ügynökhálózat
Volt ügynökként ifjabb Apró Antal alapította, más volt titkosszolgálati személyekkel együtt az S-Komplex Nemzetközi Biztonságvédelmi Kft.-t.
Itt volt fb-tag 1994-ig testvére, Gyurcsány mai anyósa: Apró Piroska. Első unokatestvérük, Vajda József - szintén volt ügynök - a cég it-tagja volt, ma fb-tagja. Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal egykori vezetője kezdetektől részt vett az egyébként izraeli-magyar érdekeltségű cégben - írja a Magyar Nemzet. A lap információi szerint ifjabb Apró Antal - annak a hírhedt Apró Antalnak a fia, aki az 1956-os forradalom leverésénél a szovjet beavatkozásban segédkezett, majd később a Kádár-rezsimben iparügyi miniszterként és a Minisztertanács elnökhelyetteseként tevékenykedett - a rendszerváltás évében távozott a szolgálatoktól, s részben ő alapította más volt titkosszolgálati személyekkel együtt az S-Komplex Nemzetközi Biztonságvédelmi Kft.-t, amely később részvénytársasággá alakult. Unokatestvére Vajda József, akinek édesanyja Apró Antalnak a testvére. Ő csak az 1998-as kormányváltást követően került ki a Nemzetbiztonsági Hivatal kötelékéből - ahol a második számú vezető volt -, viszont a jelenleg már végelszámolás alatt álló S-Komplexben korábban igazgatósági tagként, mostanáig pedig felügyelőbizottsági tagként dolgozott. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök anyósa, Apró Piroska is felügyelőbizottsági tag volt ebben a cégben 1994-ig. Az S-Komplex egyébként-vegyes cég, igazgatóságába több izraeli állampolgár került be.
Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal egykori vezetője, aki napjainkban is hallatta hangját az ügynöklisták terén, szintén a kezdetektől részt vett a cégben, s csak 2001-ben lépett ki - írja a lap. Mint arról több orgánum is beszámolt, Szili Katalin házelnök tegnap nem engedélyezte a parlamentben, hogy két fideszes képviselő Gyurcsány Ferenc és családi környezete állambiztonsági kapcsolatairól interpelláljon a miniszterelnökhöz. Az ellenzéki politikusok szerint a kormányfő kérésére döntött így Szili. László Boglár kormányszóvivő persze ezt tagadta. Kifejtette: sem Gyurcsány Ferenc, sem a kormányfő egyetlen családtagja nem volt kapcsolatban a pártállami titkosszolgálatokkal. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 09. 10:45 | Sorszám: 296 |
*
SZABADKA 2005.03.02
Kutyából nem lesz szalonna
Engem az életben arra tanítottak, hogy higgyek és bízzam az emberekben. Lehet, hogy emiatt választottam a tanítói, majd tanári pályát is. Hittem, és még ma is hiszek (bár egyre bizonytalanabbul) abban, hogy az embereket meg lehet változtatni, jobbá lehet őket tenni, vagy egyszerűen ők maguk rájönnek, hogy az időben változniuk kell. Nem hiszem azt, hogy az ember eleve vagy rossznak vagy jónak születik. Lehet, hogy ez naivitás (mondják ezt gyakran barátaim és feleségem is), de valahogy jó benne hinni, és legalább megpróbálni hatni rájuk. Igaz, hogy ez a politikusi pályával nem mindig egyeztethető össze. Ezek a gondolatok jutottak eszembe az elmúlt héten, amikor Tomislav Nikolić, a Szerb Radikális Párt elnökhelyettese egy televíziós műsorban azzal vádolta meg Szabadkát, az önkormányzatot, hogy elnyomja a szerbeket, a szerb nyelvet, hogy tisztviselőink nem hajlandók szerb nyelven beszélni, és szerb nyelvű dokumentumokat kiadni a szerb ügyfeleknek. Természetesen, hivatalosan reagáltunk az ilyen szemenszedett hazugságra, másnak ugyanis egy ilyen nyilatkozat nem nevezhető. Talán inkább arról beszélhetett volna a ,,tisztelt” elnökhelyettes úr, hogy az ő pártjának hathatós támogatásával igencsak megnyirbálták kisebbségi jogainkat, kizártak bennünket az állami intézményekből, beszűkítették oktatási lehetőségeinket, anyanyelvünk használatát, s elég gyakran fordul elő manapság, hogy egy-egy tolóablaknál bizony a válasz csak ennyi: ne razumem, govorite srpski. Ha valakinek joga van felróni ezt, azok csakis mi lehetünk. Az igazi kérdés azonban talán az, hogy miért lett ismét aktuális a kisebbségek, pontosabban a magyarok elleni támadás. Talán azért, mert a nemrégen itt járt Európai Parlament tényfeltáró bizottsága elismerte, hogy a kisebbségi jogok terén még van mit tenni ebben az országban? Azért mert Európához akarunk tartozni? Nem volt elég jó lecke az elmúlt tizenöt év? Hát valóban nem tudunk tanulni a múltból? Vagy azt hiszik egyesek, hogy van esélye a visszarendezésnek? Úgy látszik, hogy túlságosan hittem az emberekben. Kutyából mégsem lesz szalonna. (Kucsera Géza) *
Kanizsamonostor táblája nemcsak átnevezve, de a földbe tiporva Kikanyarodva a faluból szomorúan látom, hogy árván ágálnak a jelzőtáblát tartani hivatott vasoszlopok. A Magyar Nemzeti Tanács és a Tartományi Képviselőház döntését semmibe véve még ma sem került a régi helyére az új felirat. A régit, amely a képen látható, már rég elnyelte az enyészet, vagy ki tudja, hol és minek szolgál. Sok fura dolog történik manapság Kanizsamonostoron. Nem is igen sajnálom a Nemecsek Ernő sorsát osztó szégyenteljes feliratot. Amit én fájlalok, az ennél sokkal több: -hogy a történelem visszafordíthatatlan kárvallottja ez a jobb sorsra érdemes falucska, amely nem is olyan régen még azzal dicsekedhetett, hogy a környék legidősebb települése.
(Maros Antal) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 08. 22:08 | Sorszám: 295 |
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 08. 22:07 | Sorszám: 294 |
*
[img]http://www.erdely.ma/uploaded/images/1115463.jpg[/img
Somoska
Csángóföld Moldvában
2005-03-06
A moldvai Prut és Szeret folyók vidékén élő csángókról először Bandinus Márk katolikus püspök közölt részletes leírást a XVII. században. Mivel ortodox vallású környezetük ellenére megmaradtak katolikusoknak, hosszú időn keresztül a katolikus egyház őrködött megmaradásuk felett. Később Zöld Péter (1727-1795) tett közzé egy részletes jelentést a moldvai csángók között végzett missziós tevékenységéről. Ő maga, sok sorstársához hasonlóan, a madéfalvi veszedelmet követően vándorolt ki Csángóföldre. Mivel később kegyelmet kapott, hazatért, és húsz éven keresztül Csíkdelne plébánosaként tevékenykedett, de ez idő alatt is sokat tett azért, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a csángókra. Később P. Gegő Elek és Jerney János (1800-1855) végzett tudományos kutatásokat a csángók között. Feltételezések szerint Moldva területére az első magyar kivándorlás még II. András (1205-1235) király uralkodása idején történt. A második kivándorlási hullám a XV. században, a huszita mozgalom híveinek üldöztetése miatt, a harmadik pedig a madéfalvi veszedelem után, 1764-ben következett be. A csángók több száz éve Erdélytől viszonylag elszigetelten élnek. Igazi néprajzi kuriózum, hogy emiatt nyelvük jelentősen eltér a ma beszélt magyar nyelvtől, annak egy archaikus, szinte középkori változatát beszélik. Akik szeretnének személyesen is megismerkedni moldvai tesvéreinkkel és a moldvai csángók életével, népszokásaival és nem utolsó sorban nyelvével, kérjük keressék Lészpeden Márton Attila tanítót. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 08. 21:59 | Sorszám: 293 |
|
Jelenleg itt tart a Magyar Nemzet logója!
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 08. 21:55 | Sorszám: 291 |
*
(ez itt a Magyar Nemzet logója!)
Gyulay Endre megyéspüspök bocsánatkérése
2005. március 8. 15:18
MNO Nem vettem komolyan azt a listát, amelyet névtelen tettes felelősségvállalás nélkül jelentetett meg úgy, hogy senki sem tudja eredetét. (Az Antall Józsefnél levő listát egyik barátom többször is látta. Több mindent meg is beszéltek belőle, de például az én nevem szerinte nem szerepelt köztük.) Eredetileg akkor gondoltam jelzést adni, amikor majd - ha lesz ilyen - a tisztázott, hivatalos lista, az igazi és a manipulált részek megjelennek. Végül is a MTV adásában az SZDSZ nevében elhangzott két megszólalás hallatára döntöttem el, hogy eltérek eredeti tervemtől, és megfogadom a lelkész úr tanácsát, amiben a lelkünkre kötötte, hogy valljunk be mindent, és kérjünk bocsánatot. Megpróbálok szót fogadni, és felszólításának eleget tenni. Bocsánatot kérek azoktól, akik ki akartak utasítani újmisés koromban beosztott helyemről, mert csak három hónapra kaptam meg a letelepedési engedélyt, ami épp vasárnap járt le, de megengedték, hogy a hétfői posta érkezésig maradhassak. Hétfőn összecsomagolva vártam, hogy kivezetnek, de reggel 9-kor megjött a végleges letelepedési engedélyem. Milyen kellemetlenséget okozhattam nekik. Bocsánatot kérek a röszkei tanácselnöktől, aki kénytelen volt rendelettel előírni, hogy a plébánia udvarán levő hintát le kell bontani, mert oda gyerekek járnak be. Így kénytelen voltam annak a húsz-egynéhány gyereknek másik helyet találni, hogy játszhassanak. Bocsánatot kell kérnem az ÁEH emberétől, akinek szavára nem vállaltam egy nagyobb plébánia vezetését, mondván, hogy a helyezés a püspök dolga, pedig csak a békemozgalom aktív tagjává kellett volna lennem. Bocsánatot kell kérnem a békéscsabai rendőröktől, akik kénytelenek voltak beidézni bűnügyben, mert a zsinati dokumentumokat gépeltem, és papoknak tovább adtam. Mivel összeszedtem, és kívánságuk szerint leadtam hozzájuk, így a megígért börtönt nem kellett hosszabban meglátogatnom. Bocsánatot kell kérnem utólag a mezőhegyesi tanácselnöktől, mert kénytelen volt behívni irodájába, köszönésemet sem fogadva, és letolni, mert engedéllyel hitoktatni akartam. Bocsánatot kell kérnem attól az egyéntől, aki sűrűn gépelt négyoldalas beadványában közölte megbízóival ötünk beszélgetését. Mennyi fáradságba kerülhetett ennek titkos lehallgatásának a megszervezése, leírása és beadása. Szegény, nem is tudta pontosan teljesíteni, mert beadványában szerepel, hogy: "itt halkan beszéltek, és itt tudom folytatni". Az ottani, akkori cukorgyár igazgatójától is bocsánatot kérek, hiszen mikor megkérdezte, hogy a gyárból hány hittanosom van, csak négyről számolhattam be, intett a kezével, akkor nem csinálok semmit, ugyanis a gyerekek ott dolgozó szüleit meg kellett volna fenyegetnie, hogy: "vagy hittan, vagy munka". Bocsánatot kell kérnem az egyik majori iskolavezetőtől, aki nem engedett be hitoktatni az iskolaterembe, és az iskola kerítése mellett az árokparton mégis tanítottam. Bocsánatot kell kérnem akkori püspökömtől, aki a búcsúnkon misézett, utána elhelyezett, mert 25 ministráns volt, és az egyik szabadlábon lévő jezsuita prédikált. Elöljáróm akkor így fogalmazott: "Tudod, fiam, van, amit az ember vasárnap még nem tud, kedden meg aláír." Bocsánatot kell kérnem a szegedi rendőrparancsnoktól, aki két napon át 8-8 órás írásbeli feladattal látott el a rendőrségen, és "sajnos" nem volt megelégedve beadványommal. Bocsánatot kell kérnem az egyik balatoni tanácselnöktől, akinek területén nyaranta három-négy lelkigyakorlatot tartottam, így illegális gyülekezést hajtottam végre, s neki nem jelentettem be. Bocsánatot kell kérnem azoktól, akiknek meg kellett lesniük, hogy mikor vagyok távol lakásomtól, hogy akkor végezzék el az előírt házkutatást nálam. Mennyi fáradságukba került így készenlétben állni, és kivárni az alkalmas időt. Pedig ha otthonlétem idején jöttek volna, még egy kávét is adhattam volna nekik. Bocsánatot kell kérnem a kőszegi határőröktől, akik csomagomban találtak egy Mindszentyről szóló könyvet. Büntetésül, nagy jegyzőkönyvezés közepette, kaptam eltiltást a következő kilépésektől. De bocsánatot kell kérnem az akkori külügyminisztertől is, akitől kértem, hogy járjon közbe értem, mert nehezen tudom megmagyarázni annak a francia pap barátomnak, akivel együtt szerepeltünk szülővárosunkban az akkori KALOT-előadáson, hogy egy könyv miatt nem mehetek ki három év után sem. Válasza az volt: vétkem akkora, hogy segíteni nem tud. Sajnálom, hogy gondot jelentettem a Lendvai utca egyik helyettes államtitkárának, aki körülbelül fél óráig próbálta vétkeimet fejemre olvasni, sőt még anyagi gondot is okozhattam, mert kifizették útiköltségemet is. Bocsánatot kérek attól a biztonságis tiszttől, aki püspökké kinevezésem előtt többször is meglátogatott, hosszú utat megtéve, hogy beszámolni tudjon "nézeteimről". Bár mindenben azt mondtam, amit gondoltam, és ezt nem szépítettem, mégis olyan véleményt adhatott rólam, hogy az ÁEH is belenyugodott, hogy Róma kinevezzen. Kinevezésem előtti utolsó találkozásunkkor főnöke kérését továbbította, hogy a szokásos nyilatkozatot tegyem meg, és írjam alá (t.i.), hogy ha az állam elleni összeesküvésről tudomást szerzek, jelentem. (Ez egyébként akkor törvény volt.) Sajnálom, és bocsánatot kérek tőle, mert kénytelen volt még párszor felkeresni, mert főnökei letolását át kellett adnia. De itt egyben bocsánatot kell kérnem Miklós Imrétől is, akinek szentelésem napján nyilvánosan mondtam, hogy a Lékai-féle kis lépéseket meg kell gyorsítani. Szegény, Egerben, a Seregély érsek szentelése utáni fogadáson ez ügyben nyilvánosan maga is kioktatott. A másik "letolás" pedig 1988-ban, szentelésem évfordulóján megjelent cikkem, a "Szent Sebestyén" cikk megírása miatt volt, amelyben kifejtettem, ha azt akarják, hogy itt éljünk és dolgozzunk, mi minden intézkedés kell, hogy a vallásszabadság megoldott legyen. Szerzetesházak visszaadása, szabad hitoktatás, iskoláink visszaadása stb. Nem tudok viszont bocsánatot kérni azoktól, akikről a közvélemény szerint mint III/III-asnak megfigyelnem és beszámolnom kellett volna. Ilyen személy vagy személyek ugyanis nem voltak, így ártani sem tudtam neki vagy nekik. Ilyen kérés felém nem hangzott el, ilyen kívánságot velem nem közölt senki sem. Ilyen jelentést, ilyen írást soha sem adtam be. Ha volna, tiszta szívvel kijelentem, az hamisítvány. Remélem, a lista nyilvánosságra hozója és annak értelmi szerzője a törvényeket semmibe vevő magatartása miatt, a személyiségi jogok lábbal tiprása miatt a kellő büntetést megkapja, bármilyen tisztségben legyen is. Így tudtam a lelkész úr kívánságára feltárulkozásomat és bocsánatkérésemet teljesíteni. Gyulay Endre
Szeged-csanádi megyés püspök, az állítólagos III/III-as lista egyik megnevezettje
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 08. 14:04 | Sorszám: 290 |
|
* HÉT NAP, SZABADKA 2005.03.02. A VMSZ a Trianon-filmről A Vajdasági Magyar Szövetség elnöksége és Tanácsa 2004. február 21-én elemezte Koltay Gábor: Velünk élő Trianon című dokumentumfilmjének rövidített, moziváltozatát. Szakértőkkel történő egyeztetés után a VMSZ két grémiuma megállapította, hogy a film kisebb szakmai hiányosságokat leszámítva objektíven mutatja be a magyar történelem egyik legválságosabb időszakát, illetve az azzal összefüggő eseményeket. A VMSZ azon az állásponton van, hogy nyolcvanöt évi agyonhallgatás és eltiltás után eljött az ideje a történelmi múlt objektív értelmezésének, illetve a környező államok közötti párbeszédnek e kényes témával kapcsolatban.
Tekintettel arra, hogy Szerbia és a szerb nemzet napjainkban hasonló történelmi kihívás előtt áll, mint nyolc évtizeddel előbb a magyarság, szükségesnek véljük a két nép történészei közötti objektív és toleráns párbeszéd megkezdését, hiszen az európai alapelvek szerint csakis egymás megértése, elfogadása biztosíthat alternatívát az európai kontinensen. Éppen ezért a VMSZ támogatja a film széles körű bemutatását, illetve kész segítséget nyújtani a film vetítéséhez. Egyben annak a véleményének is hangot ad, hogy a megfelelő szerb fordítás után a dokumentumfilmet az Újvidéki Televízió is sugározza, amit magyar és szerb történészek közötti párbeszéd követne. Úgy véljük, ez jelentős és fontos lépés lenne a múlt eseményeinek közös értékelésében. A Vajdasági Magyar Szövetség elutasítja a szerb médiában megjelent híreszteléseket, miszerint a filmet Magyarországon betiltották volna. Figyelembe véve, hogy Koltay filmjének bemutatójára az Uránia Nemzeti Filmszínházban került sor, illetve, hogy a filmet teljes egészében több mint két hónapon át a Hír Televízió is sugározta, elvárjuk a szerb médiumoktól, hogy a filmmel kapcsolatos dezinformációkat javítsák ki. Felhívjuk a közvélemény figyelmét arra is, hogy habár a filmmel kapcsolatban a Román Köztársaságban valóban voltak ellenérzések, azt az állam egész területén fogható kereskedelmi televízió román felirattal levetítette, illetve a film megtekintése után a román kultuszminiszter is objektívnek ítélte meg.
Úgy véljük, egymás múltjának megértése és a párbeszéd megkezdése e kényes témáról hozzájárul az európai gondolkodásmód erősítéséhez, hiszen mindannyiunk közös jövője és egyetlen alternatívája az európai integráció, a népek Európája. A VMSZ Elnöksége és Tanácsa *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 07. 00:57 | Sorszám: 289 |
|
*  Gazdák a gazdátlan Budapesten *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 07. 00:49 | Sorszám: 288 |
|
*  Magyar emberek az ORSZÁGHÁZ előtt
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 07. 00:38 | Sorszám: 287 |
|
* BUDAPEST
Római katolikus szentmisére és ökumenikus imára került sor vasárnap délben a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) szervezésében a budapesti Felvonulási téren a traktorokkal demonstráló gazdák, illetve az oda látogató budapestiek számára a járművek mellett a demonstráció idejére felállított nagy sátorban.
A szentmisét Osztie Zoltán plébános, a KÉSZ elnöke celebrálta, az azt követő ökumenikus imákat Bereczky Zoltán református, illetve Horváth-Hegyi Olivér evangélikus lelkész mondták el. Osztie Zoltán Isten áldását kérte a magyar földért, a nemzetért küzdő gazdáknak, megemlítve személyes élményeit, amelyek alapján "tudja, hogy mit jelent a gazdáknak az anyaföld". A lelkészek a szeretet és az igazság erejére vonatkozó téziseket idéztek a Bibliából. Osztie Zoltán elmondta, hogy, ha nem világosodik meg a tárgyaló delegáció másik fele, akkor jövő hét vasárnap ugyanilyen misére és imára kerül sor a helyszínen. Bagi Béla, a demonstrációs bizottság elnöke röviden ismertette, hogy bírósághoz fordulnak, miután a rendőrség - ugymond szakmai okokra hivatkozva - elutasította demonstrációs kérelmüket az Országház XVII-es kapuja elé. A bíróság 48 órán belül köteles dönteni, addig a Kossuth téri demonstrálók a Felvonulási térre mennek át, és pozitív döntés esetén visszatérnek az Országház elé. Bagi Béla arról is beszámolt, hogy újabb "konvojok" készülődnek Budapestre, várhatóan jövő hét csütörtökön érkeznek, kedden már informálni tudják a rendőrséget az adatokról. Becsléseik szerint még 500 traktor számára van hely a Felvonulási téren. A március 16-áig szóló demonstrálási határidőt meghosszabbították március 20-áig.  *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 07. 00:09 | Sorszám: 286 |
|
* 2005. március 6.
Ökumenikus istentisztelet a magyar gazdákért Budapesten. 
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 07. 00:01 | Sorszám: 285 |
|
* 2005. március 6.
Ökumenikus istentisztelet a magyar gazdákért Budapesten. 
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 06. 23:57 | Sorszám: 284 |
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 06. 23:17 | Sorszám: 282 |
*
 *
|
|
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 05. 21:30 | Sorszám: 274 |
*
 Nem engedték be Bocskai szülőházába Eörsi Mátyást
2005-03-05 - 21:14 Fiatalok 25 fős csoportja NEM feliratú papírlapok erdejével várta Eörsi Mátyás SzDSz-es képviselőt, aki Eckstein Kovács Péter RMDSz-es szenátor társaságában érkezett a Bocskai István kolozsvári szülőházába –amely ma a Sapientia egyetem kolozsvári székháza– a reformátusoktól már átirányított előadásra. A spontán módon összegyűlt, tiltakozó fiatalok elállták az előadóterem bejáratát és szórólapokat osztogattak. "Most érzi, hogy mit jelentett számunkra december 5-e?!",
"Menjen a Terror házába Bauer mellé a falra, oda való!",
-mondták Eörsinek a tüntetők. Több mint negyedórás próbálkozás után Eckstein Péter bejelentette, hogy az előadást a Baritiu utcai szenátori irodában tartják meg. " "Hazaáruló!", "Nemzetáruló!" – kiáltozták a távozók után a fiatalok Bocskai szülőháza elől. Eörsi holnap Nagyváradon az RMDSz székházában próbál előadást tartani. MVSz Sajtószolgálat *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 05. 14:47 | Sorszám: 273 |
MVSZ Sajtószolgálat
Gyurcsány is Kolozsvárra készül?
Eörsi Mátyás Hitek és illúziók: a kettős állampolgárság címszó alatt próbálta magyarázni ma Kolozsváron az SzDSz nemzetellenes NEM szavazatát a decemberi népszavazáson. A kolozsváriak viszont jól emlékeztek a kezdetekre, amikoris 1989 tavaszán az SzDSz a budapesti Corvin moziban elfogadta a rendszerváltás programját, amely a "kisebbségi kérdésről" a következőket is tartalmazza: Minden magát magyarnak valló személy - és az ő jogán családja - legyen jogosult a magyar állampolgárságra. Ezt elfelejtettem. Ilyenkor a bíró sípol - mondta Eőrsi Mátyás, miután András Imre a fenti programtézist szembeállította a képviselő kolozsvári előadásával és az SzDSz NEM szavazatával decemberi népszavazáson. Hasonlóképpen "elfelejtette" Eörsi azt, hogy párhuzamba állította volna Székelyföld területi autonómiáját a Magyarországon élő kínai textilmunkások területi autonómiájával. Pedig Bagoly Zsolt megjelölte az interjú közlésének idejét és helyét. Az igazmondás tekintetében Eörsi Mátyás sorsára jutott a Kolozsvár Társaság is, amely 2005. március 3-án arról tájékoztatott, hogy az SzDSz-es képviselő szombaton a Református Kollégium dísztermében tart előadást. A Kolozsvár Társaságot az Erdélyi Református Egyházkerület Elnöksége közleményben tette helyre: Eörsi Mátyás március 5-én szombaton a Református Kollégium dísztermében NEM fog előadást tartani. Időközben a Kolozsvár Társaság több alapító tagja, köztük Vetési László elnök, Egyed Ákos akadémikus, Jakab Gábor lelkipásztor is elmondta, hogy nem tudott Eörsi Kolozsvári meghívásáról. Értesülések szerint a meghívó Eckstein Kovács Péter volt, de mivel a kolozsvári RMDSz nem vállalta Eörsit, a szenátor, Visky András és Kántor Lajos alelnök, közösen használták fel céljaikra a Kolozsvár Társaság nevét. Ilyen és hasonló megtévesztő manőverekről és valótlanságokról értesülhettek a Márton Áron egyenes beszédéhez szokott kolozsváriak, akik ma Eörsi Mátyás előadása ellen szándékoztak tiltakozni. A mintegy 35 fős, tojásokkal és szirénákkal felszerelt tiltakozó a Magyarok Világszövetsége elnökének jelenléte miatt, az iránta érzett tiszteletből elálltak attól a szándékuktól, hogy tojásdobálással és hangzavarral akadályozzák meg Eörsi beszédét. A találkozón végül a tiltakozókon kívül csupán négy egyetemi hallgató és két szolgálatos tanár jelent meg. Nem csoda, hisz a kolozsváriak sejthették miről lesz szó. És nem is tévedtek. Olyan előadó állt előttük, aki az állampolgárság kérdését megpróbálta idejétmúltnak beállítani, de ugyanakkor büszkén beszélt saját európai állampolgárságáról. A magyar állampolgárság helyreállítását megpróbálta konfliktusforrásnak beállítani, de ugyanakkor nem tudott egyetlen példát sem mondani ilyen természetĹą konfliktusra Horvátország, Románia, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Finnország, Írország vagy más államok esetében. A teremből többször hazugsággal vádolták Eörsit, aki nem cáfolt, csupán annyit mondott, hogy köreikben ezt másként nevezik. A meghívó Eckstein szenátor sem vette védelmébe a bekiabálásokkal többször félbeszakított budapesti képviselőt. Patrubány Miklós kérdésére, hogy a népszavazást megelőzően volt-e más államnak is polgára, mint Magyarországnak, kitérő választ adott. A magyaron kívül most nincs más állampolgársága - állította. A jelenlévők számos ellentmondás után hallhatták, hogy az SzDSz-es képviselő miként próbálta nemlétezőnek nyilvánítani az Ellenzéki Kerekasztal 1989. augusztus 3-i nyilatkozatát, amelyik 15 évvel ezelőtt egyértelmĹąen és félreérthetetlenül fogalmazott az elszakított nemzetrészek felé, elkötelezve az SzDSz-t, a Fideszt és az MDF-et egyaránt: "Alkotmányba kell foglalni a magyarok kettős állampolgársága lehetőségét, annak jogait és biztosítékait." Ezt a rendszerváltó ígéretet még csak az alkotmánymódosítások tárgysorozatára sem vették az azóta többször kormányra jutott egykori ellenzékiek. A Magyarok Világszövetsége ezért is nevezi befejezetlennek a magyarországi rendszerváltást. Kolozsvár, 2005. március 4.
MVSz Sajtószolgálat *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 05. 11:14 | Sorszám: 272 |
*
Megjelenik Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megyében
Kerek-e vagy hosszú?
Adomaként maradt fenn az értelmetlennek tűnő kérdés a kollektivizálás idejébõl, de a jelek szerint egy jottányit sem vesztett idõszerűségébõl.
A fáma szerint a téeszesítés befejezését sürgetõ aktivisták egyikétõl a temesrékási Ördög Jani bácsi megkérdezte: "Mondja, elvtárs, milyen lesz a kollektív gazdaság, kerek-e vagy hosszú?" Az aktivista értetlenül nézett rá: "Hogyhogy kerek-e vagy hosszú? Mit jelentsen ez?" – kérdezte gyanakvón. – Hogy mit? – húzta a szót Jani bácsi. – Annyit jelent, hogy ami hosszú, annak csak vége szakad egyszer. De ami kerek, annak sosem lesz vége – summázta az öreg. És lám, neki lett igaza. Ugyanott – azaz Temesrékáson, de lehet, hogy másutt is – megint feltehetjük a kérdést: Kerek-e vagy hosszú? Mármint a föld visszaadásának a folyamata. Mert ha hosszú, Jani bácsi észjárásával élve, csak vége lesz egyszer. De ha kerek, akkor egyesek soha nem jutnak hozzá jogos örökségükhöz. A rendelet óta eltelt tizennégy év, és Temesrékáson nyolcvan földtulajdonos még mindig nem kapta vissza birtokát. Félõ, hogy nincs mibõl! – rebesgetik a falubeliek –, pedig köztudott, hogy a kitelepült svábok legkevesebb kétezer hektár szántót és száz hektárt meghaladó szõlõt hagytak maguk után. Furcsamód (vagy nem is furcsa?) e roppant fölösleg jó része – mondják – olasz kézbe vándorolt, miközben a jogos tulajdonosok a telekkönyvileg igazolt parcellájukat sem kapják meg. Nincs mibõl!... Úgy tûnik, most már a hatóság is véget szeretne vetni a "földosztásnak", ha másképp nem, hát kikerekítik a folyamatot. Abban sántikálnak, hogy akiknek nem adták ki a jussát, azt az állambácsival kártalaníttatják. A legfrissebb kormányhatározat szerint ugyanis aki nem kaphatja természetben vissza a földjét, az állam annak, minõségtõl függõen, még 27 millió lejt is fizet egy hektárért. Vajon kinek a malmára hajtja a vizet a nagylelkûnek álcázott intézkedés? *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 05. 11:02 | Sorszám: 271 |
*
Szombat, 2005. március 5., Adorján, Adrián
Tiltakoznak az egyházak az ügynöklista miatt
Az ökumenikus tanácsba tömörülő hét egyház közös nyilatkozatot adott ki, melyben figyelmeztetnek: a nemzet emlékezetéből nem tűnhetnek el a kommunista korszak szélesebb összefüggései. Enélkül ugyanis a közzétett listák a kölcsönös vádaskodás és politikai zsarolás eszközévé válnak. A közvélemény a listán szereplőket kivétel nélkül besúgónak tartja, akiket felelősségre lehet vonni a rendszer által üldözött személyek sérelmeiért, s nekik nem áll módjukban védekezni. Az ügynöklista nyilvánosságra hozatala erkölcsi és jogi dilemmát idéz elő. „Az érintett személyeket csak akkor lehet megbüntetni, ha bizonyítható törvényellenes cselekedetük és a szándékosság. Ezért az akták hozzáférhetősége sok esetben becsületsértéssel határos” – olvasható a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben. Az egyházak ugyanakkor elismerik: egyes képviselőik nem szegültek szembe kellőképpen a volt rendszerrel – csalódást okozva ezzel a hívőknek –, sőt akadtak olyanok is, akik együttműködtek az ŠtB-vel, ezért bocsánatot kérnek mindenkitől, akinek ártottak.
A reformátusok döntése
A tegnapi felhívást nem írta alá a református egyház, mely néhány hete a maga módján szembenézett az ŠtB-s múlttal.
A Zsinati Tanács januárban felszólította az egyház minden lelkészi és világi tisztségviselőjét, aki ügynökként szerepel a nyilvánosságra hozott listán, hogy a lelkipásztori szolgálat megtartása mellett azonnal mondjon le minden egyházi választott tisztségéről. A határozat szerint azoknak is le kell mondaniuk, akik tudják, hogy ott szerepelnek, de nevüket még nem hozták nyilvánosságra. „Nem kívánunk senkit meghurcolni, csak arra szólítunk fel minden érintettet testvéri megértő és megbocsátó szeretettel, hogy önként és csendben, kellő alázattal mondjanak le egyházszervezeti választott tisztségükről, vonuljanak vissza parókiájukra. (...) Azt kívánom és tanácsolom, lelki feszültségeiket oldják föl olyan módon, hogy tetteiket szemmel tartott felebarátaikkal megbeszélik, s tőlük feloldozást nyernek” – nyilatkozta korábban lapunknak Erdélyi Géza református püspök.
A katolikus egyház álláspontja
„Hallottunk az ökumenikus tanács felhívásáról, megvitatjuk a dolgot” – mondta lapunknak Marián Gavenda, a Püspöki Konferencia szóvivője.
Hozzátette: a katolikus egyház elítéli az ŠtB-vel együttműködő papokat és együttérez az áldozatokkal. „Ugyanakkor nincs okunk kétségbe vonni azon testvéreink szavát, akik állítják: nem írtak alá együttműködési nyilatkozatot, s nem tudják, hogyan kerültek a listára” – olvasható a katolikus egyház múlt heti nyilatkozatában. Az egyházat elszomorítja, hogy a sajtóban csak az áldozatokról és a vélt ügynökökről – köztük például Ján Sokol érsekről – esik szó, ám a rendszer mozgatóiról, a főbűnösökről mindenki hallgat.
http://www.ujszo.com/clanok.asp?cl=118813
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 05. 10:52 | Sorszám: 270 |
*
"Azt hiszik a szülők, ha gyerekük szlovák iskolába jár, végül miniszter lesz"
Beíratkozási körkép
Mostanság fogadják az ország iskolái a 2005/2006-os tanév leendő elsőseit. A teljes létszámot kevesen tudják, az véglegesen az iskolakezdésre, szeptemberben tisztázódik. A tapasztalat azt mutatja, városi környezetben gyakrabban fordul elő, hogy magyar családok szlovák iskolába íratják gyermekeiket. Kassán és Pozsonyban elenyésző a magyar tanulók számaránya, többségük a vidéki kisebb-nagyobb, magyarok lakta településeken él. A napokban a magyar tannyelvű iskolákban érdeklődtünk, idén hányan íratkoztak be, és milyen az eredmény a tavalyi évhez képest. Pozsony magyarok által legsűrűbben lakott városrészében, a Pozsonypüspökin található Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolába és Óvodába idén és tavaly is kilenc gyerek iratkozott be. Ožvald Erzsébet igazgatónő szerint csak később, szeptember 2-ára derül ki, hogy valójában mennyi gyerek jön, ennél többen vagy kevesebben tanulnak-e majd az első osztályban. Az iskolában összesen kilenc osztály van, minden évfolyamban egy. A Szenci járásban, Éberhardon egykor teljes szervezettségű magyar alapiskola működött. A Pozsonyhoz közeli községben ma csupán tíz magyar gyermek tanul az egyetlen egyosztályos kisiskolában. A nagyarányú gyermekfogyás oka elsősorban a születések számának csökkenése, tudtuk meg Račko Éva igazgatónőtől. – Az idén három gyermeket írattak be hozzánk, ugyanenynyi kerül majd át Félbe a felső tagozatra. A létszám tehát nem csökken, de nem is emelkedik. Már azt is tudjuk, hogy jövőre két gyermekre számíthatunk, és akkor is ketten mennek el tőlünk. Drasztikusabb létszámcsökkenést az utóbbi 4-5 évben tapasztaltunk. Úgy vettük észre, hogy a meggyőzés taktikája nem sokat ér, hiszen azt a szülőt, aki hozzánk akarja beíratni gyermekét, nem kell győzködni. Aki pedig eleve a szlovák iskolát választja, azt senki sem képes rábírni arra, hogy megváltoztassa véleményét. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen a falutól minden segítséget megkapunk ahhoz, hogy a kis létszám ellenére nyugodt körülmények között taníthassuk a gyermekeket – tette hozzá az igazgatónő. A Dunaszerdahelyi járásban található a Felsővámosi Magyar Tannyelvű Alapiskola. Összesen harmincöt diák jár oda, négy osztályban. Az igazgató, Oláh Ödön arról tájékoztatott, hogy jelenleg kilencen tanulnak az első osztályban, a 2005/2006-os tanévre pedig tizenketten jelentkeztek. Jól felszerelt számítógépes szaktantermükben tizenöt számítógépen tanulhatnak. Az iskolának már tizenkét éve jól működő, többszörösen díjazott bábművészeti szakköre is van. Ezen kívül helyben környezetvédelmi foglalkozásokra is járhatnak a gyerekek, angol nyelvet is oktatnak, és zeneórákat – főleg furulyát – is tartanak a pedagógusok. Rimaszombatban, a városi hivatal által fenntartott Dózsa úti Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolába és Óvodába roma gyerekek járnak. A rimaszombati járásban száztíz tanulójával ez számít a legnagyobb létszámú 1-4 osztályos kisiskolának. Az igazgató, Vaskői Károly elmondta, még várakoznak, mert nem alakult ki a szeptemberben iskolakezdő gyerekek létszáma. Ugyanis itt nem volt szokás, hogy a szülők maguktól hozták volna beiratkozni gyermekeiket. Eddig csak hárman tették ezt meg. Életkor alapján 18-20 tanulóra számítanak. A Dózsa úti lakótelepen százszázalékos a roma lakosság, 150-170 család lakik ott, panellakásokban. A 2004/2005-ös tanévben huszonkét tanuló iratkozott be, ebből kettő halasztott. Az óvoda is ide tartozik, negyvenöt kisgyerekkel. Rimaszombatban még két teljes szervezettségű magyar iskola és egy református gimnázium van. Közülük a Ferenczy István Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatónőjét kérdeztük tanulóik létszámának alakulásáról. Kubačka Gizella igazgatónő elmondta, a 2005/2006-os tanévre huszonnégy tanuló iratkozott be. Tavaly tizennyolcan, de szeptemberig még érkeztek gyerekek. Hozzátette, a populáció egyre csökkenőben van, jelenleg 252 diák jut kilenc évfolyamra. A Rozsnyói járásban található Pelsőcön működő Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolába idén tizenhárom diák iratkozott be a 2005/2006-os tanévre – tudtuk meg Fazekas Árpádné igazgatóhelyettestől. Jelenleg a tizennégy osztály kilenc évfolyamába összesen 258 diák jár az iskolába, köztük tizenhatan elsősök. – Ha ennél nem menne lejjebb a létszám, meg lennénk elégedve. A fiatalok nagy része külföldön keres magának állást. Főleg Angliába, Németországba, Spanyolországba, Olaszországba mennek gyerekekre vigyázni, vagy a vendéglátóiparban helyezkednek el. Ha továbbtanulnak, akkor Pozsony környékére vagy Kassára kerülnek. A falvak kezdenek elöregedni, nincsenek fiatalok, mert nincs munka, nem születnek gyerekek, így utánpótlás sincs – kesergett az igazgatóhelyettes. A Galántai járásban működik a vezekényi Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola. Toncskó Mária igazgatónő arról tájékoztatta lapunkat, hogy tavaly tizenhárman iratkoztak be az iskolájukba, az idén pedig csak hárman. Itt sincsen a faluban elég gyerek. Az iskola vezetője szerint jövőre már jobb lesz a helyzet. Minden harmadik vagy negyedik évben tapasztalható egy ilyen visszaesés a gyereklétszámban. A négy évfolyamos iskolában a három kisdiák valamelyik osztállyal összevonva jár majd. A diószegi Petőfi Sándor Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Óvoda ugyancsak a Galántai járásban található. Kovács Zsuzsanna igazgatónő elmondta, tavaly tizennégyen, az idén pedig eddig tizenketten iratkoztak be a kilencosztályos iskolájukba. Az igazgatónő szerint már nem lesznek többen, sajnos csökkenőfélben van arrafelé a magyarság. – Azt hiszik a szülők, hogy a gyerekük, ha szlovák iskolába jár, végül miniszter lesz. Tévednek, mert a magyarok szakmunkásokká válnak ott. A gyerekek a szakmunkásképzőn túl nem jutnak – tette hozzá Kovács Zsuzsanna, akinek az iskolájából is többen tovább tanultak valamilyen gimnáziumban, majd pedig egyetemen.
http://www.hhrf.org/szabadujsag/
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 05. 04:50 | Sorszám: 269 |
*
A www.reformatus.hu fóruma: http://www.reformatus.hu/forum/mutat.php?headid=1#hozzaszol A gazdák mellett a reformátusok
2005-03-04 A Magyar Református Presbiteri Szövetség együttérzését és támogatását fejezi ki a magyar gazdák azon igényével, hogy elmaradt, jogos követeléseiket minél előbb megkapják. Kötelességének érzi ezt azért, mert tagjainak jelentős része a magyar mezőgazdaságban dolgozik. Szükségét érzi azért, mert az elmúlt napok presbiteri összejövetelein számos presbitertársunk imádkozott a megmozdulásban részt vevő társaikért. Elengedhetetlennek tartja azért, mert csak a gazdák körülményeinek javulása révén látja biztosítottnak azt, hogy az ország minden lakója egészséges, hazai élelmiszerrel legyen ellátva. Végső soron teszi mindezt azért, mert csak így áll helyre az a lelki békesség, aminek ma annyira hiányát érezzük.
Éppen ezért elhatárolja magát minden olyan szándéktól, amely a gazdák ezen megmozdulását saját politikai céljaira, a békétlenség fokozására akarja felhasználni.
Isten áldja meg a tárgyaló feleket békességgel és bölcsességgel! Magyar Református Presbiteri Szövetség *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 05. 04:19 | Sorszám: 268 |
Kiegészül az aradi vértanúk szobra
2005-03-04
Az aradi Szabadság-szoborcsoport – amely hosszú évekig az előítéletek „lerombolására" várt, hogy ismét az európai kulturális örökség része legyen – nincs még bekerítve, mint volt eredetileg. A hajdani oszlopok és a kovácsoltvas-kerítés eltűntek, illetve alig maradt belőlük annyi, ami alapján elkészülhetett a restaurációs tervrajz. A szoborcsoport talapzatának egy darabja is hiányzott, amit a restaurátorok a csíkszeredai Dóczy András szobrász-kőfaragótól rendeltek meg, mivel az eredeti sziléziai andezit helyett a hargitai andezitet megfelelőnek találták. Ugyancsak Dóczy vállalta a kerítés oszlopainak elkészítését is, amelyek most készenlétben várják az elszállítást. A darabok féltonnásak, magasságuk 130 centiméter. A szoborcsoport az RMDSZ sikerlistáján szimbolikus jelentéssel bír. Régebbi és újabb története csak gazdagítja a múltját. Mi, Hargita megyei lakosok viszont nem feledkezhetünk meg arról, hogy a hiányzó kőrészek Csíkszeredában készültek, és Dóczy András neve is ott van Sándor István építészmérnök, Kocsis Rudolf, Kolozsi Tibor, Pokornyi Attila, Szilágyi László szobrászok, restaurátorok neve között. Igen, a szoborcsoport köré kerítés kerül. Mint volt. Hasonló, csak nem sziléziai, hanem hargitai andezitből. S bár paradoxonnak tűnik: a Szabadság ez esetben akkor lesz teljes, ha bekerítik. Ezt kívánja a hűség, a műalkotás teljes felújítása. Ferencz Imre, Hargita Népe *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 05. 03:04 | Sorszám: 267 |
*
KRÓNIKA, Erdélyi magyar közéleti napilap
Tőkés: világbotrány a hazai restitúció
Nemzetközi autonómiaügyi konferenciát kezdeményez az EMNT
2005-03-04 - 15:44
Nemzetközi autonómiaügyi értekezletet hívott össze az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) – jelentette be csütörtökön Nagyváradon Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, az EMNT elnöke. A konferenciát – amely jellegében a korábban Szovátán megrendezett, hasonló tematikájú rendezvényt követi – valószínűleg májusban szervezik meg. „Csak ilyen rendezvényekkel nyílik esély azon fal áttörésére, amely az erdélyi magyar nemzeti önrendelkezés útjában áll” – vélte a püspök. A Krónika kérdésére Tőkés László elmondta, a meghívottak között ott lesznek az erdélyi magyarság számára mintaként szolgáló, működő európai autonómiák képviselői, akik európai támogatást is biztosíthatnak a romániai autonómiatörekvéseknek. Rajtuk kívül európai parlamenti képviselőket, az erdélyi magyar autonómia ügyét támogató magyarországi politikusokat, valamint hazai magyar és román politikusokat várnak. „Olyan hazai magyar politikusokra gondolunk, akik egyetértenek az autonómia ügyével, illetve olyan románokra, akikkel szót lehet érteni a kérdésben” – fejtette ki a püspök. Hozzátette: az EMNT-nek meggyőződése, hogy az autonómiának nincs alternatívája, és ebben még „az RMDSZ-ellenesség is harmadrangú kérdés”. „Ne támadjuk úgy az RMDSZ-t, hogy nem törekszünk az összefogásra” – fűzte hozzá. Tőkés László bejelentette: áprilisban az ingatlanrestitúció ügyében is konferenciát rendeznek. Ennek a Királyhágómelléki Református Egyházkerület lesz a szervezője, a meghívottak között pedig neves amerikai és európai szakértők is vannak. „Ami jelenleg az ingatlan-visszaszolgáltatás ügyében történik Romániában, az világbotrány. Arra a következtetésre jutottunk, hogy keményebb hangvétel szükséges igényeink kifejtésében” – jelentette ki. Példaként az egyházkerület egyik nagyváradi, belvárosi ingatlanjának ügyét hozta fel. A Kossuth (Függetlenség) utcai emeletes bérházat tavaly visszakapta az egyház, ám az önkormányzat megtámadta a döntést. Miután a Nagyváradi Táblabíróság a reformátusoknak adott igazat, az önkormányzat fellebbezett. A legfelsőbb bíróság szerdán tárgyalta az ügyet, a következő tárgyalás időpontjául pedig április 13-át tűzte ki. Balogh Levente, Krónika *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 05. 02:48 | Sorszám: 266 |
*
KIS MAGYARORSZÁG
A gyurcsányok bálba mennek vagy vadászni
Az elmúlt hetekben mindenki számára világossá vált, hogy az ország több mint 11 ezer milliárd forintos adóssága az emberek pénztárcájához ért. Az adósságteher finanszírozása érdekében visszatartják a vállalkozók jogos ÁFA-visszaigényléseit, egy hónap késéssel utalták át a köztisztviselők és a közalkalmazottak 13. havi bérét, és nem fizetik ki a gazdáknak jogosan járó európai uniós támogatásokat. Megdöbbentő és felháborító, hogy a miniszterelnök nem ül tárgyalóasztalhoz a jogos igényeiket hangoztató gazdákkal: ha valódi problémákkal kell szembenéznie, a dumakormányfő néma marad! A Medgyessy és Gyurcsány-kormány felelőssége egyértelmű: ölbe tett kézzel nézték, hogy a tavalyi esztendőben Magyarországon tízszer gyorsabban nőtt az élelmiszeripari termékek importja, mint az export. Mérgező külföldi paprikák kerültek a magyar boltokba, miközben a magyar agrárium ellehetetlenült. A kialakult helyzet nem csak a gazdák, hanem minden magyar család számára ártalmas és veszélyes. Gyurcsány Ferenc és kormánya hónapok óta spekulál a gazdák és a vállalkozók pénzével. Ha mindez következmények nélkül marad, indokolt a kérdés: a gazdák és vállalkozók után ki lesz az Magyarországon, akinek jogos járandóságát, bérét vagy más jövedelmét minden ok nélkül elveszik?
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 03. 21:51 | Sorszám: 265 |
*
Kétszáz traktorral vonultak a gazdák a Parlament elé szerdán késő este, hogy nyomatékot adjanak követeléseiknek. A traktorok kétszer százas konvojban, rendőri felvezetéssel haladtak a Kossuth térre.
Útjukon zászló lengető szimpatizánsok biztatták a gazdákat, Hajrá magyarok!
Éljenek a bátor gazdák! felkiáltások hangzottak el.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) és a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetségének megállapodása szerint a traktorok március 6-án 21 óráig állhatnak a Kossuth téren a BRFK által kijelölt kordonnal elzárt területen. A szerdai tárgyaláson a demonstráló gazdák és az agrártárca képviselői úgy vélték, hogy a megbeszélések csütörtökön már plenáris egyeztetéssel folytatódhatnak. A nagyon hideg, szeles időjárás ellenére kitartanak a Komárom-Esztergom megyei gazdák, amíg országosan meg nem kötik az egyezséget - mondta el Márkus János, a demonstráció egyik szervezője szerdán. A megyében hétfő reggel óta tartanak félpályás útlezárást. Az ország több pontján tartanak hasonló akciókat a gazdák.  *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 02. 16:49 | Sorszám: 264 |
*
A Bihar megyei MPSZ közleménye
2005-03-02
A Magyar Polgári Szövetség Bihar megyei és nagyváradi elnökségének közleménye értesít 2005. március 1-én megtartott együttes ülésükről, mely során több téma megvitatására került. Szervezetépítés terén meghatározták a bihari szervezet helyét és szerepét az országos szövetségben, valamint beszéltek a regionális szervezetépítés fontosságáról. Beszámoló hangzott el a legutolsó országos elnökségi ülésről és a bihari új területi szervezetek megalakításának folyamatáról. A március 15-i ünnepségekkel kapcsolatban az ülés résztvevői állást foglaltak amellett, hogy a magyar történelmi egyházak, a civil szféra és a politikum összefogásával, közös szervezéssel tegyék lehetővé a méltó ünneplést. Az elnökség továbbra is várja az RMDSZ bihari szervezetének válaszát a két héttel ezelőtt elküldött felhívásukra. A Bihar megyei szervezet állásfoglalt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács autonómia elképzeléseinek támogatása mellett és lehetőségei szerint hozzá kíván járulni a jövő szombaton, március 12-én Marosvásárhelyen megtartandó nagygyűlés sikeréhez. (EM) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. március 02. 05:43 | Sorszám: 263 |
*
MAI KIS MAGYAR PANORÁMASzegvári nyílt levelét az Index alaposan cenzúrázva jelentette meg. Szegvári Katalin, leánykori nevén, Spán Katalin a helyi média fejezetben szerepel a tegnap az interneten megjelentetett ügynöklistán. Az Indexhez eljuttatott, Gyurcsány Ferencnek írt nyílt levelében a tévés újságíró elismerte, hogy külföldi útjairól beszámolt a titkosszolgálatoknak.
"Amikor anyósa, Apró Piroska hatalmas villájában üldögél, amelyet néhai apósának,
Apró Antalnak köszönhet, aki annak idején élet és halál ura volt (apropó: ő miért nincs a Political Capital listáján a megrendelők között?), eszébe jutott-e, hogy azok életével játszik, akiket - többek között - kedves felsége nagypapájának is köszönhetően megzsaroltak és beszerveztek. ...."
És amit ebből az Index megjelentetett:
"Szegvári Katalin, leánykori nevén, Spán Katalin a helyi média fejezetben szerepel a listán. Szerkesztőségünknek eljuttatott közleményében a tévés újságíró elismerte, hogy külföldi útjairól beszámolt a titkosszolgálatoknak."
"Mi voltam én?" - kérdi Szegvári-Spán Katalin.
Mint Gyurcsány Ferencnek címzett nyílt levelében írja, "Adva van egy gyerekét egyedül nevelő anya, akit elhagyott a férje, és hogy még tovább cifrázzam, az asszony el kell hogy tartsa idős édesanyját is. Nos ezt a fiatalasszonyt, amúgy tévériporter, aki munkája okán gyakorta jár német nyelvterületre, egy szép napon felkeresi valaki a BM-től, vagy isten tudja honnan, és azt mondja, veszélyben a család, mert a németeknél rajta van beszervezendőket tartalmazó listán. Az illető felajánlja védelmét, és annyit kér, hogy én - hiszen természetesen csak a magam ügyéről tudok felelősséggel írni - számoljak be külföldi útjaimról. Nincs beszervezési nyilatkozat, nincs zsarolás, nem kell senkit itthon megfigyelni, csupán titoktartási kötelezettséget aláírni és családom védelmében elmondani, pl. azt, hogy egy bécsi szállodában egy titokzatos hang keres a portán, ám többet nem jelentkezik. Nem írtam soha jelentést, nem kellett környezetemről beszámolni. Gyurcsány úr? Mi voltam, mi vagyok én? Az ön játékszere? A politika áldozata?" *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 28. 18:21 | Sorszám: 262 |
|
Táncház Gyergyóban
2005. február 28. hétfő, XVII. évfolyam 48. szám
Ma este 8 órától táncházat tartanak a gyergyószentmiklósi Szilágyi Vendéglőben, a Művelődési Központ szervezésében. Zenél Molnár Szabolcs, Mayer Róbert és ifj. Bajna György. A kocsma előtt fekszik egy részeg pasas a földön, és így dünnyög. – Ha nem tudok felállni, akkor hazamegyek, de ha fel tudok állni, akkor visszamegyek a kocsmába és iszom még egy fröccsöt! *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 28. 18:15 | Sorszám: 261 |
Zászló és kokárda rendelhető Csíkszeredában
2005-02-28
Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc márciusi ünnepének méltóságához hozzátartozik a kokárda és a nemzeti lobogó használata.  A kokárda és a nemzeti zászló megrendelhető az RMDSZ Csíkszeredai Szervezeténél (tel.: 313221), valamint a Csíki Területi RMDSZ-nél (tel.: 315710). (Veress Dávid, a Csíkszeredai Városi RMDSZ alelnöke) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 27. 22:16 | Sorszám: 260 |
*
GONDOLATisztázzuk a múltat.
Nyílt levél a miniszterelnöknek. Gyurcsány úr! Amikor anyósa, Apró Piroska hatalmas villájában üldögél, melyet néhai apósának - Apró Antalnak köszönhet, aki annak idején élet és halál ura volt / apropó: ő miért nincs a Poltical Capital listáján a megrendelők között?/ eszébe jutott-e, hogy azok életével játszik, akiket – többek között- kedves felsége nagypapájának is köszönhetően megzsaroltak, és beszerveztek. Eszébe jutott-e, hogy egy olyan párt nevezte ki önt kormányfőnek – nem kis mértékben anyósának köszönhetően -, amelynek tagjai az előd párt tagjai is voltak? Eszébe jutott-e, hány család életét dúlja most fel azzal, hogy nyilvánosságra hozatja azok neveit, akik nem tudtak, vagy nem mertek nemet mondani apósa titkosszolgálati pribékjeinek? Fel akarja tárni a múltat? Beszélgessen sógorával, vagy anyósával, akinek a választások előtt nem volt más célja, mint az ősellenség: Kovács László félreállítása, Meggyesy Péter érdekében. A jól értesültek azt is tudják, miért volt ez számára fontos. És ki is írta azt cikket, amelyben Kovács Lászlót vádolják a D 209-es akta kiszivárogtatásával? Ugyanaz, aki 1993-ban így vélekedett a szocialistákról: Jönnek fel, mint szar a moslékban. Igen…. Az ön új üzenetnek szánt kulturális minisztere, Bozóki András. Nos egy ilyen belső morállal rendelkező csoport most pellengérre meri állítani egykori áldozatait? És hol vannak, akik zsaroltak, megfélemlítettek, feljelentettek a titkosszolgálatokon belül és kívül? És most magamról: tisztázzuk a múltat. Mit szól ahhoz, hogy valaki áldozat és megfigyelt egy személyben, mégpedig úgy, hogy az illető önmagát figyelte meg? Adva van egy gyerekét egyedül nevelő anya, akit elhagyott a férje, és hogy még tovább cifrázzam, az asszony el kell hogy tartsa idős édesanyját is. Nos ezt a fiatalasszonyt, amúgy tévériporter, aki munkája okán gyakorta jár német nyelvterületre, egy szép napon felkeresi valaki a BM-től, vagy isten tudja honnan, és azt mondja, veszélyben a család, mert a németeknél rajta van beszervezendőket tartalmazó listán. Az illető felajánlja védelmét, és annyit kér, hogy én – hiszen természetesen csak a magam ügyéről tudok felelősséggel írni – számoljak be külföldi útjaimról. Nincs beszervezési nyilatkozat, nincs zsarolás, nem kell senkit itthon megfigyelni, csupán titoktartási kötelezettséget aláírni és családom védelmében elmondani, pl. azt, hogy egy bécsi szállodában egy titokzatos hang keres a portán, ám többet nem jelentkezik. Nem írtam soha jelentést, nem kellett környezetemről beszámolni. Gyurcsány úr? Mi voltam, mi vagyok én? Az ön játékszere? A politika áldozata? Most ön önfeledten, kommunkációs és magamutogatós kényszerből kiszabadította a szellemet a palackból, - hogy egynémely papok leleplezésével gyengítse a jobboldalt -, s ezt néhány önnek dolgozó, a szoclib.oldalról pénzelt ifjú cinikus yuppi cége reklámjaként használja fel. Ezúton jelzem, hogy minden eszközzel visszaszerzem a becsületemet. Ezzel tartozom a családomnak, de főként a gyerekemnek, akinek ezután nem lesz könnyű az élete, és a barátaimnak, tanítványaimnak is. Ön pedig – ahogy egy amerikai tévés műsorvezető üzente az amerikai elnöknek, amikor az USA megtámadta Vietnámot – mától személyes ellenségem. Szegvári Katalin *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 27. 13:17 | Sorszám: 259 |
*
A Bihar-hegység
M3-as autópálya Nagyváradig
2005-02-27
Nagyváradig kéri meghosszabbítani a magyarországi M3-as autópályát Debrecen polgármestere. Kósa Lajos kifogásolja, hogy a 2007-ig terjedő időszakra vonatkozó tervezetben még csak tervként sem szerepel a Debrecen és a román országhatár közötti autópálya. A polgármester utalt arra, hogy Debrecen az erdélyi felsőoktatást tekintve és kisebbségi ügyekben is a térség logisztikai központja, így szüksége van az összeköttetésre a romániai autópályarendszerrel. Az ügyben a városvezető egyéni törvénytervezetet nyújt be a magyar Országgyűlésben. Kolozsvári Rádió *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 27. 08:42 | Sorszám: 258 |
*
ERDÉLY MA
Üzenet erdélyi testvéreinknek
2005-02-26
A december 5-i népszavazás eredménytelensége újabb trauma az elszakított területeken élő magyarság és az anyaország számára. Február 10-én két testvérmegye találkozójára került sor, melyről a tudósításokat hiába keressük a sajtóban.
Erről az „agyonhallgatásról" Bíber József Tibor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom politikusa nyilatkozik az Erdély Mának. Az eredménytelen népszavazást a székely-magyar Vérszerződés felmondásaként, második Trianonként élik meg határon innen és túl azok, akik a nemzetegyesítésben reménykedtek. Az IGEN és a NEM újabb szellemi frontvonalat idézett elő, melynek következményeit csak a következő években, évtizedekben fogjuk megismerni. A népszavazás eredménye Jász-Nagykun-Szolnok megyében 52% nem. Mi a kudarc oka? Szolnok és Jász-Nagykun-Szolnok megye tradícionális bolsevik fészek. Nógrádon kívül itt képes 4-5%-ra még a Munkáspárt is. A megye és Szolnok MSZP-s vezetésű. Az MSZP hivatalos álláspontjának megfelelően Tokár István, az MSZP - megyei közgyűlés elnöke és Botka Lajosné, az MSZP-s szolnoki polgármester a "nem"-re buzdított. A Kádár-rendszerben szocializált plebs el is hitte, hogy a "románok" -nagyon sokan az erdélyi magyarokat így nevezik!- előlük veszik el a megélhetést. Tudni kell, hogy Szolnokon a 40 év alattiak csak kb.5%-a szavazott. Ennek oka ismert: liberális oktatás, hagyományos értékek elvetése. A tantestületekben nyíltan balos nézeteket valló tanárok vajon milyen nemzettudatot plántálnak a diákokba, kiegészítve a média és internet hatásaival? Szégyen, hogy hazánkban a legtöbb ember nem tudja, hogy mi is történt 1920. június 4-én a Párizs melletti Trianon palotában, ahol az első világháború győztes hatalmai hazánk kétharmadának elcsatolásáról döntöttek. Éppen ezért a párt országgyűlési határozat tervezetet dolgozott ki, amelyben az áll, hogy ezt a napot – június negyedikét - nyilvánítsák „ Trianoni Nemzeti Emléknappá „ amelyre minden középiskolában legyen kötelező az megemlékezés. Egyelőre eredménytelenül. Ismervén a helyi értékviszonyokat, mit tehetett a nemzeti érdekek mentén gondolkodó a siker érdekében? A Jobbik Magyarországért Mozgalom elsőként csatlakozott az MVSZ aláírásgyűjtéséhez, teljes potenciálját az MVSZ kampányának segítésére fordította. Sokhelyütt, ahol nem volt az MVSZ-nek hatékonyan működő szervezete, ott Jobbik-os vezetők vállalták a regionális koordinálást. Mint a Jobbik Jász-Nagykun-Szolnok megyei elnöke és országos választmányi alelnöke, sajtótájékoztatón szólítottam fel a megye és Szolnok lakosságát, hogy erkölcsi kötelességünk az igen szavazat ebben az össznemzeti ügyben. Az ember azt hinné, hogy a két testvérmegye ebben a sorsdöntő történelmi pillanatban összefog. A Hargita Megyei Tanács nyílt levélben fordult az "igen"-re buzdítás kérésével az MSZP-s vezetéshez, de ők technikai okokra hivatkozva elutasították. A testvérmegyei kapcsolatok megromlásáért tehát egyértelműen az MSZP megyei vezetése a felelős! Ugyanez érvényes a testvérvárosi kapcsolatok esetében Szolnok-Nagybánya között. Nagybányát a szolnoki városvezetés évek óta mostohán kezeli! Ők a "szegény rokon". Szégyen! Milyen más városokkal tart fenn Szolnok testvérvárosi kapcsolatot? Kölcsönösen redményesek? 2001-ben az izraeli Shoham várossal létesített a Fidesz-es városvezetés testvérvárosi kapcsolatot. A "csóró" erdélyi Nagybánya nem volt olyan fontos. Míg az izraeliek egyből megépítették a Plázát, stb, addig Nagybányával csak a kulturális kapcsolatokat "ápoltuk". Jellemző, hogy az újabb keletűen testvérváros Nyíregyháza 4 millió eurós értékben vesz részt Nagybánya történelmi városmagjának újjáépítésében. Hogyan alakult Hargita és Jász-Nagykun-Szolnok megye kapcsolata a népszavazás után? Az erdélyi testvérmegye retorziókat, a kapcsolatok átgondolását helyezte kilátásba. Február 10-én járt Szolnokon Hargita megye küldöttsége, s kiderült, hogy bár nem szakítják meg velünk a kapcsolatot, de nem felejtenek... Ilyen módon a jövőre nézve mind a gazdasági, mind a kulturális kapcsolatok mélypontra juthatnak, és bizonnyal hosszú időt kell az újbóli fellendülésre várni. Elképesztőnek tartom, hogy a "vérségi" kapcsolatok prioritását háttérbe szorította a kizárólag financiális szemléletű testvérvárosi, testvérmegyei politika. Eredménytelenül kerestem a tudósítást a február 10-i testvérvárosi találkozóról. A megyei írott és elektronikus médiumok szinte semmilyen formában nem hozták le a február 10-i testvérmegyei küldöttségi látogatást, mert kényelmetlen lett a téma, hiszen itt nem dicsőséges tárgyalásokról dolgokról kellett volna tudósítaniuk! Az aznap 14.30-kor tartott sajtótájékoztatóról még a Magyar Rádió honlapján sem találtam semmit, pedig a szolnoki stúdióból egy szerkesztő barátom még arról is tájékoztatott, hogy H.Tóth Andrea volt kinn tőlük! Makovecz Imre világszerte elismert építőművész gondolatait juttatta eszembe. Azt mondta, hogy az aktuális politika most nem a nemzetért működik. De épül a "második Magyarország". Vagyis, a hatalmon lévők jönnek-mennek, de mi maradunk, tennünk kell a dolgunkat. Mit tehet konkrétan, a mindennapokban a politikus a szálak megerősödése érdekében? Véleményem szerint a népszavazás eredménytelensége hosszú időre negatív hatással lesz a kapcsolatokra. Sokkal bonyolultabb ez a kérdés, mintsem autentikus és jövőbe látó választ adhasson rá bárki is. Mitől függ? A 2006-os kormányváltástól. Az önkormányzati választásokon is szükséges a jobbos siker. Alapvető szemléletváltásra lenne szükség: ne az anyagiak játsszanak szerepet abban, hogy melyik legyen a prioritást élvező testvérváros, testvérmegye. A testvérkapcsolat ne aktuálpolitika témája legyen, hanem egységes megítélés alá essen Magyarországon.
A történelem tanításában alapvető szemléletváltás kell. A Trianon-film is ezt a folyamatot segítené. Szükség lenne a kiegyensúlyozott médiára, az egészséges gondolkodásmód kialakítására, az oktatás liberalizálásának megállítására; a nemzeti hagyományok, népművészet, kultúra kiemelt támogatására; a hagyományőrző egyesületek, civil szervezetek felkarolására; erkölcsi-anyagi ösztönzésre. Összegezve: a nemzettudat erősítésére.
Vissza kell csempészni a mindennapokba a hagyományos keresztény értékeket. Szükséges a célnak megfelelő pedagógusképzés.Ez a komplex folyamat eleve feltételezi a szándékot, amely soha nem lesz meg balliberális választási győzelem esetén. Jobboldali győzelem esetén sem biztos az egyértelműen pozitív változás. Nem kerülhetem ki a romániai magyar politikát. Az RMDSZ pozíciói a többi erdélyi magyar szervezettel szemben nagyon erősek. Meglátásom szerint ezen a ponton gondok lesznek egy esetleges magyarországi kormányváltás esetén! A magyarság ezer darabra szakadt, és az árkok tovább mélyülhetnek az egyes csoportok között. Ez már lassan egy politikai elemzés kezdete, de itt megállok. Szerintem ebből is látszik, hogy milyen kiszámíthatatlan a jövő. Hogyan tovább, mi a feladat? Milyen eszközökkel lehetne normalizálni, eredményessé tenni a testvérmegyei kapcsolatokat? Mit "üzen" Erdélynek, Hargitának? Ne általánosítsanak az erdélyiek sem! Ne alkalmazzák a kollektív bűnösség elvét! Nekik sem esne jól, ha mi Markó nyilatkozatát tekintenénk autentikus erdélyi magyar nyilatkozatnak Trianon-film ügyben! Óvnék az igazságtalan, elhamarkodott válaszlépésektől, hiszen mindkét fél megsínyli és nincs értelme. Van retorzió az 52%-ban nemmel szavazó megyékkel szemben, de nincs a "csak" 49,99%-ban nemmel szavazó megyékkel szemben. Ez így kicsinyes és értelmetlen szemlélet. Tartózkodjanak az olyan hangulatkeltő cikkek írásától,megjelentetésétől, amelyek azt állítják, a "csonkamagyar" csak üzletelni jár Erdélybe. Nem igaz! Márpedig, ha nem igaz, csak felesleges hangulatkeltésre és az árkok mélyítésére alkalmasak. És az csak a magyarországi balliberálisoknak, ill. a román nacionalistáknak jó. Próbálják meg a népszavazás eredményét pozitív oldalról megközelíteni: 1,5 millió magyar akarja őket! Tekintsék a 1,5 milliót alsó határos -ennél kevesebb már nem lesz-, materiális alapnak a további kapcsolatteremtéshez, akikre mindig, minden körülmények között számíthatnak. Török Judit *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 26. 22:46 | Sorszám: 257 |
|
* http://www.magyar-szo.co.yu/ MAGYAR SZÓ, 2005. február 26., 27., szombat – vasárnap
Nem akarunk áttelepülni
Az anyaországnak el kell dönteni, hogy ki akarja-e üríteni a határon túli magyarok lakta területeket vagy sem – mondta Kasza József, a VMSZ elnöke a Szülőföldprogram kedvezményei kapcsán. A Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő által meghirdetett új magyar nemzetpolitikának öt alappillére van: a Szülőföld Program, a határon túli autonómiatörekvések támogatása, az emberséges és gyors honosítási eljárás, a speciális nemzeti vízum bevezetése és az alkotmányosan rendezett jogállás a határon túli magyarság számára. A hét elején ismertette Avarkeszi Dezső, a magyar kormány letelepedési, bevándorlási és honosítási megbízottja az új magyar nemzetpolitikához kapcsolódó első jogszabálytervezeteket. A törvénymódosítási javaslatok leglényegesebb pontjai szerint honosítási kérelmet az adhat be, aki letelepedési engedéllyel legalább egy éve Magyarországon él. A belügyminiszter a jelenlegi 21 hónap helyett legalább 6, legfeljebb12 hónap alatt lesz köteles ezt a kérelmet a köztársasági elnök elé terjeszteni. A honosítás- visszahonosítás ügyében a másik jelentős módosítás szerint nem kellene állampolgársági ismeretekből vizsgát tennie annak, aki magyar nyelven szerzett felsőoktatási vagy középfokú végzettséget. Szó van ezekben a tervezetekben a speciális vízumról is, amelyről még nem tudni, hogy érvényes lesz-e a EU tagországokban. Ennek szövegét a határon túli szervezeteknek is megküldték. Az egyeztetés a határon kívüliekkel március elsején lesz. Kasza Józsefet, a VMSZ elnökét arról kérdeztük, pártja tárgyalócsoportja milyen javaslatokkal indul az egyeztetésre. -- A napokban kaptunk meg a tervezet szövegét és még hátra van párton belüli megvitatása. Nagyon sajnálom, hogy időhiány és elfoglaltság miatt nem kerülhet sor a felvidéki és erdélyi pártvezetőkkel az álláspontok összehangolására. Első olvasat után a saját meglátásomat mondhatom el. A kettős állampolgárság kérdését a felajánlott dokumentum nem oldja meg. Az szóban forgó dokumentum könnyítéseket tartalmaz a magyar állampolgárság megszerzésére, előirányozza a bürokratikus ügyintézés egyszerűsítését, ám lényegi kérdésre nem ad választ. A javaslat ugyanis arról rendelkezik, hogy miután a kérelmező áttelepült az anyaországba, akkor hogyan juthat az eddigieknél egyszerűbb módon állampolgársághoz. Nekünk nem az a célunk, hogy kiköltözzünk, hanem az hogy itt maradjunk. S ha valaki egy évre áttelepül Magyarországra, azért, hogy megkapja a magyar állampolgárságot, akkor kevés az esély arra, hogy annak megszerzése után visszatér majd. Nem lehet játszadozni a családokkal. Az anyaországnak el kell döntenie, hogy mi az álláspontja: az anyaországi negatív születési tendencia megállítására ki kívánja-e üríteni a határon kívüli magyar területeket vagy nem. A jelenlegi munkaerőhiány az anyaországban a következő években még fokozódik. Ettől függetlenül, mi nem azt kértük, hogy áttelepülésünkkor könnyebben intézhessük az állampolgársághoz jutást, hanem azt, hogy itt maradva is megkapjuk a magyar állampolgárságot. Úgy látom csak tologatjuk a kérdést, ahelyett, hogy komolyan megoldanánk - A Szülőföldprogram célja pedig éppen a határon kívüliek otthon tartása.
Elméletben a kormány ezt hangoztatja , de a gyakorlatban nem ezt teszi. Azzal , hogy az anyaország nagyobb mértékben utal juttatásokat a határon túlra, az kapaszkodót jelent. Kezdetnek elég, de semmiképpen sem tekinthető végleges megoldásnak.
A kettős állampolgárság a megoldás. A támogatásokat tekintve pedig eddig is tapasztaltuk, hogy azok 99 százaléka Erdély felé irányult. A Délvidék meg Kárpátalja hátrányos helyzetben voltak, s nem a mi tehetetlenségünkön múlott, hogy kevesebb támogatást kaptunk. Évekig a miloševići rendszerre hivatkozva jutottunk kevesebb támogatáshoz. Én nem akarom megkérdőjelezni az erdélyi fejlesztési terveket, vagy azt, hogy menynyire van nekik szükségük az anyaországi eszközökre, de az elmúlt 15 év hátrányos megkülönböztetése után, igenis követeljük, hogy a Délvidék ne egyenrangú legyen, hanem kiemelt elbírálásban részesüljön. Mi itt akarunk maradni, s ehhez szükségünk van az anyaország hathatós támogatására. Ha a magyar kormány feladja a megmaradásért vívott harcunk támogatását, akkor berendezkedünk a végső megmaradási harcra és tartjuk a frontot ameddig csak bírjuk. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 26. 22:29 | Sorszám: 256 |
*
Zrínyi Ilona-matematikaverseny
Fejtörõ a Kárpát-medencében – Tegnap délután tartották a Kárpát-medence magyar nyelvterületein a Zrínyi Ilona-matematikaverseny megyei szakaszát. Az Arad és Hunyad megyeiek az aradi Csiky Gergely Iskolacsoportban, a Temes megyeiek a Bartók Béla Elméleti Líceumban próbálták ki nemcsak matematikatudásukat, hanem fõként játékos feladatmegoldókészségüket. A III–VIII. osztályosok számára megrendezett, a kecskeméti székhelyû, Matematikában Tehetséges Gyermekekért Alapítvány (MATEGYE) által meghirdetett matematikaversenyen az Arad megyei gyerekek tizedik alkalommal vesznek részt: idén 310-en, s mellettük 13-an a Hunyad megyei Vulkánból.
http://www.nyugatijelen.com/jelen/index.html
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 26. 22:24 | Sorszám: 255 |
*
 Nagyenyed - helységnévtábla három nyelven
2005-02-26
A közeljövőben a Nagyenyed városát érintő utas nemcsak az Aiud feliratú táblát láthatja az útszélen, hanem elgondolkodhat majd azon, hogy itt a magyarok és németek „is” hozzájárultak e település felvirágoztatásához, és itt a nemzetiségek talán jól megférnek egymással. A legutóbbi nagyenyedi tanácsülésen ugyanis 13:6 arányban elfogadták a háromnyelvű helységnévtábla használatát. A Kováts Krisztián alpolgármester, illetve az RMDSZ-tanácsosok – Krecsák Sz. Adalbert, Simon János és Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök – által kezdeményezett javaslat motivációjában a következő indokok szerepeltek: “Nagyenyed olyan régi település, ahol a románok, magyarok és szászok egymás mellett éltek, első írásos dokumentumai pedig 1293-ból maradtak ránk. A város hivatalos neve kétségtelenül az AIUD, azonban az említett két, kisebbségben lévő etnikum mind a város történelmében, mind kultúrájában mély nyomokat hagyott. A Nagyenyed elnevezés minden magyarlakta településen ismert, nem is beszélve az 1622-ben Gyulafehérváron alapított, majd 1662-ben Nagyenyedre költöztetett Bethlen Gábor Kollégiumról, amely számtalan, itt végzett kiemelkedő személyiséget adott a magyar kultúrának, tudománynak és közéletnek. Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa című novellája pedig, a sétatéri emlékművel együtt, a kollégiumi diákok 1704-es ellenállását örökítette meg, melyet határon innen és túl minden magyar iskolában ismernek. Habár a magyar lakosság részaránya Nagyenyeden 16%, a városhoz tartozó Csombordon és Gombáson a 215/2001-es törvény alapján is kétnyelvű helységnévtábla áll, a szászok jelenlétét pedig a Strassburg am Mieresch elnevezés fémjelzi. A törvény a 20%-os kissebségi arány esetében kötelezően előírja a település nevének a kisebbség nyelvén való feltűntetését, ezt azonban alacsonyabb százalék esetében sem tiltja. Példaként említhető a háromnyelvű felirat Medgyesen, ahol a magyarok 11,8, míg a szászok 2,07%-ban vannak jelen. Nagyszebenben, ahol a németek aránya mára mintegy 1,6% csupán, a Sibiu elnevezés alatt a Hermannstadt is feltüntetett, és nem véletlenül válik majd 2007-ben Európa Kulturális Fővárosává. Végeredményben egy olyan, a kisebbségek irányába tett szimbolikus cselekedet lenne, mely a település kultúrájának maximális kiaknázásával mindannyiunk számára előnyös lenne”, szerepel az immár elfogadott határozattervezetben. Nyugati Jelen
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 24. 22:47 | Sorszám: 254 |
*
Megtalálható minden tisztességes újságárusnál!
220 forintért - egy nemzeti-konzervatív beállítottságú folyóirat *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 24. 22:04 | Sorszám: 253 |
*
Tisztelt miniszter úr!
Hét hónappal ezelőtt ön azzal a szavakkal búcsúzott tőlem és Afganisztánba induló katonatársaimtól, hogy térjünk vissza épen és egészségesen. Ez sikerült, bár ne kiabáljuk el, még pár nap hátra van, nem tudjuk mennyi, már 25 napja lejárt a fél év. Itteni elöljáróink szerint sikerült úgy teljesítenünk ezt a missziót, hogy tovább növeltük tekintélyünket a NATO-ban, fenntartottuk kabul egy negyedében a békét, biztonságot, megszereztük a lakosság bizalmát, robbanószereket találtunk, terrorista gyanús emberekről, drog- és gyermekcsempészekről szereztünk információkat, segítettünk a kabuli rendőrség kiképzésében, satöbbi... Kár, hogy sikereinkről soha nem hallottunk sem a honvedelem.hu oldalon, sem a híradásokban. Más nemzetek honlapjait irigykedve nézzük… Sajnos ez is mutat valamit. Vagy nem merünk büszkék lenni, vagy nem igazán büszkék ránk elöljáróink. Vagy csak elfeledkeztek róla? Ez utóbbit nem csodálom. Sajnos sokmindenről elfeledkeznek egyesek. Amikor értékelik ezt a missziót, bizonyára a problémákról is elfelejtkeznek majd, hiszen egyeseknek ez az érdeke, ezt diktálja egyéni karriervágyuk. Miniszter úr! Abban a jelentésben, ami a misszióról készül majd Ön nem fog találkozni a problémákkal, főleg nem a felelősökkel, ebben bizonyos vagyok, hiszen vannak, akiknek a karrier fontosabb, mint katonáink biztonsága. Szakterületemen 5 alkalommal éltem javaslattal, soha még csak válaszra sem méltattak, pedig komoly biztonsági következményekkel járó javaslatok voltak. A visszafogadó ünnepségen, Önön múlik majd, hogy megkérdezi-e a katonákat arról, hogy használható volt-e például a sok millió forintért kifejlesztett és beszerzett, majd a mercédesz terepjárók platójára felszerelt géppuska állvány. Azt a választ fogja kapni, hogy nem, mert ezek légvédelmi géppuska állványok, a vízszintesnél lejjebb nem dönthetőek, holott kabul belvárosában nem felülről fog jönni a támadás. Hogy mennyiért, melyik cég és mely nyugdíjas katonai tanácsadók kaptak ezért nálunknál is jobb fizetést, annak majd Ön utánna jár, legalábbis mint adófizető magyar állampolgár ezt remélem. Miután kiérkeztünk egy kanadai újságíró kikezdte a felszereléseinket, például, hogy amig korábban a kanadaiak páncélozott járművekkel járőröztek, addig a magyarok homokzsákokkal körbepakolt mercédeszekben teszik ugyanezt. A szárazföldi vezérkar hivatalos, ma is az interneten megtalálható reakciója erre az volt, hogy a terepjárók páncélozottak (!) és BTR-ek is segítik a munkát. Lehet, hogy Ön, és sok millió honfitársunkat ez megnyugtatta, és akik ezt állították ma már magasabb beosztásban ülnek, azonban az igazság az, hogy a katonák a terepjárókra forgalomból kivont golyóálló mellényeket, egyes esetekben homokzsákokat erősítettek az utastér védelmére, de páncélozottságról messze nem beszélhetünk. Még az ülésekre erősíthető kevlár huzat is 5 hónapig hiányzott, mely egy aknára futás esetén nyújt védelmet, holott Afganisztán a világ legelaknásítottabb országa. Ez 20 éve így van, nem menet közben derült ki. A BTR-ek pedig (tudva, hogy ilyen járművekkel taposták a földbe a szovjet csapatok a helyieket), jobb ha nemigen hagyták el a tábor területét. Vagy oroszoknak, vagy az egyenruhánk miatt amerikaiaknak néztek minket, hát egyik sem közkedvelt nemzet Afganisztánban. De később még irritálóbb dolog történt. Volt, hogy a nem megfelelő felszerelésekkel katonáink fejét kockáztatta a vezetés. És ezt szó szerint értse. Kiutazásunk után pár hónappal a belga védelmi miniszter tett látogatást a velünk egy zászlóalj kötelékben szolgáló belga századnál. Miután tájékoztatták őt arról, hogy a terroristák legújabb szórakozása az, hogy a járőrök előtt keresztben az utakon drótokat feszítenek ki, így kísérelve meg lefejezni a terepjárókon álló géppuskást, azonnal megtiltotta, hogy a tábor területét elhagyják a belga katonák. Minden nemzet órák alatt drótvágókat szerelt fel a kocsikra a járőrök géppuskása elé. Kivéve minket. Akkor a problémát a magyar századparancsnok (mivel anyagi kerete sincs drótvágó legyártásához, mint ahogy semmi más rendkívüli kiadásra) jelentette a Szárazföldi Parancsnoknak, de a hét hónapos missziónk alatt nem sikerült legyártatni és felszereltetni a drótvágókat. Egy kísérleti példány készült el, bizonyára komoly kutatói-fejlesztői munka eredményeként és súlyos tiszteletdíjakért, csakhogy a felszerelt drótvágó monstrum 50 km/h sebességnél ingataggá teszi a Mercedesz terepjárót, így használhatatlan. A katonák feje jelenleg is veszélyben van. Most jelenthetem Önnek, hogy ha valaki Nagy Richárd sorsára jut, meg se próbálják azt mondani a temetésén, hogy önszántából vállalta a missziót. Inkább nevezzék majd meg azon személyeket, akik nem tették lehetővé számára a maximális túlélést. Miniszter úr, nem akarom rabolni az Ön és mások idejét, pedig lenne még mivel. Jókat derülhetnénk a minusz 22 fokos afgán tél közepén kiküldött, lejárt szavatosságú naptejek esetén, vagy nagyokat sírhatnánk a kalasnyikovjainkon, melyek lőszerei nem NATO kompatibilisek és mi ezekkel veszünk részt egy NATO misszióban, esetleg az antenna nélkül kiküldött rádiók példáján, a kevlár sisakok hiányán, vagy a katonaorvosainkon akik a múltkor a városban kődobálásba kerültek, de mivel kiképzést ilyesmire sem kaptak, azt se tudták miként reagáljanak. De adófizetőként kimondottan érdekelne, hogy azt a két darab, egyenként 1,5 tonnás elektromos kapcsolószekrénynek, amit senki sem kért de kiküldtek Kabulba, mennyi volt a kiszállítási költsége… Időrablás helyett, amit most a végén mondani szeretnék Önnek, hogy fiatal tisztekként egyre többen érkezünk el katonai hivatásunk egy jelentős állomásához. Vagy beállunk a karrieristák sorába és hallgatunk a seregben uralkodó szégyenletes állapotokról, ami egyébként nem csak a misszióknál van így, olvassa csak el a tárca internetes fórumát, vagy azt mondom, hogy továbbra is szeretnék reggel belenézni a tükörbe és nem veszek részt egy szégyenletes folyamatban. Kérem ne higyje, hogy sérelemtől vezérelve vagy a misszió alatt történtek miatt írom ezeket a sorokat. Sem a szabadságok megnyirbálása, sem a hatodik hónap lejárta előtt 4 nappal a médiákból tudomásunkra jutott egy hónapos hosszabbítás, sem a NATO-ban egyedüli tagországként csak a magyar missziós katonáktól megvont választási jog nem késztet erre. Régóta szolgálok a seregben, korábban láttam a HM gépkocsi parkolóját, az LCD monitorok beszerzését, ismertem külföldi képzésről visszatérő kollégákat akiket engedtek leszerelni, vagy rendelkezési állományba tenni, és láttam képesség és képzettség nélküli „csókosokat” gyorsan megmászni a ranglétrát, majd jól fizető NATO beosztásokból szégyen szemre hazatérni embereket mert nem volt megfelelő a nyelvtudásuk. Ezek hitelünket rontották a Szövetségben, illetve ezért nincs hitünk már nekünk fiatal nemzedéknek sem az elöljáróinkban. Ugyanakkor ebben a seregben 15 éve nem fenyítettek meg alezredes és annál magasabb rendfokozatú személyt, hiszen cimbora a cimborának nem vájja ki a szemét. Én nem akarok cimbiskedni senkivel, mert ezek olyan emberek, akik szeretnek a Magyar HonvéTség állóvízében lubickolni, míg sokan megbüdösödünk tőle. Ellentétben velük, mi fiatalok meg tudjuk állni a helyünket a civil életben, így nem ragaszkodunk túlzottan ehhez a sereghez úgy, mint azok, akiknek se nyelvtudásuk, se fizikai állóképességük, se megfelelő végzettségük, se kreativitásuk, de megszegve katonai esküiket nem gondoskodnak maximális mértékben alárendeltjeikről, vagy nyílvánvalóan rosszul gazdálkodnak a rájuk bízott anyagi javakkal, emberi erőforrásokkal. Nemcsak az esküiket, de törvényeket is megszegnek ezzel, nem csoda, hogy morális válságba juttatták a hadsereget. Ha pedig azzal takaróznak, hogy a rendszer nem működik megfelelően és ők tehetetlenek, akkor azokat kell elővenni, akik nem állnak ki mellszélességgel a reformok mellett és elmulasztják hatékonyabbá tenni a szabályzók, eljárások rendjét. Hogy miért? Mert nem érdekük. Vagy csak egyszerűen kreativitás hiánnyal küzdenek és nem találnak megoldásokat bizonyos problémákra. Akkor viszont nem kerülhetnének vezető pozícióba, mert tönkreteszik a sereget. A reform nem csak stratégiai szinten kell elkezdődjön mert láthatóan zátonyra fut, hanem a haderőben uralkodó állapotok összességén kell változtatni. Régi gyakorlattal nem lehet egy expedíciós hadsereget működtetni mert hatéktalan lesz és felemészti azt a minimális forrást is amit a költségvetés biztosít a számára. Ha pedig nem rátermett emberekre bízzuk akkor kidobott pénz még az is ami jut. Beszélgetve a kabulban szolgált katonákkal, sokan az utolsó napokat élik a seregben. Ezek után én kívánok önnek sok sikert és szerencsét az expedíciós, professzionális, elhivatott és a társadalom szemében elismert haderő kiépítéséhez. Szüksége lesz rá, bármennyit is költ majd a sereg az adófizetők zsebéből 30 milliós, de a géppuska állvánnyal hasznavehetetlenné tett terepjárók beszerzésére, toborzásra, vagy arculatépítésre. Viszont akkor talán sikerrel jár, ha újra bevezeti a seregben a felelősségre vonás intézményét és megreformálja az uralkodó nézeteket, eljárásokat, szabályzókat, vagyis elérjük azt a sokat emlegetett mentális interoperabilitást a NATO-val. Siessen vele, mert előbb-utóbb nem lesz kikkel megtegye. Tisztelettel, Farkas Roland százados *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 24. 05:17 | Sorszám: 252 |
*
Megjelenik Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megyében
XVI. évfolyam, 4027. szám • Csütörtök • 2005. február 24.
Õscsanád, a kereszténység bölcsõje
Temes – Magasztos események teszik emlékezetesséa Csanádi Egyházmegye alapításának 975. évfordulóját. Az ünnepségsorozatra velencei küldöttség érkezett a Bega-parti városba Orlando Barbarópátriárkai helynök vezetésével. Az olasz fõpapok, Angelo Scola velencei bíboros pátriárka megbízásából, Szent Gellért-ereklyét hoztak a temesvári Székesegyház részére, amelyet ünnepi szentmise keretében ma nyújtanak át Msgr. Roos Márton megyés püspöknek.
A csanádi plébániatemplom oltárképén a mártírhalált halt védõszent, Gellért püspök látható A küldöttség tagjai és vendéglátóik tegnap délelõtt hálaadó szentmisét mutattak be az egyházmegye alapításának színhelyén, a csanádi plébániatemplomban, mely az alapító Gellért püspök Székesegyházának alapjaira, de legalábbis annak közvetlen közelében épült. A vendégekkel tartott közös misét Nm. és Ft. Roos Márton megyés püspök celebrálta, Msgr. Böcskei László általános püspöki helynök, Msgr. Tamáskó Péter Pál Marosi fõesperes, Dumitresc Mihail Titi esperes, Groza Dán János csanádi plébános segédletével. A szentmisén részt vett a helybeli román és szerb ortodox egyházközség papja, az alakulóban lévõ ortodox nõi szerzetes kolostor fõnökasszonya, Csanád község polgármestere, tanácsosok, az egyházközség katolikus hívei. Az eseményt méltatva Msgr. Roos Márton megyés püspök hangsúlyozta, hogy Õscsanád az a hely, ahonnan a kereszténység a Marostól délre lévõ területekre kiáradt, és vértanúhalált halt elsõ püspökének köszönhetõen csaknem ezer év multán is uralkodó vallása az itt élõ népeknek. Szent Gellért tisztelete ma is elevenen él, ereklyéje tovább erõsíti a hívekben az istenfélelmet, a vallás szeretetét, ragaszkodásukat egyházukhoz, katolikus hagyományaikhoz. A szentmise végén a résztvevõknek bemutatták a templom védõszentje, Gellért püspök, a Csanádi Egyházmegye alapítójának ereklyéjét. (Sipos)
http://www.nyugatijelen.com/jelen/index.html
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 24. 05:08 | Sorszám: 251 |
*
Arad visszakapja a várat?
2005-02-23
Sokéves álom megvalósulásának folyamata gyorsult fel a közelmúltban, ugyanis az Aradi Polgármesteri Hivatal tárgyalássorozatot folytatott a Nemzetvédelmi Minisztérium képviselőivel a katonaságnak a várból történő kivonulása érdekében. Az új javaslat a várbeli katonaságnak a lippai kaszárnyába történő átvezénylése. E kérdésben a felek tárgyalásai előrehaladott stádiumba jutottak. Mivel a vár a városfejlesztési stratégiának is része, a gyors kiürítés két szempontból is indokolt: turisztikai vonzatánál fogva megindulhatna a kulturális központtá történő átalakítása; a Vauban rendszerű vár egyedinek számít, sürgősen be kellene jegyeztetni az UNESCO védettségi listájára is (a hazai listán már szerepel).  Már idén, a Világörökség napján szeretnék látogathatóvá tenni a várat. Ehhez szükség van a Művelődésügyi, valamint a Nemzetvédelmi Minisztériumok jóváhagyására. A vár felújításához, kulturális, oktatási központtá történő kialakításához szükséges európai pénzek megszerzésével a polgármesteri hivatal megbízott egy olasz pályázatkészítő vállalatot – tudta meg a Nyugati Jelen Bognár Levente alpolgármestertől. Nyugati Jelen *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 23. 14:03 | Sorszám: 250 |
*
 A kommunizmus áldozataira emlékeznek Nagyváradon
[2005-02-23]
Február 25. a kommunizmus áldozatainak emléknapja.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület ez alkalomból idén is emlékünnepséget szervez pénteken 18 órától a nagyváradi egyházkerületi székház dísztermében. A rendezvényen megemlékeznek mindazokra, akik áldozatul estek a kommunizmus borzalmainak, akiket ártatlanul meghurcoltak, elítéltek, bebörtönöztek, munkatáborokban embertelen körülmények között raboskodtak. Az összejövetelen Bihar megyei és nagyváradi egykori elítéltek visszaemlékezéseit hallgathatják meg az érdeklődők, tájékoztatott Nagy József Barna, a rendezvény főszervezője. Az emlékünnepségen beszél majd kálváriájáról Nilgesz János, a Német Demokrata Fórum keretében működő Deportáltak Szövetségének elnöke. A rendezvény másik vendége Kelemen Béla biharfélegyházi születésű váradi lakos, akit 1950-ben sokadmagával tartóztattak le a fiatal népi demokrácia, az államrend elleni összeesküvés vádjával. Az emléknap harmadik meghívottja a jelenleg Kolozsváron élő Domokos Miklós lesz, aki a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének egyik vezetője volt. E szervezet a magyarországi 1956-os forradalom hatására alakult meg Váradon. A mozgalomban több száz váradi, 14-16 éves középiskolás és szakiskolás diák vett részt annakidején. A február 25-én, péntek este hat órakor kezdődő rendezvényen, a visszaemlékezések közötti szünetekben az alkalomhoz illő zenés-verses műsor is lesz, melyen közreműködik Kristófi János Zsigmond orgonaművész és fia, Kristófi László, valamint a Partiumi Keresztény Egyetem néhány diákja. Az emléknap záróakkordjaként a résztvevők levonulnak majd az egyházkerületi székház udvarára, s megkoszorúzzák azt emléktáblát, melyet a tavalyi emléknapon helyeztek ott el mementóként. Krónika Hírszolgálat *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 22. 21:01 | Sorszám: 249 |
*
XV. évfolyam, 8. (699.) szám 2005. február 22.
Az autonómiát nem lehet kisajátítani
Tőkés László az erdélyi magyar önszerveződésről
A romániai parlamenti választások, különösképpen pedig a Traian Băsescu államelnökké való megválasztatása nyomán kialakult új helyzet új kezdet ígéretét hordozza magában. Az 1989-ben elkezdődött, majd hosszú időre elakadt és többszörösen kisiklott rendszerváltoztatás folytatására nyílik újból lehetőség.
Ennek viszont szerves részét kell hogy képezze a kisebbségi kollektív jogok, illetve az Európában honos autonómiajogok biztosítása. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Állandó Bizottsága ennek tudatában lépett fel kezdeményezőleg, és hirdette meg 2005. január 29-re soron következő ülését. Az Állandó Bizottság utóbb, objektív okok miatt az EMNT tanácskozását kénytelen volt elhalasztani. Több számba jöhető időpont közül választva, illetve az eredeti helyszínhez ragaszkodva, a Nemzeti Tanács ülését végül is március 12-re tűztük ki. A marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartandó tanácskozásunkra ezúton is tisztelettel meghívjuk az EMNT Tagjait – az erdélyi és a partiumi kisrégiók, valamint a székelyföldi széki tanácsok küldötteit. Örvendetesnek tartjuk, hogy a Székely Nemzeti Tanács 2005. február 12-i, gyergyószentmiklósi ülése felül tudott emelkedni az EMNT-vel való „kommunikációs zavaron”, és nagy többséggel levette napirendjéről azt a határozattervezetet, mely az SZNT-nek az EMNT kötelékéből való kiszakadását irányozta elő. Változatlanul érvényesnek tartjuk az SZNT azon, 2003. október 23-i határozatát, mely szerint: „A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld magyar nemzetiségű lakóinak képviseletében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elidegeníthetetlen összetevője.” Emellett természetesen helyesnek ítéljük a Maros székiek azon elgondolását, hogy az egységes szervezeti kereteken belül „egyenrangú partneri kapcsolatokon” alapuló intézményes viszony álljon fenn. Mindezeknek megfelelően, az EMNT március 12-i ülésének napirendjére indokolatlan volna felvenni az SZNT Állandó Bizottságának hivatkozott határozattervezetét, hiszen ezt maga az SZNT is levette napirendjéről. Továbbmenően, az EMNT részéről egyetértőleg üdvözöljük a gyergyószentmiklósi SZNT-ülésnek a székelyföldi területi autonómia érvényesítésére, különösképpen pedig az annak céljából megtartandó népszavazás(ok)ra vonatkozó határozatait és állásfoglalásait. Mindemellett bizonyos fokú értetlenséggel tekintünk a székelyföldi autonómia alanyát „székely népként” megjelölő szóhasználatra, amely egységes erdélyi magyarságunk „székelyekre” és „magyarokra” való mesterséges megosztásának veszélyét hordozza magában. A székelyek éppen úgy a magyarság szerves és elidegeníthetetlen részét képezik, miképpen a csángók. Ilyen értelemben semmiféle kizárólagossági törekvést nem tartunk elfogadhatónak. Ebben az összefüggésben végképp elfogadhatatlannak tartjuk és visszautasítjuk a Romániai Magyar Demokrata Szövetség azon igyekezetét, hogy a romániai magyarság és ezen belül a székelység képviseletét kisajátítva, a pártszervezet önálló autonómiatervezetet nyújtson be a Parlament elé. Ez annál is inkább elvetendő, mivel a Szövetség vezetősége, másfél évtizedes megtévesztő politikája folytatásaképpen, a Programjában meghirdetett háromszintű autonómia-rendszer helyett annak csak a „pótlékát” kínálja, és a tényleges közösségi önkormányzatnak hamis alternatívát állítva, az autonómiáért folytatott küzdelmünket a pót- és látszatcselekvés irányába akarja eltéríteni. Márton Árpád háromszéki parlamenti képviselő székelyföldi illetősége éppen ezt a megtévesztő politikát hivatott hitelesíteni, a készülő kisebbségi törvény pedig a valódi autonómia megtorpedózását szolgálja, azon kijelentése értelmében, hogy: „A kisebbségi törvény áthidaló megoldás lehet ebben az ügyben.” A kettős állampolgárság magyarországi kisiklatása mellett kisebbségi magyarságunk végzetes károsodás nélkül aligha tudná elszenvedni az autonómia ügyének saját magunk általi elprédálását.
Ennek tudatában megrökönyödéssel tapasztaljuk és határozottan vissza kell utasítanunk mindazokat az akaratlan vagy éppenséggel szándékos megnyilvánulásokat, melyek akár az RMDSZ részéről, akár a nemzeti tanácsokon belülről jogos önkormányzati törekvéseinket károsítják, illetve az autonómia hitelét rombolják. Ezek láttán nemegyszer az lehet a benyomásunk, mint hogyha némely erők és személyek szántszándékkal akarnák tévútra vinni nemes törekvéseinket vagy éppen kisiklatni az autonómia vonatát.
Az említett fonák megnyilvánulások között fájdalmasan időszerű elítélnünk azt az antiszemita jellegű felszólalást, melyre az SZNT legutóbbi ülésén került sor Gyergyószentmiklóson, és amely azzal fenyeget, hogy a székely autonómia nemes ügyéért vívott küzdelmet beszennyezi. Ilyen módon nem Románia Parlamentje vagy az európai fórumok, hanem csak az Országos Diszkrimináció-Ellenes Tanács elé juthatunk jogos követeléseinkkel. És ezen még az sem igen változtathat, ha netalán székely rovásírással terjesztjük a törvényhozás elé a „Székelyföld autonóm közigazgatási régióról” szóló indítványunkat…
Az autonómia ügyében nekünk nem Izraellel, hanem sokkal inkább az RMDSZ Neptun-irányvonalú, önfeladó politikájával, valamint annak elvtelen támogatóival van gondunk. Ma már egészen nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség autonómiájának megvalósítása érdekében a magyar kistársadalom, a politikai, egyházi és civil szféra teljes összefogására, illetve össznemzeti konszenzusra van szükségünk. Ellenségek helyett szövetségeseket kell keresnünk, mind egymás között, mind Romániában, mind Magyarországon, mind Európában. Elutasítás helyett a hátrányos megkülönböztetést szenvedők szolidaritására van szükség, hiszen az antiszemitizmus és a nacionalista magyarellenesség végtére is egy tőről fakad. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 22. 20:54 | Sorszám: 248 |
*
2005. február 9-16. * 13. évfolyam * 6-7. számSzáz éve verik az éket magyar és magyar közé
Nemzetünk újraegyesítéséről Elgondolkodtató, hogy egy 85 éve mesterségesen elodázott össznemzeti kérdés, az állampolgárság nemzettársainkra való kiterjesztése miért ütközik ilyen óriási belpolitikai ellenállásba, miért vált ki nemzetünk egységének kérdése ilyen páratlan, határtalan indulatot és dühöt a nemzettesten belül. Ha ebben a kérdésben nem tud mindenkori kormányunk és ellenzéke megegyezni, van-e értelme egyáltalán gazdaság- és kultúrpolitikáról, egészségügyről tárgyalni az egyetértés reményében? Van-e még ember e hazában, aki naivan csupán szakmai és módszertani különbséget lát a két tábor küzdelmében? Ezt december 5-e után már csak a vakok, a süketek és az ostobák hihetik. Itt ugyanis másról van szó. Miért nem tudjuk egymást meglátni és meghallani, miért engedjük, hogy egy maroknyi hazátlan internacionalista és néhány bűnös magyar közénk álljon és anyaországiak, székelyek, dél- és felvidéki, kárpátaljai magyarok között viszályt szítson? A népszavazás kampányában „végre” közérthetően fény derült arra, és remélhetően sokakban tudatosodott, hogy Magyarországot elárulták. Száz éve verik az éket magyar és magyar közé olyanok, akik csak szavazatokat, adófizetőket, és fogyasztókat látnak nemzetünkben és akik nemzeti sorskérdéseket bevételi és kiadási számadatként kezelnek. Minden gondolatuk, tettük és szavuk sért, megaláz és tovább csonkít. A népszavazás vitája felfedte az árulás arcát is, amelynek 1918 októbere óta csak a neve változik, lelke ugyanaz maradt. Beteges idegenlelkűsége, nemzetgyűlölete példátlan. Magyarország régi-új szociálliberális kormányának már a látszatra sincs gondja, sőt büszkén vállalja nemzetidegenségét. Mint ahogy a csecsemő az anyatejjel képes magába szívni a hazaszeretetet, úgy tud az öngyűlölet és a nemzetellenesség is nemzedékről nemzedékre szállni és fennmaradni. Ők voltak Trianon előkészítői és okozói: obstrukciójukkal megbénították az országot. Ma taxisblokádokkal és charták szervezésével teszik ugyanazt. Meggyilkolták Tisza Istvánt. Ma legszívesebben ugyanezt tennék politikai ellenfeleikkel. Károlyi kormánya különvonatokat ajánlott fel az Erdély elszakadását meghirdető gyulafehérvári román nemzetgyűlés tagjainak. Ma közösen pezsgővel ünneplik Budapesten a testvéreinket egy évszázada nyomorgató románokkal a gyulafehérvári évforduló gyásznapját. Államosítás címén elvettek mindent, amit nemzedékek verítékükkel felépítettek. Ma ugyanezek önmaguknak spontán-privatizálták vissza az ország vagyonát, amire pedig még nem tették rá a kezüket azt most készülnek magánosítani. Aminek nincs pénzben mérhető értéke, azt lezüllesztik: erkölcsöt, vallást, iskolát. Megfojtanak minden kezdeményezést, ami egy meggyalázott nemzet talpraállását segítené: világkiállítást, diák- és lakáshitelt, Széchenyi-tervet és magyarigazolványt. Most pedig a kettős állampolgárság kérdésében mutatták meg, hogy igazából mit jelent nekik az ország és annak száz éves fájdalma. Saskeselyűk ők, akik minden nap alászállnak, hogy a tátongó, prométheuszi sebet újra felszakítsák. Észre kell vennünk, hogy ez a lakájpolitizálás, amelynek a soros nagyhatalmakhoz dörgölőzés, valamint a szomszédos államok irányába és nemzettársaink rovására tett viszonzatlan gesztusok alkotják az esszenciáját, idejétmúlt és káros. Észre kell vennünk, hogy a demokráciának csak úgy van értelme, ha nem lakosokként élünk, hanem megtanulunk társadalomként, közösségként működni a határ mindkét oldalán, amely a mindenkori párt- és kormánypolitikától függetlenül szervezi és alakítja a sorsát, és amely képes önmagát építve évtizedekben, sőt évszázadokban előre gondolkodni pártpolitikai küzdelmek felett álló alapelvek mentén. Ezért van óriási jelentősége annak, hogy a Magyarok Világszövetsége kezdeményezni merte a kettős állampolgárság kiterjesztését a külhoni magyarságra. És ezért szomorú, hogy ismét van egy maroknyi lázító, aki szélsőjobboldali kezdeményezést lát ebben a szerény, évtizedek óta esedékes kezdeményezésben. Tragikus, amikor az egyébként másság- és bevándorláspárti liberálisaink saját véreinknek magyarországi letelepedésével és munkavállalásával riogatnak, avagy az adófizetők pénzét féltik olyanok, akik számolatlanul költekeztek közpénzből az Európai Uniós népszavazás népszerűsítésekor. A nemzetünk újraegyesítése nem bír olyan fontossággal, mint egy gazdasági közösséghez való csatlakozás? Nem azt mondjuk, hogy Magyarország legyen a magyaroké, hanem azt, hogy ne legyen, nem lehet a nemzetidegeneké. Ez egy minimum, amit minden magára valamit adó nemzet megkövetel állampolgáraitól. Mert egy országnak lehetnek gyenge képességű vezetői, szerencsétlen konstellációk között kormányozni kényszerülő kormányai, de azt csak a magyarság képes immáron száz éve tűrni, hogy ellenséges, sorsával azonosulni képtelen kormányok készakarva tegyék tönkre. A történelem számtalan rossz képességű, de nemzete javát akaró vezetőt ismer, akikkel elnéző az utókor még tragikus ballépéseik ellenére is, hiszen véletlenül még ők is hoznak jó döntéseket. Olyat azonban csak ez a nemzet tűrt el, hogy jó képességű, de rosszindulatú és áruló vezetők kormányzásuk alatt százból százszor hibázzanak. Mindig a nemzet becsületének rovására, és saját hasznukra. Végzetes hiba volt magunk közé engedni azokat, akik nemzetünk ellenálló képességét és erkölcsi erejét belülről bomlasztják, akik bizalmatlanságot szítanak és akik rosszakaróinkkal szövetkeznek. Konkolyt hintenek és gyűlölik azt az országot, amelyben élnek és amelyben egyébként kitűnően boldogulnak. Végtelenül ostobák és naivak voltunk, amikor hagytuk, hogy egy maroknyi, nemzeti sorsunkkal azonosulni képtelen jött-ment egy ezeréve békében élő, Európa legszínesebb etnikumú országában vesse el a békétlenség, a széthúzás és a gyűlölet magját. Mi engedtük őket magunk közé. Hiba volt, de lehetőség is egyben arra, hogy végre megtanuljuk egymást jobban szeretni, mint ahogy ők gyűlölnek bennünket. Ne feledjük, hogy az iskariótit is Krisztus választotta és fogadta tanítványává. Az áruló nélkül nincs szenvedés, Golgota és kereszthalál. De beteljesedés sincs, megváltás és feltámadás. Magyarországot Trianonban feszítették keresztre. Azóta várunk és hagyjuk, hogy gyalázzák, köpenyére kockát vessenek gyilkosai és ünnepeljék elmúlását. A feltámadás azonban nem maradhat el. Készülnünk kell és virrasztanunk, hogy egyszer majd, egy jobb korban beteljesedhessen a magyar passió. Gyöngyösi Márton
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 20. 13:09 | Sorszám: 247 |
*
Parlagmagány Beszélgetés Cs. Simon Istvánnal az értékek megőrzéséről, nótázásról, a Bánság szeretetéről 2004-ben Cs. SIMON ISTVÁN költő, szociográfus, publicista, a Bánáti Újság egyik kezdeményezője és régi munkatársa volt az Aracs-díj egyik kitüntetettje, majd napilapunk, a Magyar Szó fennállásának 60. évfordulóján életműdíjat vehetett át. A felsorolást később ő maga egészítette ki, ugyanis elárulta, hogy összesen öt rangosabb elismeréssel jutalmazták, az említettek mellett egy-egy Híd- és újságírói díj (szintén a Magyar Szótól kapta) és Csóka község díszoklevelének kitüntetettje. Aztán kiderült, hogy erről a témáról körülbelül ennyit hajlandó beszélni. Próbálkoztam ugyan azzal a megjegyzéssel, hogy az Aracs-díj mennyire szívet melengető lehet egy bánsági embernek, aki ráadásul arról ismert, hogy nagyon szereti a szülőföldjét. Cs. Simon István azonban inkább az értékeink megőrzésére vonatkozó gondolatait osztotta meg velem és az olvasókkal. - Ha már Aracsot emlegetjük, mindenképpen több figyelmet érdemelne. Sajnos, nem látom a társadalmi összefogást ennek a szentélynek és jelképnek az érdekében, pedig az ezeréves ittlétünkről tanúskodik. Ez fontos, hiszen tudjuk, hogy nemrégiben még szendviccsel kínáltak minket útravalóul azok, akik azt állították, hogy 1956-ban érkeztünk erre a területre. A másik bizonyíték a temetőink, de az utóbbi időben azokat sem kímélik a másként gondolkozók. Mi magunk sem törődünk kellőképpen az értékeinkkel. Ezt sugallja például a rádió is, amelyben csak elvétve hallani népdalokat. A vidékre jellemző fontosabb évfordulókról tartsanak előadásokat azok a történészek és helytörténettel foglalkozó személyek, akik még tudják, hogy Temesvár a Bánság fővárosa, és hogy ott született Klapka György. Tudatosítani kell, hogy a szülőföldünk egy országnyi terület, amelyet egykor olyan szerencsétlenül daraboltak szét, hogy a fővárosa egy másik országba került. Ha oda szeretnénk utazni, nem tehetjük meg útlevél és vízum nélkül. Ezek a dolgok sértenek engem. Mivel mind a két öregapám ott van Doberdónál, úgy gondolom, sorba álltak ők helyettem, nekem most nem kellene. Te is bánáti vagy, gondold csak el, mennyivel szebb lenne, ha e terem helyett, mondjuk, Herkulesfürdőn beszélgethetnénk, ahol még én sem jártam. Az egyik dédapám előnyösebb helyzetben volt, mert a temesvári látogatása során elment és szétnézett Herkulesfürdőn is. Mert neki még nem kellettek úti okmányok. Nekem csak az ott készült régi fotó maradt. A határ csupán egy vörös vonal a térképen, olyan, mint egy operációs heg, műtét utáni nyom. Ha már minket nem vesznek számba, legalább nekünk kellene összetartanunk, a saját értékeinket megbecsülnünk. Ezt szeretném én elérni, de úgy tűnik, jócskán kifutottam az időből, hatvan felett vagyok. Ráadásul elért a betegség is. - Egy évvel ezelőtt olyan állapotban voltam, hogy egy éjszaka, amikor nem tudtam aludni, nekidőltem a falnak a kórházi ágyamon, és vártam a szólítást. Akkor nem történt meg. Most kicsit jobban érzem magam, járkálok a faluban, kerékpározom. A betegség azonban hatással van az emberre, mert olyankor összegez, és rájön, mennyi mindent nem csinált még meg. És attól fél, nem jut már rá idő. Ilyenkor úgy érzem, az árral szemben úszok. Híre ment a betegségemnek, például nemrégiben találkoztam egy régi ismerősömmel, aki így szólított meg: Pista, te még élsz? Nem hiszem, hogy rosszakaratú lenne, nála ez inkább azt jelentette, hogy milyen régen találkoztunk. Ilyenkor előjönnek a régi emlékek, a nyári táborozás a Tiszán, amikor hallgattuk a folyó éjszakai locsogását. És valóban megpróbáltunk az ár ellen úszni. A Tiszáról szóló vers viszont nagyon hosszúnak tűnt, amikor tanultam. Juhász Gyula szerint a Tisza a bánatunk folyója, mi a magunkénak és éltetőnek éreztük, alig vártuk a virágzását. Jut eszembe, a maga kategóriájában nem rossz az a nóta sem, hogy ,,temető a Tisza, mikor kivirágzik”. A mámorral együtt jár a büntetés. Szinte mindenről le kellett mondanom, amit korábban az életelememnek tartottam. Egyedül a kenyér és a hús maradt meg, de lassan azt is vissza kellene fogni. Bizony, Lívia, nem jó öregnek és kivénhedtnek lenni. Én nem bánom, hogy nem vagyok kozmopolita szemléletű, hogy nem jártam Honoluluban, de azt bánom, hogy nem voltam Herkulesfürdőn. Ez egy kicsit aggaszt. Sokszor emlegetted korábban, hogy Csókán emléktáblát kellene állítani Móra Ferencnek és Kálmány Lajosnak. Tavaly avattuk fel Móra Ferenc mellszobrát, amivel az álmod egy része megvalósult. - Amikor létrehoztuk a csókai művelődési egyesületet, sok név merült fel. Kezdetben én is hajlottam arra, hogy Ady nevét viselje, de aztán inkább olyat akartunk, aki konkrétabban kötődik hozzánk. Mi tudtunk Móráról, az olvasókönyvünkben is benne volt A csókai csata című elbeszélése. Kálmány Lajos is megérdemelne egy emléktáblát, de Móra Ferenc valóban rászolgált a mellszoborra, hiszen nem csak a régészeti, hanem a szépirodalomban is méltó helyet talált Csókának. Ha már elvesztettük azt a csatát, amelyet a paplak megőrzéséért vívtunk... De ez még valóban csak az első lépés. Én idejében elküldtem a községházára, a művelődési központba, az egyesületbe az indítványt, hogy az idén, a község napján megjelöljük az ásatási helyet, a Kremenyákot. Volt egy elképzelés, a Csókai füzetek, amelynek eddig egy száma jelent meg, azt is folytatni kellene. 1910 júniusa nagyon eredményes volt a régészeti feltárások szempontjából, kijött a Szegedi Napló egyik munkatársa, dr. Domokos László, aki képes nagyriportban számolt be az ásatásokról. Azt az anyagot kellene megjelentetni és lefordítani szerb nyelvre is. Ha a velünk élők nem tudnak róla, akkor nem is várhatjuk el, hogy tiszteljék az emlékeinket. Nincs sem községi újságunk, sem rádiónk, pedig azokban ezek a dolgok is helyet kaphatnának. Akkor talán kevésbé kellene félnünk attól, hogy ledöntik a szobrot, vagy összefirkálják a talapzatát. Annak mondanám el, aki esetleg nem tartja helyénvalónak a tegeződést ebben az interjúban, hogy Cs. Simon Istvánt mi, ,,fiatalabb” csókaiak, magunk között Pista bácsinak nevezzük ugyan, de szinte mindannyian tegezzük. Nagy-nagy tisztelettel. TÓTH Lívia *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 20. 12:51 | Sorszám: 246 |
*
Áldozatnak érzi-e magát?
Amikor a bűncselekmények áldozatairól beszélünk, első hallásra szinte magától értetődőnek tűnik, hogy kikre is gondolunk. Valaki például betör egy házba, a házigazdát bántalmazza, majd kirabolja. A közönséges halandónak az eset egyértelmű, hisz történt egy (bűn)cselekmény, melyben az elkövető a bűnös, a házigazda, pedig az áldozat. Egyértelműnek tűnik a dolog, és a jog értelmében nekünk, átlagembereknek, nem szabad a dolgokat nevén neveznünk, a minősítésre csak az illetékes hatóságok, a bíróság vagy az ügyészség jogosult. 1990-ben az Európai Tanács közzétette a bűncselekmények áldozatainak chartáját, és február 22-ét a bűncselekmények áldozatainak napjává nyilvánította. Áldozatnak érzi-e magát? - kérdeztük olvasóinktól. Dr. BOGNER István szabadkai egyetemi tanár:
- Az áldozat fogalmát csak a bűncselekmény fogalmának meghatározásával együtt lehet vizsgálni, mert ha egy adott politikai rendszerben egy bizonyos cselekmény nem számít bűncselekménynek, akkor azok a személyek, akiknek a sérelmére elkövették, nem is áldozatok. Az adott rendszer ugyanis ,,osztályellenség"-ről vagy ,,a társadalmunkra veszélyes elemekről, személyek"-ről beszél. A jog azonban nem az igazság szinonimája. Ha egy társadalomi rendszer olyan törvényeket hoz, amelyek az ő érdekeit szolgálják, akkor annak érvényesítése számára lehet jogszerű, az emberek jelentős hányadára nézve viszont jogsértő. Az ,,áldozat” szó hallatán elsősorban a 60 évvel ezelőtt Tito partizánjai által elhurcoltakra és a kivégzettekre gondolok. Ekkor a bűncselekmények ezreit követték el. Ezrek és ezrek voltak az áldozatok - közöttük az édesapám is, de akkor is ezt vallanám, ha valami csoda folytán megmenekült volna. Az áldozatok számával óvatosan kell bánni, hisz nemcsak azok az áldozatok, akiknek a neve (például Szabadkán a Zentai úti temetőben) az emlékfal márványtábláin olvashatók. Sajnos, ennél sokkal többen vannak, mert nemcsak az elhurcoltak az áldozatok, hanem azok a családok is, amelyből kiszakították őket! Az akkori rendszer az elhurcoltakat háborús bűnösöknek nevezte, holott ebben az esetben Tito partizánjai voltak a bűncselekmény elkövetői - a háborús bűnösök. Még a kilencvenes években is voltak magyarok, pontosabban gyászmagyarok, akik a 44-45-ös áldozatokat nyilvánosan háborús bűnösöknek nevezték. Vajon erkölcsi értelemben nem bűncselekmény az, amit 50 évvel a gyászos események után a tényleges áldozatok emléke és hozzátartozóik ellen vétettek? Erkölcsi értelemben bűncselekménynek nevezem a december ötödikén lezajlott anyaországi népszavazást is. Azok, akik a jogi útvesztők fejtegetései mögé bújtak, és bebizonyítottan hazug állításaikkal a ,,Nem”-re buzdítottak, vajon nem követtek el bűncselekményt? Ennek tükrében vajon a kádári rendszer és azok kiszolgálói elferdített vagy féligazságokra alapuló oktatássukkal és nevelésükkel nem követtek el erkölcsi értelemben bűncselekményt az egész magyar nemzettel szemben? Vajon mi mindannyian nem vagyunk ennek a politikának az áldozatai?
TELEKI Júlia az óbecsei Béke Szövetség elnöke:
- Nem akarok senki áldozata lenni. Már a természetem sem olyan, hogy valaki áldozatának tekintsen. Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Nem akarom érezni azt, hogy valaki áldozatnak vagy másodrendű polgárnak tekintsen. Egész énemmel harcolok a kitaszítás, az elnyomás ellen. És mégis. Tetszik ez nekem vagy nem, már áldozat lettem, alighogy megszülettem. Áldozata a nemzetgyűlöletnek, ami végigkísér egész életemen. A nemzetgyűlölet elvette tőlem az apámat, a szülőfalum magyarjait, családjaikkal együtt a partizánok haláltáborába zárta. Áldozatok lettünk mindannyian. A kiszabadulás után hontalanná váltunk. A szegénység áldozatai lettünk. Ismét csak áldozatok. Majd amikor már azt gondoltam, hogy minden rendben van, van boldog családom, akkor újra minden megváltozott. Jött a háború, ahová a fiaimat, fiainkat vitték, és én, mint édesanya ismételten áldozattá váltam sok-sok édesanyával együtt. A háború elleni tiltakozásommal elértem azt, hogy halállal fenyegettek. A háborúnak vége lett, de a sorsunk egyre nehezebbre fordult. Áldozatai lettünk egy nacionalista politikának, mely nem törődik polgáraival, csak a hatalmával. A háborús bűnösök áldozataivá váltunk itt, ebben az országban mindannyian, elismerjük ezt vagy sem. Ha arra gondolok, hogy a sok nemzetgyűlölő ember, aki itt él közöttünk, és érezteti velünk, hogy áldozatok vagyunk, az ő áldozataik, azt mondom: nem vagyok áldozat. Nem akarom ezt érezni, nem akarom elfogadni, hogy bárkinek is az áldozata vagyok. Sajnos, elfogadom vagy sem, mégis az vagyok. Nemcsak azért, mert magyar vagyok, hanem azért is, mert az országban, a szülőföldemen az emberélet és az emberi sors nem sokat számít, különösen akkor, ha más az anyanyelvem. Ugyanezt elmondhatom az anyaországról is, hisz becsukta előttünk az ajtót, kitaszított minket. Az anyaország politikájának áldozataivá váltunk. Nemzettársaink azt mondják: maradjunk otthon, a szülőföldünkön azt mondják: menjünk haza. De mégis, hol a haza?
HEVÉR Lóránt szabadkai rádiós újságíró:
- Január végén áldozatául estem egy rablótámadásnak. Négy ismeretlen huszonéves fiatal támadt rám az éjszaka közepén. A földre löktek, és ütlegeltek. A jeges hóba nyomták a fejem, és rugdostak perceken keresztül. Pénzt követeltek, és a mobiltelefonomat. Szidták a magyar édesanyámat is, és végig azt követelték, adjak nekik pénzt. Amikor odanyújtottam ezer dinárt, eltűntek, felszívódtak, mintha ott sem lettek volna. Áldozat voltam, ők meg a támadók. Nehéz túltennem magam a történteken. Lehet, hogy magyarverés áldozata lettem, lehet, hogy csupán egy rablótámadásé. Mégis úgy gondolom, igazából másnak vagyok az áldozata. Mókuskerékben őrlődöm, egy reménytelen közeg áldozata vagyok, és ez sokkal jobban fáj, mint a rúgások, az ütések, amelyek a fejemet és a vesémet érték. 2005-ben járunk. Máshol az Európai Unió átjárható felsőoktatási rendszerét élvezik a fiatalok. Másutt szeretnek munkába indulni reggel, este pedig kávéval, teával fogadják párjukat az emberek, és azt tervezgetik, melyik országba menjenek síelni ilyen szépséges időben. Nálunk pedig az a legnagyobb kihívás, hoyg hogyan varázsoljuk melegebbé 15 fokos otthonunkat. Áldozata vagyok a kornak, a helynek, a rendszernek (vagy rendszertelenségnek), a gondolkodásmódnak. Mert itt nincs értéke a munkának, az akarásnak, a tehetségnek, az erőfeszítésnek. És most nemcsak az anyagiakban mért értékekre gondolok. Gerontofil társadalomban kell áldozati bárányt játszanom sok más fiatallal együtt. Mi vagyunk a fehér hollók, akik tenni szeretnének valamit, de az elidősödött, magát bölcsnek gondoló többség - amely éppen a fiatalok hiányáról beszél - a gyakorlatban letiporja, eltapossa, irigykedve rúg bele a felnövekvő, törekvő generációba. Önmagunkat tesszük tönkre ebben a beporosodott ketrecben, amit Vajdaságnak hívunk! Valaki ráirányította a figyelmet a nemzetiségek közötti viszályokra és ellentétekre. Ezek az incidensek felháborítóak, én csak tudom. Meg kell szüntetni őket! De ne hagyjuk becsapni magunkat, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a kór bennünk is ott lappang. Mi nem verekszünk, nem lövöldözünk, de csalunk, irigykedünk, keresztbe teszünk a saját fajtánknak. És ez hosszabb távon sokkal nagyobb áldozatokat szül. Vér nélküli, elfásult nemzetet. Az igazi kihívás az, hogy ezt az elnyomást túléljük valahogy. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 19. 22:43 | Sorszám: 245 |
*
 Aknaszlatinai fohász Aknaszlatina, a sóbányáiról híres Kárpátaljai város, a técsői járásban fekszik, szemközt a Romániához csatolt Máramarosszigettel. Lakosságának száma 9000 fő. Ebből a magyarok száma 3000 fő, másfélezer a ruszin, ukrán, orosz, a románok száma 5000. A magyarok közül 2600 római katolikus 300 görög katolikus. Református vallású 54 fő, akik közül a rendszeresen templomba járók száma 30-35 fő. Aki minden vasárnap részt vesz az istentiszteleten7-10 fő. A munkanélküliség Aknaszltinán a sóbányák leállása miatt rendkívül nagy. A minimális nyugdíj a mostani ígéret szerint 284 hrivnya lesz, ami forintba átszámolva havi 7000-re tehető. A megélhetés minimuma ugyanakkor 385 hrivnya (9600 Ft). Az eddigi átlagnyugdíj 130-150 hrivnya. Az eddigi legtöbb perselypénz 12 hrivnya volt, a legkevesebb 85 kopek.
Técsői lelkészünk 1998 óta szolgál. Aknaszlatina és Técső között a távolság 30 km, de amikor befejezte az igehirdetést még Nagybocskóra és Rahóra is elmegy. Rahó és Técső között a távolság oda vissza 160 km. Temetésre is Técsőt kell megkérni, de ehhez telefonvonalunk sincs. A telefon bevezetéséért 500 dollárt kér az itteni vállalat. Az esperes úrnak nincs ennyi anyagi lehetősége. Miből rendeljük meg akkor mi, a szórványgyülekezet?
Nyugati testvéregyházainktól hiába kértünk segítséget. A tiszteletes havonta csak egyszer tud jönni, a másod-, harmad-és negyedik vasárnapon én végzem az igehirdetés szolgálatát. Nyugdíjas bányatiszt vagyok, presbiter. Jó lenne, ha az igehirdetéshez magyarnyelvű könyvet kaphatnék, esetleg a Reformátusok Lapját is. Idén volt tíz éve, hogy megnyithattuk az imaházunkat. Egy lerobbant szovjet tiszti lakást kaptunk az önkormányzattól. Ezt mi hoztuk rendbe. Csak a szemét és az építési hulladék két teherautónyit tett ki. A testvéri szolidaritást dicsérve elmondom, hogy imaházunk rendbetételekor a pravoszláv hívek és egyházuk is segített. Kérelmeinkre egyedül Alsószászországból Pfeifer evangélikus püspök válaszolt, aki perselypénzt gyűjtött, ez nagy kerülővel (Svájc, Genova, Debrecen Beregszász) egy év múlva megérkezett. Forgon Pál és Gulácsi Lajos püspök urak szentelték fel az imaházunkat.
Kérjük az adakozó, segíteni szándékozó híveket, hogy támogassák a mi kis szórványgyülekezetünket könyvekkel, újsággal és pénzadománnyal, amit a telefonvonal bevezetésére fordítanánk, mert e nélkül el vagyunk zárva a világtól. Fényes Sándor *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 19. 11:38 | Sorszám: 244 |
|
A Gondola szoftvere az olvasók elnézését kéri, amiért TÉVESEN szmájl-nak értelmezte az előző cikk néhány karakterét.
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 19. 11:34 | Sorszám: 243 |
HÁROMSZÉK
2005. február 19.
Emlékezet: Wass Albert fejedelmi tekintete
A budapesti Kráter Műhely Szentegyedi és Czegei gróf Wass Albert születésének évfordulóján 1979-ben írt rövid önéletrajza közreadásával tisztelgett. Az önéletrajz az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma számára készült, ebben a háborús bűntett vádját utasítja el, amellyel a román hatóságok megvádolták és apjával együtt halálra ítélték.
Január 19-én a Kráter Könyvesházban került sor a Wass Albert-díjak átadóünnepségére. Az idei díjazottak: Balázs Ildikó, Csabai János, Kondor Katalin, dr. Koncz Gábor és dr. Seres Zsuzsa. A Kráter Egyesület azokat jutalmazza Wass Albert-bronzplakettel, akik az író életművének feltárásában és ismertetésében kiemelkedő szerepet vállalnak. A múlt év decemberében jelent meg Budapesten A gróf emigrált, az író otthon maradt című kötet a Czegei Wass Alapítvány támogatásával, Takaró Mihály és dr. Raffay Ernő irodalom-, illetve történészprofesszor szerkesztésében. Társszerzők: Vekov Károly, Balázs Ildikó és Lukácsi Éva. A könyv eloszlatja a Wass Albert háborús bűnösségével kapcsolatos híreszteléseket. "Wass Albert fejedelmi tekintete nélkül nem lesz soha magyar kultúra" — mondta Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület elnöke a budapesti díjátadó ünnepségen. Az alábbiakban részleteket közlünk Wass Albert Önéletírásából.
---------------------------------------------------
Egy másik üzenet haza
1908. január 8-án születtem a Kolozsvár melletti Válaszúton, Magyarországon. Állandó lakhelyem 1944-ig: Vasasszentgotthárd, Szolnok-Doboka megye, Erdély, Magyarország.
Az első világháború következményeképpen 1918 decemberében a román hadsereg elfoglalta szülőföldemet, Erdélyt, ami addig Magyarország részét képezte. 1919. január 19-én tízéves kisfiúként részt vettem azon a kolozsvári utcai tüntetésen, ahol a magyarok önrendelkezési jogukat követelték, annak szellemében, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta. A tömegre rálőttek a románok. Családomból többen megsebesültek, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem, és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása. A nemzeti méretű tiltakozás ellenére Erdélyt mégis Romániához csatolták, és ezzel elkezdődtek kisebbségi sorsunk rémségei. Meg kellett tanulnunk románul, és megtiltották, hogy anyanyelvünket nyilvánosan használhassuk. Létünk minden vonatkozásában hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk. Vasasszentgotthárdi birtokunkat, amelyet 1142-ben adományozott Magyarország királya a Czegei Wass családnak, és amelyen azóta megszakítás nélkül élt családunk, erősen megcsonkította az új román hatalom: mindössze 200 acre megművelhető földet hagytak meg, és 800 acre mocsaras és erdős területet (1 acre: 40,47 ár). Az elkobzott területet egyrészt a román egyháznak adták, másrészt szétosztották az újonnan betelepítettek között, akiket szántszándékkal azért hoztak Romániából, hogy kibillentsék Erdély etnikai egyensúlyát. Erős visszaélések közepette sikerült befejeznem alapfokú tanulmányaimat Kolozsváron, amelyet Cluj névre kereszteltek a románok. Hogy magasabb képzésben részesülhessek, el kellett hagynom az országot: Debrecenben (Magyarország), Hohenheimban (Németország), majd Párizsban tanultam. Diákkoromban a Debreceni Újság, a Budapesti Hírlap és az Ellenzék című lapok munkatársaként dolgoztam. Első könyvem, egy verseskötet 1927-ben jelent meg, majd ezt követte a második 1930-ban. 1931-ben a marosvásárhelyi színházban bemutatták egyik színdarabomat. Apám betegsége miatt 1932-ben hazatértem, hogy átvegyem a gazdálkodási teendőket, ekkor azonban azonnal behívtak a román hadseregbe, ahol egy évet szolgáltam. 1934-ben vettem át a gazdaság vezetését. Családi nyomásra 1935-ben feleségül vettem unokahúgomat, a hamburgi Siemers Évát. Így sikerült csak megóvnunk a családi birtokot a csődbe jutástól. Ugyanebben az évben megjelent első regényem, A farkasverem, mely hamarosan sikerkönyvvé vált. Ennek a regénynek köszönhetem, hogy Baumgarten-díjban részesülhettem, és számos irodalmi társaság tagjává fogadott. Novelláim különböző irodalmi lapokban jelentek meg. Ezt követően publikált regényeim újabb elismerést jelentettek számomra. Tagja lettem a Kisfaludy Társaságnak és a Magyar Királyi Akadémia irodalmi tagozatának. Nagyapám halála után, 1936-ban átvettem egyházi tisztségét: az erdélyi magyar református egyház püspökségének főgondnoka lettem. Ezt az egyházat 1526-ban alapították Erdélyben, akkor, amikor őseim törvénybe iktatták a vallásszabadság jogát. 1937 után Hitler hatása érezhetővé vált egész Románia területén. A kisebbségekre gyakorolt nyomás egyre elviselhetetlenebb lett. Mikor létrejött az úgynevezett Vasgárda, egyre gyakoribbak lettek a magyar-, zsidó- és egyéb kisebbségellenes támadások. Voltak, akiket mozgó vonatból löktek ki, másokat pedig az utcán vertek agyon. (… Ideiglenesen felszabadultunk a bécsi döntés következtében, amelyet 1940. augusztus 30-án írt alá Románia és Magyarország — olasz és német tárgyalások következtében. Az új határ Románia és Magyarország között, melyet Bécsben rajzoltak meg, pontosan Vasasszentgotthárdtól délre, az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, kettészelve a birtokunkban lévő erdőséget. 1940. szeptember 10-én a falunkon keresztül visszavonuló román csapatok kifosztották a házunkat, elvitték a marháinkat, lovainkat, disznóinkat, lelőtték az egyik csordapásztort, és megsebesítették a másikat. Szeptember 11-én délután a magyar csapatok megérkeztek, és elfoglalták az új határt. Mivel a mi házunk volt az egyetlen nagy ház a környéken, négy vendégszobánkat ideiglenesen lefoglalták főhadiszállásnak. Kimondták, hogy hadi törvénykezés lépett érvénybe. Ugyanakkor tudatták velünk azt is, hogy a határ menti megyék legalább három hónapig katonai kormányzás alatt fognak állni, mindaddig, amíg nem szerveznek szabad választásokat. (1941 januárjában állították vissza a civil közigazgatást.) Mivel előzőleg, még a román fennhatóság idején Anton Mocsonyi de Foen, Románia királyi vadászmesterének kérésére — a vadállomány rendezésének szakértőjeként — a Kárpátok vadállományának felügyeletével foglalkoztam, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek dr. Ionel Popescunak, Szászrégen polgármesterének, a király fővadászmestere segédjének. Mindezt azért tettem, hogy a vadállomány menedzselése zökkenőmentesen kerüljön át az új vezetés hatáskörébe, s így elkerülhessük a könnyelmű pusztítást, amely híres jávorszarvascsordánkat is fenyegette. Szeptember 14-én sikerült beszereznem egy utazási engedélyt és egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, melyet ,,visszatért magyar állampolgár” címen állítottak ki a nevemre. Egy katonai teherszállító autó vitt el Szamosújvárra, ahonnan más katonai járművek segítségével — mivel sem vonatok, sem buszok nem közlekedtek még — 15-én eljutottam Ratosnyára. Másnap lóháton, Bakos vadőr kíséretében felmentem a Dealu Brad nevű központi vadászházunkhoz. Körülbelül szeptember 25-én, nem vagyok biztos a dátumban, a feleségem üzenetet küldött otthonról, arra kérve, hogy azonnal térjek haza, mert Csaba fiunk váratlanul megbetegedett. Mire hazaértem, a fiam már meghalt. (… Amikor 1943 márciusában az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapótól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából ,,felügyelniük” kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból, és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek ,,keresnek” engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza. 1944 januárjában Veress tábornok kinevezett a dél-erdélyi, akkor még román fennhatóság alatt álló Brassóban (Braşov) állomásozó német—olasz tiszti bizottság kommunikációs tisztjének. Az volt a feladatom, hogy jelentsem a bizottságnak a románok magyar kisebbséggel szemben elkövetett jogtalanságait. Naponta legalább két-három embert tartóztattunk le, ütlegeléseket és gyilkosságokat vizsgáltunk ki, amelyeknek mind a helyi magyar lakosság volt az áldozata. 1944 áprilisában visszahívtak, majd újra kineveztek Veress tábornok szárnysegédjének. Ebben az időben a tábornok, aki titkos vezetője volt a náciellenes magyar földalatti mozgalomnak, Horthy közvetlen parancsára kapcsolatot létesített a Szövetséges Főhadiszállásokkal, és megpróbált alkut kötni velük, felajánlva, hogy a németek ellen fordul az egész magyar hadsereggel együtt, és ezáltal lerövidíti a háborút, ha a szövetségesek garantálják azt, hogy az oroszok nem fognak bevonulni a Kárpát-medencébe. (… Veress tábornokot 1944 szeptemberében váratlanul letartóztatták a németek. Szárnysegédeként én is erre a sorsra jutottam, de rangomnak köszönhetően néhány nap múlva szabadon engedtek, és visszanyertem előbbi pozíciómat: Veress tábornok utódjának, Kovács tábornoknak az adjutánsa lettem. Az ő távozása után ugyanebben a tisztségben maradtam Fónagy tábornok, majd Tilger tábornok mellett is. Októbertől csapataink Erdélyen, majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz—román támadások közepette. (… A következő év márciusában Nyugat-Magyarországra, Sopronba kerültem, az osztrák határ mellé. Meglátogathattam Veress tábornokot a kőhalmai börtönben, néhány kilométerre a várostól. A hűséges magyar hazafi a börtönőröknek köszönhetően még mindig kapcsolatban állt a földalatti mozgalommal, és arra készült, hogy újraszervezzék a demokratikus Magyarországot, közvetlenül a közeledő orosz seregek általi ,,felszabadítása” után. (… Mikor a kőhalmai börtönben megmondtam a tábornoknak a tervem, hogy civil ruhába öltözöm, és egy ideig még Sopronban maradok, majd visszatérek Erdélybe, amint csak lehet, erősen ellenezte a szándékomat. Megparancsolta, hogy hagyjam el az országot, hiszen íróként az a feladatom, hogy életben maradjak, és elmondjam a világnak, hogy mi történt a nemzetemmel. Titkos kapcsolatai révén két nappal a nála tett látogatásom után parancsot kaptam, hogy kísérjem el azt a Sopronból nyugat felé tartó vonatot, amelyen a magyar tisztek családjai utaztak, köztük feleségem és négy gyermekünk is, akik Erdélyből — feleségem német kapcsolatai révén — menekültek ki Sopronba. Az erős orosz támadások ellenére vonatunk el tudta hagyni Magyarországot. Később derült ki, hogy ez volt az utolsó szerelvény, amelyiknek ez sikerült. Áprilisban érkeztünk meg — Ausztrián és Csehszlovákián keresztül — Németországba, ahol egy Bleibach nevű kis faluban, a Bajor-erdőkben elfogyott az üzemanyagunk. Itt találkoztunk az amerikai csapatokkal. Miután kiengedtek a regensburgi POW-táborból, a családommal visszatértem Bleibachba, és ott maradtunk 1949 májusáig. Rövid ideig az Amerikai Katonai Kormány ellenőreként dolgoztam, majd erdőkitermelésnél kaptam munkát, aztán kertészként és szabadúszó íróként tevékenykedtem. Sok novellát közöltem ebben az időben. Az Adjátok vissza a hegyeimet című írásom bestseller lett, lefordították németre, spanyolra, hollandra és angolra. Feleségem a gyerekekkel 1949 májusában hajdani szülővárosába, Hamburgba költözött, ahol a családja nagy tiszteletnek örvendett. (… Négy fiammal és egy idős asszonnyal, Moldován Ágnessel együtt, aki vállalta, hogy anyjuk helyett gondját viseli a gyermekeknek, hamarosan behívtak előkészítésre a Wentorf-táborba, ahol körülbelül egy évet töltöttünk. (… 1951. szeptember 21-én érkeztünk meg New York kikötőjébe a General Muir nevű hajóval, amelyen a református utasok világi lelkészeként és a hajó újságjának szerkesztőjeként dolgoztam. (… Astor, Florida, 1979. augusztus 22. Albert Wass de Czege *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 19. 11:23 | Sorszám: 242 |
*
Csángó mise igen, magyar mise nem
Nagy veszteség lenne, ha magyar liturgikus könyveket használva magyar nyelven miséznének a csángó közösségekben, mert elveszne a csángó dialektus — nyilatkozta sajtófelelőse révén a Háromszék kérdésére Ioan Robu bukaresti római katolikus érsek. A főtisztelendő a hét elején egy budapesti egyházfői találkozót követően arról tájékoztatta a sajtó képviselőit, néhány moldvai faluban magyarul misézhet, aki azt igényli. A négy nap eltéréssel adott, két különböző tartalmú választ Francisc Ungureanu sajtófelelős úgy kommentálta, az érsek budapesti nyilatkozatát tévesen értelmezte a hírt közlő MTI. A Kelet- és Közép-Európa bíborosai és katolikus püspöki karai elnökeinek budapesti találkozójáról tájékoztatva az MTI írta: ,,Ioan Robu bukaresti érsek, a román püspöki kar elnöke (...) rámutatott arra, keresik a megoldást a csángók kérésére. Az egyik iránynak nevezte a csángó, a másiknak a magyar nyelv használatát a hitéletben, megjegyezve, hogy pillanatnyilag nincs liturgikus könyv csángó nyelven. Szólt ugyanakkor arról, hogy — biztosan nem végleges megoldásként — néhány moldovai faluban magyarul misézhet, aki ezt igényli.” A moldvai csángómagyarok 1990 óta folyamatosan kérik a magyar mise bevezetését falvaikban. Nyisztor Tinka kezdeményezésére és vezetésével a pusztinaiak több rendben jártak Petru Ghergheli jászvásári római katolikus püspöknél és Jean-Claude Perisset bukaresti pápai nunciusnál; 1991-ben Budapesten a magyar misére vonatkozó kérést nyújtottak át őszentsége II. János Pál pápának; kérvényt juttattak el dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekhez; a vonatkozó dokumentációt átadták Gabriel Andreescunak, 1999 nyarán pedig a magyar fővárosban adták át Göncz Árpád köztársasági elnöknek; 2001-ben Pusztinán vette át a kérelmezett magyar mise iratcsomóját Tytti Isohookana-Asunmaa finnországi Európa tanácsi képviselő, a moldvai csángók anyanyelvű misézéséért az Európa Tanács is fellépett a 2001/15021-es ajánlásában. 2004 decemberében szintén a pusztinaiak vitték az egyházmegyei zsinat elé ebbéli kérésüket. Ioan Robu érsek sajtófelelősét kértük, értelmezze, hogy mit jelent a gyakorlatban az egyházfő hét eleji, nem egészen elutasító, de a magyar mise hátrányáról szóló nyilatkozata, Francisc Ungureanu válaszolt: ,,Pillanatnyilag nincs olyan életképes megoldás, ami használható lehetne anélkül, hogy ez a népcsoport el ne veszítené azt a dialektust, amit jelenleg beszél.” (fekete) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 19. 10:46 | Sorszám: 241 |
|
* Meg fog fagyni Magyarország?
Már jóval utána vagyunk a múlt év december ötödiki népszavazásnak, és mégsem vagyunk utána. Olyan ez, mint mikor valakinek meghal a legközelebbi hozzátartozója, és már utána van a temetésnek, de mindannak, amit a temetés jelentett, nincs utána. Vannak sebek, amelyek örökre fájnak a mélyben akkor is, ha belepi őket az idő. Ilyen ez a népszavazás is, mely nekünk, határon túli magyaroknak, életünk legfájóbb csalódása volt. Miért? Egyáltalán nem azért, hogy nem lesz magyar útlevelünk, vagy hogy nem tudunk könnyen áttelepülni Magyarországra. Mi nem is akarunk. Az a százezernyi felvidéki sem akart, akiknek a háború után elvették mindenét és úgy dobták át a magyar határon. Azok sem, akik Kárpátalján a hazai meg a szibériai lágerekben pusztultak el. Az a harminc vagy negyvenezer délvidéki sem akart, akik a tömegsírban pihennek. Azok sem, akiket fegyverrel zavartak el hazulról. Azok sem akarnak, akiket megvernek ott azért, mert magyarok. Mint ahogyan nem akar a nyírségi magyarság áttelepülni a Dunántúlra, pedig ott jobb fizetések vannak. Egyszerűen azért nem, mert mindenki szereti az otthonát. És ezért kevés az, aki véglegesen útnak indul. Nekünk, erdélyieknek, ez különben sem nagy probléma. Hiszen, ha Isten megsegít, két év múlva az Európai Unióban leszünk, és szabadon utazhatunk. És aki munkát akar vállalni, vállalhat is. Sőt most is vállalhatnak még a kínaiak is, le is telepedhetnek (sokkal könnyebben, mint a magyarok). De nekünk nem ez a kérdés. Minek menjünk mi oda, ahol nem szívesen látnak bennünket? Az erdélyi lélek már meg is gyártotta rá a fájó tréfát: Mikor lesz a székelyből román? Mikor áttelepedik Magyarországra. (Ott mondják rá: az a román.) És mi magyarok akarunk maradni. Még akkor is, ha nem érdemes, nem értékelik sem odaát, sem ideát. Csak hát most olyanok lettünk, mint az árva gyermek, aki nem ismert anyjáról csoda dolgokat képzelt el magának és lázasan kereste az édes szülőt, mert valahol be akart gyökerezni a világba, – aztán talált egy kábítószeres rosszfélét, aki kereken megmondta neki, hogy nem azért hagyta az árvaházban, hogy visszajöjjön. Ez a mi esetünk is. Mi _egy nemzetben_ csalódtunk. Egy nemzetben, amit megálmodtunk magunknak, amit -Bocskaitól kezdve az őszirózsás Budapestről megtorpedózott Székely Hadosztályig, (persze Magyarországon sokan azt se tudják, mi volt ez), az 56-ért bennünket is sújtó börtönökig és kivégzésekig- mindig védtünk. Amelyhez való hűségükben Trianon után erdélyi tisztviselőink nem tették le az akkori román kormánynak az esküt, és ezért kenyér nélkül, nyomorban maradtak, (s akiket, amikor erre lehetőség lett volna, a magyar állam sohasem kártalanított). Mi egy nemzetben csalódtunk, amelyet elég balgatagon és naivan idealizáltunk magunknak. Most aztán kiderült, hogy Magyarországon másfél millió igaz testvérünk kivételével nincs nemzet, csak lakosság. Lakosság, amelyet manipulálni, félrevezetni lehet, zsebükre hivatkozó hazug szólamokkal. Lakosság, amely még azt sem érte fel ésszel, hogy a kettős állampolgársági törvény megalkotása minden vonatkozásával csak azután következik, ha erre igennel szavaznak. Lakosság, amely elhitte a hozzám is eljutott névtelen sárga-cédulás röpiratot, hogy havonta 20000 forintot fog fizetni minden család, és a határokon túliak nyugdíját és adóját ők fogják fizetni, ha igennel szavaznak. Ez volt az első csalódás, hogy hamis juhászok által terelhető birkanyájjá, arctalan lakossággá lett egy nemzet nagy része. Lehet, hogy először haragudtunk reájuk. Hiszen szentesítették Trianont. De a temetésnek már vége van. Most már nem haragszunk, csak megsiratjuk őket. Jöhetnek nyugodtan a határsávba az olcsóbb román benzint meg cukrot vásárolni, semmi bántódásuk nem lesz. Jöhetnek Székelyfölre is nyugodtan. Megfizetik a szállást, akár a japánok (akik még rokonoknak is tartanak bennünket). Mi szeretjük őket, továbbra is reménykedő, fájdalmas szeretettel, és azt reméljük, hogy egyszer majd testvéreinkké lesznek. Csak azt ne várják, hogy rajongjunk értük. Lehet, hogy kemény és keserű szavak ezek és rosszul esnek sok embernek, akik alapjában véve nem érzik hibásnak magukat, és valójában nem is azok. Mert ha menetközben színvakká lesz egy vonatvezető, és önmaga sem vette észre a szemében végbement változást, és kisiklik a szerelvény, ezért nem lehet haragudni a vonatvezetőre. Nem bűn történt, csak tragédia: Megváltozott a lélek. Ennek a lélekváltozásnak már régen sokakban meg voltak a gyökerei. Az 56-os forradalom után egy ismerősöm, aki seprűgyártással gazdagodott meg, büszkén mesélte nekünk, hogy míg a pesti utcán szóltak a fegyverek, ők éjjel nappal kötötték a seprűket, mert tudták, hogy a harcok befejezése után a seprű hiánycikk lesz. Úgy látszott, az egész forradalomból csak ez érdekelte őket. És igazuk lett. Igazuk lett? Szegény magyarországi lakosság éjjel-nappal köti ma is a seprűt. Csak ez érdekli, nem lát tovább. Vajon igaza van? Vagy mégsincs igaza? Szundár Szingről, az indiai misszionáriusról maradt fenn a történet, mely szerint Észak-India hó és jég födte hegyi ösvényein kapaszkodott felfelé két útitársával. Az egyik megcsúszott és szakadékba zuhant. Menjünk utána mondta a misszionárius, hátha még él, hozzuk fel. Én nem megyek – felelte a másik, halálosan fáradt vagyok. Biztosan meg is halt, és különben is miért nem vigyázott magára. Ha te lemész én itt megvárlak. Addig legalább kipihenem magam. Szundár Szing lement. Pár órába telt, míg a lezuhant sebesültet hozva, zihálva, kimerülten megérkezett az ösvényre, ahol az otthagyott útitársát halva találta. Mert az leült pihenni, elaludt, és a hidegben megfagyott. Vajon meg fog fagyni Magyarország is? Másfél millióan utánunk akartak jönni a szakadékba. De a többi lefogta a kezüket. Vajon meg fog fagyni Magyarország is? A fagyás jelei már látszanak. Magyarország élen jár a válásban, az alkoholizmusban, az öngyilkosságban. A művi abortuszok százalékaránya szinte ötszöröse az európai átlagnak. Minden élve születésre hatvan művi abortusz jut. Elöregedő ország, ahol nem kell a gyermek, ahol egy dolgozó két nem-dolgozót tart el, s majd 10-20 év múlva hármat vagy négyet fog eltartani. Mennyi lesz akkor majd a nyugdíj? Az elöregedő lakosság eltartásához fiatal munkaerő kellene, de közben meg vannak rémülve, hogy munkát vállalhatnak a határon kívüli magyarok, és akkor végük lesz. Megrémítve és félrevezetve akarják megtartani az anyagi jólétüket, és nem tudják sokan (honnan is tudnák?), amit Jézus mondott, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt. Meg fog fagyni Magyarország? Először a lelke fog megfagyni. (Félig már meg is fagyott.) Azután majd a teste. A társadalma a megüresedő lélek miatt, az anyagi jóléte az elöregedés miatt, a kultúrája azért, mert nem lesz majd, aki átvegye. Meg fog fagyni Magyarország? Hogy ne fagyjon meg, össze kell fogjanak azok, akiknek él még a lelke. Akik nem akarnak aludni addig, míg a szakadékba hulltaknak utána nem mennek. Kedves testvérink másfél millióan! Köszönjük, hogy utánunk akartatok jönni! Mi összeszedjük itt minden erőnket, hogy törött csonttal és törött lélekkel felkapaszkodjunk a szakadékon, hogy elérhessük a kezeteket, hogy együtt megmentsük a fagyhaláltól a magyarországi alvó lakosságot, hogy felébredjen és nemzetté váljék. Hogy élete legyen. Csiha Kálmán
erdélyi református püspök *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 19. 10:14 | Sorszám: 240 |
*
Lelkek hű pásztora volt  Szívszorító kényszerűség Fülöp G. Dénesről múlt időben szólni. A „volt” szócskát társítani nevéhez. De bármilyen fájdalmas a Tőle való búcsúvétel, bármilyen gyötrelmes (valójában lehetetlen) megbékülni a hiányával, tudomásul kell vennünk a kegyetlen tényt: a marosvásárhelyi Vártemplom kiváló, messzeföldön ismert és becsült, hányatott sorsú lelkésze életének 74. évében eltávozott közülünk. A lelkek hű pásztora bevégezte földi pályafutását, visszaadta lelkét Teremtőjének. Szép tervei végleg tervek maradtak. Ott nyugszik – elfelejthetetlenül – a Bolyaiak sírja közelében. Akik elkísérték utolsó útjára, s koszorúkkal borították be koporsóját, akik ismerték és szerették őt, a szeretet emberét, az építő embert, megrendülten emlékeznek rá, és döbbenten érzékelik a ránk szakadt veszteség nagyságát. Fülöp G. Dénes kitörölhetetlenül beírta nevét az erdélyi magyar református egyház jelenkori történelmének lapjaira. A rendtartó-hagyományőrző székely falu fia volt: 1931–ben született Alsósófalván, szorgalmas földművelő szülők gyermekeként. Soha nem szakadt el az otthoni világtól; szülőföldje volt hitvalló eszményeinek, tiszta erkölcsének, igaz emberségének, nemes törekvéseinek tápláló talaja. Székelykeresztúron végezte középiskolai tanulmányait, 1947 és 1951 között, megpróbáltató időkben; aztán a kolozsvári Református Teológia növendéke lett. 1958-tól 1959 július 7–ig a marosvásárhelyi Kistemplom segédlelkésze volt. A pappá való szentelését követő napon Vásárhelyt letartóztatták s nem sokkal később koholt vádak alapján Kolozsvárt 11 év nehéz börtönre ítélték. Azzal vádolták, hogy 56 őszén, a Teológia diákjaként, a magyarországi forradalommal rokonszenvező magatartást tanúsított – többekkel egyetemben. Felrótták neki, hogy később, egy alkalkommal, a Teológia dísztermében tartott áhítaton a Szovjetunióba elhurcolt magyar foglyokért imádkozott. Azt is rá akarták bizonyítani, hogy több társával együtt ki akarták siklatni azokat a vonatokat, amelyeken magyar „ellenforradalmárokat” szállítottak Budapestről a Szovjetunióba. Mindez merő valótlanság volt, de a zárt tárgyaláson mégis kimondatott a súlyos ítélet. Minek következtében Fülöp G. Dénes alaposan megismerhette, belülről, Szamosújvár hírhedt börtönét, majd sokakkal együtt a Dunadelta mocsaras szigetein vágta a nádat, szenvedett élet és halál között hosszú ideig. (Évek múltán – már szabadon – egy interjúban beszámolt mindenről, sűrűn emlegetve rabtársait: például Csiha Kálmánt, Páskándi Gézát, Dávid Gyulát.) Végül is a 11–ből 4 évet kellett letöltenie börtönökben, a romániai gulágvilág poklaiban. Kiszabadulása után Fülöp G. Dénes is csupán fizikai munkát végezhetett egy ideig: csak 1964–ben vállalhatott ismét lelkipásztori szolgálatot. A Maros megyei kis falu, Geges gyülekezetének papja lett, majd Hármasfaluban és Szászrégenben volt lelkész. 1984-ben tért vissza Marosvásárhelyre, a Vártemplomba, s itt szolgált egészen 2002-ben történt nyugdíjaztatásáig. Ez a közel két évtized lett Fülöp G. Dénes lelkipásztori pályájának, közéleti munkálkodásának eredményekben leggazdagabb, legtermékenyebb korszaka. Ekkor hozta tető alá – a gyülekezet, a munkatársak, a külföldi támogatók hathatós segítségével – azokat az intézményeket, amelyek azóta a város, a környék egyházi és közművelődési életében oly meghatározó szerepet töltenek be. A szellemi építkezés jegyében sikerült megteremteni s működtetni a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát, a Calepinus elnevezésű idegen nyelvű népfőiskolát, a Vártemplom Diakóniai Otthonát – benne a Bocskai termet, ami azóta a kultúra, az irodalom, a művészetek vonzó színtere –; sikerült felújítani a vártemplomi Gótikus termet, létrehozni a kórusokat, elindítani az Új Kezdet című havi folyóiratot. Mindez a fáradhatatlanul kezdeményező vártemplomi lelkipásztor (és felesége, Suba Ilona) valamint a velük együtt fáradozó–munkálkodó gyülekezet építő leleményének eredményeként jöhetett létre – a gondjaikra bízott közösség lelki és szellemi gyarapodására. Idők során nem egy olyan jeles lelkésze volt a marosvásárhelyi Vártemplomnak, akik hitvalló protestáns prédikátorokként, a magyar kultúra és közélet kiemelkedő alakjaiként élnek emlékezetünkben. Fülöp G. Dénes vitathatatlanul közéjük tartozik. Ércnél maradandóbb mindaz, amit megteremtett. Példája halhatatlan. A lelkek hű pásztora immáron az égi mezőkön pihen – örök nyugalomban. Próbáljunk méltók lenni hozzá, aki csöndes alázattal – vigyázó figyelemmel – tudott másokért élni, imádkozni, cselekedni ebben a vadul közönyös világban.
(A Dizseri Tamás szeretetszolgálati Díjat először Fülöp G. Dénes nyugalmazott lelkipásztornak ítélte oda a kuratórium. Átadására azonban csak halála után kerülhetett sor. Erről számol be részletesen lapunk, múlt heti – február 6-i – száma).
Nagy Pál (Tófalvi Zoltán nekrológja az -ban olvasható!) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 16. 22:28 | Sorszám: 239 |
*
ERDÉLY MA
Véreiddel veretve III.
Lehangolóan gyenge főmagyarok
2005-02-15
„Lehangolóan gyenge a Trianon film”, nyilatkozta nemrég, az erdélyi magyar párt örök elnöke, Románia miniszterelnök-helyettese, aki mellesleg államminiszterként felel immár „demokratikus” hazánkban a kulturális minisztériumért és még két másik tárca -eléggé béka feneke alatti- működtetéséért. Ezek után szinte adja magát a szemet szúró párhuzam. Szinte égbe kiállt az eddig kuksoló nagyvezér rosszkor jött megszólalása. Hisz ő nem műkritikusként került nemrég abba a pénzes, főnöki fotelbe. És nem azért élvezi az autonómia-igéretekkel jól átvert, erdélyi magyarság bizalmát, hogy főszakértő, modern erdélyi polihisztorként véleményt nyilatkoztasson mindenről. Ezt megteszik majd azok a hozzáértő emberek, akik remélem, nem pártvonalon, de hozzáértés alapján írnak film- és egyéb kritikákat a hazai lapokban. Persze tudjuk, az említett lahangolódott poliszaki szinte az összes létező, erdélyi magyar pénzosztó társaság tejhatalmú ura. Azt is tudjuk, hogy máris szinte annyi funkciót mondhat magáénak, mint egykor a nagy kondukátor. De könyörgöm, ne etessen még ezek mellett műelbíráló allürjeivel is. Ennyire bambának ne nézze Erdély magyar népét. Különben is, kit a fenét érdekel most, jelen pillanatban az ő filmszakértői véleménye. Erdély magyarságát most egyéb érdekli. Elsősorban az, hogy hol a fenében lapult őkelme akkor, azon az estén, amikor Marosvásárhely szinte teljes szellemi elittje éppen Trianon-filmet akart nézni, a dicsőbb időket látott, székelyvásárhelyi vártemplomban. Ott középkori sötétségbe kényszerítve. Ezren összegyűlve.A lelkiismereti- és vallásszabadság törvénybe foglalásának szent hajlékában. Ahol, ezt az emléket még mindig büszkén őrző falak között azt reméltük, azt vártuk, hogy hátha, mégis megnyílik elöttünk a történelem tiltott szobájának bezárt ajtaja. Most vagy soha, gondoltuk naivan. Hiszen ott van Marosvásárhely ismert költője a kormányban. Aki a mi emberünk, aki immár Erdély államfőjelöltje, aki a hazai kulturális autonómia prófétája és zászlóvivője. Csak egy mozdulatába kerül és megoldódik minden, reméltük. Fölényesen pontra teszi túlságosan legyeskedő kulturális miniszternőjét. De aztán csalódnunk kellett. „Lehangolóan gyenge volt a tri-hatalom”, nyilatkozhatnánk most mi is mind, akik nem láthattuk akkor este a filmet. De felesleges. Mert mi a lelkünk mélyén, már akkor sejtettük ott, abban a szellemi félhomályba taszítottságban, hogy egy lehangolóan gyenge tri-minisztert adtunk Romániának. Aki csak annyit ér, mint nóta végén a sej-haj. Mint hervadt tulipán ócska kalapunkban. Mint halkonzerv az üres élelmiszerbolt kirakatában. Aki a statisztika és Európa miatt „lett mutogatva”. Aki nem jön közénk, ha baj van. De nem is telefonál az mi érdekünkben. Inkább arra törekszik önfeladóan, hogy folyamatosan, lehangolóan gyenge lehessen. Mint amikor beléptek a kormányba. Amikor, annyira a béka feneke alá mentek elvbarátaival, hogy az autonómia kifejezést el is felejtettétek kiejteni a szájukon. Pedig azelött a plakátokat ez a remény-szó ékesítette. Hogy emberek százezreit hitegesse, csábítgassa a voksolásra. Aztán azt is kinyilatkozta főmagyarunk, hogy Koltay Gábor jobban tenné, ha nem dicsekedne a Trianon filmmel Bukarestben. Se másutt. Ezek után remélem, tudja, mi se fogunk dicsekedni őminiszterségével. Se itthon, se máshol. Se most, se máskor.
De azért ne legyen egészen lehangolódva. Mi fel voltunk készülve erre. Hiszen, több mint tíz éve tapasztaljuk, hogy őkelme mennyire gyenge. Lehangolóan. Végzetesen. Csíki Sándor *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 16. 06:49 | Sorszám: 238 |
|
* 
Rekord zabálás szocialista módra
2005-02-15 22:39:35
Tucatnyi meghívott - köztük egy parlamenti képviselő - 29 kg felvágottat, 700 liter üdítőt, 50 süteményt és 120 szendvicset fogyasztott el rekordidő alatt egy előadáson - legalábbis ezt állítja egy csepeli szocialista politikus.
Az elfogyasztott étel-ital mennyiségéből ítélve az esetből akár egy mesébe illő Guiness rekord is születhetett volna, ám a csepeli Cigány Kisebbségi Önkormányzat nem az ismert szervezethez fordult, hanem a rendőrségre tett feljelentést. B. Beáta 2004. szeptember 16-án lett az MSZP csepeli elnökségének tagja, így Tóth Mihály polgármester-pártelnök közvetlen munkatársa. A kisebbségi politikus asszony pályázati segítséggel összesen 570 ezer forintot kapott roma gyerekek felzárkóztatására, valamint a cigány kultúra és hagyományok bemutatását célzó előadás-sorozat megtartására. A csepeli Cigány Kisebbségi Önkormányzat (CKÖ) vezetői már a program elindításakor hangsúlyozták: mint minden esetben, most is konkrét eredményeket, és részletes, pontos költségkimutatást várnak el a végrehajtáskor. A pályázaton kapott összegből 290 ezer forint jutott a korrepetáló programra, melyen a B. Beáta állítása alapján 8 gyermek vett részt.
Mikor azonban a CKÖ vezetői a korrepetálás eredményességét szerették volna ellenőrizni, kiderült: a nyolcból egy gyermek szülei tudtak a korrepetálásról, a többiek esetében a gyerekek nem vettek részt felzárkóztatáson, de még csak nem is ismerték B. Beátát. Az egyetlen "korrepetált" gyermek esetében se lehet sikerről beszélni, hiszen az megbukott a matematika pótvizsgán.
A cigány kultúráról tartott előadáson a meghirdetés hiányosságai miatt mindössze 12 fő, köztük egy parlamenti képviselő vett részt.
Az igazi meglepetés a számlák benyújtásakor érte a CKÖ vezetőit, amikor kiderült: B. Beáta szerint a meghívottak többek között 29 kg felvágottat, 700 liter üdítőt, 50 süteményt és 120 szendvicset fogyasztottak el az előadás ideje alatt. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 15. 23:01 | Sorszám: 237 |
|
*  A Magyarok Világszövetsége ragaszkodik a kettős állampolgársághoz
2005-02-15
A Magyarok Világszövetségének székházában kétnapos konferenciára került sor magyarországi és külhoni magyar egyházak, civil és politikai szervezetek képviselőinek részvételével. A konferenciát az érdemi továbblépés szándéka hívta életre, a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaállítására. A tanácskozáson áttekintették az elmúlt évtized magyar-magyar párbeszédét a kettős állampolgárság tárgykörében. Ezt követően áttekintették a Kárpát-medencében alkalmazott megoldásokat, valamint az Európai Unió államainak joggyakorlatát. A konferencia részvevői kérik az Országgyűlést, hogy a két nap múlva kezdődő tavaszi ülésszak során vegye tárgysorozatára a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaállítására született törvényi kezdeményezéseket. Ugyanakkor felkérték a Magyarok Világszövetségét, hogy folytassa a magyar nemzet egységének megteremtéséért vívott harcát. Krónika Hírszolgálat *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 15. 22:49 | Sorszám: 236 |
*
 A bohóc tehetetlensége Ez volt az első kormányfői beszéd, amiből végre személyesen is tanulhattam valamit. De tényleg. Eddig eszembe nem jutott a gyereket küldeni kölcsönkérni, ha hónap végén elfogyott a pénzem, most viszont kiderült, hogy ez teljesen bevett gyakorlat országszerte, csak én vagyok ilyen hülye. (Ezentúl másképp lesz.) A beszéd többi része is jó volt. A hírek, amelyek szerint Gyurcsány Ferenc mindent tűvé tesz majd a konszenzusért, és nem fog konfrontálódni – ez magyarul egyébként annyit tesz, hogy ha minden jól megy, nem rikácsolja majd vörös fejjel, hogy mindenki fogja be a száját –, csak annyiban bizonyultak igaznak, hogy a kormányfő nagyvonalú gesztussal biztosította az ellenzéket meg az ország nagyobbik felét: ő személy szerint hazafinak, demokratának és európainak tartja őket. Köszönjük. Hiszen nekünk nagyon fontos a KISZ-titkárok dicsérete. A miniszterelnöki beszéd előtt napokig ingerült voltam, éjjel forgolódtam alvás helyett, ittam is sokat, mert erősen nyomasztott, hogy végül is hazafinak, demokratának és európainak vél-e például engem Gyurcsány Ferenc. De most már minden rendben van. Az is jó, hogy a baloldal újjászületett. Az viszont rossz, hogy a politika rossz utakra tévedt. Még rosszabb, hogy a politikát leváltotta a politikai kommunikáció. Ezek az ország igazi problémái, mondja Gyurcsány Ferenc, miközben a Szulák-show sminkje még ott szárad az arcán. A megoldás az irányváltás és a sebességváltás, amelyeket egyszerre kell végrehajtani. (Aki vezetett már autót, tudja, hogy ez a mondat mit jelent a gyakorlatban.) A Kádár-rendszernek ellenben vége van. Ezt onnan tudni, hogy a miniszterelnök különös gondot fektetett ennek hangsúlyozására. Ezt azért kellett bebizonyítania, mert a Kádár-rendszer lovagjai, élükön az egykori Gyurcsány Ferenccel, most azt hajtogatják, hogy Orbán Viktor és a Fidesz visszakívánja a Kádár-rendszert. Aminek persze vége van. (Csak az anyós otthon meg ne tudja.)
Dehogy van vége. Ott élt a tegnapi miniszterelnöki beszéd minden bekezdésében. Ott mosolygott a sorok között. Hogy hát elvtársak, hitelből van itt minden, bizony, mert magunktól nem fussa. Ott a kölcsönvett pénz, elvtársak, az utakban meg a béretekben, mert anélkül nem megy. És elvtársak, ráadásul rengeteg mindent adtunk mi már tinéktek az elmúlt években, de ti mindég többre vágyódtok, és többet nem tudunk adni per pillanatnyilag. (Nem a zsömle kicsi, a pofátok nagy.) És elvtársak, ezt a szusszanás pár évet még ki kell húzni valahogy, mert aztán egyre jobb lesz majd az egész. És nem kell nektek más, elvtársak, mint a konvergenciaprogram, amitől nem tágítunk. Ez a Kádár-rendszer. És az ötletek: megannyi apró Kádár-rendszer. Ha a falvakban bezárjuk az iskolát, hát legyen helyette napközi időseknek és ifjaknak. Ha a falvakban felszámoljuk a postát, hát legyenek helyette közösségi terek. Ha a falvakban megszüntetjük a Volán-járatokat, hát legyen helyettük falubusz. De sajnos az átkozott falusiaknak iskola, posta és Volán-járat kell. Mert ők nem konvergensek. De vonattal másfél óra lesz Pécs, siklik majd az ötös metró, valamint négy pillér lesz ezentúl. Átalakítani az adórendszert: már három éve alakítgatják, és csak nem akar kedvezőbb lenni. Átalakítani a felsőoktatást: az SZDSZ három éve rongálja, és ez a mostani átalakítás vélhetően végképp padlóra küldi a tudást. Felelősséget vállalni a határon túli magyarokért: köszönjük, már fillérre tudjuk, hogy mennyibe kerülnek. Nemzeti fejlesztési program megalkotása: hát alkossanak, van rá bő egy évük. Másfelől viszont Gyurcsány Ferenc azt is mondta, hogy amit a koalíció három év alatt a költségvetés terén tett, az példátlan Európában. És ez igaz is. Csak sajnos ezt már Európában is észrevették. (Magyar Nemzet) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 15. 22:07 | Sorszám: 235 |
*
ERDÉLY MAA pápai nuncius nem tárgyal a csángókérdésről
2005-02-15 Jean-Claude Périsset pápai nuncius nem hajlandó a csángó-problémáról tárgyalni. „A csángókérdésről nem beszélek!” – jelentette ki meglehetősen határozottan és ingerülten Vatikán bukaresti „nagykövete”. Périsset úgy véli, hogy egyelőre nem tartozik az aktuális kérdések közé a magyar nyelvű liturgia bevezetése a moldvai csángók szentmiséin. Krónika *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 12. 14:14 | Sorszám: 234 |
*
KRÓNIKA, Február 12, Szombat 
Fajgyűlölő üzenetek özöne
Első ízben tartottak nyilvános román-magyar vitát Trianonról
A Trianon film szerda esti vetítése és az azt követő tévévita közben az Antena 1 televízióba beküldött SMS- és drótpostaüzenetek jelentős része halált követelt a bozgorokra, Magyarországra, és a fasiszta semmirekellőknek nevezett magyar meghívottakra.
Mindezt Raffay Ernő mondta el a Krónikának, amikor a tévévita tapasztalatairól érdeklődtünk. A történész hozzátette, olyan román néző is akadt, aki tárgyilagosnak érezte a filmet, és üzenetében megköszönte a történelemleckét. A több mint háromórás tévévita végén Cristian Tudor Popescu, az Adevărul napilap főszerkesztője kijelentette, őt a leginkább az élő adás számára küldött üzenetek szövege döbbentette meg. Ezek azt jelezték számára, hogy Trianon történetét ma is rendkívül kényes témának érzik az emberek Romániában. Marius Tucă már az adás idején is bejelentette, a beérkezett SMS-ek, e-mailek száma rekordot döntött. A műsorvezető Raffay Ernő történészt is leintette, amikor néhány üzenetet idézni szeretett volna. A téma kényességére utal az a tény is, hogy a film sugárzása közben bombariadó volt az Antena 1 televízió épületében. Aurora Titiriga, az adás szerkesztője a Krónikának elmondta, készült ugyan felmérés az adás nézettségéről, az adatokat azonban csütörtök estig nem kapták meg. Beszédesnek tartotta azonban a szerkesztő, hogy míg általában kétszáz elektronikus levél és ezer mobiltelefonról elküldött szöveges üzenet érkezik egy adás idején, most nyolcszáz e-mailt és 4500 SMS-t kaptak. Bizonyos román körökben talán beindul egyfajta gondolkodás Erdélyről, a magyarokról, ám arra kevés esélyt látok, hogy párbeszéd kezdődik román és magyar történészek között. - Túl nagy a félelem és az ijedtség- nyilatkozta lapunknak a tévévita után Raffay Ernő történész. A rendező és a történész tegnapi bukaresti sajtótájékoztatóját egyébként üvöltözéssel, közbekiabálással zavarta meg egy csoport, amelynek egyik tagja azon sajnálkozott, hogy nem vitt magával záptojást. A Rompres hírügynökség beszámolója szerint a sajtótájékoztatón az újságírók többek között arra voltak kíváncsiak, miért nem rögzítették a film készítői Markó Béla véleményét is a történelmi eseménnyel kapcsolatban.
Az RMDSZ szerepéről egyébként a szerda esti tévévitában is szó esett. Florin Constantiniu történész Markó Béla miniszterelnök-helyettesi tisztségével igazolta, hogy a magyar probléma Romániában meg van oldva. A vitázók közül épp Constantiniu volt a legkritikusabb a filmmel kapcsolatban. Úgy vélte, az a két világháború közötti revizionista magyar propaganda eszközeit vonultatta fel, és a sebek feltépésével sokat ártott a román-magyar viszonynak. A meghívott neves újságírók, elemzők azonban szinte egybecsengően hasznosnak tartották, hogy a film alapján a románok is jobban átérezhetik a magyar Trianon-traumát. Valamennyien úgy látták azonban, hogy a film pátoszos és részrehajló. Cristian Tudor Popescu, az Adevărul főszerkesztője azt kifogásolta, hogy az alkotás sem dokumentumfilmnek, sem propagandafilmnek, sem művészfilmnek nem nevezhető, e három műfaj keveredik benne. Ugyanakkor elismerte, hogy az alkotás helyenként drámai volt. Sajnálatosnak tartotta, hogy nem készült hasonló film Romániában a Pruton túli területek elvesztéséről. Emil Hurezeanu hibának tartotta, hogy a film nem érinti Trianon előzményeit. Olyan képet fest, mintha Trianon csak afféle kisiklás lenne, mely nélkül a 21. században is a nagy magyar királyság fennállása lenne időszerű. Azt is kifogásolta, hogy az alkotók nem távolodtak el megfelelőképpen a témától. Ion Cristoiu viszont egyenesen szükségesnek mondta a film sugárzását. Azt láthattuk, hogy a Trianon-szindróma sokkal mélyebb gyökerű, mint az a kérdés, hogy a miénk vagy a tiétek Erdély -jelentette ki Cristoiu. Az adásba telefonon bejelentkező Mona Muscă kultuszminiszter kijelentette, semmi okát nem látja annak, hogy a filmet ne vetítsék Romániában, csupán meg kell szerezni hozzá a szükséges engedélyt. Koltay Gábor kérésére, hogy adjanak helyt a film vetítéséért megbüntetett fiatalok fellebbezésének, a miniszter asszony kijelentette, nem áll módjában eltekinteni a törvény alkalmazásától. Mona Muscă hajthatatlanságát Raffay Ernő a hatalommal való visszaélés kategóriájába sorolta. Megemlítette, a kiszabott bírság nincs arányban az okozott kárral. Koltay Gábor elsősorban annak fontosságát hangsúlyozta, hogy megtört a jég: olyan témáról sikerült többé-kevésbé higgadt, nyilvános párbeszédet folytatni, ami korábban tabutémának számított Romániában. Hozzátette, meggyőződése szerint a gondolatok mellé gondolatot kell állítani, nem pedig rendőrt.
Politikusok a Trianon filmről
Markó Béla miniszterelnök-helyettes helyesnek tartotta a film televíziós bemutatását. Az MTI-nek elmondta: ez azért is fontos volt, mert az elmúlt hetekben valóságos legendává nőtt a produkció híre. A politikus ugyanakkor rendkívül gyengének találta Koltay Gábor alkotását. Szász Jenő, a Magyar Polgári Szövetség elnöke viszont sajtótájékoztatón számolt be arról, hogy telefonon gratulált Koltay Gábornak a tévévitában nyújtott teljesítményéért. Úgy vélte, az RMDSZ 15 év alatt nem tett annyit a magyarság érdekében, mint Koltay egyetlen este. Gazda Árpád *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 12. 14:00 | Sorszám: 233 |
*
Szombaton ülésezik a Székely Nemzeti Tanács
A hét végén Gyergyószentmiklóson tartja ülését a Székely Nemzeti Tanács (SZNT).
A napirenden több felhívás elfogadása, illetve a statútumtervezet újbóli benyújtásának kérdése is szerepel.
A legfontosabb az autonómia ügyében kezdeményezett népszavazás további szorgalmazása — mondta kérdésünkre Csapó I. József. Az SZNT elnöke kifejtette: minden hatósági vélemény, bírósági ítélet ellenére népszavazás kiírása az autonómiaigény kimondása érdekében semmilyen törvénybe nem ütközik, hiszen egy jogállamra jellemző akaratnyilvánításról van szó. Ennek ellenére a székelyföldi önkormányzatok többsége nem él ezzel a lehetőséggel, ezért az SZNT újabb felhívással kíván a helyi tanácsokhoz fordulni. Ugyanakkor az ülés elé terjesztik a magyar és a román miniszterelnökhöz, valamint Basescu elnökhöz intézendő felhívástervezetet, amelyben tárgyalásokat kezdeményeznek a székelyföldi területi autonómia ügyében. Az SZNT szándékában áll továbbá, hogy az új parlament asztalára juttassa a már egyszer visszautasított statútumtervezetet. Az SZNT elnöke szerint erre nem csak az új parlamenti összetétel miatt van szükség, hanem mert akkor nem vitatták meg a tervezet tartalmi vonatkozásait. A törvényhozási tanács véleményezésére alapozva a parlamenti bizottságok, illetve a plénum tartalmi vita nélkül utasította el a tervezetet. A holnapi ülés napirendjén szerepel még az SZNT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács együttműködésének kérdése is — mondta kérdésünkre az SZNT elnöke. Háromszék *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 12. 13:51 | Sorszám: 232 |
*
 Nagyvárad - Az RMDSZ az MPSZ-t is szívesen látja március idusán
[2005-02-12]
Pozitívnak, ám egyben némileg kitérőnek nevezte csütörtökön Szilágyi Zsolt, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) választmányi elnöke az RMDSZ Bihar megyei szervezetének válaszát az MPSZ megkeresésére, amelyben arra kérik fel a szövetséget, hogy közösen szervezzék meg a március 15-i ünnepségeket Nagyváradon. Az MPSZ kérésében arra hivatkozott, hogy „versenytársak a politikai harcban lehetünk, azonban magyar a magyarnak nem szabad ellensége legyen”, illetve hogy a nemzeti ünnep mindenki ünnepe legyen. Az RMDSZ csütörtökön adott válaszában, amelyet Szilágyi Zsolt a sajtóval is ismertetett, leszögezi, hogy a nemzeti ünnepeink alkalmából szervezett rendezvényeken szívesen látnak mindenkit, aki velük együtt kíván ünnepelni. „Mindenkit szívesen látunk a hamarosan közzéteendő, a történelmi magyar egyházak és civil szervezetek vezetőivel egyeztetett rendezvényeken” – áll a levélben. Lakatos Péter, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke mindezzel kapcsolatban a Krónikának elmondta, az eddigi rendezvényekről sem zártak ki senkit, valamennyi történelmi egyház – köztük a Tőkés László képviselte Királyhágómelléki Református Egyházkerület is – elhelyezhette koszorúit. „Álláspontunk egyértelmű: az idei rendezvényeken is szívesen látjuk őket, hogy elhelyezzék a megemlékezés koszorúit” – nyilatkozta lapunknak az RMDSZ Bihar megyei elnöke. Mint ismeretes, tavaly március 15-én, amikor az RMDSZ központi ünnepségeit is Nagyváradon tartották, sem az MPSZ, sem a református egyházkerület nem vett részt a hivatalos ünnepségeken, ehelyett az RMDSZ rendezvénye után külön megemlékezést tartottak Szacsvay Imre egykori országgyűlési jegyző szobránál. Krónika
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 11. 22:13 | Sorszám: 231 |
*
ERDÉLY MAMarkó Béla szerint lehangolóan gyenge a Trianon film
[2005-02-10 - 20:48]
Markó Béla miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ elnöke úgy gondolja: jó ötlet volt bemutatni a filmet a legnagyobb nézettségű csatornán. A politikus utalt arra: az elmúlt hetekben már-már legendává terebélyesedett a román közvéleményben, hogy milyen „veszedelmes" üzenete van ennek az alkotásnak. Akik most megnézték a filmet, rájöhettek, hogy nyugodtan vetíthető Romániában, és nagy hiba volt megpróbálni megakadályozni a vetítését - mondta. A politikus ugyanakkor lehangolóan gyengének minősítette a filmet. „Ezzel az alkotással a rendező helyében nem büszkélkedtem volna sem Bukarestben, sem másutt" - hangoztatta. Lehet, hogy egyesekben magyarellenes érzéseket keltett a film - fejtette ki a Markó -, de a televíziós vetítésnek köszönhetően sikerült legalább megdönteni egy tabut, bizonyítani, hogy akár Trianonról is meg lehet nézni közösen egy filmet, még akkor is, ha a nézők nem vallanak azonos nézetet az adott történelmi eseményről. Markó azt is komoly áttörésnek nevezte, hogy román és magyar értelmiségiek együtt beszélgetnek ilyen kényes kérdésről egy román televíziós műsorban. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 10. 22:51 | Sorszám: 230 |
*
Riport
Csúrog - 1945. január 23.A szabadkai Dukai András önvallomása 
A hetvenhét éves Bandi bácsiban élénken élnek a meghurcoltatás emlékei (Molnár Edvárd felvétele) Hatvan évvel ezelőtt - amikor minden elkezdődött Szerda volt akkor is. Fagyos, hideg januári tél. A reggeli órákban még csillogott a hó a napfényben. És a fehér hószőnyegen száguldott felénk a 'fekete halál'. Partizánok jöttek garmadával. Géppisztollyal mutatták az irányt, hogy azonnal kifelé! - Az édesapámnak, aki éppen seprűt kötött a kertészeti iskolánál, csak annyi ideje maradt, hogy felvegye a nagykabátot. A négy fegyveres férfi és egy nő már zavart is bennünket. Anyám még megpróbált valamit összecsomagolni, a dagasztott kenyér meg magára maradt. Menni kellett. Minden telepesnek.... Pedig alig kerültünk oda negyvennégy április tizenkilencedikén. Magyarkanizsai édesapám, hat gyermek családfenntartójaként Csúrogon kapott lakást, idővel hatvannégy hold földet is. Sőt, gazdasági iskolát végezvén, kinevezték felügyelőnek. Nem örültünk neki: mi kaptuk a legrosszabb legelőket, mondván: azon mutatkozik meg leginkább a szakmai tudás. Amit megtermeltünk, azt a Hangyaszövetkezetbe adtuk, így a végén alig-alig vittünk haza valami kis gabonát. Később ,,segítségünk is akadt a szállításnál: partizánok szállították a termést a mi lovainkkal, a mi kocsinkon. De ekkor még legalább visszaadták ezeket... ,,Az öregek, betegek, gyerekek felülhettek a kocsira, és a piactérig utazhattak utolsó csúrogi útjukon. Minket, férfiakat, tizenhat-hatvan éveseket a templomkertbe tereltek. A templom előtt, az iskola falánál végig (hosszú épület volt!) partizánok sorakoztak, szemben velünk, fegyverrel a kezükben. Szembenéztünk a halállal. Tizenhét éves voltam akkor. - Alkonyatig vártunk, hogy mi lesz velünk. Dideregtünk kint a hóban, sokan fapapucsban álltak. Vártuk a biztos kivégzést, hiszen a távolból hallottuk az egyenletes lövöldözést. Hajnalig bizonytalanságban. Aztán egy motorkerékpáros valami papírt hozott, ami után megindítottak bennünket. Közben - mint utólag kiderült - a nőket és a kisgyerekeket: közöttük édesanyámat, húgomat, az akkor kilenc- és másfél éves öcsémet Járekra vitték vagonokkal. Mi meg a csőcselék ,,díszkíséreté"-ben utoljára végigjártuk Csúrog utcáit. Nincs rájuk más szó, ártatlanokat, védteleneket bántalmazó emberek nem nevezhetőek másnak, csak ennek... A Tisza felé vettük az irányt, és hallottuk is a ,,Le a Tiszára velük! utasítást. Aztán meggondolták magukat... Egyesek még látni vélték a kilakoltatott házainak ablakába kitett ,,Önként elhagyott lakások feliratot, meg a ,,rendezkedő-ket, akik vittek mindent, amit lehetett... Én csak a lábam elé néztem, hogy fel ne bukjak azon a göröngyös, havas úton. Éjfél körül értünk Boldogasszonyfalvára, Zsablyához közel, ahonnét szintén kitelepítették a magyarokat. Itt épp csak annyit időztünk, amíg kísérőink megmelegedtek. Aztán egy egész napos menetelés után Temerinbe értünk. Itt vettük észre, hogy valami baj lehet... Indulás előtt megszámoltak bennünket, meg érkezéskor is: valaki eltűnt, egy ember hiányzott. De nem csináltak nagy ügyet belőle: egy helybéli bámészkodót -- aki a helyiekkel együtt nem tudta mire vélni feltűnő ,,sereg-ünket - csaptak közénk. Később ki is végezték. Talán orosz mintára: ott is az volt a lényeg, hogy a szám stimmeljen. Újvidékre 25-én értünk. Újvidék volt az első 'otthonunk', a dohánygyár. A lágerparancsnok egy szalmaszálat tépett ketté, és felénk dobva ezt mondta: Ennyit ér a ti életetek. Itt fogtok megdögleni...
- Innen mentünk a Dunára a szétrobbantott hidak roncsait felszedni, építettük a vasútállomást pár vagonnyi téglából. De pakoltunk lisztet, babot, sót is. Jaj, az volt csak jó! Úgy mesterkedtünk, hogy a sózsák kiszakadjon, mi meg a dróttal elkötött nadrágszárunkat teletömtük vele. Nagy kincs volt az akkor. Ha kaptunk is enni, mindent só nélkül. De az meg ugye fölmarta a bőrünket. Megszenvedtünk érte. De nem volt ennél különb a cipekedés sem. A Duna-parti vasúti teherpályáról, a vagonokból háton hordtuk a zsákokat, hordókat le a Dunára, a sleppbe. Három napig tartott a berakodás, öt napig a kirakodás. Hat, utóbb nyolc ember tette a hátunkra a terhet, és a létrán kisegítettek. De aki a mozgó deszkapallóról beleesett a vízbe, az nem jött ki onnan. Vagy a zsákkal együtt, vagy elhallgattatással ment a másvilágra.
- Én is hintáztam eleget, de sikerült a térdeimre támaszkodva a terhet cipelnem. A rakományt a katonai pékségbe vittük, ami valójában a péterváradi börtön volt. Nyolc napig hordtuk a negyedik emeletre a százötven-százhatvan kilós zsákokat. Aki összeesett a lépcsőházban, azt kiiktatták. Esténként priccseken aludtunk, alattunk meg folyt a szennyvíz a kanalizációban. Aknák is voltak, állítólag azért, hogy a jobb létre szenderült rabokat ily módon vigye el a víz. Bennünket óva intettek az efféle meneküléstől: lehetetlen volt túlélni. S mi nem is gondolkodtunk ezen... Március tizennegyedike volt már. Március tizenötödikén, alkonyatkor érkeztünk Mitrovicára. Nyugat felől a tavaszi napfény utolsó sugaraival elhomályosította a külvilágot előttünk. Becsukódott a nagy vaskapu, s elénk tárult az 'ígéret földje'. Isten veled, szabadság!
- Ekkor már a bátyám is áttért hozzánk, aki negyvennégy decemberétől petőfista volt ugyan, de februárban társaival együtt mégis ,,eldobták a fegyvert, amiért majdnem kivégezték őket. Úgy érezték, ha testvéreik, szüleik lágerben vannak, nincs értelme a harcnak... A mitrovicai útnak egyébként szuroktalpú cipőben indultam neki. A nagy hidegben kettétört, telerakodott kavicsokkal, tele volt a lábam vérhólyaggal. Menet közben megálltam. Azonnal odajött egy partizán. Azt hitte, szökni készülök... Egy hatalmas munkacsarnokba kerültünk, ahol valamikor köteleket csináltak a rabok. Úgy voltunk ott, mint birkák az akolban. És a másnapi ébresztés sem volt ennél különb: puskatus-döngetésre ébredtünk. Aztán kiélték magukat rajtunk. Három embert: egy szegedi tisztet, Széles Antal magyarkanizsai és Vén Gyuszi péterrévei lágerlakókat félholtra verték. De három napi éhezés, szomjazás után végre inni kaptunk. Kétszer is sorba álltam. Ám nem volt szerencsém: a leventeruhámról rám ismertek. Akkor már mindegy volt: ,,teletömtem a bendőmet vízzel. A kabátom bánta merészségemet, de másnap egy német tiszt hullájáról ,,kölcsönöztem'' egyet... Mitrovicán szintén állomást építettünk, na meg kubikoltunk. A magyarkanizsaiak egyébként is ősidők óta erről nevezetesek. Akkor, ott, én is kubikos lettem. S velem együtt apám is. Hajórakpartot építettünk. A part menti homokot felfelé kellett tolni a víz széléről, hogy a hajókat ki tudják húzni. Egy trappban kellett csinálni! Lefelé meg - ha akartuk, ha nem - vitt a lendület, át is buktunk a talicskán nemegyszer. Mégis a legszörnyűbb a halottak kiásása, kiemelése volt. Állítólag a negyvenegyben, a németek által kivégzett áldozatok kerültek így elő. A hozzátartozók körbeállták a tömegsírt, mi meg öten-hatan emeltük ki a négyéves hullákat. Volt, akinek leesett a feje... Az oltott mészbe mártott, fertőtlenített kezünk sokáig őrizte a bűzt... Másnap ismét ott álltunk, mint a marhák, vártuk, hogy kit hová visznek kényszermunkára. És ismét jött az előző napi ,,temetős partizán, felismertem. Addig sompolyogtam, somfordáltam, helyezkedtem, hogy ne vegyen észre. De a ruhámról felismert. Oldalba meg térden vágott, hogy egész nap a betonon fetrengtem. Este jött haza a munkából apám a bátyámmal, ők vonszoltak be. Alig bírtam felállni, de reggel mentem dolgozni. Aki nem ezt tette, hanem beteget jelentett, azt kivégezték. A téglagyárat nem véletlenül hívták első számú kórháznak. Itt mindenki ,,meggyógyult. Én inkább a fiatalokkal a Radinci felé vezető út javításán munkálkodtam, csakhogy megmeneküljek a hullaszedéstől. De építettük a Belgrád-Zágráb-vasútvonalat is, amit aztán a németek páncélvonataikkal ,,felszántottak''. Kétoldalt elvágták a sürgönykarókat, a síneket is felcsavarta maga után a masinájuk. Ez már visszavonulás volt... Innen, május kilencedikén Bačincira kerültünk. Baćincin voltunk, akkor két tűz közt. Egy iskola padlásán zsugorodtunk. A németek kegyetlenül aknáztak, és géppuskasorozat trillázott a cserepeken... Reggelre megszűnt a nagy zaj. A partizánok szinte lökdöstek lefelé a padlásról. A létrán nem volt idő lemenni. Lent meg kétoldalt a partizánok rugdostak fenéken, hogy gyorsabban haladjunk. 'Rúgd seggbe anyádat, azt, akit szoptál!' - mondta apám. Szerencséjére nem értették, mert kapott volna mást is. - Közben a partizánok attól tartottak, hogy visszajönnek a németek. Ha ez így történik, biztos kivégeznek bennünket, mert ellenük fogtunk volna fegyvert... De lassan minden lecsendesedett. Fabarakkokban laktunk, és egy reggel nem ébresztettek bennünket. Már kivilágosodott, a levegőben úgy hemzsegtek a tetvek, mint a legyek, de sehol az ébresztés. Aztán finoman, kedvesen ,,invitáltak munkára bennünket. Mások lettek az őrök, másként is beszéltek velünk, de attól még dolgozni kellett... Pár fiatal fiúval én egy szerb pap tanyájára kerültem. Kukoricát kapáltunk egy közeli szerb faluban. Kenyeret, szalonnát meg túrót hozott enni. Ezzel csak egy gond volt: én gyermekkoromtól nem bírtam a tejtermékeket. Ezért a kedvemért bement a faluba, hogy szerezzen még több szalonnát, hogy ebből tudjunk jóllakni. A felesége is kedveskedni akart nekünk: húsdarabkából főzött levest, csak egy kis tejföl került a tetejére. Aznap este lekváros kenyeret ettem... Aztán egy hétig a falu kanásza lettem - felvitte az Isten a dolgom... Mindennap másik gazda hozta az ételt, kedvesek voltak hozzánk, tudták, hogy nem voltunk bűnösök... Végül Péter-Pál tájékán kijött a rendelet, hogy haza kell engedni bennünket, de az a haza már sohasem lehet Csúrog, Zsablya vagy Mozsor. ODA SOHA TÖBBÉ NEM MEHETÜNK! Magyartalanított területek lettek... 1945. június 28-án kinyílt a lágerkapu a szabadság előtt. Ekkor már csak két partizán jött velünk. Egy elöl, egy hátul, fegyvertelenül, hogy összetartsa a csoportot. A Fruška gora tetejéről láttuk Bácskát, habár alkonyat volt, a nap aranyozott sugara végigfutott a Dunán, de Palánka árnyékai csakhamar elnyelték.
- Ilokon, egy kocsma udvarában megálltunk pihenni, reggel komppal indultunk tovább. Bár úgy éreztem: nincs az a táv, amit ne tudnék átúszni... Közben híre ment, hogy jövünk. Asszonyok, gyerekek rohantak elénk. Anyám, húgom, és az idősebb öcsém is. Anyám szótlanul borult ránk. Csak sírt. Látta, hogy csak a bőr tartja össze csontjainkat. Karcsika... Nincs. Meghalt Járekon. Másfél éves volt.
- Gajdobrán szabad rabok voltunk. Senki sem bántott bennünket. Aki tudott, eljárt dolgozni, pénzt és komolyabb ételt kapott, aki nem, annak valamivel kevesebb élelem jutott. Két hónapig voltunk itt, majd szeptember végén ,,hazaengedtek'' bennünket. Szerencsére nekünk volt hová mennünk: apám nem adta el a magyarkanizsai házunkat, oda visszatérhettünk. De semmink sem volt. Mindent újra kellett kezdeni... Tíz éve - újra Csúrogon
- Egy véletlen folytán, a volt vejemnek köszönhetően jutottam el ismét Csúrogra, az események után úgy ötven évvel. Végigmentünk ismét az iskola előtt, ahol először farkasszemet néztünk a halállal, a piactéren. Kimentünk a Telepre is, a gazdasági iskola sarkáig. Onnan láttam a régi házunkat... A tetejét lebontották, emeletet húztak rá. Minden más épület változatlannak tűnt... És akkor eszembe jutott a trombitám, amivel a leventezenekarban játszottam. Még az üldöztetés megkezdése előtt rejtettem el. Azt biztosan megtalálta új ,,gazdá-ja... Hatvan év múltán - napjainkban Végighallgattam Bandi bácsi történetét. Nem kérdeztem. Hagytam, hogy meséljen. Nem is tudnék kérdezni. Minden kérdés butának tűnik. Minden kérdés felesleges. Megtörtént. Visszafordíthatatlan. Jóvátehetetlen.
És talán még okulni sem lehet belőle. Csak erőt meríteni. A küzdéshez, a megmaradáshoz. (Az idézeteket Dukai András: Akiket elkapott a gépszíj című írásából válogattuk.) FRANCISKOVITY Olga *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 10. 17:16 | Sorszám: 229 |
*
A TRIANON film elérhető az interneten!
Az egész 14 részes filmsorozat és a kétórás mozifilmváltozat is LETÖLTHETŐ és megtekinthető Beck György honlapjáról.
http://tdyweb.wbteam.com/Trianon.htm Köszönet érte Beck Györgynek, hiszen 3 hónapja minden hétfőn feltette a HírTV-n vasárnap esténként vetített részt az internetre.
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 10. 16:50 | Sorszám: 228 |
*
ERDÉLY MA
Bombariadó a Trianon-film televíziós bemutatóján
[ 2005-02-10 - 07:39:32 ]
Nagy érdeklődés közepette mutatták be Koltay Gábor Trianon című filmjét szerda este az Antenna 1 román magántelevízió-csatornán, a vetítést követő beszélgető műsor román meghívottai árnyalataiban eltérő módon értékelték a produkciót, de alapvetően elutasították azt. Az Antenna 1 esti híradójában úgy konferálták fel a bemutatandó filmet, mint „irredenta irányvonalú" alkotást. A két és fél órás film megtekintése után a Marius Tuca műsorvezető nevével fémjelzett beszélgető műsorban vitatták meg a látottakat a meghívottak. Sokkoló ez a film, lecke arról, hogy miként látják, értelmezik a magyarok Trianont - így konferálta fel Marius Tuca újságíró, az est házigazdája a filmet. A vitában Koltay Gábor rendező és Raffay Ernő történész mellett részt vett három, ismert politikaielemző-újságíró és a hagyományos román történelemszemlélet képviselője, Florin Constantiniu professzor, aki már az elején leszögezte, ismeri a két világháború közötti magyar revizionizmust, propagandájának minden eleme fellelhető a filmben. Úgy vélte, Koltay Gábor alkotása rossz szolgálatot tesz; a megbékélés helyett, újra vitát nyit a román-magyar viszonyban. A bukaresti újságírók szerint helye van a vitának, ketten is úgy értékelték, hogy rendkívül hasznos volt a románok számára, akik láthatták, a filmben szó sincs Erdély visszaköveteléséről, de megismerhették a magyar Trianon-szindrómát. Egyikük európai integrációellenességet érzékelt a filmben, és volt, aki döbbenetesnek tartotta a belőle áradó fájdalmat. A román sérelmek is szóba kerültek a meglehetősen feszült hangulatú vitában. Koltay Gábor és Raffay Ernő cáfolta az Európa-ellenességet hangoztató állítást, s mindvégig azt hangsúlyozták, hogy csak a múlt ismeretében, egyenes beszéddel, a kisebbségi jogok széleskörű alkalmazásával lehet európai jövőt építeni. Raffay Ernő történelmi jelentőségűnek tartotta, hogy elkezdődött a vita egy román tévéműsorban, ahova egyébként rengeteg nézői üzenet érkezett. Nem idéztek belőlük, de utaltak rá, hogy volt hálás, és jóval több elítélő, fenyegetőző megnyilatkozás. A Trianon sugárzása közben pedig tűzszerészek vizsgálták át az Anetna 1 székházát, mert egy, még nem azonosított férfi, személyesen közölte a bukaresti repülőtéren, hogy bomba van a tévé egyik irodájában. Vaklárma volt, a férfit keresik Bukarestben. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 09. 21:40 | Sorszám: 227 |
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 09. 21:26 | Sorszám: 226 |
|
* Ne bántsatok, igennel szavaztam!
[ 2005-02-05 - 14:52:10 ]
Láttam egy kocsit. Hátul, az EU csillagai alatt egy kicsi H betűvel. Elöl, az ablakon belül, jókora nemzeti színű szalag ékeskedett, a baloldali fehér mezőben egy kicsi, fekete Nagymagyarország térképpel, középen pedig felirattal: „Engem ne bántsatok, én igennel szavaztam."
Megdöbbentő, hová jutottunk. Hová jutott a mostoha-anyaország állampolgára, a félelemhez szokott, gyűlöletre nevelt és a majd’ mindent az anyagiakon keresztül látó magyar. Magyar? Vajon mit szólna a bécsi császárt békére kényszerítő Bocskai fejedelem az ilyen magyarhoz? Igaz, az ő seregének zömét a hajdúk meg a székelyek alkották. A magyarországiak jó része akkor is szolgált. A bécsi császárt szolgálta. Ezért van ma Bocskai koronája a bécsi Schatzkammerben, és nem Budapesten. Nem kérte senki, sem régen, sem most. Jó hogy van szobra Genfben, de nincs Erdélyben. Magyarországon sem sok. A magyar ma nem a bécsi császárt, hanem a brüsszeli, strasbourgi urakat szolgálja. Nem mer egyedül határozni sorsáról, sorsunkról, mert „Istenem, hátha nem eurokonform az, amit tenni szeretnék". „Istenem, meg ne sértsem a szomszédok érzékenységét!" Hát a MI érzékenységünk hol van, uraim? Ki törődött a mi érzékenységünkkel akkor, amikor a magyar kormányfő teli torokból üvöltött NEM-et a kettős állampolgárságra? S a magyar pártkormány pénzt, időt nem kímélve bíztatta a magyar választót testvérei (?) megtagadására? „Érzékeny" szomszédaink körberöhögtek minket: mit akartok a magyarjaitokkal, hiszen nekik sem kelletek! A szerbek pedig, mintegy válaszul, fütyölve mindenki érzékenységére, a világ minden szerbjének megadták a kettős állampolgárságot, szavazati joggal, mindenestől. Ezek után sem szégyenli magát a jelenlegi magyar vezetés? Ugyan, ugyan. Saját nagy diadalának tekinti, hogy azt csinál az ország lakosságával, amit akar. A pártérdek a nemzet érdekei felett! Kíváncsi vagyok, mi járhatott annak az idelátogató anyaországinak a lelkében, aki kitette kocsija ablakába azt a szalagot. Félelem? Mitől? Kitől? Tőlünk?
Nekem odaát már a szemembe vágták, amikor mondtam, hogy erdélyi vagyok: akkor miért nem mész haza? Mi még azoknak a „hazafiaknak" sem mondtuk ezt, akik azért jöttek, hogy potyán vásárolják meg értékeinket, s majd a bécsi vagy a müncheni börzén adjanak túl rajta, jó nyereséggel. Ma legfeljebb azért nem fogadjuk az ilyeneket, mert nem adunk el semmit, vagy mert már nincs eladnivalónk. Vagy a székelyföldi vendéglő ajtajára kitett felirattól félnek? „Nem szolgálunk ki magyar állampolgárokat!" Aki ismeri a székelyt, megérti. Hirtelen haragjában kiteszi a táblát, aztán elkezd gondolkodni: ki a szösz jön erre turistáskodni, ha nem édes-mostohatestvéreink? Szalonta, a hajduváros – az is olyan hirtelenharagú fajta – visszamondta Turkeve testvérvárosi küldöttségének látogatását. Azóta ők is meggondolták magukat, a megbocsátunk, de nem feledünk alapon. Vannak, akik félnek, nehogy bántsuk őket. Vajon mit gondolnak ezek az urak rólunk? Kivel tévesztenek össze minket? Pest külvárosi csőcselékével? Nem „MINKET", hanem „ENGEM" ne bántsatok – írja az elsősorban magára gondoló magyarországi autós. Engem. Én. Nekem. Ez a felfogás annak az anyagi szemléletnek a gyümölcse, amely mindent az ÉN prizmáján keresztül lát. Hát már nem tudnak nemzetben gondolkodni, csak én-ben? A többit bánja fene, üssétek, verjétek, csak engem ne bántsatok. De vajon hogyan tudja bizonyítani drága magyar mostohatestvérünk, hogy miként szavazott? Nehéz dolog, nagyon nehéz. Mert ugyebár sz.....nak, kárnak nincs gazdája. A 2000-es választások után mindenki, akivel találkoztam, azt mondta: a mai ellenzékre szavazott. Ugyan már! Akkor miért vesztettek? Nem tudom minek néznek bennünket. Nem bántunk senkit, hölgyeim és uraim. Minket bántottatok meg, nem furkósbottal, fejszenyéllel, hanem azzal, hogy zsebeiteket féltve megtagadtatok minket. Mi inkább sajnálunk benneteket, hogy ilyen mélyre süllyedtetek. Számunkra csak szánalomra méltók vagytok drága NEMesek (Hol van már a magyar nemes! Az igazi!), nem testvéri pofonokat érdemlők. Ha nem lenne olyan körülményes egy-egy magyar nyelvű tábla elhelyezése, talán kitennénk Nagylaktól Csengersimáig minden határállomásra egy szép nagy táblát: GYERE BÁTRAN, TÉGED NEM BÁNTUNK! Nem bántunk senkit, csak talán ezután túristaként fogunk kezelni minden a schengheni vasfüggöny mögül érkezőt. Nem másként! És nem kell kitennetek a kocsiablakra, hogy és mint szavaztatok. Még az uralkodó pártok emblémáit is kitehetitek, legfeljebb kifejezzük véleményünket. De azért csak gyere, drága mostohatestvér. TÉGED nem bántunk! Dr. Sasi Nagy Béla, Bányavidéki Új Szó
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 09. 10:52 | Sorszám: 225 |
*
 Szentléleken nem állt meg az idő Mozgásban a Perkő alja. Nem a föld reng, csak elképzelések, szándékok feszülnek, amelyeket idén a község politikailag többszínű önkormányzata, a közületek s nemkülönben a községközponttól leválni és önállósulni akaró két település: Kézdikővár és Kézdiszárazpatak szeretne megvalósítani. Szentléleken nem áll meg az idő, még akkor sem, ha két falu éppen le akar válni, még akkor sem, ha nem akar véget érni Kézdivásárhellyel a földháború, s még akkor sem, ha az uniós elvárások miatt egyre nehezebb a gazdasági tevékenység. Beruházásra is jut Bartók Gyula alpolgármesterrel arról kezdtük a beszélgetést, hogy ha az idő enyhül, a tanács székházánál változtatást kezdenek. A költségvetésből elkülönített összegből új bejárati ajtót, előtermet és korszerű illemhelyet akarnak kialakítani. — Jut valamennyi pénz beruházásokra is — folytatta Bartók Gyula. — Az 1-es számú óvoda épületébe központi fűtést szerelünk, s folytatni akarjuk a gázvezetést egészen a község Polyán felőli széléig. Erre 900 millió lejünk van, s ha marad belőle valamennyi, azt a mellékutcák vezetékeire fordítjuk. Ez már leszerződött munka, ha javul az idő, meg lehet kezdeni. Az útügy elképzelése, hogy tovább vitetné a fővezetéket egészen a vállalat helyi kirendeltségéig. — Az ivóvíz is a község infrastruktúrájának része. — Így igaz. Ez is kihívás lesz számunkra. Szentlélek udvari és közkútjainak java része szennyezett, a víz nem felel meg az ihatósági előírásoknak, s hát még majd az uniós elvárásoknak. Lehet, hogy hamarosan boldogulni fogunk, mert az izraeli befektető, aki már dolgozik a megyében, vállalta, hogy ha biztosítunk számára egy 1,5 hektáros területet, elvégzi a legszükségesebb munkálatokat. A vízvezetésre már kész tervezetünk van. A nagyobb nehézség a szennyvízhálózat, ülepítő berendezése lenne. Február 20-án referendum A Részek is részt kérnek. Mármint az említett két falu a költségvetésből. Az első kiadásokat a referendumra fordítják. A község lakóinak szavazattöbbségére van szükség ahhoz, hogy Kővár és Szárazpatak ráléphessen az önállósulás útjára. A községvezetés nem csupán helyi gazdálkodást jelent, hanem taktikai és stratégiai manőverek láncolata, a választók érdekvédelme, nem utolsósorban településfejlesztés, a baráti kapcsolatok célirányos kiépítése. A leválni akaró két településnek a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 1612 lakója van. A 2780 lelket számláló községközpont, Kézdiszentlélek a 290 lakosú Kiskászonnal együtt 3070 lakossal maradna. — Kihasználom ezt az alkalmat, és a sajtó útján is megkérném a község lakóit, hogy jöjjenek el a népszavazásra, és szavazzanak igazságérzetük szerint — kérte a polgármester. — A szétválás nem fogja sérteni a szentléleki embereket, és lehet, hogy előnyös lesz a leválók számára. Ahogy én ismerem, mind a két falunak van valamelyes gazdasági potenciálja: modern műmalom Szárazpatakon, kenyérgyár Kőváron, mind a két településen több, gépparkkal rendelkező farmer, mező- és erdőterület, önálló egyházközség és általános iskolák. Ha a leválás sikerül, talán a két falu I—VIII. osztályos iskoláit is menteni lehetne. A referendum beleszólt-e az ez évi költségvetés leosztásába?. A válasz határozott nem volt, egyelőre a költségvetés még közös. Az önkormányzat így is, úgy is el fogja végezni az előirányzott munkálatokat. Tavaly javították a kővári volt faluháza és kultúrotthon épületét, az idén azt akarják folytatni: meszelni kell, és függönyt szerelnek a színpadhoz. Szárazpatakon tavaly megkezdték a kultúrotthon újrapadolását. Ezt szeretnék befejezni az idén. A bejárati részt konszolidálni akarják. Ebben az esztendőben is tűzifával látják el az oktatási intézményeket. Gondot okoz a szárazpataki általános iskola, az épület egyik fele megsüllyedt. Ki fogják vágatni az azt körülvevő nagy gyökerű fákat. — Nem a fákra van szükségünk — hangsúlyozta az alpolgármester —, s akiknek az annyira fáj, azt üzenem, hogy helyettük zöldövezetet fogunk teremteni. Közreműködtünk mind a két faluban, hogy elsimíttassuk azokat a telkeket, ahová ravatalozót szándékoznak építeni. Nem minden függ a költségvetéstől Szentléleken és Szárazpatakon halad át az a kiváló minőségű műút, amely a Kászonokon keresztül Csíkszereda felé tart. Főút menti települések már ezek. Adni kell a külsőségekre is. Ez a vidék a megye északi bejárata. Nem mindegy az, hogy milyen kép fogadja Katrosában, Szárazpatak alsó felében és Szentléleken az ide érkezőt. Nem elhanyagolható így az utcahálózat karbantartása, sőt a mezei utaké sem. — Mi már az enyhe januári időben megkezdtük volna ezt a munkát, ha a Conforesttől megkaphattuk volna azt a grédert, amire számítottunk — pontosítottak a faluházán. — Van erre a célra pénzünk, s a falvak dűlőiről sem fogunk megfeledkezni. Drócsa László kővári plébános besegített, hogy rendbe tetethessük a parókia és a templom közötti villanyhálózatot és Kővár közvilágítását. Úgy értettük, hogy a közös költségvetésből Kiskászon sem fog kimaradni. Az ősszel e sorok írója, László István polgármester, Marti Géza kiskászoni tanácstag és dr. Erdélyi Csaba kézdivásárhelyi főorvos Kiskászonban arról tanácskozott, hogy időszerű feladat lenne rendezni a vidék kalciumban egyik leggazdagabb asztali savanyúvízforrását. Környékét védetté kell nyilvánítani, és vizét alább vezetni egy csorgóhoz, hogy megakadályozzák a belemeregetést. Akkor a polgármester azt nyilatkozta, hogy ,,ez a 2005. esztendő egyik feladata lesz”. Nos, a kiskászoniak is erre számítanak, és többen kijelentették, hogy hajlandóak besegíteni a munkálatokba. Karban kell tartani a kiskászoni bekötőutat, hisz most fő turisztikai útvonal melletti idegenforgalmi objektummá vált a búcsújárók emlékháza. Fontos ez is, mondták, de mi lesz a peres földekkel? A földháború folytatódik Előnytelen döntést hozott a Szentlélek és Kézdivásárhely közötti, évek óta folyó földvitában a kézdivásárhelyi bíróság. Azt mondták ki — többek között —, hogy a szentléleki polgármesternek nincs joga megtámadni a kézdivásárhelyi földosztó bizottság által kiadott birtokleveleket — tájékoztattak. — Hogy van-e joga, avagy nincsen, arról lehet vitatkozni — mondták a szentlélekiek —, de arról nem, hogy ahhoz a 110 hektáros területhez azoknak van joguk, akiké az volt, akiktől önkényesen elvette a volt kollektív. Ahhoz, gondoljuk, jogunk van, hogy ha nem az önkormányzat, de mi egyénileg tovább pereljünk. Nem tudjuk, hogy feljegyzi-e valaha is a történelem ezt a hosszúra nyúló földháborút, de annyi bizonyos, hogy ennek már emberi áldozata is van a Perkő alatti faluban. — Kézdivásárhely jogtalanul adott birtoklevelet a szóban forgó területen azoknak, akik most azt magukénak tartják — nyilatkozta Bartók Gyula —, de mi mégis reméljük, hogy ez a dolog megoldódik. Arról volt szó ugyanis, hogy ha a kézdivásárhelyi burgonyakísérleti állomás szintén vitatott területét magáénak mondhatja a városi önkormányzat, a földviták végére érnek. De a földháború egyelőre folytatódik. Várjuk a törvényszéki végzést, és sokan közülünk egyénileg lépnek majd. Nálunk a föld dolga, úgy látszik, még tovább vajúdik... Lassan, de biztosan Közhely és unalmas már a 18-as földtörvény alkalmazásáról beszélni — gondolhatja az olvasó, de ott, ahol még mindig azzal bajlódnak, nem az unalom az úr. Winkler Imre, a helyi önkormányzat kataszteres ügyekkel megbízott technikusa elmondta, hogy itt még csak részben megoldott a 18-as, most tisztázzák a földek egy részét családonként, örökhagyókra leosztva. Sietnek a munka befejezésével, hogy a nyáron újramérhessék a területeket, és mihamarabb kiadják a birtokleveleket. A községközpontban eddig alig 60 van a tulajdonosok kezében. — Ha bajainkat elmondjuk, akkor mondjunk valami jót is — folytatta Winkler. — Jelesen azt, hogy tudtommal a szentléleki erdő-közbirtokosság az egyetlen a megyében, amelynek kezében vannak a legelőterületek birtoklevelei. 1113 hektár legelőbirtokra adtunk tulajdonjogi papírt a Veresvíznél, a Katrosa feletti Kosár-tetőn, a Perkőn. Történelmi elégtétel Altorjai Apor István (1638—1706) nagybirtokos, katolikus főúr volt, történet- és naplóíró, akinek nevét megörökítő emléktábla látható a család altorjai kastélyában. Személyéről, munkásságáról Bíró Vencel írt Altorjai gróf Apor István és kora című művében, amely 1935-ben jelent meg Kolozsváron. Ha iskolájuk névadójának személyiségét, munkásságát, a katolikus egyház megerősítéséért folytatott harcát ismerik a szentléleki gyermekek, akkor a névadás nem volt hiábavaló. Erre is gondoltunk, amikor a falu oktatási intézményéről kérdeztük Gergely Zoltán igazgatót. Az iskolában 214 gyerek tanul, az óvodások száma 85, de esőfélben a tanulólétszám. Ebben a tanévben még két párhuzamos osztályuk van, a jövőben már csak egy indul. Az iskolaépület jó állapotban van, gázzal működő központi fűtés melegíti a termeket, kiváló körülmények között tanulhatnak a gyermekek. — Pályázati pénzből szándékoznánk, ha sikerül, egyszerre, kicseréltetni az épület nyílászáróit — folytatta az igazgató —, s ha minden a tervek szerint megy, az óvoda külön épületében is lesz központi fűtés. Beneveztünk egy olyan programba, amely a nehéz sorsú tanulók helyzetén szándékszik könnyíteni. Nem csak a romáknak szól ez. Lehetőséget teremt a könnyebb tanulásra, életvitelre, s ahhoz, hogy könnyebben integrálódhassanak majd a társadalomba, ne érezzék magukat megkülönböztetetteknek. Szentléleken nem állt meg az idő. Bekopogtattunk a sok száz lelkes katolikus plébánia papjához, t. Csibi Józsefhez is életes hírekért. Megtudtuk, hogy farsangi mulatságra készül a falu: külön az iskola, külön a táncegyüttes, s hogy fellépnek a ,,régi táncosok” is. Bartók Marika segítségével pedig azt taglaltuk, hogy miként lehetne értékesíteni a falu szülöttének, néhai Bartos Endrének a falumonográfiáját, felső-háromszéki mese- és anekdotagyűjteményét. Hagyatékát unokahúga őrzi. Kisgyörgy Zoltán *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 09. 10:34 | Sorszám: 224 |
*
HÁROMSZÉKKözélet: Megfagyott Balló Ferenc festőművész
Tragikusan végződött a 75 éves, uzonkai Balló Ferenc élete. Három napig betegen feküdt fűtetlen házában; vasárnap este a fagy miatt súlyosan sokkos állapotban találtak rá, hiába szállították be a baróti kórházba, az orvosok már nem tudtak rajta segíteni, hétfőn este elhunyt.
Balló Ferenc festőművész, Uzonkán mindenki Feri bácsija egyedül élt a fürdő szomszédságában található házában. Gyermekei, felesége Németországba költöztek, ő azonban nem akarta elhagyni Uzonkát. Vasárnap este hat óra körül Nagybacon polgármesterét értesítették a környéken élők — közvetlen szomszédságában nyaralóépületek vannak, állandó lakos nem él itt —, hogy a kutyák nagyon ugatnak, ég a villany, de nem füstöl a kémény, gyanítják, valami baj lehet. A nagybaconi rendőrőrs parancsnoka az orvossal, a helyi agronómusmérnökkel és egy önkéntessel szállt ki Uzonkára, a ház mindkét ajtaját zárva találták. Betörték a főbejáratot, és rátaláltak a szörnyű körülmények között élő Balló Ferencre, aki ekkor már nagyon súlyos állapotban volt. Az orvos elsősegélyt nyújtott, azonnal beszállították a baróti kórházba, ám az életét már nem tudták megmenteni, hétfőn este tíz órakor elhunyt. Erőszakos behatolásra utaló jeleket nem találtak, hogy pontosan mi történhetett, az idős ember miért nem tudott tüzet gyújtani, az esetleg csak a boncolás után állapítható meg. Számtalan betegségével, szervi bajával magyarázzák, hogy nem sikerült megmenteni az életét.
Két évvel ezelőtt hasonló körülmények között ugyancsak a nagybaconi rendőrparancsnok talált rá, ám akkor még állapota nem volt ennyire súlyos, a kórházban segíteni tudtak rajta. Balló Ferenc festőművésznek több kiállítása volt, néhány évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön is bemutatták alkotásait. Farkas Réka *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 09. 09:14 | Sorszám: 223 |
*
Ma este az Antena 1 vetíti a Trianon című filmet
[2005-02-09 - 08:30:19]
A román televízió által (is) közvetített, autonómiáról szóló vitában Antonie Iorgovan szenátor, egyetemi jogászprofesszor a székelyföldi autonómiaigényeket előadó parlamenti képviselőnk által elmondottakat azzal utasította vissza, senki sem ,,idióta”, hogy ne vegye észre, a székelyföldi autonómiaigény mögött a korridoron keresztül történő, Magyarországhoz való csatlakozás gondolata áll. A professzor úrral ellentétben sokan ismernek olyant, méghozzá nem akárkit, hanem kormányt, amely a hasonló követelés mögött nem látott veszélyt. Ez az 1918-as magyar kormány volt, amely nemcsak hogy nem tiltotta meg, hanem saját pénzén fizette ama gyulafehérvári román nemzetgyűlés költségeinek egy részét, amelyen az akkor még magyar állampolgárságú erdélyi románok Románia támogatásával nem autonómiát, hanem Erdélynek Magyarországtól való elszakadását és Romániához csatolását határozták el. Utólag bebizonyosodott, hogy a professzor úr aggodalma minden szempontból alaptalan, mert a jelenlegi magyar kormány nemcsak a korridorhoz hasonló eszméket nem fogadja el, hanem az erdélyi magyarsággal való közösséget is (gyakorlatilag) megtagadta. De a filmnél, témánknál maradva: szerintem a filmből kimaradt a Trianonhoz vezető okok elemzése.  Amint ismeretes, az első világháborút kiváltó ok — a valóságban az okok egyike — az osztrák trónörökös ellen Szarajevóban elkövetett merénylet volt, azaz az osztrák trónörökös meggyilkolása miatt üzent hadat Ausztria—Magyarország Szerbiának. 1914-ben, a hadüzenet időpontjában, az 1848-as, osztrákok által meggyilkolt, bebörtönzött vagy elűzött magyar honvédek egy része (pl. Görgey Artúr fővezér) vagy azoknak gyerekei (pl. Kossuth fiai) még életben voltak. Számomra érthetetlen, hogy miért kellett 1848-ban és utána az osztrákok által kivégeztetett magyar honvédek családtagjainak, utódaiknak háborúba menniük egy olyan osztrák trónörökösért, akiről mindenki tudta, hogy gyűlölte a magyarokat. Ezek mellett az akkori magyar kormányhoz eljuttatott titkos kémjelentések egyértelműen igazolták, hogy Magyarországnak és a vele szövetséges hatalmaknak nincs esélyük a győzelemre. Ez utóbbit a román kormány is tudta, azért pártolt később a győztesekhez. Mindezek azt bizonyítják, hogy a Trianonban a magyarságot ért szörnyűségekhez a saját vezetőinek érthetetlen szűklátókörűsége is hozzájárult, amit Raffay Ernő a film után egyébként elismert. Az utóbbi időben egyre gyakrabban elhangzik, hogy Trianonban nem békeszerződést, hanem békediktátumot írtak alá. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, azokat az ,,egyezségeket”, amelyeket mindkét vagy csak az egyik aláíró félre akarata ellenére rákényszerítenek, a köznapi, de még a jogi nyelvben is diktátumoknak nevezik (lásd az 1945. utáni román szakirodalomban a bécsi döntést: a románság, mivel akaratával nem egyezőnek tekinti, diktátumnak nevezi). Ugyanezen érv miatt, mivel a Trianonban megkötött békeszerződést a magyarságra és más legyőzött országokra rákényszerítették, a legyőzöttek szempontjából nézve legalábbis történelmileg diktátum. Csakhogy az egyiptomiaktól kezdve napjainkig minden háborút lezáró békeszerződésben, akárcsak Trianonnál, a győzők s nem a legyőzöttek akarata érvényesül. Mégis a közfelfogás a háborúkat lezáró egyezségeket rendszerint békeszerződésnek (és nem diktátumnak) nevezi. A trianoni békeszerződés viszont tartalma szerint és abból a szempontból, hogy a legyőzöttek többségére a szerződés aláírását rákényszerítették, a magyarság számára diktátumot jelent. Egyébként az irántunk való részrehajlással nehezen vádolható román szakirodalom szerint is azok az államközi egyezségek, amelyekben egy vagy egy csoport állam más államra vagy más államcsoportra akaratát rákényszeríti, diktátumoknak minősülnek. (Lásd a Román Tudományos Kiadó által megjelentetett Dicţionar general al limbii române — román szavak értelmező szótára, 289. oldal.) A román (béke)delegációnak azokat az érveit, amelyek alapján Erdélynek Romániához való csatlakozását Gyulafehérváron és Trianonban eldöntötték, két csoportba lehet sorolni: az első az úgynevezett többségi elv, mely szerint a Romániához csatolt területek lakosságának többsége román, a második, hogy ez a többségi románság a magyarok előtt már itt volt, tehát ők e területnek az őslakói. A gyakorlatban mindkét elvet államhatalommal védett jogelv szintjére emelték (a múlt rendszerben), azaz aki ebben az országban a fent említett elveket bármilyen történelmi elv alapján vitatni merte, sőt, ha csak e két elvet vitató szakirodalmat mert olvasni, retorzióra számíthatott. Raffay Ernő véleménye szerint a nemzetközi szakirodalom ma már egyik elvet sem fogadja el. Idehaza azonban mind ez ideig a nyilvánosság előtt a két elvet megdöntő vagy megdönteni próbáló történelmi vagy más eszméket a nyilvánosság előtt, tudomásom szerint, senki nem merte kimondani, és még kevésbé leírni. Említsünk meg egypárat közülük. 1. Az úgynevezett többségi elv a) Igaz, hogy a gyulafehérvári határozatokkal és a trianoni szerződéssel a Romániához csatolt területeken élő lakosság 54 százaléka (tehát a matematikai többség) román volt. Csakhogy egyrészt itt létezett egy másik fajta többség is, legalább két, de inkább három vagy négy másik nemzetiség (faj): magyarok, szászok, zsidók, szerbek és cigányok. Ezt a másik fajta többséget a békekonferencia idején a magyar fél hivatalosan előterjesztett kérésére sem akarta megkérdezni senki, hogy ők hová szeretnének tartozni. b) Alig három héttel a gyulafehérvári nemzetgyűlés után, Kolozsváron egy másik nemzetgyűlésen (amelyik a történelemkönyvekből kimaradt) a románság ott részt vevő szocialista képviselői sem kívánták a Romániához való csatlakozást. Innen nézve tehát az a bizonyos, oly gyakran hangoztatott és minket megsemmisítő többség minimum vitatható. De szerintem nem ez a lényeg, hanem a következő: amint már említettük, mindazok a románok, akik a gyulafehérvári gyűlésen — egyébként magyar segítséggel — megjelentek, és mindazok, akiket ott ők képviseltek, abban az időben a magyar állam lakosai voltak. Magyarország akkori lakosságán belül a románság az összlakosság 16 százalékát alkotta. A valóságban tehát nem a többség, hanem ez a 16 százalékos kisebbség elhatározta és meg is valósította, hogy a megmaradó magyar állam területénél nagyobb részt (Erdélyt, a Partiumot és a Bánság egy részét) Romániához csatoljanak. (Ezt a határozatot szentesítették Trianonban.) Ezt az elvet viszont az én tudomásom szerint a történelemben sem azelőtt, sem azután nem érvényesítették. Tessenek csak elképzelni, mit szólna az előbbiekben már említett professzor úr, sőt, még mások is, pl. egy Gyurcsány nevű úriember, ha a Székelyföldön lévő többségi lakosság most egy agyagfalvi nemzetgyűlésen elhatározná, hogy Szerbia-Montenegróhoz akar csatlakozni. A második elv a dáko-román kontinuitás elve, mely szerint a románság itt az ősi lakosság, az ősiség jogán egyedül ők jogosultak ezekhez a területekhez. A magyar História legutolsó számában tudományos érvekkel bizonyítást nyert, hogy a magyarság őseit jelentő népek minden más nép előtt legalább 10 000 éve már itt laktak, innen vándoroltak a Kaukázus környékére. De ha ez egyelőre csak a feltételezés szintjén is maradna, akkor is meg kell említeni, hogy mind ez ideig senki nem figyelt fel kellőképpen a következő két dologra: 1. a román őskrónikák, melyeknek mindegyikét tudós román ortodox papok és államvezető férfiak írták, a korukban létező és általuk olvasott, tudományosan megalapozott művek, valamint a román köztudatban lévő szájhagyomány alapján egyaránt és minden kétséget kizáróan megállapítják, hogy a moldovai románokat a magyar Lajos király telepítette oda, a Szeret folyónak a nevét is az a király adta (a ,,szeretem” szóból ered), és hogy a románság a Dunától északra lévő területekre máshonnan vándorolt (s-au descălecat), először a havasalföldiek, azután a többiek (lásd pl. a Ion Neculce és a Miron Costin-féle krónikákat). Miért kellett volna ezeknek a krónikásoknak a saját népük ellen hazudniuk?! 2. Ha mindent elfogadunk, amit erről barátaink mondanak, akkor az általuk egységesen elfogadott elv szerint is a román nyelv, tehát a román nemzet a X. században alakult ki. Mi, magyarok magyarként egy évszázaddal előbb, 895 óta itt vagyunk… A második világháború elején Románia és Magyarország is még Németország szövetségese volt, a Don-kanyarban még együtt harcoltunk a vörös hadsereg ellen. A románok által egyébként hősiesen és tisztességesen védett frontszakasz áttörése miatt a második magyar hadsereget bekerítették, szinte teljes egészében odaveszett. A románok már akkor tudták, hogy rossz oldalon állnak. A király parancsára letették a fegyvert, átálltak az ellenfélhez, akivel fegyverszünetet kötöttek. Az aláírt fegyverszüneti egyezményben az áll többek között, hogy az átállásért Románia Erdélyt ,,vagy annak nagyobb részét” megkapja a háború után. A magyar hadsereg és a magyar tisztikar a modern történelemben szinte egyedülállóan ebben a helyzetben nem hajtotta végre a kormányzó, tehát a saját vezetőjének a fegyverletételi parancsát. Önmagát, a magyar zsidóságot és a hazáját feláldozva, a jó Isten tudja, hogy milyen, Ázsiából velünk jött átok miatt, még Dániában is puszta kézzel — mert fegyverük már nem volt — a ,,magyar becsületet” védte. Az első világháború után is rossz kisebbségi szerződéseket kötöttek, s amit egyáltalán megkötöttek, azt nem tartotta be senki. A második világháború után semmilyen kisebbségi szerződés nem született, a kisebbség fogalma a mai napig nincs megnyugtatóan meghatározva a nemzetközi jogban. A környezetünkben lévő népek a Trianon által okozott traumákat békés vagy erőszakos eszközökkel az 1990-es évek elején szinte mind megoldották (lásd pl. Jugoszlávia, Szovjetunió, Csehszlovákia szétesése), egyedül ránk, magyarokra Trianon minden következményével együtt érvényes, azt idehaza is, az anyaországban is érvényben levőnek tekintik. Quod demonstrandum est. Rozsnyai Sándor
ügyvéd, a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara dékánja Háromszék
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 08. 19:55 | Sorszám: 222 |
*
Strasbourg elé kerülhet a Wass-ügy perújrafelvételének elutasítása
Az 1946-ban a kommunisták által háborús bûnössé nyilvánított Wass Albert ügyének megnyitása, amelyet a Legfelsôbb Bíróság elutasított, a strasbourgi Európai Emberijogi Bíróság elé kerülhet. Vekov Károly egykori parlamenti képviselô szerint az ügyészek döntése „a bonyodalmaktól való félelmet tükrözi".
Vekovot, akit írásban tájékoztatott a Legfôbb Ügyészség arról, hogy Wass Albert ügyében nem lehet semmítési eljárást indítani, a Mediafaxnak elmondta: a hazai bíróságokon támadja meg az ügyészségi döntést, de azt sem zárta ki, hogy szükség esetén a strasbourgi Európai Emberijogi Bírósághoz fordul. Kifejtette, az ügyészség nem hivatkozhat arra, hogy a semmítési eljárás útját megszûntették, mivel ô 2004. augusztus 17-én nyújtotta be kérését, akkor pedig még érvényben volt ez az eljárás. Románia legfôbb ügyésze 2004. szeptember 26-ig indíthatott büntetôjogi semmítési eljárást, ezt követôen a Legfelsôbb Bíróság hatásköre többé nem terjed ki erre a rendkívüli eljárásra. 2004. szeptember 26 után a legfôbb ügyésznek közölnie kellett volna a semmítési eljárást kérô személyekkel, hogy ez a módszer többé nem érvényes. „Perújrafelvételt kérünk, nem rehabilitációt. A rehabilitáció egy kegyelmi gesztus bûnös személyek esetében", mondta Vekov Károly. Szerinte a Legfôbb Ügyészség válasza „a bonyodalmaktól való félelmet tükrözi". *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 06. 15:32 | Sorszám: 221 |
 2005. február 4. [1:12:33]
Trianon című film délvidéki bemutatója
 A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) Délvidéki szervezete 2005. február 8-án megkezdi Koltay Gábor Trianon című fimjének délvidéki bemutató körútját. A nagy port kavart film először lesz látható a Délvidéken. A délvidéki körút első helyszíne: Szabadka, a Népkör - Magyar Művelődési Központ, Kosztolányi Dezső színterme.
Időpont: február 8. (kedd) 20 óra. A HVIM szeretettel vár minden érdeklődőt. A belépés díjtalan. A ránk zúduló csapások sorát az 1920-as versailles-trinanoni békeszerződéstől szoktuk számítani. Évtizedekig említeni sem volt szabad. Hogyan viszonyult legnagyobb nemzeti tragédiánkhoz a mindenkori magyar társadalom? Milyen kibontakozási lehetőségeink vannak az egységesülő európai tendenciák közepette? Koltay Gábor dokumentumfilmje megrázó erővel és szokatlan őszinteséggel teszi fel a kérdéseket és szenvedélyesen hangsúlyozza, hogy a ma is tartó trianoni folyamatról minden körülmények között beszélni kell. Emlékezni és emlékeztetni kell, hogy ne lehessen ismét szőnyeg alá söpörni a kérdést. Kispalkó Szilveszter
HVIM - Délvidék *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 06. 14:29 | Sorszám: 220 |
*
Az erdélyi költő nem felejtette el a Gyurcsány-kormány vádaskodását
E kormány megvádolta a határon túli magyar nemzeti közösségeket Magyarország és állampolgárai kifosztásának szándékával - írta Mádl Ferencnek Farkas Árpád erdélyi költő, aki emiatt nem veszi át a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetést. Farkas Árpád költőt, műfordítót a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjében részesítette Mádl Ferenc államelnök. Farkas Árpád nem veszi át a magas rangú kitüntetést - írja az erdely.com alapján az MNO. A háromszéki költő Mádl Ferenc magyar államelnöknek írt levelében kifejti, a hír hallatán lelkesedése csak addig tartott, amíg felkereste e kitüntetés honlapját, amelyen rögzítve van, hogy "a Magyar Köztársasági Érdemrendet a miniszterelnöknek a kormány hozzájárulásával tett előterjesztésére adományozza a köztársasági elnök". Farkas Árpád leszögezi, bár ismeri Mádl Ferenc affinitását a magyar nemzet határmódosítás nélküli egyesítése iránt, és álláspontját a népszavazás ügyében, mégsem tekinthet el a magyar kormány szerepétől e kitüntetés odaítélésében. Farkas Árpád indoklásában megállapítja: "E kormány a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtti kampányában megvádolta a határon túli magyar nemzeti közösségeket Magyarország és állampolgárai kifosztásának szándékával. E kormány, pontosabban annak feje az ellenünk hangoló kampányának számunkra oly szomorú sikere után támogatásáról biztosított, és egyben biztatott bennünket kettős identitásunk megőrzésére és fejlesztésére." A levél aláírója közli az államfővel, hogy másfélmilliónyi sorstársával együtt több mint 50 éve küzdelemre kényszerült a nemzeti önazonosság megőrzéséért, ezért megfogalmazása szerint: 2004. december 5-e után nevetségesnek érzi egy kitüntetés örvén kiemelkedni sorstársai közül. Farkas Árpád megjegyzi, hogy december 5-e előtt talán nem kényszerült volna e magas kitüntetés elhárítására. A háromszéki költő elnézést kérve Mádl Ferenc államfőtől végezetül kijelenti, a magyar államelnök sepsiszentgyörgyi, nemzeti sorskérdéseink iránt érdeklődő látogatása alkalmából futólagos kézszorítása is többet jelent számára minden, e jelenlegi kormány által javasolt és érintett érdemrendnél.
www.vajdasagma.info
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 06. 12:16 | Sorszám: 219 |
*
2005. február 2. * 13. évfolyam * 5. számPillanatnyilag nem teljesül az 1848-as márciusi ifjak tizenkét pontjának egyik követelése: felelős magyar kormányt! Miért esett szét a MÁÉRT? A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) 2004. november 12-én közös záróokmány aláírása nélkül végződött ülése nem hozott meglepetést, sőt, kudarcot sem jelentett. Csupán az történt, aminek már 1996-ban meg kellett volna történnie, vagy a MÁÉRT korábbi hét ülése közül bármelyiken. Kiderült, hogy Bethlen Istvánnal, Teleki Pállal nem lehet összeilleszteni azt, ami nem illik és soha sem illett össze, csak összekényszeríttették. Egyrészről azok, akik az egyik oldalon jóhiszeműen úgy vélték, hogy talán mégis sikerülhet megoldani a lehetetlent, másrészről pedig azok, akik a másik oldalon sandán azt remélték, hogy a végtelenségig sikerülhet átejteni a jóhiszeműeket.
Hadüzenet a nemzetnek De lehet, hogy más történt? A nemzet túloldalán állók rugaszkodtak el ennyire a nemzettől, mert elég erősnek érezték magukat a nemzet legyőzésére? A hivatalban lévő magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint Hiller és Kuncze pártelnök – Károlyi,- Kun- és Szamuely eszmei örököseiként – hadat üzent a nemzetnek. Az állampolgársági ügyben tanúsított állásfoglalásuk, hogy a nép rájuk hallgató hányada utasítsa el a nemzetnek azt a mintegy három-négymilliónyi részét, amelyet megfosztottak a mindenkori Magyarország állampolgárságától, nehezen minősíthető más szándéknak. Vizsgáljuk meg magatartásuk törvényi hátterét és azt, hogy mi lehetett indítékuk. Akik most úgy döntöttek a magyarországi politika tényezői közül, hogy nem javasolják, hogy a mai Magyarország területéről kizárt magyarok visszakaphassák a mindenkori magyar állampolgárságukat, azoknak a jog szempontjából csak egy támpontjuk volt: az 1948 óta érvényben lévő állampolgársági jogra vonatkozó magyarországi kommunista jogfelfogás. Eszerint idegennek minősülnek azok a magyarok, akik ugyan önmaguk vagy felmenőik révén alanyi jogon magyar állampolgárok voltak, illetve lehetnének, de lakóhelyük Magyarországnak a párizsi békeszerződéssel meghatározott határain kívül találtatik. A sikeres népszavazás következményeként ezt az állapotot kellett volna úgy megváltoztatni, hogy helyreálljon az eredeti magyar állampolgársági jogfolytonosság. Mert ezek a magyarok nem önszántukból mondtak le magyar állampolgárságukról, nem távoztak külföldre, és nem követtek el olyan cselekedetet, amely miatt elveszthették volna magyar állampolgárságukat vagy megfoszthatták volna őket tőle. A magyarországi jogrendben pedig nincs hatályban olyan nemzetközi szerződés sem, amely kizárná őket a magyarországi állampolgári kötelékből. Ez lényegében azt jelenti, hogy a békeszerződésekben Magyarország határain kívülre utasított magyarok a népszavazás sikeressége esetén nem viszszakaphatták volna magyar állampolgárságukat, hanem a magyar állam előbb kényszerült volna annak elismerésére, hogy igazság szerint el sem vesztették, hiszen jogilag nézve csakis a kommunista jogalkotás fosztotta meg tőle őket. A nemmel szavazók, tehát ezt a kommunista jogfelfogást védelmezték. Akik pedig a nemmel szavazásra buzdítottak, elutasították a kommunista jogalkotás korrekciójának ezt a lehetőséget, még ha szó szerint nem ezt állították is. A nagy nyilvánosság előtt azt állították, hogy álláspontjukban az ész, a szavazáskor pedig a „polgárok bölcsessége” győzött az érzelmek fölött. (...) Állításuk szerint, azért ellenezték az állampolgárság határon túliaknak való megadását, mert ez nyomorba döntötte volna a magyarországi munkanélkülieket, alkalmi munkásokat, betanítottakat, nyugdíjasokat, táppénzből élőket, az orvosi várótermekben várakozókat, a gyógyszerellátásra szorulókat, a temetkezési támogatásra, gyereknevelési segélyre és a családtámogatásra jogosultakat, a lakásépítési támogatást igénylőket. (...) Mindezt úgy állították, hogy fel sem mérték a valóságos helyzetet. Úgy látszik, pillanatnyilag nem teljesül az 1848-as márciusi ifjak tizenkét pontjának egyik követelése: felelős magyar kormányt!
Két szembenálló elképzelés De mi lehetett az indítékuk? Az első magyar-magyar csúcsértekezlet zárónyilatkozata 1996-ban – erre utalt a legutolsó, megbukott zárónyilatkozat is, és a Medgyessy kormány idején is többször hivatkoztak erre – egyértelműen leszögezi: „A résztvevők elítélnek minden olyan politikát, amely szembeállítja Magyarország és a határon túli magyar közösségek érdekeit”. A MÁÉRT határon túli tagjai azonban nem csak a 2004. április 28-ra öszszehívott előkészítő értekezleten mondták ki egyértelműen, hogy igénylik a mindenkori Magyarország állampolgárságát – akkor az MSZP még nem nyilatkozott –, hanem ez után is. És a Hiller-Kuncze-találkozón tett nyilatkozat után is, amikor először hangzott el a kormánypártok részéről az egyhangú és határozott „nem”, – a határon túliak részéről akkor is az egyértelmű „igen” volt a válasz. Mi vezérelhette a kommunista-neoliberális magyarországi politikai köröket, hogy ilyen álláspontra helyezkedjenek, noha nyilvánvaló volt, hogy ebből csak összeütközés lehet? Éppen a Magyar Állandó Értekezlet plenáris ülése előtt – amelyen az egész magyar politikai elit részt vett – merevedett nemmé álláspontjuk. Pártpolitikai szempontból érthetetlen magatartás volt ez, hiszen a népszavazást már nem lehetett elnapolni, és szinte elképzelhetetlen volt, hogy a „nem”-szavazatok száma túlsúlyba kerüljön az „igen”-szavazatokkal szemben – ez nem is következett be. Sokszor kipróbált taktika: amit nem lehet megakadályozni, annak az élére kell állni és biztos a siker. Ha az MSZP ezt a lépést választja, nem csak a határon túli magyarok zömét állíthatta volna a maga oldalára, de megzavarhatta volna a magyarországiaknak azt a részét is, akik ugyan nem MSZP szimpatizánsok, de bizonytalanok. A kormánypártok azonban a nyílt ütközést választották, ezzel a lehető legmélyebbre nyúlva mérgesítették el a nemzeten belüli társadalmi kapcsolatokat, és hosszú évekre elidegenítették maguktól a határon túli magyarokat. Talán ez volt a céljuk? (...) 2004. november 12-én, két részre szakadt a MÁÉRT. Nem egyéni érdekek vagy vétségek, nem pártpolitikai okok miatt, hanem két szembenálló elképzelés szerint. A nemzetszolgálat és az ezt semmibe vevő szemlélet szerint. A nemzetpolitika jövője szempontjából fontos tudnivalót tartalmaz ez az esemény: nem jobboldalra és baloldalra oszlik Magyarország lakossága, és nem így oszlik meg az elszakított magyarság sem. A magyar politikai közéletnek van egy nemzetileg elkötelezett része – a nagyobbik része –, itt vannak jobboldali és baloldali gondolkodású emberek is, és van egy nemzetileg közömbös vagy a nemzettel szembeni ellenérzésekkel teli része, ebben vannak a szélsőséges kozmopoliták, ügynökök, idegenbérencek, magyar gyűlölők stb. A MÁÉRT-en ez utóbbiak szenvedtek vereséget, hiszen 14:2 arányban kikaptak. De alulmaradtak 2004. december 5-én is, a népszavazáson.
Lesz-e folytatás, és miként? Milyen feladatot jelent mindez a továbbiakban a nemzetpolitika alakítói számára? A legutolsó MÁÉRT csődje és a 2004. december 5-i népszavazás körüli események, illetve ennek eredménye okán, két síkon kell megvizsgálni a feltett kérdést. Mi lesz a MÁÉRT-tel és mi történhet az állampolgárság ügyében. Azaz, hogyan alakul a nemzetpolitika a továbbiakban? Mindez azon is múlik, hogy a magyarországi kommunista-neoliberális kormánykoalíció folytatja-e gyűlöletkeltő, ütköztető, harcias politikáját? (...) A MÁÉRT további sorsát meghatározó tényezők: 1) Ha esetleg elkészül az állampolgársági törvénytervezet, akkor kíván-e róla tárgyalni a Gyurcsány kormány a MÁÉRT tagjaival. (...) 2) A MÁÉRT további sorsa attól is függ, hogy kell-e egyáltalán a (poszt)kommunista-neoliberális magyarországi hatalomnak ez az intézmény. A státustörvény módosítása után a Medgyessy kormány másfél évig szüneteltette a MÁÉRT-et. Ezt megteheti Gyurcsány is. Ha- csak nem dönt úgy, hogy szüksége van további erőpróbára és ütközésekre. 3) Ha felidézzük még egyszer az MSZP-nek a MÁÉRT-ről alkotott véleményét, amelyet 2004. április 28-án közölt Hárs Gábor az intézmény tagjaival, akkor számítani lehet arra is, hogy Gyurcsány módosítja vagy megszünteti az Orbán kormány MÁÉRT-el kapcsolatos határozatát. Mindemiatt nem árt felkészülni egy olyan helyzetre, amilyen 1994 és 1998 között egyszer már kialakult és megbénította a magyar-magyar párbeszédet. Mindenképpen fent kell tartani a MÁÉRT-et, biztosítva legalább az alapfokú működését és a folyamatosságát. Ezt úgy lehet megvalósítani, hogy – a MÁÉRT határon túli alapító szervezeteinek részvételével rendszeressé válnak a találkozók, vagy – az a tizenkét határon túli MÁÉRT tag veszi kézbe az intézmény működtetését, amelynek képviselői aláírták 2004. november 12-én a közös nyilatkozatot, vagy – a MÁÉRT-nak az a tizennégy szervezete (tizenkettő a határon túlról és kettő Magyarországról), amely 2004. november 12-én azonos álláspontra jutott, fogja működtetni mindaddig a MÁÉRT-et, amíg nem válik kedvezővé a politikai helyzet az eredeti küldetésének helyreállítására. A 2004. november 12-én kialakult helyzet arra figyelmeztet, hogy a MÁÉRT-ről mint politikai végrehajtó testületről – kedvező politikai közegben - törvényt kell alkotnia a magyar parlamentnek. Ugyanez vonatkozik a Szili Katalin kezdeményezéseként létrejövő parlamenti testületre is. El kell érni, hogy törvény erejéből jöjjenek létre, és a magyarországi hatalomváltásoktól függetlenül működhessenek az államhatárok fölötti nemzetpolitikai testületek. A magyar nemzetpolitikát nem lehet kiszolgáltatni a magyarországi pártpolitikai viszályoknak. A nemzetpolitika az egész nemzet ügye, nem az államé és a benne hatalmat gyakorló politikai csoportosulásé. Ezért ismét időszerűvé válik a világ magyarságát öszszefogó és képviselő, törvény által megalkotandó nemzeti parlament létrehozása. Az állampolgárság ügye a népszavazás körül zajló események miatt összfénybe állította a magyarországi belpolitika szennyesládáját, elsősorban a Gyurcsány-kormány magatartása miatt, noha az egész ügy Kolumbusz tojásához hasonlatos – könnyen és elmésen megoldható. De csak akkor oldható meg, ha a kormány magatartása száznyolcvan fokot fordul, azaz úgy fogadja el a magyar állampolgárság folytonosságának helyreállítását, ha nem köti magyarországi letelepedéshez. Elfogadja tehát, hogy akképp újíthassák fel magyar állampolgárságukat a határon kívülre szakadt magyarok, mint ahogy 1990 után a Magyarországról emigráltak tehették. Az eddigi kormányzati elképzelések szerint – magyar útlevelet lehetne adni a határon túli magyaroknak úgy is, hogy nem válnak állampolgárrá, – meg kell fogalmazni a nemzetpolgárság mibenlétét, – az állampolgárság megszerezhetőségét pedig továbbra is életvitelszerű a magyarországi tartózkodáshoz – letelepedési kötelezettséghez kell kötni.
Nem az útlevél megadása a központi kérdés A feladatmegoldás szempontjából ezek alkalmatlan elképzelések. Az egész állampolgársági ügyben – bár lehet, hogy némelyek számára csak ez a fontos – nem az útlevél kérdése a központi kérdés. Ez csak egy magától értetődő következmény. A nemzetpolgárság mibenlétét pedig elvileg meghatározta az eredeti státustörvény és a Magyar Igazolványok lélektani hatása – kiteljesedését a minden magyarnak megszerezhető állampolgárság jelentené. Az állampolgárság megszerezhetősége pedig nem köthető a magyarországi letelepedéshez, mert így ellentétes lenne a szülőföldön maradás eszméjével. A mindenkori Magyarország állampolgársága megadásának elutasítása nem ellentételezhető a szülőföld alap létrehozásával sem, noha ez jó ötlet, ha jól valósítják meg. Az elszakított magyarok szülőföldön maradását és ottani boldogulásának programját valóban ki kell dolgozni. A státustörvény eredeti tervezete tartalmazta ennek elemeit, de a parlamenti vita során a gazdasági életre vonatkozó részeit ki kellett hagyni a törvénytervezetből. Csak a közművelődési tevékenység és az oktatásügy támogatása maradt benne. A kettős állampolgárság kérdése a látszólagosnál is fontosabbá vált, főleg azóta, hogy a más államok területén élő magyarok már nem kerülhetnek (már Ukrajnában sem) hátrányos helyzetbe amiatt, hogy kettős állampolgárok. Ezt a kérdést nem szabad megítélni abból a szempontból, hogy a magyar állampolgárság megszerzésével megoldható-e valamilyen gyakorlati feladat. Ha eszerint közelítjük meg ezt az ügyet, spekulatív megoldásokhoz jutunk, noha ez nemzetstratégiai kérdés. Ezért nyugtalanító az az SZDSZ és az MSZP részéről minduntalan felvetődő vélemény, mely szerint egy új nemzetstratégiát kell kimunkálni, ha eközben az állampolgárság ügyének megoldását gyűlöletkeltő kampánnyal akadályozzák. A trianoni Magyarország területén kívül született és ott állandó lakos magyarok magyarországi állampolgárságának megszerezhetősége a jogfolytonosság kérdése. Ugyanabba a kérdéskörbe tartozik, mint egy arról szóló képzelt és nevetséges vita, hogy Hunyadi Mátyás az összmagyar történelem alakja-e vagy csak a trianoni Magyarországhoz kapcsolódó személyiség, vagy Petőfi Sándor lehet-e az erdélyi és a felvidéki magyarok költője is vagy sem. De ha egy ilyen felvetés hihetetlennek tűnik, akkor az állampolgárság ügyében folytatott viták miért nem ítéltetnek meg ugyanígy? Hiszen ami száz vagy kétszáz évvel ezelőtt közös nemzeti érték volt, az most miért nem az? Senki sem kötelezte a maradék Magyarországot arra, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fölött átlépett az államhatár. Az állampolgárság ügye ugyanúgy nemzetstratégiai ügy, ahogy az államhatárokkal szétdarabolt nemzetet újból összekötő különböző szerkezeteknek a kialakítása. (...) Az állampolgárság visszaadása lenne – a státustörvény után – az a továbbvivő jogi fonál, amely által szilárdabb és újabb elemekkel lehetne erősíteni és gazdagítani a nemzet összetartozását. Egyszersmind első olyan eleme lenne ennek a szerkezetnek, amely a jogfolytonosságnak azt a részét állítja helyre, amelyik csak az állam belső jogától függ. (...) Az erről meghozandó döntés arról is szól majd, hogy egy-e még a magyar nemzet vagy valóban sok részre szakadt már? Ez utóbbinak a kéjes bizonyítására ne adjunk senkinek további esélyt! Duray Miklós (Duray Miklósnak a szerkesztőségünkbe eljuttatott – 2004. december 29- keltezésű – írását terjedelmi okokból csak részben közültük. Internetes oldalunkon azonban a teljes változat olvasható.)
http://www.hhrf.org/szabadujsag/ *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 06. 11:10 | Sorszám: 218 |
Tekintse meg az Erdély ma fotoalbumát: http://www.erdely.ma/fotoalbum.php
ERDÉLY MA
Programajánló
Szerdán vetíti az Antena 1 a Trianont
[ 2005-02-05 - 16:39:27 ]
Az Erdély Ma a Korona Film produkciós irodától származó információból tudja: a Trianont a román Antena 1 tévéadó február 9-én, szerdán a 20:15 órakor kezdődő Marius Tuca Show című adásában mutatja be. A filmet nem szinkronizálták, a nézők eredeti hangjának kiséretében élvezhetik, azt egy a producer által megbízott cég román felirattal látta el. A film után az alkotók román történészekkel beszélgetnek, élő adásban – tudta meg az Erdély Ma. (szerk.) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 06. 10:55 | Sorszám: 217 |
*
NAGYI, MESÉLJ, DE IGAZAT
Téli örömök falun, valamikor, réges-régen Végre itt a tél. Ha kinézek az ablakon és látom a hófedte tájat, eszembe jutnak az ötven évvel ezelőtti igazi telek, és unokáim unszolására megint mesélésbe kezdek. A kis falu, ahol éltem, beburkolódzik a téli napsütésbe. A kémények a háztetőn vidáman pipálják a füstöt, cikk-cakkokat rajzolva a tiszta (akkor még tiszta) téli égboltra. A csizmák alatt nyikorog a hó, és vakítóan szikrázik, mintha milliónyi csillag költözött volna le a földre. A reggelek nagyon hidegek. Csak itt-ott látni nagykendőbe burkolózott női alakot, vagy nagy csizmás, kucsmás férfit. Sietnek, ki-ki dolgára: disznóölésbe, vagy hímzéssel, kötéssel egybekötött tereferére. Mi, kisebb gyerekek, mivel óvoda nem volt, otthon töltöttük a délelőttöt, és csak dél körül kaptunk engedélyt a kimenetelre, akkor is csak alaposan beöltözve, hogy alig hajlott a karunk. Mivel bunda nem volt, jó sok meleg, kötött szvettert adtak ránk, ami a hidegtől ugyan megvédett, de úgy mozogtunk benne, mint a kis mackók. Előkerültek a fészerből a szánkók, ahány, annyiféle. Akkor még nem a városi boltokban vásárolták a szánkókat, hanem az ügyes kezű apukák, nagyapák eszkábálták öszsze, mindenki fantáziája szerint. Nekem édesapám egy jó magas lábakon álló, egyszemélyes szánkót készített, mondván, ha magasan ülök a földtől, a hótól, nem fázom meg olyan könnyen. Ennek aztán az lett a vége, hogy a többi gyerek elnevezte a szánkómat kecskének. Egy darabig bántott a dolog, de mivel a sok sírás-rívás ellenére sem volt hajlandó édesapám új szánkót kreálni (olyat, amelyik nem hasonlít a kecskére), belenyugodtam a sorsomba. Amikor pedig a többiek látták szánkóm ügyességét, gyorsaságát, el-elkérték tőlem egy lecsúszásra. Még büszke is lettem rá. Egyébként szánkózni minden falusi gyerek kiválóan tudott. A cipőnk sarkára vaspatkót vert fel a suszter, ami jó erős volt, tehát keményen tudtunk vele kormányozni, vagy épp megálljt parancsolni ott, ahol akartuk. Kipirult arcú, vidám gyerekektől hangzott a falu. Alig tudtak bennünket hazaparancsolni egy kis uzsonnára, ha eljött az ideje. Estefelé, szürkületkor, amikor a napocska már nem világított, de a hó már igen, megjelentek a szánkózó helyen a nagyobb gyerekek. Mivel ők már kivették a részüket az otthoni munkákból is (a lányok hímeztek, kötöttek, a fiúk az istállók körül segédkeztek), csak estefelé hódolhattak a tél örömeinek. Mi kicsik félreállva lestük, hogy melyik fiú melyik lányt ülteti fel maga mögé, hogy aztán egy óvatlan pillanatban felborítsa a szánkót, és jól meghempergesse a sikoltozó lányt a frissen hullott hóban. Együtt volt a falu apraja-nagyja, önfeledt vidámságban. Majd az esti harangszó véget vetett a nagy hangoskodásnak. Csendben indultunk a lámpafényes házak felé, haza. Otthon a kicsik a sok friss levegőtől gyorsan mély álomba merültek a meleg, tollas ágyban. A nagyobbak pedig vagy tollfosztóba mentek, vagy meséléssel összekötött kukoricamorzsolásba kezdtek. Úgy nevelkedtünk fel ezeken a meséken, hogy közben észre sem vettük, mennyi jót tanultunk belőlük. De ez már egy másik történet. CSERNÁK KATALIN
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 05. 23:38 | Sorszám: 216 |
*
SZABADKA 2005.02.02.
A nyilvános bocsánatkérés reményében
Könny szökött a szemekbe, apró sóhajok hallatszottak az egykori csúrogi, mozsori, zsabljai magyarok küldöttségének fogadásán az elmúlt hétfőn Újvidéken, a Vajdasági Képviselőházban. Hatvan éve várnak erre a napra, az atrocitások, a koncentrációs táborok ártatlan áldozataira emlékezve az említett települések megtorlásokat túlélt, vagyonuktól, minden ingó és ingatlan javaiktól megfosztott, kollektív bűnössé nyilvánított, lágerba -- előbb Jarekra, majd Gajdobrára -- hajtott magyar lakosai leszármazottaikkal, hozzátartozóikkal együtt. Ez volt az első hivatalos fogadás számukra Vajdaságban. A 60. évforduló után egy nappal, január 24-én a tartományi parlamentben Bojan Kostreš házelnök és Egeresi Sándor alelnök a küldöttséggel együtt kegyelettel emlékezett a tragikus eseményekre, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg ezekhez hasonló a multikulturális, multietnikumú Vajdaságban. Immár tizenegyedik éve emlékezünk meg nyilvánosan az 1944/45-ben Csúrugon, Mozsoron és Zsablyán történt megtorlásokról és a tortúrákról, a meghurcoltatásokról, mondta Teleki Júlia, volt tartományi képviselő, a Becse-Törökbecse Békemozgalom elnöke, aki egyéves volt akkor, amikor 1945. január 23-án délben el kellett hagyniuk Csúrogon a családi házukat. A túlélők vallomásaira alapozva felidézte a 60 évvel ezelőtti nap eseményeit. A csúrogi magyarok fel sem tudták fogni, hogy mi történik velük. Hiszen már ,,béke'' volt, ,,idegen'' katona nem tartózkodott a faluban. S a bűnösök már messze jártak. Csak azok maradtak a faluban, akik nem vétettek senkinek sem, akik élték mindennapi életüket. Öt percet kaptak, hogy összekapkodják kis holmijukat, mert azonnal a piactérre kellett menniük. Itt délután négy óráig fagyoskodtak a hidegben, amikor elindították a menetet Járek felé... Zsablján áthaladva a magyarok meleg holmival, pokrócokkal segítették őket. Nem sejtve, hogy a mozsoriakkal együtt rájuk is azonos sors vár. Teleki asszony beszélt az 1942-es razzia után egyre fokozódó, a magyarok ellen irányuló nemzetgyűlöletről. Pedig ők nem vétettek senkinek, mégis háborús bűnössé, kollektív bűnössé nyilvánították őket, hivatalosan a zsabljai bíróság döntése alapján, és megfosztották őket minden vagyonuktól. A katolikus templomot lerombolták, a temetőt felszántották, s ott most szeméttelep van. Mindenszentekkor, halottak napján is égett a szemét az egykori sírkertben, ahol a csúrogi magyarok elődei nyugszanak, akik szintén nem lehetnek háborús és kollektív bűnösök.
A megtorlások, a lágerek ártatlan áldozatainak nevében is megköszönte a Vajdasági Képviselőháznak, Nenad Čanaknak, az előző elnöknek a törekvéseit, hogy országos szinten is rendeződjenek a nyílt kérdések. A tartományi parlament ugyan törölte már a kollektív bűnösséget, de ez csak akkor lesz jogerős, ha Szerbia és Montenegró Államközössége megerősíti. Vannak olyan nézetek is, hogy ebben egyeztetni kell Szlovéniával, Horvátországgal, Bosznia-Hercegovinával és Makedóniával, mert az AVNOJ-i Jugoszlávia döntését kell semissé nyílvánítani. Azokat a második világháború alatt, majd a közvetlen utána következő években (1948-ig), valamint az utóbbi másfél évtizedben történt embertelen eseményeket idézte Bojan Kostreš, a Tartományi Képviselőház elnöke, amelyeknek nagyon sok ártatlan áldozatuk van. Ezért sem felejthetjük el sohasem a múlt tragikus eseményeit. Ha nem emlékeznénk meg erről, akkor kiegyenlítenénk az ártatlan áldozatokat a bűnözőkkel. Vitathatatlan változások történtek 2000. október 5-e után, amelyek tartományi szinten továbbra is lehetővé teszik a küzdelmet a demokratikus átalakulásért. A Vajdasági Képviselőház nyilatkozatban törölte el a kollektív bűnösséget, hogy rehabilitálni, erkölcsileg és anyagilag kártalanítani lehessen az ártatlan áldozatokat, a túlélőket, a leszármazottakat. Kostreš emlékeztetett a tartományi parlamentnek a hágai bírósággal való együttműködésre vonatkozó deklarációjára is. A mindenkori bűntények elkövetőit meg kell nevezni, és bíróság előtt kell felelniük tetteikért. A megkezdett úton tovább kell haladni, hogy mielőbb eljussunk a nyilvános bocsánatkérésig. Jóvá kell tenni mindazt, ami ártott Vajdaság minden nemzetének, minden polgárának. Az ártatlan áldozatokat -- akiknek Kostreš szerint nincs nemzetisége, kora, vallása -- így tudjuk csak igazán rehabilitálni. És ezzel együtt hozzátartozóikat, leszármazottaikat is.
A múltban történtek vállalása, a szembenézés fontossága bizonyítja, hogy nincs már tabutéma Vajdaságban, mondta Egeresi Sándor, a parlament alelnöke. Időről időre tudatosítani kell a közvéleményben, hogy a vajdasági magyaroknak is joguk van az igazságra, a kegyeletteljes megemlékezésre. A történtek sokoldalú feltárásával juthatunk a megbékéléshez, hogy szabadon emlékezhessenek a szerbek, romák, zsidók, németek, horvátok, magyarok -- mindenki. Külön-külön és együtt is a majdani közös emlékműnél. Az emlékezés fontosságáról, az együttélés zálogáról, a jövőről, Szerbia és Montenegró, ezzel együtt Vajdaság európai csatlakozásának esélyeiről beszélt Illés Zoltán, a Szerb-Magyar Baráti Társaság elnöke, magyarországi képviselő is, aki szintén reményteljesnek és biztatónak nevezte a fogadást. Az Ausztriából, Magyarországról, Szabadkáról, Földvárról, Palánkáról és Becséről érkezettek legtöbbje még most, 60 év után is elérzékenyült, és fájdalommal emlékezett az 1944/45-ös megtorlásokra. Petrovics Gál Ilona a csúrogi katolikus temetőről, a halottak meggyalázásáról beszélt, mivel ott most szeméttelep van. Javasolta, hogy az is emlékpark legyen.
- Hogyan lehetnek a kisgyerekek háborús bűnösök? -- kérdezte Vicsek György Rozália, a küldöttség legidősebb tagja. Édesapja, édesanyja és férje a megtorlások áldozata, kislánya a lágerben halt meg. A legfontosabb az lenne, hogy békében, félelem nélkül tudjanak élni, jegyezte meg Légvári Katalin. Mindig akkor történik valami, amikor már reménykedni kezdünk. Földváron a közelmúltban a temetőben vertek meg egy házaspárt, tette hozzá Molnár Erzsébet. A bűnösök megbüntetését kérte Zaják Júlia. A hosszú évtizedek során "belénk keseredett a fájdalom, de nem szeretnénk háborús bűnösként meghalni". Hogyan nézzek a dédunokám szemébe? Mit mondjak neki? -- kérdezte Bakos Pál. Szerinte nagyon hosszú idő múlt el, de "mégis mindent meg kell tennünk azért, hogy levegyék rólunk a háborús bűnösség bélyegét". Takács Kasza Margit hosszú hallgatás után először szólt a nyilvánosság előtt családja tragikus sorsáról, hiszen 1942-ben a razzia idején külföldön voltak, mégis kollektív bűnössé nyilvánították őket. Hivatalosan még nem kért senki bocsánatot a történtekért, mondta Halmainé Pataki Katalin. Zaják Endre szerint ez az erkölcsi támogatás lenne a legfontosabb. A küldöttség írásban kérte Kostreš elnököt, hogy továbbítsa kérelmüket Boris Tadić köztársasági elnöknek és Svetozar Marovićnak, Szerbia és Montenegro Államközösség elnökének. Kérik többek között, hogy töröljék el a kollektív bűnösséget, hogy az 1945-ben szülőfalujukból kiűzött magyarok erkölcsileg és anyagilag kártalanítva legyenek. Kérik, hogy rehabilitálják az 1944-ben ártatlanul kivégzetteket. Ha kérelmüket nem támogatják, kénytelenek lesznek a nemzetközi szervekhez fordulni. A Vajdasági Képviselőház támogatásával emlékparkot szeretnének létesíteni, síremléket szeretnének állítani azon a helyen, ahol az ártatlan magyarokat eltemették. Közösen kell mindent megtenni azért is, hogy Csúrogon a katolikus temető ne legyen szeméttelep. STANYÓ TÓTH GIZELLA *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 05. 23:26 | Sorszám: 215 |
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 05. 23:20 | Sorszám: 214 |
|
* 
Sem itt, sem ott
Nem kellünk mi itt sem, ott sem, írta nemrégiben egy személyes hangú magánlevélben egyik olvasóm. Döbbenjetek már rá végre! Jelentem: réges-rég rádöbbentünk. Szinte amióta az eszünket tudjuk. A saját tapasztalásunk, a bőrünkön-lelkünkön szaporodó ostorcsapások sajgó nyomai döbbentettek rá minket. Csak hát nem akartuk nagydobra verni, világgá kürtölni. Nem kívántunk rémisztgetni, kiábrándítani, maradék életkedvet elvenni, megmaradási szándékot gyengíteni. Mert mestereinktől azt tanultuk, hogy nekünk a kihunyni készülő parázs fújása, a pislákoló remény életben tartása a legfőbb dolgunk... Eszmélkedésünk még akkor kezdődött, amikor szülőfalunkból először kimozdulva durván ránk förmedtek, hogy ne ugassunk, hanem beszéljünk tisztességesen, természetesen azon az egyedül boldogító nyelven, amelyet ugyebár az egész világ megért. Akkor még szerbhorvátul. Ennél csak az fájt jobban, s hatott ránk még kijózanítóbban, amikor rajongva szeretett anyaországunkban (bizony hogy szerettük, még olyannak is, amilyen a hetvenes, nyolcvanas években volt) lépten-nyomon megkérdezték tőlünk: külföldi (értsd csantavéri, szabadkai, magyarkanizsai, zentai) létünkre hogyan beszélhetünk ilyen jól magyarul - sehogyan sem ment a fejükbe... Az eszmélkedés, a kijózanodás azóta csak fokozódott, akár a nemzetközi helyzet Bacsó Péter nagy filmjében. Kiderült egykettőre, hogy amit gyerekfejjel a kisebbségi létben átéltünk, az csak a kezdet. Megtudtuk nemsokára, hogy szüleink, nagyszüleink jelentős részére nemcsak hogy durván ráförmedtek ,,e hazában'', hanem el is üldözték őket ősi szülőföldjükről, állati kegyetlenséggel le is mészárolták. Évtizedek múltak el anélkül, hogy odaát az anyaországban az irántunk felelősséggel tartozó, ám az internacionalizmus bűvkörébe került államvezetés a megtizedelésünk ellen utólag is szót emelt volna; néhány nagyszerű írástudó állt ki csupán mellettünk. Igen: nem kellettünk mi itt sem, ott sem, nem kellünk most sem. Illetve odaát csak annyira, hogy az orvosságoskanállal mért támogatásunkkal a háborgó lelkiismeretet (akinek még van ilyen) le lehessen csillapítani. Itthon meg, ahol élünk, szorgalmasan dolgozunk, alkotunk, másoktól eltérően lelkiismeretesen adót fizetünk, még ennyire sem számíthatunk. Helyette lépésről lépésre szorítanak ki bennünket szülőföldünkről, küldenének - s küldenek is - északabbra, ahol szintén nem kellünk. (S ahova, mondjuk ki kertelés nélkül: a legutóbbi szégyenteljes történések óta már látogatóba sem szívesen megyünk.) Egyetlen pillanat volt, Antall József néhai miniszterelnökünk színrelépésekor, amikor már-már reménykedni kezdtünk, hogy odaát talán, talán... Hogy mégis... S ha már odaát igen, akkor kellünk majd itthon is, minden bizonnyal... Paktumoknak, kényszerű kiegyezéseknek, visszarendeződésnek esett áldozatul a mi zsenge reménykedésünk. Megértettük, és beletörődtünk: odaát mindig előbbre való lesz az ország zavartalan boldogulása, mint a szerteszabdalt nemzet ügye, fontosabb az európai csatlakozás meg a jószomszédi viszony, mint a határokon túlra ebrudalt nemzetrészek sorsának alakulása... Talán így is van ez rendjén, talán nem is kell emiatt oly nagyon háborognunk... Talán... Itthon meg már vernek is bennünket, jöttmentek a saját szülőföldünkön. A számtalan megaláztatás után íme a teljes kiszolgáltatottság. Amikor e sorokat rovom, az Európai Parlamentből éppen megérkezett a tényfeltáró bizottság, hogy kivizsgálja az ellenünk elkövetett atrocitásokat. Pontosan tudjuk: Európa is inkább a saját nyugalmáért aggódik, mint a mi biztonságunkért... Imigyen állunk hát az Úr 2005. esztendejének január havában. Sem itt, sem ott. Itt sem, ott sem. Anyaországunk magyar állampolgárság helyett valamiféle szülőföld-batyut kínál nekünk, autonómiatörekvéseink óvatos támogatását, ugyanakkor gyorsabb honosítási eljárást, a bevándorlás megkönnyítését... (Nemrég még hogy rettegtek tőle, hogy bevándorlunk!) Most aztán menjünk vagy maradjunk? Természetesen maradunk, hiszen nekünk itthon van dolgunk. Idestova ezer esztendeje. Hordozzuk a vállunkra rakott keresztet, végezzük a megmaradás parancsa által ránk rótt feladatokat. Ha ebben segít nekünk valaki, megköszönjük, s bólintunk: jól van. Ha nem segít, akkor is bólintunk. S tesszük a dolgunkat. Ki-ki a saját portáján, a maga őrhelyén. Fújjuk a kihunyni készülő parazsat, próbáljuk életben tartani a pislákoló reményt. DUDÁS Károly *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 05. 22:38 | Sorszám: 213 |
*
ERDÉLY MAEjtették a magyar útlevelet?
[2005-02-05]
Kizárólag a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által januárban előterjesztett ötpontos határon túli csomagról és annak is csak az első három pontjáról tanácskoztak a hét első felében Budapesten a határon túli magyar szervezetek és a magyar kormány szakértői. Ezt Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke jelentette ki a Krónika kérdésére, amikor arról érdeklődtünk, hogy halad a határon túli magyaroknak novemberben megígért külhoni útlevél megadásának az előkészítése. Mint elmondta, a budapesti egyeztetések csupán a Szülőföld programot, a nemzeti vízumot és a határon túli magyarok kedvezményes magyarországi honosításának procedurális megkönnyítését érintették. Gyurcsány Ferenc a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) 2004. november 12-i ülésén jelentette be kormánya új, határon túli magyaroknak szánt programcsomagját. Ennek legfontosabb elemeként a külhoni útlevél megadását említette. „Megoldjuk azt, amit a magyar igazolvány nem tudott megoldani – bár nyilván szeretett volna – hangoztatta a miniszterelnök. – "Megoldjuk azt, hogy a határon túl élő magyar testvéreinknek ezt a határt ne kelljen valóságos határként megélniük." A novemberi hárompontos csomag másik két pontja a Szülőföld Alap létrehozása és a határon túli magyar vállalkozók támogatása volt. A bejelentés szerint ezekről a magyar kormány már november 10-i ülésén döntött. Január hetedikéig azonban újrafogalmazta a kormány a határon túli intézkedéscsomagját. A Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma szabadkai megalakulása napján Gyurcsány Ferenc immár ötpontos határon túli csomagot jelentett be. Ebben azonban az anyaországba való beutazás nehézségein immár nem a határon túliaknak megadandó magyar útlevéllel, hanem a nemzeti vízummal kívánt enyhíteni. Amint a kormányfő részletezte, a nemzeti vízumot azok kérelmezhetik, akik nyelvük, kultúrájuk, nemzeti identitásuk megőrzése érdekében oktatási, egészségügyi céllal, a családi kapcsolatok fenntartása céljából hosszabb időt kívánnak Magyarországon tölteni. Gyurcsányi hozzátette, a várhatóan március 31-éig bevezetésre kerülő vízumot öt évre lehetne igényelni, kilencven napot meghaladó magyarországi tartózkodásra és tetszőleges számú határátlépésre jogosítana. Miért kell kedvezményes vízumot ígérni, ha korábban már útlevelet ígértek? Vagy netán a magyar útlevélbe kell majd bepecsételtetni a szintén magyar nemzeti vízumot? – tettük fel a kérdést Szabó Vilmosnak, a Miniszterelnöki Hivatal határon túli magyar ügyekben illetékes államtitkárának. „A mostani egyeztetések a januárban bejelentett öt pontról szólnak – jelentette ki a Krónikának Szabó Vilmos.
– Ha figyelmesen elolvassa a bejelentést, láthatja, hogy egy helyen, mint megvizsgálandó kérdés, az útlevél is szerepel. Hogy mikor lehet azt mondani, hogy lehetséges-e bármiféle útlevél és hogy a nemzeti vízum milyen okmányokba kerül bele, az nyilván ezeknek az egyeztetéseknek lesz az eredménye” – fogalmazott Szabó Vilmos. Gazda Árpád, Krónika (LEHET, HOGY SE ÚTLEVÉL, SE VÖRÖS VÍZUM NEM LEHETSÉGES?) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 05. 22:17 | Sorszám: 212 |
*
ERDÉLY MAA „hagymakupolás honfoglalás” láncszeme
[2005-02-05 - 21:05] Az ortodox expanzió egyik láncszemének nevezte a Lorántffy sportpályájának elidegenítését Tőkés László püspök. Az egyházfő kifejtette: a lehető leghatározottabban fellépnek a vallási és etnikai diszkriminációval, a tövénytelenséggel szemben. A püspök tegnapi sajtótájékozatóján a nagyváradi tanács január 27-i döntését értékelte, melyben az megerősítette korábbi határozatát: a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium sportályáját az ortodox egyháznak adta. „Iskoláink ügye nem csupán jogi és politikai, hanem erkölcsi kérdés is egyben” – fogalmazott a püspök, ezért a református egyház nem mondhat le a területről. Itt többről van szó, mint a sportpályáról, ez csupán egy láncszeme az ortodox expanziónak, mely a román nacionalista nemzetállam szárnya alatt halad tovább – mondta. A püspök sajnálattal és kiábrándultsággal állapította meg, hogy miközben az elmúlt tizenöt évben a magyar és román kisebbségi egyházak csak a töredékét kapták vissza javaiknak, „az ortodoxok még azt is meg tudják szerezni maguknak, ami a másoké volt”. Sajnos a gátlás nélküli terjeszkedés, az ún. hagymakupolás honfoglalás az új kormány alatt is folytatódik: ezt példázza a marosvásárhelyi Park Szálló és a sepsiszentgyörgyi banképület ortodox tulajdonba való juttatása is – állapította meg Tőkés. Bár az egyházkerület a békés megoldást keresi, kudarc esetén a leghatározottabban fellép a vallási és etnikai diszkriminációval, a jogfosztással és a törvénytelenséggel szemben. Ennek érdekében cselekvési programot dolgoznak ki, mely a jogi és politikai lépéseket tartalmazza, hazai és nemzetközi szinten – mondta. Először Ilie Bolojan prefektushoz és Ioan Mihaltan nagyváradi ortodox püspökhöz fordulnak, de ismertetik sérelmeiket az Interetnikai Főigazgatósággal és az Országos Diszkriminációellenes Tanáccsal is. Ezeket Markó Béla miniszterelnök-helyettessel is tudatják, és parlamenti interpellációra kérik az RMDSZ-t. Emellett az államelnökhöz és a nemzetközi fórumokhoz fordulnak segítségért. Amennyiben ez sem segít, közigazgatási és büntetőeljárást indítanak a nagyváradi önkormányzat ellen. Az ügy rendezése amiatt is fontos, mivel a gimnázium idén kettős ünnepet ül: az épület fennállásának 100., az iskola újraalakulásának 15. évfordulóját ünnepli – hívta fel a figyelmet a püspök. Újságírói kérdésre elmondta: imatüntetések, utcai megmozdulások szervezését is latolgatják. Az elmúlt 15 évben sokszor alkalmazták ezeket, többek között a barokk palota ügyében is hatásosnak, eredményesnek bizonyultak – vélte Tőkés László. Pásztori Kupán István, a Lorántffy-gimnázium iskolalelkésze rövid igemagyarázatában azt kérte, hogy a fülek nyíljanak meg és hallgassák meg jogos kérésüket. Antal János külügyi osztályvezető a testvéregyházak vezetői által írt leveleket ismertette. Elmondta: csodálkozik, hogy a vita ebben a formában kipattanhatott, hisz az ortodox egyház kényesen vigyáz arra, hogy külföldön jó színben tűnjön fel. Pap Melinda, Reggeli Újság *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 05. 13:48 | Sorszám: 211 |
Nem tudják egyben rögzíteni a Krónika logóját.
Szomorú.
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 05. 13:42 | Sorszám: 210 |
*
Isten házából is száműznék Wass Albertet
[2005-02-05]
Egy héttel a váratlan és bejelentetlen látogatás után sem tud senki semmi érdembelit közölni Petru Iuliu Beldeanu rendőrtisztnek és kollégáinak a holtmarosi református templomban, majd a parókia épületében folytatott akciójáról. A Maros megyei rendőrség szóvivőjének, Livia Popának három napja nem sikerül elérnie a szervezett bűnözési osztályon dolgozó kollégáját; a Beldeanut Holtmarosra elkísérő háromfős csapat tagjai pedig azzal mentegetőznek, hogy nekik semmi közük nem volt Bartha József református lelkész zaklatásához. Bilinccsel fenyegetett pap Petru Iuliu Beldeanu másik két rendőr, Lucian Bratan és Liviu Suciu, valamint a megyei művelődési felügyelőség igazgatója, Nicolae Baciut társaságában január 26-án látogatott Holtmarosra, és Wass Albert templomba menekített szobra felől érdeklődött. „A férjem éppen családlátogatáson volt, amikor a négy férfi beállított hozzánk. Annyit mondtak, hogy a templomba akarnak bejutni, de mivel nem árulták el, miért, ráadásul románul beszéltek, azt hittem, eltévesztették a házszámot, és igazából a szomszédban lévő ortodox templomba szeretnének látogatni. Miután elmagyaráztam, merre lakik a román harangozó, távoztak” – kezd a történetbe a lelkész felesége, Bartha Józsefné. Mivel hamarosan kiderült, hogy a felek félreértették egymást, az ortodox egyház harangozója elkalauzolta a vendégeket a református templom harangozójához. Csatlós Ferenc azonban a pap vagy a kurátor beleegyezése nélkül nem nyitotta ki a templomot. Az időközben helyszínre érkező lelkipásztor betessékelte a látogatókat a templomba, ahol egyikük kérdezés nélkül filmezni kezdett. „Előbb azt hittem, hogy a Trianon film vetítése miatt jöttek ki, ugyanis azelőtt egy héttel mutattuk be híveinknek a Koltay Gábortól ajándékba kapott videokazettát. Hamarosan kiderült azonban, hogy őket Wass Albert érdekli. Azt is tudták, hogy január 8-án felszólaltam az író bonyhádi szoboravatóján” – idézi fel az eseményeket Bartha. A lelkész szerint a templomban kezdődő és a parókián folytatódó másfél órás vitán a rendőrök többször is rákérdeztek: még mindig azt hiszi, hogy Wass Albert nem háborús bűnös? „Felszólítottak, hogy távolítsam el a szobrot, de azt mondtam, hogy a templomban az Isten után én vagyok az úr, jogomban áll belátásom szerint dönteni. Tudtukra adtam, hogy eszem ágában sincs a szobrot eltüntetni, erre Beldeanu megbilincseléssel fenyegetett” – állítja a lelkész, aki elmondta, hogy a rendőrök a talapzatra helyezett fenyőcsemetébe is belekötöttek. A látogatásról a rendőrök egy fejléc nélküli papírra, kézzel írott, le nem pecsételt jegyzőkönyvet készítettek. Ebben megállapították, hogy Wass Albert mellszobra a templomban áll közszemlén, a talapzaton pedig a mai napig is ott olvasható az író neve. A rendőrök szerint mindez szöges ellentétben áll a 2002/31-es sürgőségi kormányrendelet előírásaival. Rendőrök „szökésben” A Krónika többszöri próbálkozás után sem tudott kapcsolatba lépni Petru Iuliu Beldeanuval és Lucian Bratannal. A harmadik rendőr, Liviu Suciu nem kívánta kommentálni a Holtmaroson történteket. „Én csupán gépkocsi-vezetői minőségben voltam jelen” – mondta. Nicolae Baciut is mentegetőzve magyarázta jelenlétét a rendőrség csapatában: „Mivel nem ismerték a helyet, engem kértek fel, kalauzoljam el őket Holtmarosra, a református egyházhoz. Különben egyáltalán semmi közöm a rendőrségi akcióhoz.” Az előjelek ellenére a vásárhelyi rendőrök nem keresték fel Pakó Benedek szászrégeni plébánost. Két évvel ezelőtt a hatóságok azért zaklatták a római katolikus papot, mert a templom kertjében létesített pantheonban ő is emeltetett egy Wass-szobrot. A művelődésügyi minisztérium utasítására Jorga Ferenc alkotását előbb letakarták, később viszont kénytelenek voltak eltávolítani a szobrot a kertből, és az egyház egyik termébe költöztetni. „Hozzám hiába is jönnek, én nem állok szóba velük. Ha valamit akarnak, küldöm őket Frunda Györgyhöz” – állítja határozottan a szászrégeni lelkipásztor. A marosvásárhelyi rendőrök a nagysármási ortodox paphoz sem látogattak el, aki lakása tornácára állította ki a szintén háborús bűnösnek nyilvánított Ion Antonescu szobrát. SZUCHER ERVIN, Krónika *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 05. 12:08 | Sorszám: 209 |
|
*  A kormány már nem javasol magyarútlevelet
[2005-02-05 - 11:40:14 ]
Már nem szerepel a kormány tervei között a határokon túl élőknek adandó magyar útlevél. Helyette a román, a szerb és az ukrán okmányokba pecsételendő vízum bevezetését tervezik. A Miniszterelnöki Hivatal szerint a határon túliakkal folytatott egyeztetések végén derül ki, lehetséges-e egyáltalán az útlevél megadása. A korábban megígért külhoni magyar útlevél helyett most már csak a nemzeti vízum szerepel a kormány határon túli magyarokkal kapcsolatos intézkedéscsomagjában. Ezt a Krónika erdélyi magyar napilap állapította meg, miután összehasonlította a Gyurcsány Ferenc kormányfő által november 12-én, és 2005. január 7-én bejelentett programokat – számolt be az InfoRádió. Míg a novemberi intézkedéscsomag legfontosabbnak tartott eleme a határon túliaknak adandó külhoni magyar útlevél volt, két hónappal később az anyaországgal való kapcsolattartás megkönnyítése céljából már csak a magyar nemzeti vízumot javasolta a kormány. Ez utóbbit még természetszerűleg a román, az ukrán és a szerb útlevelekbe kell bepecsételni. A lapnak Bálint-Pataki József azt nyilatkozta, hogy a határon túli szervezetek és a kormány szakértőinek a hét elején Budapesten tartott megbeszélésein kizárólag az ötpontos határon túli csomagról tárgyaltak, amelyik nem tartalmazza a külhoni útlevél javaslatát. A lap Szabó Vilmostól, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkárától próbálta megtudni, hogy a megígért magyarútlevélbe kell-e majd bepecsételtetni a szintén magyar nemzeti vízumot. Szabó Vilmos arra emlékeztetett, hogy a januári ötpontos csomagban egy utalás formájában megvizsgáalndó kérdésként az útlevél is szerepel. Az államtitkár elmondta, hogy a határon túliakkal folytatott egyeztetések végén derül ki, hogy egyáltalán lehetséges-e bármiféle útlevél megadása, és hogy a nemzeti vízum milyen okmányokba kerül majd. * Ennyit a gyurcsányisták szavahihtőségéről. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 05. 09:39 | Sorszám: 208 |
|
*  Marosvásárhelyen 80 éve rejtegetik Sidló Ferenc koronázási reliefjét
[2005-02-04]
Újabb műkincs kerül elő rejtekhelyéről Marosvásárhelyen. Felfedte Sidló Ferenc elveszettnek hitt munkája rejtekhelyét egy marosvásárhelyi férfi, aki évtizedeken át őrizte a titkot. Ferenc József koronázási szertartását ábrázolta bronzrelief, amelyet a trianoni hatalomváltást követően, óvatosságból leszedtek a Kultúrpalota gondnokai és elrejtették. A relief Sidló Ferenc munkája, Gödöllőn készítette, a művésztáborban, amely 1901 és 1921 között állt fenn. A mű készítésének ideje 1910-12. A bronzlemezeken gyöngyberakás is található, egykori dokumentumok szerint. Jelenleg egy kavicshalom alatt rejtőznek a lemezek, kiemelésük és restaurálásuk folyamatban van. A Népújság számol be a szenzációról, a megyei lapra bízta sok évtizedes titkát az, aki még ma is rejtőzködik, de nem akarta, hogy végleg feledésbe merüljön a műkincs, amely Trianon áldozata. Akik még idejében elrejtették, azoknak a nevét ma is titok övezi. Később Bordi András, a palota gondnoka óvta a háborús és a hatósági pusztítástól, utána Nagy Sándor, a színház legendás kellékese vigyázott rá, majd a színpadi munkás, Kedei bácsi, végül az, akinek köszönhetjük a hírt, de aki ma is neve elhallgatását kéri. A sorhoz tartozik az a két újságíró is, Nagy Botond és Vajda György, aki a nyilvánosság erejével a műkincs védelmére kel, hogy most már kerülhessen vissza eredeti helyére, a marosvásárhelyi Művelődési Palota előcsarnokába a bronzdombormű. Keresztes Gyula építész, helytörténész tudomása szerint Kallós Ede is dolgozott a domborművön. Az ékszerészmunkát Hibján Samunak és Vandrág Lászlónak tulajdonítja. Az eltűnt domborműről Molnár Dénes Erdélyi Műtára is megemlékezik, Sidlót tévesen Györgynek írja ugyan, és másik erdélyi munkájaként jelzi a Resicabányai iskola építészeti díszeit. Sidló Ferenc, budapesti főiskolai tanárként a 20. század számos magyar művészének volt a mestere. Főműve István király székesfehérvári lovas szobra és Budapesten ab Danaidák kútja. Az eltűnt koronázási reliefet csak néhány művészettörténész említette, korabeli leírások, dokumentumok alapján. Mindenki azt hitte, hogy megsemmisültek a bronzlemezek az erdélyi hatalomváltás nyomán. A Maros megyei Tanács elnöke, Lokodi Edit úgy véli, a bronzreliefet mihamarabb vissza kellene állítani eredeti helyére, de mindenképpen közönség elé kell tárni. Magyar Rádió *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 03. 20:13 | Sorszám: 206 |
|
*
Sepsiszentgyörgy, 2005. február 3, Csütörtök
Faluvilág: Misszió Sepsiszék peremén
Aldoboly református egyháza a Barcasággal-Szászfölddel határos.
A falu határában fekvő Vámoshíd (Podu Olt) volt tulajdonképpen a történelmi Háromszék vármegye határtelepülése. Ezt a települést egy 80 hektáros szántó- és kaszálóterülettel Brassó megyéhez kanyarították az utolsó területrendezés alkalmával. Farkasvágó is, mint román helységneve is megőrizte — Lunca Câlnicului —, a kőröspataki gróf Kálnoky család prédiuma volt. A prázsmári posztógyár köré telepedett, heterogén összetételű lakosság alakította településsé. A Brassó megye északi peremén — Prázsmáron, Farkasvágón, Vámoshídon — élő református hitű székelymagyarság lelki gondozása a mindenkori aldobolyi lelkipásztor feladata. Misszió hát ez a javából, mert itt él az összesen 415 lelket számláló gyülekezet egyharmada. — El kell mondanom, hogy napi gondjaink mellett — tájékoztatott t. Győrbíró Sándor aldobolyi református lelkész, aki éppen tizenkilenc esztendeje szolgálja ezt a gyülekezetet — hitközségünk apadása is gondot okoz. Az anyaegyház temploma itt van Aldobolyban. Ez volt az első eklézsia, amely közel lévén a lutheránussá váló Brassóhoz, a leghamarabb felvette Kálvin vallását. A tavalyi konfirmandusok buzgó adományaiból megújult a templombelső, idén, ha újra követik ifjaink a hagyományt, a templom külső részére kerül új köntös. — A Székelyföld déli peremvidékén ez az egyház szolgálja a magyarság megmaradását. — Én magam — úgy is, mint Isten szolgája, de úgy is, mint az aldobolyi RMDSZ elnöke — ezen igyekszem. Ezt erősítik a bibliaórák, a nőszövetségi összejövetelek, a vallásórák. Itt, két város árnyékában kissé bajosabb a fiatalsággal való foglalkozás. Most éppen kedvező a helyzet ahhoz, hogy újból megalakítsuk az IKE-t. Munkámban — nem panaszkodhatom — segítségemre van a tevékeny presbitérium. — Mennyit segít a visszajuttatott egyházi vagyon a mindennapi gondokon? — Sajnos, az eklézsia régi erdővagyonáról, ami a dobollói Piliskén volt, nem maradtak meg papírok, s így arra az erdővagyonra vagyunk utalva, amit a szentkirályi református egyháztól kaptunk — 30 hektárt. Ez azonban az előpataki részen van, és nagyon fiatal erdő, úgyhogy sok jövedelmet nem tudunk húzni belőle. Így hát annyi pénzünk sincsen, hogy a sok millióba kerülő üzemtervet elkészíttessük. Az erdészet azt ígérte, az egyházaknak minisztériumi jóváhagyással kiharcolja, hogy egészségügyi vágásból kapjanak hektáronként egy köbméter fát, ami éppen elegendő lenne a templom és a parókia téli fűtésére. A törvény szerint visszajáró szántó- és kaszálóterületünket sem kaptuk vissza maradéktalanul. Most tisztázzuk ennek az eljárásnak a jogosságát. Ha nem jutunk egyezségre, igazunkat törvényes módon kell majd keresnünk. Jól fogna valamelyes saját jövedelem, mert az egyház papíron visszakapta az egykori felekezeti iskola leromlott épületét. Ezt szeretnék majd teleházként, amolyan ifjúsági és közösségi házként használni. Berendezésében — egyházi kapcsolatok révén — segítségre is számíthatnak. Miként azt a lelkipásztor elmondta, az új illyefalvi önkormányzat és községvezetés ígéretet tett, hogy a lehetőségekhez mérten jobb állapotban szándékszik átadni az egyháznak ezt az ingatlant. — Szóljon a társegyházközségről is. — Prázsmáron van az egyháznak saját telke és azon egy régebbi épület, amit imaház gyanánt használunk. Számadó gondnokunk egyébként az ottani gondnok, Barna Béla. Van egy olyan elképzelésem, hogy Prázsmáron meg kellene alakítani-építeni egy ökumenikus magyar egyházi központot, aminek az lenne a célja, hogy egy csokorba fogja a Barcaság északi peremén élő magyar szórványt. Nem könnyű feladat, de kötelességemnek tartom ezzel megbirkózni. Nagyon remélem, hogy kapok ebben a harcomhoz támogatót is. Addig is a jelenlegi prázsmári imaház mellett még ebben az évben megnyitjuk az egyházi könyvtárat. Van is már erre jó pár kötetünk. Gondolom, hogy segíteni fog a megyei könyvtár is, no meg azok az olvasók, akikhez eljutnak e sorok. Győrbíró tiszteletes elmondta, hogy negyven magyar római katolikus lélek is él Aldobolyban, többjük vegyes házasságban. A presbitérium továbbra is az új illyefalvi plébános, t. Kacsó Sándor rendelkezésére bocsátja az imatermet, ahol megtarthatja a beütemezett szentmiséket. Az idei egyetemes imahetet virágvasárnap előtti héten fogják megtartani. Kisgyörgy Zoltán *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 03. 13:28 | Sorszám: 205 |
*
Ismét van Kossuth utca Csíkszeredában
[2005-02-02 - 11:26] 
Hivatalosan is Kossuth Lajos utcának hívják Csíkszeredában a városközponton átvezető korábbi Virág utcát, amelynek nagy része egykor Kossuth utca volt. Tegnap délelőtt helyükre kerültek az utcanévtáblák, így véglegessé vált az átnevezés. A csíkszeredai önkormányzat tavaly hozta ezt a határozatot, amelynek alkalmazását 2005-re halasztották. A döntés ellen tavaly tavasszal az ottlakók egy része tiltakozott, mint mondták, nem a név, hanem a változás miatt szükségesnek vélt személyi igazolvány, útlevél, autó- és cégbejegyzési iratok cseréjének költségei miatt. Tegnap 10 utcanévtáblát helyeztek el az utca különböző pontjain. Mint Szőke Domokos alpolgármester elmondta, a polgármesteri hivatal szándékában áll egy olyan igazolás kibocsátása az utca lakói számára, amelyben az áll, hogy az utca nem költözött el, ugyanott maradt. Ezt az igazolást eljuttatják mindenki postaládájába. Az alpolgármester szerint az igazolás segíthet a névváltozás okozta bosszúságok enyhítésében, és a lakók igazolhatják, hogy lakcímük nem változott. – Egy kis igazságtételt érzek azzal kapcsolatban, hogy ismét van Kossuth utca a városban – mondta Szőke Domokos. Kovács Attila, Hargita Népe *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 02. 23:06 | Sorszám: 204 |
*
 Bizonyíték Wass Albert ártatlanságáról - egy új könyv által
[2005-02-02 - 12:04:24]
Wass Albert igazsága – A gróf emigrált, az író otthon maradt című könyv jelent meg a Szabad tér Kiadó és a Czegei Wass Foundation közös kiadásában. A könyv Wass Albert öt fia megbízásából íródott, akik felkérték a magyarországi Raffay Ernő történészt és Takaró Mihály irodalomtörténészt, hogy tisztázzák Wass Albert háborús bűnösségének illetve antiszemitizmusának vádját, egyidejűleg kihangsúlyova irói jelentőségét a magyar irodalomban. A kötet harmadik szerzője Vekov Károly, aki az elmúlt ciklusban romániai parlamenti képviselőként hozzájuthatott a Securitate archívumában lévő Wass-anyagokhoz, az 1946-os úgynevezett népbírósági per kihallgatási jegyzőkönyveihez és több más fontos dokumentumhoz. Ezek alapján bebizonyította, hogy a Wass Albert és édesapja elleni kolozsvári per a kormány tudtával meghozott koncepciós intézkedés volt. A kolozsvári bemutatóra 2004. február 3-án, csütörtökön, délután 18 órától kerül sor a Gaudeamus könyvesboltban. Marosvásárhelyen is bemutatják a kötetet az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezésében, 2005. február 4-én, pénteken délután 18 órától a Diakóniai Intézet Bocskay termében. 
Vasszékely Székelyudvarhelyen
*
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 02. 14:13 | Sorszám: 202 |
*
Rekviem Fülöp Dénesért
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Drága Ila, Zsuzsa, Dini, András, Bogyó! Nekrológot csak akkor ír és mond az ember, ha az elveszített barát, kedves vagy ismerős hiánya miatt mérhetetlen fájdalom szorongatja a lelkét, a szívét, a tudatát, egész lényét.
Egyetlen hét leforgása alatt két őszinte és nagybetűs Ember barátomat veszítettem el, nem tudok magamhoz térni, keresem a helyem és önmagam, abban a világban, amelyben szellemi tejtestvérem, földim, Fülöp Gábor Dénes sincs többé. Az erdélyi magyarságnak nagy halottja van! Mondanám: az egész magyar nemzetnek, ha “a kétszer kettő józanságával” nem tudnám, hogy 2004. december 5-e óta a magyar nemzet nincs többé! Élt 1100 évet! “Kincses” Kolozsvárról jövök, ahol órákon át bolyonghat az utcákon az emberfia úgy, hogy még véletlenül sem hall magyar szót. Következik Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely? Mindezt azért említem, mert akit most temetünk, mindenkinél jobban hitt abban, hogy az “erdélyi végzet” helyett az “erdélyi küldetés”-t kell erkölcsi, emberi imperatívusszá emelni. Finom esze, tiszta lelke rezdüléseivel megsejtette azt, amit Amerikában, Stockholmban vagy Párizsban már régen tudnak: az erdélyi ember – sajátos körülményei jóvoltából – később lép be ugyan a szellemi, tudományos forgóajtóba, de mindenki mást megelőzve lép ki onnan. Mert erdélyi sajátosság az, hogy a Kőrösi Csoma Sándorok éppen olyan elzárt, ölelésnyi kisfalukból indultak el, mint az alsósófalvi Fülöp Gábor Dénes. Tudatosan választottam első, a Forrás-sorozatban megjelent kötetem címének az Alsósófalvát egyfajta piedesztálra emelő Pogány fohászok faluja metaforát. A nagyvilág, s benne mi magyarok is, sokszor állunk értetlenül a Felső- és Alsósófalva-szerű rejtélyek előtt. Bár a gének, a DNS-minták, génjelek ugyanazok, az egyik, Felsősófalva, a Tamási Áron által megénekelt csillagszórós mókát, ugratást, Ész Mózsikat és “sóvidéki társasjátékokat” termett, a tőle egy kilométerre sem lévő alsósófalvi rokonaik pedig csupa komor balladát, a Sükösd Ferenc csodálatos képein felragyogó szellemi vulkánokat. Micsoda föld lehet, amelyhez ilyen hűséggel lehet ragaszkodni? Csodálatos föld! Beletemetik az ősöket, a testvéreket, a rokonokat, és kikel belőle a művészet, a páratlanul gazdag folklór-, viselet-, népdalkincs, egy sajátos univerzum. Fülöp Dénes ebből a világból indult, lélekben ide tért vissza, itt vált életeszményévé az erdélyi magyarság sok-sok gondjának vállalása: “Van költő, kinek lelke kürt, / És riadót az Idő fúj bele, / És hangját szikla-lelkek verik viszsza, / És hangjával egy ország lesz tele…” Azért választottam a Reményik-idézetet, mert Fülöp Gábor Dénes is “szelíden” volt bátor, hangján székely falvak és kisvárosok hangja szólt, az ellentétek feloldására a Kós Károly-i “diskurálást” ajánlotta, mert tudva tudta: nincsen turáni átok, csak mérhetetlen emberi butaság. Fülöp Dénessel valóban szellemi tejtestvérek voltunk. Jó harminc évvel ezelőtt néhányan megálmodtuk a Sóvidék monumentális monográfiájának megírását, közkinccsé tételét. Amikor nálam házkutatás volt, és elvitték kézirataim, jegyzeteim egy részét, együtt menekítettük Székelyszentistvánról – és nem Hármasfaluból, ahogyan a hatalom kívánsága szerint a köztudatba befészkelte magát ez a valójában nem létező elnevezés – a levéltári dokumentumokat, feljegyzéseket. Együtt voltunk 1996-ban is, amikor egykori sorstársaival, mintegy 40 erdélyi magyar ötvenhatos elítélttel végigjártuk, filmre rögzítettük börtönéveik, golgotajárásuk fontosabb stációit. Ott, a Duna-delta egykori poklainak színhelyén született az erdélyi magyar 56 egyik legfelkavaróbb írása, a Rabok karácsonya, amelynek szerzője Fülöp Gábor Dénes volt. Ma is látom az arcodat, a mozdulataidat, amint vallomásos pillanataid egyikében elénk tártad: a csontfagyasztó deltai hidegben szalmával tömtétek ki a késéles nád által cafatokká szabdalt rabruhát, hogy valami meleget tartson. Gyászoló testvéreim és barátaim! Fülöp Dénes annak a politikai pernek volt a fővádlottja, amelyben sorstársát, Soós Ferencet előbb halálra ítélték. Böjte Sándor, a több mint 400 árva gyermeket nevelő Böjte Csaba, dévai ferencrendi szerzetes édesapja emberfeletti fájdalmában önkezével lyukasztotta ki a saját hasfalát, mert titkon azt remélte, ezáltal csökken a fájdalom. Belehalt a szenvedésekbe! Fülöp Dénes íróember is volt, aki veretes tanulmányokban népe, nemzete legfájóbb és legégetőbb sorskérdéseit feszegette. A Vártemplom lépcsőjénél tartóztatták le, vitték láncba verve és repülőgéppel Kolozsvárra. Immár az égi íróasztalnál összegzi az 1959. július 5-ével kezdődő börtönéveinek csak általa ismert titkait. Mennyire örült, amikor átadtam neki szenvedéstörténetének teljes dokumentációját! Fülöp Dénes legfőbb műve azonban a marosvásárhelyi Vártemplom népének, ötezres egyházközösségének elődjeiét messze túlszárnyaló szolgálata volt. A Vártemplomért szorult háttérbe az írás, Alsósófalva históriájának végleges formába öntése. A Csoóri Sándor-estet, a magyar reformátusok világtalálkozóját szervezte, állandóan építette a gótikus termet. Pontosan tudta: az Ő küldetése a 38 országgyűlés színhelyéül szolgáló, II. Rákóczi Ferencet nagyságos fejedelemmé emelő, Erdély legnagyobb református templomaként emlegetett Istenháza hűséges szolgálata. 1989. december 22-e után a marosvásárhelyi Vártemplom vált az erdélyi segélyszolgálat egyik legfontosabb központjává. Abban az eufórikus hangulatban Fülöp Dénes már megfogalmazta a Calepinus nyelviskola, az öregotthon, az árvaház, az utcagyerekek étkeztetését végző “Pici-ház”, a nagycsaládosok azóta is működő intézményének gondolatát. Mert Fülöp Dénes azt is tudta, hogy ugyancsak Erdély sajátossága, hogy minden nagy gondolat, az erdélyi magyarságot valóban felemelő terv, elképzelés mögött rendszerint egy lelkipásztor áll. Fülöp Dénes nagy érdeme, hogy mert szenteket álmodni! Felsorolni is nehéz, mennyi nagyszerű elképzelés vált valóra az Ő gondolatai nyomán. “...amíg itthon vagyunk: / Bizony bíbor és bronz és arany / És örökkévaló szent szépség vagyunk.” Jelképesnek érzem, hogy temetésén Tőkés László Királyhágó-melléki református püspök hirdette az igét: sokszor voltam boldog koronatanúja, részese szellemi, lelkészi ikertestvériségüknek. Fülöp Dénes halála nyomán hatalmas űr keletkezett. Bár sarkunkat ebben a pillanatban a halál vize mossa, egész lényével arra döbbent rá, hogy élünk, s aki él, annak “egyetlen szülőföldje és sok-sok kötelessége” van. Csak a mostanihoz hasonló fájdalmak emlékeztetnek arra, hogy a szenvedés, a gyötrelem sem hiábavaló... Drága Dénes! Barátunk, barátom voltál! Együtt örvendtünk három fiad és lányod eszmélésének, a néppel, a nemzettel való teljes azonosulásuknak. Ott fenn, a Mennyeknek országában hamiskás mosollyal nyugtázhatod: nem volt hiábavaló 74 évre szabott életed! Azok állják most körül sírodat, akiket legjobban szerettél, s akik Téged is legjobban szerettek. Itt vagy velünk, itt vagy közöttünk:
“Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam: / Szédülő fejjel és halálra váltan / Amíg Neked az üdvösség borát / És az örökéletet prédikáltam.” (Reményik Sándor) Életműved kerek egész, nem maradt torzóban. Ebből merítünk erőt mindannyiszor, amikor megtorpanunk, amikor magunkra maradunk. A Gondviselő Isten őrizze meg nagy és szent álmaidat! Fülöp Gábor Dénes, mindig velünk maradsz…
(Elhangzott 2005. január 21-én a marosvásárhelyi református temetőben, Fülöp Dénes sírjánál.)
Tófalvi Zoltán *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 02. 13:50 | Sorszám: 201 |
* http://www.erdely.ma/uploaded/images/5128005.jpg
Repülőjárat indul Marosvásárhelyről Budapestre
[ 2005-02-01 - 10:29:40 ]
A bukaresti Blue Air légitársaság márciustól indítja el a Marosvásárhely–Budapest légi járatot, mivel a monopóliumhelyzetet élvező Tarom a román–magyar keretegyezmény ellenére sem engedélyezte a Malév-gépek vásárhelyi leszállását. A marosvásárhelyi repülőtér vezetősége reméli, hogy az új kormányzat nem gördít akadályt a nemzetközi repülőtér fejlesztésének útjába. Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a monopólhelyzetet élvező román állami légitársaság beleegyezzék a Marosvásárhely–Budapest légi járat működtetésébe. Semmibe véve a román–magyar, légi járatok működtetésére vonatkozó egyezmény kitételeit, a konkurenciára hivatkozó Tarom eddig minden magyar részről érkező kezdeményezést megvétózott. Három évvel ezelőtt a kérvényezett Budapest–Marosvásárhely járat helyett a Budapest–Iaºi útvonalat hagyták jóvá, amelyet a magyar fél nem vett igénybe. A tavalyi, újabb próbálkozás Nagy-Britannia bukaresti követségének támogatását is élvezte, azonban a román légitársaság vezetősége hajthatatlan maradt. „Az ősszel is tárgyaltam Miron Mitrea akkori közlekedési miniszterrel, aki megmondta: a román hatóságoknak nem érdekük, hogy a magyar fél járatot indítson Marosvásárhely és Budapest között” – fejtette ki a Krónikának Marosvásárhely alpolgármestere, Csegzi Sándor, a repülőtér vezetőtanácsának tagja. Csegzi elmondta, hogy a Tarom repülőgép hiányra hivatkozva utasította el a járat beindítását. Az először március 28-án landoló 140 férőhelyes Boeing 737-es gépet hetente három alkalommal indítja a Bukarest–Marosvásárhely–Budapest légi vonalon a hazai Blue Air. Runcan, a repülőtér parancsnokának reményei szerint egy pesti út fapados ára semmiképp nem haladja meg a 45 eurót, míg a Bukarestbe való utazás nem lesz több 20 eurónál. Jelenleg az ATR 42-es gépeket használó Tarom 65 euróért kínálja a Vásárhely és Bukarest közötti jegyet. A marosvásárhelyi nemzetközi repülőtér vezetőtanácsa szemléletváltást vár a kormánytól is. „Ha az új kormány nem tud segíteni, ne tegye azt, amit a régi. Hagyjon dolgozni, mert mi magunk is képesek vagyunk boldogulni” – mondta Runcan. Mint ismeretes, Miron Mitrea volt közlekedési miniszter több nemzetközi fejlesztési programból hagyta ki a marosvásárhelyi repülőteret. A szaktárca azzal indokolta álláspontját, hogy fölösleges három, egymáshoz közel lévő nemzetközi légikikötőt fenntartani. Az uniós alapokat Mitrea a kolozsvári és nagyszebeni repülőterek felé irányította. „Mindezek ellenére a megyei önkormányzatnak köszönhetően sikerült előrelépnünk és leköröznünk a másik két repteret. Tavasszal új épületszárnyat avatnak fel, majd a teljesen felújított pályavilágítást is átadják. Ugyanakkor, egy kis szakasz kivételével, végre sikerült bekeríteni a röpteret, ami az egyik legfontosabb biztonsági feltételnek számít. Az elmúlt években gyakran előfordult, hogy a repülők leszállása előtt a reptér alkalmazottai őzek kergetésére kényszerültek. A repülőtér vezetősége reméli, hogy a továbbiakban Marosvásárhely polgármestere is másként viszonyul a légikikötőhöz. Az önkormányzat által megszavazott évi 5,8 milliárd lej támogatás helyett, 2004-ben Dorin Florea mindössze 2,8 milliárd lejt utaltatott az intézmény számlájára. Stefan Runcan szerint ezt is csupán Csegzi Sándor és Kolozsváry Zoltán tanácsos hathatós lobbijának köszönhetően. „Reméljük az idéntől nem lesznek hasonló gondok, mert hatékonyabb együttműködési lehetőségen dolgozunk, melyben a várost is érdekelté szeretnénk tenni. Tudjuk, hogy a repülőtér soha nem lesz nyereséges, de közép- és hosszú távon, közvetett módon Marosvásárhely mindenképpen nyerhet az együttműködésből” – mondta el Csegzi Sándor. Krónika
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 02. 13:33 | Sorszám: 200 |
*
Könyvtári est Nagyváradon
[ 2005-02-02 - 12:22:19 ]
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 02. 13:30 | Sorszám: 199 |
* http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/enlogo.gif
Könyvtári est Nagyváradon
[ 2005-02-02 - 12:22:19 ]Esik a hó, az első hó. Hideg van. Nagyon fázom. Zötyög velem a villamos. Megyek, mert mennem kell. Mintha porcukor lepte volna be a templomot. Kikukucskálok az ablakon. Úgy elgondolkodom, hogy elfelejtek leszállni. Már késő, mikor észbe kapok. A villamos már csenget s száguld is keresztül a Dacia hídon. Nézem a vén Köröst, ahogyan kettészeli a várost. Még nem fagyott be teljesen. Megérkezem. A Kis Piros mellett baktatok, s Adyra gondolok. A Garasos hídon átkelve újra a Köröst bámulom, s már nem is fázom oly nagyon. A jó meleg Múzeumteremben felragyog a szemem, amikor ismerős arcokat látok. Sokan eljöttek. Szépen megtelt a Lorántffy Református Egyházi Központ. Hamarosan el is kezdődik az előadás. Neves meghívott köszönti a közönséget. A közel kétórás előadás meghitt hangulatú. Pomogáts Béla lelkesen beszél. Nyírő József: A székely nép krónikása című könyvújdonságot, a csíkszeredai Pallas Akadémia legfrissebb, 300 oldalas kiadványát méltatja. A könyv esszégyűjtemény a Nyugat kritikusainak és mai irodalmároknak a tollából. Az irodalomtörténész vendég válogatta össze s látta el előszóval. Ez a negyedik könyv, amelyet Nyírőnek szentelt a kiadó. Nyírő József, hasonlóan Wass Alberthez, az erdélyi sors letéteményese – mondja Barabás Zoltán költő, az est házigazdája. Pomogáts Béla elmeséli, gyerekfejjel kezdett Nyírő-regényeket olvasni. 1988-ban írta első tanulmányát Nyírőről, majd számos kötethez előszót. Elmondja, mi késztette arra, hogy a Madridban hosszú évtizedekig száműzetésben élő íróról irodalmi tanulmányokat gyűjtsön csokorba, s itt, Erdélyben is megjelentesse. Pomogáts a könyvbemutatón terveiről is beszél. Az évente megrendezett Reményik Sándor-konferenciákon elhangzott előadásaiból készül összegyűjteni egy kötetre valót. Barabás Zoltán felidézi, hogy Reményik gyakran jött Váradra a Premontrei-templomba, lelki gyakorlatra. A közönség soraiból néhányan kérdéseket tesznek fel, s közösen taglalják a Nyírő-kötetet. A felszólalók kifogásolják, hogy senki sem cáfolja meg a világhálón magyar írók ellen folyó gyalázkodást. Az erdélyi magyarságnak meg kell találnia önmagát – hallom még, s ezzel a gondolattal indulok hazafelé a hideg téli estén. A villamosmegállóban kedves társaságom akad, elbeszélgetünk Nyírőről, az életről. Szomorkodunk, hogy még ilyen jutányos áron sem tudjuk megvásárolni a könyvet. Sebaj, mondom magamban, azért én is el fogom olvasni, egyszer majd, remélem... Szabó Csilla, Erdélyi Napló
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 02. 06:28 | Sorszám: 198 |
|
* Lovas István nyílt levele Tőkéczki Lászlónak
2005. január 27.
TŐKÉCZKI LÁSZLÓ
egyetemi tanár és publicista
Kedves Laci! Nem írtam volna hozzád nyílt levelet akkor, ha csak a Magyar Nemzet január 19-i száma 6-ik oldalán Az ellenzék lehetősége és mozgástere főcímmel és A nyilvánossági játék csapdája és a megélheti realitások – Az ellenfél gyengéit kellene keresni alcímmel megjelent cikked olvastam volna. Csakhogy a másik oldal elektronikus sajtóját figyelő barátom említette, hogy a Klub Rádióban kijelentetted: „radikálisok”, mint én és Malgot. Most ezt a szerencsétlen Malgotot hagyjuk. Ha viszont netán barátom rosszul hallotta, akkor bocsánat, de ez lényegében nem sokat módosítja mondanivalómat. Annyiban persze feltétlenül, hogy én egy idő óta már annyira „radikális” lettem, hogy a másik oldal karakterisztikusabb médiájában magát a megszólalást helytelennek tartom, a saját táborunk tagjainak ottani elmarasztalását pedig megengedhetetlennek. Röviden elmondom, miért gondolom így. Nem értek egyet azokkal, akiknek az a véleményük, hogy a kormánypárti média mindig ugyanolyan aljas volt, mint most. Nem akarom felsorolni a „minőségi” mélybe ugrás több példáját, de azok közé feltétlenül odatartozik Kondor Katalin, a Magyar Rádió elnökasszonyának tudatos ügynöközése, és Kósa Lajos, a teljesítményében briliáns fideszes polgármester többszörös és szintén tudatos, undorítóan módszeres lejáratási kísérlete, szintén a Németh Péter-féle Népszavának nevezett lapban. És idetartozik a másik oldal médiájának tudatos felszólítása ellenzéki vezetők és újságírók legyilkolására. Ezek már nem a demokrácia intézményeire jellemző vonások, hanem a világból nagyrészt kimúlt szovjet típusú gyakorlatok. Nem véletlen, hogy amikor legutoljára rákérdeztem egy flamand europarlamenternél, vajon szerinte ilyenek hol történnek, ő Kubára tippelt. Megértheted, hogy a másik tábor médiájában a szereplést nem tartom elfogadhatónak. Ami természetesen szubjektív vélemény és mindenki a maga ízlésének megfelelően cselekszik. Például akár kezet rázhat Német Péterrel vagy a gyilkosságért kiáltó műsorért felelős Fiala úrral, akit a keresztény egyház jutalomként a Nap-kelte kérdezőjévé avanzsált és két új műsorral jutalmazott. (Hogy miért a keresztény egyház? Erre később rátérek.) Ez a megszólalásod a Klubrádióban azonban egy harmadik hibával is terhes volt. Ugyanis lovat adtál a másik oldal azon, általa kardinális kérdésként kezelt törekvésének, hogy „radikálisnak” nevezzen mindenkit a mi oldalunkon, aki egyszerűen leírja azt, amit a saját szemével lát, a saját fülével hall és a saját eszével mindebből összerak. Vegyünk egy egyszerű példát. Ha én kijelentem, hogy George W. Bush tömeggyilkos, akkor a magyar politikai establishment idegesen megráng és kapásból radikálisnak nevez. A baloldali brit Guardian (amelyet nagyon szeretek idézni nem csak azért, mert a világ egyik legjobb lapjának tartom, amelynek internetes olvasottsága mellékesen és szerencsére a világon a legnagyobb, hanem azért is, mert ezzel az ellentábor igen gyakori ideggörcsöt kap: képzelheted, milyen nehéz „valóságképükbe” illeszteni egy „szélsőjobboldali” sátánt, akinek a kedvenc lapja Nagy-Britannia vezető értelmisége által a legmértékadóbbnak tartott, egyébként baloldali újság) újságírói előtt viszont ugyanez a kijelentés nagyjából annyi érzelmi reagálást váltana ki, mintha azt mondanám, hogy Londonban télen nem havazik. Hogy miért? Mert a második beiktatási beszédén a „szabadság” és „demokrácia” szavakat több tucatszor használó amerikai elnök az iraki háború megindítása óta, főleg az amerikai hadsereg bombázásai által mintegy százezer iraki polgár halálát okozta. Tehát Bush tömeggyilkos. Kérdezd meg ugyanerről a kérdésről Somogyi Ferenc jelenlegi külügyminiszter urat, vagy Martonyi János volt külügyminiszter urat (akinek külügyminisztériumában – és most ismét „radikálisat” mondok – pezsgőztek a szocik 2002-es választási győzelme után). Vagy Simonyi András jelenlegi, vagy Jeszenszky Géza volt washingtoni nagykövetet. Tényleg: szerinted Bush tömeggyilkos? Mert ha igennel válaszolsz, akkor te is radikális vagy. Az ő szemükben. Hiszen igazat mondasz. Százezer ártatlan ember megölésének fő felelősét ugyanis tömeggyilkosnak KELL neveznünk. A példákat vég nélkül sorolhatnánk. Természetesen a saját országhatárainkon belül vett példákat is. Neked igazán tudnod kel, hogy a másik oldal stratégiai okokból bélyegzi radikálisnak azokat, akik egyszerűen leírják a valós helyzetet. Shakespeare-rel szólva, őrültségükben (természetesen) van módszer. Ugyanis ha nem ezt tennék, a számukra előnytelen valóságnak legitimitást biztosítanának, amitől a legjobban félnek. Ők a virtuális valóság valóságosnak való ábrázolásából élnek. Nekik az a valóság, amit Gyurcsány hazudik az országról. Vagy az, amit az itt lebzselő holland tudósítók hazudoznak Magyarországról lapjaikban. Radikális pedig az, aki azt kiabálja, hogy az ég kék, ha kék és azt, hogy a király meztelen, ha nincs rajta ruha. A másik oldalnak klientériájukkal el kell hitetniük, hogy az a valóság, amiről mi beszélünk, az a tények radikális eltorzítása. És annál jobban nem tartanak semmitől, mint attól, aki vagy ami a valóságot mondja ki. Ezért nem nyilatkoznak a Vasárnapi Újságnak, a Demokratának vagy a Magyar Nemzetnek. Ha pedig van egy olyan médium, amely még a tabuk dolgában is kimondja azt, amit minden épeszű ember tud, érez vagy sejt, akkor az a fő céltábla. Tégy egy mentális próbát. Tamás Gáspár Miklós, a rutinírt hazudozó azt írta, hogy az ifjabb Hegedüst felmentő bíró és a bírói kar nagy része antiszemita. Hogy ez hazugság, azt nem csak a mi táborunk tudja. A másik oldal pedig úgy tett, mintha nem éppen e kijelentés lett volna radikális és a pojáca filozófus mellé állásukkal olyannyira megfélemlítették az ügyészséget, hogy az nem merte jogilag felelősségre vonni a vádaskodót, akinek cikke után még fizikai atrocitás is érte a bírót. De mi lenne akkor, ha valaki azt írná le, hogy bírónők és bírók – elsősorban a Pesti Központi Kerületi Bíróságon -, cionisták és már az ügyek kiszignálásnál előre tudni lehet, hogy kit ítélnek el és kit mentenek fel? Az lenne a radikális, aki ezt kimondaná, ugye? Sőt, nagy eséllyel bekerülne a globálisan szaporodó antiszemitizmus kötetekbe. Vagy aki azt állítaná, tudja, hogy Fialának megjutalmazása mögött kik állnak.
Vagyis a „radikalizmus” vád sarkalatos, stratégiai kérdés, amellyel csínján kell bánni. Olyan csínján, hogy – még annak árán is, hogy ez a levél a példák miatt netán a szükségesnél hosszabbra sikeredik és így egyesek szemében unalmassá válhat – erre még visszatérek. De előtte teszek egy kitérőt a Magyar Nemzetben megjelent cikked néhány állítására. Bírálod azokat az újságírókat, akik – és most tömörítem mondanivalódat – radikálisabb cselekedetre szólítják fel az ellenzéket. Ezt írod: „Aki jobban tudja, hogy mit kell(ene) csinálni, az nevezzen be a politikai arénába! Ez nem a kritikátlanságot jelenti, de azt igen, hogy ha jó tanácsot adni, türelmet ajándékozni nem tud valaki, akkor hallgasson – vagy alapítson új pártot.” Márpedig ezzel lényegében azt akarnád, hogy a világon a demokráciák közül egyedül Magyarországon ne adhassanak „radikális” tanácsot újságírók politikusoknak. Miért legyen egy amerikai újságíró joga a választók egyébként jó részének kívánságát közvetítve azt ajánlania az elnöknek, hogy bombázza le Kubát/Iránt/Észak-Koreát? De egy magyar újságírónak még az a joga se lehessen, hogy az ellenzék legnagyobb pártját olyan magatartásra buzdítsa, amely gyakorlatilag minden más demokráciában az ellenzéki párt mai, modern magatartásának szinte alfája és omegája? Vagyis erőt sugározni, és csapásra ellencsapással válaszolni? Miért ne írhatná le éppen Magyarországon egy újságíró, hogy hazardírozik az, aki azt hiszi, a saját választók arcára nem kell rendszeresen mosolyt fakasztani, politikailag aktív állapotban tartani őket, mert 2006-ban igenis óriási a veszélye annak, hogy kicsi lesz a választási részvétel? Amelynek egyik oka éppen az lehet, ha az ellenzéki párt a saját választóit nem babusgatja? És miért baj, ha egy újságíró olyannyira „radikális”, hogy le meri írni: az ingadozókat a kampány utolsó néhány hetében kell(ene) irdatlan szociális demagógiával áthozni, nem pedig most udvarolni nekik, hiszen olyan emberekről van szó, akik a másik oldal öt forinttal nagyobb ajánlatára mindent elfelejtenek, amit nem öt perccel korábban mondtak nekik? Ez lenne radikalizmus? De most visszatérek a beígért példákra. Amelyeket találomra választottam ki. Hogy bemutassam, mi a valódi „radikalizmus” és azt, hogy ennek máshol mi a jutalma, nem pedig elmarasztalása vagy büntetése. Ugyanis csak nálunk lehetséges az, hogy nem tartják eszementségnek annak az elítélését, aki szavazatokat hoz, függetlenül attól, mekkora baromságokat mond. Ha mond. Szándékosan választottam ki egy embert a lehető legszélsőségesebbek közül, hogy minél nehezebb dolgom legyen. A választás Pat Robertson „keresztény elevangelistára” esett, aki a Republikánus Pártot minden erejével támogató Keresztény Koalíció alapítója. Néhány idézettel szolgálok neked tőle. Robertson szerint a feminizmus „olyan szocialista, családellenes politikai mozgalom, amely arra bátorítja a nőket, hogy elhagyják férjüket, megöljék gyermeküket, boszorkányokká alakuljanak, elpusztítsák a kapitalizmust és leszbikusokká váljanak”. Robertson a „The 700 Club” tévéprogramban kijelentette, hogy ha egy atombombát robbantanának fel az amerikai külügyminisztériumban, az jót tenne az országnak. Ezt 2003. szeptemberében mondta. Egyik kijelentése pedig így hangzott: „Az Antikrisztus minden bizonnyal egy ma Izraelben élő zsidó”. De mivel a Keresztény Koalíció eszement teológiai okokból támogatja Izraelt, Pat Robertsont 2002-ben az Amerikai Cionista Szervezet Izrael Barátja díjjal tüntette ki. Ez egyike 21 jelentősebb kitüntetésének. 1984-ben a Nők Nemzeti Republikánus Klubja „Az Év Férfiújává” választotta. 1992-ben a Newsweek szerint Amerika 100-as kulturális elitjének egyike Pat Robertson volt. Pat Robertsont, ezt a hatlövetű barmot, a Republikánus Párt egyetlen vezetője sem meri egyetlen szóval sem bírálni. Akár a republikánus párti sajtó, beleértve természetesen a legnépszerűbbé vált televíziós állomást, a Fox News-t. Na, Laci, ezért ne bíráld te se ezt a lapot, a jobboldali „radikálisokat” és senkit, aki anélkül szerez híveket a jobboldalnak, hogy akkora ökör legyen, mint Pat Robertson. Forrás: (Magyar Demokrata) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 02. 03:57 | Sorszám: 197 |
|
* A magyarok érzéseiről Trianonnal kapcsolatban I. A magyar lakosság egy részének közhangulatát motiválja -az anyagi életszínvonaltól függetlenül- egy történelmi, tapasztalati tényező. Olyan alap-pesszimizmust kiváltó társadalmi, pszichológiai momentum ez, amely radikálisan elüt, -MEGKÜLÖNBÖZTETŐ VONÁS- a környező országok polgárainak "gutgesinnt" életérzésétől, amely az ő számukra az utolsó évszázad NEMZETI SIKERÉLMÉNY sorozatából fakad. Az 1920-as TRIANONI rabló békeszerződésre gondolok, amely a szomszédos országok területét jogtalanul (igazságtalanul) megnövelte az I. világháború előtti Magyarország területének kétharmadával. Ez nemcsak az ásványkincseink, szép városaink, falvaink eltulajdonítását, nemcsak az ország vérkeringését jelentő utak, vasutak, folyóvizek hálózatának a szétszaggatását jelenti, de durván széttépte a NEMZETTEST organikus kapcsolatszálait, a magyar családok közötti rokoni szálakat is. A megcsonkított Magyarország traumája máig ható nemzeti gyászként él sok magyar szivében (kivéve a kozmopolita, internacionalista és lumpen rétegeket). Még ma is benne van az emberek tudatában (amit a kommunista rendszer ideológusai vertek bele): a "bűnös-nemzet" rágalom! Ebből fakad az, hogy még ma sem merjük VILÁGGÁ KIÁLTANI nemzeti sérelmeinket, mert -úgymond- ez sértené a románok, szlovákok, szerbek NEMZETI ÉRZÉKENYSÉGÉT.
Magyarán azok tisztátalan, sötét LELKIISMERETÉT, akik elrabolták országunk több mint felét. Ezt a gyalázatos tettet a francia Clemenceau ütötte nyélbe 1920-ban azzal az aljasan rövidlátó koncepciójával, hogy a németbarát Magyarország körül létrehoz egy németellenes KISANTANT-övezetet egy területileg is megerősített Csehszlovákiával, Romániával és Jugoszláviával. Ez a HATÁRRENDEZÉS azóta többször(napjainkban is) csúfosan levizsgázott és összeomlott.
Lásd a Csehek-Szlovákok és a Szerbek-Horvátok megismételt szétszakadását, amelyet követni fog ROMÁNIA-ERDÉLY különválása is. Mert Transsylvánia történelmi múltja, tradiciói, vallása, kulturális-civilizációs élményei, -de nem utolsósorban az önálló gazdasági ÉRDEKEI- ma is annyira elütnek a balkáni-bizánci Regáttól, mint mondjuk Horvátországé Szerbiától.
http://www.geocities.com/TheTropics/Shores/8520/index_h.html
* II. MAGYARORSZÁG 2005. január havában "Tartozott Magyarországhoz is, na!
... Ja megvan, Erdély, na!"
Néhány napja Nyíregyházán jártam, 80 km a határtól, az országúton, 60 légvonalban. Vásárolnom kellett néhány babacuccot, ezért hosszasan kerestem egy ilyen boltot és rá is akadtam egy sarkon. Kedves, ötven körüli asszony volt a kiszolgáló, hamarosan előkerült kolléganője is, hasonló korú hölgy, mindent megmutattak, elővettek, dícsértek, ahogy kell, vásároltam is, több mindent. Nem voltam egyedül, s míg társaim még válogattak, beszédbe elegyedtem a két hölggyel.
Hogy havazik, meg hideg van, mire én, hogy látnák csak nálunk, Csíkszeredában (aznap volt a Hargitán az útlezárás a nagy havazás miatt) "Ja, -mondják erre-, Csíkszereda, az ugye Románia?"
Hm, mondom, igen... Erre a másik:
"valahonnan onnan van Anikó is, na, hogy is mondják annak a helynek? Na, tartozott valamikor Magyarországhoz is, ... na, mondjad már! Ja, megvan, Erdély, na!..." Csak álltam és bámultam, aztán gyorsan kimentem a havazásba... Körössy Miklós *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. február 02. 02:05 | Sorszám: 196 |
*
ERDÉLYI DISPUTA, ERDŐVIDÉKBibarci ember
hozzászóló
száma: 3358 elküldve január 21, 2005 13:22 Tegnap rendkívüli ülés keretében a Bacon községi tanács visszavonta november végén hozott, a székelyföldi autonómia-népszavazásról szóló határozatát. Bár Bardocz Csaba polgármester, az RMDSZ-es és a független tanácstagok is újólag kinyilvánították az ügy iránti elkötelezettségüket, "a jelenlegi politikai állapotot", — György Ervin prefektus kényes helyzetét — figyelembe véve a tizenhárom községi képviselőből tizenketten (az eredeti döntés mellett mindössze Benedek Huszár Márta tartott ki) a visszavonás mellett szavaztak. Bardocz Csaba polgármester elmondta: szakemberek olyan jogi véleményeket fogalmaztak meg, miszerint a jelenlegi román törvénykezés miatt a prefektúra mindenképp győzni fog a közigazgatási bíróságon, ezért ajánlotta, hogy semmisítsék meg a népszavazást kimondó novemberi határozatukat. Véleménye szerint az RMDSZ-nek el kell érnie, hogy a parlament és a szenátus változtasson a népszavazás kiírásáról szóló törvényen. Talán ha a megyében nemcsak Illyefalva és Bacon, hanem még jó néhány önkormányzat csatlakozott volna a kezdeményezéshez, a helyzet másképp állna, s az, hogy most a Székely Nemzeti Tanács felajánlására Kincses Előd bérmentve elvállalná a képviseletüket, szép gesztus, de kissé későn érkezett — tette hozzá. Lakatos Gyula, aki a per vállalását megszavazó ülésen egyedüliként tartózkodott a szavazástól, támogatta a polgármester álláspontját, és felesleges pénzkidobásnak nyilvánította a perköltségeket. Balogh Irma is egyetértett az előtte felszólalókkal, és kifejtette: valószínűleg néhányan szégyellni fogják, ha a visszavonás mellett szavaznak, de valójában büszkéknek kellene lenniük, hiszen ők a legtöbb önkormányzattól eltérően legalább megpróbálták a nehezebbik, a nemesebb utat is. Benedek Huszár Márta a várható döntés miatti csalódottságát fejezte ki. Véleménye szerint itt nem perköltségről vagy a megelőlegezhető kudarc elkerüléséről van szó, hanem arról, hogy az RMDSZ felsőbb szerveinek kell szolgálatot tenni, hiszen ha nem lépnek vissza, György Ervin prefektusnak folytatnia kell ellenük a pert, s ez rossz fényt vetne a szövetségre, elvégre néhány hónappal ezelőtt, a parlamenti választásokkor még az Együtt az autonómiáért jelszóval korteskedtek. Ő úgy érzi, inkább elviselhető lenne a község polgárai számára, ha egy hivatalos állami szerv mondaná ki, hogy kezdeményezésük törvénytelen, mintsem kiderüljön: az általuk megválasztott tisztségviselők elárulták őket. Lakatos Gyula nézete szerint, amikor elfogadták a határozatot, más politikai helyzet volt, most viszont nem lenne ésszerű, ha a frissen beiktatott prefektust kényes döntés elé állítanák, illetve ha "nem vetnék alá magukat az RMDSZ felsőbb szerveinek". Demeter József független képviselő elmondta, hogy bár egyetért Benedek Márta érvelésével, s azt is nyíltan ki meri mondani, hogy szégyelli magát, amiért tíz nap leforgása alatt más elképzelést fog támogatni, "de be kell látni, hogy a szív és az ész közül most utóbbi az eredményre vezető". A Péter Attila ülésvezető felkérésére megejtett szavazáson a tizenhárom képviselő közül mindössze Benedek Huszár Márta szavazott az elkezdett út folytatása mellett, így a népszavazást kiíró novemberi határozatát a baconi tanács visszavonta. Hecser László *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 31. 18:38 | Sorszám: 195 |
|
* Nyilvánvaló, hogy a státusziroda vezetője, vagy az újságíró (esetleg mindketten) hadilábon állnak a matekkal. Ez elég szomorú. Ha öten adták vissza, akkor ezt csak minden százezredik magyar igazolványos tette. De ha minden ezredik visszaadta, akkor 500 igazolványa van Gyurcsányinak! Nem elég magyarkodni, - számolni tudni is illene! *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 31. 18:17 | Sorszám: 194 |
*
2005 január 31. XVII. évfolyam, 24. számCsökkenôben a magyar igazolvány igénylése A kedvezménytörvényt gyakorlatba ültetô státusirodákat 2002. januárjában nyitották meg. A kezdeti lelkesedéssel járó ügyfélözönlés azóta, érthetô okokból, alábbhagyott. Egyrészt, aki sürgôsen igényt tartott rá, már régen kiváltotta magyar igazolványát, másrészt, adott kedvezmény elnyeréséhez már nem volt rá szükség. De befolyásolta az érdeklôdést a sikertelen népszavazás is. A csökkenô ügyfélérdeklôdés miatt felmerült a 21 státusiroda átszervezésének a szükségessége. 2002. január és 2005. között a státusirodák körülbelül 500 000 magyar igazolvány iránti kérelmet vettek át és továbbítottak, tájékoztatta a Szabadságot Székely István, a Központi Státusiroda vezetôje. Ezek a kérelmek 35 800 diákigazolvány, 7 600 pedagógus igazolvány, és 540 oktatói kártya iránti igénylést is magukba foglaltak. Január folyamán kielemezték a 2004-es évet, ez a következô helyzetet mutatta: 77 600 magyar igazolvány, 4500 diákigazolvány, 2700 pedagógus igazolvány és 150 oktatói kártya iránti új kérelmet vettek át és továbbítottak a státusirodák, emellett pedig megújították a régebbi járulékos igazolványokat. Székely István elmondta, a státusiroda 2004-ben feladatot vállalt az Iskola Alapítvány által kiírt pályázatok feldolgozására a Szülôföldön Magyarul Program keretében, amely 124 000 gyermek által benyújtott pályázatot jelentett, ehhez pedig még hozzáadódott 4000, felsôoktatásban résztvevô személy által benyújtott pályázat. — Elemeztük a továbbiakban várható kérelmeket, és úgy ítéltük meg, hogy ez csökkenô tendenciát mutat. A jobb, hatékonyabb munka megszervezése érdekében az eddigi munkatársi keretünket összhangba hozzuk a várható igazolvány-számmal, illetve az oktatási pályázatban várható feladatok mértékével. Ennek következtében döntöttünk a leépítés mellett, amely a munkatársak egyharmadát érinti — mondta Székely István. A Központi Státusiroda vezetôje szerint, a sikertelen népszavazás és fôleg az annak kapcsán megnyilvánuló közhangulat biztosan kimutatható módon befolyásolta a magyar igazolvány iránti kérelmeket, de igen kis mértékben. Nem lehet beszélni egy nagyságrendekben való visszaesésrôl emiatt az ok miatt. A körülbelül 15%-kal kisebb igénylés annak is betudható, hogy december, az ünnepeivel, és január mint év eleje, általában más dolgok felé irányítja a figyelmet, és ez kisebb igényszámot szokott hozni, magyarázta Székely István. A népszavazással elégedetlenek közül sokan a magyar igazolványuk visszaadásával akartak tiltakozni. Tömeges visszaadás nem történt, összesen 5 magyar igazolványt adtak vissza egy országos összesítés alapján, tehát minden ezrediket, mondta Székely István.
http://www.hhrf.org/szabadsag/5jan-31t.htm
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 17:03 | Sorszám: 193 |
|
MEMENTÓ A DÉLVIDÉKI MAGYAR ÁLDOZATOKRÓL
Szabadka Hogy soha többé Albert Gábor, élt 16 évet. Berényi József, élt 17 évet. Jenei György, élt 18 évet. Kovács Oskolás István, élt 16 évet. Ifj. Mezei Boldizsár, élt 15 évet. Soós Dékány Terike, élt 12 évet. Soós Szegedi Gabriella, élt 13 évet... Huszonnégy nevet sorolt fel a Zentai úti temető 44-es parcelláján tartott idei kegyeletadáson a műsorvezető, Némedi Imre. Huszonnégy ártatlan áldozat nevét, hogy életkoruk (12-18 évesek, még gyerekek) adjon választ a kérdésre, melyet még ennyi évtized után is sokan feltesznek: megtorlás volt-e? Az emlékfal előtt, melynek 27 márványtábláján 846 név hirdeti az 1944-és megtorlások szomorú emlékét, az idei halottak napján immár tizenegyedszer tartottak kegyeletadó megemlékezést. Az ökumenikus istentisztelet keretében a római katolikus egyház nevében Dobai István, Miocs József és Ehmann Imre magyar, horvát, valamint német nyelven mondott imát, az evangélikus egyház nevében Dolinszky Árpád szuperintendens, a református keresztyén egyház nevében pedig Réti Katalin lelkésznő hirdetett igét. Az egykori Mácskovics-féle téglagyár agyaggödrében áldozatok nyugszanak, mondta alkalmi beszédében Ispánovics István, Szabadka polgármestere. A legtöbbjük bűne csak az volt, hogy magyarok voltak, de más nemzetiségű polgártársaink is áldozatul estek, akiket az akkori hatalom kollaboránsnak, háborús bűnösnek nyilvánított. Nem bosszúért kiáltunk - az áldozatok politikai és erkölcsi rehabilitálását majd elvégzi a tartományi szinten alakult történelmi tényfeltáró bizottság. De megemlékezi rólunk jogunk van. S ha felelőtlen, gyűlölködő kezek megszentségtelenítik az emlékhelyet (ami minden évben előfordul), legyen erőnk helyreállítani újra. Szabadka mindent megtesz, hogy csendben és békében éljenek a polgárai. Hogy soha többé ember ember ellen ne forduljon. A szerb nyelven elmondott beszédében Ispánovics István arról szólt: az ember az egyetlen élőlény, mely sírni tud, eltemeti a halottait, és képes arra, hogy emlékezzen őseire. Az emlékezés mélységesen emberi, civilizációs vívmány. Az ember a háborúban hősként vagy áldozatként veszítheti életét. ,,A különbség abban van, hogy az első esetben fegyverrel a kezében, az utóbbiban pedig fegyvertelenül hal meg. Mindkét esetet konvenciók, törvények szabályozzák. Az utóbbinál alapelv, hogy amíg valakit nem állítanak bíróság elé, és nem ítélkeznek felette törvényesen, addig ártatlan, ha pedig megölik - áldozat... A szabadkaiaknak is vannak áldozataik, a szabadkaiaknak is joguk van a nyilvános megemlékezésre és emlékművek felállítására, hiszen civilizált környezetben élnek. Erről tanúskodnak a város más-más részén felállított emlékművek és emléktáblák. A téglagyári agyaggödrökben áldozatok nyugszanak, akikre évenként, halottak napján, nemcsak a hozzátartozók emlékeznek, hanem azok is, akiknek eszükbe jutnak egykori polgártársaik. Ez az ő kétségbevonhatatlan joguk, függetlenül érzelmi hajtóerőiktől és elveiktől.'' A márványtáblák alatt gyertyát gyújtottak és elhelyezték virágcsokraikat a hozzátartozók, koszorút helyeztek el az emlékfalnál az intézmények, politikai és civil szervezetek képviselői. Az önkormányzat nevében Ispánovics István polgármester és Kern Imre, a végrehajtó bizottság elnöke; a Magyar Köztársaság szabadkai konzulátusa nevében Huszár János főkonzul; a Horvát Köztársaság szabadkai konzulátusa nevében dr. Jasmina Kovačević konzul; a Tartományi Képviselőház nevében Egeresi Sándor alelnök, valamint Nikola Nikolić és Aleksandar Kravić; a Vajdasági Magyar Szövetség nevében Kasza József elnök, és Pál Károly; az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács nevében Józsa László elnök; a Vajdasági Horvát Szervezetek és Intézmények Fórumának a nevében Bela Ivković és Branko Horvat; a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség nevében Dudás Károly elnök, és dr. Szöllősy Vágó László; az Ágostai Evangélikus Egyház nevében Keifer László és Tóth Ilona; a VMSZ szabadkai körzeti szervezete nevében dr. Novák Árpád elnök, és Bús Ottó ügyvezető alelnök; a Vajdasági Magyar Ifjúság nevében Kikity Andrea és Dévavári D. Zoltán; a Nyitott Távlatok civil szervezet nevében Kudlik Gábor, Molnár Verona és Hegedűs Attila koszorúzott. (o. i.) Temerin Soha még ennyien nem voltak a megemlékezésen, mint az idén. Talán ezren is szorongtak a Nugyati temetőben az 1944 októberében ártatlanul kivégzettek tömegsírjánál, a mindenszentek napján megtartott gyászszertartáson, melyen Szungyi László plébános mondott imát. A tizenkét évvel ezelőtt tartott első kegyeletadás óta most először fordult elő, és az elmúlt 56 év alatt is először történt meg, hogy Temerin első embere - Petar Novak polgármester személyében - szerb nyelven mondjon beszédet a tömegsírnál, és gyertyát gyújtson az áldozatok emlékére. Csorba Béla alpolgármester úgy értékelte: tizenkét évvel ezelőtt ugyanitt megjósolták, hogy a demokrácia előrehaladását Szerbiában sem lehet megállítani, ez az átalakulás pedig leleplezi majd 1944 kényszerű titkait is. Ez most megtörtént. A temerini razzia című, az idei kegyeletadásra megjelent monográfia csaknem 300 oldalon tárja a nyilvánosság elé a szörnyű eseményeket. A kegyeletadó ünnepség végén Huszár János, Magyarország szabadkai főkonzulja, Petar Novak polgármester és Guszton András, a községi végrehajtó bizottság elnöke, valamint a helybeli magyar pártok és civil szervezetek képviselői helyezték el a sírnál koszorúikat. Kanizsa A kanizsai önkormányzat és a VMSZ szervezésében Martonoson és Horgoson tartottak kegyeletadást a 44-es ártatlan áldozatok emlékére, ahol Savelin Zoltán, illetve Palatinus István plébános szolgáltatott ünnepi szentmisét. Horgoson, a Virág István plébános emlékének szentelt keresztnél - a papot 60 hívével együtt végezték ki - Balla Lajos, Kanizsa polgármestere elmondta: Virág István méltó arra, hogy a polgárok az ő keresztjénél emlékezzenek az áldozatokra, ezért emlékmű épül majd ugyanitt, amelynél már a jövő évtől szervezhetnek kegyeletadó megemlékezést a horgosiak. (-ya) ZOMBOR Emlékezés az áldozatokraNovember 2-án, halottak napján a zombori Szent Rókus-temető régi kápolnája előtti kőkeresztnél tartott hagyományos megemlékezést az 1944-es magyar áldozatokra és a háború valamennyi ártatlan áldozatára a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének nyugat-bácskai körzeti szervezete. A koszorúzással egybekötött múltidézésen Horváth Ódry Márta, Zombor község alelnöke, a VMDK körzeti szervezetének elnöke mondott alkalmi beszédet. A megboldogultakért imát mondott ft. Szabady Károly. A kegyelet virágainak elhelyezése és a gyertyagyújtás alatt a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vegyes kara énekelt, Újfalusi Ilona vezetésével. BEZDÁN November 3-án, az isterbaci kőkeresztnél rendezett koszorúzással egybekötött hagyományos megemlékezést a Vajdasági Magyar Demokrata Párt és a bezdáni helyi közösség. Bevezető beszédet mondott Neveda Ferenc, a VMDP körzeti szervezetének elnöke. Tábori misét szolgált ft. Zélity Mihály, énekelt a Szalai Mihály kántor vezette egyházi kórus, verset mondtak Kapitány Károly történelem-földrajz szakos tanár tanítványai. F. C. Zs. ZENTA
Zentán november elsején a Felsővárosi köztemetőben emlékeztek meg az 1848-49-es magyar szabadságharc és forradalom hőseiről, mártírjairól, valamint az 1944-ben ártatlanul kivégzett magyar áldozatokról, akik vérüket hullatták a városért és a népért. Az emlékhelyet ft. Mikity Ede plébános úr szentelte meg.
Juhász Attila polgármester hangsúlyozta, soha nem felejtettük el, hogy az esztelen gyűlölet, a bosszúvágy hogyan oltotta ki a Tisza-parton, de a Délvidék szinte minden magyar lakta szegletében is nemzet- és polgártársaink életét. Az áldozatok azonban soha nem megtorlásra, hanem kellő kegyeletre, megértésre tanítanak, ezért kell a történelmi igazságnak a helyére kerülnie. Egeresi Sándor, a tartományi képviselőház alelnöke többek között hangsúlyozta: ,,Megemlékezni az 1944-es ártatlan áldozatokra mindannyiunk ügye, de legyenek ezek a néma keresztek bölcs tanítóink. Nekünk nemcsak a történelem öröksége és tanulsága, hanem a jelen joga és tisztessége is létszükséglet. Ez a mi otthonunk, itt akarunk élni. A háborús cselekmények kivizsgálására alakított tartományi tényfeltáró bizottságnak is egyik feladata az a történelmi igazságtétel lesz, hogy az itteni emberek békés egymás mellett élését ne terhelje többé a múlt. Ezért az emlékek és a fájdalom tégláiból nekünk építenünk kell, hogy hasonló soha többé ne ismétlődjön meg. Tudjuk, hogy az itt élő népek múltja is közös, nem csak a szülőföld, de a jövőjük is, ezért kell megbocsátani, de feledni soha." Elsőként Egeresi Sándor, SaÜa PaÜić, az SZDE tartományi képviselői csoportjának vezetője, Paja Francuski, a vajdasági végrehajtó tanács alelnöke, valamint Igor Kurjački tartományi mezőgazdasági titkár helyezte el a kegyelet virágait, majd következett a zentai önkormányzat, a VMSZ körzeti szervezete nevében Zenta, Felsőhegy, Bogaras, Tornyos és Kevi helyi szervezetei, a VMDK és a VMDP helyi képviselői. (Th-a) BAJMOK Örök emlékül A Dózsa György Magyar Művelődési Központ szervezésében a bajmokiak az idén is az Akácfánál emlékeztek meg az 1944-ben kivégzett százhetven helybeli és környékbeli ártatlan áldozatról. A november másodikán megtartott kegyeletadó megemlékezésen Mojzes Antal nyugalmazott helytörténész múltidéző beszédében erkölcsi és jogi rehabilitálását kérte a jogerős bírósági ítélet nélkül tömegsírba lőtt ártatlan áldozatoknak, s elmondta: a kései megemlékezők a kegyhelyen kápolna felépítését kezdeményezik. Az 1944. november másodikán hidegvérrel meggyilkolt ártatlan áldozatok lelki üdvéért főtisztelendő Ehmann Imre, a szabadkai Szent Kereszt plébániatemplom plébánosa német nyelven, Bognár Attila bajmoki káplán magyar nyelven mondott imát. Megemlékező könyörgésében Bognár Attila is erkölcsi elégtételt kért a férjüket elvesztett özvegyek, és az édesapjukat elvesztett árvák számára: - Újra akarjuk halottainkat temetni, a végtisztességet megadni. Könnyből, vérből, emberi jajokból és fájdalmakból templomot akarunk e helyen építeni. Örök emlékül. Vértanúink tiszteletére. A megemlékező könyörgést követően Wölfl Andrea, Seffer Elizabeth, valamint a helyi Szent Péter és Pál római katolikus templom és a Dózsa vegyes kara tették ünnepélyesebbé a megemlékezést, majd a megjelentek elhelyezték a kegyelet virágait. A kopjafánál koszorút helyeztek el a magyarországi Bácsalmás, a szabadkai önkormányzat, a Vajdasági Magyar Szövetség, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, a Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetsége, a Német Népi Szövetség, a Dózsa György Magyar Művelődési Központ és a bajmoki németség képviselői. Az Emléktemetőben nyolcadik alkalommal megtartott megemlékezésen mintegy 200 helybeli és környékbeli polgár hajtott fejet a 44-es razzia ártatlan áldozatainak emléke előtt.
(b. o.) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 16:40 | Sorszám: 192 |
*
Vajdasági magyar hetilap - Szabadka, 2004, január 7. - X. évf., 1. számA csúrogi magyarok meghurcoltatása A túlélő szemével Mit is jelent csúrogi magyarnak lenni? Ebben a két szóban benne van az özvegység, az árvaság, a megaláztatás, a meghurcoltatás, a száműzetés. Sokat hallottunk az 1942-es hideg napokról, annál kevesebbet az 1944-es véres megtorlásokról. Éppen ezért most röviden a túlélők szemével szeretnék rámutatni a megtorlások kegyetlen időszakára. 1944 őszén Vajdaság-szerte végigsöpört a bosszú, a nemzetgyűlölet. Csúrogot sem kerülte el, sőt talán itt tetőzött. 1944 októberében bejöttek a partizánok, és október végén összeszedték az életteljes magyar férfiak többségét a helybeli szerb lakosok segítségével. Két hét megaláztatás és kínzás után kivégezték őket. Tíz hónapos voltam, amikor elvitték édesapámat, és soha többé nem jött vissza. Kivégezték. Két hétig a nővérem hordta neki az ebédet a többi magyar gyerekkel együtt, mivel az asszonyoknak kocsival, lóval dolgozniuk kellett a szerb gazdáknál. Persze, térítés nélkül. Mikor utoljára vitte az ebédet, azt mondták neki, hogy apád már nem éhes. A nővérem látta, amint kocsik hagyják el a községháza udvarát, a kocsikról emberek keze, lába lógott. A kocsik aljából csurgott a vér. A nővérem akkor 13 éves volt. A szörnyű látvány mindmáig az emlékezetében él. A halottakat a falu szélén lévő sintérgödörben földelték el. A halotthordók vallomása szerint csaknem 3000 magyart temettek ott el. Ugyanis oda hordták a környékről is az ártatlanul kivégzett magyarokat. Sajnos a bosszú, a nemzetgyűlölet túl nagy volt. Egyre többször lehetett hallani, hogy nem akarnak a magyarokkal együtt élni. 1945. január 23-án Tito beleegyezésével kiűzték otthonukból a csúrogi magyarokat. A reggeli órákban puskával a kezében bejött hozzánk egy szerb fiú, és arra kényszerített bennünket, hogy öt perc alatt hagyjuk el a házat, mert különben mindannyiunkat lelövöldöz. Édesanyám, amit tudott, összepakolt, élelmet és meleg ruhákat, a bátyám befogta a lovakat, majd édesanyám pokrócba csavarva felrakott bennünket a kocsira, mivel öltöztetni már nem volt idő. Azonban két sarok után lezavartak bennünket a kocsiról, a kocsit elhajtották, és mi ott maradtunk élelem és meleg ruha nélkül. Az utcákból kis batyukkal a kezükben ballagtak a megrémült magyarok. Öregek, asszonyok és gyerekek, utánuk puskával a partizánok. A piactérre terelték a népet. Itt mindent elszedtek tőlük. Pénzt, iratokat, arany ékszereket. Aki nem adta a fülbevalóját, annak kitépték a füléből. Már esteledett, amikor az átfázott, megrémült magyarokat elindították Járek felé. A kisbabás családok egy részét tehervagonokba rakták, a többi pedig gyalog indult el. Nagyon hideg volt. Térdig ért a hó, és mínusz húsz fok körüli volt a hőmérséklet. Aki nem tudott menni, azt puskával verték. Az asszonyok és a gyerekek sírtak. A könnycsepp ráfagyott az arcukra. Sokuknak megfagyott a lába. Az első áldozat Járek felé egy három hónapos kisbaba volt, aki megfagyott az édesanyja karján. A Zsablyán áthaladó megdermedt, elcsigázott menetet a zsablyai szerb lakosok leköpdösték, megdobálták, és halált kiáltottak rájuk. A magyar lakosok pedig könnyes szemmel nézték őket, volt, aki pokrócot adott a megdermedt embereknek, nem sejtve azt, hogy egy hét múlva rájuk is ugyanez a sors vár. Másnap hajnalban ért a meggyötört, megalázott menet Járekra. Járek német falu volt, ahonnan előzőleg kiűzték a németeket, és a partizánok koncentrációs tábort hoztak ott létre. Itt 25-30 embert raktak egy szobába, nem nézve azt, hogy a családtagok együtt vannak-e. A szobákban szalma volt leterítve, ami tele volt tetvekkel. Másnap mindenki megalázottan, szégyenkezve vakaródzott a tetvektől, a partizánok pedig nevették. Egy hét után megérkeztek a zsablyai magyarok, akik elmondták, hogy Csúrogon a szerb lakosok kifosztották a magyar házakat. Tavasszal megérkeztek az otthonukból kiűzött mozsori magyarok is. Keserű sors várt a tábor lakóira. Kukoricát daráltak csutkástul, azt főzték meg só nélkül, és azzal etették az embereket, mint az állatokat. Nagyon sokan megbetegedtek és meghaltak. Közöttük nagyon sok kisgyermek. Egy partizán nő volt a parancsnok, aki lóháton járt, és verte a tábor lakóit, mondván, hogy mindennap legalább száz embernek meg kellene halnia, akkor az életben maradottaknak jobb bánásmódban lenne részük. A halottakat kocsira rakták, volt, aki még élt, amikor elvitték, és a német kriptákba dobálták, míg meg nem teltek. Amikor a kripták megteltek, a halottakat lerakták a földre, és mésszel leöntötték őket. A halottakat elkísérni és gyászolni nem volt szabad. A háború után Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Bizottságának az adatai szerint a járeki táborban 3632 magyar sínylődött (adat dr. Mészáros Sándor könyvéből). Öt kegyetlen hónap után Járekról Gajdobrára vittek bennünket. Itt annak, aki meghalt már, deszkából ládát készítettek, és abban temették el. A bánásmód - legalábbis a halottak iránti - valamivel emberibb volt. Végül 1945. szeptember derekán papírral a kezükben szabadon engedték a tábor lakóit. A papíron az állt, hogy bárhova mehetnek Csúrog, Zsablya és Mozsor kivételével. Ezt a döntést az akkori Vajdasági Elnökség hozta meg a belügyi szervek javaslatára. A papírt pecséttel és aláírással látták el. Így váltak földönfutókká a meggyötört, megalázott, megkínzott, kifosztott magyarok egy szál ruhában, papírral a kezükben. Közöttük özvegy édesanyám is negyedmagával. A házainkban azóta is mások laknak, a földjeinket mások szántják. 1946 februárjában a zsablyai járási bíróság döntést hozott, hogy a kimondott kollektív bűnösség elvét érvényesíteni kell a csúrogi és a zsablyai magyarokon. Szétszóródtak a világban Ezzel a döntéssel osztották vagy adták el a magyarok házait és földjeit. Az ingóságukat addig már elrabolták, széthúzták. Ezt a dokumentumot is pecséttel, aláírással látták el. A kegyetlen poklot túlélő, hontalanná vált magyarok szétszóródtak a világban. Oda mentek, ahol a munkájukért befogadták őket. Mindezekre az átélt szörnyűségekre nem emlékezhetek, hisz nagyon kicsi voltam, azonban édesanyám nagyon sokat beszélt róluk. Édesapám hiánya, a koncentrációs táborban eltöltött idő, ahol nagyon megbetegedtem, és az utolsó kenetet is rám adták, a szegénység, a hontalanság végigkísér egész életemen. Ezért már gyerekkoromban megértettem, hogy miért nincs apám, és miért sír és dolgozik annyit édesanyám, és miért kell mindig másik házban lakni, miért nincs ágyam, mint a másik gyereknek. Éreztem, hogy borzasztó nagy igazságtalanság történt velünk. Később még szomorúbbá tett, hogy mást tanítottak az iskolában, és mást az édesanyám. Azóta sok idő eltelt. Az ártatlanul kivégzett magyaroknak még a mai napig sincs fejfájuk, a sírhelyüket lassan belepi a szemét, amit a környék lakói hordanak rájuk. Vártam, hogy a történészek feldolgozzák, hogy mi is történt 1944-ben, de sajnos ezt nem tették. Ezért én elkezdtem kutatni a csúrogi túlélők után, és a vallomásaikat leírtam. A lelki szemeim előtt, mint egy film, úgy peregnek le édesanyám szavai és a túlélők vallomása. Beigazolódott, hogy nem mindig az az igazság, amit a győztesek írnak, hanem amit a túlélők elmondanak. Bárhol él is a túlélő, a vallomása egy és ugyanaz volt. 1994-ben a szomorú esemény ötvenedik évfordulója alkalmából mint tartományi képviselő engedélyt kértem, hogy megemlékezhessünk Csúrogon a sintérgödörnél az ártatlanul kivégzett magyarokról. Engedélyt persze nem kaptam. Mégis elmentünk. Először tettük le virágainkat, gyújtottunk gyertyát, és ötven év után először helyeztük el az első fakeresztet, melyen csak ez állt: ÉDESAPÁINKNAK 1944-1994. Szomorú szívvel néztük a fűvel benőtt gödröket, dombokat. Az az érzés leírhatatlan volt. Mindenki sírt, és azt hiszem, mindenkinek egy volt a gondolata: soha többé ne ismétlődjön meg. Talán épp azon a helyen, ahol álltam, vagy ahol végigmentem, ott nyugodott édesapám, vagyis csak nyugodott volna, hisz a szemtanúk szerint az ötvenes évek elején a csontokat egy éjszaka leple alatt kiásták, és teherautókkal elvitték a kúlai bőrgyárba. A szemtanú a sintérgödör melletti téglagyárban dolgozott, hallotta a kamionok zúgását, és reggel látta az üres gödröket, a gödrök mentén a koponyákat, a kéz- és lábszárcsontokat. Tehát még a halottakon is genocídiumot hajtottak végre. Keresem az apám sírját 1996-ban az összegyűjtött vallomásokból, dokumentumokból könyvet írtam. A könyv kiadását Keszég Károlynak, a Napló szerkesztőjének, Utasi Jenő atyának, aki kiadta, Balla Lajos-Lacinak, aki vállalta a szerkesztését, valamint Matuska Mártonnak köszönhetem, aki a könyvem recezense volt. A Fórum nyomda ugyanis nem volt hajlandó kiadni. A könyv címe: VISSZATEKINTÉS A MÚLTBA. Az adatokat nagyon nehéz volt összegyűjteni, az emberek féltek beszélni, és ha mégis rászánták magukat, akkor sokan arra kértek, hogy ne írjam le a nevüket. Tiszteletben is tartottam ezt a kérésüket. Az áldozatok hozzátartozói még a mai napig is félnek, a gyilkosok pedig büntetlenül élték vagy élik le életüket. 1999-ben megjelent könyvem bővített kiadása, amelyben a csúrogi áldozatok és vallomások mellett megemlékezek a zsablyai és a mozsori megtorlásokról és áldozatokról is. A könyv címe: KERESEM AZ APÁM SÍRJÁT. Megtalálható benne az áldozatok névsora, amit sikerült összegyűjteni. Csúrogon 550 magyar áldozat Zsablyán 254 magyar áldozat Mozsoron 61 magyar áldozat A járeki táborban 45 felnőtt és 44 csúrogi gyermek halt meg. A zsablyaiak száma 21 felnőtt és 10 gyermek. A mozsori halottak száma Járekon 4 felnőtt és 11 gyermek. Ezek az adatok messzemenően nem a valós, hiteles adatok, ugyanis ennél sokkal többen meghaltak, és sokkal többet kivégeztek. Sajnos azonban az adatokat ennyi év után már nehezen lehet összegyűjteni, hisz az áldozatok hozzátartozói is már lassan meghalnak, és aki él, az is fél, és nem beszél. A könyv címét - Keresem az apám sírját - szó szerint lehet értelmezni. Hisz az életem célja, hogy apám emlékére és a többi ártatlanul kivégzett magyar emlékére emléktáblát helyezzünk el azon a helyen, ahol eltemették őket, még akkor is, ha tudjuk, hogy a csontjaik már nincsenek ott. Apáinknak és szeretteinknek nemcsak csontjaik voltak, hanem szívük és vérük is, ami mégiscsak ott porladt el. A többéves küzdelmemnek nem sok eredménye lett. Azonban annyi mindenképen, hogy a Vajdasági Képviselőház nyilvánosan kimondta, hogy nem ismeri el a kollektív bűnösséget. Sajnos, mégis úgy érzem, hogy nekünk ez nem elég. Hisz ezt mi könyörögtük ki, nem pedig az ország illetékesei kezdeményezték, és senki nem kért bocsánatot az ellenünk elkövetett bűnökért, a meghurcoltatásért, a szülőfalunkból való kiűzetésért, és senki nem rehabilitálta az ártatlanul kivégzett magyarokat. Igaz, Nenad Čanaknak, a Vajdasági Képviselőház elnökének a javaslatára alakult egy ankétbizottság, melynek az a feladata, hogy feldolgozza az 1941-től 1945-ig történt eseményeket. A bizottság tagjaként szerettem volna, ha különválasztjuk a háború alatti és a háború utáni időszakot. Ugyanis a háborúban ideológiai alapon történtek a kivégzések, persze, sok ártatlan ember is életét veszítette, a háború, az úgynevezett felszabadulás után pedig kimondottan nemzeti alapon végezték ki a magyarokat. Mindennemű bíróság és kihallgatás nélkül. Ugyanúgy azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar katonaság bejövetelekor Csúrogon ki kezdte a lövöldözést. A bizottság tagjaként alkalmam volt betekinteni a Vajdasági Múzeum irattárába. Kezembe került a kivégzetteknek egy listája, melynek a címlapján az áll: A likvidált háborús bűnösök, és következnek a nevek. Minden személyt, akit Csúrogon vagy Zsablyán kivégeztek, háborús bűnösnek tartottak. Nem számított, hogy folytattak-e ellene bírósági eljárást, és bebizonyosodott-e a bűnössége. Remélem, az ankétbizottságnak erről majd más lesz a véleménye. 1994 óta minden év novemberében keresztet állítottunk, és gyertyát gyújtottunk kivégzett halottaink emlékére Csúrogon, a sintérgödörnél. Sajnos azonban a kereszt másnap mindig eltűnt. 2002 októberében a saját felelőségemre felállítottunk egy kőből készült emléktáblát, melyen ez állt: AKIKÉRT NEM SZÓLT A HARANG 1944-45. Egy hét elteltével a táblát ledöntötték és megalázták. 2002. november 3-ára újra felállítottuk, ugyanis ekkor tartottuk a megemlékezést. A megemlékezésen először volt jelen a Vajdasági Képviselőház szerb ajkú alelnöke, aki fejet hajtott az ártatlanul kivégzett áldozataink előtt. Azt gondoltam, azt gondoltuk, hogy ezzel új fejezet kezdődik, és talán a tábla ezután örökre állni fog. Nem így történt. November 5-ére a vandálok újra ledöntötték, és ezúttal kalapáccsal darabokra verték. Miért?! Vajon miért? - kérdezem újra meg újra. Honnan van még ennyi nemzetgyűlölet az emberekben? Több mint fél évszázad múlt el. Miért örökítik át nemzedékről nemzedékre a gyűlöletet? Miért nem ismerik el, hogy nekünk is voltak ártatlan áldozataink, akikről méltóképen szeretnénk megemlékezni? Még mindig nem volt elég a bosszú? A fogat fogért, papot papért már többszázszorosan megfizettük. Kivégezték a csúrogi magyar férfiak többségét. Az élőket megalázták, kifosztották, kiűzték otthonaikból. A katolikus templomunkat ledöntötték, a temetőnket felszántották, és nyilvános szemétteleppé alakították. Mindent eltüntettek, ami magyar. Megfosztottak bennünket a méltó kegyeletadástól is. Az emléktábla ledöntése után panaszt tettem a rendőrségen, a Vajdasági Képviselőházban és az emberjogi szervezeteknél. Panaszom a világháló révén eljutott a világ minden tájára. Nagyon sok támogató és biztató levelet kaptam. Talán ennek az eredménye, hogy a Vajdasági Végrehajtó Tanács elnöke felajánlotta, hogy ezúttal az emléktábla költségét a kormány fedezi. Erre a hírre a csúrogi lakosok egy része referendumot akar kiírni, hogy Csúrogon soha ne legyen emléktábla a kivégzett magyarok emlékére. Egy kerekasztal-beszélgetésen, amit kezdeményezésemre a Végrehajtó Tanács elnöke hívott össze, javaslat hangzott el, hogy a sintérgödörből exhumálni kellene a halottakat, és a katolikus temetőben eltemetni őket, és ott állítani fel az emléktáblát. Egy idős úr, aki volt partizánnak vallotta magát, azt mondta, hogy kápolnát is kellene építeni, és ott elhelyezni az emléktáblát. - Ez nagyon szép lenne - mondtam az úrnak, mire ő azt felelte, hogy nem önök végett, Júlia, hanem a mi lelkünk megnyugvására. Talán mégis felébred a lelkiismeretük? Adja Isten. Többen viszont azt felelték, köztük a zsablyai polgármester is, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy erről beszélgessünk. Vajon mikor jön el az az idő? A halottakat exhumálni, újratemetni már nem lehet. A tettesek gondoskodtak róla, hogy eltüntessék a maradványokat. Azonban apáink szíve mégis ott maradt, ahol eltemették őket. Mindenünket elvették. Elvették az emlékeinket, a boldog gyermekkort, elvették az életünk egy darabját. Legalább ennyi év után hagyják meg nekünk azt a helyet, ahol halottainkat eltemették, és engedjék meg, hogy emberhez méltón emlékezhessünk meg róluk. EZ ALAPVETŐ EMBERI JOGUNK, ÉS ETTŐL NEM ÁLLOK, NEM ÁLLUNK EL. Az emléktábla újra állni fog. TELEKI Júlia *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 16:09 | Sorszám: 191 |
*
XV. évfolyam, 4.(695.) szám 2005. január 25.  Fél siker a választási sikertelenségben
Az MPSZ nem enged a megfélemlítésnek A törvényhozási és elnökválasztásokat követő kormányalakítási manőverek, valamint az RMDSZ újbóli “megdicsőülése” a romániai magyar sajtóban teljesen háttérbe szorította a Magyar Polgári Szövetség háza tájáról érkező híreket. Ezzel párhuzamosan csend övezi az RMDSZ kampányában sokat hangoztatott autonómiatörekvéseket is. Úgy tűnik, minden visszazökkent a már megszokott kerékvágásba. Az ellenzéki tömörülés választmányi elnökét, Szilágyi Zsoltot elöljáróban arról kérdeztem, miként értékeli az elmúlt évet? A 2004-es esztendő siker volt-e vagy kudarc a Magyar Polgári Szövetség számára? – A 2004-es választási évben egy forradalmi gondolat életbeültetését kíséreltük meg, ez nem kudarc volt, hanem fél siker. Az erdélyi magyarok politikát figyelő része rájött arra, hogy az egypártrendszer tarthatatlan: gúzsba köti a magyar közösséget, és visszafejleszti a dinamikusan fejlődő erdélyi magyar politikai kultúrát, a közgondolkodást. Tisztában voltunk vele, hogy választási megmérettetésünk teljes siker nem lehet. Tudtuk, hogy hatalmas gépezet esik nekünk, amellyel nagyon nehéz lesz felvenni a harcot, mégis úgy gondoltuk, minél később kezdődik az erdélyi magyar politika megújítása, megreformálása, annál nagyobb lesz az átkos egypártrendszer által okozott kár. Az RMDSZ egyeduralmának hatásai nemcsak a politikában érződnek, ahol a versenynélküliség a rendszer lezülléséhez vezetett. Ma már nem beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett szabad sajtóról: az egyetlen magyar párt rátelepedett a romániai magyar hírközlő szervekre, és tetemes kárt okoz kizárólagos rendelkezése a pénzforrások felett. Ezáltal átpolitizálja és maga alá gyűri a civil társadalmat is. Elszántságból, hitből próbáltuk mindezt megváltoztatni azzal a nem titkolt szándékkal: az autonómia kérdését úgy tesszük az asztalra, hogy azt ne lehessen többé megkerülni az integráció folyamatában, Bukarestben, Budapesten vagy Brüsszelben. Az MPSZ-nek a választásokon való részvétele ellen mozgásba hozott hatalmas erőszakgépezet sem térhetett ki a közhangulat elől: az autonómiát, mint képviselni illendő minimumot, az RMDSZ is meghirdette kampányában. Habár a Magyar Polgári Szövetségnek számszerű eredményei nincsenek, mert nem indulhattunk önállóan a választásokon, a közélet, a közgondolkodás befolyásolása terén nem panaszkodhatunk. – Az MPSZ jelöltjeinek román pártlistákon való indításával sokan nem értettek egyet még azok közül sem, akik nem szívesen szavaztak az RMDSZ jelöltjeire. Másfelől az RMDSZ megmérettetését választási sikerként könyvelhetjük el, még akkor is, ha a négy évvel korábbihoz képest százezerrel kevesebben szavaztak listáira. Miért tudta a szövetség jobban mozgósítani az embereket, mint az MPSZ? – Nyíltan és őszintén be kell vallanunk, hogy a Népi Kezdeményezés pártja által nyújtott lehetőség elfogadása rossz döntés volt. Fontos azonban leszögezni, hogy nem a Magyar Polgári Szövetség mint testület, hanem a helyi jelöltek indultak román pártlistákon. Az MPSZ több helyi vezetője annyira megalázónak és antidemokratikusnak vélte az RMDSZ eljárását, hogy még ezt a nagy rizikót is vállalta a választási lehetőség kicsikarása végett. Az erdélyi magyarok döntő többsége fontosnak tartja a parlamenti képviseletet, az RMDSZ pedig kihasználta azt, hogy kényszerhelyzetünkben nem hozhattunk igazán jó döntést. Erre spekulálva, a kampány utolsó időszakában az egész Székelyföldet teleszórták plakátokkal, hogy az RMDSZ magyar érdek, a román párt, az román érdek. A megmérettetést vállaló MPSZ-esek becsületes magyar emberek, akik sokkal fontosabbnak tartják az autonómia gondolatát, mint az RMDSZ vezérkarának egésze. Az egyszerű választók megtévesztése, ilyen irányú befolyásolása klasszikus kampánytechnikai eszköz. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az RMDSZ kampánytanácsadói ugyanabból a körből származnak, mint a magyar szocialistáké. A riogatásnak, a félelemkeltésnek, a 23 millió román munkavállalózásnak valamilyen másolatát láthattuk Erdélyben az RMDSZ kampányában, amely különben profi volt, és látszott, hogy temérdek pénz van benne. Nemcsak az RMDSZ-nek, hanem a Szociáldemokrata Pártnak is szinte stratégiai, országos érdeke volt, hogy ez az RMDSZ jusson be a törvényhozásba. Szégyenletes dolog, hogy az RMDSZ elérte, hogy a Székelyföld Moldvával együtt Adrian Năstaséra szavazzon. Ennek semmilyen következménye nem lett: Markó Béla vagy a csúcsvezetőség nyilvánosan enyhe kritikát sem kapott, amiért vészesen elhibázta választási stratégiáját. Hál’ Istennek, a második körben nem jött be az RMDSZ csúcsvezetősége által oly nagyon kívánt győzelem, ez az országnak is jót tesz. – A Velencei Bizottság nemrég megérkezett véleményezése a román választási törvényről elítélő hangnemű. Hozhat-e ez valamilyen előrelépést a két jogszabály megváltoztatása terén? – A Velencei Bizottság azért járt el az ügyben, mert az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében Németh Zsolt, Bauer Edit és Trau Márton fideszes képviselők kezdeményezésére, Andreas Gross támogatásával, egy 15 aláírással megtámogatott, Romániát elítélő határozati javaslatot terjesztettek be rögtön a helyhatósági választások után. A közgyűlésben a román jogszabály kapcsán Frunda György RMDSZ-szenátor megdicsérte a román állam kisebbségpolitikáját, hogy az országban milyen nagy a demokrácia, és kérte a határozati javaslat átutalását az Európa Tanács jogi bizottságához, a nagy tekintélynek örvendő Velencei Bizottsághoz. Ez a bizottság állapította meg, hogy az inkriminált törvény sérti a pluralista demokrácia alapjait, kisebbségi diszkriminációt hoz, és ilyen formában nem alkalmas európai országban a politikai verseny biztosítására. Ilyen törvénnyel az országot fel sem vették volna az Európai Tanácsba. Közben Románia kézzel-lábbal kapaszkodik az Európai Unió irányába. A csatlakozás koppenhágai politikai kritériumainak teljesítése nélkül egyetlen ország sem lehet tagja az Európai Uniónak. Az, hogy Románia választási törvényeiben megszegte az európai minimumot, veszélyezteti az ország integrációs esélyeit. A Velencei Bizottság jelentésének nyilvánosságra hozatala után a két törvényt azonnal módosítani kellene. Mi kezdeményezni fogjuk ezt, pontosan azért, mert fontosnak tartjuk az ország integrációját. Nem véletlen, hogy az RMDSZ vezetői nem beszélnek erről a témáról.
– Az MPSZ bejegyzése körüli cirkuszok előrevetítették a polgári szövetség tavalyi sikertelenségét. Milyen pártépítési terveik vannak jelenleg? – A Magyar Polgári Szövetségnek ugyanolyan bejegyzése van, mint az RMDSZ-nek. Az RMDSZ azzal élt vissza, hogy kérésükre a választási törvények különbséget tettek a parlamenti és a parlamentben nem képviselt kisebbségi szervezetek között. Az elmúlt választási évben tulajdonképpen mindent megpróbáltunk: önállóan akartunk indulni, aláírásokat gyűjtöttünk, függetlenként indultak jelöltjeink, illetve egy demokratikus párt ajánlatát is elfogadták egyesek. Ez előtt fölajánlottuk az RMDSZ-nek az együttműködést, a közös lista gondolatát, de ez sem kellett. Biharban, ahol hajlandóság mutatkozott az RMDSZ pragmatikus szárnya részéről a közös listára, végül azok győzedelmeskedtek, akik feljelentették őket az országos vezetőségnél. Nem véletlen, hogy ez az első alkalom, amikor Biharból nem három magyar képviselő, hanem csak kettő jutott be a parlamentbe. Ez jellemző egész Erdélyre: néhány kivételtől eltekintve politikailag szinte homogén a jelenlegi frakció, tehát nincs jelen az erdélyi magyarság jelentős részét képviselni tudó más áramlat, másrészt kevesebb a képviselő, mint amennyi lehetne. Ha az erdélyi magyar képviselet teljességét akarjuk megvalósítani, akkor kell, hogy a magyar polgári erők el tudjanak indulni. Nem számíthatunk az RMDSZ vezetőinek demokratikus elkötelezettségére, nem bízhatunk abban, hogy majd felismerik hibáikat, és megváltoztatják a választási törvényt úgy, hogy konkurenciát engedjenek a piacra. Úgy tűnik, nem tehetünk mást, mint bejegyeztetni egy új pártot. Egyébként a párttörvény is nagyon antidemokratikus, 2002-től folyamatos össztűz alatt áll. Az országjelentés is elítéli azt, hogy nem teszi lehetővé regionális pártok bejegyzését, és adminisztratív eszközökkel korlátozza a politikai gyülekezési szabadságot. A 18 megyéből összegyűjtendő 25 ezer aláírás Kazahsztánra, Oroszországra emlékeztet. De Oroszországban, kontinensnyi nagysága ellenére is, könnyebb egy pártot bejegyezni, mint Romániában. Az Európai Unió körzetének országaiból Romániában a legszigorúbb a párttörvény, ez lényegesen korlátozza a gyülekezési szabadságot. Hosszú távú hatása az, hogy nem a versengés többpártrendszere alakul ki, hanem a pártoligarchia, amelyben az országos pártok kiszorítják a nem parlamenti pártokat. A parlamentben nem képviselt pártok gyakorlatilag minimális eséllyel indulhattak a választásokon. Ez okozza azt is, hogy az Európai Néppártnak megfelelő jobboldali erős pólus hiányzik a román közéletből. Az Európában megszokott ideológiai felosztás szerint hibrid pártrendszer áll fenn Romániában, aminek fő oka a szigorú párttörvény. Sajnálatosnak tartom, hogy a párttörvényt és a két választási törvényt az RMDSZ hathatós segítségével szavazták meg. Ennek ellenére esélyt látok rá, hogy az MPSZ-t pártként bejegyeztessük. Létrehoztunk egy bizottságot, hogy megvizsgáljuk a lehetőségét. Világos, hogy nagyon sok munkát igényel mindez. A takaréklángnál is lennebb működünk most, a pénztelenségen csakis társadalmi munkával lehet segíteni. Ha hiszünk egy eszmében, akkor megéri!
– Az MPSZ egyik alapvető célkitűzése az autonómia volt: a civil szervezetként működő Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Székely Nemzeti Tanács mellett politikai eszközökkel akarta megvalósítani az erdélyi magyarság önrendelkezését. Menynyire népszerű gondolat ez ma Erdélyben?
– Eredménynek tartom, hogy e tárgykörben három törvénytervezetet nyújtottunk be a parlamentben: a Székelyföld területi autonómiájára, a nemzeti közösségek személyi elvű autonómiájára és a magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájára vonatkozó kerettörvény-tervezeteket. Mindháromnak megvolt a parlamenti vitája, foglalkozni kezdett velük a hivatalos politika. Az elmúlt nyolcvan évben a román szenátus soha nem vitatkozott a Székelyföld területi autonómiájáról, mert a korábbi beadványokat, ügyrendi kifogások miatt, nem is bocsátották érdemi vitára. Most legalább az általános vitát megtartottuk. A román politikusok is elismerik a párbeszéd szükségességét, és ez már előrelépés. Világos, hogy párbeszéd nélkül nem lehet autonómiát teremteni. Én attól félek, hogy az RMDSZ, amely egy szűk hónapra, a kampány időszakára kemény autonomistává vált, azáltal, hogy a választások után nem képviseli erőteljesen és következetesen az önrendelkezés gondolatát, kiemelkedő történelmi helyzetben elmulasztja a kínálkozó esélyt. Nem úgy kell föltennünk a kérdést, hogy jobb-e most egy magyar munkásnak vagy orvosnak, mint 89 előtt (természetesen jobb, hiszen más rendszerben élünk), hanem azt kell megnézni, hogy kihasználtunk-e minden kínálkozó lehetőséget, vagy kishitűek voltunk, és nem mertünk követelni, nem mertünk keményen fellépni. Az autonómia kivívásához nyilván az anyagi megerősödés is hozzájárul, de itt rögtön szóvá kell tennünk, hogy a történelmi magyar egyházaktól elvett ingatlanoknak még csak egy százaléka sem került vissza jogos tulajdonosához. A 2140 visszakövetelt ingatlan közül nem tudom, hogy legalább 21 épület de facto visszakerült-e? Az RMDSZ kampánya sokkal nagyobb számokkal dobálózik, de a statisztika ezeknek ellentmond. Vajon van-e időnk arra, hogy újabb 150 évet várjunk a teljes visszaszolgáltatásig? Mi a tulajdonképpeni rendeltetése az erdélyi magyar politikának? Az, hogy az egyház és a nemzet érdekeit következetesen képviselje, vagy hogy ne az autonómiáról, hanem például a fakivitelről tárgyaljon? Van-e esély arra, hogy Romániában az európai uniós csatlakozás előtt a többségi nemzet és az itt élő nemzeti közösségek között új szerződés jöjjön létre, hogy megteremtsük azt az autonómiarendszert, amely Nyugat-Európában régóta működik? Ott is olyan történelmi helyzetben tudták létrehozni, amikor láthatólag nem volt más kiút, és a kisebbség következetesen kérte azt. A vezetőket, akik elárulták az autonómia gondolatát, Nyugat-Európa-szerte félreállították. Ezzel szemben Romániában a magyarság jogos autonómiaigényét a romániai magyar vezetők ássák alá. Nem véletlen a román külügyminiszter nyilatkozata: nem biztos benne, hogy a romániai magyar politikusok egységesen akarják az autonómiát. Én azt várom az RMDSZ-től, hogy tartsa meg választási ígéreteit: ha a kampányban fontosnak tartották Székelyföld területi autonómiáját, akkor most már terjesszenek be erről törvénytervezetet.
– A választások előtt Tőkés László részéről kezdeményezés született az RMDSZ és az MPSZ közötti párbeszédre, ez végül is kudarcot vallott. A továbbiakban milyen esélyt lát az együttműködésre?
– Minden politikai nézetkülönbségük ellenére a nemzeti ügyek összefogásra kell hogy buzdítsák a valóban magyar ügyet képviselő vagy a magyar érdeket fontosnak tartó politikai erőket. Az RMDSZ vezérkara, miután annyira összemelegedett a Szociáldemokrata Párttal, majd egyszerűen átlépett volt szövetségeseitől és üzlettársaitól az új kormánykoalícióba, vajon hajlandó-e magyar emberekkel is tárgyalni az erdélyi magyar politika jövőjéről? A békés megoldás szándéka bennünk mindig megvolt. Tusnádfürdőn összmagyar erdélyi választásokat javasoltunk. Utólag visszatekintve, ha ezt az RMDSZ elfogadta volna, sokkal több képviselője és szenátora lehetne az erdélyi magyaroknak, mint most. Többszöri próbálkozásunk ellenére Markó Béla nem ült velünk tárgyalóasztalhoz, nem akarta a közös előválasztást, ehelyett a kiszorítást választották. Talán ebben áll a 2004-es választási év tanulsága. Az utórezgések ma is érződnek, Erdély több városában ide-oda idézgetik híveinket, amiért a tavaszi választásokon bennünket támogattak aláírásukkal. A napokban Szatmárnémetiben például több tíz támogatónkat hívatták be a rendőrségre. Ismét félelmet ültetnek el az emberek szívében: talán ez a legnagyobb rontása a 2004-es esztendőnek. Az RMDSZ-vezetés a rendőrségre és az ügyészségre támaszkodik, úgy tűnik, ők bujtogatják ellenünk a hatóságokat. Továbbra is meg akarják félemlíteni a másként gondolkodókat. Azt mondják: aki nincs velünk, az ellenünk van. Román pártok nem fenyegetik rendőrséggel és ügyészséggel ellenfeleik híveit. Hova jut az erdélyi magyar társadalom, ha a magyar politikusok ahelyett, hogy megvédenék, éppen ők uszítják rá az erőszakintézményeket? Ezt rendkívül aggasztó jelnek vélem, de nem fogjuk hagyni magunkat, mert a megfutamodás a totalitárius rendszerek gyakorlatának elfogadása volna. Makkay József *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 16:06 | Sorszám: 190 |
*
 Fél siker a választási sikertelenségben
Az MPSZ nem enged a megfélemlítésnek A törvényhozási és elnökválasztásokat követő kormányalakítási manőverek, valamint az RMDSZ újbóli “megdicsőülése” a romániai magyar sajtóban teljesen háttérbe szorította a Magyar Polgári Szövetség háza tájáról érkező híreket. Ezzel párhuzamosan csend övezi az RMDSZ kampányában sokat hangoztatott autonómiatörekvéseket is. Úgy tűnik, minden visszazökkent a már megszokott kerékvágásba. Az ellenzéki tömörülés választmányi elnökét, Szilágyi Zsoltot elöljáróban arról kérdeztem, miként értékeli az elmúlt évet? A 2004-es esztendő siker volt-e vagy kudarc a Magyar Polgári Szövetség számára? – A 2004-es választási évben egy forradalmi gondolat életbeültetését kíséreltük meg, ez nem kudarc volt, hanem fél siker. Az erdélyi magyarok politikát figyelő része rájött arra, hogy az egypártrendszer tarthatatlan: gúzsba köti a magyar közösséget, és visszafejleszti a dinamikusan fejlődő erdélyi magyar politikai kultúrát, a közgondolkodást. Tisztában voltunk vele, hogy választási megmérettetésünk teljes siker nem lehet. Tudtuk, hogy hatalmas gépezet esik nekünk, amellyel nagyon nehéz lesz felvenni a harcot, mégis úgy gondoltuk, minél később kezdődik az erdélyi magyar politika megújítása, megreformálása, annál nagyobb lesz az átkos egypártrendszer által okozott kár. Az RMDSZ egyeduralmának hatásai nemcsak a politikában érződnek, ahol a versenynélküliség a rendszer lezülléséhez vezetett. Ma már nem beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett szabad sajtóról: az egyetlen magyar párt rátelepedett a romániai magyar hírközlő szervekre, és tetemes kárt okoz kizárólagos rendelkezése a pénzforrások felett. Ezáltal átpolitizálja és maga alá gyűri a civil társadalmat is. Elszántságból, hitből próbáltuk mindezt megváltoztatni azzal a nem titkolt szándékkal: az autonómia kérdését úgy tesszük az asztalra, hogy azt ne lehessen többé megkerülni az integráció folyamatában, Bukarestben, Budapesten vagy Brüsszelben. Az MPSZ-nek a választásokon való részvétele ellen mozgásba hozott hatalmas erőszakgépezet sem térhetett ki a közhangulat elől: az autonómiát, mint képviselni illendő minimumot, az RMDSZ is meghirdette kampányában. Habár a Magyar Polgári Szövetségnek számszerű eredményei nincsenek, mert nem indulhattunk önállóan a választásokon, a közélet, a közgondolkodás befolyásolása terén nem panaszkodhatunk. – Az MPSZ jelöltjeinek román pártlistákon való indításával sokan nem értettek egyet még azok közül sem, akik nem szívesen szavaztak az RMDSZ jelöltjeire. Másfelől az RMDSZ megmérettetését választási sikerként könyvelhetjük el, még akkor is, ha a négy évvel korábbihoz képest százezerrel kevesebben szavaztak listáira. Miért tudta a szövetség jobban mozgósítani az embereket, mint az MPSZ? – Nyíltan és őszintén be kell vallanunk, hogy a Népi Kezdeményezés pártja által nyújtott lehetőség elfogadása rossz döntés volt. Fontos azonban leszögezni, hogy nem a Magyar Polgári Szövetség mint testület, hanem a helyi jelöltek indultak román pártlistákon. Az MPSZ több helyi vezetője annyira megalázónak és antidemokratikusnak vélte az RMDSZ eljárását, hogy még ezt a nagy rizikót is vállalta a választási lehetőség kicsikarása végett. Az erdélyi magyarok döntő többsége fontosnak tartja a parlamenti képviseletet, az RMDSZ pedig kihasználta azt, hogy kényszerhelyzetünkben nem hozhattunk igazán jó döntést. Erre spekulálva, a kampány utolsó időszakában az egész Székelyföldet teleszórták plakátokkal, hogy az RMDSZ magyar érdek, a román párt, az román érdek. A megmérettetést vállaló MPSZ-esek becsületes magyar emberek, akik sokkal fontosabbnak tartják az autonómia gondolatát, mint az RMDSZ vezérkarának egésze. Az egyszerű választók megtévesztése, ilyen irányú befolyásolása klasszikus kampánytechnikai eszköz. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az RMDSZ kampánytanácsadói ugyanabból a körből származnak, mint a magyar szocialistáké. A riogatásnak, a félelemkeltésnek, a 23 millió román munkavállalózásnak valamilyen másolatát láthattuk Erdélyben az RMDSZ kampányában, amely különben profi volt, és látszott, hogy temérdek pénz van benne. Nemcsak az RMDSZ-nek, hanem a Szociáldemokrata Pártnak is szinte stratégiai, országos érdeke volt, hogy ez az RMDSZ jusson be a törvényhozásba. Szégyenletes dolog, hogy az RMDSZ elérte, hogy a Székelyföld Moldvával együtt Adrian Năstaséra szavazzon. Ennek semmilyen következménye nem lett: Markó Béla vagy a csúcsvezetőség nyilvánosan enyhe kritikát sem kapott, amiért vészesen elhibázta választási stratégiáját. Hál’ Istennek, a második körben nem jött be az RMDSZ csúcsvezetősége által oly nagyon kívánt győzelem, ez az országnak is jót tesz. – A Velencei Bizottság nemrég megérkezett véleményezése a román választási törvényről elítélő hangnemű. Hozhat-e ez valamilyen előrelépést a két jogszabály megváltoztatása terén? – A Velencei Bizottság azért járt el az ügyben, mert az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében Németh Zsolt, Bauer Edit és Trau Márton fideszes képviselők kezdeményezésére, Andreas Gross támogatásával, egy 15 aláírással megtámogatott, Romániát elítélő határozati javaslatot terjesztettek be rögtön a helyhatósági választások után. A közgyűlésben a román jogszabály kapcsán Frunda György RMDSZ-szenátor megdicsérte a román állam kisebbségpolitikáját, hogy az országban milyen nagy a demokrácia, és kérte a határozati javaslat átutalását az Európa Tanács jogi bizottságához, a nagy tekintélynek örvendő Velencei Bizottsághoz. Ez a bizottság állapította meg, hogy az inkriminált törvény sérti a pluralista demokrácia alapjait, kisebbségi diszkriminációt hoz, és ilyen formában nem alkalmas európai országban a politikai verseny biztosítására. Ilyen törvénnyel az országot fel sem vették volna az Európai Tanácsba. Közben Románia kézzel-lábbal kapaszkodik az Európai Unió irányába. A csatlakozás koppenhágai politikai kritériumainak teljesítése nélkül egyetlen ország sem lehet tagja az Európai Uniónak. Az, hogy Románia választási törvényeiben megszegte az európai minimumot, veszélyezteti az ország integrációs esélyeit. A Velencei Bizottság jelentésének nyilvánosságra hozatala után a két törvényt azonnal módosítani kellene. Mi kezdeményezni fogjuk ezt, pontosan azért, mert fontosnak tartjuk az ország integrációját. Nem véletlen, hogy az RMDSZ vezetői nem beszélnek erről a témáról.
– Az MPSZ bejegyzése körüli cirkuszok előrevetítették a polgári szövetség tavalyi sikertelenségét. Milyen pártépítési terveik vannak jelenleg? – A Magyar Polgári Szövetségnek ugyanolyan bejegyzése van, mint az RMDSZ-nek. Az RMDSZ azzal élt vissza, hogy kérésükre a választási törvények különbséget tettek a parlamenti és a parlamentben nem képviselt kisebbségi szervezetek között. Az elmúlt választási évben tulajdonképpen mindent megpróbáltunk: önállóan akartunk indulni, aláírásokat gyűjtöttünk, függetlenként indultak jelöltjeink, illetve egy demokratikus párt ajánlatát is elfogadták egyesek. Ez előtt fölajánlottuk az RMDSZ-nek az együttműködést, a közös lista gondolatát, de ez sem kellett. Biharban, ahol hajlandóság mutatkozott az RMDSZ pragmatikus szárnya részéről a közös listára, végül azok győzedelmeskedtek, akik feljelentették őket az országos vezetőségnél. Nem véletlen, hogy ez az első alkalom, amikor Biharból nem három magyar képviselő, hanem csak kettő jutott be a parlamentbe. Ez jellemző egész Erdélyre: néhány kivételtől eltekintve politikailag szinte homogén a jelenlegi frakció, tehát nincs jelen az erdélyi magyarság jelentős részét képviselni tudó más áramlat, másrészt kevesebb a képviselő, mint amennyi lehetne. Ha az erdélyi magyar képviselet teljességét akarjuk megvalósítani, akkor kell, hogy a magyar polgári erők el tudjanak indulni. Nem számíthatunk az RMDSZ vezetőinek demokratikus elkötelezettségére, nem bízhatunk abban, hogy majd felismerik hibáikat, és megváltoztatják a választási törvényt úgy, hogy konkurenciát engedjenek a piacra. Úgy tűnik, nem tehetünk mást, mint bejegyeztetni egy új pártot. Egyébként a párttörvény is nagyon antidemokratikus, 2002-től folyamatos össztűz alatt áll. Az országjelentés is elítéli azt, hogy nem teszi lehetővé regionális pártok bejegyzését, és adminisztratív eszközökkel korlátozza a politikai gyülekezési szabadságot. A 18 megyéből összegyűjtendő 25 ezer aláírás Kazahsztánra, Oroszországra emlékeztet. De Oroszországban, kontinensnyi nagysága ellenére is, könnyebb egy pártot bejegyezni, mint Romániában. Az Európai Unió körzetének országaiból Romániában a legszigorúbb a párttörvény, ez lényegesen korlátozza a gyülekezési szabadságot. Hosszú távú hatása az, hogy nem a versengés többpártrendszere alakul ki, hanem a pártoligarchia, amelyben az országos pártok kiszorítják a nem parlamenti pártokat. A parlamentben nem képviselt pártok gyakorlatilag minimális eséllyel indulhattak a választásokon. Ez okozza azt is, hogy az Európai Néppártnak megfelelő jobboldali erős pólus hiányzik a román közéletből. Az Európában megszokott ideológiai felosztás szerint hibrid pártrendszer áll fenn Romániában, aminek fő oka a szigorú párttörvény. Sajnálatosnak tartom, hogy a párttörvényt és a két választási törvényt az RMDSZ hathatós segítségével szavazták meg. Ennek ellenére esélyt látok rá, hogy az MPSZ-t pártként bejegyeztessük. Létrehoztunk egy bizottságot, hogy megvizsgáljuk a lehetőségét. Világos, hogy nagyon sok munkát igényel mindez. A takaréklángnál is lennebb működünk most, a pénztelenségen csakis társadalmi munkával lehet segíteni. Ha hiszünk egy eszmében, akkor megéri!
– Az MPSZ egyik alapvető célkitűzése az autonómia volt: a civil szervezetként működő Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Székely Nemzeti Tanács mellett politikai eszközökkel akarta megvalósítani az erdélyi magyarság önrendelkezését. Menynyire népszerű gondolat ez ma Erdélyben?
– Eredménynek tartom, hogy e tárgykörben három törvénytervezetet nyújtottunk be a parlamentben: a Székelyföld területi autonómiájára, a nemzeti közösségek személyi elvű autonómiájára és a magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájára vonatkozó kerettörvény-tervezeteket. Mindháromnak megvolt a parlamenti vitája, foglalkozni kezdett velük a hivatalos politika. Az elmúlt nyolcvan évben a román szenátus soha nem vitatkozott a Székelyföld területi autonómiájáról, mert a korábbi beadványokat, ügyrendi kifogások miatt, nem is bocsátották érdemi vitára. Most legalább az általános vitát megtartottuk. A román politikusok is elismerik a párbeszéd szükségességét, és ez már előrelépés. Világos, hogy párbeszéd nélkül nem lehet autonómiát teremteni. Én attól félek, hogy az RMDSZ, amely egy szűk hónapra, a kampány időszakára kemény autonomistává vált, azáltal, hogy a választások után nem képviseli erőteljesen és következetesen az önrendelkezés gondolatát, kiemelkedő történelmi helyzetben elmulasztja a kínálkozó esélyt. Nem úgy kell föltennünk a kérdést, hogy jobb-e most egy magyar munkásnak vagy orvosnak, mint 89 előtt (természetesen jobb, hiszen más rendszerben élünk), hanem azt kell megnézni, hogy kihasználtunk-e minden kínálkozó lehetőséget, vagy kishitűek voltunk, és nem mertünk követelni, nem mertünk keményen fellépni. Az autonómia kivívásához nyilván az anyagi megerősödés is hozzájárul, de itt rögtön szóvá kell tennünk, hogy a történelmi magyar egyházaktól elvett ingatlanoknak még csak egy százaléka sem került vissza jogos tulajdonosához. A 2140 visszakövetelt ingatlan közül nem tudom, hogy legalább 21 épület de facto visszakerült-e? Az RMDSZ kampánya sokkal nagyobb számokkal dobálózik, de a statisztika ezeknek ellentmond. Vajon van-e időnk arra, hogy újabb 150 évet várjunk a teljes visszaszolgáltatásig? Mi a tulajdonképpeni rendeltetése az erdélyi magyar politikának? Az, hogy az egyház és a nemzet érdekeit következetesen képviselje, vagy hogy ne az autonómiáról, hanem például a fakivitelről tárgyaljon? Van-e esély arra, hogy Romániában az európai uniós csatlakozás előtt a többségi nemzet és az itt élő nemzeti közösségek között új szerződés jöjjön létre, hogy megteremtsük azt az autonómiarendszert, amely Nyugat-Európában régóta működik? Ott is olyan történelmi helyzetben tudták létrehozni, amikor láthatólag nem volt más kiút, és a kisebbség következetesen kérte azt. A vezetőket, akik elárulták az autonómia gondolatát, Nyugat-Európa-szerte félreállították. Ezzel szemben Romániában a magyarság jogos autonómiaigényét a romániai magyar vezetők ássák alá. Nem véletlen a román külügyminiszter nyilatkozata: nem biztos benne, hogy a romániai magyar politikusok egységesen akarják az autonómiát. Én azt várom az RMDSZ-től, hogy tartsa meg választási ígéreteit: ha a kampányban fontosnak tartották Székelyföld területi autonómiáját, akkor most már terjesszenek be erről törvénytervezetet.
– A választások előtt Tőkés László részéről kezdeményezés született az RMDSZ és az MPSZ közötti párbeszédre, ez végül is kudarcot vallott. A továbbiakban milyen esélyt lát az együttműködésre?
– Minden politikai nézetkülönbségük ellenére a nemzeti ügyek összefogásra kell hogy buzdítsák a valóban magyar ügyet képviselő vagy a magyar érdeket fontosnak tartó politikai erőket. Az RMDSZ vezérkara, miután annyira összemelegedett a Szociáldemokrata Párttal, majd egyszerűen átlépett volt szövetségeseitől és üzlettársaitól az új kormánykoalícióba, vajon hajlandó-e magyar emberekkel is tárgyalni az erdélyi magyar politika jövőjéről? A békés megoldás szándéka bennünk mindig megvolt. Tusnádfürdőn összmagyar erdélyi választásokat javasoltunk. Utólag visszatekintve, ha ezt az RMDSZ elfogadta volna, sokkal több képviselője és szenátora lehetne az erdélyi magyaroknak, mint most. Többszöri próbálkozásunk ellenére Markó Béla nem ült velünk tárgyalóasztalhoz, nem akarta a közös előválasztást, ehelyett a kiszorítást választották. Talán ebben áll a 2004-es választási év tanulsága. Az utórezgések ma is érződnek, Erdély több városában ide-oda idézgetik híveinket, amiért a tavaszi választásokon bennünket támogattak aláírásukkal. A napokban Szatmárnémetiben például több tíz támogatónkat hívatták be a rendőrségre. Ismét félelmet ültetnek el az emberek szívében: talán ez a legnagyobb rontása a 2004-es esztendőnek. Az RMDSZ-vezetés a rendőrségre és az ügyészségre támaszkodik, úgy tűnik, ők bujtogatják ellenünk a hatóságokat. Továbbra is meg akarják félemlíteni a másként gondolkodókat. Azt mondják: aki nincs velünk, az ellenünk van. Román pártok nem fenyegetik rendőrséggel és ügyészséggel ellenfeleik híveit. Hova jut az erdélyi magyar társadalom, ha a magyar politikusok ahelyett, hogy megvédenék, éppen ők uszítják rá az erőszakintézményeket? Ezt rendkívül aggasztó jelnek vélem, de nem fogjuk hagyni magunkat, mert a megfutamodás a totalitárius rendszerek gyakorlatának elfogadása volna. Makkay József *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 15:19 | Sorszám: 189 |
*
KÁRPÁTALJA
 Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével Színházi előadással méltatta a magyar kultúra napját a kárpátaljai magyarság az ünnep előestéjén, január 21-én Beregszászban, ahol az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata Örkény Tóték című darabjából készült előadását mutatta be a mintegy 400 férőhelyes városi művelődési házban, ahová erre az alkalomra pótszékeket kellett beállítani.
Ünnepi beszédében dr. Brenzovics László, a KMKSZ alelnöke emlékeztetett: Kölcsey Ferenc sorsa és munkássága – aki szinte egész életét Beregszásztól nem is oly távol élte le – példamutató, több szempontból is szimbolikus a számunkra. Saját kúriájában élt, a nagy kulturális központoktól távol, mégis korának egyik legműveltebb embere volt, s olyan életművet hagyott hátra, hogy máig valamennyi magyar ember ismeri, szívébe zárja. Mindez pedig azért is fontos, mert a kultúra az egyik meghatározó nemzetmegtartó erő – hangsúlyozta a szónok.
Brenzovics László a bemutatandó darab szerzőjével és előadóival kapcsolatban megjegyezte: Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével. E tekintetben szimbolikus Örkény István példája, aki egész életében sorsközösséget vállalt a magyarsággal – mint munkaszolgálatos katona, mint hadifogoly a szovjet lágerekben, az 1956-os forradalomban és később is. Sorsközösséget vállaltak velünk, kárpátaljai magyarokkal a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatának tagjai is, akik minden nehézség és csábítás ellenére szülőföldjükön maradnak, hogy itt ápolják a magyar kultúrát a mi örömünkre is. A mintegy félezres ünneplő közönség meghatottan énekelte el a Himnuszt, végül a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata bemutatta Örkény István Tóték című drámája alapján készült fesztiváldíjas előadását Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Tóth László és Orosz Melinda főszereplésével. ntk *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 15:12 | Sorszám: 188 |
*
Kismuzsaly: ...csak egy templomrom őrzi emlékét Beregszász felől jövet, Muzsaly szélén a kismuzsalyi református templomrom csaknem 350 esztendeje elhagyatottan is beszédes emlékjele egy rég letűnt falunak.
A település neve 1232-ben bukkan fel először, s már ekkor két részből állt, keleti, nagymuzsalyi részét királyi népek lakták, a nyugati, kismuzsalyi részét, ötekényi földet, azaz 750 holdat II. Endre király hűséges emberének, Legirnek adományozza. Ez az előkelő ember a beregi királyi uradalom gondnoka és a híres Sylva Bereg, vagyis Bereg Erdőnek ispánja volt, elődei pedig az ős Borsova vármegye jobbágyai voltak, szálláshelyük a mai Borzsova területén feküdt. Az ősmegye központja a régi Borsova vára volt, amelynek emlékét a mai Vári őrzi nevében. A Sylva Bereg onnan is nevezetes, hogy őserdő rengetegében járt II. Endre király, és 1233-ban itt bocsátotta ki hű emberei védelmére aranybulláját. Sylva Bereg nevéből vette eredetét Nagybereg község és Borsova ősvármegye hatalmas testének átrendezése után Bereg vármegye. Az 1232-ben történt adományozás kismuzsalyi határleírásánál a szomszéd falvak is említtetnek: Gwrche és Bagotha, azaz Gecse és Bakta, Muzsaly ez oklevélben Muse-nak íródik. IV. László király 1280-ban Nagymuzsalyt Eberhard fia Kunch ispánnak adományozta, aki lampertszászi, vagyis beregszászi illetőségű volt. 1337-ben e Kunch ispán fia Péter lampertszászi bíró ezt a birtokot a Ker. Sz. Jánosról nevezett kőtemplomával együtt 50 márkáért eladta Magyar Pálnak és fiainak. Ebből ugyan nem derül ki, hogy a romjaiban most is látható kismuzsalyi templomról van-e szó, mivel azonban kezdetben csak egy temploma volt a két részből álló községnek, bátran állíthatjuk, hogy éppen arról. Dr. Sipos Zsigmond rendőrkapitány, Borzsova község lelkes monográfusa 1910-ben kiadott könyvében és a később beszerzett, kéziratban maradt gyűjteményében igyekszik kimutatni, hogy ama bizonyos Legirnek unokái azok a személyek, akik 1360-ban lampertszászi polgárokkal birtokjogaikat illetően peres viszonyban állnak. Ezek hatan birtokaik után ekképpen neveztetnek: borzsovai Dezső, kismuzsalyi Péter, kismuzsalyi Abych, borzsovai Imre, borzsovai Simon, helmeczi György, akik a peres ügyben azt is igazolni tudják, hogy ők a Legir leszármazói és birtokukat egymás között felosztva, mint örökösök bírják. Ebből nyilvánvaló, hogy a tatár pusztítást túlélték, mint a vidék rejtekeinek is jó ismerői elrejtőztek, és tovább élhettek birtokaikon. Utódaik képezték a Borsovay nevű családot, továbbá belőlük származnak a Thobolyok, Kismuzsayak, végezetül az időközben Sárosorosziban is birtokossá lett ágat Oroszynak nevezték. Ezek a családok nemcsak Borzsova község alapítói, de a környék meghatározó birtokosaivá lettek. Leggyakrabban egymás között házasodtak az egyes rokoni ágak, de sógorságba kerültek a Kállaiakkal, Kölcseyekkel, a verbőczi Zowardffykkal, a Chernavodayakkal, a kusali Jakcsokkal, a Mathuzsnay és az Ung megyei Nagymihályi családokkal, valamint az Ugocsa megyei kisebb ősbirtokosokkal: Szirmay, Bökényi, Sásváry, Öszödfalvy, Farkasfalvy, Péterfalvy családokkal. Kezdetben egyik vagy másik ágat vagy azok tagjait aszerint nevezték pl. Kismusayaknak vagy Borsovayaknak, hogy éppen hol laktak. Nemcsak vagyonszerető, de vagyonszerző emberek kétes hírében is álltak. 1388-ban Mária királyné a leleszi konventhez ír, hogy a konvent idézze Szent György nyolcadára Zsigmond király elé Kismuzsay vagy másként Kántor Mihályt és Borsovay Miklós fia Fábiánt, mivel csalárdul azt a hírt költötték, hogy Kállói László fia Ubul mester örökösök nélkül elhunyt, testvére Mihály pedig a szülői háztól elvándorolt s elhalt ő is valahol, ezért nagymuzsalyi birtokukra Zsigmond királytól adománylevelet eszközöltek ki és magukat be is iktatták, pedig azok mind a ketten életben vannak, igaz, az utóbbi otthon betegen fekszik. 1429-ben Oroszy Tamásné Agatha, verbőczi Zoward dédunokája Verbőcön osztozik véreivel az ősi kúrián. 1479-ben Péterfalvi Beke Kelemen, aki Oroszy Mihály fiának, Istvánnak a fia, Szirmay Fórissal – a Fóris családok ősével – egy-egy telek jussába íratnak Kismuzsalyon és Orosziban. 1482-ben kismuzsalyi Bakó Pétert és kismuzsalyi Márton deákot ügyvédül vallja kusalyi Jakcsi Péter és Péterfalvi Zsupán Gergely a kolozsmonostori konvent előtt. 1522-ben II. Lajos király igazolja, hogy Oroszy György fia András testvéri szeretetből kismuzsalyi részét örök áron átíratta édestestvérére, Mátéra. 1504-ben birtokosok voltak még Kismuzsalyban: Guthy János leánya Anna, ki Csomasz nevű szőlőjét 8 ft.-on átengedte özv. Surányi Jánosné Guthy Katának és fiainak. 1547-ben a leleszi konvent beiktatta Oroszy Demetert 6 kismuzsalyi puszta telekbe és Jakcsi Mihály azon részeibe, melyeket ő a 6 telken felül használt, és az Oroszy, valamint a Borsovay családtól vétel útján szerzett.
1550 körül lett reformátussá a templom, s kezdetben egy lelkészük volt Nagymuzsallyal. 1553-tól a falu jobbágyairól is hírt kapunk. Ekkor bíró volt Máté István, a további családfők pedig: Fazekas István, Veres Imre, Szárnyas Tamás, Literáti János, Zári (?) Domonkos, Mórocz Gergely, Fábián Lukács, Thipa (?) Pál, Szárnyas János, Szárnyas Gáspár, Bakó Antal, Kántor Péter, Kántor László, Kristóf Ferenc és Mikó Péter. 1566-ban a tatárok teljesen elpusztították a falut, de később újraépítették a lakosok. 1648-ban birtokolják az ősbirtokos családokon kívül lekcsei Sulyok György, Rőczey György, özv. Komjáthy Jánosné, özv. Balling Györgyné és Szondi István. 1657 nyarán Lubomirski lengyel hadvezér seregével, megbosszulandó Rákóczi hadjáratát, végigsöpört vidékünkön, s Kismuzsalyt is fölgyújtatta, pedig itt csak egy-két jobbágytelke volt a fejedelemnek. E gyújtogatásnak lett martaléka a falu és az Árpád-kori templom. A hagyomány szerint a harangot a Turja mély medrű víz iszapjába süllyesztették, a lakosok egy része a muzsalyi hegyek üregeibe rejtőzködött. Legir utódai fiágon ez időben már igen megritkultak az ősi helyeken. A Kismusayak már jóval korábban, a Borsovayak az 1600-as évek végén, az Oroszyak az 1700-as évek elején enyésztek el. Leányágon ma is élnek leszármazottaik különböző nemesi származású családokban Borzsován, Muzsalyban s a környék több más falvában is. Kismuzsalyt nem építették föl újra, s ha maradtak meg lakosaiból, azok Nagymuzsalyba költöztek. 1831. február 20-án egy vadász az Endrőd nevű völgyben bányaüregbe menekült róka után indult, s ekkor fedezte fel, hogy ott emberi csontvázak vannak. A vármegyei tisztikar feltáratta az üreget, s mintegy 50 ember maradványaira bukkantak több más odamenekített holmi mellett. Az üreg kijáratánál egy férfi csontváza feküdt kivont karddal a kezében, vastag csizmái még épek voltak. A többi csontvázat beljebb részint fekvő, részint ülő helyzetben találták. Egy kőpadon ülő nő tetemét egy mellette térdeplő férfi mindkét kezével átölelve tartotta, míg a nő karjában egy kisgyermek csontváza feküdt. Egyes feltételezések szerint a lengyelek felfedezték a rejtekhelyet, és kéngázzal fojtották meg őket. Lehettek közöttük Legir-utódok is. Letűnt életüknek és egyik kicsi falujuknak csak egy templomrom őrzi emlékét. Józan Lajos református lelkész, Huszt
http://www.karpatok.uzhgorod.ua/hetilap/k2.html
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 15:06 | Sorszám: 187 |
*
ERDÉLYI NAPLÓ XV. évfolyam, 4. 695.szám 2005. január 25.
Hova-tartozásunk jelképe a Nagysomlyó csúcsán
A Himnusz évfordulóján
Ünnepi istentisztelet volt vasárnap a szatmárnémeti Láncos templomban, a Magyar Kultúra napján, illetve a Kölcsey-féle Himnusz születésének évfordulóján. Az istentisztelet után a nemrégiben alakult szatmárnémeti Ady Endre Társaság adott műsort: két színművész, Tóth-Páll Miklós és István István, a szatmárnémeti Harag György Társulat tagjai, továbbá Korda Zoltán református lelkész Kölcsey Ferenc emlékét idézte és a Himnusz jelentőségét méltatta, szavalatokkal vegyesen. A jelenlévők elénekelték a Himnuszt, majd a templom előtti Kölcsey-szoborhoz vonultak, ahol az Ady Endre Társaság részéről Dénes András elnök, Tatár János egyesületi titkár és Kacsó Zoltán alelnök helyezett el koszorút. Az Ady Endre Társaságon kívül a bejegyzés alatt álló magyarországi Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért Országos Egyesület elnöke, Éhn József, a református egyházközség, valamint magánszemélyek helyezték el a kegyelet virágait a nagy magyar költő szobránál. Az ünnepség a Szózat hangjaival zárult. A rövid ünnepi műsort 12 órától a szatmárnémeti Hildegárda római katolikus templomban megismételték. Petők B. József
http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/ *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 14:59 | Sorszám: 186 |
 Az áttelepültek és a népszavazás
[2005-01-30 - 14:26:02] Hírlik, hogy a Magyarországra áttelepült erdélyi magyarok tömegesen mondtak volna nemet a magyar állampolgárság kiterjesztésére. A szóbeszéd eljutott az MVSZ-hez is, ahonnan, mint az EKOSZ elnöke, felkérést kaptam ennek utánanézni. Információimat készséggel osztom meg. Értesüléseink a Szövetség tagszervezeteinek szűkebb elérhetőségi köreiből származnak, mégis talán joggal extrapolálhatók. Nos, az országban működő 22 tagszervezetünk közül mindössze kettő jelezte, hogy tud egy-két ilyen esetről, vélekedésről, továbbá olyan csoportokról, személyekről hallották, hogy nemmel szavaztak, akik réges-rég települtek át, vagy másod-harmadgenerációsként csak igen áttételesen nevezhetők erdélyieknek. Nyilván égbekiáltó és teljességgel természetellenes volta miatt vert fel ekkora port a jelenség. Elszórt esetek tehát igenis voltak, de hát miért is ne lennének köztünk is senkiházi cenkek? Hiszen jól tudjuk, jöttek ám át szép számmal haszonleső aljaemberek, akikre természetszerűleg hatott a kormánypártok és a kormány zseniális, az ilyesfajtákra méretezett hazugságkampánya. Ezeket a torzalakokat felkutatni és felmutatni pedig kötelességünknek tartjuk. Hogy a történtek után hazalátogatásaik alkalmával páros lábbal legyenek illetve, és nyugtuk ne legyen sehol, ahol magyar emberek élnek. Viszont szólnunk kell arról, hogy a körökbe tömörült honi erdélyi magyarok mindenkinél derekasabban vettek részt az aláírásgyűjtésben, a kampányban, a választási bizottságokban, a gyalázat bekövetkeztével pedig szavakkal ki nem fejezhető a keserűségünk. Soha nem éreztünk ekkora felháborodást, soha nem fakadt fel ilyen elemi erővel a jajkiáltás és az átok ajkunkról. (Az EKOSZ lapja, az Átalvető következő, márciusi száma nagyrészt e témával foglalkozik majd.) Meggyőződésünk, hogy a nemzetárulók előbb-utóbb elnyerik méltó büntetésüket, nevüket, herosztrátoszi rémtettüket pedig undorral ejtik majd ki a jövő nemzedékek. Pillanatnyilag igen nagy a baj, bárhova nézünk, sötét, gomolygó fellegeket látunk tornyosulni nemzetünk egén, de tudjuk, hogy a napsugár törvényszerűen áttör majd rajtuk. Az anyaország milliónyi derék emberében forr a szégyenkező felháborodás, és nő az elhatározás a gyalázat lemosására. Velük együtt, Erdély küldötteként ezen dolgozunk mi is. Kövesdy Pál,
a magyarországi Erdélyi Körök Országos Szövetségének elnöke Erdélyi Napló *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 13:12 | Sorszám: 185 |
*
Válasz reklamációra:Forró Tamás annyira jelentéktelen senki, hogy valahogy még az ügynöklistáról is lemaradt. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 12:53 | Sorszám: 184 |
|
* Alakul az ügynöklista, de 95 % még nem ismert.
Bácskai Tamás közgazdász
Bódy Gábor filmrendezó
Tar Sándor író
Keresztes Sándor ogy. képviselő
Vankó Magdolna ogy. képviselő
Szokolay Zoltán ogy. képviselő
Bereczky Vilmos ogy. képviselő
Molnár Gál Péter színikritikus
Vikidál Gyula rockzenész
Som Lajos rockzenész
Polner Zoltán néprajzos
Esterházy Mátyás fordító
Pokorny János mérnök
Szekeres László irodalomtörténész
Sükösd Mihály író
Kováts Zoltán (Szeged)
Rigó László irodalomtörténész
Kelemenné dr. Németh Júlia jogász, tisztviselő
Lugossy Gyula író
Barabás Miklós "békeharcos"
Medgyessy Péter D-209
* Sersli Sándor volt D-2o9 tartótisztje, aki a III-as ügyosztály irattárának jelenlegi kezelője. Ő most az országgyűlési átvilágítási bizottság titkára. "Dr. Sersli, Medgyessy összekötő-tisztje vette ki Szalay papírjait Kiderült, ki vette ki 1995-ben a Belügyminisztérium irattárából az SZDSZ-es Szalay Gábor titkosszolgálati múltjáról szóló dokumentumokat. Az ügynökkeringő újabb fordulata. Szalay Gábor
Mécs Imre, a titkosszolgálati múltat vizsgáló bizottság elnöke a Híradónak azt mondta, hogy dr. Sersli Sándor, az átvilágítóbírák jelenlegi hivatalvezetője írta alá az iratok helyén hagyott papírt. Azt azonban továbbra sem tudni, hol lehetnek az eredeti dokumentumok. Sersli egyébként Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt a BM irattárosa, még korábban - amennyiben nem különös névazonosságról van szó - Medgyessy Péter III/II-es összekötő-tisztje volt. Mécs Imre javaslatára lett a bizottság szakértője. Legújabb ismereteink szerint az III-as ügyosztályok összekötőtisztje volt, majd az iratok őrzője és gondnokaként az átvilágítóbírák titkárságvezetőjévé avanzsált. A hihetetlen fejleményeknél is van hihetetlenebb! Nem?" (Gondola fóruma) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 11:36 | Sorszám: 183 |
|
* Nincs európai mércével mérhető baloldal Magyarországon
Tóth Gy. László
Ami 2004. december 5-én történt, az jóvátehetetlen. Lehet okoskodni, magyarázni, vállat vonni vagy éppen vállat veregetni. Mindent lehet, egyetlen dolgot kivéve: nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.
Csonka-Magyarország csonkamagyarjai nem nyitottak ajtót a bebocsátást kérő testvéreiknek. Azoknak, akik 84 évvel ezelőtt úgy lettek más országok polgárai, hogy közben nem hagyták el a szülőföldjüket. Azoknak, akik 84 éve ellenséges környezetben, számtalan beolvasztási kísérlet ellenére megőrizték magyarságukat, mert tudták, hogy eljön az igazságtétel pillanata, és ők ismét a magyar nemzethez tartozónak érezhetik magukat. Nem lesznek többé hontalanok, mert ők is a magyar nemzet teljes j(ogú tagjaivá válhatnak. Ebben bíztak, erre vártak. A befogadás gesztusára, egy őszinte mozdulatra, a pártpolitikai csatározások felfüggesztésére. December 5-én arról döntöttünk, hogy továbbra is érvényesnek tartjuk-e az 1920-ban Trianonban megkötött szégyenletes diktátumot, vagy legalább a szellemi-kulturális-szimbolikus szférában kísérletet teszünk a magyar nemzet egységének helyreállítására. Közös szégyenünkre, nagy számban akadtak magyarok, akik ezt kicsinyes önzésből és gyalázatos politikai számításból nem kívánták megtenni. A történelmi igazságszolgáltatás ezúttal elmaradt. A miértekre adható válaszok közül a leginkább elfogadhatót Lánczi András fogalmazta meg a Magyar Nemzet karácsonyi számában. „Szétroncsolt közösségeink hiányában lassan alig van valami, ami összetartaná a politikai közösségünket. A megosztásnak minden politikai színezetben vannak avatott mesterei, de a fő ok a szocialista gyökerű irigységkultúra táplálása. Győz az irigységkultúra, az egymás meggyőzésére tett kísérletek eleve kudarcra lesznek ítélve, intézményeink fokozatosan működésképtelenné válnak – lassan két nemzetté hasadunk. Az idő, úgy tűnik, nem nekünk dolgozik.” A folyamat leírása tökéletes, de Lánczi András helyében én nem használnék jelen időt, ugyanis az ország kettészakítása – a kommunista diktatúra nyílt bevezetésével – lényegében már 1948-ban megtörtént. Az antifasiszta hazafias népfrontra hivatkozva azóta riogatnak folyamatosan a jobboldal, a nacionalizmus, a klerikalizmus stb. ördögével. Az már csak hab a történelmi tortán, hogy napjaink szellemi verőlegényei nem kezdők: már a Kádár-korszakban is tették a dolgukat. Az örökké haladó baloldaliak ma is vigyázzák lépteinket. Ezért tökéletesen igaza van Lánczi Andrásnak, amikor így fogalmaz: „Alig van kapcsolódási pont, ahol egyáltalán valamilyen kommunikáció kialakulhatna.” December 5-én azért is győzhetett a Lánczi András által említett irigységkultúra, mert volt és van Magyarországon olyan legális politikai erő, amelyik erre tudatosan rájátszott. A történtek csak tovább erősítették a magyar társadalomban már meglévő törésvonalakat. A népszavazás utáni helyzetben semmi nem lesz már olyan, mint az ügydöntő népszavazás előtt volt, mert az eddigi világnézeti, politikai-ideológiai és vallási törésvonalakat sikerült egy újabbal bővíteni. Könnyen lehet, hogy ez az új törésvonal a szellemi-intellektuális szférában még a párbeszédet is lehetetlenné teszi. Nehéz eldönteni, hogy az MSZP és az SZDSZ nemzetellenessége az univerzális ideológiák iránti elkötelezettségre, érzéketlenségre vagy kicsinyes pártpolitikai számításokra vezethető vissza. A tények és az érvek sokaságából kiindulva mindhárom feltételezés igazolható. A posztkommunista-balliberális koalíció képmutatására jellemző, hogy figyelmen kívül hagyták a határon túli magyar szervezetek egységes óhaját, míg korábban mindig arról beszéltek, hogy a határon túli magyarságot érintő kérdésekben a határon túli legitim magyar szervezetek véleménye a döntő. Ezúttal ez sem számított. Az MSZP üzenete a választóknak az volt, hogy vigyázzanak, mert könnyen ráfizethetnek a kettős állampolgárságra: veszélyben a nyugdíjrendszer, az egészségügyi ellátórendszer, és tovább csökken majd a munkahelyek száma. „Aki igennel szavaz a népszavazáson, annak számolnia kell a magyarországi életkilátások hirtelen és drámai mértékű romlásával, az ennek hatására keletkező feszültséggel, ellenségeskedéssel magyar és magyar között, végül pedig a nemzet határon túli területein bekövetkező visszafordíthatatlan hanyatlással.” Ezt olvashattuk A felelős döntés címet viselő MSZP-s kampányújságban. A werberi stratégiához illően – könnyen beazonosítható – ismeretlenek egy sárga szórólapon óvták a népet: Ne fizessünk rá! A kiadvány és terjesztése teljesen törvénytelen módon történt, de Lamperth Mónikának a mai napig nem jutott ideje arra, hogy eljárást indítson. A magát liberálisként definiáló SZDSZ lényegében magáévá tette az MSZP álláspontját. „Az SZDSZ szerint az állampolgárság nem nemzetiségi, hanem politikai lojalitás kérdése, amely ebben az esetben azzal az üzenettel bírna a szomszédos államokban élő többségnek, hogy a határon túli magyarok Magyarországhoz lojálisak.” Ezt e képmutató álláspontot Pető Iván fogalmazta meg. (Idézi: Magyar Nemzet, 2004. november 12.) Még ennél is továbbment Eörsi Mátyás, aki nem titkolta: a határon túli magyarokkal az a legnagyobb baj, hogy ezek a külhoniak előbb-utóbb szavazati joghoz jutnának, ráadásul döntő többségük jobboldali szavazó. Innen már csak egy rosszul sikerült lépés a pótcselekvésként értékelhető Szülőföld-program és a nemzetpolgárság intézményének kidolgozása. A kettős állampolgárság ellen fellépő baloldaliak határozottan elzárkózó magatartását Vadai Ágnes MSZP-s képviselő fogalmazta meg a legharsányabban, amikor kijelentette: „Az én magyarságomat ne mérje meg senki!” A magyar nemzet ügye iránt elkötelezett érzelmű polgárok december ötödikét a megaláztatás és a szégyen napjaként élték át. Ami történt, azért jóvátehetetlen, mert a szimbolikus-érzelmi szférában történteket nem lehet a racionalitás keretein belül, vezényszóra jóvá tenni. A csalódottság, a kiábrándultság, a bizalmatlanság és a megalázottság érzése sokáig ott munkál az emberekben, még akkor is, ha egyébként tudatosan törekszenek arra, hogy ez ne így legyen. A balliberális kormánykoalíció most különböző összegek juttatásával próbálja menteni a menthetetlent. Az emocionális-lelki szférában sikerült a magyarság különböző csoportjait egymás ellen fordítani. Ezt pénzzel nem lehet jóvá tenni. Nem okozott meglepetést, hogy a Gyurcsány Ferencek, a Hiller Istvánok, a Pető Ivánok és az Eörsi Mátyások nem sürgették a magyar nemzet szellemi-kulturális újraegyesítését. Ők jó üzletemberek módjára elkezdtek számolgatni, és arra jutottak, hogy ez számukra rossz üzlet. Óriási kockázat, kiszámíthatatlan hozadék. A december 5-i szavazás végeredménye azt bizonyította, hogy a már többször becsapott és kisemmizett kádári kisembert megint sikerült a nemzet ügye ellen hangolni. Rájuk hatott leginkább a szociális demagógia, ők hittek leginkább a nyilvánvaló hazugságoknak. Nem tudták, hogy alaptalanul féltik a nyugdíjukat és a megélhetésüket. Ugyanakkor rendkívül igazságtalan és méltánytalan lenne a nyomorban és teljes szellemi kiszolgáltatottságban élőket okolni a történtekért. A valódi felelősség azé a posztkommunista-szocialista és balliberális politikai és szellemi elité, amelyik csak szitokszóként használja a „nemzet” szót, mert idegenkedik mindentől, ami magyar. Ők működtetik azokat a kereskedelmi médiumokat, amelyek egyetlen célja a saját személyiségétől is megfosztott, fogyasztáscentrikus konzumidióták előállítása és a deviáns magatartásformák népszerűsítése. Miután az ilyen egyedeknek semmiféle nemzettudatuk sincs, következésképpen nem ismerik a nemzeti összetartozás érzését sem.
Minden nemzet heterogén csoportokból áll, de mintha a magyar szellemi-politikai közéletben az Észak- és Nyugat-Európában szokásosnál is nagyobb lenne a nemzetellenes erők súlya és befolyása. Ezen változtatni létszükséglet, mert az egységesülő Európában magyarként megmaradni csak nemzetállami keretek között lehet.
A december 5-én történtek azt bizonyítják, hogy Magyarországon még mindig nem létezik egy európai színvonalú, nemzeti elkötelezettségű, demokratikus baloldal. A demokratikus jobboldalnak pedig ki kell dolgoznia a hatékonyabb – és a választók számára elfogadhatóbb – nemzeti érdekvédelemhez szükséges új stratégiát. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 30. 09:33 | Sorszám: 182 |
|
* Európai fókuszban a Délvidék
[2005-01-29 - 20:34:49]
Megsaccolni is nehéz, hány nemzetközi vizsgálódást lehetett, kellett volna indítani kisebbségben élő magyarokat ért atrocitások, jogsértések ügyében az elmúlt mintegy fél évszázadban. Volt idő, amikor akár hetente indulhattak volna nyugat-európai emberjogi inspektorok a Magyarországgal szomszédos államok valamelyikébe. Nem így történt, s hogy ma mégis létrejön a délvidéki út, sokkal inkább köszönhető a magyar uniós tagságnak, mint a magukat a kontinens civilizált részének tartó nyugati államok hirtelen feltámadt érzékenységének. Talán nem nagyon túlzunk, ha azt mondjuk, az Európai Parlament (EP) küldöttségének délvidéki vizsgálódása az első kézzelfogható politikai hozadéka Magyarország EU-tagságának. Hogy a gépezet még döcög, azt jól jelzi a látogatás több hónapos késése. A delegáció indításáról szeptemberben döntött az EP. Már ez a lépés is megkésett volt, hiszen a délvidéki magyarokat ért támadások akkor már hosszú hónapok óta szaporodtak. Az viszont végképp érthetetlen, hogy a szeptemberi döntés után miért kellett eltelnie még négy hónapnak a tényleges vizsgálódás megkezdéséig. Miért kellett további időt adni a belgrádi vezetésnek a helyzet elsimítását célzó magyarázkodásokra? Az ugyanis az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a szerbiai hatalom nem kíván szembenézni a kialakult állapottal, annak eltussolásával, bagatellizálásával igyekszik meggátolni egy újabb „ügy” kialakulását. Szerb szemszögből tulajdonképpen érthető ez a hozzáállás, hiszen Belgrádnak az utóbbi időben épp elég baja van a saját radikálisaival, a hágai Nemzetközi Törvényszékkel és Koszovóval. A szerb vezetés, úgy tűnik, nagy ívű taktikázásba kezdett. Ennek lényege, hogy lassan mégis hajlik saját háborús bűnökkel vádolt katonai vezetőinek kiadására, cserébe azonban a függetlenség szélén álló Koszovó megtartását várja el a nemzetközi szervezetektől. Ebbe a játszmába pedig nehezen illeszkedik bele az esetleges vajdasági instabilitás, a szerb nacionalizmus újabb hullámcsapásai. A hivatalos belgrádi álláspontot híven tükrözi Vojiszlav Kostunica miniszterelnök szeptemberi szabadkai nyilatkozata: „Szeretném hangsúlyozni, hogy néha történnek incidensek természetesen, és ez mindkét oldalra érvényes. Elsősorban magyar oldalról kapunk ilyen vádakat. Elemeztük ezeket az incidenseket és az elindított eljárásokat: arra a következtetésre jutottunk, hogy ezek kivételes esetek. Az általános gyakorlat az, hogy a közösségek békében kívánnak élni egymással.” A kormányfői üzenetet alighanem biztatásként értelmezték a magyarlakta vidékeket az utóbbi években tízezres létszámban elözönlő szerb menekültek, de a bűnüldöző szervek is, akik az elmúlt években egyetlen esetben sem tudtak határozottan fellépni a magyarellenes kilengések ügyében. A nemzetiségi alapon történő támadásokat összegző vastag dossziéval szemben igencsak hiányos a szerb igazságszolgáltatás büntető ítélettel végződő határozatainak listája. Komolytalanok, megmosolyogtatók az olyan lépések, mint amilyenre néhány nappal ezelőtt Újvidéken került sor. A hír szerint nemzeti, faji és vallási türelmetlenség szítása miatt az újvidéki rendőrség bűnvádi feljelentést tett a 17 éves futaki M. B. ellen. A kiskorú gyanúsított január 23-án és 24-én betörte egy helybeli lakos házának ablakait, valamint egy tehergépkocsi szélvédőjét. A rendőrségi közleményből nem derül ki, hogy milyen nemzetiségű a gyanúsított, sem az, hogy melyik nemzet ellen szított gyűlöletet a feljelentésben megfogalmazottak szerint. Nem elhanyagolandó a budapesti diplomácia felelőssége a délvidéki magyarverések állandósulásának ügyében. Tavaly a sajtó és a vajdasági magyar szervezetek már hónapok óta jelezték a helyzet súlyosbodását, amikor a Külügyminisztérium végre vette a fáradságot, hogy megszólaljon az ügyben. Később Kovács László volt tárcavezető egy Kostunicának küldött levélben jelezte udvarias hangon a délvidéki fejleményeket. Az ügy kapcsán fel sem merült a kétoldalú miniszterelnöki találkozó napirendre vétele. A helyzet nemzetközisítése erélytelen volt, Kovács Lászlónak például nem sikerült elérnie, hogy az Európai Unió külügyminiszterei hivatalosan ítéljék el Belgrádot. Vuk Draskovics, Szerbia-Montenegró külügyminisztere levelet intézett az EU-t akkor elnöklő Hollandiához, amelyben leszögezte: az egyedülálló incidensek mögött nincs állami stratégia, s az „elszigetelt erőszakcselekmények” nem veszélyeztetik „a hagyományosan jó és harmonikus kapcsolatokat a szerbek és magyarok, illetve a többi etnikai és vallási közösség között”. Ugyanakkor figyelmeztetett arra, hogy „a kilengések felnagyítása feszültséget gerjeszthet a Vajdaságban”. Az európai külügyminiszterek ülése után érezhető volt a szerb politika megkönnyebbülése, hogy hivatalosan nem ítélték el Belgrádot. Kostunica külön üdvözölte Kovács Lászlónak azt a megállapítását, hogy az incidensek mögött nem áll állami politika. A leghatározottabb magyar diplomáciai fellépés Mádl Ferenc nevéhez fűződik. A köztársasági elnök ellátogatott Szerbiába, tárgyalt a délvidéki helyzetről a szerb vezetőkkel, s miután látogatása alatt újabb magyarellenes incidensre került sor (egy családi ház falára a magyar közösséget életveszélyesen megfenyegető feliratot festettek, a kapuba kést döftek), otthonában kereste fel a megfélemlített magyar családot, amely azóta menedékjogot kért Magyarországon. Bár a belgrádi média nem mutat különösebb érdeklődést a vizsgálódás iránt, az utóbbi napokban napvilágot látott szerbiai nyilatkozatok – miszerint csökkent a magyarellenes incidensek száma – igyekeznek előkészíteni a megfelelő terepet a helyzet elsimításához. Tény, hogy a délvidéki állapotok mutatnak valamiféle javulást, hiszen fizikai bántalmazásokról az elmúlt hetekben nem érkezett hír, a lényeget azonban Korhecz Tamás vajdasági kisebbségügyi miniszter fogalmazta meg, amikor úgy jellemezte a jelenlegi helyzetet, hogy csökkent ugyan az etnikai színezetű incidensek száma, de a türelmetlenség, a nacionalizmus és a sovinizmus nem hagyott alább, s ígéreteivel ellentétben a szerb kormány érdemben nem foglalkozott a probléma lényegi kezelésével. A megállapítás második része tulajdonképpen a kérdés megoldásának kulcsa. Amennyiben a szerb rendőrség következmények nélkül megteheti, hogy nem lép fel a magyarellenes támadások ellen, addig kerülni is fogja a cselekvést. Amíg a szerbiai igazságszolgáltatás képtelen precedensértékű ítéletet hozni egy magyarverés kapcsán, addig zavartalanul fog folytatódni a nacionalista hőzöngés. Ha ez utóbbi két állítás megfogalmazódik az EP-küldöttség jelentésében, már nem volt hiábavaló a vizsgálódás. Ez lehet az első lépés, a Vajdaság helyzete ugyanis hosszú távú stratégiát követel. Magyar Nemzet
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 29. 14:16 | Sorszám: 181 |
*
ERDÉLY MA http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=8564
A Trianon-film huszárvágása
[2005-01-29 - 10:42]
Bombahírként robbant: az Antena 1 televíziós csatorna február első hetében bemutatja Koltay Gábor Trianon-filmjét, és Marius Tucă nagy nézettségű vitaműsorának fókuszába helyezik a dokumentumfilm erdélyi vetítése körül elmérgesedő, nemzetközi színterekre is átcsapó botrányos bonyodalmakat.
Eleve borítékolható, hogy a film nézettsége rekordot dönt. A román néző először kerül szembe a sajátjától elütő Trianon-szemlélettel. A tévéközvetítés magyar követője a film körül kialakult politikai hercehurca miatt is felcsigázott érdeklődéssel várja a félszáz évig a Kárpát-medence egészében tabutémaként kezelt, nemzeti közösségének gondolkodó rétegeiben lelki traumává kövesedett történelmi elemzést. Az erdélyi bemutató körül gerjesztett ostoba botrány, amelybe Mona Muscă miniszter asszony tapasztalatlansága és az őt tájékoztató szermély(ek?) miatt belecseppent — kerülöm a besúgó kifejezést —, már nem csupán a hazai, hanem a nemzetközi emberjogi szervezeteket és fórumokat is irritálja. Dr. Eva Maria Barki bécsi nemzetközi jogász Kommentár a Trianon-film körüli vitához címmel összeállítást közölt az erdélyi filmes rendezvénysorozatot kísérő botránysorozatról. ,,Szükséges tehát nemcsak a mostani konkrét esetekben történt, politikailag motivált és az erdélyi magyarság ellen irányult jogellenes eljárások ellen tiltakozni, hanem a jogellenes, cenzúrát tartalmazó törvények és jogi normák ellen is” — írja. ,,Az RMDSZ-es kormánytagokat figyelmeztetni kell kötelező tevékenységükre. Kétségtelenül az Európai Emberjogi Bizottság majd igazat fog adni az érintett EMI képviselőinek” — zárja le a bécsi emberjogi harcos a gondolatsort. Gál Kinga európai parlamenti képviselő, az EU Romániát figyelő parlamenti vegyes bizottságának alelnöke sajtóközleményben állapította meg, hogy ,,az intézkedések a legalapvetőbb egyéni jogokat, a kultúra és a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozzák, ezért európai parlamenti képviselőként fontosnak tartom felhívni mind az Európai Parlament, mind a Bizottság figyelmét az eseményekre. (… A kultúra szabad áramlása megillet mindenkit, a romániai magyar közösséget is, hiszen ez az egységes európai eszme lényege.” Mindez néhány héttel Románia európai csatlakozási tárgyalásainak sok jóindulattal és elnézéssel megesett lezárása után történik, amelyet a magyar kormányzat és a Kárpát-medencében élő magyarság támogatott. Mikor az ország súlyos hitelvesztése, negatív nemzetközi megítélésének eszkalációja elkerülhetetlennek tűnt, akkor egy remek belpolitikai huszárvágással — a Trianon-film országos vetítésével — a kényes és kellemetlen fejlemények védhetővé váltak, és a felajzott kedélyek megnyugtathatónak tűnnek. A Trianon-film kapcsán felfeslő és ez idáig elvarratlan szál: a filmvetítéseket szabályozó törvény alig minősíthető balek rendelkezései, amelyek alkalmazásának általánosítása esetében abszurd és kaotikus állapotok alakulnának ki, gyakorlatilag megbénulna a filmforgalmazás. A törvényalkotók figyelmét ez többé nem kerülheti el, s az illetékeseknek meg kell fontolniuk, hogy a helyi hatóságok magánszorgalmú túlbuzgóságát a kolozsvári prefektus és mások esetében nem kell-e útilapu kilátásba helyezésével ,,honorálni”. És mi történik a szervezőkre kiszabott bírságokkal? Sylvester Lajos, Háromszék *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 29. 13:48 | Sorszám: 180 |
|
* A TRIANON filmsorozat 14 részes, egyes részei kb. 45-50 percesek és tömörítve 42-45 Mbyte helyet foglalnak. Ez nem a legjobb minőség, de kisebb képmérettel (nem teljes képernyőn) elfogadható. Eddig 12 részt vetítettek a HírTV-n, még kettő következik. A szadeszbolsikok és NEM-magyarok kigyót-békát mondanak rá, tehát jó.
Persze lumpeneknek, -akik nem értik-, nem ajánlatos. A 14 rész együtt eltér egyetlen CD-n! (<700 MB) Az internetről több helyről letölthető: http://tdyweb.wbteam.com/Trianon.htm http://www.bekg-bp.sulinet.hu/honismeret/1_NEMZET_TRIANON/ *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 29. 12:39 | Sorszám: 179 |
*
ERDÉLY MAHáromszék: Illyefalva nem adja fel
[2005-01-27 - 07:04:48 ]
Miközben Nagybacon — az RMDSZ politikai nyomására — visszavonta az autonómiaigény kinyilvánítására hozott népszavazási határozatát, az illyefalvi tanács kedden benyújtotta a közigazgatási bíróság által hozott elsőfokú ítélet elleni fellebbezését. Mint ismeretes, az illyefalvi tanácsi határozatot a prefektúra megtámadta, a közigazgatási bíróság pedig helyt adott a kifogásnak. A tanács képviseletében Benedek Huszár János polgármester, miután több szakemberrel, illetve a kezdeményező Székely Nemzeti Tanács vezetőivel konzultált, úgy döntött, folytatja a jogi harcot. A törvényes határidőn belül benyújtott fellebbezés több pontban is vitatja a prefektúra álláspontját. A tanács úgy véli, hogy mind a közigazgatási, mind a referendumtörvény alapján lehetséges, sőt kötelező egy ilyen, a helyi autonómiát (és nem általában az autonómiát) elősegítő népszavazás kiírása, főként miután a legilletékesebb, a megyei tanács ezt nem tette meg. Tehát jogos a kiírás, sőt, a referendum megszervezése, mint a helyi autonómiaigény kinyilvánításának eszköze, tárgyszerűen is a tanács hatáskörébe tartozik — érvel a polgármester. Továbbá az alkotmány 117. cikkelyének harmadik bekezdése szerint egy közigazgatási terület adminisztratív határainak megváltoztatása csakis szerves törvény által lehetséges, azt pedig — a referendumtörvény értelmében — kötelezően meg kell előznie egy helyi népszavazásnak. A fellebbezésben az illyefalviak az alkotmány 152. cikkelyére is hivatkoznak, amely az alaptörvényben lefektetett, megmásíthatatlan alapelveket rögzíti. Szerintük a népszavazás tárgya — a prefektusi állítással szemben — semmilyen alapelvet nem érintene, hiszen az európai példák nyomán a területi autonómia nem sérti az állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegét, a területi integritását, illetve a hivatalos nyelvet. Fontos újólag hangsúlyozni — érvelt a polgármester —, hogy most korántsem az autonómia létrehozásáról, hanem egy ilyen berendezkedés igényének a kinyilvánításáról van szó. Ez pedig alapvető emberi jog. A területi autonómia létrejöttét természetesen szerves törvény szentesítheti majd. Ráadásul az alkotmány szerint az államnak biztosítania kell az Európai Unió célkitűzéseivel összeegyeztetett regionális fejlesztési politikák érvényesítését (135. cikkely, második bekezdés, g pont). A prefektúra indoklása formai szarvas hibákat is tartalmaz, hiszen — valószínűleg az alkotmány régi cikkelyszámozását használva — egy olyan 148. cikkelyre hivatkoznak, amely nem a megmásíthatatlan alapelvekről, hanem egészében az európai integrációról szól. A fellebbezés hivatkozik a vonatkozó nemzetközi ajánlásokra, illetve Európa tanácsi határozatokra, amelyek a nemzeti közösségek önazonossága védelmében a területi autonómiát mint követendő, biztonságteremtő megoldást javasolják. A jogi procedúra a brassói fellebviteli bíróságon folytatódik, az első tárgyalásra két héten belül lehet számítani. Háromszék http://www.erdely.ma/autonomia.php?id=8531 *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 29. 12:28 | Sorszám: 178 |
*
ORIGO, 2005. január 29., szombat, 8:39Fantomtagokra vadásznak a kiskunhalasi MSZP-ben is
Tagrevízióba kezdenek a kiskunhalasi MSZP-nél. Az idősebb helyi tagok ugyanis úgy vélik, nagyon megnőtt a párt kiskunhalasi szervezetének taglétszáma az utóbbi években, de sok tag csak akkor jelenik meg a párt ülésein, ha személyi kérdésekről kell szavazni. A vizsgálatot kezdeményezők az akcióval Zuschlag János csoportját támadják. Az idősebb és a fiatalabb szocialisták közötti ellentét áll az ügy hátterében. Tagrevízióba kezdett a kiskunhalasi MSZP, mert felmerült, hogy fantomtagjai is vannak a szervezetnek. Az idősebb helyi tagok egy része arra gyanakszik, hogy a vasi fantomtag-botrányhoz hasonlóan náluk is papíron duzzasztották fel a taglétszámot. A vizsgálatot kérők szerint ugyanis olyan fiatalok is tagjai a helyi szervezetnek, akik nem vesznek részt a politikai munkában, csak a szavazásokon jelennek meg és a Zuschlsag János által támogatott jelöltekre voksolnak. A most kezdődő vizsgálatok során azt ellenőrzik, hogy a helyi párttagok valóban léteznek, vagy csak a nyilvántartásban szerepelnek. Venczel József, a kiskunhalasi MSZP elnöke nem akart az [origo] megkeresésére részeleket elárulni a vizsgálatról, azt mondta, a vizsgálatok lezárása után nyilatkozik az ügyről. Csak annyit közölt, hogy "a bejelentők tapasztaltak valamit, de azt nem nekünk, hanem rögtön az országos pártközpontnak jelezték." Márfai Péter Bács-Kiskun megyei MSZP-elnök azt mondta, tavaly novemberben néhány kiskunhalasi párttag levélben kérte, hogy tekintsék át, kik a helyi pártszervezet tagjai. Márfai szerint ugyanis annyira megnőtt az elmúlt három évben a halasi szervezet létszáma, hogy sokan nem ismerik egymást, hiába tagjai ugyanannak az alapszervezetnek. A kiksunhalasi szervzet létszam jelenleg közel 500 fő. A mostani vizsgálatban megnézzük nagyon keményen, hogy vannak-e fiktív párttagok - mondta. Így azt ellenőrzik, hogy valóban létezik-e mindenki, aki szerepel a nyilvántartásokban. Márfai hozzátette: nem hiszi, hogy találnának olyat, aki csak papíron létezik. A vizsgálatot az idősebb tagok kezdeményezték, akik "nem mozognak együtt" a fiatalabbakkal, ezért nem ismerik a nagy részüket, és probléma az is a számukra, hogy "diszkózó fiatalok" tagjai a pártnak. Zuschlag János volt országgyűlési képviselő is azt mondta, nem arról van szó, mint a vasi ügyben. Halason ugyanis az elmúlt öt évben folyamatosan nőtt a taglétszám. A 2002-es parlamenti, majd a tavalyi EP-kampányban is aktívak voltak, ez is bizonyítja szerinte, hogy nem fantomtagjaik vannak. Úgy vélte, azért hozták hírbe személyét, mert mostanában "jól hangzik a neve" az ilyen ügyekben - mondta. Szerinte az az oka a tagrevíziónak, hogy történt egy generációváltás a pártban, az átalakulás pedig "egyes emberek" szerepét megváltoztatta. A helyi pártszervezet többségét is fiatalok alkotják - mondta az ügy hátteréről Zuschlag, aki szerint hamarosan tisztázódik az ügy. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 29. 11:58 | Sorszám: 177 |
*
FELVIDÉKI SZABAD ÚJSÁG
2005. január 26. * 13. évfolyam * 4. szám
http://www.hhrf.org/szabadujsag/2005/04/foti.htm
Villáminterjú Bárdos Gyulával, az MKP parlamenti frakciója vezetőjével
Semmi új a nap alatt Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke azt követően, hogy Bugár Béla MKP-elnök társaságában találkozott a magyar miniszterelnökkel, úgy nyilatkozott, jóindulatot tapasztalt Gyurcsány Ferencnél. Ön miképp látja ezt? – Nem tudom, hogy Kasza József mire alapozta ezt az optimizmusát, jóindulatról itt nincs szó. Nem történt ugyanis semmilyen jelentős előrelépés vagy változás a határon túli magyarság és a jelenlegi magyar kormány együttműködésében. Egyelőre csak a tárgyalásokra való készség az, amivel a magyar kormányfő előhozakodott. Meg kell várni a további eseményeket, azokat követően mondható csak el, hogy komoly szándék vagy politikai akaratot nélkülöző kijelentések vannak-e a szavak mögött Most, miután a december 5-i népszavazás kapcsán a magyar kormányzat egyértelműen a határon túli magyarság ellen lépett fel, miért törekszik az MKP arra, hogy jó kapcsolatot tartson fenn a magyar kormánnyal? – Már abból is, hogy az Európai Parlamentben kikkel vagyunk egy frakcióban, egyértelmű a politikai irányzatunk, mint ahogy az is, hogy például a Fidesszel való kapcsolatunk közelibb, mint a jelenlegi magyar kormánypártokkal. Ennél a kérdésnél viszont másról van szó. Magyarországon a választások után legitim kormányzat alakult, és ezt a tényt nekünk tiszteletben kell tartanunk. Együtt kell vele működnünk, és ez csak úgy megy, ha korrekt kapcsolatra törekszünk. Természetesen ez a kapcsolat is kettőn áll, és ahhoz, hogy azt korrektnek nevezhessük, legalább annyi szükséges, hogy a magyar kormányzat megtárgyalja, egyeztesse velünk a minket érintő lépéseit. Eddig – és ezt a nézetünket sosem rejtettük véka alá – nem lehetünk elégedettek a mostani kapcsolatunk színvonalával, hiszen az a helyzet, amely december 5-e kapcsán előállt, számunkra egyenesen megalázó, és egyben a magyarországi politika csődjét jelenti. Ez a helyzet természetesen nem jó, és ha tudunk rajta javítani, azt meg kell tennünk. Mivel Gyurcsány javaslatai között a határon túli magyar autonómiatörekvések támogatása is szerepelt, a szlovák politikai erők – kormánypártok és ellenzékiek egyaránt – a legnagyobb egyetértésben sorakoztak fel az MKP ellen, amely egyébként nem is fogalmazott meg ilyen igényt a magyar kormánynyal szemben. Milyen üzenete van ennek? – Az idén megyei választások lesznek, jövőre pedig parlamenti választásokra kerül sor. Az úgynevezett „magyar kártya” előhúzásában – azaz a magyarellenesség kihasználására saját politikai tőkéjük kovácsolásában – a szlovák kormánypártok és az ellenzék között nincs nagy különbség, esetleg csak a módszereik különböznek. Már egy ideje tapasztalhatunk olyan törekvéseket, melyek a megyei választásokon úgynevezett MKP-ellenes koalíció felállítására irányulnak, és ezek indoklására is kapóra jött a magyarok autonómia-törekvéseivel való riogatás. Természetesen nem örülünk ennek, de nem ért felkészületlenül bennünket ez a helyzet, mely azt is mutatja, hogy e téren Szlovákiában semmi új nincs a nap alatt. (O.N.) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 29. 11:50 | Sorszám: 176 |
*
KÁRPÁTALJA, 2005. január 28.
http://www.karpatok.uzhgorod.ua/hetilap/b1.html
Gajdos Olga: Családjára és munkájára büszke
Munkácson a napokban ünnepli születésnapját Gajdos Olga, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Munkácsi Alapszervezetének elnöke, aki mindenkor képes volt összefogni Munkács magyarságát, lett légyen szó a város magyar óvodájáról, emlékművek megőrzéséről, vagy a Zrínyi Ilona Könyvtárról.
- Alapszervezeti elnökként mindig volt tennivalóm - kezdi a beszélgetést Gajdos Olga. - Szerencsére a munka mellé segítőtársakat is kaptam. Férjem, három felnőtt fiam, két menyem mindig mellettem álltak, ma pedig már az unokáim is segítőtársaim. Annak egyébként kifejezetten örülök, hogy mindkét unokám kislány, mivel magam többszörösen "fiús" édesanya vagyok.
- Családi házuk büszkesége a pompás kert. Ez kinek a munkáját dicséri? - Férjem is, én is szívesen gondozzuk a növényeket. Gyakorlatilag az egész telek egy nagy kert, melyet valóban telezsúfoltunk növényekkel. Ha valaki például kora nyáron tér be hozzánk, olyan oltott szeder gyümölcsét kóstolhatja, amelynek lugasra futtatott ágain nincs tüske, a szederszemek ellenben dió nagyságúak. - Honnan származik Olga néni? - Tősgyökeres munkácsi családból származom. Édesapám, Szidor László szerettette meg velem ezt a várost, tanította meg látni értékeit, szépségeit. Szerintem Munkács gyönyörű város, s nemcsak Kárpátalján, de messze földön is példa lehet a magyar települések számára. Polgárai például közadakozásból emeltek emlékművet az 1848-49-es szabadságharc tiszteletére, építettek kőszínházat. - Mire a legbüszkébb? - Családomra és az általam vezetett Zrínyi Ilona Könyvtárra, mely intézmény fontos találkozási helye a munkácsi magyarságnak. A KMKSZ-alapszervezet által működtetett könyvtár országosan is egyedülálló gyűjtemény a maga 25 ezer magyar kötetével. Lelkesedésből évek óta nincs hiány, azt azonban máig nem tudtuk elérni, hogy legalább egy könyvtárosunk bérét magára vállalja az illetékes állami hivatal. A könyvtár épületét 2003-ban sikerült megvásárolnia a KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének, ami egyfajta biztonságot nyújt a jövőre nézve. Nálunk egyébként nem csak olvasni lehet, egyéb kulturális rendezvényeket is szervezünk, befogadunk. - Mit kíván erre az esztendőre? - A könyvtárnak további forrásokat szeretnék találni a könyvállomány fejlesztésére. Ami a családomat illeti, mi igen összetartó, megértő, egymást segítő família hírében állunk, így mindössze azt kívánom, hogy ez maradjon is így, ezt tudjuk továbbadni unokáinknak. dózsa *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 29. 11:46 | Sorszám: 175 |
*
Kárpátalja, 2005. január 28. http://www.karpatok.uzhgorod.ua/hetilap/b1.html
Döntött a bíróság: a főiskoláé a volt törvényszéki palota
Január 19-én a Kárpátaljai Megyei Fellebbviteli Bíróság helyt adott a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola fellebbezésének a Beregszászi Járási Bíróság tavaly júliusi döntésével kapcsolatban, mely megsemmisítette a felsőoktatási intézmény tulajdonjogát a Beregszász központjában álló egykori törvényszéki palotára, amelyet anyaországi segítséggel igyekeznek az oktatásra alkalmassá tenni. A politikai motívumokat sem nélkülöző ügyben végül, úgy tűnik, mégiscsak a jog győzedelmeskedett. Mint emlékezetes, ügyészségi kezdeményezésre, s a Beregszászi Városi Tanács hathatós "közreműködésével" a Beregszászi Járási Bíróság július 14-én úgy határozott, hogy a városi tanács és a végrehajtó bizottság 2002-ben törvénytelenül adta a főiskola tulajdonába az egykori törvényszéki palotát. A járási bíróság döntése ellen a főiskola első fokon fellebbezett, ám panaszát a helyi bíróság augusztus 12-én azzal az indoklással utasította el, hogy "a főiskola az adott ügyben nem peres fél", és a bíróság "nem hozott döntést az intézmény jogait és kötelességeit érintően", így az intézmény nem is élhet panasszal a bírói döntéssel szemben. Ezek után a megyei fellebbviteli bírósághoz benyújtott főiskolai fellebbezés egyik fő pontja is az volt, hogy a járási bíróság úgy határozott a Kossuth tér 6. szám alatti ingatlanról hozott városi tanácsi, illetve végrehajtó bizottsági döntésekről, hogy az ügybe nem vonta be magát az épülettulajdonost, azaz a főiskolát. A megyei bíróság helyt adott a fellebbezésnek, egyetértve a panasz tárgyával, hogy a főiskola is részt vehet a tárgyaláson, de előkészítésre visszaküldte az ügyet a Beregszászi Járási Bíróságra, ahol az eljárás sajnos 2 hónapot vett igénybe. Az eredetileg decemberre kitűzött tárgyalást végül január 19-én tartották meg. A fellebbviteli bíróság ülésének tárgya egyetlen kérdés volt: törvényes-e a Beregszászi Járási Bíróság 2004. július 14-i döntése. A bíróság határozata e tekintetben egyértelmű volt: jóváhagyta a főiskola beadványát, mely a szóban forgó bírósági döntés hatálytalanítását kérte. Mint az indoklásban elhangzott, a Beregszászi Járási Bíróság döntésével a járási ügyészség kezdeményezésére megsemmisítette a Beregszászi Városi Tanács és a végrehajtó bizottság döntését az ingatlan tulajdonjogának átruházásáról a főiskolára, holott csak a Beregszászi Városi Tanács fordulhatott volna bírósághoz, s akkor is csak a megyei gazdasági bíróság lett volna illetékes az ügyben, s nem a járási bíróság. Mint Iljasovics Viktor ügyvéd, a főiskola jogi képviselője a Kárpátaljának elmondta, véleménye szerint a járási ügyészség szerepe véget ért, miután figyelmeztette a városi tanácsot, hogy megítélése szerint törvénytelenül adta a főiskola tulajdonába a szóban forgó ingatlant. Csak abban az esetben fordulhatott volna bírósághoz az ügyészség, ha a városi tanács tíz napon belül nem felel beadványára, vagy visszautasítja azt. Mivel azonban a városi tanács jóváhagyta az ügyészség beadványát, a továbbiakban a testületnek kellett volna döntést hozni arról, hogy bírósághoz fordulnak-e vagy sem. A megyei fellebbviteli bíróság határozata kihirdetésének napján, azaz január 19-én lépett életbe. A beregszászi járási ügyésznek egy hónap áll rendelkezésére, hogy a Legfelső Bíróságnál esetleg megfellebbezze azt, ám információink szerint ennek nem nagy a valószínűsége, miután ügyészségi körökben sem igen bíznak egy újabb eljárás sikerében, különösen úgy, hogy a megyei bíróság a járási ügyészség vonatkozó beadványát is visszautasította azáltal, hogy nem tárgyalta azt. Mint dr. Orosz Ildikó, a Rákóczi főiskola elnöke lapunknak elmondta, úgy érzi, a mostani döntés az igazság pillanata számukra. – Igyekeztünk megvédeni a ránk bízott intézmény érdekeit, hiszen alapvető feladatunk és felelősségünk, hogy biztosítsuk a nyugodt, folyamatos munkát. Végre megszűnt a 2004 májusától a főiskolánk ellen folytatott hadjárat, s végre ismét a fő feladatunkra, az oktatásra koncentrálhatunk. Dr. Brenzovics László, a KMKSZ alelnöke, a főiskolát működtető alapítvány elnöke reményének adott hangot, hogy a megyei fellebbviteli bíróság döntése valóban a végét jelenti a főiskola ellen indított támadásnak. – Ez a huzavona igen nagy károkat okozott Kárpátalja egyetlen magyar felsőoktatási intézményének, mert a főiskola épületének tulajdonjoga körül keltett bizonytalanság nagymértékben hátráltatta annak felújítását, ami viszont véleményem szerint senkinek sem lehet érdeke. Reméljük, hogy a városi képviselőtestület sem fog újabb beadványokkal, keresetekkel előállni, hiszen korábban nemegyszer deklarálta már, hogy nem kívánja elvenni az épületet a főiskolától, csak az ügy jogi részét szeretné rendezni. Nos, hinni szeretném, hogy a megyei bíróság döntésével ez megtörtént: az épület a főiskoláé. Reméljük végezetül, hogy sikerül további támogatókra, szponzorokra találnunk, és a következő évben is át tudjuk adni egy újabb felújított szintjét a főiskola épületének, belátható időn belül pedig az egész épület megújul, hogy tovább szolgálja a diákság, a kárpátaljai magyarság érdekeit. Baráth József *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 29. 11:40 | Sorszám: 174 |
|
Köszönöm. Jól esik az elismerés Tőled, aki talán a legtöbbet teszed itt a Gondolán a tájékoztatásunkért.
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 28. 23:15 | Sorszám: 172 |
|
* Magyar tanítókat, tanárokat várnak Csángóföldre
A Legyen ön is keresztapa elnevezésű, moldvai csángó gyermekek tanulását segítő program eddigi sikere nyújt lehetőséget arra, hogy újabb öt-hat tanárt alkalmazzanak, és legalább még három csángó faluban beindítsák a magyarórákat. Az oktatási program irányítója szerint Kósteleken, Diószegen és Lujzikalagorban már tavasszal el lehetne kezdeni a délutáni tanítást, a jövő tanévtől pedig ezekben a falvakban is bevezetnék a magyarórákat az iskolában. Jelenleg tizenkét moldvai faluban huszonnégy, többnyire erdélyi magyar pedagógus foglalkozik a csángó gyermekek anyanyelvi oktatásával. Közel nyolcszázan járnak a délutáni magyarórákra, 462-en az iskolában is tanulják a magyar nyelvet és irodalmat heti három órában. Hegyeli Attila, a moldvai magyar oktatási program vezetője lapunknak elmondta, többek között a Legyen ön is keresztapa program sikerének köszönhetik, hogy a közeljövőben kiterjeszthetik a tanítást még legalább három falura. Hangsúlyozta, a december 5-i, a kettős állampolgárság ügyében tartott sikertelen népszavazás után jelentősen megnövekedett a csángó gyermekek taníttatását támogatók tábora, leginkább Magyarországról jelentkeztek keresztapák, keresztanyák. Hegyeli Attila elmondta, megható volt, hogy karácsonykor többen ajándékot, képeslapot kaptak támogatóiktól, ezzel több mint kétszázra emelkedett a segélyezett csángó gyermekek száma. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége közös oktatási programja keretében a Moldvában tanító magyar pedagógusoknak ingyenes lakhatási lehetőséget biztosít, fizetésük az állami pedagógusbéreknél nagyobb — tájékoztatott Hegyeli Attila, aki a 0722 627 656-os telefonon nyújt további tájékoztatást a moldvai állásokkal kapcsolatban. Háromszék *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 28. 21:14 | Sorszám: 171 |
*
FELVIDÉKI SZABAD ÚJSÁG
2005. január 26. * 13. évfolyam * 4. szám
A december 5- népszavazás vesztese az egyetemes magyar nemzet
A kettős állampolgárságról döntő népszavazás 2004. december 5-én nyolc évtizedes illúziót semmisített meg, rombolt le a határon túliakban. Nemzeti önérzetünk mellett emberi méltóságunkban is megaláztak bennünket. Ami december 5-én történt, a Trianonnál is tragikusabb. 1920. június 4-én ugyanis idegen hatalmak darabolták fel az országot, és megkérdezésünk nélkül taszították kisebbségi sorsba a magyar ajkú lakosság egyharmadát. Most saját véreink, testvéreink hivatalos kormánya tagadott meg bennünket. Ehhez hasonlót talán még nagyítóval sem találnánk a világ országai között. Valahol azt olvastam, hogy a magyarság eddig minden szerencsétlenségére, bűnére talált magyarázatot. Azokra is, amit mások ellen és azokra is, amelyeket magunk ellen követtünk el. Most hiába keresünk mentséget...! A rendszerváltás után a nagyhatalmak nem tették jóvá gonosz bűneiket a világ magyarságával szemben. Most pedig az „anyaország” utasította el a trianoni trauma 21. századi kezelésének lélektani lehetőségét, amelynek romboló hatását most még nem lehet felmérni a határon túliak identitásának megőrzésében. Nem sikerült – Antall József hagyatékának szellemében – 15 millió magyart lélekben egyesíteni, pedig generációk reménykedtek abban, hogy ez a pillanat egyszer bekövetkezik. Mi, kisebbségben élő magyarok tudatosítjuk, hogy a jelenlegi határok állnak, a globális nagyhatalmi érdekekre hatni aligha tudunk. Éppen ezért ennek a népszavazásnak a sikere az együvé tartozás megtartó élménye lehetett volna számunkra. Azon a vasárnapi napon lelkünk telítve volt a várakozás komoly és mély feszültségével. Sajnos tragikus élményben volt részünk. Keserűen kellett tudomásul vennünk, hogy szolidaritásból az “anyaország” elégtelenre vizsgázott, pedig az IGEN becsületbeli tartozása lett volna a nyolcvannégy év kínját, keservét, megaláztatását elszenvedő határokon túli testvérek iránt. A mi esetünkben nem könnyű bölcsen és hideg fejjel a pártatlanság szemszögéből vizsgálni az elutasítás okát, de nyilvánvaló, hogy a legnagyobb bűnös a politika. Láthattuk, hogy ilyen horderejű kérdést az érdekek prédájává degradálni milyen veszélyes vállalkozás, mert a politikának érdeke van, amiért az igazságot is feláldozza. Éppen ezért ezt a népszavazást nem az érdekekhez, hanem az igazsághoz kellett volna szabni. A MÁÉRT november 12-i nyilatkozatában arra kérte a magyar választópolgárokat, a kormányt és a pártokat, tartózkodjanak minden olyan megnyilvánulástól, amely hangulatot próbál szítani a határon túli magyarokkal szemben, és arra szólította fel őket, hogy mondjanak igent a kettős állampolgárságra. A kormánypártok alá sem írták a nyilatkozatot, és a határon túliak kérelmét semmibe véve olyan cinikus és hazug kampányba kezdtek a kettős állampolgárság megadása ellen, amely kimeríti a nemzetárulás fogalmát. Hat héttel a népszavazás előtt a kormánypártiak azt nyilatkozták, hogy a lakosságnak nincs információja erről a kérdésről. Még aznap este a kormányszóvivő azt jelentette be, hogy a magyar kormány 100 ezer euróval támogatja az iraki választások előkészítését és 60 ezer eurót szán a palesztinok választási struktúrájának kiépítésére. A választók informálására azonban nem volt pénz, félrevezetésükre – Erdélyben nyomtatott röplapok formájában is – annál több jutott. Elkeserítő, hogy mindkét kormánypárt felmondta a sorsközösséget a határon túliakkal. A nagyobbiknak híven elődeikhez fontosabb a szomszéd államok „érzékenysége”, mint saját véreik helyzete. A kisebbik kormánypárt kozmopolita hozzáállása a kisebbségi kérdéshez pedig közismert. Az identitástudatában meggyengült társadalom szegénységtől való félelmét nem volt nehéz „meglovagolni” és az „istenadta” nép vette a lapot. Pedig az olimpiai bajnokok, az aranycsapat tagjai, a művészek, a tudósok, az egyházak, a baloldali értelmiségiek, a társadalom színe-java az igent támogatta. Korunkban a média nagyhatalom és a médiát a NEM-ek uralták. Ez volt a döntő! Történik ez egy olyan időszakban, amikor az utódállamokban tíz és tízezrek állnak a nyelvcsere, az asszimiláció küszöbén, és amikor a nyelvhatár egyre közelebb kerül a trianoni határokhoz. Márpedig, aki térségünkben elveszti anyanyelvét, önmagát is elveszíti. Emellett Magyarország jelenleg hivatalban levő kormánya egy olyan történelmi tanulságról is megfeledkezett, hogy ha egy ország „feladja végvárait”, maga is veszélybe kerül. Az, hogy a kormány semmibe vette a határon túliak kérelmét, lelke rajta, de azzal riogatni a lakosságot, hogy jön 800 ezer rongyos betelepülő, akik egyszerre kérnek lakást, munkát, nyugdíjat, oktatásügyi és egészségügyi ellátást, már emberi méltóságunkba gázolt. Sajnálatos, hogy a magyar kormány miniszterelnöke képtelen felfogni, hogy bizonyos kultúrfokon álló népeket nem lehet állatok módjára ide-oda terelgetni mint a tinókat, új legelők felé! Mi nem hagyjuk itt hozzátartozóink süppedő sírját, ősi templomainkat és számunkra a költő által szívünkbe csepegtetett intelem... „hogy a nagyvilágon e kívül nincsen számunkra hely...” nem frázis, hanem nyolc évtized valósága. Sajnálatos, hogy nem tudatosítják, nem értik, hogy számunkra az együvé tartozás nem anyagi kategória, hanem a nemzeti, a történelmi és a nyelvi közösség életakaratának szent szövetsége. Nincs fogalmuk a határon túliak jelleméről sem, hiszen a kisebbségi ember fő ismérve az, hogy megállja a helyét, megőrzi magyarságát és hű szülőföldjéhez. Kiáltanunk kell a vér, a szeretet, a szolidaritás jegyében, mert nekünk jogaink vannak, a megaláztatás, a diszkrimináció, a kisebbségi szenvedések által megvásárolt jogok. A NEM-mel ágálók lebecsülték a lélek erejét. Lelki mobilizáció helyett alpári módon anyagi hátrányokkal, megterhelésekkel tévesztették meg a szavazópolgárokat. Nem tudatosították, hogy egy identitását vesztett, morálisan megroppant érdekcsoport testet öltött jelképei, figurái ők! Véget ért egy társadalmi – lélektani dráma. A miniszterelnök azt nyilatkozta: győztes nincs, a vesztes az ellenzék. A miniszterelnök úr most is tévedett, mert ez sem igaz! A vesztes az egyetemes magyar nemzet. Mi, a határon túliak, akiknek elveszejtéséért a miniszterelnök úr kampányolt és ezt nem átállotta a szemünkbe mondani. Nem vesztesekről, hanem bűnösökről kell beszélni! A bűnösök a NEM-mel ágálók, akikről majd a történelem fog ítélkezni. Mi, kisebbségiek – megfogyva bár, de törve nem – kivárjuk a percemberkék dáridóját, mert ha a magyar lélek identitását ennyi viszály után nyolc évtized kisebbségi sorsa nem semmisítette meg, a 21. század sem fogja. Most már az Országgyűlésen a sor, hogy mentse a menthetőt, mert – Dávid Ibolyával szólva – ha a Tisztelt Ház március 15-ig nem alkot törvényt a kettős állampolgárság odaítéléséről, akkor oszlassa fel magát és írjanak ki új választásokat. Jöjjenek olyan képviselők, akik a nemzet becsületbeli tartozását elrendezik a határon túliak felé. Ez a folyamat nem bíztat gyors sikerrel, és ahogy Beke György írja: “a széttört nemzet egységét ötvösmunkával kovácsoljuk újjá, a kor szintjén, és a jövő igényei szerint. Bele kell építenünk az egységes nemzeti szellembe mindazt, amit a részek legjobb tulajdonságaikká munkáltak ki nyolc évtizedes árvaságunkban. A felvidéki gyakorlatiasságot, az erdélyi toleranciát, a déli végek feltámadt bátorságát, a beregi konokságot és az anyaország szintetizáló erejét. A nemzet egysége – a külső világ körülményeitől függetlenül – akkor teljesedik be igazán.” Így legyen!
Dr. Fóthy János,
a Somorja és Vidéke
Kulturális Társulás elnöke http://www.hhrf.org/szabadujsag/2005/04/foti.htm
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 28. 04:30 | Sorszám: 170 |
|
* Rövid jelenet farsangolóknak (a kettős állampolgárságról) Bemondó: -Gálaműsorunk díszvendége Gyurcsány Ferenc, Magyarország kormányfője, aki lélekben 3 millió magyar ember miniszterelnöke. (Bejön Gyurcsány) Isten hozta! Gyurcsány: -Világ proletárjai egyesüljetek! B: -Miniszterelnök elvtárs, halottuk, hogy Ön szabad idejében magyar állampolgárságot osztogat. Felkérem, fogadja a kérelmezőket, akik eljöttek gálánkra kéréseikkel. Gy: -Elvtársak, én 15 millió magyarért vállalom a felelősséget. (Halkabban félreszólva) Ott egye meg a fene őket, ahol vannak. Kínai: -Én Csak Csikk Van cigarettacsempész lenni. Jönni Kínából. Árulni piacon. Te adni nekem magyar állampolgárság. Én adni sok rizs neked. Gy: -Világ neo-kommunistái egyesüljetek! (Átadja a magyar útlevelet) Kubai: -Nevem Carlos Perez Gonzales Fidel Castro. Adni nekem magyar állampolgári. Én csinálni sok kicsi néger gyermeket magyar fehérnépeknek. Gy: -Világ kripto-kommunistái egyesüljetek! (Átadja a magyar útlevelet) Roma: -Gábor, Gábor, Gábor, Gábor, Gábor vagyok a 14.hatványon. Há adjá má nekem is magyar útlevelet, gádzsó! S akkó hagyom, hogy táncolj a bálon. Gy: -Minden magyar felelős minden romáért! Igérd meg, nem szavazol Orbán Viktorra! Roma: -Jajj gádzsó! A hollók vájják ki a szemedet, ha réája szavazok! Gy: -Úgy legyen. Na, emberek, sajnálom már csak egy kérelmezőt tudok fogadni, mert vár a polgármester. Elhoztam nektek a 2 millió forintot, amit tavaly az új tornacsarnokra igértem. Vatikáni dollárban adom át persze, a pápa üzenetével egyszerre. Isten fizesse!! Székely: -Bozgor Béla vagyok nyárádüvegcsürről. Isten Áldja Mokány elvtárs! B: -Nem Mokány, Gyurcsány! Sz: -Bocsánat Kocsány elvtárs. B: -Nem Kocsány, Gyurcsány! Sz: -Bocsánat Tokány elvtárs. B: -Marha! Sz: -Bocsánat Marha Tokány elvtárs! Tudja, a második világháborúban tűzér vaótam. Megsüketültem. Mert én má akkó az életemet adtam vóna a magyar hazáért, amikó maga még meg se vaót születve. Amikó még el se vágták a kődökit. (Halkabban félre)Vágták vóna el a nyakát. Gy: -Szemtelen, tünjön el a szemem elől! Nem kap magyar állampolgárságot! Nem engedhetem meg, hogy sok millió igaz magyar ember elárassza Magyarországot! Mi lesz akkor velünk, akik nem vagyunk magyarok. Szórványba kerülünk, mint a csángók. Gy: -Elvtársak, nyugodjanak meg. Lesz szülőföldalap és nemzeti vízum. Dolgozunk rajta. Minden erdélyi magyar kap egy félszem dunakavicsot, egy fél kávés kanál pirospaprikát és egy fél korty tokaji bort. Azonkivül átmehet ingyen a hortobágyi hétlyukú híd alatt. És láthatja az ősi magyar szarvasmarhákat a magyar pusztán. Vagy a magyar parlamentben. Végezetül javasolom énekeljük el közösen a Szocialista Internácionálét! *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 28. 04:04 | Sorszám: 169 |
*
SZABADSÁG, Kolozsvári napilap, 2005. jan. 27.
Népszavazásról, világszövetségrôl
(3. old.) Nem népszavazásnak kellett volna döntenie a kettôs állampolgárságról — mondta a magát baloldalinak és magát jobboldalinak nevezô politikai elit. A kormányon lévô baloldal már rég nem a szociális érzékenységérôl ismert klasszikus értelemben vett baloldal. Inkább egy már nem is multinacionális, hanem szupranacionális gazdasági érdekeket szem elôtt tartó nemzet-ellenes, liberális-ateista érdekemberek szûk csoportja. Az ellenzékben lévôk pedig nemzeti jelszavakat puffogtatók társasága, amely a Kárpát-medencei magyar nemzet igazi érdekeiért ugyancsak keveset tesz, és igyekszik a nemzet érdekeit képviselôket a parlamenten kívül rekeszteni. A magát pártatlannak valló személy is egyet érthet a kijelentéssel, hiszen már közhelynek számít az, hogy a környezô államok minden (pártpolitikai) vita nélkül lehetôvé tették a kettôs állampolgárság kérvényezését a határon túl élô nemzettársaiknak. Leginkább persze a baloldal harsogta, hogy nem kell népszavazás, és hagyják a parlamentre a döntést. Nem csoda, hiszen amikor terítékre került, leseperték. A jobb oldalnak sem tetszett nagyon, hiszen a Fidesz néhány évvel ezelôtt nem tartotta idôszerûnek a kettôs állampolgárságot. Még a külhoni állampolgárságot sem (ámbár jogászok szerint ez amúgy is kivitelezhetetlen). Ilyen körülmények között nem csoda, ha azt mondogatták, hogy "rossz idôben, rossz helyen, rosszul feltett" kérdés. Csakhogy ugyanígy lett volna rossz idô és rossz hely tíz évvel ezelôtt (akkor ugyanis valószínû, hogy "még nem érett meg a helyzet erre"), valamint tíz-tizenöt év múlva is, mert akkor már esetleg elavult, idejétmúlt lenne. Az elôállt helyzetért pedig keresni kellett egy bûnbakot, az MVSZ-t. Elvégre ô kényszerítette ki a népszavazást. Ez igaz, viszont ha nem tette volna, senki sem beszélne róla, évek múlva sem. A bûnbak vagy a támadási felület szerepe azonban nem újkeletû az MVSZ számára. Az elmúlt években sorozatosan próbálták lejáratni, rosszindulatúan, helyenként alattomosan, máskor jogi úton. Félreértés ne essék. Senkit nem akarok védeni. Sok mindent elmondtak és leírtak az öt évvel ezelôtti választásról, a jelenlegi vezetésrôl. Nekem nem tisztem ezeket elemezni, sem véleményt mondani (megtette ezt különben a magyarországi legfelsôbb bíróság, visszautasítva mindazokat a vádakat, feljelentéseket, amelyek az MVSZ-t érték az elmúlt néhány év alatt). Egy viszont biztos, az elmúlt idôszak a szövetség történetében példaértékû. S talán ez egy másik ok, amiért támadják a világszövetséget. Tény ugyanis: a szervezet az elmúlt néhány évben folyamatosan, rendszeresen dolgozott — a magyar nemzet érdekében. Nem csak az egész Kárpát-medencére és a világra is kiterjedô gazdag kulturális munkájával (valamint különbözô kulturális kezdeményezésekkel). És nem is azzal, hogy kovász szerepet töltött be a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) létrehozásában. Hanem azzal, hogy hallatta hangját az egész magyar nemzetet érintô kérdésekben. Foglalkozott a benesi dekrétumokkal. A Strasbourgban és Brüsszelben tartott sajtótájékoztatók, kollokviumok vezettek oda, hogy Európa ma már tudja: a benesi dekrétumok nemcsak egy cseh–német ügy volt, hanem súlyosan érintett mintegy kétszázezer felvidéki magyart is és sújt a mai napig is. A felsorolás folytatódik azzal, hogy az MVSZ volt az a szervezet, amely érdemileg is hozzászólt a leendô európai alkotmányhoz: nyolcoldalas, kisebbségi jogokat tartalmazó beadványt nyújtott át az európai alkotmányt tervezô bizottságnak. A tavaly nyáron tartott hatodik világkongresszus munkálatait sem szabad figyelmen kívül hagyni. A magyarság és a Kelet címû kongresszus olyan kérdésre irányította a figyelmet, amelyre ázsiai gyökerû ôsi kultúránkkal foglalkozó történészeink közül többen régóta felfigyeltek. Tette mindezt minden anyagi eszközétôl megfosztva, hatalmi zaklatásoknak kitéve. Úgy, hogy a sajtó (a jobb oldalit is beleértve!) a szövetség munkáját teljesen elhallgatta. Hírérték szempontjából az MVSZ csak a december 5. körüli idôszakban értékelôdött fel. A lejárató kampány azonban továbbra is folytatódik. A szövetséget folyamatosan támadják. Mert egyesek irigyelik a nehézségek ellenére sikeresen végzett munkát. Mások tudatlanságból, az idegen szívûek pedig, akik a magyarokat született fasisztának igyekeznek beállítani, meggyôzôdésbôl teszik. Megint mások azért, mert ez a feladatuk, ezért kapnak pénzt, elismerést. Minden támadás ellenére azonban a szövetségnek továbbra is vállalnia kell küldetését úgy, ahogy tette ezt eddig. Kovász kell hogy legyen, amely a magyarság sorskérdéseit éleszti, fórum kell hogy legyen, ahol a gondolatok vita során szándékból akarattá válnak, és intézménynek kell lennie, amely az akarattá formálódott gondolatokat, a lehetôségekhez mérten, megvalósítja — egyetemes keresztény magyarságunk érdekében. Somogyi Botond *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 27. 19:23 | Sorszám: 168 |
*
HÁROMSZÉKEgyen jogot!
[2005-01-27] A többség mindig azzal etette a kisebbségeket, hogy milyen nagy egyenjogúságot élvez. Úgyhogy aki nincs nyakig az egyenjogúsággal, az: még egyen jogot! De szerintem aki azt mondta: minden ember egyelőnek születik, biztosan nem határon túli magyar volt. Mert ha például valahol itt, a szórványban született volna, akkor a születését követő pillanatban, mikor felsírt, ráreccsent volna a bába, hogy: bă bozgore, plânge măi româneşte!!! S ez olyan mély nyomot hagyott volna benne, hogy nem adta volna fejét éretlen filozofálásra. Csak azon gondolkozott volna, hogy nem lenne-e jó sarkon fordulni, és visszamenni oda, ahonnan jött volt? Annak idején én elcsodálkoztam, mikor Illyefalván a második osztályban kijelentették, hogy jogom van románul tanulni. S ez olyan jog volt, ami: kötelező. A faluban három román ugyan volt, de azok is magyarul beszéltek, így nem nagyon értettem, hogy mire is jó az egész. Édesanyám, szegény, meg nem igazán tudott motiválni, csak egy-egy nyaklevessel, ha nem ment az idegennyelv-tanulás. Azt mondhatta volna: ha megtanulsz románul, akkor az egész Romániában érvényesülsz, ha angolul, akkor az egész világon. Vagy azt: fiam, ha nem tanulsz meg románul, hogy leszel majd prefektus Mehedinţi megyében vagy alprefektus Bukarestben? Mert itt nálunkfelé, ahol magyarul is beszélnek, nemigen lehetsz, s ha leszel is, tüntetni fognak ellened, míg csak el nem tüntetnek, mint ahogy György Ervint is akarták. (Őt nem tudták, de Csíkban eltüntették a magyar prefektust.) Egyáltalán nem értett a politikához. Mert ha értett volna, akkor elmagyarázza: ha politikusnak mész, akkor mint kisebbségi, van esélyed: miniszteri, államtitkári, vezérigazgatói beosztásra. Sőt, miniszterelnök-helyettes is lehetsz. (Egyéb nemigen.) Ez viszont csak mulandó állapot. Én is, ő is naivak voltunk. Akkor még azt hittem, hogy ha magyar is valaki, attól még lehet olyasmi, amit önerőből elér: karrierdiplomata, nagykövet, tábornok, pilóta, rendőrparancsnok, bankigazgató, jobb helyen vasutas stb. Sőt államelnök is. Mert ugyebár — egyenjogúság van. Bár Amerikában hamarabb lesz néger elnök, mint nálunk magyar. Gondolom, azért, mert mi nem vagyunk hozzáértők. Nagy privatizálók sem lehetünk. Lám, a déli végeinken ki veszi meg Aldobolyt, Bikfalvát, Kököst, az illyefalvi határt? Mert mi nem vagyunk kompetensek… A háromszéki turizmus akkor került román kézre, mikor magyar volt a turisztikai miniszter. Hát akkor mit akarunk? A kovásznai üzletember kijelenti, hogy amíg román munkanélküli van, addig ő magyart nem vesz fel. Na, ezt próbálná mondani egy magyar, fordítva. Emlékszünk még a Har—Kov-időkre. Akkor, ha egy magyar igazgatónak volt két kirúgni való alkalmazottja, az egyik magyar és a másik román, melyiket is rúgta ki? Ha a magyart, akkor semmi gond. Ha a románt, akkor egyből irredentahorthystafasiszta lett. Mert ugyebár egyenjogúság van, volt, és lesz. És valóban nem vagyunk hozzáértők, mert lám, még a magyarországi cégek is így vélekednek. A MOL-nál Brassóban a három benzinkútnál összesen jó, ha van három magyar alkalmazott. És tessék megnézni, hogy itt a Rompetrolnál hány van? A MOL romániai vállalatánál a hat igazgatóból, ha jól tudom, öt román. Mert az itteni magyarok ugyebár: nem hozzáértők! Ha egy magyarországi cég — véletlenül — magyarul is tudó titkárnőt keres, az égbekiáltó szemtelenség, hátrányos megkülönböztetés. Ha egy hottentotta cég hottentottául tudót, azzal semmi baj. Mert egyenjogúság van. Olvasom, hogy Szatmáron az utcán hajnalban magyarul beszélnek. Mert az utcaseprők magyarok. Ez is valami, nemde? Ezek szerint csak értünk valamihez. És akkor meg miért hőbörgök, hogy nincs egyenjogúság? Kuti János, Háromszék
http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=8538
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 27. 19:12 | Sorszám: 167 |
*
ERDÉLY MANincs kegyelem Wass Albertnek
[2005-01-27]
Nem foglalkozott érdemben Wass Albert ügyének vizsgálatával a román Legfőbb Ügyészség. A Vekov Károly kolozsvári történész, volt parlamenti képviselő által a család nevében benyújtott per-újrafelvételi kérelmet azzal utasították el, hogy az igazságszolgáltatás átszervezéséről szóló, tavaly elfogadott törvénycsomag értelmében megszűnt az effajta jogorvoslati elbírálás lehetősége. A Krónika által feltett kérdésekre adott főügyészségi válaszból éppen ezért az derül ki, hogy Wass Albert immár - legalábbis a honi jog szempontjából - háborús bűnös marad Romániában. A főügyészségen még a régi, magyar- és grófellenes hangulat uralkodik - nyilatkozta a Krónikának a történész.
Dalol a honvágy.
Szeretnék szántani,
hat ökröt hajtani,
régi eke szarvát
kezemben tartani. Harmatos hajnalon
régi útat járni.
Régi erdőszélen
virágot csodálni. Szeretnék még egyszer
tavaszbúzát vetni!
Jó fekete földet
a kezembe venni. Beszívni illatát
frissen kaszált fűnek,
mialatt a réten
tücskök hegedűlnek...! Látni, még csak egyszer,
a leszálló estét.
Villanó szárnyával
az érkező fecskét. Keleti ég alján
ahogy gyúl a csillag,
békés tájak fölé
békességet ringat... Istenem, add hogy még
egyszer haza menjek!
Régi hegyeimen
új bort szüreteljek! Fáj a bujdosás már.
Csupa fáj az élet.
Elvész idegenben
erdélyi cseléded. Régi hegyeimen
lábujjhegyen járnék.
Jó volna a napfény!
Szép volna az árnyék!
Szép volna, jó volna!
Hallgass meg, Úristen!
Hisz más kivánságom
e világon nincsen:
Szeretnék szántani!
Hat ökröt hajtani!
Régi ekém szarvát
még egyszer...
még egyszer
kezemben tartani! Wass Albert
Bajorerdő, 1946 *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 26. 13:57 | Sorszám: 166 |
*
ERDÉLY MAFolytatódnak a vajdasági magyarellenes incidensek
[2005-01-26]
A Vajdaságban nem maradtak abba a kisebbségieket sújtó incidensek, és bár az események intenzitását mindenki eltérően ítéli meg, változatlanul fennállnak azok problémák, amelyek következtében az Európai Parlament szeptemberben tényfeltáró bizottság küldéséről határozott a tartományba - jelentette ki a küldöttség egyik magyar tagja, Becsey Zsolt (Fidesz) az MTI-nek Brüsszelben adott interjúban. „Mindig jönnek újabb és újabb provokációk - hangoztatta -, legutóbb Csókán volt egy falfirka." Hozzátette: ez azt bizonyítja, hogy az incidensek - gyakori szerb állítástól eltérően - valószínűleg nem csak a szeptemberi önkormányzati választások előtti felfokozott hangulattal függtek össze, hanem mélyebb okaik vannak. E mélyebb okok közé sorolta a magyar képviselő a menekültek viszonylag nagyarányú jelenlétét. A térségbe koszovói, krajinai és boszniai menekültek érkeztek, egyes becslések szerint számuk a 300 ezret is eléri a kétmilliós tartományban. Az okok vizsgálatánál a brüsszeli küldöttség találkozóin szóba kerül a Vajdaság általános státusa és jogkörei, valamint a kisebbségpolitika is. A tényfeltáró delegáció indításáról szeptemberben döntött az EP plenáris ülése az ottani magyarok és más kisebbségek tagjai elleni erőszakos kilengések miatt. A küldöttség pénteken indul, és három napot tartózkodik a Vajdaságban, illetve Belgrádban. Az ötfős delegációt a néppárti Doris Pack, az EP-délszláv vegyes bizottság német elnöke vezeti, tagjai között Becsey Zsolt mellett Hegyi Gyula (MSZP), valamint az osztrák szocialista Johannes Swoboda és a szlovén liberális Jelko Kacin kapott helyet. Becsey Zsolt szerint az, hogy két magyar is van a delegációban, illetve, hogy a látogatásra magyar kezdeményezésre egyáltalán sor kerül, azt jelzi az ottani magyaroknak, hogy az anyaország előnyösebb pozícióban van, mióta EU-tag lett, és nem hagyja magára a kisebbséget. A szerb vezetés számára az a küldetés üzenete, hogy „Európa figyeli őket, hogyan demokratizálódnak, mi a leírt szavak mellett a valóság". Megerősítik a küldöttség magyar tagjai azt is, hogy Magyarországnak egyértelmű érdeke Szerbia uniós integrálódása. Ez az első eset, amikor egy nagy magyar közösséggel rendelkező szomszéd országot ilyen mélyrehatóan vizsgál meg az EU valamelyik szerve - hangoztatta Becsey Zsolt. "Nem tartom reális állításnak, hogy ezen áll vagy bukik Szerbia integrációs közeledése" - mondta. A menekültbetelepítés problémájára azonban rávilágíthat a delegáció, ha kiderül, hogy a különböző típusú konfliktusoknak van etnikai tendenciájuk. Emellett a Szerbia-EU dossziéba a vajdasági helyzet is bekerülhet olyan kulcskérdések közé, mint Koszovó, Montenegró, a vámunió, az alkotmányos helyzet, a demokratizálódási helyzet, a rendőrség, az igazságszolgáltatás helyzete. A képviselő, akinek jelentős szerepe volt a program összeállításában, elmondta: Szabadkán találkoznak az észak-bácskai áldozatokkal, a leglényegesebb politikai erőkkel, a nemzetiségi tanácsok képviselőivel. Elmennek a kulcsfontosságú helyszínek közül Temerinbe is, "ahol a legszembetűnőbben jelent meg a menekültprobléma és a politikai radikalizálódás". Újvidéken a helyi parlament és kormányzat mellett civil szervezetekkel, szerb, magyar és vegyes kutatócsoportokkal találkoznak, megbeszélést tartanak radikális polgármesterekkel, sőt a karlócai pópával is. Belgrádban a szerb kormány legfontosabb minisztereivel, illetve a Vojislav Kostunica kormányfő vezette Nemzeti Kisebbségi Tanáccsal is tárgyalnak. Becsey kiegyensúlyozottnak mondta a programot, rámutatva, hogy a belgrádi és az újvidéki program nagy részben a szerb fél meghallgatására épül. Másrészt - tette hozzá -, a szeptemberi határozat egyértelműen a vajdasági kisebbségellenes kilengésekről szól, azaz elsősorban a magyarokra vonatkozik, ennek a kivizsgálására szól. Nem tartja tehát jogosnak azt a kritikát, hogy a program túlságosan a magyar kisebbségre összpontosít. Leszögezte: a delegáció elfogadott koncepciója annak vizsgálata, mennyire van etnikai jellegük az incidenseknek. "Arra fogunk rákérdezni, hogy milyen előzmények, milyen körülmények vezettek oda, hogy bármilyen inzultus megtörtént." Azt is vizsgálják, hogy a rendőrség és a helyi hatóságok hogyan reagálnak a megkeresésekre, sőt a rendőrség irányítását és összetételét is igyekeznek áttekinteni. Becsey jelezte: nem kapott eddig információt arról a sem, hogy a szerb ígéreteknek megfelelően megalakult volna az a két bizottság, amelyek egyike visszamenőleg, a másik pedig előremutató jelleggel vizsgálná a helyzetet. Hathatós szerb intézkedésekről sem érkeztek hírek. Úgy vélte, nem jelent veszteséget, hogy a küldöttség a szeptemberi határozat nyomán csak január végén száll ki a helyszínre. Az információk, adatok megmaradtak, a helyzet eszkalációjáról pedig nem volt szó. Azt is be lehet a kései vizsgálódással bizonyítani, hogy objektív helyzetről van szó, amely nem függ össze a szeptemberi-októberi önkormányzati választáson a pártvezetők térnyerésével. Február 1-jén a delegáció szóban jelentést tesz az EP külügyi bizottságának - mondta el Becsey. Várhatóan nem sokkal később elkészül a jelentés írott változata is, amelyről a külügyi bizottság vitát is nyithat, illetve elképzelhető, hogy megküldik az Európai Bizottságnak és az EU döntéshozó tanácsnak is. Tudomása szerint hamarosan elkészül az a jelentés is, amelyet az EU-külügyminiszterek megrendelésére készítenek ugyancsak helyszíni vizsgálódások alapján.
http://www.erdely.ma/kulhon.php?id=8515
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 26. 13:41 | Sorszám: 165 |
|
* Czakó Gábor ismét a Legfőbb Ügyészséghez fordult a magyarellenes kampány ügyében
Nem hagyja magát Czakó Gábor budapesti író. Lapunk olvasói előtt ismert, hogy december 3-án bűnvádi följelentést tett a magyarországi Legfőbb Ügyészségen ismeretlen tettes ellen.
Állítása szerint ugyanis a december 5-i népszavazást megelőző agitációban – amely szavazáson Magyarország választói joggal rendelkező polgárainak arról kellett dönteniük, hogy a Magyar Országgyűlés alkosson törvényt a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról – ismeretlen tettes hazug és hamis adatokkal manipulálva arra buzdította a szavazókat, hogy szavazzanak a törvényalkotás ellen, s eközben lelki sérelmet okozott a magyarságnak. Arról már tájékoztattuk olvasóinkat, hogy a följelentést a legfőbb ügyészség továbbküldte a fővárosi ügyészségnek, az pedig a II. és III. kerületi Ügyészségnek. A följelentést ismertetjük a Magyar Szó olvasóival. Matuska Márton Tisztelt Legfőbb Ügyészség! 2004. december 13. napján kelt, Ismeretlen Tettes ellen közérdekű adattal visszaélés és más bűncselekmény gyanúja miatt tett feljelentésemet a Budapesti II. és III. kerületi Ügyészség B.92/2005/1. számú határozatával bűncselekmény hiányára hivatkozva elutasította. Az eljáró ügyészség valóságos ténybeli elővizsgálat nélkül, a bűncselekmény nyilvánvaló hiányára alapozta határozatát. Figyelmen kívül hagyva, hogy közvádra üldözendő bűncselekmények esetén a feljelentésben foglaltak tartalmi vizsgálata az ügyészség – alkotmányos kötelességéből fakadó – hivatali feladata. Az eljárási lehetőségek érdemi érvényesülése érdekében ezért nem a panasztételhez való jogommal élek, hanem – lényegében változatlan ténybeli alapon – a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 171. §-ának (1) bekezdése értelmében Ismeretlen Tettes ellen bűncselekmény gyanúja miatt följelentést teszek. Teszem ezt annak reményében is, hogy „a korábban feljelentés elutasítással befejezett ügyre hivatkozással nem lehet ebből az okból a feljelentést elutasítani”. (vö.: Büntetőeljárás jog, Kommentár HVG-ORAC 2004. 511.o.) Egy nemzet számára egyértelműen a nemzethez való tartozás tudata és az együttműködés, a kölcsönös segítés gyakorlata a legfontosabb. Népünk trianoni sérelme közismert. Ezt tetézte Rákosiék „bűnös nép” propagandája, az ötvenhatos forradalom leverése és azt követő véres megtorlás. A nemzet sérelmeinek orvoslására az elmúlt szocialista rendszerben semmilyen intézkedés nem történt. A hivatalos álláspont szerint a szocializmus fejlődése a nemzetiségi kérdéseket – köztük a külhoni magyarok elnyomását, üldözését, sanyargatását, sőt irtását (44-es titói magyar holokauszt a Délvidéken, Szárazajta stb. Erdélyben) – „automatikusan megoldja”. Az utódállamok és a magyar szocialista kormányok összejátszása miatt kétszeresen nehéz körülmények ellenére számos magyar ember szorgalmasan építgette a kapcsolatot az elszakított nemzettestek között. Mostanáig a magyar emberben nem merült föl, hogy ne volna testvére a többi magyarnak. A maga nemzetének a határokon átívelő egysége minden civilizált ország lakója számára magától értetődő. Így volt ez természetes számunkra is – és egyetértett velünk a cigány, a sváb, a szerb, az örmény és a többi kisebbségi polgártársunk zöme is. A kettős állampolgársággal kapcsolatos, 2004. december 5-én lezajlott népszavazás – bármi volt is az oka és a módja – alkalmat adott volna a magyarság kulturális, szellemi egyesítésére, erkölcsi és gazdasági együttműködésének erősítésére; mégpedig az európai politikai normák betartása mellett, a határok megsértése nélkül. A kettős állampolgárság intézménye szervesen belesimul az Unió jogrendjébe. Sok millió külföldi állampolgára van Írországnak, Olaszországnak, Spanyolországnak stb. [vö.: 5/2004. (III.2.) AB határozat III/3.] Ismeretlen Tettes azonban kampányt indított a nemzeti egység ellen. Ismeretlen Tettes sok százmillió forintot – közpénzt? – fordított arra, hogy rágalmakat terjesszen a lakosság között: azt a hiedelmet keltve, hogy eredményes referendum esetén veszélyben kerül az itthoniak munkahelye, szociális ellátása, nyugdíja stb. A. 1. Ismeretlen Tettes azt tette közzé, hogy a népszavazás után, egy éven belül akár mind a 800 000 magyarigazolvánnyal rendelkező áttelepülhet Magyarországra. Holott a referendum nem a kettős állampolgárság megadásáról szólt, hanem – eredményessége esetén csupán egy ilyen tartalmú törvény megalkotására kötelezte volna az országgyűlést. (E törvény – kétharmados jellege miatt – hosszú hónapok, esetleg évek múlva készült volna el.) A 800 000 esetleges áttelepülő közé csalárd módon beleszámolta a több százezres szlovákiai és szlovéniai magyarságot (ahonnan az uniós csatlakozás óta senki sem költözött át, noha megtehette volna). Az esetleges áttelepülő asszonyokat egyszerre számította nyugdíjjogosultnak és anyai támogatás várományosának. Ismeretlen Tettes azt tette közzé, – hogy az áttelepülők kizárólag terhet jelentenek Magyarországnak; csórén jönnek át, sem javakat, sem munkaerőt, sem szellemi, kapcsolati tőkét, sem pénzt nem hoznak, de még a sok milliárdra rúgó útlevélilletéket is elsinkófálják; – hogy a különféle szociális támogatások automatikusan megilletik a külföldön élő állampolgárokat; – hogy a külhoni lakos állampolgárok Magyarországon szavazati joggal rendelkeznek; – hogy Magyarország és Románia között a kettős állampolgárság tilos (és ennek kapcsán egy rég fölmondott egyezményt dobott a köztudatba). Ismeretlen Tettes elhallgatta, – hogy Romániának több százezer kettős állampolgára van – elsősorban – a Moldovai Köztársaságban, sőt magyar polgárok is lehetnek román állampolgárok; – hogy az EU-ban általános biztosítási elvnek megfelelően a nyugdíjat ki-ki attól az országtól – annak biztosítójától – kapja, ahol a jogosultságát szerezte (az ennek megfelelő egyezmény az EU-ba törekvő Romániával már elkészült, hamarosan megtörténik. Ukrajnával is folynak a tárgyalások, a nem EU-tag szomszédok közül a Szerbiából áttelepülők nyugdíját Szerbia fizeti); (Következik egy szakszerű, példákkal szemléltetett jogi indoklás. Ebből egy legközelebbi számunkból fogunk közölni ismertetőt. – A szerk.) Kérem a följelentésemben foglaltak érdemi kivizsgálását. Budapest, 2005. január 21. Tisztelettel: Czakó Gábor
1038. Budapest, Templom u. 38.
T:2434842
Email: czakogcs@axelero.hu Forrás: Magyar Szó www.magyar-szo.co.yu *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 26. 13:32 | Sorszám: 164 |
|
* Névnapi ünnepség a váradi Ady gimnáziumban
[2005-01-26 - 08:10:03]
Január 27-én, csütörtökön lesz 15 éve annak, hogy a nagyváradi Ady Endre Gimnázium fölvette a költő nevét, és több év után ismét magyar iskolává válhatott, A diákok, szülők és pedagógusok egész héten változatos programokkal ünneplik az évfordulót. Lesz irodalmi, illetve weblapkészítő verseny, rajz- és fotókiállítás, futballmérkőzés, asztalitenisz-verseny, valamint különböző előadások. Január 27-én reggel 9 órától iskolatörténeti vetélkedőt, 11 órától Ady-verseket illusztráló versenyt rendeznek. Délután kettőkor a díszteremben ünnepi műsort mutatnak be, majd koszorúzásra invitálják az érdeklődőket. A január 28-án, pénteken 17 órától kezdődő előadásokra elsősorban a kilencedik és tizedik osztályos tanulók szüleit várják. Magyar Rádió *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 26. 12:32 | Sorszám: 163 |
*
SZABADSÁG, Kolozsvári napilap, 2005. jan. 26.
A Magyar Kultúra Napja a Kolozsvári Magyar Operában
Január 25-én a Kolozsvári Magyar Opera újra mûsorra tûzte Erkel Ferenc: Dózsa György címû operáját a Magyar Kultúra Napja tiszteletére. Az elôadás kezdete elôtt Simon Gábor igazgató köszöntötte az egybegyûlteket. Majd Szentpéteri István a Magyar Köztársaság Kolozsvári Fôkonzulátusa nevében mondott beszédet. A konzul sok szeretettel üdvözölte a jelenlevôket. Rávilágított arra, hogy a magyar Kultúra Napját csak másfél évtizede ünneplik. Mint ismeretes, január 22-e nevezetessége, hogy ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását Kölcsey Ferenc.
(Hintós Diana)
Kötô fenntartja, Miclea ellenzi a magyar karokat
Mircea Miclea tanügyminiszter elsô alkalommal tartott keddi sajtóértekezletén máris nézetellentét alakult ki a miniszter és a kisebbségekért felelôs államtitkári tisztségbe kinevezett Kötô József között. Miután Kötô József biztosította a sajtó képviselôit, hogy nem szándékszik szétválasztani az európai elismertségû Babes–Bolyai Tudományegyetemet, csupán magyar és német nyelvû karokat létesítene az egyetem keretében, Miclea tanügyminiszter válaszolt is az államtitkár kijelentésére, ugyanazon a sajtóértekezleten. Elmondta, hogy nem fogja engedélyezni a magyar karok létesítését a BBT-n belül. http://www.hhrf.org/szabadsag/5jan-26t.htm
*
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 26. 12:10 | Sorszám: 161 |
|
*http://www.geocities.com/ihunsor/scaninfotar.html HUNSOR Éveleji Látóhatár
2004. január 18., Magyar Élet Óvodáskorú évszázadunk békésnek indult, minden jel azt mutatta, hogy az öreg évszázad utolsó évtizedére megszabadult az emberiség attól a nyomasztó félelemtől, hogy valamilyen műhiba folytán atomháborús katasztrófa következik be, hiszen az évszázad második fele ilyen félelmek keltésével indult. Valóban félelmetessé vált az ötvenes évek politikai légköre, amely azt tudatosította, hogy földi világunkban két egyenlő gigászi erő készül leszámolni egymással. Volt olyan időszak is, amikor azt hirdették, hogy a keleti hatalom erősebb, ezt láttatta igazolni, hogy a nyugati nagyhatalom képtelen legyőzni tíz éven át egy délázsiai elmaradott, ipar nélküli, kapáló-sarlózó nép országát, illetve a kommunizmust még ilyen minőségben sem, amitől aztán nyugaton felbuzogtak a kommunisztikus eszmék az egyetemi és huligán táborokban. 1968-ban tetőzött az eurokommunizmus, Nyugat-Németország már preparált állam volt, a franciákban is ágaskodott az újabb forradalmi szerep, és nem sok hiányzott a szocialista hatalomátvételből, aminek akkor Amerikában is voltak lelkes hívei. De beigazolódott, hogy a polgári rend uralmát továbbra is csak háborús állapotok között lehet megdönteni a jóllakott polgár nem cseréli fel a karosszéket a barikáddal. Végülis a béke ette meg a Szovjetuniót is. Nem sikerült fenntartani a permanens forradalmat, elsősorban a hatalomnak volt szüksége a rendre. Amerika elveszítette világhatalmi partnerét, a kétlábú világhatalom egyik lábát. A világ közvéleménye, a nagy színjáték nézőközönsége megnyugodott abban, hogy a szabadság eszméi győztek, Amerika kitartó "containment" politikája győzött. Pedig csak az államkapitalista-kollektivista kísérlet bukott meg, aminek sírjába belehullot az orosz katonai és rendőri nagyhatalom is.
Bármilyen magyarázatot fogadunk el, az a tény a lényeges, hogy 1990-re felmutatkozott a világ valóságos hatalmi képlete. Az Amerikai Egyesült Államok a világ legnagyobb katonai és gazdasági hatalma, amellyel a világ többi hatalma sem állítható szembe. Amerika meg tudta őrizni a XX. században a "békehatalom" címét és a hozzáfűzött bizalmat. Ebbe a bizalomba építkezett az a bizakodás, hogy a XXI. század végre már a béke évszázada lesz. Benne volt a reményekben az is, hogy az a történelmi folyamat, ami az elmúlt két évszázadot foglalkoztatta forradalmaival és háborúival, beérkezett a célállomásra, így további világfelforgató tevékenység szükségtelen. Hiszen elmállottak politikai szörnyetegei, nem tudták megállítani a polgári rend általánossá válását, megszűntek a nagy osztálykülönbségek és a faji alapú ellenségeskedések kezelhető mederbe záródtak. Ezt már csak őrizni kell, erre látszik alkalmasnak Amerika ereje. Remélhető volt, hogy ettől kezdve a világ természetes erőinek szabad érvényesülése biztosíthatja a fejlődést és a lehetőséget az elmaradott részek fejleszésére is. Jugoszlávia megrendszabályozása utolsó szükséges ilyen aktusnak látszott, legalábbis európai vonatkozásban. Egyszóval, Amerika abba a helyzetbe került, hogy új fejezetet nyithat az emberiség történetében Pax Americana jelszóval. Nem így történt. Amerika, úgy látszik, folytatni akarja azt a politikai irányzatot, ami jellemezte az előtte járó két évszázadot. További céljai lehetnek. Talán, pontosabban meghatározva, a két évszázad politikai és gazdasági törekvése a világhatalomért immár Amerika katonai és gazdasági erejének felhasználásával folytatódik. "There is no limit to the greatness of America" ismétli Bush elnök, hogy jól megjegyezzük. Egy nyírottbajúszú emberke mondott ilyeneket a 30-as években, akivel még ma is rémítgetik a gyermeteg világot. Európa még jó időre az amerikai gazdasági élet függvénye lesz, ez akár tartósítható is magas energiaárakkal és bankárpolitikával. Európa a második világháborúval bekövetkezett hanyatlásáig nemzeti sokszínűsége által termelte azt a szellemi sokrétűséget és új utakat törő frisseséget, ami állandó gyorsulásba hozta az emberiség fejlődését. Európának létfontosságú az egységesülés, amióta az "Újvilág" túlszárnyalta és átvette a világ vezetését. Ezzel szembeszállni, ellene védekezni vagy akárcsak versenyben maradni, Európa csak kontinentális egységben képes. De nem mindegy, hogy az milyen módon jön létre. Az átalakítás során kiürülhet az Európa-tartalom. Németh László figyelmeztet: "Ha mai merevsége után Európa ennek ellenére is újra tud foganni, a mi korunk valami példátlannak, sohasem-voltnak lesz a tanúja..." Ebben a kijelentésben a felszabadulás reménysége derengett, a merevség a megszállás okozta visszamaradtságra utalt, de feltehetjük a kérdést: a mondatban szereplő Európa mit jelöl, merre látta ő annak főleg a keleti határait? "Az európai egyensúly folytatja Németh Európa szerkezeti szívóssága. A több kultúrából álló kultúrának titkos tartalékai vannak a nemzetekben. Európa ez alatt az ezer év alatt folyton mozgott, de nem minden nemzete mozgott állandóan..." Mrs. Tatcher is a nemzetek Európájáról beszélt, amikor szóba került a bővítés, de még ma is ágaskodik egy kérdés, vajon nemcsak egyfajta újabb "szén és acél szövetség", üzleti piacrendszer lett, ami lett, vagyis csupán gazdasági-pénzügyi egybefoglalás? Félő, hogy az ilyen alapú egyesítésnek gyarmati kiszolgáltatottságra emlékeztető következményei lesznek. A már is megindult agyelszívással Magyarország gyógyíthatatlan szegénységéhez felzárkózik a szellemi elszegényedés, és ha jön a kívánt gazdasági fellendülés, behatol a külső Európa vendégmunkás áradata, majd a rövidesen EU-tag Törökországából hozzánk is jönnek a régről már ismert mecsetépítők, és mi lesz, ha a nagy sietségben, a nagy kulturális nyomulásban szétfolynak, elsorvadnak az európai kultúra nemzetekben rejlő tartalékai? Mi lesz a minősége annak az Európának? Lesz-e benne ország, ahol tovább él kulturnemzetként a magyarság, vagy csak rezervátum marad, ahol lesz egy tucat csikós, mutogatni a valamikorit? Az emberiség történetében a legnagyobb hajtóerő a haladás. A sebesség állandó növekedése önmagában is nagy kihívás, és nagy nehezék a társadalomra. A magyar társadalom 1914 óta erővel visszatartott, lelassított fejlődésével messze elmaradt attól a nyugati színvonaltól, amelynek rövidtávú utolérésére kötelezi most az uniós csatlakozás. A változás nyugaton folyamatos, lépcsős volt, Magyarországon visszatartott időszakok után a könyörtelen lerohanás jellegét ölti. Át kell venni a magas technológiát, be kell iskolázni a dolgozók egész társadalmát, korra való tekintet nélkül. Ez a megmaradásnak és felzárkózásnak az elmélete. A magyar falvak népe, mai állapotában már abba a gazdálkodásba sem tudna visszalépni, amiből az ÁVH-s világ elhajtotta, eszközeitől megfosztotta, proletár földmunkássá tette, aki a fájront-kolompolásra leteszi a kapát. Milliók juthatnak szociális ellátásra, mert nem tudják átlépni egy évszázad mulasztását. Olcsó lesz a magyar föld, mert nincs hazai kitartás és versenyképesség. Ország, föld, táj tart meg kultúrát és nemzetet. Európa legsebezhetőbb népe lett a magyar. Nem érzi jól magát magyar ember, főleg az iskolázottabb rétege, hazájában. Talán már nem is tudja, miért. A fiatalja hamis példaképeket kap. Könyvek, lexikonok, utcanevek, szobrok, emléktáblák ma is a bolsevizmus hőseit állítják a fiatalok elé. A Parlament épülete mellett a Károlyi-szobor a nemzeti rothadás emlékműve. Nagyon vigyáznak rá, és a többire, a szocializmus vívmányaira. Fél évszázadon át parancsot teljesített az ország népe. A rendszerváltoztatás ebben vajmi kevés kárt tett. Iszonyatos élmény volt rádöbbenni, hogy ami a kommunista világ után jött, az annak nem ellentéte. 1994-ben csak visszacsúszott a "szocializmus" a hatalomba, 2002-ben a furcsamód és éppencsak hatalomra kerülve, már nyomulnak, törnek zúznak mindent, ami nemzeti. A bolsevista restauráció Gyurcsányja kijelenti: "A nemzet idejétmúlt kategória, nacionalista zárvány. Olyant, hogy nemzeti, egy modern állam nem ismer." A nyomulók egyike szocialistának, másika liberálisnak hirdeti magát. De az MSZP éppen úgy nem szocialista, hanem aulikus (idegen hatalom szolgálatában álló), mint az SZDSZ, amelynek az ún. szabadelvűsége épp olyan tartalmatlan, és még a szocialistáknál is nagyobb mértékben idegen érdekeket kiszolgáló, igazi komprádor társaság. Az MSZP és SZDSZ ideológiai tartalom nélküli hatalmi pártkeretek, egykori bolsevisták két olyan szövetsége, amelyek mai különállása már megvolt a kádári időkben is, de a Rákosi-korszakban is. A kisebbik valamiképpen mindig felülkerekedik, nyomuló időszakokban élen van. A nemzet iránti folytonosan kifejezett türelmetlensége láttán felrémlik a kép; ilyenféle televényből burjánzott ki a múltban az az ÁVOÁVH-féle erőszakszervezet, amihez hasonlóra, adja Ég, ne kínálkozzon többé alkalom. Magyarországnak egy parlamentje van, de abban két nemzetmegfogalmazás néz szembe egymással. Ám a szó "nemzetmegfogalmazás" méltatlan a két szemlélet egyikére. De éppen ez a méltatlan szinte kimozdíthatatlan, és ha nem lesz a politikai jobboldalon egy új párt, amely összefogja azokat, akiknek a Fidesz nem elég jobboldali, akkor baj lesz. Két Magyarország van úgy mondják , amin azt kell érteni, hogy van egy elit, amelyik uralkodik, és egy másik elit, amelynek uralomra jutása a történelmi igazság megvalósulását jelentené. Számszerűségben, minőségben nem lenne hátrányban a "másik", de lehetőségeiben, eszközeivel elmarad azok mögött, akiknek éppen ezen aránytalanságból eredően sikerült egykori erőszakrendszerük és szovjet szuronyok oltalmában fenntartott hatalmukat a kapitalista átszerelés alkalmával átmenteniük. A baloldal életfontosságúnak tartja visszakerülni a hatalomba 2006-ban, ami a jobboldal részére viszont valóságos élet-halál kérdése. Ma, 15 hónappal a döntés előtt egységes és nyugodt erőt mutat a két kormányzó párt, viszont a nemzeti oldal mai állapotában elégtelen a győzelemre. A Fidesz mellett egyik párt sem számíthat átjutni a kis pártok részére nagyon magas 5 százalékos küszöbön. A Fidesz egymagában "sokan vagyunk, de nem elegen" lesz, a mellette illetve ellenében induló és be nem jutó jobboldali pártokra leadott szavazatok elvesznek a nemzeti oldal számára. Közös érdek egy második jobboldali párt vagy pártszövetség sürgős létrehozása. Még ebben az évben baloldali elkötelezettségű köztársasági elnököt kap az ország. Pletykaszinten Dávid Ibolyát emlegetik, jó szolgálatai jutalmául, bár túljátszotta a szerepet ahhoz, hogy a kétharmadhoz szükséges ellenzéki szavazatban bizton reménykedhetne. A Heti Válasz című folyóirat szerint a gyakorlati politizálástól visszahúzódás nem előírás az elnök részére. "A több mint tízéves hagyomány megtörhető. Nincs olyan alkotmányos előírás, amely eltiltaná az elnököt az aktívabb fellépéstől. Ellenkezőleg: a magyar közjog még az amúgy nemzetközi összehasonlításban valóban "gyenge" államfőnek is lehetőséget teremt népszavazások kezdeményezésére, törvényjavaslatok benyújtására, korlátozás nélküli parlamenti beszédekre, megkötés nélküli politikai nyilatkozatokra, politikai és alkotmányos vétó gyakori alkalmazására. Nem mindegy, hogy az új államfő mire használja ezeket a lehetőségeket." A határon túli magyarság kérdésében tiszta képlet jött létre, abban a kormányfő és csapata visszataszító viselkedése egységbe terelte a határontúliak szervezeteit, ugyanakkor az MSZP-ben kint is érezhető belső lázat okozott. A nemzeti oldalnak meg kellett tapasztalnia, hogy a többség megfogható volt a kenyéririgység fölvetésével, illetve érzéketlen a kirekesztett nemzettestvérei iránt. A nemzet fogalma a magyar társadalom asztalára került. Fontos szerepe van a civil szervezeteknek a nemzeti eszme terjesztésében. Elő kellene venni és terjeszteni a Kárpát-medencében az Ausztráliai Magyar Szent Korona Társaság 1993-ban két pontban megfogalmazott követelését: - Fel kell emelni a nemzet fogalmát olyan köztudati, közjogi és alkotmányjogi szintre, mint amivel felszerelte a polgári liberális államfelfogás az állampolgár fogalmát! - Azt akarjuk elérni, hogy hozzon a magyar országgyűlés olyan törvényeket, amik törvényes és jogi keretet adnak az egész nemzetnek az államhatároktól függetlenül! Csapó Endre
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 26. 11:55 | Sorszám: 160 |
|
* Szfinx a Hortobágyon
A magyarellenes propaganda módszereirõl
Kaslik Péter a HUNSOR kanadai munkatársa „Még rejti gyáván - változik a harcmód –
de látom én már minden fegyverét.”
Illyés Gyula: „Az ozorai példa”
Harmincnyolc éve élek Kanadában. Számomra magyarnak lenni soha sem azt jelentette, hogy Magyarországon élek e vagy sem. Jugoszláviában, és itt Kanadában is, a magyar nyelv, a magyar kultúra, különösen a magyar irodalom, és történelem határozta meg, ki vagyok. Életemben összesen három napot töltöttem Magyarországon átutazóban. Kanadához való lojalitásom jeléül nem tartok igényt a kettõs a állampolgárságra, de ennek ellenére, a közelmúltban lezajlott népszavazás elutasító eredménye lesújtóan hatott rám.
Van ebben az elutasításban valami egyedülállóan személyes, mert önmeghatározásomat, lényemet támadták meg. Kiderült, hogy a közös nyelv, a közös múlt, a közös kultúra, a határon túli magyarok külön erõfeszítése önmagában nem volt elegendõ ahhoz, hogy a magyarországi választópolgárokat a magyar nemzet természetes egybetartozásáról meggyõzze. Ez azonban azt is jelenti, hogy a magyarországi választópolgárok többsége ma már nem védekezhet sikeresen a magyar nemzet mibenlétének megváltoztatására irányuló propaganda ellen. Az a Magyarország, amelytõl a határon túli magyarok ihletet és erõt meríthetnének képtelen bármit is tenni érdekükben, mert maga is "orvosra vár." Mi a tét? A népszavazás sikertelensége után az ország (Magyarország) miniszterelnöke kijelentette: "Gyõztünk!" Ki harcol itt ki ellen, és kit "gyõzött", illetve kit vertünk meg? Önmagunkat? A nagyvállalati globalizmus számára a magyar nemzet egységes felfogása, és annak minden megnyilvánulása, tehertétel. A globalizmus számára az erkölcsi értékeitõl, egyéni jegyeitõl, történelmétõl, kultúrájától megfosztott társadalom felel meg, úgy is mint olcsó, és a nagyvállalatok önkényének kiszolgáltatott munkaerõ, és úgy is, mint gombnyomásra befolyásolható vásárlóközönség. A szétforgácsolt és történelmi emlékezetétõl megfosztott, tehát könnyen befolyásolható szavazópolgárok tömegérõl most ne is beszéljünk. A háború amiatt folyik, hogy az országot azok kormányozzák e, akik azt birtokolják, vagy azok, akik annak értékeit megteremtik, - a magyar nép. Könnyen megtörténhet, hogy a magyarok a saját (csonka) hazájukban is a határon túli magyarok sorsára jutnak; a végén semmi beleszólásuk sem lesz a sorsukat meghatározó kérdésekbe. A megfelelõ távlat szempontjából azt is tudomásul kell venni, Magyarország csupán az egyik hadszíntér a térségben. A háború elsõ halálos áldozata az igazság. George Orwell szerint olyan mélyre süllyedtük, hogy az értelmes embernek az elsõ kötelessége, hogy a magától értetõdõt megkérdõjelezze. Vagyis, ha a hatolom valamelyik szócsöve azt mondja: "Esik az esõ", komolyan el kell gondolkodni azon, hogy, azt miért mondják, és mit is mondanak valójában? Csárli, a beágyazott zsurnaliszta A közelmúltban, a Népszabadságban két azonos tárgyú cikk jelent meg ugyanannak a szerzõnek a tollából. Az elsõ változat a szocialista realizmus, a pártosság, ideológiai elkötelezettség, és néphez szólás szellemében íródott (partyijnost, idjejnosty, narodnosty) A másik, a szürealista változat, pedig egy szabad képzettársításra alapuló modern szöveg, amelyben "minden megy ", és amelyben emiatt semmit sem kell bizonyítani, és semmit sem lehet megcáfolni. Annak ellenére, hogy egyik írásnak sincs semmi köze a valósághoz, ezek az írástípusok roppant hatékonyaknak bizonyultak, például a népszavazással kapcsolatos nemre buzdító kampányában. Nyilvánvaló, az is, hogy a baloldali propaganda nem szûnik meg a népszavazás után sem. Nem, ez a harc volt a végsõ, s az elkövetkezõ idõszakban is ugyanezzel a propagandával kell majd megküzdeni. Ezért roppant fontos, hogy részleteiben is megismerjük a baloldali propaganda alkotó elemeit, ismertetõ jeleit, és annak tényleges súlyát.
A Népszabadság két fenti cikkét Nagy N. Péter jegyzi, akit barátai állítólag Csárlinak szólítanak. Ez a szerzõ olyan mélyen elkötelezett a globalizmus eszméje mellet, hogy írásai tökéletesen tükrözik azt az erõt, amellyel nap mint nap szemben találjuk magunkat. Roppant káros az a felfogás, mely szerint "az ilyenekkel" nem kell foglalkozni. Ha, Nagy. N. Péter írásai nem a napi százhatvan ezer példányban megjelenõ Népszabadságban jelennének valóban nem kellene velük foglalkozni, de a jelen esetben nem egyszerûen Csárli véleményérõl van szó. Nem is véleményrõl van szó, mert Nagy N. Péter, mondanivalóját nem az igazsághoz, hanem az érdekhez szabja. Õ úgy ír, ahogy most kell. Tehát, éppen az "ilyenekkel" kell foglalkozni, mert õk száz tíz százalékig eleget tesznek az elvárásoknak. Nagy N. Péter írásaiban az új baloldali ideológia, annak vegytiszta formájában tárul elénk. Kell ez nekünk? Csárli elsõ levele a sokasághoz. A Népszabadság, 2004. december 6. "A népszavazás kudarca" c írásában, Nagy N. Péter, a "világpolgár", egy "általunk bizony nem ismert embercsoportnak" nevezi a határon túli magyarokat. A határon túli magyar nemzeti közösségeknek, sorsuk legsötétebb korszakaiban is szervezeteik, vezetõik voltak, tehát nem voltak csupán "ismeretlen embercsoport." Magyarok voltak, és ma is azok. Mit történik, ha az egyént megfosztjuk arculatától, a nagyobb közösségbe tartozó meghatározó tulajdonságaitól? Azok névtelenekké, mellékessé, megsemmisíthetõvé válnak. A Népszabadság fenti cikkének álláspontja alapján, a baloldali sajtónak, a kormánnyal karöltve azért kellett ezt a kíméletlen harcot megvívnia a népszavazás sikeressége ellen , nehogy ez az "ismeretlen embercsoport feljöjjön Budapestre és felborítsa az "itteni politikai egyensúlyt." Ezt Nagy N. Péter, fenti írásában (a népszavazás után!!) nyiltan kimondta: "A kormányoldal olvasatában éppen az a kérdés, hogy ott maradnak-e. Ha jönnek, ha tovább mennek, az kezelhetetlen helyzeteket okozhat, de talán mégsem, nem tudjuk biztosan, mint ahogy semmit sem, azonkívül, hogy a határon túli magyarok a könnyen felvehetõ hazai szavazólapokkal jobbra boríthatják az itteni politikai egyensúlyt." Ha, egy "ismeretlen embercsoportról" van szó, akkor honnan tudja a szerzõ, hogy azok a jövõben kire szavaznak? A "politikai egyensúly helyett a "politikai hatalom birtoklása" talán jobban tükrözi a valóságot egy olyan országban, ahol egy párt öt százalékkal kormányt alkot, és a kormányfõ tisztségét egy olyan egyén gyakorolja, akire senki sem szavazott. "Az én babám egy fekete nõ" A "Népszavazás kudarca" c. írás másik fõ érve alapján, a határon túli magyaroknak azért sem kell megadni a kettõs állampolgárságot, mert Nagy N. Péter, a népszavazást megelõzõ napon szemtanúja volt annak, hogy "két mélybarna bõrû lány", a Miss. Afro Hungary szépségversenyre készülve "választékos magyarsággal" beszélgetnek egymással az Angyalföldön. Ez a "felvezetés" azt hivatott bizonyítani, hogy a szerzõ, már járt a "nép között." A szerzõ szerint ennek a "két mélybarna bõrû" lánynak a jelenléte, és az a tény, hogy magyarul beszéltek, azt bizonyítja, hogy a trianoni határokon kívül élõ magyarok kettõs állampolgárságának a kérdése "enyhén szólva bonyolult." A kérdés "bonyolult voltára való hivatkozás a zavartkeltést szolgálja, és az író fensõrendûségre, és az olvasó lebecsülésére épül. "Ti" ezt képtelenek vagytok megérteni. A megoldást hagyjátok ránk. Ha valaki az mondja, hogy "ez bonyolult dolog" azonnal ébredjünk fel, mert az író szándékával valami nincs rendben, hiszen a szerzõ maga vállalkozott a tárgykör tolmácsolására. A cikk szerint a magyarországi választó polgároknak emiatt a két "mélybarna bõrû lány" miatt kell nemmel szavazniuk határon túli nemzettestvéreink kérelmére. Mind, a határon túli, mind a nyugati magyarok roppant örülnek, hogy Magyarországon már van Miss. Afro Hungary szépségverseny. Választott hazámban Kanadában is van Miss. Budapest , Miss. Trinidad, és van Miss. Black and Decker is. Kinek a szégyene, azonban az, hogy amíg Újvidéken felpofozzák a magyar lányokat, mert magyarul beszélnek, addig Budapesten a Népszabadság tudósítója a Miss. Afro Hungary szépségversennyel érvel a kettõs állampolgárság ellen? Csárli második levele az írástudókhoz és fõpapokhoz. " A népszavazás kudarca" c. írást követõen, a Népszabadság, 2004. december 24. számában ismét megjelent Nagy N. Péternek, egy, a népszavazással kapcsolatos "kármentõ" írása, melynek címe: "Magyar szfinx otthon." Ez az írás részleteiben, és egészében is roppant nehezen követhetõ, és esetleg csak a modern próza ismerõi és kedvelõ számára érthetõ. Kinek íródott ez a szöveg, és ki érti meg? "A magyar szfinx otthon" nyelvtani jelentése önmagában rögzíthetetlen. Magyar Szfinx, mint magyar vizsla, vagy Magyar szfinx otthon, mint Magyar szfinx odahaza, vagy Magyar szfinxotthon, mint Magyar kultúrotthon, gyermekotthon? Az Észak Afrikában levõ szfinx, mint hasonlat, sem jelentésében, sem vizuálisan, sem hangulatilag nem utal a határon túli magyarok kényszerhelyzetére. Ha, a szfinx, a talányt hivatott jelképezni, akkor viszont teljes a képzavar, mert a trianoni békediktátum egy pontosan keltezett, nevekkel, címekkel ellátott közjogi dokumentum, amelynek minden kitétele értelmezhetõ, és mindenki számára elérhetõ. Hol itt a talány? Kinek a számára talány az, hogy a határon túli magyarok azért kérik az anyaországtól a kettõs állampolgárságot, hogy ha felpofozzák õket, mert magyarul beszélnek, akkor ne kelljen arra várni, hogy az Európai Unió eljövendõ kivizsgáló bizottsága eldöntse, hogy az újvidéki magyar egyetemista lány arcán elcsattant pofon etnikai jellegû volt e vagy sem? A délvidéki magyarok, mindenekfelett azért kérik a kettõs állampolgárságot, mert azt remélik, hogy a magyar állampolgárság némi védelmet nyújthat a számukra, ott ahol élnek. Szerbiában szerb lányokat nem igen pofoznak fel, vagy legfeljebb egyszer, mert a szerb lányoknak a legtöbb esetben szerb férfi testvéreiké és unokatestvéreik vannak, és mindazoknak fegyvereik is vannak. A magyar lányokat, tehát Szerbiában csak azért pofozhatják fel, mert nem szerb lányok. Mindennek közepette "Csárli" a " Miss Afro Hungary" szépségversenyrõl ír. A stílus maga az ember. Az író jellemét, és az írás tényleges célját az úgynevezett modern próza sem tudja elpalástolni. Nagy N. Péter írása, annak "modern" formájától eltekintve egy üres és lapos, kispolgári félmûveltség köntösébe öltöztetett kemény, és hathatós propaganda. Tehát, egyáltalán nem ártalmatlan. Összegezés A népszavazás kimenetele azt is bizonyítja, hogy - ha a magyarországi választópolgárokat meg lehet gyõzni saját nemzettestvéreik kérésének elutasítására, akkor más kérdésekben még könnyebben elérhetõ, hogy azok minden egyes esetben a saját érdekeik ellen szavazzanak. Magyarországon, a közelmúltban, minden vitatott, vagy csoportérdeket érintõ kérdésben az aránytalan túlsúlyú baloldali média propaganda "gyõzelmével" végzõdött. Ezen a ponton túl, már csak a demokrácia látszatáról beszélhetünk, mert Magyarországon a rendszer megteremtette azt a mechanizmust, amelynek alkalmazásával minden egyes esetben meggyõzheti a szavazópolgárokat, hogy azok a saját tényleges érdekeik ellen szavazzanak. A népszavazás kimenetele azt bizonyítja, hogy a népszavazás elleni kampány bevált módszereivel, s az aránytalan túlsúlyban lévõ baloldali média közremûködésével, Magyarországon a jövõben, a nagyvállalati globalizáció érdekeit képviselõ pártok a jövõben ugyanezzel az igyekezettel minden választást megnyerhetnek. Erre a felismerésre épül a kétharmados többséget igénylõ törvények eltörlésére irányuló kormánypárti javaslat is. A kétharmados többséget igénylõ törvények kiiktatása csak akkor jelenthet elõnyt egy politikai párt javára, ha az biztos abban, hogy az elkövetkezõ választásokon nem õ maga kerül ellenzékbe. A kétharmados parlamenti többség követelménye nélkül az ellenzék politika formáló szerepe pedig megszûnik, s a hatalmon lévõ párt, minden törvényes ellenállás lehetõsége nélkül a saját képére formálhatja a magyar társadalom arculatát. A népszavazás kudarca az "Ozorai példa" szomorú igazságát is felidézte: most is, "ötven huszár volt a szabadság, annyi volt a nemzet, a magyar." Tanuljuk a példát. Nem csak a magyar, és a nemzet van veszélyben, hanem az egyén, és az ember is. És nem csak Magyarországon. Egyéni megváltás azonban nincs, ezért van a nemzet. Ha, van… Kaslik Péter
Kaslik Péter írásai:
• Két úr a villamoson
• Levél haza - Az én kopogtató cédulám
• A magyar diplomácia és a vajdasági magyarok - írta Kaslik Péter
• Húsz év múlva - A magyarellenes támadások és a vajdasági magyar vezetok
• „Mint aki halkan belelépett…”
• Gyurcsány Ferenc és mária országa
*http://www.geocities.com/dhunsor/delvidek/szfinxahortobagyon.htm
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 24. 20:36 | Sorszám: 159 |
*
ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ
2005. január 25., kedd
VAJDASÁGI ERŐSZAKOS KILENGÉSEK
Túlságosan a magyarságra koncentrál az EP tényfeltáró missziója
A küldöttség szlovén tagjának interjúja
Hibának tartja Jelko Kacin, az Európai Parlament vajdasági tényfeltáró küldöttségének szlovén tagja, hogy a delegáció e hét végi látogatása alatt túlságosan sokat fog foglalkozni a magyar kisebbséggel. A liberális képviselő az MTI-nek Brüsszelben adott interjúban arról is beszélt, hogy a Vajdaság lehet a lakmuszpapír, ahol az Európai Unió lemérheti, a szerbek tényleg akarnak-e csatlakozni hozzá vagy nem, és milyen hosszú időt vesz majd ez igénybe. A tényfeltáró delegáció indításáról szeptemberben döntött az EP plenáris ülése az ottani magyarok és más kisebbségek tagjai elleni erőszakos kilengések miatt. A küldöttség pénteken indul, és három napot tartózkodik Vajdaságban, illetve Belgrádban, ahol találkozik a jogsértések magyar, szerb és más nemzetiségű áldozataival, a helyi magyar és horvát közösség képviselőivel, a belgrádi hatóságokkal, valamint emberi jogi és civil szervezetek képviselőivel is. Kacin elmondta: egész üzenetláncot visznek Szerbiába, amely konkrét, meggyőző és érthető lehet ahhoz, hogy segítsen a szükséges változások előidézésben. A legfontosabb üzenet, hogy az EU kész segíteni és támogatni Szerbiát a gazdasági fejlődés és az integráció útján, ha ehhez Belgrád maga is tesz erőfeszítéseket. A magyar kisebbség kétségkívül a legnagyobb a helyiek közül -- hangoztatta a Szlovénia Liberális Demokráciájához (LDS) tartozó Kacin --, de valamennyi lakosnak közös a problémája, mégpedig a gazdasági perspektíva hiánya. Nemcsak a magyar, hanem valamennyi kisebbségről szó van tehát, sőt a szerb többségről is. Az egész emberi jogi helyzet és életkörülmények javítására van szükség, hogy mindez távlatot biztosítson az ott lakóknak. Ezért azt is ki akarják domborítani, hogy csak a befektetésekhez kedvező általános atmoszféra megteremtésével lehetséges új munkahelyeket létrehozni a térségben. Kacin úgy gondolja, a legtöbb nehézség, amellyel a szerb lakosság ma szembenéz, leküzdhető lesz azt követően, hogy Szerbia megkezdi az integrációs folyamatot. Emlékeztetett arra, a demokratizálódás előfeltétele az uniós tagságnak bármely jelentkező számára. Belgrádra még hosszú út vár, a cél pozitívabb politikai és gazdasági környezet teremtése, amely az általános helyzet javulását is meghozná -- ismételte meg. A két magyar képviselő jelenléte nem túlzott a delegációban, mert növeli a küldöttség meggyőző erejét - vélte Kacin. A nem magyar képviselők mindazonáltal úgy ítélik meg, hogy a Vajdaság csak a mozaik egy darabja, ráadásul az ottani fejlődés lehet a tesztje egész Szerbia fejlődési irányának. Amíg a többség számára országos szinten nem sikerül olyan megoldást találni, amely hosszú távú kilátást jelent, addig nehéz lenne ugyanez külön a Vajdaságban lakók számára - tette hozzá. A vajdasági helyzet javulása útmutatásként szolgálhat a többségi szerbek számára, hogyan tudják az uniós normákat a gyakorlatban alkalmazni országuk egész területén.
Kifejtette azt is: a közelmúlt volt jugoszláviai történései sok személy mozgásával jártak. Boszniai, horvát és kosovói menekültek érkeztek Vajdaságba, magyarok viszont sokan távoztak onnan Magyarországra a jobb gazdasági kilátások miatt. A fiatalabb nemzedékek ma az EU-ban, Magyarországon keresik boldogulásukat, és mindez megváltoztathatja a lakosság összetételét. Olyan helyzetet kell teremteni, amely meggyőzi az ott élőket, hogy ne menjenek el, helyben biztosítja az ott lakóknak a valódi kilátásokat és a fejlődést. Ez egyben toleráns Vajdaságot teremthet, amilyen már létezett a múltban, és amilyet az EU is szeretne -- hangoztatta Jelko Kacin. Leszögezte: a delegációnak meg kell mutatnia, hogy az EU törődik a Vajdasággal, és jeleznie kell, hogy a tavalyi elszórt incidensek nem történhetnek meg még egyszer. Az EP képviselőinek ki kell mutatniuk szolidaritásukat azokkal, akik érintettek az incidensekben, de meggyőzőnek kell lenniük a helyi és szerb hatóságokkal, illetve a médiával szemben folytatott tárgyalásokon is. Világossá akarják tenni, hogy Európa nem tűr el semmilyen emberi jogi zaklatást semmilyen kisebbség vagy magánszemély ellen. Jelezni akarják azonban azt is, hogy tudatában vannak: ilyen jog a kedvező perspektívához való jog is. Úgy vélte, a tényfeltárás eredményei nem fogják rontani, sem javítani a Szerbiáról alkotott uniós képet, már csak azért is, mert "a kép a jelenleginél rosszabb már nehezen lehetne". Rámutatott, hogy a Horvátország és az EU között márciusban nyíló csatlakozási tárgyalásokkal új fejezet kezdődik a térségben, és Szerbia lassacskán csak olyan országokkal lesz körülvéve, amelyek a közeljövőben uniós taggá válhatnak. Ennek Szerbiára pozitív, mély és közvetlen hatása lehet, amely az emberek hozzáállásán is változtathat -- húzta alá Jelko Kacin.
(MTI) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 24. 20:28 | Sorszám: 158 |
|
* Nagyvárad- Magyar Kultúra napja [2005-01-24]
Nagyvárad és Berettyóújfalu kulturális hidat épít öt esztendeje a trianoni határok fölé, hogy Biharország találkozzék a Himnusz születésének ünnepén. Szép, erős és egységes a magyar kultúra, amely a szétszakadt nemzetet egymással, és más népekkel is összekapcsolja - fogalmaztak a felszólalók Nagyváradon, a Magyar Kultúra Ünnepén. - Abba kell hagyni a 150 éves nemzeti harcot egymás között, mert egyformán elpusztulunk a nagy nyelvi kultúrák tengerében, ha nem engedjük egymás kulturális intézményeit erősödni. Ezért tudomásul kell venni a románoknak és úgy látom tudomásul veszik, hogy nekik érdekük egy magyar kulturális iskola és autonómiarendszert működtetni. A romániai kisebbségek kulturális autonómiájának elvéről és jogi lehetőségeiről Markó Béla miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ elnöke úgy vélekedett: hatalmas fejlődés, hogy a magyarság politikai szervezete a román demokratizálódás motorja lehet. A kisebbségi törvény megalkotása, az állam decentralizációja segíthet a magyarság és a többi kisebbség autonómiájának megteremtésében: - A kormányzati részvétel nekünk nem cél, hanem eszköz. Az volt a célunk, hogy kormányra kerülve tudjunk jelentős jogi vagy intézményes megoldásokat elérni a saját közösségünk számára. Iskolák, müvelődési intézmények, egy új kisebbségi törvény, amely beleszólást biztosít ezeknek az intézményeknek a működésébe. A negyedik nemzetközi magyar fotóművészeti vándorkiállítás után jeles tudósok ismertették a magyar kultúra évszázadait. A legkíválóbb bihariaknak idén is átadták a Magyar Kultúráért díjakat, majd a Marosvárhelyi Nemzeti Színház Édes Anna című előadásával zárult az ünnepség. DunaTv *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 23. 18:49 | Sorszám: 157 |
*
Szabad Újság, Felvidéki hetilap 2005. január 19.- 13. évfolyam 3. számEgy szőgyéni háborús veterán visszaemlékezései
A Don-kanyar poklában http://www.hhrf.org/szabadujsag/2005/03/don.htm *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 23. 13:03 | Sorszám: 156 |
|
*ÚJ KELET [ 2004 december 15, szerda ]
Antal János krónikája
Orosz hadifogságom története (33.)
Találkozás földiekkel
Az erdőből bejövő csoportokat nagy izgalommal vártuk az udvaron, és mentünk eléjük, ismerősöket, földieket keresve. Volt katona bajtársakra, falubeliekre, vagyis tekerőpatakiakra nem leltem, de nagy örömömre rátaláltam két idősebb, 40-50 év körüli gyergyóújfalvira, Sólyom Márton és Balla Péter volt székely határőr honvédokra, valamint négy gyergyószentmiklósira, Kémenes Balázsra, Madaras Balázsra, Farkas Istvánra és Antal Józsefre (csendőr Jóska), akikkel több mint egy évig együtt dol-goztam a Sakál lágerben. Később bánatunkra elválasztottak minket, más-más lágerekbe kerültünk. Az újfalvi Sólyom Márton nem jött haza, mert nem bírta a szíve a nyári 40-50 fokos meleget, és a malária betegséget nem élte túl. Ő a Kaukázusban, a Kura folyó völgyében alussza örök álmát egy jeltelen sírban. 1948-ban öten, köztük én is hazajutottam, Antal József csak 1952-ben került haza. Közülünk csak én, a sorok írója vagyok életbe Isten kegyelméből. A sorstársaim az 1990-es években itthon fejezték be gyötrelmes, küzdelmes földi életüket. Minket többek között azért különítettek el erre a lakatlan vidékre, nehogy megfertőzzük a szovjet polgárokat a nyugati ideológiával, a szocialista rendszerellenességgel. Még az őreinknek is megtiltották, hogy beszélgessenek velünk, így a több mint hároméves rabságunk alatt nem volt lehetőségünk oroszul tanulni. A 6-os számú lágerben 200-an voltunk, 60 német és 140 magyar. A magyarok és a németek más-más csoportokban dolgoztak. Négy-nyolc ember dolgozott közösen egy csoportban, az erdővágáshoz, a fák ledöntéséhez szakértelemre és legkevesebb négy emberre volt szükség. Ketten fűrésszel döntötték és darabolták méretre a fát, a rönköket, a másik kettő pedig fejszével segédkezett a döntésnél, majd pedig levágták az ágakat, és az összedarabolt fákat űrméterekbe rakták. Az orosz erdőmérnök jelölte ki a rendszerint szabályos négyzet alakú, 200 méter hosszú és 200 méter széles parcellákat. A munkát azzal kezdtük, hogy a kijelölt parcella minden oldalán, hat méter széles sávon kivágtuk az ipari fát, majd teljesen kiirtottuk az aljnövényzetet. A parcella négy sarkán kiépített pontról az őrök egészen belátták ezt az úgynevezett tiltott zónát, ahová a parcellából nem szabadott kilépjünk. Miután a tiltott zóna elkészült, az őrség felsorakozott, bekísértek a vágtérbe, amit munkacsoportok szerint 30-40 méter széles sávokra osztottak, hogy a ledőlő fák ne veszélyeztessék a másik csoportot. Először az aljnövényzetet, a vadszőlőt és a liánokat, kúszó növényzetet vágtuk ki a ledöntendő fák körül, hogy nehogy az ránkhúzza a kúszó növényzetet. A munkanorma két űrméter fa kitermelése, űrméterekbe való összerakása volt fejenként, amit a munkaidő lejártával számbavettek, bemértek, és a teljesítmény alapján kaptuk a napi kenyéradagot. Aki teljesítette a normát, naponta 40 dekagramm kenyeret kapott, aki nem teljesítette, az csak 25-30 dekával kellett beérje. Aki pedig túlteljesítette a normát, annak arányában nagyobb kenyéradaghoz jutott. Az élelmezésünk nagyon gyenge és kevés volt, ezt a szubtrópusi erdő ehető gyümölcseivel pótoltuk. Májusban már érett a fákon a szubtrópusi eper, melyet június végéig szedtünk, majd július-augusztusban az olajbogyó, naspolya és a liánok bogyós gyümölcse következett, szeptember-októberben érett a gránátalma, amit áprilisig meg lehetett találni, november-decemberben vadszőlőt és a kúszónövények bogyóit fogyasztottuk, és néha teknősbékát is ettünk, sülve vagy főve.
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 23. 12:57 | Sorszám: 155 |
*
ÚJ KELET [ 2005 január 19, szerda ]
HOL A RÉGI MAROSHÉVÍZ?
A napokban egy rég nem látott ismerőssel futottam össze Maroshévízen, akivel Isten tudja, mikor találkoztam utoljára, hiszen ő még tinédzser korában külföldre költözött a szüleivel. Ismerősöm ekképp kezdte mondandóját: „Hol a régi Maroshévíz, hiszen ezelőtt legalább harminc évvel, amikor legutóbb itt nyaraltam a nagyszüleimnél ez a település egy igencsak romantikus hegyi kisváros képét tárta elénk, a központi tér tele régi épületekkel...” Szülővárosába érkezve ismerősömben egy álom dőlt össze, elmondása szerint többször is álmodott az itthonról, rendszeresen a hatalmába kerítette a honvágy, de ahogy megérkezett, megrökönyödött az elé táruló Maroshévíz képétől. Az itt találtak kapcsán a város központját egy lakónegyedhez hasonlította. Igazat adtam neki. Sajnos, 1978-1982. között az akkori vezetőség Maroshévíz központját egészében megsemmisítette, tény, amilyenre sehol sem volt példa a környezetünkben. Az átkos időszakban a városközponton 53 régi lakóházat romboltak a földig, közülük sok akkor már több mint száz éve díszítette a teret. Az említett rombolás alkalmával semmisült meg az Urmánczy család több ingatlanja, közöttük a város szívében lévő, 1872-ben Urmánczy János és Jenő által építtetett kastély, melynek kereken száz szobája volt. Korabeli felvétel: A maroshévízi városközpont földig rombolása 1978-ban A turizmus megismerése kapcsán is csalódottságot éreztem ki a régi ismerősöm reakcióiból, még ő is emlékezett azokra a szép időkre, amikor vendégek tömege árasztotta el a Bánffy fürdőt és üdülőtelepet. A fürdőtelep szépségét megkoronázó, Bánffy Dezső által 1882-ben építtetett villát is lerombolták 1979-ben, helye ma is üresen tátong. Nem csupán a hazalátogató elszármazottjaink számára elgondolkodtató, hogy csak a turizmussal milyen sokat nyerhetne Maroshévíz, hiszen két termálvizû medencénk van, csodálatosak a turistahelyeink, páratlan szépségû a „meleg-vízesés“, amelyről már 1864-ben írtak. Akár turistaútvonalat is be lehetne iktatni, melyen keresztül a hozzánk érkező vendégeket túrák keretében olyan helyekre lehetne elkalauzolni, mint például a város szélétől mindössze 12 km-re lévő Kis-Hévíz patak melletti Tolvajok asztala vagy az Ördögök malma, amelyekről már az 1800-as évek elején jelentek meg írások. ...és itt még nem is beszéltünk a környéken található barlangokról, a tárnicai jégbarlangról vagy a Cristea (Nagy) barlangról, utóbbinak a hossza 25 méter és Maroshévíz központjától mindössze 5 km-re van. Nem kevésbé csodálatosak a várostól 12 km-re található kőgombák, ahonnan tovább haladva az Öregtetőre vezet az út. Ismerősömmel elbeszélgetve, magától jött a kérdés: hol van már az egykori, túristavonzó Maroshévíz? Czirják Károly *http://www.ujkelet.ro/index.php?option=content&task=view&id=1385&Itemid=33
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 23. 12:34 | Sorszám: 154 |
|
* Régi dokumentum az Hargitai Új Keletből [ 2004 december 02, csütörtök ]
Kedves magyarországi testvérek!
Fájdalmas mozgalommá terebélyesedett az a kétségbeesett mozgósítási törekvés, amellyel a Trianon óta határokon kívülre került magyarok szeretnék ellentételezni a kettős állampolgárságért december 5-én sorra kerülő népszavazással kapcsolatos magyar kormányzati ellenkampányt.
Erdélyben a magyarság mintegy harmadrésze – több mint 400 000 fő – olyan számbeli kisebbségi helyzetben él, amely fokozódó anyanyelvi és magyar szellemi szórványosodásra kárhoztatja. Ezek számára a magyar egyházak mellett immár csupán a „haza a magasban” az egyetlen vékony(odó) szála az összmagyarsághoz kötődésnek, a Kárpát-medencéhez tartozásnak A Szórványszervezetek Erdélyi Egyesületének Ideiglenes Ügyvivő Testülete ebben a minden határokon kívül rekedt magyar számára sorsdöntő történelmi pillanatban csatlakozik mindazon jóérzésű, valóban nemzetben gondolkodni tudó anyaországi és határon túli honfitársunk mellé, akik arra kérnek minden Magyarországon maradt, vagy a sors rendelése szerint a lecsatolt területekről oda menekült Testvért, hogy menjenek el 2004. december 5-én szavazni és mondjanak IGENt visszafogadásunkra. Ne feledjétek, hogy mi nem ellenségek vagyunk, hanem vérségi rokonok, hiszen minden harmadik magyarországi magyarnak határon kívülre került területeken élt vagy onnan származó ősei vannak! Ne feledjétek, hogy nemzeti értékeink jelentős részét olyan magyarok alkották, akik Trianonkor a magyar határokon kívüli területeken éltek, alkottak, vagy ott ringott bölcsőjük. Ne feledjétek, hogy Trianonkor mi az Anyaországot, Ti minket veszítettetek el. Mindabból azonban, amit a Szent István-i közös örökségünkből Trianonkor Magyarországtól elcsatoltak, mi, a „lecsatoltak” őrizzük mai napig is mindazt, ami magyar tulajdonként őrizhető, gyarapítjuk mindazt, ami magyar tulajdonként gyarapítható. Mi vagyunk a magyarság határokon kívüli őrzői, mi vagyunk számotokra az OTTHON AZ OTTHONTALANSÁGBAN. Ne feledjétek, hogy miközben a „hivatalosságok” azzal riogatnak Benneteket, hogy mi menynyibe is kerülnénk Tinektek, az igazság az, hogy mindaz, amiben laktok, amin jártok, amivel büszkélkedtek, a mi apáink, nagyapáink, ükapáink verejtékes munkájának is eredményei, miközben ők és utódaikként mi, a ma élő határon túliak olyan anyagi veszteségeket és erkölcsi megaláztatást kellett és kell folyamatosan elszenvedjenek, amelyekért Ti, az Otthon maradottak soha nem lesztek képesek minket kárpótolni. Mi nem veszteségei, hanem végvári szolgálattevői vagyunk a Hazának. Ne feledjétek, hogy 1989 óta az éhbérért dolgoztatott, sínylődő erdélyi, kárpátaljai, vajdasági és felvidéki magyarok százezrei építik munkavállalási engedéllyel vagy anélkül a Luxus-Magyarországot, miközben a Ti fiaitok egyre „nyugatabbra” keresik a jobb megélhetést. Ne feledjétek, hogy mindent egybevetve mi ma is többet adunk, mint amennyit kapunk! Ne feledjétek azokat az országúti lámpajelzéseket, amelyekkel a legborzalmasabb Ceausescu-érában is, amikor itt meghurcoltatás járt érte, köszöntöttünk Benneteket, mint az Anyaország Erdélybe érkező követeit. És ne feledjétek mindazt a melegséget, testvéri szeretetet, amellyel az anyaországból jövők millióiban igyekeztünk erősíteni annak tudatát, hogy (ma még) Trianon veszteseiként is bárhol OTTHON ÉREZHETIK MAGUKAT Szent István Országában. Mert ha mindezekről 2004. december 5-én megfeledkeztek és helyettünk a közömbös otthon kényelmét választjátok, vagy kormányzati agitátorok riogatásaira hallgattok, akkor leginkább minket fogtok még veszélybe sodorni és a HAZA számunkra és számotokra is ELÉRHETETLEN MAGASBA kerül. Imádkozunk a Csíksomlyói Szűz-Máriához, hogy áldjon meg Benneteket, anyaországi magyar testvéreket az értünk való döntés ajándékával! A Szórványszervezetek Erdélyi Egyesületének Ideiglenes Ügyvivő Testülete *http://ujkelet.ro/index.php?option=content&task=view&id=1086
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 23. 12:26 | Sorszám: 153 |
*
MAGYAR SZÓ, 2005. január 21.A Wesselényi nevet viseli az iskola A zilahi önkormányzat legutóbbi, januárban tartott közgyûlésén a városatyák jóváhagyták a javaslatot: az 1991-ben újraindult református kollégium a Wesselényi nevet viselje. Hiszen a Wesselényi névnek elkötelezettje a szilágysági református gimnáziumi oktatás: az elsô adomány a zsibói kastélyból báró Wesselényi Ferenc, Közép-Szolnok vármegye fôispánja és felesége, gróf Rhédei Zsuzsanna részérôl érkezett. Az adományozó levél leszögezte: Harmincz forint cedáljon a zilahi oskolában Tanító classicus Praeceptoroknak, Esztendônként mindaddig míg a Gymnasium fen lészen. A Wesselényi család a 19. században állandóan támogatta anyagilag a zilahi alma matert, kiemelkedô módon az ifjú reformer Wesselényi Miklós. Ô maga az iskola fôgondnoka is volt egyidôben, családja tagjaival tanári székeket (azaz katedrákat) létesítettek, biztosították azok fenntartását anyagilag. A reformer ugyanakkor román iskolák létesítésének pártolója és támogatója volt, bizonyságul szolgálnak a Balázsfalván ôrzött levelei. Az ôsi alma mater könyvtárát is gyarapították a család kollégiumot pártoló tagjai, az említett fôispán 1858-ban ötszáz forintos alapítványt téve kikötötte, hogy a pénz kamatjaiból a magyar nemzeti irodalomban megjelent vagy megjelenô remekmûvek szereztessenek meg. Könyvtári alapítványát megismételte 525 forint értékben hasonló kikötéssel, miszerint csak maradandó becsû magyar könyvek vásárolhatók. Az iskola új épületének alapkövét Zilah fôterén 103 éve, 1902-ben tették le, Fadrusz kolozsvári szoboregyüttese leleplezésének másnapján. A tanítás 1903-ban kezdôdött a gyors munkának köszönhetôen. 1903-ban tett az iskolai elöljáróság javaslatot a fôépület homlokzatára illesztendô felirat ügyében, a korabeli jegyzôkönyv szerint: A Wesselényi család legnagyobb alakja, a magyar nemzet nagy Wesselényije, s elôtte, mellette és utána a család számos tagja annyi támogatásban részeltette ezt a szegény intézetet, hogy ezzel szemben – mivel a kollégium fennmaradását csakugyan a név viselôinek köszöni – méltó, hogy a kollégium is e nevet viselje. Az épület megmaradt, 1948-ban államosították, jelenleg fôgimnázium, a Silvania nevet viseli. Az újraindult református kollégium számára volt bentlakási épületet adtak használatba, homlokzatára ismét az iskolapártoló reformer neve kerül. Szilágy megyében egyébként kevés iskolát neveztek el magyar személyiségrôl: Szilágynagyfaluban a monográfia-szerzô Petri Mór, Szilágylompérton Ady Endre, Selymesilosván a históriásének- szerzô Ilosvai Selymes Péter nevét viseli az általános iskola. Ezen kívül Kémeren akár Bölöni György, az idén 800 éves Krasznán Cserey Farkas neve kerülhetne az iskola homlokzatára, persze a helybeliek jól ismerik azt a jeles elôdöt, aki az alma mater névadója lehet. Tiltás nincs, adott a törvényes lehetôség, élni kell vele. FEJÉR LÁSZLÓ * http://www.hhrf.org/rmsz/
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 23. 12:07 | Sorszám: 152 |
|
* A Kassai Figyelôben olvastuk:
„Ez nem Kossuth Lajos, hanem Kádár János népe" (Szatmárnémeti) * Az elmúlt napokban tartott sárospataki régiós értelmiségi találkozó arra is jó volt, hogy olyan magyar újságokat is olvashattunk, amelyek a drága postai díjak miatt más alkalommal nem juthatnak el hozzánk. Ilyen például a kiadásának második évébe lépett Kassai Figyelô. Az egyik neves felvidéki publicista, Havasi Péter szerkesztette folyóirat legutóbbi száma érthetôen sokat foglalkozik a kettôs állampolgársággal kapcsolatos népszavazás kudarcával. Galán Géza keserûen kérdi Tamási Áronnal: „Miért is vagyunk a világon? Hol lehetünk otthon benne?". Mielôtt ilyeneket ír: „Miért akarunk mi, külföldiek, magyarok lenni? Azért, mert négyéves koromban, amikor még magyar voltam, éjszakai fagyban, szekéren, szántóföldeken kellett bujdosnunk a kitelepítés elôl. Azért, mert hatéves koromban szlovák iskolában szlovákká akartak gyúrni, aztán a fôiskolán kinevettek magyar akcentusom miatt. Megtanultam szlovákul. Ezek után Prágában a csehek lenéztek, mert szlováknak tartottak, mert ôk lenézik a szlovákokat. Megtanultam csehül is. Az amerikai Hashvilleben, az Optimisták Világkongresszusán a hatezer külföldi közül nagy ovációban részesítettek, mint az elsô csehszlovák optimistát!…Miért akarok magyar lenni? Azért, mert barátom, a csehszlovák fociválogatott legjobbja, Szikora Gyuri, mikor a Népstadionban 90 ezer nézô elôtt Albertékkal játszottak sírt, amikor a magyar Himnuszt hallgatta. Meg azért akarok magyar lenni, mert a pesti körúton, ha megelôzök valakit kocsimmal, a rendszám alapján azonnal elküldenek Prágába vagy Pozsonyba!" Soóky László költô : „Magyarország Trianon óta szellemiségében és nemzettudatában devalválódott, s ez a hanyatlás felerôsödött azáltal, hogy az ország élére minduntalan tehetségtelen, tudathasadásos, kishitû, megalkuvó, szolgalelkû emberek kerültek. Olyan dumamatyik, akik a felkészültségüket halandzsával álcázzák, akik egyidôben azonosítják magukat Károlyi gróffal és Nagy Imrével, s úgy hajlanak meg ötvenhat forradalma elôtt,hogy suttyomban felvirágozzák Kádár János sírját. Skultély Csaba publicista sem kegyelmez: „Nyugatról, majd négy évtized után hazatérve, megdöbbentôen hat, amit Magyarországon megélhetünk. Nem Kossuth Lajos, hanem Kádár János népét kaptuk örökül." Böjte Csaba dévai ferences szerzetes úgy látja, hogy az idô mégis nekünk dolgozik, elôbb-utóbb leomlanak a falak és megvalósul a tiszta szívekbe írott vágy, mert a falak és a határok nem Istentôl vannak. Persze, sok más témával is foglalkozik a Kassai Figyelô. Például a Szepsiben és Buzitán megtartott országos színjátszó találkozóról. Két oldalon át mutatja be az együtteseket és az elôadásokat. S a cikkíró örömmel nyugtázza, hogy a szlovákiai magyar színjátszás fontos eszköze az anyanyelv ápolásának és a közmûvelôdésnek.(Nálunk van-e még egyáltalán mûkedvelô színjátszás?). Miközben a Kolár Péter vezette kassai Thália színház mûsora is elég változatos. Egy hónap alatt három darabot is bemutat (Hamlet, Rózsa és Iboly, Tündérlaki lányok). Megtudjuk továbbá, hogy könyvtárt kapott a nagykaposi magyar ház, s néhány hete az immár mindössze 242 magyar lakost számláló Eperjes városában is van saját szervezete a Magyar Koalició Pártjának, s fényképes beszámolót közöl a Kassán felavatott Bocskai emléktábláról, s a Magas-Tátrára lecsapott orkán pusztításairól. S olvashatunk egy bátor kassai nôrôl, a darukezelô Cingel Zsuzsáról, aki Brüsszelbe vitte a Vasmûben uralkodó törvénytelenségeket, az sem félemlítette meg, hogy a gyárban felmondtak neki. Hasonló esetben ez is példa lehet számunkra.(Sike Lajos) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 23. 11:51 | Sorszám: 151 |
|
* Javaslat összmagyar EP-fórum létrehozására
[ 2005-01-23 - 11:41:17 ]
Levélben tett javaslatot az Európai Parlamentben (EP) tevékenykedő magyar és határon túli magyar képviselőknek Szájer József, a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség EP-delegációjának vezetője, hogy hozzanak létre hivatalos fórumot, amelyen minden érintett párt (Fidesz, MSZP, SZDSZ, MDF, valamint a szlovákiai MKP) megbízott képviselője rendszeresen figyelemmel kísérné az EP-ben a magyarokat érintő ügyeket. "Fontosnak gondoljuk, hogy legyen egy ilyen fórum, mert a törvényben előírt ... konzultációs megbeszélések csak a magyarországi euroképviselőkre vonatkoznak" - áll a levélben, amelyet Szájer József szerdai brüsszeli sajtótájékoztatóján ismertetett. Hozzátette, nyártól várhatóan a romániai RMDSZ képviselői is részt vesznek a parlament munkájában megfigyelőként. Mindezt a néppárti delegáción belül már megvalósították - szögezte le. Szájer úgy értékelte: a Fidesz EP- delegációjának számos magyar ügyben - például a Vajdasággal kapcsolatban vagy a romániai csatlakozással foglalkozó EP-jelentésben - sikerült olyan szempontokat érvényesítenie, amelyeket a kormánynak nem. Hangsúlyozta: az EP magyar képviselői minden tekintetben segíteni kívánják a kormányt abban, hogy az ország jó híre helyreálljon, és a nemzeti érdekek érvényesüljenek. A Magyar Szocialista Párt európai parlamenti (EP) delegációja maximálisan nyitott a formális és informális együttműködésre mind a négy magyarországi párt és a határon túli magyarság jelenlegi és leendő EP-képviselőivel - szögezte le az MSZP-delegációt vezető Tabajdi Csaba Szájer Józsefhez (Fidesz-MPSZ) írt levelében Brüsszelben. Válaszlevelében a szocialista képviselő emlékeztette Szájert arra: január 6-án ő már fölvetette, hogy tartsanak összmagyar képviselői találkozót, de meghívására egyetlen Fidesz-képviselőtől sem kapott választ. Emlékeztetett arra is, hogy az összmagyar képviselői találkozó nem helyettesítheti a törvény által előírt Európai Parlamenti Képviselők Fórumának működtetését, amelyről Tabajdi szerint ma nem lehet beszélni. Szent-Iványi István, az SZDSZ EP-képviselője Szájer javaslatával kapcsolatban az MTI-nek elmondta, végleges álláspontot még nem alakított ki, de vannak bizonyos fenntartásai. Ő is készségét fejezte ki az érintett határon túli magyar pártokkal folytatott egyeztetésre, de úgy vélte, ez esetleg egyelőre elegendő lehetne informális keretek között is. Duka-Zólyomi Árpád, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) képviselője a távirati irodának azt mondta: támogatják és természetesnek tartanák, ha a Magyarországról érkezett képviselőkkel rendszeresen találkoznának, mert számos olyan téma van, amely az egész Kárpát-medencei magyarságot érdekli. Népújság http://www.erdely.ma/kulhon.php?id=8468
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 23. 11:19 | Sorszám: 150 |
*
Hét Nap, SZABADKA 2005.01.19.
Hogyan tovább a népszavazás kudarca után?
A történelmet nem a népszavazások csinálják, hanem egyrészt a hatalmi erőviszonyok, amelyek, ha nem is mindig, igen gyakran járnak együtt égbekiáltó igazságtalanságokkal (lásd a mi esetünkben a trianoni diktátum következményeit!), másrészt a szellem és a morál által hitelesített közösségi akarat, amely, ha nem is mindig, mégis igen gyakran képes határt szabni a hatalmi kényszer durva érvényesülésének. Ez utóbbira is szolgáltat meggyőző példákat a magyar történelem, lásd 1848. március 15-ét, 1956. október 23-át vagy éppen azt a tapasztalatot, miszerint a kommunista diktatúra évtizedeiben meggyengült és megrontott kisebbségi magyar közösségek mindinkább képessé válnak arra, hogy felemeljék fejüket, megszervezzék közéletüket és képviseljék érdekeiket. Ebben az értelemben gondolom úgy, hogy a december 5-i, kudarccal végződött magyarországi népszavazás még nem utolsó szó egy sok évtizedes nemzetpolitikai vitában, és semmiképpen sem ,,harmadik Trianon''. Nem zárta le, legfeljebb megzavarta a ,,békés nemzetegyesítés'' másfél évtizede tartó folyamatát. Őszintén szólva engem nem lepett meg különösebben a referendum eredménytelensége, mivel látni lehetett, hogy maga a népszavazás gondolata zavaros forrásokból ered, látni lehetett, hogy a magyarországi politikai pártoknak a népszavazással kapcsolatos álláspontját nem a kiérlelt és hiteles nemzetpolitikai stratégia, hanem a többnyire kicsinyes és prakticista jellegű pártpolitikai érdek szabta meg, legfőként pedig látni lehetett, hogy a népszavazás maga teljességgel előkészítetlen volt, a választópolgárok nagy többsége a legkevésbé sem tudta azt, hogy mire adja, milyen következményekkel adja a szavazatát, ezért azután az érdekelteknek több mint a fele egyszerűen otthon maradt. Ami nem jelenti azt, hogy az otthonmaradók egy része, alighanem többsége ne értene egyet a ,,békés nemzetegyesítés'' stratégiai céljaival. Köszönhető mindez a népszavaz előkészítetlenségének, a politikai pártok szűklátókörű önzésének, annak, hogy ezek a pártok, tulajdonképpen a politikai paletta mindkét oldalán nem a népszavazás meritumát tartották fontosnak, hanem a 2006-os országos választásokra történő felkészülést. Talán úgy gondolták, hogy a népszavazás ennek a választásnak a főpróbája lesz. Egy valójában nemzetpolitikai jelentőségű ügyet ismét sikerült a pártpolitika alacsonyabb színvonalára (majdnem azt mondtam: mocsarába) süllyeszteni. Eredménye országos zavar, a kisebbségi magyarság körében fájdalmas csalódottság és kiábrándulás. Ez a kisebbségi magyarság ugyanis éppen annak a nemzeti (,,magyar-magyar'') szolidaritásnak a megrendülését tapasztalhatta, amely korábban közéleti küzdelmeinek egyik éltető ereje és erős támasza volt. Mondják, hatalmas és némiképp ijesztő is volt a felháborodás a határokon túli magyar közösségekben, mindenekelőtt a székelyek körében. Voltak elfogadhatatlan reagálások is, például midőn egy székelyföldi faluban a román rendőrnek kellett megakadályoznia a piros-fehér-zöld trikolór felgyújtását. Idáig persze nem kellene csigázni az indulatokat. Ellenkezőleg: most, hogy túl vagyunk ezen a mindenképpen felesleges, kárhozatos és abszurd referendumon, talán a történtek tanulságait kellene rögzítenünk, és választ kellene keresni erre a kérdésre: hogyan tovább? Mit lehetne és kellene tennünk, nekünk, magyarországi és Kárpát-medencei magyaroknak a feleslegesen megszervezett, rosszul vezényelt és kudarccal végződő népszavazás után? Az élet és a történelem ugyanis halad tovább, és az meg a balsikerű referendumnál is sokkal kártékonyabb lenne, ha a csalódottság, a kétségbeesés és a közöny megbénítaná a nemzetpolitikai tervezést, a gondolkodásra kötelezett emberek munkáját, a magyar közösségek elemi szolidaritását. Már hozzászoktam ahhoz, hogy egy-egy közéleti kudarc után a huszadik század nagy magyar szellemeihez menekülök - keresve a lelki vigasztalódás és a megújuló cselekvés erkölcsi forrásait. Így szoktam fellapozni Ady Endre, Babits Mihály, Németh László, Illyés Gyula vagy Bibó István írásait. Most éppen Babits írásait, minthogy talán ő volt az, aki éppen a nagy történelmi és morális vereségek óráiban rögzítette az újrakezdés és a továbbjutás szellemi tennivalóit. Mások mellett Babits volt az, aki nagy lelki kínokat okozó nemzeti és történelmi dilemmáinkban mindig szenvedélyes józansággal és józan szenvedélyességgel fogalmazta meg azokat a közös igazságokat, amelyekre fel lehetett (volna) építeni a jövőt. (Így történt ez az első világháború kitörésekor, a trianoni diktátum idején és a második világháború előkészületei során egyaránt.) Ezért most az ő írásait forgatom, ezektől várva a jelenre nézve vigasztalást, a jövőre nézve eligazítást. Nos, mit mond, mire tanít Babits? Először is arra, hogy a magyar nemzet - minden geopolitikai megosztottság, minden határátszabás és persze minden népszavazás ellenére - egyetlen és egységes nemzet, amelynek történelmi, kulturális, mondhatnám így: lelki egysége nem azon múlik, hogy a huszadik század szerencsétlen fejleményei következtében valamelyik magyar közösség Románia, Szlovákia és Szerbia határai közé került, vagy éppen Magyarország határai között maradt. A nemzet történelmi és kulturális identitását ugyanis nem az állampolgárság, az útlevél és a társadalombiztosítási kártya határozza meg és fejezi ki (ámbár az sem baj, ha ezek is kifejezik), hanem mindig az anyanyelv, a kultúra, a történelem és a közösségi identitás. ,,Magyarság - jelentette ki Babits abban az eszmecserében, amelyet 1941-ben Egységes magyarság címmel rendezett a Nyugat című folyóirat - csak egyetlenegy van az egész világon. El se lehetne képzelni, hogy több legyen belőle; olyan lenne ez, mintha teszem azt több példány volna egy emberből. A nemzet éppannyira egyéniség, mint az egyes ember. Lehetséges-e, hogy ez a nemzeti egyéniség lelkében széthasadozzon, ahogy előfordul kóros esetekben egyes embernél is a lelki széthasadás? Igen, nyilvánvalóan lehetséges ez a nemzeteknél is. Sőt mivel tökéletes egészség nincsen a világon, minden nemzet lelki életében állandóan vannak kisebb-nagyobb hasadások. A társadalmi osztályok nem értik meg egymást, a tömegek vágya független a közérdektől, népi ösztön és nemzeti tudat elidegenednek, a jó Menenius Agrippa meséje unos-unton újrakezdődik. Az ősöktől öröklött kultúra, amely a nemzeti közösség magasabb lelki élete, távolról sem fogja át a nemzet egészét, egységgé, ahogy kellene. Mindezek hasadás-tünetek, s mindezek többé-kevésbé megvannak nálunk is. De hogy vidékek szerint hasadozzon szét a magyarság? Hogy kisebb egységek váljanak ki belőle, amelyek pusztán a maguk külön hagyományaiból akarnának továbbfejlődni? Ilyesmire nem tud példát a történelem az őskor óta, amikor népünk egy részét Ázsiában hagytuk.'' Babits Mihály figyelmeztetett ebben az írásában arra is, hogy a magyar nemzet testét nem a trianoni diktátum darabolta fel először, hanem a mohácsi csatavesztés után bekövetkezett korszak, amely három részre osztotta a korábban egységes országterületet. ,,Magyarországot - olvasom Babits szavait - nem a világháború után darabolta szét először a politika. Egyes részei másfél századokig is különválva éltek. De a magyarságuk mindenütt csak ugyanaz a magyarság maradt. Erdélyt fejedelmi udvara kultúrgóccá tette. Saját története s kapcsolatai voltak, s irodalma bizonyos külön színt nyert. De ez mégiscsak ugyanannak az irodalomnak része volt, amely a Pázmányokat és Zrínyieket szülte. Nem különbözött jobban, talán annyira sem, mint később például a debreceni iskola a Kazinczyékétól.'' Végül pedig Babits - nagy európai eszmei hagyományok (így a felvilágosodás, a romantika és a szellemtörténeti irányzat) örököse- és letéteményeseként - még egyszer hitet tesz a nemzetnek mint történelmi és szellemi entitásnak a megoszthatatlansága és egysége mellett. ,,Minden, ami lélek - szögezte le -, egységes és oszthatatlan. Ebben Aquinói Tamás egyetért Bergson Henrikkel. A lelki magyarság is egyetlen és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyéniségéhez tartozik a sokszínűség is. Megkülönböztető sajátossága ez a sokszínűség az egységben. (...) lelkünk s kultúránk sokféle táj színeivel gazdag. Ezer éven át szívta magába egy bekerített, külön kis világ sokféleségét, a történelmi Magyarországot, ezt a magyar glóbuszt, melynél nincsen összetartóbb és egységesebb, s egységében is változatosabb földdarab a földön. Egyetlenegy testnek érezte, mintahogy egy az eleven test, bármily különbözők is tagjai. Egy, mert egyetlen lélek járja át, egyetlen érzés és emlékezet.'' Más Babits-írásokat is idézhetnék, így az 1938 karácsonyán lejegyzett Gondolatok az ólomgömb alatt című személyes vallomását, amelyet halálos betegsége, pusztító fájdalmai és félelmei között írt arról a személyes veszteségről, amelyet az ő számára a történelmi ország feldarabolása okozott, vagy 1939-es A magyar jellemről című nagy nemzet karakterológiai esszéjét, amelyben nagy elődökkel - egy Széchenyivel, egy Kossuthtal - és nagy kortársakkal -, egy Adyval, egy Móricz Zsigmonddal, egy Kosztolányival - egybehangzóan tett hitet a magyarság legfontosabb tennivalója, azaz önmaga megőrzése, a megmaradás közösségi etikája mellett. Az önvédelemnek ezt a történelmi parancsát Babits úgy értelmezte, mint az emberiségnek tett szolgálatot, s nem tudom elkerülni, hogy ne idézzem az ő szavait. A magyarság - jelentett ki a költő - ,,legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba szállásra.'' Mondhatnám, ma is - a kudarccal végződött, mert oktalanul kezdődött népszavazás után is - a Babits Mihály által megjelölt erkölcsi stratégia a célravezető. Ma is ,,magunkhoz való visszatérésre'', ,,magunkba szállásra'' van szükségünk, s ha ezt elvégeztük, be fogjuk látni, hogy valójában nem egy ,,harmadik Trianon''-nak vagyunk az áldozatai, és legkevésbé sincs okunk arra, hogy elégessük a szabadságharcos nemzedékek vére által megszentelt történelmi lobogót (amely, ugye, nem egy politikai párt és nem egy kormány zászlaja, hanem a magyar nemzeté!). Ellenkezőleg, végre el kell gondolkodnunk a történteken, és meg kell fogalmaznunk a tanulságokat. Már csak annak érdekében is, hogy a kudarccal végződött referendum ne az önemésztő indulatok és az erkölcsi fegyverletétel, inkább a hitelesebb és így hatékonyabb nemzetpolitikai gondolkodás kényszerítő kezdeményezője legyen. Magam, talán Babits Mihály elkötelezett követőjeként is, három területen vonnék le a történtekből következtetést. Először is abban, hogy a magyar kulturális nemzet intézményes és lelki egységét kell minden korábbinál jobban megerősítenünk. Nagyon triviálisan szólván: a magyar költségvetés lehetőségeit nem felesleges és eleve bukásra ítélt referendumokra, hanem a magyar kisebbségi közösségek intézményes megerősítésére kellene költenünk. (A népszavazásra elpocsékolt három és fél milliárd forintból a jelenleginek több mint a négyszeresére lehetett volna megnövelni az Illyés Közalapítvány hatékonyságát!) Másodszor abban, hogy most már valóban a magyar országgyűlésnek kellene józan előkészítő munkával és méltányos pártközi megegyezéssel törvényt alkotnia a határokon túl élő magyarok magyar állampolgárságáról. Egy ilyen törvény előkészítése legalább egy évtizede várat magára, már régen túl lehetnénk rajta, ahogy túl vannak egy ilyen törvényes rendelkezésen a szomszédaink: a románok, a szerbek, a horvátok és a szlovákok. Ami náluk lehetséges és természetes, az nálunk miért abszurd s elképzelhetetlen? Ezt a kérdést persze a magyar törvényhozásnak és a politikai elitnek kell feltennünk. Végül harmadszor abban, hogy a sikertelen népszavazást megelőző és követő viták talán minden korábbinál erőteljesebben vetették fel az új magyar politikai vezető réteg felelősségének ügyét. Ennek a rétegnek (és kivált az európai integráció körülményei között) a jelenleg tapasztaltaknál jóval felelősebben és szakszerűbben kellene munkálkodnia. Elvégre a politika nem úriemberek és úriasszonyok zárt körű klubjának játszadozására, hanem egy nemzet sorsának jobbítására való. POMOGÁTS Béla
http://www.hetnap.co.yu/uj/index.php?zg=1076&no=18
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 23. 11:12 | Sorszám: 149 |
|
* Megtart-e még bennünket? A kultúra nem más, mint az emberi társadalom által létrehozott anyagi és szellemi javak. És műveltség. Az anyaország határain kívül rekedt magyarság hányattatott sorsa ellenére igen gazdag szellemi javakkal bír. Olyan értékeket teremtett és tett halhatatlanná azáltal, hogy generációról generációra továbbadja őket, amilyenekkel más országok, más népek aligha dicsekedhetnek. Olyan nagyságokat, olyan méltóságokat őrzött meg az utókor számára, amelyekre méltán lehetünk büszkék. S bár a gyűlölködés, a megvetés, a kizsákmányolás minden erejével igyekezett kiirtani a kultúra virágát, a magyar kultúra föléje emelkedik minden szennynek és gúnynak. Lelkünk és szívünk romjain kizöldell újra, hogy hitünket, magyarságunkat tovább hirdesse Európának és a világnak. Január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Megtart-e még bennünket? -- kérdeztük olvasóinktól. Dr. Silling István, a szabadkai Tanítóképző Kar tanára, kupuszinai néprajzkutató:
- Pedagógusként is, művelődési társaságok, intézmények tagjaként is, művelődéstörténészként is csak azt mondhatom, hogy igen. Anyanyelvünk mellett kultúránk a legerősebb kohéziós erő kisebbségi társadalmunkban. Megőrzése és művelése mellett épp ezért fontos nyelvi, anyanyelvű kultúránk fejlesztése. A szép emberi szó, a helyesen ragozott ige, a pontosan szerkesztett mondat, a tudatos hangsúlyozás a művelt, igényes, meghallgatást és megértést óhajtó ember beszédének jellemzői. Nélkülük elszürkül a kifejezésmódunk, s hiányuk gondolataink szegénységét sugallja. Népnyelvünk, nyelvjárás-szigeteinken őrzött ősi nyelvkincsünk, sajnos, a kopás, a lassú, ám a biztos feledés útját járja. Pedig minden elfelejtett régi szavunkkal egy kicsit magunk is meghalunk. S itt már a népi kultúrát érintem s tapasztalom, hogy mekkora erővel bír az együtténeklés, a néptánc öröme, milyen esztétikai élményt nyújt egy táj vagy egy falu népviseletének megismerése, népi ételeinek megízlelése. S milyen nagyfokú együttérzést, mondhatnám együttszenvedést vált ki a hallgatóból a könnyeivel küszködő, archaikus népi imádságot recitáló falusi öregasszony meghallgatása, akit nyolcvan éve ez a kultúra tartott meg, éltetett bajban, nyomorúságban, háborúban, kisebbségben. Aki ezt még nem élte meg, az nem tapasztalta a kultúra megtartó erejét. S ha a népi kultúra életigenlését illetően legyen bárki is kétkedő, mégsem hiszem, nem is engedem, hogy megkérdőjelezze egyetemi hallgatóink, a leendő tanítók színházszeretetét, olvasókedvét, kultúrszomját. Csak éppen szólni kell nekik, fel kell hívni a figyelmüket arra, ami érték, s ők máris tudják, hogy hol a helyük s mi a dolguk. Életüket, életemet elképzelni sem tudom kultúra nélkül. Nem is volna érdemes. TÓTH Magdolna szabadkai nyugdíjas pedagógus:
- A kultúra az egyetlen, ami megtart bennünket, az anyaországtól elszakadt magyarokat. De nemcsak bennünket, hanem minden népet, hiszen mind sajátos kultúrával bír. A hagyomány, a szokások, az anyanyelv ápolása jelenti mindazt a kincset, amit kultúrának nevezünk. Kultúrája minden nemzetnek van, de véleményem szerint nem olyan gazdag, mint a magyaroké. Világhírű zeneszerzőink, íróink és költőink, színművészeink vannak, akikre büszkék lehetünk az egész világ előtt. Ezért fontos, hogy a kisgyermekeket már a legkorábbi időszaktól kezdve megtanítsuk anyanyelvünk helyes használatára. Ebben óriási szerep jut elsősorban a szülőnek, másodsorban a pedagógusnak. A gyermekkel meg kell szerettetni az olvasást, hiszen az fejleszti a szókincsét, megnyitja előtte a kifejezésmód csodás világát. A színházlátogatás és az egyéb művelődési rendezvények látogatása is legalább ilyen fontos, és mivel ma már a szülőknek egyre kevesebb idejük jut az ilyen rendezvények látogatására, az iskoláknak kellene ezt szervezetten megoldaniuk. Csak így tudjuk fejleszteni a gyermekek műveltségét, és remélhetőleg felnőttkorukra legalább olyan fontos lesz számukra az anyanyelvű kultúra, amilyen fontos a mi számunkra. Hiszen nyelvében és kultúrájában él a nemzet, és ha ezt elhanyagoljuk, elvesztünk. Különösen az ilyen többnemzetiségű közösségekre vonatkozik ez, ahol népek, nyelvek és kultúrák keverednek.
BALASSA Julianna, a Pancsovai Televízió magyar műsorának szerkesztője:
- Csak a magyar kultúra tarthat meg magyarnak. Ahhoz, hogy magyarok lehessünk - egyénileg és közösségi szinten -, magyarnak kell születnünk és magyarrá is kell nevelkednünk - családban, közösségben, társadalomban. Vagyis a társadalom és a környezet az iskola képében a családdal együtt nevel valakit magyarrá vagy magyarságát megtagadóvá. Saját nemzetének kultúráját nem (eléggé) ismerve, tálcán kapva a környezet kultúrájának értékeit - olykor a legmagasabb szinten -, meginog a magyarsága. Mert aki nem tudja, hogy ki volt Erkel és Ady, marad a szürkék, esetleg a mezsgyén állók hegedűse, Cook, Sydney, Szent Száva és Kraljević Marko bűvöletében: magyarok közt más, mások közt magyar. Trianon előtt mindenütt könnyű és szép volt magyarnak lenni, mert aki kitántorgott Amerikába, még az sem üres (nyelvi) tarisznyával tette azt. És azután? Tartott a csak azért is, és tartott édesanyánk - anyaországunk homloka, amelyre büszkén nézhettünk fel. Hiszen a kultúra megtart. Ha jelen van. Mert négy fal között a kultúra sem kultúra. Ahhoz, hogy jelen legyen, kapcsolattartás kell: politikai, szervezeti és tájékoztatási. A kultúra megtartó ereje itt, a dél-bánsági szórványban, vitathatatlan, viszont megkerülhetetlen tény: az oktatás és a tájékoztatás terén mennyi többletmunkával érhető el némi eredmény a közösségi tudat formálásában, fenntartásában. Hogy a kultúra megtart, ha mi is megtartjuk a kultúrát, mutatja a nyolcvan év után is létező tizenöt ezres lélekszámunk, több-kevesebb lehetőséggel: négy és fél általános iskolával, tizenöt művelődési egyesülettel, nyolc egyházközséggel, egy, a gyermekművelődést is zászlajára tűző módszertani központtal, magyar nyelvű és szellemiségű tévéadással, bekapcsolódva a vajdasági szintű intézményrendszerbe, anyaországi kapcsolatokkal, tizenöt éve a ,,tizenötmillió'' bűvöletében, hogy valahova mi is tartozunk. Magyarország anyagi és erkölcsi támogatásával a Kárpát-medence vérkeringésében érezzük magunkat, ha olykor lesajnálva, lekezelve, a sajtó által mellőzve is. Talán nagyképűség Petőfi szavaihoz nyúlni: itt a bánya. Bánya viszont van: őstehetségeket is rejtő aranybánya, amelynek rögei sok esetben más közösségnek fénylenek. S a kéz, amely a földet kihányja? Van kéz. Voltak és vannak kezek. Másképp talán már csak neveinkben lenne nyomunk e tájon. A kultúra megtart - magyarnak, magyar közösségnek, ha mi is tartjuk a kultúra pilléreit. Mert mód van rá. Kitörve egy-egy egyesület falai közül, a mi kis Dél-Bánságunk közös akarata a képernyő képében ott ragyog minden ház ablakán, most pontosan öt éve, és ott lesz, amíg nagyobb hévvel nem tör ránk a most még ,,csak'' a fájdalom szintjén észlelt átoksúly. Megtart a kultúra, amíg van miből kinőnie, amíg érezni tudjuk a felénk nyújtott kéz szorítását. Ha magasba vágyva tengünk is egyre lent, megtart, mindaddig, amíg magyarnak lenni: büszke gyönyörűség. (re)
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 23. 11:06 | Sorszám: 148 |
*
Hét Nap, SZABADKA 2005.01.19.(Nem) a kultúra teszi az embert?
Vagy mégis? Morfondírozások egy ismert népi bölcsességre a Magyar Kultúra Napján Pedagógus ismerősöm meséli a régi történetet. Az óvónőképző főiskolán is kötelező volt a formaruha. A ,,rebellis" osztály úgy döntött, hogy a megszokott kék vagy fekete színű diákköpeny helyett meleg olajzöldet választ. Az osztályfőnök beleegyezett, a szülők is beadták derekukat, gyorsan elkészültek hát a frissen szabott ruhadarabok. Feszítettek is az elsősök néhány napig az olajzöld formaruhákban, míg valakinek az agyából ki nem pattant a förtelmes gyanú: ezek a magyarok tüntetnek! Zöld nemzeti színben mászkálnak, hogy kérkedjenek másságukkal! Nemzeti szín?! Gondoltak - gondolhattak - is a hatvanas években ilyesmire a fiatalok! A kikeletre, a bimbózó természetre, a megújuló életre, a rügyfakadásra, a szerelemre talán... de hogy a zöld mást is jelenthet, s egyáltalán identitásuk, nemzeti hovatartozásuk jelképévé avathatják... arra csak akkor döbbentek rá. Fájón, tragikusan. ,,Talán ekkor született meg bennem a csak azért is elhatározás, hogy ha én egyszer diplomázom és magyar gyerekeket nevelek, első dolgom lesz megtanítanom velük: becsüljék meg, és szeressék a zöld színt.'' Kisiskolás emlékeim között nekem is vannak ilyen ruhás eseteim. Minden iskolaünnepen szép tarka műsoros összeállítással rukkoltunk ki, ami olykor-olykor nem kis fejtörést (és anyagi kiadást) okozott szüleinknek. Egy alkalommal például Gustav Krklec: Hazám című versét jelenítettük meg a színpadon, amelynek hatalmas záróképében minden osztály fellépett. Ki kék, ki fehér, ki piros, ki pedig aranyszínű ruhácskába öltözve, hogy jelképesen ábrázoljuk az egykori Jugoszlávia nemzeti színű lobogóját, s a címerben szereplő lángoló fáklyákat... Az összetartozást. A testvériséget-egységet. A szülők lelkendezve tapsoltak, mi meg örömittasan távoztunk a dobogóról. Dehogyis gondoltunk mi arra, hogy esetleg valamiféle magyar úttörő dalocskát is énekelhettünk volna (ne adj Isten, népdalt a partizándalok helyett!) piros-fehér-zöld színű szoknyácskákban libegve. Első ,,magyar'' népviseletünket negyedikes korunkban öltöttük magunkra, miután tanító nénink néhány bokázót is megtaníttatott velünk a csárdás mellett. A fehér ,,bugyitakaró''-ra kikeményített bő alsószoknya került - csak úgy ropogott! -, aztán pedig a piros, ezüst meg arany csíkokkal (semmiképp sem zölddel!) szegélyezett fehér felső szoknya. A buggyos ujjú fehér blúzunkat elöl piros pántlikával fűztük össze a nyakkivágásban, erre jött az arannyal vagy ezüsttel hímzett piros selyem mellény, meg elébünk a fodros szegélyű kötény. ,,Díszmagyarunk'' legszebb éke természetesen a kartonpapírból kivágott, piros selyemmel bevont, arany vagy ezüst búzakalászokkal, hímzett pipacsokkal, búzavirágokkal meg gyöngyökkel, szalagokkal teletűzdelt párta volt, amit fellépés után selyempapírba csomagolva őriztünk a vitrines szekrény fiókjában, nehogy megsérüljön, megcsonkuljon. Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék... énekeltük, meg azt is, hogy Száz forintnak ötven a fele... és billegtünk kettőt jobbra, meg kettőt balra. Csak jóval később, vagy húsz év múlva jöttünk rá, milyen bohócokat is faragtak akkoriban belőlünk ,,felső rendelet-re, s hogy amit akkor olyan áhítattal és boldogan műveltünk, annak semmi köze sem volt a népművészethez, őseink hagyatékához, magyar kultúránkhoz... S amikor ilyen pártás kislánykákat látok napjainkban a színpadon - mert látok ám, holott a táncházmozgalom s a magyar népi folklór is virágkorát éli - sajogni kezd a szívem. Vajon ezeknek a gyerekeknek - ott a végeken, a szigeteken - mit jelent a zöld szín? Tudják-e, hogy nemzeti lobogónk egyik csíkja? S tudják a Himnuszt, a Szózatot? Hallottak az országalapító István királyról, a mindenkinél két fejjel magasabb, legendás Szent Lászlóról, az igazságosztó Mátyásról? Tudják, ki volt Petőfi, Arany? Ismerik Kodály népdalgyűjtéseit, Bartók műveit? Tudják, hol vannak a Csitári hegyek? Hát a tihanyi kecskekörmök legendáját hallották-e már? S tudják pengetni a citerát? Sajnos, a hamburgeren, Coca-Colán, csipszen felnövő, az egyre inkább globalizálódó és uniformizálódó Nyugatot majmoló nemzedéktől már ne várjunk ilyen kérdésekre választ. A Diesel farmernadrágokhoz, a Nike tornacipőkhöz, a Martens bakancsokhoz szokott fiataljaink karácsony napján nem mennek éjféli misére a Mennyből az angyalt énekelni, hanem petárdákat durrogtatnak a kivilágított tereken és utcákon, hangosan bömböltetik száguldó autóikban a magnót és MB sört isznak... Hogy sarkából fordult volna ki a világ? Nem, csak mégis mozog a föld, és minden relatív. Az is, vajon a ruha vagy a kultúra teszi az embert emberré... KREKITY Olga
http://www.hetnap.co.yu/uj/index.php
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 22. 12:56 | Sorszám: 147 |
*
Vuk Drašković és Somogyi Ferenc tárgyalásai
[2005-01-21]A budai Monarchia étterem első emeleti termében tegnap déltől ebéd közben tárgyalt a két ország kölcsönös együttműködéséről és számos időszerű kérdésről Vuk Drašković, Szerbia és Montenegró és Somogyi Ferenc, Magyarország külügyminisztere. A másfél órás megbeszélést követően megtartott sajtótájékoztatón előbb a vendéglátó Somogyi Ferenc beszélt az új magyar regionális politikáról, amely a gyors és hatékony kapcsolatrendezésből áll, elsősorban a Magyarországot körülvevő országokkal. Az elmúlt napokban a román és az ukrán féllel tárgyaltak, most pedig a Szerbia és Montenegró-i diplomácia képviselőivel, hamarosan pedig Moszkvába készül hasonló jellegű megbeszélésre. Vendégével ismertette a magyar kormányzati elképzelést a határon túli magyarokra vonatkozóan, amit a kettős népszavazás sikertelensége után tettek közzé, és részletezte az öt pontba foglalt törekvésük lényegét. Kiemelte, hogy Vuk Draškovićtyal teljes mértékben egyetértenek abban, hogy mindketten nagy fontosságot tulajdonítanak a más országban élő nemzettársaik helyzete rendezésének, és azon lesznek, hogy a határon túli magyarok és szerbek minél jobb körülmények között élhessenek. Mindkét oldalról hasonló törekvések vezérlik a diplomáciai vezetőket, konkrétan az, hogy elősegítsék a másik fél szempontjából sorsdöntő kérdések megoldását. Somogyi Ferenc elmondta, hogy szakértői egyeztetések megkezdésében állapodtak meg a határon túl élő magyarság támogatását célzó magyar kormányzati elképzelések ügyében.
Magyarországnak sikerült 10.000 eurós támogatást kieszközölnie, amelyet a kosovói emlékhelyek restaurálására szántak. Az integrációs lehetőségek támogatásában is élen járnak, szeretnék a szegedi folyamat jobb kihasználását szorgalmazni, és a külföldi tőkebefektetések terén számos serkentő jellegű elképzelésük van. Kezdeményezték, hogy mindkét országban szervezzék meg a magyar és a szerb kultúra évadját, de a legnagyobb érdem talán, hogy régiós fejlesztésre az Európai Uniótól 100 millió eurós segélyt juttatnak majd a balkáni országoknak. Vuk Drašković pontosította, már tudják, hogy az említett 100 millió euróból 35 millió jut Szerbia és Montenegrónak. Örömmel nyugtázták, hogy sikeres tárgyalást folytattak a kétoldalú megállapodásokról, s úgy gondolja, hogy mire hamarosan Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő Belgrádba látogat majd, minden készen áll ahhoz, hogy a most megvitatott terveket -- konkrét lépéseket foganatosítva -- megvalósítsák. Elsősorban az utak, a közlekedés, a légi és a folyami forgalom rendezése lenne fontos, de ezenkívül számos gazdasági kérdés előremozdítása is a prioritások között szerepel. Vuk Drašković hálával és elismeréssel szólt Magyarország abbéli törekvéséről, hogy Szerbia és Montenegró mielőbb felzárkózhasson az európai családhoz, és megköszönte az anyagi támogatások kieszközlését. A kisebbségi kérdésről elmondta, hogy ő azt a megfogalmazást, hogy "kisebbség" nem szereti, és nem is igen használja, mert számára minden polgár egyenjogú, és még véletlenül sem szabad különbséget tenni kisebbség és többség között. A vajdasági magyarok érdekeinek és jogainak megvalósulását kedvezőnek nevezte, ám hozzátette, hogy nincsen olyan jól rendezett kérdés, amelyen ne lehetne még javítani. Szerinte a szóban forgó esettel is ez a helyzet, folyamatosan jobbítani kell rajta. A nemzeti vízum dolgában egyetértett tárgyalópartnerével, noha megjegyezte, hogy ennek a jövőben bizonyára más elnevezést fognak találni, és konkrétabban megfogalmazzák megvalósításának módját. Azt is kijelentette, hogy ő mindig is annak a híve volt, hogy amilyen kedvezményt meg lehet adni, adott esetben mondjuk a határon túl élőknek, azt mind-mind biztosítani kell bármilyen körülmények között. Az újságírók megkérdezték az Államközösség külügyminiszterétől, hogy magyarországi szerbek folyamodnak-e állampolgársági kérelemmel szerbiai illetékesekhez, és ha igen, milyen elbánásban van részük. Drašković bevallotta, nincs tudomása arról, hogy a magyarországi szerbek közül bárki is kérelmezte volna a szerb vagy a montenegrói állampolgárságot, s hozzátette, hogy az államközösségi törvények sajnos meglehetősen korlátozó jellegűek, s szerbiai állampolgárságot születéssel lehet szerezni vagy oly módon, hogy valaki Szerbiában született polgárnak a leszármazottja. Ő mindenképpen azon van, hogy a kettős állampolgárság kérdését a legtökéletesebben meg kell oldani, s ha jogok osztogatásáról van szó, mindig a bőkezűség híve. A külügyi találkozó után a Szerbia és Montenegró-i diplomáciai küldöttséget Mádl Ferenc magyar köztársasági elnök fogadta a felújított budai Sándor-palotában.
Budapest, január 20. VARJÚ Márta, Magyar Szó
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 22. 12:17 | Sorszám: 146 |
|
A MAGYAR ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE (zsidó szemmel) Római kor Magyarország területén már az idõszámításunk szerinti 2-3. évszázadban, a római Pannonia provinciában éltek zsidók. A római táborok, városok környékén több olyan feliratos emlék került elõ, amely ezt bizonyítja. A zsidó lakosság részint kereskedõkként Rómából, részint közvetlenül Izrael területérõl, rabszolgákként települt az országba. Pannoniából ugyanis három légiót szállítottak át a rómaiak Júdeába, a Bar Kochba vezette szabadságharc (132-135) leverése érdekében. Késõbb a csapatok kisegítõ egységként rabszolgákat hurcoltak magukkal állomáshelyükre, Aquincumba (ma Budapest északnyugati része) és Savariába (a mai Szombathelyre). A pannon légiók izraeli jelenlétét a Bar Kochba utolsó végvára, Bethar mellett feltárt római emléktábla, valamint a Komárom mellett, egy római katona sírjából elõkerült és a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárában látható Bar Kochba-érme bizonyítja. Így azon sem kell csodálkoznunk, hogy a mai Magyarország területén, már jóval a magyar honfoglalás (895) elõtt számottevõ zsidó közösségek működtek. Intercisa (a mai Dunaújváros) római kori maradványaiból egy emléktábla került elõ, amelyet Alexander Severus császár és anyja, Julia tiszteletére emelt idõszámításunk szerint 225 körül Cosmius állomásfõnök, aki a tábla szerint a helyi hitközség, „a zsidók zsinagógájának elnöke” is volt. (Jelenleg a Nemzeti Múzeum kõtárában található.) Egy másik, ma a budapesti Zsidó Múzeumban látható sírkõ egy család (apa, anya és gyermek) emlékét õrzi. Az elhunytak arcképes domborműve és a latin felirat mellett három menóra-rajzolatot és görög betűkkel az „Egy az Isten” jelmondatot találjuk: nyilván így akarták kifejezésre juttatni ragaszkodásukat hitükhöz és a zsidó közösséghez. (A sírkõ egyébként a mai magyar fõvároshoz tartozó Óbudán (a hajdani Aquincum területén) került elõ.
Magyarország nyugati határszélén, Szombathelyen (ókori neve Savaria) és másutt (Pécs, Dombóvár, Siklós, Eszék stb.) menóra-díszítésű lámpások, gemmák és egyéb tárgyak kerültek elõ, amelyek mind a zsidóság jelenlétét bizonyítják a római korban. Szombathelyen, ahol ma a zsinagóga áll, az ókori Isaeum (Isis-szentély) közelében szép, zsidó tulajdonú pecsétnyomókat is találtak. Az ugyancsak dunántúli Sárváron a 4. századból teljes temetõt is feltártak (sírkövek nélkül), amelynek keleti tájolása és egyéb külsõ jelei a zsidó közösséghez tartozónak minõsíti azt. Középkor A magyarság, még a honfoglalás elõtt kapcsolatba került a zsidó vallásra tért kazárokkal, akiknek Volga-menti fõvárosáról, Itilrõl nevezik a magyar nép vándorlásának talán legfontosabb állomáshelyét Etelköz-nek. Amikor a magyarok a Kárpát-medence irányába továbbindultak, két kazár törzs, az úgynevezett kabarok csatlakoztak hozzájuk. A magyar honfoglalás (895 körül) vezérének, Árpádnak egyik felesége is kabar leány volt. A honfoglalás kori temetkezési helyek között, Békéscsaba környékén a zsidó vallás elõírásaira utaló sírcsoportokat találtak. Hászdáj ibn Sáprutnak, a cordovai kalifa zsidó miniszterének fennmaradt levele valószínűvé teszi, hogy a 9-10. században már nem csak vándorló kereskedõk, hanem letelepedett zsidók is laktak az ország területén. A magyar államalapítás idejébõl pedig már írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét, zsidó közösségek létezését. Az államalapító Szent István, aki felvette a kereszténységet, és 1000-ben uralkodó vallássá emelte, törvényeiben a különbözõ népeknek és vallásoknak, így a zsidóknak is jogegyenlõséget biztosított. A megerõsödõ városokba egyre több zsidó költözött, így kialakultak a "történelmi hitközségek": Buda, Esztergom, Sopron, Tata, Óbuda. Az egész Európát jellemzõ zsidóüldözés itt nem volt számottevõ, már csak azért sem, mert az új ország építése, majd újjáépítése során a királyoknak szükségük volt a zsidók gazdasági szakértelmére és adójára. Néha kiűzték ugyan a zsidókat egy-egy, – többnyire a betelepült német polgárok által lakott – városból, de hamar visszaengedték õket. 1093-ban Könyves Kálmán a vegyes házasságot korlátozó és a vasárnapi munkát szigorúan tiltó törvényeket hozott. A zsidók letelepedését csak a püspöki székhelyeken engedélyezte, de a késõbbiekben a szabad királyi városokban is házat vásárolhattak. Az Árpád-házi királyok alatt (1301-ig) többnyire az õ gyakorlatát követték. II. Endre az úgynevezett aranybullában (1222) és a beregi esküben (1233), a pápa (és a német kereskedõvárosok) követelésére megtiltotta a vegyes házasságot, az 1215-ös lateráni zsinat határozatai alapján elõírta a zsidó megkülönböztetõ jel viselését, és eltiltotta ugyan a zsidókat az állami és közhivatalok viselésétõl, ám ennek ellenére továbbra is igénybe vette a zsidók gazdasági szolgálatait. Ez idõ tájt, a nyugati határszélen egy jelentõs zsidó kamaragróf, Teka működött. Endre király fia és utóda, IV. Béla, a közeledõ tatárveszély, majd különösen a tatárjárás pusztítása (1241/42) miatt visszavonta ezeket a korlátozó intézkedéseket, hogy a zsidók gazdasági közreműködését elõsegítse az ország javára. Ennek érdekében 1239-ben IV. Béla azzal a kérelemmel fordult a pápához, hogy az úgynevezett közjövedelmeket ismét zsidóknak adhassa bérbe, mert „ezt kívánja az ország és a király érdeke”. IX. Gergely pápa, a magyar király erõteljes kérésére, kénytelen volt megengedni a zsidók helyzetének enyhítését Magyarországon. Ettõl kezdve (IV. Béla és fia, V. István alatt) számos héber betűs magyar pénzzel találkozhatunk, amelyeken szereplõ egy-egy héber betű a pénzverõ vagy bányabérlõ nevének, illetve a pénzverés helyének rövidítését jelzi. A héber betűs magyar pénzek mellett pecsétnyomók, gyűrűk is elõkerültek héber betűkkel, ami a zsidók kivételezett helyzetét igazolja. IV. Béla 1251-ben kiadott híres zsidó kiváltságlevelét a középkori magyar királyság fennállása alatt az egymást követõ uralkodók megerõsítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók a király kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket.A zsidók ekkor kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, s a királyi udvar nem egyszer vette igénybe pénzüket, szakértelmüket. Az elsõ héber feliratú sírkõ Budáról való, és Peszach, Péter fia fölött állították fel 1278-ban. Ekkor már Budán, Sopronban, Kõszegen, Esztergomban, Székesfehérváron és másutt jelentõs zsidó közösségek működtek. Sopronban és Budán két-két középkori zsinagóga romjai is elõkerültek. A két soproni zsinagóga közül az egyik a 13., a másik a 14. századból való. Itt a zsinagógák mellett külön nõi imatermek (Frauenschul) és rituális fürdõ helyiségei is napvilágra jutottak. Ezek a zsinagógák, valamint az ott elõkerült zsidó sírkövek ma is láthatók a soproni Új utcában. Az Anjou-házból származó Nagy Lajos alatt egy idõre el kellett hagyniuk az ország egész területét (1360–64). Amikor visszaengedte a kiűzötteket, elõdei gyakorlatának megfelelõen saját oltalma alá helyezte õket. Ebben az idõben is sok zsidó vándorolt ide Nyugatról, ahol az 1381-es pestisjárvány miatt sok atrocitás és hamis vád érte õket (kútmérgezési és vérvádak). A budai zsidók korábban az úgynevezett Szombati kapu közelében laktak, amelynek neve egyesek szerint onnan ered, hogy a kapu a zsidó munkaszüneti napon, szombaton mindig zárva tartott. Nagy Lajos korától kezdve pedig a Bécsi kapu közelében, a mai Táncsics Mihály utcában (ekkori nevén a Judengasse, a Zsidó utca) területén telepedtek le. Luxemburgi Zsigmond király alatt – bár részben korlátozták a zsidók jogait – megengedték, hogy néhány nemesi birtokon is letelepedjenek a királyi városok mellett. Ekkor épült a nagy budai zsinagóga, amelyet a várfalon kívül is jól látni lehetett, így a bécsi országúton oda érkezõk vagy a dunai hajósok már messzirõl figyelhették a gótikus épület sajátos alakját. (A korabeli budai látképek metszetein is feltűnõ helyen szerepel a zsinagóga képe.) A középkori zsidóság virágkora Magyarországon egybeesett az ország politikai-gazdasági fejlõdésének csúcspontjával, Mátyás király uralkodásának korával. Ebben az idõben, amikor az itáliai reneszánsz Magyarországra is kiterjesztette hatását, az 1470-es évektõl a mohácsi vészig (1526-ig) egy igen gazdag és elõkelõ zsidó família, a Németországból érkezett, de spanyol eredetű Mendel-család töltötte be a budai hitközségi elnöki és a Mátyás király által létrehozott országos zsidó prefektusi tisztet. Egy névtelen erfurti lovag leírása szerint a zsidók ünnepélyesen felvonultak Mátyás király és Beatrix 1476-ban lezajlott esküvõi menetében: Buda várának bejáratánál „a zsidók élén agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, melyen kosár függött, amelyben tíz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton, karddal és ezüst kosárral. Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bíbor díszruhában, kalapjukon három szál strucctollal”. A leírás szerint Fekete (Schwartz) Mendel , fia Jakab és a „lovagok” (nyilván a hitközségi elöljárókról van szó) Dávid-pajzzsal díszített zászlóval jelentek meg az esküvõi menetben. (Mellesleg, ez az elsõ említés a világon a hatágú csillagról, mint a zsidóság szimbólumáról.) A felvonulás leírása jól érzékelteti a magyarországi zsidók különleges helyzetét, hiszen az iménti magyar példán kívül az egész középkori keresztény Európában sehol nem tudunk arról, hogy zsidók lovon, vagy karddal nyilvánosan megjelenhettek volna. Mátyás halála (1490) után az ország egyre inkább a közeledõ török támadás veszélyébe sodródott, s a magyarországi zsidók helyzete is bizonytalanabbá vált, fellángolt a zsidóüldözés. Ennek ellenére a spanyol zsidó származású Szerencsés (Fortunatus) Imre (eredeti neve Slomó ben Efrájim) a mohácsi vész során tragikusan meghalt utolsó magyar király, II. Lajos kincstárnoka lehetett. Noha egy keresztény asszonnyal való kapcsolata miatt kénytelen volt elhagyni hitét, közben sok zsidó testvérén is segíteni tudott. Ez idõ tájt állította össze Werbõczy István híres törvénykönyvét (Tripartitum), amelybe több zsidóellenes intézkedést is bevett. Késõbb azonban, amikor a török ostrom után, 1541 októberében meghalt, kegyeletbõl csak a budai zsidók temették el, a sors sajátos fintoraként, saját temetõjükben.
Török hódoltság
1526-tól, a törökök mohácsi gyõzelme után az ország három részre szakadt, és anarchikus állapotok uralkodtak mindenütt. A nyugati határszélen, a királyi fennhatóság alatt maradt Sopronból és Kõszegrõl például kiűzték a zsidó lakosságot, akik ezután a környezõ Esterházy-, illetve Nádasdy-birtokokon, Kismartonban, Nagymartonban, Lakompakon, Sopronkeresztúron (ennek héber neve Célem volt), Köpcsényben, Kaboldon és Boldogasszonyban, illetve Rohoncon találtak menedékre. (A kiűzöttek egyébként ezekben a helységekben élve, mintegy háromszáz évig perelték a két várost, amíg 1840-ben végül kénytelenek voltak visszafogadni õket.) Noha az elűzöttek haragja indokolt lett volna, a Kõszegrõl eltávolított zsidók hat évvel késõbb, az 1532-i török támadás során, szállításaikkal jelentõs mértékben hozzájárultak a város sikeres védelméhez, amelynek kapitánya a horvát Jurisich Miklós volt. A budai zsidók 1526-ban elhagyták a várost, és csak a város eleste után, 1541-ben tértek oda vissza. Visszatelepülésüket héber betűkkel megörökítették a zsinagóga alapkövén. Ennek jelentése: „301 (= 1541), (a zsinagóga) 80. évében”. Ebbõl a feliratból azt is megtudhatjuk, hogy a budai nagyzsinagóga Zsigmond király uralkodása idején, 1461-ben épült… A török hódoltság korában a magyarországi zsidóság, néhány nagyváros kivételével, fõként falvakban, a fõurak védelme alatt élt. Itt vám-, kocsma- és földbérlõként, kereskedõként, vagy házalóként tevékenykedtek. A német városi polgárság (az iparosok és kereskedõk) erõs konkurenciát látott bennük, ezért igyekeztek távol tartani õket a piactól. A Felvidéken (a mai Szlovákia területén), Nagyszombatban, Bazinban és másutt zsidóellenes támadások is elõfordultak. Így a török megszállás alatt a zsidó lakosság szabadabban, jobban élt, mint a királyi Magyarország területén. Ugyanakkor Erdélyben a reformáció, a Biblia olvasása nyomán toleráns, zsidóbarát megnyilvánulásokra került sor, nem történtek pogromok. Péchi Simon volt erdélyi kancellár saját birtokán, a székely lakta Bözödújfaluban és környékén, megindította a szombatos mozgalmat, amely a bibliai zsidó vallás gyakorlatára szólította fel a keresztény híveket. Péchi lefordította magyarra a zsidó imakönyvet és a Zsoltárokat. (Az erdélyi szombatosok késõbb, a zsidóság emancipációja után áttértek a zsidó vallásra, és még a holocaust üldöztetését és a halált is vállalták hitükért.) Budán, a visszatelepülteken túl a törökök által korábban megszállt vidékekrõl (Belgrádból, Isztambulból, Bulgáriából, Szíriából) is érkeztek szefárd zsidók, akik az egykori zsidó prefektus lakóházában, a mai Táncsics Mihály utca 26-ban külön zsinagógát rendeztek be maguknak. (Ez a prefektusi épület és az általuk használt, úgynevezett szír zsinagóga ma múzeumként működik. A múzeum elõterében a hódoltság korabeli zsidó sírkövekbõl kõtárat is kialakítottak.) A 17. század közepén a Buda az egyik legjelentõsebb, virágzó kultúrájú európai zsidó közösséggé fejlõdött Európában. Neves tudósok, rabbik és kabbalisták, héber és jiddis nyelvű írók és költõk működtek ott. Közülük hadd említsük meg Efrájim Kohén rabbit, a budai jesiva vezetõjét, valamint két vejét, Cvi Askenázit, a késõbbi híres amsterdami szefárd fõrabbit és Schulhof Izsákot, aki héber nyelvű krónikájában (Megilat Ofen, Budai krónika) örökítette meg a helyi zsidó közösség életét és tragédiáját. A szír zsinagóga kapubejárója fölötti boltíven két rajzot és a héber Bibliából vett feliratot találtak a régészek. Itt mágikus vörös festékkel formált Dávid-csillagot láthatunk, körülötte Áron fõpapi áldásának kabbalista módon írt héber szövegével. Ugyanott egy íj rajzolata is fennmaradt, ugyancsak vörös festékkel, a bibliai Hanna imájával: „A hõsök íja megtörik s az elesettek erõvel övezik fel magukat”. Mindez a budai zsidóság súlyos veszélyérzetét és kabbalista hitét mutatja. Ugyanebbõl a korból két (ezüst, illetve arany markolatú) héber feliratú díszkard is fennmaradt, amelyek egyrészt az elkeseredett zsidók önvédelmi szándékára, másrészt ugyancsak kabbalista meggyõzõdésére utal. (A történészek a korábban elõkerült, ezüst markolatú kardot sokáig tévesen Mendel prefektus kardjának vélték.) A törökök 1683-i sikertelen bécsi hadjárata után a szövetségesek Buda várát 1684-ben, majd 1686-ban újra megostromolták. A második ostrom sikeresnek bizonyult, Buda vára a szövetségesek kezébe került, az ott élt jelentõs zsidó közösséget kirabolták, s 1686. szeptember 2-án és 3-án majdnem teljesen elpusztították Mindkét ostrom idején a zsidók is részt vettek a vár védelmében.
Már említett krónikájában Schulhof részletesen szól arról a visszás helyzetrõl, amelyben a budai zsidóság 1683 és 1686 között élt: a két birodalom határvidéke gazdasági jólétet hozott számukra, de a pusztulás veszélye mindvégig fejük felett lebegett. Schulhof leírta az 1686-i ostromot is, amelyben a nagy lélekszámú zsidó közösség jórészét (köztük a szerzõ feleségét és gyermekét) a hódítók kegyetlenül elpusztították. A nagy zsinagógát a szövetségesek valósággal megostromolták, s mivel a zsidókat legyõzni nem tudták, rájuk gyújtották az épületet. 1964-ben, amikor feltárták ezt a budai zsinagógát, a romok alól megszenesedett holttestek is elõkerültek. (Ezeket a csontvázakat -a régészeti feltárás után- a rákoskeresztúri zsidó temetõben helyezték örök nyugalomra. Miután a törököket kiűzték, a hódoltságbeli zsidók egy része a török birodalom területére távozott.
A törökök kiűzése után
Buda visszafoglalása (1686) után, a Habsburg uralom alá került Magyarországon a zsidók nem költözhettek a nagyobb városokba, ezért elõbb a földbirtokos fõurak jóvoltából a nagy birtok-központokban, majd a kereskedelmi utak csomópontjában kialakuló, megerõsödõ városokban telepedtek le. Így például Budán vagy Pesten eleinte csak a heti piacokon és várásokon jelenhettek meg, és közben Óbudán, a Zichy grófok jóvoltából lakhattak. A török háborúk miatt jórészt elnéptelenedett ország nyugati és keleti határvidékén a német, szlovák stb. paraszti telepesekkel együtt zsidók is érkeztek: Cseh-Morvaországból, késõbb Lengyelországból, illetve a Monarchia fennhatósága alá kerülõ Galíciából. Az elõbbiek magukat oberländer-nek nevezték, németül és jiddisül beszéltek, míg a keletiek neve unterländer lett, s õk a keleti jiddis mellett a magyart is beszélték. 1769-ben mintegy 20.000, 1787-ben már kb. 80.000 fõre tehetõ a magyarországi zsidóság lélekszáma. A zsidók mezõgazdasági kereskedelemmel foglalkoztak, értékesítették a nagybirtokok és a falvak termékeit, a bort, búzát, bõrt stb. A II. Rákóczi Ferenc fejedelem által vezetett szabadságharc (1703-1711) alatt ezért a nyugatiak a császári haderõ, a keletiek pedig a felkelõ, úgynevezett kuruc seregek segítõi, szállítói lettek. Északkelet-Magyarországon a 18. században igen komoly zsidó hitközségek szervezõdtek, amelyeknek tagjai egyszerű, vallásos emberek voltak (favágók, tutajosok, fuvarosok, falusi szatócsok és házalók), akik azután jórészt a hászid irányzathoz kapcsolódtak. A Hegyalján, a híres magyar borvidéken azért települtek meg a zsidók, hogy onnan kóser bort szállíthassanak hittestvéreiknek Lengyelországba és Oroszországba. Rövidesen azonban õk szervezték meg az egész borvidék exportját, nemzetközi kereskedelmét és hírnevét. Nyugaton viszont a zsidó lakosság inkább a tudásra épülõ hagyományhűség, vagy a teljes modernizáció felé nyitott, és bérlõként, kereskedõként, nem céhes iparosként (például üveges, ékszerész, órás, aranyozó stb.), vagy muzsikusként tevékenykedett. Ez idõ tájt a Dunántúlon híres klezmer zenészek és együttesek járták a magyar vidéket, róluk a kor legjelesebb magyar költõje, Csokonai Vitéz Mihály is említést tett. A leghíresebb zsidó zenész Rózsavölgyi Márk (1787-1848), a Nemzeti Színház megnyitása alkalmával játszott palotás szerzõje volt. (Eredetileg egy klezmer banda vezetõjeként tevékenykedett.) A hászidizmus elsõ magyarországi képviselõje Taub Izsák nagykállói cádik (csodarabbi) volt a 18. század végén. Számos legenda fűzõdik nevéhez. Szoros kapcsolatban élt a környék parasztjaival és pásztoraival, akiknek szokásait, dalait beépítette tanításaiba. (A Szól a kakas már, vagy a Sírnak, rínak a bárányok kezdetű szatmári népdalokat a rabbi hívei mindmáig világszerte magyarul éneklik.) Azon a vidéken késõbb is sok ismert cádik működött (ilyen a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózes, a bodrogkeresztúri Steiner Sájele, az olaszliszkai Friedländer Herman), akiknek sírjait a hívõk mindmáig elõszeretettel látogatják. Mária Terézia (1740-1780) az osztrák örökösödési háború miatt – az országgyűlés jóváhagyása nélkül – a magyar zsidókra külön, eredetileg csak hadi célt szolgáló, úgynevezett türelmi adót (taxa tolerantialis) vetett ki, amelyet azonban a háború múltán sem szüntettek meg. A türelmi adó összege folyamatosan emelkedett: 1749-ben még évi 20 ezer arany forint volt, 1772-re ez az összeg már évi 50 ezer, 1813-ban pedig évi 160 ezer forintra rúgott. A magyar vármegyék megtagadták a törvénytelen különadó behajtásában való közreműködést, így 1828 után már egyáltalán nem sikerült azt behajtani. II. József, a „kalapos király” (1780-1790), a felvilágosodás és a birodalmi politika (az abszolutizmus) jegyében rendeletében kötelezte a zsidókat német családi név felvételére. Német nyelvű iskolák felállítását is elõírta a zsidó közösségek számára. Így lassanként megindult a zsidó felvilágosodás (a haszkala) az ország zsidósága körében. A német zsidó filozófus, Mendelssohn köréhez Magyarországról is többen csatlakoztak, mások viszont késõbb az õ nyomukban lépnek A móri születésű Löwissohn Salamon héber költõ (1788-1821) például a bécsi Anton Schmidt-nyomda korrektora és ismeretterjesztõ művek szerzõje, a lovasberényi Saphir Moritz Gottlieb (1796-1858), aki fiatalon, Óbudán még jiddis nyelvű purimjátékot írt, neves német író és újságíró lett.
Vallási téren is jelentkezett a zsidóság önmegújító akarata: a reform irányzatú zsidók vezére Chorin Áron (1766-1844), míg a konzervatívoké a gyönyörű óbudai zsinagóga rabbija, Münz Mózes (1750-1831) és a híres pozsonyi fõrabbi, Schreiber-Szofer Mózes (1762-1839) volt. A modernebbek a liturgiában, a zsinagóga építésében és berendezésében is újítani szerettek volna. A hagyományos oszlopos Tóra-olvasó asztalt a zsinagóga közepérõl a keleti falhoz, oltárszerűen akarták áthelyezni. (A hagyományos építkezés szép példája az 1700-es évek végérõl való apostagi zsinagóga.) Nagy viták folytak orgonát és a kórust elhelyezésérõl a zsinagógában, valamint a prédikáció nyelvének magyarrá változtatásáról.
Reformkor, szabadságharc és emancipáció
A 19. század elején, a reformkorban a haladó nemesség sok egyéb hasznos újítás mellett a magyarországi zsidóság egyenjogúsítását is célul tűzte ki. Ez az országgyűléseken gyakran szóba került, de a törvény még sokáig váratott magára. A zsidók a részben általuk megteremtett ipari és kereskedelmi fellendüléssel együtt fokozatosan bekerültek az ország gazdasági életébe. Lõwy Izsák (1793–1847) például a Károlyi grófoktól 1835-ben megvásárolt pusztán alapította meg bõrgyárát, és egy egészen új, modern várost, teljes önkormányzatra, vallási egyenlõségre ás a céhektõl független iparszabadságra építve, A város, amelynek Lõwy az Újpest nevet adta. rövidesen igen jelentõs település (és ezen belül zsidó közösség) lett, elsõ zsinagógája 1839-ben épült. (Újpest, a mai fõváros IV. kerülete, Budapest északi részén terül el. A városból a holocaust idején több mint 20.000 zsidót deportáltak.) 1839-ben alapította a tatai születésű Farkasházi Fischer Mór (1800-1880) a világhírű herendi porcelángyárat, amelynek művészi porcelánjai késõbb -többek között- Viktória angol királynõ asztalát díszítették. A gyáralapító fia, Farkasházi Fischer Vilmos (1839-1921) Kolozsvárott telepedett le, és az erdélyi magyar ipar vezetõ egyénisége lett, a millenniumon is õ képviselte az erdélyi gyárosokat. 1822-ben alakult a „Deutsch és Fia” cég, amelybõl rövidesen a báró Hatvany-Deutsch család cukorgyárai nõttek ki. A reformkor nagyjai, élükön Kossuth Lajossal, folyamatosan támogatták a zsidó emancipációt: 1840-ben kimondták, hogy a zsidók szabadon, az ország egész területén -a bányavárosokat leszámítva- bárhol letelepedhetnek, gyárakat alapíthatnak, kereskedhetnek. Ugyanakkor a zsidóságon belül is megindult a magyarosodási mozgalom. Bloch Móric (késõbbi nevén Ballagi Mór akadémikus, 1815-1891) 1840-ben kiadta kétnyelvű (héber-magyar) bibliáját. A legkiválóbb rabbik kétnyelvű imakönyveket és hittankönyveket adtak ki, és magyar nyelven tartották zsinagógai szónoklataikat. Löw Lipót (1811-1875), aki késõbb a magyar szabadságharc tábori lelkésze lett, a morvaországi Cernahoráról 1841-ben érkezett rabbiként Nagykanizsára, ám három év múlva már csak magyarul prédikált. Az elsõ magyar zsidó évkönyv 1848. évre látott napvilágot. Az 1848. március 15-i magyar forradalomban és az azt követõ szabadságharcban a zsidók számarányukat messze meghaladó módon, nagy anyagi és véráldozattal vettek részt. Az 1849-i harcokban részt vett mintegy 180 ezres honvédségbõl – Kossuth jászberényi nyilatkozata szerint húszezren voltak zsidók, közülük 76-an hadnagyi, 29-en fõhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan õrnagyi rangra emelkedtek. A zsidó katonaorvosok száma 56 volt, és a már említett Löw Lipót mellett Schwab Arszlán (1794-1857) pesti fõrabbi és a reformmozgalom egyik vezére, Eichorn Ignác (1825-1875) is tábori rabbiként szolgált. (Elõbbiek a szabadságharc leverése után börtönbe jutottak, míg Eichorn Kossuthtal együtt ment az emigrációba, majd a kiegyezés után, Horn Ede névvel államtitkár lett. Hadd említsük meg Reményi Ede nevét is, aki Görgey Artúr segédtisztje, majd New Yorkban világhírű hegedűművész és zeneszerzõ lett. (Késõbb Reményi állította fel a kor két legkiválóbb magyarjának, Széchenyi Istvánnak és Petõfi Sándornak a szoboralapját.) Az 1849-i szegedi országgyűlés ezért joggal mondta ki a zsidók egyenjogúsítását, noha a határozat -a szabadságharc bukása miatt- törvényerõre már nem emelkedett. Nem véletlen, hogy Haynau, a kegyetlen „bresciai hóhér” ezt jegyezte le: „a zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által olyannyira elõmozdították a magyar forradalmat, hogy az az õ közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentõséget”. Ezért a magyar zsidóságot a fegyverletétel után hatalmas hadisarc megfizetésére kötelezték. (A kiegyezés után ezt az összeget, kamatok nélkül, I. Ferenc József császár visszaadta, és abból úgynevezett Iskolaalapot létesítettek. Ebbõl a korábbi hadisarcból épült, többek között az 1877-ben felavatott budapesti rabbiképzõ intézet és tanítóképzõ.) A kiegyezés (1867) és az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte után azonnal megszületett az emancipációs törvény a zsidók teljes egyenjogúsításáról, a polgári és politikai jogok tekintetében. 1868/69-ben létrehozták az Egységes Izraelita Kongresszust, ahol egy közös zsidó szervezet létrehozását tervezték. Ehelyett végül három szervezet jött létre: a legnagyobb a moderneké lett, az úgynevezett kongresszusi vagy neológ zsidóság, míg a szélsõségesen konzervatívok az ortodox, a középutasok pedig az úgynevezett statusquo szervezetbe tömörültek. (Ez utóbbiak jelszava így hangzott: status quo ante, a helyzet legyen olyan, mint régen, vagyis ne újítsunk, de ne is szigorítsunk.) A zsidó vallás teljes elismertetése, recepciója azonban ekkor még nem valósult meg, arra csak 1895-ben került sor. A neológ nagyzsinagóga már korábban, 1859-ben felépült a budapesti Dohány utcában, orgonáján Liszt Ferenc is játszott. A stusquo fõtemplom, az elõbbi közelében álló Rumbach utcai zsinagóga 1872-ben létesült: a bécsi szecesszió úttörõjének, Otto Wagnernak egyetlen hiteles magyarországi alkotása. Az ugyancsak budapesti ortodox nagyzsinagóga a Kazinczy utcában, az ortodox hitközségi székházzal együtt, a Löffler-testvérek műve, csak 1913-ban épült meg. Amíg a neológ és az ortodox szervezet központja a fõvárosban jött létre, a statusquo szervezeté Debrecenben székelt. A Dohány utcai zsinagóga legnépszerűbb rabbija Hevesi Simon (1868-1943), a Rumbach utcaié Adler Illés (1868-1924), a Kazinczy utcaié Reich Koppel (1838-1930) volt. (Reich Koppel, a szegedi Löw Immánuellel együtt, 1927-ben a Felsõház tagja lett, s életéveinél fogva õ lett volna a korelnök, de ezt a politikai viszonyok nem engedték me. A kormányzó körébõl azt tanácsolták neki, jelentsen beteget.) A Dohány utcai templom legismertebb kántorai Quartin és Ábrahámssohn Manó, a Rumbaché a tarnopoli születésű Tkatsch Israel volt. Egyébként, a világ elsõ ismert kántorművésze, Jossele Rosenblatt Pozsonyból vándorolt ki az Egyesült Államokba, a századfordulón.
Polgári fejlõdés az I. világháború végéig
Budapest fõvárosa 1873-ban, három város (Buda, Pest és Óbuda) egyesüléséból jött létre, s annak felemelkedésében a zsidóság igen fontos részt vállalt. Ebben a korban az egész ország gazdasági élete jelentõs mértékű fejlõdést mutatott, amiben döntõ szerepe volt a magyarországi zsidóságnak. Tevékenységük nyomán gyárak és üzemek létesültek (köztük a Wolfner-bõrgyárat, a Pick- és a Herz-féle szalámigyárat), bányákat létesítettek, bankokat hoztak létre, kiépült a vasúti hálózat, és megszervezték a magyar mezõgazdaság, a gyümölcs- és bortermelés modern exportját. (Gondoljunk csak például a Wodianer-féle maglódi mintagazdaságra, vagy a Kecskeméti Hercz által Kecskemét környékén megszervezett gyümölcs nagykereskedésre stb.) A magyar zsidóság a hazai tudomány fejlõdésében is jelentékeny szerepet vállalt, mindenekelõtt az orvostudomány terén. A Budai Egyetem elsõ zsidó vallású doktora, Östreicher-Mannes József (1756-1832) a Balaton elsõ fürdõorvosaként megalapította Balatonfüred települését és a füredi szívkórházat. A magyar szemészet úttörõje Hirschler Ignác (1823-1891), aki az 1686/69-ben megtartott „zsidó kongresszus” fõ szervezõje volt, akadémikus és fõrendi házi tag lett. Ugyanezeket a rangokat érte el a magyar tüdõgyógyászat vezéralakja, korábban a szabadságharc katonaorvosa, báró tolcsvai Korányi Frigyes (1823-1913). A modern magyar sebészet kiemelkedõ alakja báró pusztapéteri Herczel Manó (1861-1918), aki a Szent István kórház fõorvosaként tevékenykedett. A tudományos magyar nyelvészet úttörõje Munkácsi Bernát (1860.1937), az iszlámkutatásé Goldziher Ignác (1850-1921), a magyar történetírás legkiemelkedõbb művelõi pedig Acsády Ignác (1845-1906).és Marcali Henrik (1856-1943) voltak 1895-ben a magyar országgyűlés a zsidó vallást "bevett vallásnak", azaz a többi felekezettel egyenrangúnak nyilvánította. Ugyanebben az évben törvényt hoztak a polgári házasságról, amely a zsidó-keresztény vegyes házasságok lehetõségét nyitotta meg. Egyre több zsidó vallotta magát magyarnak, s a különféle nemzetiségek lakta országrészekben a zsidó vallásúakat magyar nemzetiségűnek írták be a statisztikákba. A zsidók ezeken a területeken a magyar képviselõkre adták le voksukat. A magyarosodás folyamatán még a tiszaeszlári vérvád és Istóczy Gyõzõ Antiszemita Pártja sem tudott változtatni. A 19. század végén Magyarország korábban soha nem látott módon fejlõdött, és a 20. század elejére utolérte, sõt bizonyos területeken meg is elõzte néhány nyugat-európai szomszédját. Nem kétséges, hogy a liberális felemelkedésben különös szerepe volt az ország zsidóságának. Nemesi rangot mintegy 280 zsidó vallású család kapott, közülük 26-an a bárói címet is elnyerték. Európában sehol ennyi nemesi rangot nem szereztek zsidók, és persze, nem is törekedtek megszerzésükre. A magyar kultúra megújulásában is hallatlanul nagy szerepe volt a magyar zsidóságnak. A századvég legjelentõsebb irodalmi folyóiratát, (A Hét címmel) Kiss József (1843-1921) költõ szerkesztette. Ágai Adolf (1836-1916) indította meg már 1867-ben a legismertebb humoros lapot, Borsszem Jankó címmel. A „Pesther Lloyd” fõszerkesztõje, Falk Miksa (1828-1908) akadémikus lett: egyébként õ volt a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István iratainak közreadója, a „haza bölcse”, Deák Ferenc titkára és Erzsébet királyné magyar tanára is. A népszerű „Tolnai Világlapja” és a „Tolnai Világlexikon” a Mauthausenban elpusztított Tolnai Simon (1868-1944) újságírónak köszönhetõ. A modern művészetek képviselõi között szinte minden területen (az építészetben, a szobrászatban és a festészetben) nagy számmal találunk zsidókat. Baumhorn Lipót (1860-1932), Lechner Ödön tanítványa például összesen huszonnégy gyönyörű, szecessziós zsinagógát tervezett az országban, köztük a híres szegedi zsinagógát (1903). Még a változatlanságáról híres zsidó temetõkbe is behatolt a modern művészet: Lajta Béla (1873-1920) tervezte a Salgótarjáni úti temetõ kapuját. A rákoskeresztúri Schmidl-sírkó a magyar szecesszió egyik remekműve. Az új magyar irodalmi hullám (élén Ady Endrével) a Fenyõ Miksa (1877-1972), Ignotus (eredeti neve Veigelsberg Hugo, 1869-1949) és báró Hatvany Lajos (1880-1961) által 1908-ban alapított „Nyugat”-ban jelent meg. Az I. világháború végéig tartó polgári fejlõdés a zsidóság asszimilációját és megerõsödését is elõsegítette. Kialakult egy nagy létszámú, iskolázott, művelt, értelmiségi vállalkozói és kereskedõi réteg, amely hazájának érezte ezt az országot, és jól összeegyeztette magyarságát zsidóságával. A magyar ipar és kereskedelem létrehozásában, fejlesztésében múlhatatlan érdemei vannak a zsidóságnak. Sorolhatnánk pénzembereket, közgazdászokat, tudományos kutatókat, mérnököket, feltalálókat. A zsidó írók, költõk, művészek, színészek, rendezõk, filmes és színházi szakemberek örökre beírták nevüket a magyar kultúra történetébe. Európa más országaihoz hasonlóan, a magyarországi zsidóság is megmutathatta a világnak az évszázadokon keresztül kényszerűen visszafogott és ekkorra felszabadított alkotóerejét. Õk alakították ki a tradicionális életvitelt folytató falusi zsidóság mellett a számos önálló jellegzetességgel bíró városi, Budapesten pedig a nagyvárosi magyar-zsidó kultúrát. Egyes zsidók a politikai közéletben is szerepet játszottak. Az elsõ pasti rabbi, Wahrmann Izrael unokája, a várospolitikus Wahrmann Mór (1832-1892) még csak a Kereskedelmi és Ipari Kamara, valamint a Zsidó Hitközség elnökeként hallatta szavát a közéletben. A sümegi születésű Vázsonyi Vilmos (1868-1926) azonban már igazságügyi miniszter, a rimaszombati báró Hazai Samu (1851-1942) tábornok és 1910-17 között hadügyminiszter is volt. Báró Szterényi József (1861-1941), az újpesti rabbi, Stern Albert fiaként a magyar ipar egyik újjászervezõje, államtitkár, majd kereskedelmi miniszter lehetett. (A Tanácsköztársaság alatt egyébként Szterényit internálták, de késõbb, 1927-tõl felsõházi tag lett.) A politikai ellenzék, elsõsorban a polgári radikálisok között is szép számmal találunk zsidókat A modern gondolkodók vezére Jászi Oszkár (1875-1957) lett, aki 1918-ban a polgári demokrata gróf Károlyi Mihály vezette kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere lett. A szocialista eszméknek is sok híve akadt, így a szovjet mintára 1919 márciusában megalakult Tanácsköztársaság vezetõi között is több zsidót találunk, akárcsak, eleinte az annak leverésére szervezõdõ fehérek között. (Az úgynevezett „szegedi tiszti különítmény” 72 tagja közül tizenöten zsidók voltak.) A századfordulón kibontakozó cionista mozgalom alapítói, Theodor Herzl (1860-1904) és barátja, Max Nordau (eredeti neve Südfeld Miksa, 1849-1923) Budapesten születtek, az újságíró Herzl a Dohány utcai zsinagóga melletti házban (ma ennek a helyén működik a Zsidó Múzeum), míg az esszéíró Nordau a Wesselényi utca és a Rumbach utca sarkán. A magyar cionisták is létrehozták országos szervezetüket, folyóiratukat (Zsidó Szemle címmel), ifjúsági és sportegyesületeiket. Magyarországon a legismertebb zsidó sport-egyesület a Makkabi és a VAC (Vívó Atlétikai Club) volt. Herzl unokaöccse, Heltai Jenõ (1871-1957) viszont magyar író, költõ, Petõdi Sándor „János vitéz”-ének dalműírója, a mozi magyarországi népszerűsítõje lett. Az elsõ magyar olimpiai bajnok, 1896-ban, úszásban Hajós Alfréd (1878-1955) mérnök lett. A magyar zsidókat az olimpikonok és sportvilágbajnokok között feltűnõen nagy számban találjuk, köztük Petschauer Attila kardvívót (1904-1943), akit késõbb, a holocaust idején, az úgynevezett munkaszolgálatban, Ukrajnában halálra kínoztak. (Az õ történetét dolgozta fel Szabó István A napfény íze című filmjében.)
A zsidótörvények és a holocaust
Az I. világháború, illetve a trianoni egyezmény (1920. június 4.) miatti sokk után rendkívül megerõsödött az antiszemitizmus Magyarországon. Az ellenforradalom a zsidók ellen fordult. Szervezett bandák raboltak és gyilkoltak országszerte, Pesten a Britannia szálló pincéjében kínoztak meg „kommunistagyanús” zsidó kereskedõket. (A legdurvább, több halálos áldozatot követelõ incidens a Pest megyei Izsák és Orgovány közelében zajlott le.) Még a nagy tiszteletnek örvendõ (késõbb felsõházi taggá emelt) tudós szegedi fõrabbi, Löw Immánuel (1854-1944) ellen is „kormányzósértési” pert indítottak. 1920-ban megszületett az elsõ korlátozó törvény, az úgynevezett numerus clausus. A Bethlen István gróf nevével fémjelzett konszolidáció alatt sem javult lényegében az ország és vele az itt élõ zsidók helyzete. A Horthy Miklós kormányzó vezetésével kialakult, úgynevezett keresztény, úri vagy rendi Magyarországon a haza és a haladás elvei (a korábbiaktól eltérõen) egymással szembekerültek. A német orientáció, az irredenta törekvések és az 1929/30-i gazdasági világválság kétségbeejtõ hatása egyre inkább a fasizmus felé sodorták az országot. Hiába állította fel a magyar zsidóság Budapesten a ma is működõ, elsõ világháborús Hõsök Templomát, hiába bizonyították a Hadviseltek Aranyalbumával nagyszámú és eredményes részvételüket a magyar hõsök arzenáljában, a hatalom ellenük fordult. A hitleri Németországgal és a Mussolini vezette Olaszországgal kötött szövetség, akárcsak az irredenta jelszavak pedig már a II. világháború elõkészítését szolgálták. A 30-as évek végére ugyan javult a gazdasági helyzet, az úgynevezett zsidótörvények viszont egyre inkább megfosztották jogaitól a hazai zsidóságot. (1938-tól kezdõdõen összesen négy zsidótörvényt szavazott meg a Magyar Országgyűlés, ezek egyre szigorúbbak voltak.) Magyarország 1941 nyarán lépett be a II. világháborúba, amikor hadat üzent a Szovjetuniónak, és német nyomásra, noha megnemtámadási egyezmény kötötte, megtámadta Jugoszláviát, és megszállta a Délvidéket. Már a harcok megindulása elõtt a katonaköteles zsidó férfiakat, fegyveres szolgálat helyett fegyvertelen, úgynevezett munkaszolgálatra és megkülönböztetõ jel viselésére kényszerítették. A munkaszolgálatosokat felügyelõ „karpaszományos” keretlegények (felsõbb jóváhagyással) folyamatosan kínozták és gyilkolták a szerencsétlen zsidókat, akik közül többet egyenesen az orosz aknamezõkre küldtek, hogy alattuk robbanjon fel az elhelyezett akna. A „büntetések” között gyakran szerepelt a kikötözés, a botozás és a hideg télben meztelenre vetkõztetés. 1941-ben, a Délvidék megszállásakor, az úgynevezett újvidéki pogromban mintegy tízezer embert, majd 1942-ben a nem õshonos (1913 után beköltözött) zsidók elhurcolásakor, az ukrajnai Kámenyec-Podolszkban mintegy húszezer fõt, a polgári lakosság soraiból, kegyetlenül meggyilkoltak. A zsidótörvények a többség munkájának megszűnését, megélhetésének veszélyeztetését, sõt egyre inkább életét is fenyegették. S mindez csak elõjele volt a szörnyű katasztrófának, amely a magyarországi zsidóságra várt. 1944. március 19-én a német csapatok megszállták az országot, Eichmann és hírhedt kommandója Magyarországra érkezett, a „zsidókérdés úgymond végsõ megoldása” végett.
Minden zsidót összeírtak, és sárga csillag viselésére kötelezték õket. Megkezdõdött a vidéki zsidóság deportálása, elõször a Kárpátaljáról (ma Ukrajna), majd az ország egész területérõl. A fõvárosban a zsidókat úgynevezett csillagos házakba, majd gettóba zárták. A román kapituláció után, 1944. augusztus végén a front Magyarország területére tevõdött át. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter egy idõre leállította a deportálásokat. Horthy Miklós kormányzó megpróbált „kiugrani” a háborúból: 1944. október 15-én proklamációjában bejelentette, hogy Magyarország leteszi a fegyvert. Még aznap – német katonai segédlettel – a szélsõséges nacionalisták, az úgynevezett „nyilas párt” (élén Szálasi Ferenccel) átvette a hatalmat. Ekkor már, miközben az ország fokozatosan az elõrenyomuló orosz csapatok kezére került, a féktelen terror lett úrrá. Mivel a deportáló vonatokat már nem tudták útnak indítani, bujkáló és szomszédjaik által feljelentett, vagy az utcán és másutt, kegyetlen módon összefogdosott zsidókból gyalogmenetet indítottak nyugat felé. Ebbõl a „halálmenetbõl” csak kevesen tértek vissza. Az életben maradt munkaszolgálatosokat is nyugatra irányították. Közülük is sokan út közben pusztultak el, vagy meggyilkolták õket, mint a bori haláltáborból út közben megölt Radnóti Miklós költõt (1909–1945), vagy Szerb Antal irodalomtörténészt (1901-1945). A pesti gettót (idõhiány miatt) nem tudták deportálni, ott mintegy 70.000 ember zsúfolódott össze, közülük hétezren az éhezés és a járványok következtében elpusztultak. (A Dohány utcai zsinagóga kertjében temették el õket, ott áll ma Varga Imre szobrászművész emlékfája, amelynek „leveleire” a meggyilkoltak neveit jegyezték fel.) A nyilas banditák a fõvárosban folyamatosan raboltak, és válogatás nélkül gyilkolták az üldözött zsidókat, az õket rejtegetõ magyarokat és az ellenállógyanús személyeket. Az úgynevezett „nyilas házak” pincéiben (például a zuglói Thököly étterem épületében) kínzóhelyiségeket rendeztek be. Az elfogott zsidókat a jeges Dunába lõtték. (A gettó két egykori bejáratánál késõbb táblát helyeztek el, a Dunába öltek emlékét pedig a Vizafogónál és a Margit híd pesti hídfõjénél emlékmű õrzi.) Az üldözöttek mentésében a magyar értelmiségiek (a népszerű Jávor Pál színész, Karády Katalin énekes és mások) mellett a semleges országok követségei is tevékenyen részt vettek. Ezen a téren Raoul Wallenberg, a svéd nagykövetség titkára volt a legeredményesebb. (Õt rövidesen az oroszok, politikai megfontolásból elfogták, és a gulágra hurcolták.) Jelentõs embermentést végzett a svájci Carl Lutz is, akárcsak az olasz Giorgio Perlasca, aki spanyol követnek adta ki magát a németek elõtt. (Áldásos tevékenységüket ma emlékmű õrzi Budapesten.) A pesti gettó 1945. január 17-én szabadult fel, a fõváros budai oldala (noha a fasiszták a hidakat mind felrobbantották) február 13-án került szovjet uralom alá, az egész országból pedig 1945. április 4-én űzték ki a fasisztákat. A korabeli Magyarország területén élt közel egymillió zsidó kétharmadát, több mint 600.000 embert, a mai Magyarország területén élt hatszázezer zsidóból pedig mintegy 400.000 fõt pusztítottak el a holocaust idején.
Kommunista uralom és rendszerváltás
A felszabadulást követõen ellentmondásos folyamat indult meg: a haláltáborokból és a munkaszolgálatból hazatérõ, a gettóból szabaduló zsidók egy része a cionista mozgalmak felé fordult, mások viszont az átélt szenvedések hatására feledni kívánták hitüket, származásukat. A zsidó középosztály megmaradt tagjai komoly szerepet vállaltak az ország újjáépítésében. 1948-ban, a „fordulat évében” azonban egyértelműen a kommunisták kerültek hatalomra, és a polgári elemeket kitelepítették, vagy börtönbe zárták. Rövidesen a kommunisták egymás ellen is koholt pereket indítottak. A kommunista vezetésbe került zsidó származásúak (köztük Rákosi Mátyás pártvezér) folyamatosan „kompenzálva”, a zsidókkal szemben még szigorúbban jártak el, mint másokkal. (A legismertebb koncepciós bírósági színjáték, a Rajk-per áldozatai közül a zsidó származásúakat két héttel korábban tartóztatták le, ami nyilván nem véletlenül történt.) A szovjet orvos-per mintájára Rákosi cionista kirakatpert készített elõ, amelynek fõvádlottja legjobb barátja, korábbi fogolytársa, a háború utáni közélelmezési kormánybiztos, Vas Zoltán lett volna. Erre csak azért nem került sor, mert Sztálin 1953 tavaszán meghalt. A hagyományaikhoz és zsidóságukhoz ragaszkodó, többnyire a szegényebb rétegekhez tartozó zsidók ugyanakkor rendkívül nehezen éltek. Üzleteiket, iparengedélyüket többnyire elvették, nemzetközi kapcsolatuk megszűnt. 1949-tõl az egyre erõsödõ ateista állami nyomás hatására visszaszorult az idõlegesen felpezsdült hitélet, a cionista-ellenes akciók folyamatossá váltak egyes zsidó vezetõk és fiatalok ellen. A vallás kizárólag a szertartásokra és a mártírokra való emlékezésre korlátozódott, a gyermekek zsidó neveltetése szinte lehetetlenné vált. Az 1956. október 23-án kitört forradalom elõkészítésében, sõt a szovjet támadást követõ fegyveres ellenállásban is több zsidó vett részt. A korábban Auschwitzot megjárt Angyal István például a Tűzoltó utcai szabadságharcos csoport parancsnoka volt. Ezért õt késõbb, társaival együtt halálra ítélték, és kivégezték. Ugyanakkor, az anarchikus állapotok következtében, helyenként antiszemita megnyilvánulásokra is sor került. Ezért, vagy az 50-es évek rossz tapasztalatai miatt nagyon sok zsidó is elhagyta az országot. A Kádár-korszak alatt az Állami Egyházügyi Hivatal által ellenõrzött hitközségi vezetés csupán a hitélet külsõségeinek és a felekezet központi szervezeteinek fenntartására törekedett. A hagyományaikhoz ragaszkodó zsidókat ismét gyakorta zaklatták, a vallásosság, vagy ami sokkal súlyosabbnak számított, a cionizmus „vádjával”. (Az utolsó, úgymond cionista letartóztatásokra és kihallgatásokra 1986 nyarán került sor.) A rendszerváltásban a hazai zsidóság liberális és demokrata gondolkodású része jelentékeny részt vállalt. Kelet-Európában az elsõ alternatív zsidó szervezet az 1988-ban Budapesten létrejött Magyar Zsidó Kulturális Egyesület volt. Az 1990-ben szabadon megválasztott elsõ Országgyűlés elnöke a neves történész professzor, dr. Szabad György lett, az országgyűlési képviselõk között is mintegy 20-25 zsidót találunk. A gazdasági és a kulturális élet szinte minden területén kiveszik részüket. A demokratikus átalakulással együtt azonban újjáéledt az addig leplezett antiszemitizmus is. A rendszerváltás után az általános vallási és társadalmi fellendülés hatására a hozzávetõleg 80.000-100.000 fõs magyarországi zsidóság reneszánszáról beszélhetünk. Megerõsödtek a cionista szervezetek, a civil és ifjúsági egyesülések, a kulturális, az oktatási és a sportélet, zsidó oktatási és szervezeti hálózat jött létre, a nemzetközi kapcsolatok is erõsödtek. 45 év óta elõször nem az ingatlanok eladása, hanem visszaigénylése és felújítása került elõtérbe. Magyarország, amely 1967-ben, a hatnapos háború idején, szovjet nyomásra, megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, 1989-ben nagyköveti szinten újra létrehozta azt, és azóta a kapcsolatok komoly fejlõdésnek indultak. A rendszerváltás lehetõvé tette a zsidóság szabad megélését. Az összetartozást ugyanakkor az itt-ott felparázsló antiszemitizmus is növeli. Olyan vidéki városokban is létrejöttek hitközségek, ahol hosszú ideig nem élt bevallottan zsidó család. A vegyes házasságból származók jó része is keresi gyökereit, a zsidó kötõdést. Ma már négy zsidó iskola, négy óvoda és zsidó egyetem működik a fõvárosban. A mai magyar társadalmi változások ellentmondásait, feszültségeit természetesen a zsidóság is érzi. Kezd kialakulni a nyugat-európai közösségekhez hasonló, vallásához, hagyományaihoz hű, Izrael Államra büszke, szülõföldjéhez erõsen kötõdõ, öntudatos zsidó réteg. A közösség fennmaradásának alapja az ifjúság visszatérése a zsidósághoz. Orbán Ferenc *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 22. 10:57 | Sorszám: 145 |
|
* A Szlovák Nemzeti Párt betiltaná az MKP-t
Slota magyarellenes indítványa
[2005-01-22]
Szlovákiában a parlamenten kívüli Szlovák Nemzeti Párt a legfőbb ügyésznél indítványozta a Magyar Koalíció Pártjának betiltását. A politikus szerint Szlovákiának azonnal meg kellene szakítania a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal és az alapszerződést is haladéktalanul fel kellene mondani. A magyarellenes kirohanásairól ismert Jan Slota vezette szervezet indoklása szerint a magyar párt betiltásával lehet megakadályozni az etnikai alapon szervezõdõ magyar autonómia elõkészítését. Az elhíresült zsolnai polgármester azzal indokolta beadványát, hogy a magyarok autonómiatörekvései ellentétesek az ország alkotmányával. Jan Slota farizeusnak nevezte a szlovák kormányt, amiért az szerinte semmit sem tett Gyurcsány Ferenc miniszterelnök autonómiafelvetése ellen. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 22. 10:23 | Sorszám: 144 |
*
ERDÉLY MADr. Eva Maria Barki politikai cenzúrának tarja a Trianon-betiltást
[ 2005-01-20]
A romániai hatóságoknak sajnos sikerült a Trianon film vetítésének megakadályozása. Ez politikai és jogi szempontból egyaránt felháborító. Felháborító a magyar kormány és a magyar parlament tiltakozásának hiánya, és ezzel a jogellenességbe való hallgatólagos beleegyezése. Ez beilleszkedik a határon túli magyarság iránti kötelességek tagadásának sorába. Hiányolom a parlamenti ellenzék tiltakozását is. Már olyan természetesnek tűnik ez a közömbös, elutasító politika a hivatalos Magyarország részéről, hogy senkinek sem jut eszébe felelősségére emlékeztetni. Hadd említsem, hogy ilyen magatartás az osztrák kormány részéről Dél-Tirollal szemben elképzelhetetlen lenne. Azonnali következménye éles dél-tiroli tiltakozás és tüntetés lenne a Bécsi Ballhausplatzon. Ezzel kapcsolatban ismételten ajánlanám Felix Mitterer Dél-Tirolról szóló Dél-Tirol, az eladott haza (Südtirol – die verkaufte Heimat) című filmjének vagy Astrid Kofler Az utolsó tiroli (Der letzte Tiroler) című filmjének közvetítését, amelyeknek dokumentumértékük van. Nagyon tanulságos lenne mindenki számára. A Trianon film vetítése körüli vita csak egyik jele a 14 év óta mind mélyülő válságnak, amelyből jelenleg sem látszik kiút. A mostani miniszterelnök kijelentései az autonómiáról ugyanolyan üres szavak, mint amiket már elődeiktől megszoktunk. Hogy lehet az autonómia fogalmat használni, és ezzel egy időben egy szót sem emelni politikai cenzúra ellen? Hogy lehet a határon túli magyarság érdekképviseletéről beszélni, miközben figyelmen kívül hagyják azt, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága alapvető feltétele minden szabad társadalom politikai tevékenységének? A Trianon film konkrét esetében nemcsak az adott törvények alapján politikai célt követő eljárások jogellenesek, hanem magával a törvénnyel is baj van. A konkrét esetben alkalmazott „Szabályzat a moziregiszter szervezésére, működésére és igazgatására vonatkozóan" az Európai Emberi Jogi Egyezménnyel ellentétes. A határozat szövege, miszerint „a mozifilmek minősítése és regisztrálása, minősítési bizonyítványok kiadása, mozifilmek kategóriájának megállapítása, a mozizás területén tevékenységet kifejtő fizikai és jogi személyek beiktatása és a beiktatási bizonyítvány kibocsátása" nem szolgál más célt, mint lehetővé tenni a cenzúrát. A cenzúra minden esetben tilos, mindegy hogy nyilvános helyeken vagy magánintézménynek tekinthető körben történik a közvetítés. Az RMDSZ képviselői hibáznak, ha arra utalnak, hogy „jogilag formai hibák történtek", és nem mutatnak rá arra, hogy ezek a jogi előírások alapvető emberi jogokat, az Európai Emberi Jogok Egyezményének 10. cikkelyében fogalmazott véleménynyilvánítás szabadságát sértik: „Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson". Ennek a jognak a gyakorlását csak a 2. bekezdésben megfogalmazott okok miatt szabad korlátozni vagy szankciók alá venni, ha ez legitim cél eléréséhez szolgál és, ha ez egy demokratikus társadalomban szükséges. Egy demokratikus társadalomban mindenféle filmminősítés nemcsak nem szükséges, hanem szabadtársadalom-ellenes. Más szóval: nyilvános helyeken vetített filmeket sem szabad kategorizálni és regisztráltatni vagy bármilyen módon akadályozni a bemutatást. Szükséges tehát a – nemcsak a mostani konkrét esetekben történt – politikailag motivált és az erdélyi magyarság ellen irányult jogellenes eljárások ellen tiltakozni, hanem a jogellenes, cenzúrát tartalmazó törvények és jogi normák ellen is. A törvény megsemmisítését kell követelni. Az RMDSZ-es kormánytagokat nyomatékosan figyelmeztetni kell kötelező tevékenységükre. Kétségtelenül az Európai Emberi Jogi Bíróság majd igazat ad az EMI érintett képviselőinek, akiknek minden támogatást megadok. Az Európai Unió is megkapja a szükséges információt. Bécs, 2005 jan. 17.
Dr. Eva Maria Barki *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 22. 10:17 | Sorszám: 143 |
|
* Meddig lesz egységes a határon túli magyarság?
[2005-01-22]
A határon túli magyarok a nemzet egységének fontosságát zsigereikben érzik. Bizakodással tölthet el bennünket, hogy a novemberi MÁÉRT-on, majd a szabadkai találkozón a határon túli magyar szervezetek önállóan és összehangoltan léptek fel. Nekünk felvidékieknek megnyugtató, hogy az MKP vezető politikusai is kinyilvánították: vállalják a sorsközösséget az EU-tól egyelőre még távolabbra eső magyar közösségekkel, és a kettős állampolgárságra úgy tekintenek, mint fontos elvi kérdésre. Bugár Béla jelenléte Kasza József mellett nagyon fontos üzenetet hordoz. A magyarországi közjogi méltóságoknál tett látogatás-sorozat, a szabadkai nyilatkozat „kézbesítése” azt a reményt kelti bennünk, hogy a kárpát-medencei magyarság egységes akarata töretlen. A sajtóban elhangzott nyilatkozatokat figyelve, okunk van azonban némi aggodalomra. Bugár Béla azt a gyakorlatias megfogalmazást használja, hogy a nemzetrészeknek az egymással való kapcsolattartását kell megkönnyíteni, és hogy rólunk ne nélkülünk döntsenek. A kettős állampolgárság kérdése az EU-s szlovákiai magyarság életében Bugár szerint szimbolikus jelentőséggel bír, az autonómia-törekvékesekről nem beszél, a szlovák belpolitikai körökben mégis nagy az ellenkezés. A rossz tapasztalataink mondatják, az elvi kérdések kezelésével megint úgy járhatunk, mint a 2002-ben a státustörvénnyel. Az életbe lépése után negyedévig őszinte gesztusnak tűnt, és mi őszinte lelkesedéssel reagáltunk, azután Magyarországon is, Szlovákiában is felerősödtek azok a hangok, amelyek elbizonytalanítottak bennünket. Az MKP berkeiben nem mondtuk ki soha, hogy már nem érdekes a státustörvény, csak éppen észrevétlenül lekerült a napirendről, és az egyre sokasodó gyakorlati problémára nem találtunk megoldást. A nevelési-oktatási támogatást Magyarországon úgy értékelik, hogy sikerült Szlovákiában is megnyugtató megoldást találni, itthon pedig azt halljuk, hogy a szlovákiai magyar szülői közösségekhez eljuttatott támogatásnak semmi köze a státustörvényhez. De nincs könnyű dolga annak sem, aki ma Felvidéken a magyarigazolványt, mint a nemzeti összetartozás új jelképét, fontosnak tartja. Az érdeklődő elvileg továbbra is hozzá juthat, csak a gyakorlatban egyre nehezebben elérhető, mert a 600 kilométernyi hosszúságú területen 11 tájékoztató irodát sem tudunk – nem akarunk? – életképes állapotban tartani. Folyamatos az érdeklődés az igazolványok iránt, örvendetesen nő a pedagógus- és diákigazolványok száma, de egyre több kényelmetlenséggel jár az ügyintézés. Arra, hogy legalább a nagyobb községekben helyben elintézhető legyen az igazolvány, egy éve már anyagi okok miatt nincs lehetőségünk. A kárpát-medencei magyarság egységes fellépése egyelőre új élmény számunkra. A szabadkai találkozó kezdeményezésével Kasza József lett a szószólója a kettős állampolgárság ügyének, és heteken át tántoríthatatlannak mutatkozott. Egy héttel a szabadkai fórum után azonban találkozott Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, és ezt követően a Duna TV „Esti kérdés” műsorában megszólalva már máshova helyezi a hangsúlyt, mint korábban. A szabadkai nyilatkozatnak arra a pontjára, hogy kérik a MÁÉRT összehívását, már nem egyáltalán nem. Sőt, kategorikusan kijelentette, hogy a MÁÉRT-ot a problémák kezelésére nem tartja alkalmasnak, és az összehívásának időpontja is attól függ, hogy milyen eredménnyel zárulnak a kormányfő által kezdeményezett szakértői tanácskozások. Kasza látható ingerültséggel fogadta a szabadkai nyilatkozat legfontosabb tételére vonatkozó kérdéseket: mi lesz a kettős állampolgársággal? Többszörösen bűnbaknak kiáltotta ki az MVSZ-t, és egy szóval sem említette, hogy mit okozott a kormány félrevezető kampánya a népszavazás előtt. Úgy tűnik, Kasza József elégedett azzal, hogy a kormányfő kezébe vette az ügyet. A műsorvezető kérdéseire egyszer sem ismételte meg, hogy „a kettős állampolgárságnak nincs alternatívája”. Keressük a kátyúból a kiutat, most ezt a fordulatot ismételgeti. Szarka László és Duray Miklós próbálták a jelenlegi helyzetet a korábbi erőfeszítések folyamatában szemléltetni. Ők arról szóltak, hogy a MÁÉRT mint egyeztető fórum és annak szakbizottságai, a státustörvény, mint a nemzeti összetartozást segítő törvény olyan eszközök, amelyek helyett nem kell újakat kitalálni, hanem ezeket kellene kiszámítható módon működtetni és tartalommal megtölteni. Ehelyett a kormány zöldmezős beruházásba kezdett, az ötpontos megoldási javaslatról azt sugallja, mintha ezzel most elkezdődne végre a nemzetépítés. A határon túli magyarságnak egyetlen esélye van a sikerre: ha egységes és kitartó marad, és nem elégszik meg a bajok tüneti kezelésével. Pogány Erzsébet, Szabad Újság
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 20. 20:35 | Sorszám: 142 |
|
* Hagymakupolás terjeszkedés Háromszéken [2005-01-20] A Nemzeti Bank volt sepsiszentgyörgyi épületét, melyet 2004-ben a kormány átadott a Megyei Tanácsnak, a Nastase-kabinet utolsó kormányülésén egyetlen tollvonással a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökségnek adományozta. Az ügy a Hivatalos Közlönyben való megjelenés után pattant ki, akkor derült fény arra, hogy az említett egyház emellett Marosvásárhelyen, de Erdély-szerte több más városban is, meglehetősen sunyi módszerrel, újabb hatalmas ingatlanvagyonra tett szert. A parlament az ügyről semmit nem tudott — jelentette ki a Háromszék napilap érdeklődésére Márton Árpád képviselő —, a hasonló tranzakciók az adományozó, a kérelmező és a tulajdonos jóváhagyásával történnek, ez esetben a jegybank átadta az épületet a Razvan Theodorescu vezette művelődési és kultusztárcának, az meg a Kovászna és Hargita megyei ortodox püspökségnek. A törvényhozásnak, sajnos, a hasonló döntésekre még csak rá sem kell bólintania — jelentette ki a képviselő. A korábbi tulajdonos, a Kovászna megyei önkormányzat szerencsére idejében tudomást szerzett az említett kormánydöntésről — tudtuk meg Demeter János elnöktől. Így jogászaik a törvény előírta 30 napos időhatáron belül fellebbezést nyújtottak be a Tariceanu-kabinethez a megyét hátrányosan érintő kormányhatározat orvoslása céljából, s bíznak abban, hogy felülbírálják a korábbi döntést. A volt banképülettel terveink voltak-vannak — jelentette ki a tanácselnök —, ott akarjuk berendezni a modern művészetek galériáját, és ott kapna székhelyet a megyei kulturális intézet is. Háromszék
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 19. 15:27 | Sorszám: 141 |
*
SZABADSÁG, Kolozsvár 2005. január 19.
Kihallgatták a Trianon-film vetítésének szervezôit
Elkezdôdött a Koltay Gábor rendezte Trianon címû film erdélyi körútját szervezô Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) két vezetôjének a kihallgatása. A kolozsvári rendôrök az elsô vetítés helyszínéül szolgáló Protestáns Teológiai Intézet rektorától is nyilatkozatot kértek — közölte a Szabadsággal Soós Sándor, a szervezet elnöke. Mona Muscã mûvelôdésügyi miniszter arra kérte tegnapi közleményében a hatóságokat, ne éljenek vissza hatalmukkal. Az EMI elnöke elmondta, a rendôrök az ügyészség utasítására keresték meg ôket azért, hogy állapítsák meg, kik voltak a körút szervezôi, és hogy a film vetítésével megszegték-e a 2002-ben elfogadott, a háborús bûnösök kultuszának ápolását tiltó sürgôsségi kormányrendeletet. Korábban Mihail Hãrdãu, Kolozs megye prefektusa erre a rendeletre hivatkozva kérte az ügyészséget, indítson hivatalból eljárást a szervezôk ellen. Soós Sándor elmondta, a tavaly Raffay Ernô történész Vekov Károly egykori parlamenti képviselô vendégeként tartózkodott Kolozsváron, és megkérdezte, hogy nem ismer-e olyanokat, akik megszerveznék Koltay filmjének erdélyi körútját. A romániai magyar törvényhozó így kereste meg Soós Sándort, aki elvállalta a feladatot. Még tavaly decemberben meg akarták szervezni a vetítéssorozatot, ez azonban a rendezô, majd Raffay elfoglaltsága miatt ez évre tolódott. Mona Muscã mûvelôdésügyi miniszter a Mediafax hírügynökségnek kedden eljuttatott közleményben közölte, a film vetítését követô nyilatkozatában — amelyben törvénytelennek minôsítette a film bemutatását — nem az alkotás tartalmát kifogásolta, hanem csak azt akarta, hogy a mozitörvény elôírásait tartsák tiszteletben. "Szó sincs cenzúráról, hiszen a film tartalmát nem ismerik a szaktárcánál. Minden nyilvánosan bemutatott film esetében tiszteletben kell tartani a törvényeket" — áll a közleményben. A szaktárca vezetôje arra kérte a helyi hatóságokat, tartsák tiszteletben ôk is a törvényeket, de ne éljenek vissza hatalmukkal. Szerinte ezt a vitát el lehetett volna kerülni, ha a filmvetítés szervezôi a törvényes utat választották volna, és nem a törvénytelen vetítés mellett döntenek, amivel fölöslegesen feszültséget keltettek. Jakab Attila, a székelyudvarhelyi bemutatást megszervezô Udvarhelyi Fiatal Fórum elnöke tegnapi közleményében emlékeztetett, hogy rá 50 millió lejes büntetést rótt ki a rendôrség. Közölte, nem értenek egyet sem az eljárással, sem a kiszabott büntetéssel, ezért benyújtott egy fellebbezést a helyi rendôrségre, és "szükség esetén a törvényes eljárásnak megfelelôen jogorvoslattal fog élni". Hozzátette, a hatalomnak nem sikerült megfélemlítenie a magyar fiatalokat — ha ezt akarta. Ôk továbbra is hinni akarnak abban, hogy a mai Romániában demokrácia van, ahol bárki, bármirôl és bármikor kifejtheti véleményét anélkül, hogy politikai megtorlás áldozatává válna. Az ügyben a Romániában nem kívánatos személynek nyilvánított Eva Maria Barki kisebbségvédelmi aktivista is felszólalt, aki szerint az eset politikai és jogi szempontból felháborító. Hasonlóképpen vélekedik a magyar parlamentrôl és kormányról, amely tiltakozása hiányában hallgatólagosan beleegyezett a jogellenességbe. Eva Maria Barki a magyarországi ellenzéken is elveri a port, az ô tiltakozásukat is hiányolta. Szerinte az osztrák kormánytól Dél-Tirollal szemben ilyen magatartás elképzelhetetlen lenne. "A Trianon film vetítése körüli botrány jele a 14 év óta egyre mélyebb válságnak, amelybôl jelenleg sem látszik kiút" — áll a dokumentumban. Eva Maria Barki szerint az Európai Emberi Jogi Bíróság "kétségtelenül" az EMI-nek ad majd igazat. Az ügyvédnô támogatásáról biztosította a szervezôket, és közölte, értesíteni fogja a történtekrôl az Európai Uniót is. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 19. 13:58 | Sorszám: 140 |
*
NYUGATI JELEN, Arad, 2005. január 19. http://www.nyugatijelen.com/
Megbékélés
Nem tudjuk, hogy a hétfõi román–magyar miniszterelnöki csúcstalálkozó tárgyalásain felmerült-e valamilyen formában az aradi Megbékélési park hivatalos felavatása, hiszen a két ország fontos, közös, halaszthatatlan problémái között vannak égetõbbek, kényesebbek, rázósabbak is ennél a szimbolikus aktusnál, mely még mindig várat magára. Behunyja azonban a szemét, aki nem látja, hogy az européer Tãriceanu budapesti útja új és korszerû építõkövet jelenthet nemcsak a két ország történelmileg zaklatott sorsú viszonya, hanem a hazai magyarság jövõje számára is. A felismerésé, hogy kontinensünkön, ahová a kiszámíthatatlan sors helyezte – és átkozta sokszor – mindkét népet, tulajdonképpen egy övezethez tartozunk, a történelmi fejlõdés különbözõségei és nemzeti különbözõségeink ellenére is közösek az érdekeink. Az egységes Európában megszûnnek a határok, csak a csürhék vagy a csürhe felelõtlen politikusai áltathatják ma már a Jánosokat és Ionokat tündérkerti vagy gonosz mítoszokkal, álmodozhatnak vagy ijesztgethetnek területi változásokkal. Felelõtlen államférfiak azok, akik ahelyett, hogy konstruktív megoldásokat keresnének a bennünket elválasztó, sokszor még mindig fájdalmat okozó korlátok lebontására, a sérelmek által okozott sebek nyaldosásával igyekszenek maguknak népszerûséget, s ezzel hatalmat szerezni. Hétfõn Budapesten megtört a jég: akár csodaszámba is mehet és a puskaporos hordó Balkánon példaértékû az a döntés, hogy a két ország évente – felváltva Bukarestben és Budapesten – közös kormányülésen rendezi végre közös dolgait. Ne kiáltsuk el, ez még csak szándék, de már kimondott, s lehet, hogy meg is valósul. Mindezek után legalábbis furcsálljuk, hogy miközben az állami és politikai élet csúcsán a megbékélés e valóban õszinte jelét látjuk, a hazai többségi sajtó vagy sehogy, vagy csak amolyan harmad- vagy negyedrangú eseményként számolt be a budapesti tárgyalásokról, a közvélemény-formálók vagy nem akarják, vagy nem tudják megérteni, elfogultságukban képtelenek felfogni az idõk szavának változását. De legyünk türelmesek: azt sem akarták elfogadni, hogy Aradon álljon a Szabadság-szobor, s mostanság már senki sem tüntet ellene. Az európai idõ nekünk dolgozik. Kilin Sándor *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 19. 13:51 | Sorszám: 139 |
|
* Kétnyelvű feliratok a Kovászna megyei prefektúrán
[2005-01-19] Kétnyelvű táblákat helyeztek el a Kovászna megyei prefektúra irodáinak ajtóin. A táblákon az intézmény és a különböző hivatalok elnevezése olvasható román és magyar nyelven. Kétnyelvű táblákat már régebben elhelyeztek a megyei tanács és a polgármesteri hivatal irodáinak bejáratánál, a prefektúrán ez csak azután vált lehetségessé, miután a megye élére magyar kormánybiztost neveztek ki. Nyugati Jelen
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 19. 13:06 | Sorszám: 138 |
*
Újvidéki Magyar Szó
2005. január 19., szerda"Semmi se ronthatja meg a szerb--magyar kapcsolatokat" "Némi árnyék vetült ugyan a vajdasági szerbek és magyarok mintaszerű, valóban jó viszonyára, de a kapcsolatok ettől még nem romlottak meg, mivel több évszázados múltra tekintenek vissza" -- hangsúlyozta a külügyminiszter. Draškovićnak nincs kifogása az ellen, hogy január végén az Európai Parlament különbizottsága vizsgálja a vajdasági helyzetet, mert -- mint mondta -- a modern Európában nincs egyetlen kérdés, amely kizárólag belső kérdés. "A modern Európában minden egyúttal összeurópai kérdés is, mint ahogyan az a magyarok helyzete Szerbiában és a szerbek helyzete Magyarországon, illetve a demokrácia, az emberi jogok és az európai elvek érvényesülése minden országban. Ezért bennünket egyáltalán nem fog zavarni az EP képviselőinek látogatása, sőt, nagyon is jó, hogy a helyszínen tájékozódnak a vajdasági magyarok és más etnikai közösségek jogainak helyzetéről" -- szögezte le Drašković. A külügyminiszter azt sem ellenzi, hogy magyar állampolgársághoz jussanak a vajdasági magyarok. "Természetesnek gondolom azt, hogy igény esetén lehetővé váljék minden európai nemzet minden tagja számára az anyaország állampolgári státusának megszerzése. Sehogyan se vitathatjuk el a Szerbiában élő más nemzetek tagjaitól azt, amit mi akarunk felkínálni a szerbek számára, bárhol éljenek is a világban" -- mondta Drašković. A külügyminiszter szerint ugyanakkor meg kell érteni, hogy a modern Európában nincs többé semmilyen, a XIX. vagy a XX. századbeli felfogásnak megfelelő nemzeti-állami szuverenitás vagy függetlenség. "Európai egyesült államok jönnek létre, amelyek az államok, nemzetek, kultúrák, vallások, hadseregek és rendőrségek kölcsönös függőségén alapulnak" -- mondta az MTI-nek a Szerbia és Montenegró-i külügyminiszter. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 19. 13:00 | Sorszám: 137 |
*
Bírságolnak az elhanyagolt nemzeti lobogók miatt [2005-01-19]
Elhanyagolt, szakadozott és kifakult a román nemzeti lobogó számos polgármesteri hivatalon illetve intézmény homlokzatán – vonta le a következtetést Constantin Strujan Hargita megye prefektusa a megye településein járva. A főispán ezért kedden levélben kérte fel a polgármestereket illetve a különböző intézmények vezetőit, hogy mielőbb cseréljék ki az elrongyolódott zászlókat, ellenkező esetben pénzbírságot rónak ki rájuk. Az elhanyagolt nemzeti lobogók helyére legkésőbb február elsejéig újak kell kerüljenek, a törvény előírásainak értelmében ugyanis ellenkező esetben 5 – től 15 millió lejig terjedő pénzbüntetéssel bírságolhatók a felelősek. A megyében korábban Mircea Dusa prefektus is büntette a polgármestereket a hivatalokon kifüggesztett nemzeti lobogó rossz állapota miatt, Star Radio
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 19. 12:56 | Sorszám: 136 |
*
ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ, január 15.Gyurcsány azonnal letartóztatható, - Czakó Gábor interjú a Magyar Szóban
Gyurcsány, nem lévén mentelmi joga, azonnal letartóztatható, ha bebizonyosodik, hogy hazugságaival félrevezette, és uszításával megsértette a magyar nemzetet. A Btk. alapján utóbbi cselekmény (156. § "Aki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő") több év börtönnel büntethető.
Mint olvasóink emlékezhetnek rá, lapunk tavaly december 18–19-i számában közöltük Czakó Gábor budapesti író ismeretlen tettes elleni bűnvádi feljelentésének szövegét, amelyet a Legfőbb Ügyészségnek címzett. A cselekmény arra vonatkozott, hogy ismeretlen tettes megsértette a magyar nép lelkét a tavaly december ötödikén tartott népszavazást megelőző kampányban, amikor a határon túli magyarok kettős állampolgárságának megadása elleni szavazásra buzdította a magyar választópolgárokat. Az ügynek azóta van folytatása is, egyre nagyobb a visszhangja. Alább interjút közlünk Czakó Gáborral.
– Nem szokványos cselekményről van szó, alapos jogi indoklásra lesz szükség az esetleges eljárás során. Van-e hozzá jogi támogató? – Igen. Néhány ügyvéd jelezte, hogy szívesen foglalkozna az üggyel, sőt olyan ügyvéd is akadt, aki csatlakozott a sértettek csapatához. Ami azt illeti, szükség is van rájuk. Jómagam ugyan végzettségemet illetően valóban jogász vagyok, de 1973 óta nem folytatom tanult mesterségemet. Ha semmit sem felejtettem volna, akkor sem tudnék sokat, sőt keveset sem, mert a törvények azóta rengeteget változtak. – Kérek hétköznapi nyelven megfogalmazott magyarázatot a cselekmény általános és konkrét lényegéről. – Miután két jogsértés miatt tettem följelentést, először két fogalmat idézek az emberi együttélés őstörvényéből: nem szabad hazudni, és nem szabad aljasnak lenni. Esetünkben ez a jog mai nyelvén azt jelenti, hogy tilos „közérdekű adatokat” meghamisítani. A kampányban az történt, hogy Ismeretlen tettes és társai – mind a kormányoldalon – valótlan adatokkal megtévesztették a szavazókat. Először azt hazudták, hogy a népszavazás eredményessége a kettős állampolgárság azonnali megadásával jár. Holott csak arra kötelezte volna az országgyűlést, hogy alkosson ilyen törvényt. Tehát a nép IGEN-je csupán elvileg fogadta volna vissza a magyarság egységébe a Trianonnal elszakítottakat. Ha ezt tudják az emberek, akkor nem hiszik el, hogy az IGEN nyugdíjuk automatikus elvesztését vonja maga után, és azt sem, hogy a nemzettestvérek visszafogadása kizárólag terhet jelent nekik. Egyetlen példa: ha a 800 000 magyarigazolványos kiváltaná a magyar útlevelet, az 5000 forint illetékkel szorozva önmagában 4 milliárdos bevételt jelentene a budapesti kincstárnak. Ezzel értünk a másik vádponthoz, az aljassághoz. A népirtás elleni,1948. december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény, amit minden civilizált ország aláírt, tiltja, hogy bárkit bántsanak azért, mert valamilyen nemzeti, vallási stb. csoporthoz tartozik. Ismeretlen Tettes(ek) legalább másfél millió igennel szavazó anyaországit és 800 000 magyarigazolványost súlyosan megsértett azzal, hogy utóbbiakat haszonleső, hitvány csavargóknak állította be, akik otthagynak csapot-papot, anyjuk sírját, s elözönlik az országot ingben-gatyában, hogy pár forint segélyt, nyugdíjat, miegyebet kaphassanak. – Van-e már példa az országban hasonló cselekmény miatti eljárásra? S az országon kívül? – Egyikre sem tudok példát. Mi tagadás, az is példátlan, hogy úgynevezett szabad országban egy kormány és annak pártjai saját népük ellen kampányoltak volna. A magyarellenesség a Rákosi- és Kádár-rezsimek alapállása volt. – Milyen a visszhangja a feljelentésnek? Az ügyészség reagált-e valami módon? Hány személy és intézmény társult a följelentéshez? Az országon belül és kívül. Kik és mik? – Az ügyészségek közt az irat eljutott a végállomásra, a Bp. II-III. kerületi Ügyészségre – címe: 1024. Bp. Rómer Flóris u. 6. –, most várom az érdemi döntést, hogy megkezdik-e a vizsgálatot. Nem tudom, hogy hányan és kik csatlakoztak, de mondhatom, az egész országból, a Kárpát-medencéből, Európából kapom az ilyen híreket. Valószínűleg már többen vagyunk száznál. Az első csatlakozó egy svédországi nyugdíjas, aki régebben pár évig Jugoszláviában dolgozott, s az interneten rendszeresen olvassa a Magyar Szót. – A Btk. mivel szankcionálja az ilyen cselekményt? – Többéves börtönnel. – A följelentéshez magam is társultam. Saját véleményemet mondom, amikor arról beszélek, hogy a jelenlegi magyar kormány több tagja és az uralkodó pártok több vezetője érintett a cselekmény elkövetésében. Ebben egyetérthetünk? – Igen. A mai kormánynak elemi érdeke, hogy a nemzeti tudatot, az erkölcsi érzéket, a szolidaritást rombolja, hiszen egy ép lelkű nemzet soha nem engedne országgyűlésébe hozzájuk hasonló csoportosulásokat. – Amennyiben igen, milyen jogi következményekkel jár ez rájuk nézve? – Ha a mostani miniszterelnökre is rábizonyul, hogy az Ismeretlen Tettesek közé tartozik, akkor ő – a bűnismétlés veszélye miatt – azonnal letartóztatható, mert nem képviselő, nincs mentelmi joga. A kormánypártok hangosai általában képviselők, őket az eljárás lefolytatásához ki kell kérni az országgyűléstől. – Az esetleges jogi elmarasztalás után milyen erkölcsi következhet a tettesre, tettesekre? – Semmilyen. A mai kormányerők – elődeik nyomdokain járva – még soha semmilyen tettük erkölcsi következményeit nem vállalták. Nem is viselték, mert Fritz Tamás politológust idézve: hazánk – sajnos – „egy következmények nélküli ország”. Hadd kérjem meg költőileg a Magyar Szó Európában jártas, művelt olvasóit, hogy képzeljenek el egy német üzletembert, akiről kiderül, s ő maga sem tagadja, hogy hazájával olyan „boltot” kötött két alkalommal is, melyek eredményeképpen egyenként százmilliós ingatlanokhoz jutott egyetlen fillér kiadás nélkül. Nos, Németországban ezt az embert 1. lecsuknák? 2. kiutálnák a közéletből? 3. megtennék kancellárnak? Magyarországon mi lesz az ilyenből? (A helyes megfejtők között Czakó-könyveket sorsol ki az interjú szerzője.) MATUSKA Márton
http://www.magyar-szo.co.yu
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 18. 22:23 | Sorszám: 135 |
*
SZABADSÁG; Kolozsvár 2005. január 18.
Álmegoldásokkal hiteget Gyurcsány
— véli a Magyar Helsinki Bizottság
A Magyar Helsinki Bizottság annak a véleményének adott hangot, hogy a magyar kormány kivitelezhetetlen álmegoldásokkal hitegeti a magyar közvéleményt és a határon túli magyar szervezeteket, ahelyett, hogy befejezettnek tekintené a vitát, és megvalósítható megoldásokat keresne. A magyar kormánynak mérlegelnie kellene, hogy a határon túli magyaroknak, amennyiben Magyarországon kívánnak élni, nem adható-e alanyi jogon magyar állampolgárság — olvasható a bizottság MTI-hez hétfôn eljuttatott közleményében. A kormány intézkedései vagy csak új nevet adnak meglévô intézményeknek (nemzeti vízum), vagy megvalósíthatatlanok (az uniós országokba is érvényes útlevél más országok állampolgárainak) — tartalmazza a szervezet elemzése. A közlemény szerint a gyorsabb honosítási eljárás sem segít azon a problémán, hogy a honosítást csak az kérheti, aki igazolni tudja, hogy Magyarországon van hol laknia, van mibôl élnie. A bizottság szerint azonban a határon túli magyarok többsége erre nem képes, mert ha van is munkalehetôség, "feketén" foglalkoztatják ôket. A vízum, amelyet a magyar hatóságok adnak ki, jelenleg is nemzeti vízum. Ma is kérhetô és adható három hónapnál hosszabb tartózkodásra jogosító vízum, ha a külföldi tanulás céljából, gyógykezelésre, családi kapcsolatai fenntartása miatt kéri, feltéve, hogy magyarországi tartózkodása idején van hol laknia, illetve megélhetése biztosított. "Ilyen vízumot tehát csak diákok és vagyonos emberek kaphatnak, illetve olyanok, akiknek Magyarországon jómódú hozzátartozóik vannak" — áll a közleményben. Az állásfoglalás szerint a határon túli magyar fogalmát közjogi tartalommal csak akkor lehet megtölteni, ha errôl megegyezés születik azzal az állammal, amelynek a határon túli magyar állampolgára. Ehhez pedig az kell — olvasható a közleményben —, hogy az adott ország ismerje el az ott élô nemzeti kisebbségek jogait. A Magyar Helsinki Bizottság állásfoglalása leszögezi: a magyar hatóságok nem adhatnak ki olyan útlevelet a határokon túl élô magyaroknak, amely az unió másik országába is érvényes. A közlemény emlékeztet: vízumra csak Ukrajna és Szerbia-Montenegró állampolgárainak van szükségük. Az autonómiatörekvésekrôl elsôsorban a határon túl élô közösségeknek kell dönteniük — írja a bizottság a közleményében, hangsúlyozva, hogy ebben az esetben a viszonosság elve kell hogy érvényesüljön, valamint ehhez "gyökeresen át kellene alakítani a kisebbségi önkormányzatok megválasztásának rendszerét". Félrevezetônek tartja azt is, ha a kormány "azt a látszatot kelti", hogy a honosítás lassúságának elsôsorban ügyintézési okai lennének. A honosítás feltétele a tartózkodási engedély, tartózkodási engedélyt pedig csak az kaphat, akinek a lakása és megélhetése Magyarországon biztosítva van. Ez a szabály nem változott 1993 óta, és nem enyhít rajta sem a kérelmezô magyar nemzetisége, sem az, ha Magyarországon családja van — hívja fel a figyelmet a Helsinki Bizottság. A problémát "túlhaladottá" teszi az, hogy Románia és Horvátország hamarosan az unió tagja lesz, Szerbia-Montenegró, valamint Ukrajna magyar nemzetiségû állampolgárai azonban hátrányos helyzetbe kerülnek más magyar közösségek tagjaival szemben — véli a testület, amely szerint erre a jelen helyzetben és a belátható jövôben nincs megoldás. A bizottság közleménye szerint a megoldás csak az áttelepülés lenne, s az, hogy a Magyarországra érkezettek egyszerûsített eljárás keretében megkapják a magyar állampolgárságot. A Magyar Helsinki Bizottság állásfoglalása szerint politikai elszántságra, erkölcsi támogatásra és bizalomra van szükség a fenti elvek kimondásához, valamint annak megértésére, hogy "a határon túli magyarok túlnyomó többsége nemcsak azért marad a szülôföldjén, mert az anyaországban nem kap tartózkodási engedélyt". *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 18. 19:06 | Sorszám: 134 |
|
* Németh Zsolt nem hozta szóba a Trianon-film elleni román hatósági agressziót
Németh Zsolt, a Fidesz külügyi üdvöskéje minapi kolozsvári tárgyalásain mélyen hallgatott arról, hogy a román szervek törvénytelen hajtóvadászatot indítottak a Trianon-film erdélyi terjesztői ellen. Mellesleg az Országgyűlés külügyi bizottsága elnökéről, esetleg a külügyi tárca várományosáról van szó, a határon túli ügyek megfellebezhetetlen szakértőjéről.
Persze emlékezhetünk: az ellenzéki politikus tavaly tavasszal még a kettős állampolgárság ellen! agitált Erdélyben, nem kevesek felháborodására. NéZsó nyilván fontosabbnak tartotta az új román hatalom körüludvarlását holmi „magyarkodók” megvédése helyett. Az Emil Boc kolozsvári polgármesterrel folytatott megbeszélésen puffogtak a semmitmondó frázisok, volt némi kötelező EU-brekegés, sőt, az a képtelenség is elhangzott, hogy, idézzük: "rendszerváltó szemlélet tapasztalható Romániában." De nem ám Boc, hanem Németh részéről!
Hát persze, aranyom, a felolvasó estek, szobrok és filmek betiltása, a magyarellenes rendőri mozgósítás Marosvásárhelyt maga a román "rendszerváltás".
Németh magatartása már azért is felelőtlen, mert a Gyurcsány-kurzus, ahogy más ügyekben, ezúttal sem tesz semmit az erdélyi és bármely magyarok zaklatása, megfélemlítése ellen, sőt... Emlékezzünk Bayer Zsolt, vagy Toroczkai László diktatorikus kitiltására Erdélyből illetve Délvidékről. Ilyenkor tölthetné be hivatását a Fidesz. Akinek egyik prominense ehelyett baromságokat beszél. Románia, mint Unió-érett demokrácia? Münchausen báró is megirigyelhetné az efféle képtelenségek terjesztőit. A Ceausescu-rezsim szellemét idéző hatósági fellépés önmagáért beszél, az etnodiktatúra ma is létezik. Aki magyar politikusként az erdélyi magyarság érdekében tett komoly engedmények és ellentételezések nélkül (területi és gazdasági autonómia, állami magyar egyetem, az elrabolt javak visszaadása) támogatja Bukarest EU-csatlakozását, bolond, vagy gazember. A Fidesz külpolitikája, jelen idő szerint nagyjából olyan, mint a párt belpolitikai teljesítménye: siralmas. *** A kolozsvári polgármester vendége volt Németh Zsolt
[ 2005-01-15 - 09:01:16 ] Erdélyi, nem hivatalos látogatása során Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés fideszes elnöke felkereste Emil Boc polgármestert, a Demokrata Párt ideiglenes elnökét is. A közel egyórás beszélgetésen a tervezett NLP–DP fúzióról, a helyhatósági választások utáni Kolozsvárról, a román kormányfő jövő heti budapesti látogatásáról esett szó. Németh Zsolt a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalban Emil Boc polgármesterrel egyórás beszélgetést folytatott pénteken. A megbeszélésen pártpolitikai kérdésekről is szót ejtettek, hiszen a feleket ideológiai rokonság is összeköti. A magyar politikus szerint Emil Boc támogatja a román politikai életben körvonalazódó pártfúziót, amely egy Európai Néppárt jellegű politikai szervezet alakulásához vezetne. Németh jelezte, hogy Orbán Viktor helyzetjelentést készít a romániai pártpolitikai folyamatokról, a dokumentumot pedig hamarosan Wilfried Martens EPP-elnök asztalára teszi le. Németh Zsolt gratulált Kolozsvár polgármesterének az elöljárói tisztség megszerzéséhez és az általa vezetett Demokrata Párt választási győzelméhez. Megjegyezte, örömmel tölti el, hogy Kolozsváron érezhető a változás hangulata. Példaként azt említette, hogy Márton Áron püspöknek nemsokára szobrot állítanak a Főtéren. A magyar politikus szerint Kolozsvárnak kiemelkedő szerepe van Erdély fejlődésében, Románia EU-csatlakozását követően az egész térség számára fontos tényező lesz. A magyar külügyi bizottság elnöke üdvözölte a román kormány által meghirdetett decentralizációt. Rámutatott, a rendszerváltó országok ezt az intézkedést már a kilencvenes évek elején megtették. Bízik abban, hogy a decentralizáció az uniós csatlakozási folyamattal együtt a romániai magyarság számára is előnyökkel jár majd. Hozzátette, a Fideszt az is derűlátással tölti el, hogy rendszerváltó szemlélet tapasztalható Romániában. Remélik, hogy a romániai tapasztalatokat a következő magyarországi választásokon ők is hasznosítani tudják. Calin Popescu Tariceanu román miniszterelnök jövő heti magyarországi látogatása kapcsán elmondta, a Fidesz nagy örömére szolgál, hogy a román kormányfő budapesti látogatása során Orbán Viktorral is találkozik. A legnagyobb ellenzéki párt vezető politikusa, Németh Zsolt magánlátogatásra érkezett Erdélybe, ahol a csíkszeredai polgári kör bálján vesz részt.
http://www.hhrf.org/szabadsag/5jan-15t.htm
Forrás: (Erdély Ma)
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 18. 18:53 | Sorszám: 133 |
|
* Magyarellenes megnyilvánulások egy sportmérkőzésen [2005-01-18]
Bukarestben magyarellenes megnyilvánulássá váltott Traian Basescu államelnök jelenlétében egy jégkorongmérkőzés. A Románia Kupáért zajló jégkorong mérkőzés döntőjét a bukaresti Steaua a Csíkszerdai Sportkubbal játszotta. A lelátókon „Ki a magyarokkal az országból" jelszavakat skandáltak az államelnök jelenlétében. Elcsalták a Steaua-Csíkszeredai Sportklub mérkőzést a bírók - jelentette ki a klub elnöke, Kurkó János, aki egyben a Román Jégkorong Szövetség alelnöke is. A mérkőzésen a Csíkszeredai Sportklub két gólját megsemmisítette a bíró, ezért hosszabbításban győztek a bukarestiek 4-3-ra. A csíkszeredai csapatkapitány a második helyért járó serleget visszautasította és átadta a bírónak. A csíkiak kijelentették, többé nem játszanak a Steauaval csak nemzetközi bíró előtt. Magyar Rádió *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 18. 18:47 | Sorszám: 132 |
*
ERDÉLY MA
A Trianon-film vetítése után
Az Udvarhelyi Fiatal Fórum (UFF) nyilatkozata
[ 2005-01-18 - 15:01:14 ]
Az Udvarhelyi Fiatal Fórum (UFF) elnöke, Jakab Attila nyilatkozatban reagált TRIANON című dokumentumfilm bemutatása kapcsán történtekre. Az székelyudvarhelyi szervezet a tavalyi év decemberében kapott felkérést az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) részéről, hogy biztosítsák a szükséges feltételeket a Koltay Gábor rendezte TRIANON című dokumentumfilm erdélyi körútjának, székelyudvarhelyi bemutatójához. Az UFF céljai között szerepel kulturális jellegű programok szervezése éppen ezért örömmel vállalták el a felkérést. Az udvarhelyi bemutatót követő napon a helyi rendőrség a Fiatal Fórum elnökét, mint fizikai személyt 50.000.000 lej pénzbírsággal sújtotta, azzal az indokkal, hogy a Székely Ifjúsági Ház nem rendelkezik az Országos Mozi Vállalat (CNC) által kibocsátott vetítési engedéllyel. Jakab Attila leszögezi, hogy az UFF nem ért egyet sem az eljárással, sem a kiszabott büntetéssel, ezért egy fellebbezést nyújtottak be a helyi rendőrségre, és szükség esetén a törvényes eljárásnak megfelelően jogorvoslattal fognak élni. A szervezet elnöke úgy véli, hogy Monica Muscă kulturális miniszter asszony a rossz tájékoztatás, vagy félreértés következtében nyilatkozott elítélően a filmről, hisz az erdélyi magyar ifjúsági szervezetek számára egy európai gondolkodású, civil érzelmű politikusként vált ismerté. A közleményben megköszöni a média objektivitását, „és hogy figyelemmel követték a történéseket, szemben a hatalom képviselőivel, akik ez esetben túlzott ügybuzgóságot tanúsítottak”. Felhívja a figyelmet, hogy amennyiben a hatalom célja a magyar fiatalok megfélemlítése volt, nem sikerült ezt elérniük: „mi továbbra is hinni akarunk abban, hogy a mai Romániában demokrácia van, ahol bárki, bármiről és bármikor kifejtheti véleményét anélkül, hogy politikai megtorlás áldozata lenne”. (EM) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 16. 18:33 | Sorszám: 131 |
*
NAGYVÁRADI REGGELI ÚJSÁGMint amikor az anya eldobja gyermekét
A kettős állampolgárságról (is) rendezett magyarországi népszavazás eredményének (eredménytelenségének) hatására Kohr Balázs római katolikus plébános visszaküldte magyarigazolványát. Ő az egyetlen bihari – legalábbis tudomásunk szerint –, aki megtette ezt.
Nagyvárad tizedik, Szent József-telepi plébániájának tisztelendője köröstarjáni származású, Márton Áron szentelte pappá 1974-ben. Tasnádi, zsibói, zilahi, székelyhídi, micskei szolgálatai után öt éve került Váradra. Minden településen építő papként tartották számon. – Felidézné, hogy milyen érzésekkel váltotta ki annak idején a magyarigazolványt, amit most visszaküldött? – Azzal a céllal tettem, hogy lássák: itt is van még egy magyar... Mert az vagyok. Gyerekkoromban egyszer megkérdeztem édesapámat, hogy magyarok vagyunk, vagy svábok. Édesanyámat, amiért sváb volt, 18 évesen egy évre elvitték a gulágra, édesapám pedig magyar katonaként került fogságba. Mindig azt mondta, hogy „fiam, én Horthy Miklós katonája voltam”. Nos, eddig én magyarnak hittem magam, de most a népszavazás után fel kellett tennem a kérdést: ki vagyok én? – A híveit is buzdította erre? – A templomban bátorítottam az embereket. Mondtam, erre szükség van, kell az a papír, hogy igazoljuk, itt is vannak magyarok. De csak ezért. Én ugyanis soha nem akartam megenni az anyaországi nyugdíjasok kenyerét. Mint pap mehettem volna Magyarországra, mert ott nagy szükség van ránk. Annyiba került volna, hogy jelentkezzem, de én nem tettem meg. Azóta, hogy osztják az igazolványokat, amiben tudom, segítem az információs irodának és az igénylőknek is, én helyet adok nekik az óvodában minden szerdán. – Reménykedett a népszavazás előtt? – Persze, de azután, hogy amikor már magyar kormány ellenünk kampányolt, tudtam, hogy ez lesz az eredmény. – Hogyan adta vissza az igazolványt? – Ez az okirat egy szimbolikus gesztus volt a magyar állam részéről, jelentett valamit az itteni embereknek. De ha már nem jelenteni azt, akkor vissza kell adni. Bementem ide a fiúhoz, ahol kérvényezni lehet az igazolványokat. Ő mondta, hogy jogomban áll megtenni, és megcsinálta a lemondó nyilatkozatot. Aláírtam, ő meg vissza küldte. Indoklásomban valami hasonló állt: „A december 5-i szavazás eredménye miatt nem tartok tovább igényt a magyarigazolványra.” Minek tartsam meg, ha amúgy sem használtam? Meg mire is lehetett volna használni? Amíg érvényes volt az útlevelem, csupán egyszer voltam Magyarországon, akkor is azért, mert valaki megkért, hogy kísérjem el. – Milyen érzések töltötték el, amikor magkapta, illetve amikor visszaküldte? – Azzal a felemlő érzéssel szemben, mint amikor megkaptam a dokumentumot, a decemberi hangulat teljes letargia volt. December 5-e után belefoglaltam a beszédeimbe a véleményemet erről, kifejeztem, mit érzek, s tudom, hogy mindenki hozzám hasonlóan gondolkodott. Ezt nem lehet szavakba önteni, olyan volt, mint amikor az anya eldobja a gyermekét, amikor kukába hajítanak – egy pap átérzi az ilyent. De a templomban természetesen nem hirdettem ki, hogy visszaadtam az igazolványomat, nem akartam befolyásolni az embereket. Az, hogy ki miként érez, az mindenkinek a magánügye, de tudni való, hogy sokan ebben a kérdésben hasonlóan éreztek, mint én. December 5-e óta nem énekeltetem a Himnuszt, csak a székely himnuszt, pedig eddig minden alkalommal énekeltettem nemzeti imánkat. Mondtam is a kántornak, hogy szerkesztek egy partiumi himnuszt, s azt zenésítse meg, mert mi se székelyek, se magyarok nem vagyunk. Gálovits Zoltán, nagyváradi Reggeli Újság *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 16. 12:06 | Sorszám: 130 |
*
HONISMERET 2001/3
A bezdáni vérfürdő, 1944
(4)1945. március 3-án a Helyi Népfelszabadító Bizottság azzal a kérelemmel fordult a Zombori Katonai Helyőrség-parancsnoksághoz, hogy engedélyezze a Bezdánban ideiglenesen elhantolt civil áldozatok holttesteinek áthelyezését a temetőbe. A válasz (március 6.) elutasító volt. Ennek ellenére a lakosság bízott abban, hogy az illetékes hatóság egy nap mégis csak jóváhagyja a kérelmet. A hozzátartozók elkészíttették szeretteik részére a koporsókat. A legtöbb Kapp Gyula asztalos műhelyéből került ki. Március 27-én a Zombori Katonai Helyőrség-parancsnokság engedélyezte a Bezdán területén ideiglenesen eltemetett civil áldozatok holttesteinek áthelyezését a temetőbe.56 Az Isterbácon, a bezdáni határ más részeiben és magában a községben ideiglenesen eltemetett csaknem minden civil áldozatot 28-án exhumálták és az Alsó-temetőben helyezték őket örök nyugalomra. Ezen a napon, az Isterbácon kirendelt helybeli férfiak felnyitották a sírgödröket. Ahol szükség volt rá, azonosították a halottakat. Délutánig a kirendelt lovas fogatok már minden halottat átvittek az Alsó-temetőbe. A bejárati kaputól kb. 65 méterre keletre állt a temetőőr lakóháza. Ettől észak-dél irányban, három hosszú egymással párhuzamos sírgödröt ástak. Ezekbe egymás mellé leengedték a halottakat. Ide olyanok is kerültek, akiket a községben lévő tömegsírból ástak ki.57 Schmidt János (1931) visszaemlékezése: Miután engedélyezték az isterbáci halottak áthelyezését a temetőbe, szüleim kimentek Isterbácra, hogy megkeressék bátyám, Schmidt József holttestét. Mivel ott nem találták, elmentek a Fő utcai Nikolaus Stein házának kertjébe, hogy megtekintsék az ott lévő tömegsírból kihantolt tetemeket. Huszadmagammal a Pravgyik-ház udvarából, a kerítésen keresztül szemléltük a feltárást. Szüleim bátyámat lenfonálból készült alsóneműje alapján azonosították. A teteme már bomlásnak indult, kezei össze voltak kötözve. Az emberek kb. 15 holttestet ástak ki. Mind az azonosítottakat, mind az azonosítatlanokat kivitték az Alsó-temetőbe. Bátyám koporsóját egy asztaloskocsira tettük és azon kihúztuk örök nyugvóhelyére.58 A bezdáni egyházközség papja beszentelte a halottakat elföldelésük előtt. Minden család megjelölte hozzátartozójának helyét a sírgödör felett, hogy később el tudják helyezni a sírkereszteket. A hozzátartozók, a ma is látható mintegy 70 kis műkőkeresztet Zomborban szerezték be. A bevésett sírfeliratok betűit feketére festették be. A sírfeliratok rövidek és tömörek. Például: Balla Imre 1907–1944. nov. 3. A kivégzettek közül néhányat családi sírboltba temettek el. Vajda János, a bezdáni római katolikus egyházközség káplánja 1945. március 28-án a plébániahivatal Halottak anyakönyvébe bejegyezte azokat a halottakat, akiket azon a napon egyházi szertartás szerint az Alsó-temetőben, utólagosan eltemettek. A bejegyzettek névsora a 242. oldalon kezdődik, s a halál napjául mindegyiknél 1944. XI. 3. van megjelölve. Íme a halottak nevei és adatai: 1. Csapó Ferenc géplakatos, Magyari Ilona ura, 35 éves; 2. Ifj. Csapó Ferenc földműves, István földműves és Hordósy Julianna fia, 19 éves; 3. Libis István asztalos, Kucsora Karolin ura, 35 éves; 4. Fejes Sándor napszámos, Jankovics Ilona ura, 35 éves; 5. Miovácz Mihály, Mihály hajós és Molnár Rozália fia, 18 éves; 6. Szántó József kereskedő, Lajos iparos és Pfaff Mária fia, 40 éves; 7. Kanizsai János, kereskedelmi iskolai növendék, András földműves és Major Borbála fia, 16 éves; 8. Zezula Sándor írnok, Ferenc hajóács és Magyari Erzsébet fia, 20 éves; 9. Bodrogvári Ferenc mechanikus, Kedves Katalin ura, 39 éves; 10. Midlinszki István napszámos, Gondos Anna ura, 40 éves; 11. Midlinszki József, István napszámos és Gondos Anna fia, 19 éves; 12. Midlinszki Ferenc, István napszámos és Gondos Anna fia, 18 éves; 13. Kedves János vendéglős, Pálinkás Éva ura, 46 éves; 14. Skerlecz Imre cukrász, Szántó Mária ura, 38 éves; 15. Szabó József kocsmáros, Vasas Erzsébet ura, 38 éves; 16. Molnár Sándor kovács, Ódri Anna ura, 37 éves; 17. Varga Ferenc mészáros, Magyar Anna ura, 33 éves; 18. Kiss Lajos műszövő, Szigeti Anna ura, 33 éves; 19. Macskál Károly napszámos, Hirster Mária ura, 52 éves; 20. Mári József műszövő, Megyerei Mária ura, 29 éves; 21. Kiss Imre kereskedelmi iskolai növendék, János kereskedő és Bosnyák Anna fia, 20 éves; 22. Bosnyák János banktisztviselő, János földműves és Majorics Erzsébet fia, 35 éves; 23. Varga Ferenc mechanikus, Kalinka Mária ura, 47 éves; 34. Varga László műszövő, Kapitány Rozália ura, 25 éves; 25. Kalmár Péter kereskedő, Úri Julianna ura, 29 éves; 26. Lang Péter kereskedő, Németh Mária ura, 28 éves; 27. Csépes Jenő tanító, Vas Izabella tanítónő ura, 37 éves; 28. Pőc János tanuló, Sándor szűcs és Horváth Anna fia, 17 éves; 29. Kiss István tanuló, Lajos és Bencze Borbála fia, 18 éves; 30. Kisbéri György kőműves, György hajós és Kanizsay Éva fia, 20 éves; 31. Bálint István borbély, Kiss Erzsébet ura, 32 éves; 32. Oberreirter György felső kereskedelmi növendék, Dezső vendéglős és Jager Teréz fia, 19 éves; 33. Németh János gimnáziumi tanuló, János földműves és Csapó Borbála fia, 17 éves; 34. Sipos Imre földműves, Varga Rozália ura, 40 éves; 35. Virág János borbély, János napszámos és Móricz Erzsébet fia, 28 éves; 36. Hummel Rudolf műszövő, Kiss Anna ura, 48 éves; 37. Hummel József, Rudolf műszövő és Kiss Anna fia, 26 éves; 38. Kiss János napszámos, Pörzsölt Borbála ura, 30 éves; 39. Magyar József nagykereskedő, Jagicza Anna ura, 43 éves; 40. Fitza József napszámos, Ódry Anna ura, 42 éves; 41. Nagy József kárpitos, József napszámos és Varga Julianna fia, 17 éves; 42. Zsámboki István munkás, Dömötör Julianna ura, 37 éves; 43. Szingler Ferenc szobafestő, Pap Erzsébet ura, 31 éves; 44. Balla Sándor hajós, Krekó Katalin ura, 44 éves; 45. Braun Jakob kereskedő, Kelfrich Éva ura, 53 éves; 46. Kurbik Pál kőműves, Horváth Katalin ura, 45 éves; 47. Martalics István hajóács, Smérity Anna ura, 45 éves; 48. Nagy János napszámos, János napszámos és Nagy Ilona fia, 22 éves; 49. Balla Imre szíjgyártó, Magyar Borbála ura, 37 éves; 50. Brettréger János napszámos, Györfy Borbála ura, 29 éves; 51. Kedves Sándor vendéglős, Stigler Rozália ura, 43 éves; 52. Lovász Sándor napszámos, Csapó Mária ura, 30 éves; 53. Mári Ferenc dögész, Györfy Katalin ura, 39 éves; 54. Ifj. Mári Ferenc, Ferenc dögész és Györfy Katalin fia, 14 éves; 55. Pampulik József, Kálmán cipész és Féderer Erzsébet fia, 18 éves; 56. Fless József, István hajós és Korsós Mária fia, 17 éves; 57. Neveda János tanuló, János bocskoros és Györfi Etel fia, 19 éves; 58. Ifj. Kiss János, János kőműves és Szalay Roza fia, 17 éves; 59. Kiss János kőműves, Szalay Roza ura, 43 éves; 60. Sipos József földműves, Ferenc földműves és Horváth Erzsébet fia, 24 éves; 61. Mazák János földműves, János földműves és Ódry Teréz fia, 18 éves; 62. Szarka István földműves, István földműves és Szécsényi Rozália fia, 20 éves; 63. Szakszinder Simon napszámos, Simon napszámos és Major Anna fia, 18 éves; 64. Ifj. Schmidt József, József műszövő és Osztrogonác Melánia fia, 22 éves; 65. Hordósy Bálint, Imre géplakatos és Csapó Terézia fia, 20 éves; 66. Leiffer János földműves, Schlotthauer Magdolna ura, 53 éves; 67. Fless Michael földműves, Schlotthauer Katharina ura, 53 éves; 68. Györfy János borbély, Csitári Rozália ura, 43 éves; 69. Veiner János kupec, Huszár Aranka ura, 45 éves; 70. Amrein Stefan kereskedő, Horn Rozália ura, 43 éves; 71. Kelsch Gyula tanuló, János borbély és Kiss Irén fia, 16 éves; 72. Sipos Kovács József napszámos, Kovács Katalin fia, 17 éves; 73. Takács Simon földműves, Horváth Erzsébet ura, 24 éves; 74. Horváth János földműves, Nagy Erzsébet ura, 24 éves; 75. Kovács György, 51 éves; 76. Tatay László, 30 éves; 77. Braun József borbély, Kohn Adél ura, 38 éves; 78. Lengyel György napszámos, Mészáros Julianna ura, 49 éves; 79. Magyar István földműves, Imre földműves és Pázmán Borbála fia, 21 éves; 80. Nagy Antal 21 (?) éves; 81. Major Pál, Pál és (… fia, 33 éves; 82. Szakács Kálmán, Antal és Galambos Anna fia, 30 éves; 84. Kollár László, 22 éves; 85. Hettyei Mihály, 25 éves; 86. Hettyei József, 20 éves; 87. Kleer Géza; 88. Knoll Mihály, Frantis Mária ura, 37 éves; 89. Spolarits János, 52 éves; 90. Zarubszki Gyula, 48 éves; 91. Limburger Josef kőműves, 48 éves; 92. Baron Michael földműves, 52 éves; 93. Szabó Imre földműves, Anka Julianna ura, 44 éves; 94. Csapó József földműves, István földműves és Szabó Erzsébet fia, 23 éves; 95. Elmar Antal, 24 éves; 96. Ismeretlen fiú; 97. Kiss János géplakatos, Takács Borbála ura, 32 éves; 98. Kőszeghy Gyula kereskedő, (… és Ürge Rozália fia, 27 éves; 99. Fless Franz földműves, Mesch Magdalena ura 54 éves; 100. Stein Stefan földműves, Kheil Magdalena ura, 51 éves; 101. Stein Adam földműves, Rock Katharina ura, 45 éves.59 Az anyakönyve bejegyzett személyek közül ifj. Schmidt Józsefet és Csépes Jenőt nem Isterbácon, hanem a Fő utcai Nikolaus Stein házának kertjében végezték ki. A Zombori Kerületi Népfelszabadító Bizottság 2829/1945. számú végzésével holttá nyilvánította Marna József (29 éves) takácsot, Nagy István (21 éves) földművest és Makkai Bálint (32 éves) szabót. Az állami halotti anyakönyv szerint, az első kettőt Isterbácon lőtték agyon. Az utóbbi holtteste – tudomásunk szerint, Nikolaus Stein házában lévő tömegsírból került elő. 28-án kiásták az Új utcai Philipp Stein háza kertjében lévő tömegsírt is. Katharina Stein megtalálta apja, Johann Keller tetemét. Nincs tudomásunk róla, hogy hány halottat hantoltak ki. A következő koluti német nemzetiségű személyeket azonosították: Johann Kellert, Anton Bornt, Fröchlihet, Nikolaus Rillet, Mathias Engländert és Johann Kunzert.60 A zombori Michael (Mihály) Nischtet, ugyancsak leánya azonosította ruhája alapján, de előkerült az igazolványa is. Az 55 éves férfit több német nemzetiségű zombori lakossal együtt a bezdáni Duna-partra vitték munkára, majd onnan a községbe kísérték, és a Stein-házban kivégezték. A Philipp Stein házának kertjében exhumált valamennyi holttestet az Alsó-temetőben, a kápolnától délnyugatra fekvő, szabadterületen ásott tömegsírba hantolták el, egyházi szertartás nélkül. * Amikor Bezdánban kissé rendeződött a helyzet, Michael (Mihály) Nischt lánya a tömegsír fölé egy nagyobb kőkeresztet állíttatott. Az arra erősített kőlapra a következő feliratot vésette: „Itt nyugszik, Nist Mihály, 1889–1944. nov. 19. és 37 ismeretlen.” A sírhelyet előbb a Zomborban élő Michael (Mihály) Nischt lánya, majd hosszú évekig Rosalia Heml (1917) gondozta. Az Öreg utcai Nist Jánosné (1917) míg járóképes volt, időnként virágot tett a kőkereszt tövébe.61 Mivel Johann Kellert is az említett tömegsírba helyezték örök nyugalomra, leánya Katharina Stein, a Nist Mihály és az 37 ismeretlen sírkeresztje mellé egy kisebb kőkeresztet helyeztetett el, amelyre rávésette apja nevét. Mikor kiszabadult a lágerből, férje Adam Stein és sógora Stefan Stein tetemét 1955. január 31-én kiásatta a szálláson és az Alsó-temetőbe szállíttatta őket. Az akkor már csak szinte csontokból álló tetemeket két kisméretű koporsóba helyezve, az „isterbáciak sorában” temettette el. A temetési egyházi szertartást Horváth Gyula plébános végezte el. Később a két kis kőkereszt helyén egy nagyobb síremléket emeltetett. Több év után Elisabeth Stein, Katharina Stein lánya, a két félreállított kis kőkeresztet áthelyeztette nagyapja Johann Keller kőkeresztje mellé.62 1945 óta minden november 3-án gyászmisét tartanak az Alsó-temetőben az 1944-es novemberi áldozatok lelkiüdvéért.63 * Hogyan történhettek meg az 1944. évi novemberi események Bezdánban? Kik voltak azért felelősek, és kik voltak a végrehajtói? Ezekre a kérdésekre a többségi nemzethez tartozó és a magyar nemzetiségű történészek, politikusok írásaiból következtethetünk. Isa Jovanović, aki abban az időben a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottságának szervezőtitkára volt, A forradalom szolgálatában (U službi revolucije) című 1987-ben megjelent könyvében úgy véli, hogy a katonai közigazgatás bevezetése Bácskában, Bánátban és Baranyában elhibázott lépés volt és a politikai helyzet téves felmérésén alapult. A továbbiakban elmondja, hogy a katonai közigazgatást a legmagasabb politikai és katonai vezetés is jóváhagyta. Megtörtént, hogy egyes helységekben bosszút álltak a magyarokon. Ennek végrehajtásában a katonaság is részt vett. Megjegyzi, hogy sok ártatlan ember is áldozatul esett, de hangsúlyozza, hogy a katonai közigazgatásnak a megtorló eseményekről, amikor azokat elkövették, nem volt tudomása. Véleménye szerint, a megtorlásokat egyes parancsnokok engedélyezték, sok esetben a helybeli személyek kérésére.64 Milenko Beljanski zombori helytörténész és újságíró a Magyar Szó 1992. augusztus 2-i számában kissé konkrétabban fogalmaz: „Ismeretes előttem, hogy voltak megtorló intézkedések, leszámolások, sőt a magyar nemzetiségű polgárokat gyilkolták.
Ezt egyének követték el, a jugoszláv népfelszabadító hadsereg egységei, valamint a titkos partizánegység, az OZNA (Népvédelmi Osztály) részlege.”65 Mészáros Sándor újvidéki történész a Holttá nyilvánítva című könyvében közzétette az általa felkutatott, magyarellenes megtorlásokra vonatkozó írásos dokumentumokat, elsősorban a halotti anyakönyvek és a holttá nyilvánítási végzések adatait. A tragikus események okairól, azok főfelelőseiről és végrehajtóiról a következőket írja: „(… Nem volt szó bíróságok létrehozásáról, a nyomozások lefolytatásáról, a bűnösségi vád kivizsgálásáról. Mindez az OZNA hatáskörébe tartozott, amely a valós (de legtöbb esetben vélt) ellenséggel minden külön eljárás nélkül leszámolhatott. A helyi pártszervezetekre hárult a feladat, hogy az OZNA munkáját a legsokoldalúbban támogassák. A megtorlásoknak Vajdaságban kétségkívül nemzeti jellege volt, és az áldozatok túlnyomó többségükben németek, magyarok és horvátok voltak. Ugyanígy volt azonban ideológiai jellege is, amelyeknek szerb áldozatai is voltak. Kutatásaink során ezt a tényt kétségtelenül megállapíthattuk. Vérengzések részben azokon a településeken mentek végbe, ahol 1941-ben és 1942-ben is megtorlások történtek. Kivételek azonban jócskán akadnak, amelyek ékesszólóan bizonyítják, hogy kezdettől fogva a féktelen bosszúvágy kerekedett felül, párosulva céltudatossággal, amely nem csak a bűnösök megbüntetésére törekedett. Ennek igazolására a bezdáni tragédiát említenénk meg, ahol a háborús bűnöket kivizsgáló vajdasági bizottság egyetlen bűnüst sem talált. A vajdasági vérengzésekről, de a más területeken is lejátszódó tragikus eseményekről a legfelsőbb polgári és katonai vezetésnek kétségtelenül tudomása volt, mert mindezekről a népvédelmi osztály részletesen tájékoztatta Josip Broz Titot.66 Dr. Aleksandar Kasaš újvidéki történész, 1996-ban tudományos igénnyel írt könyvet jelentetett meg Magyarok Vajdaságban címmel. Elmondja, hogy a katonai közigazgatás első szakaszában a teljes magyar nemzeti kisebbséget kollaboránsnak minősítették, s emiatt úgy vélték, hogy meg kell őket büntetni. Alkalmazták ellenük a gyűjtőtáborba kényszerítést, a likvidálást, sőt még arra is gondoltak, hogy a jugoszláv területről a teljes magyar lakosságot kollektívan kiűzik. A likvidáláskor és a magyarság meglakoltatása idején sajnos, személyi bosszúra is sor került, és meglakolt nagy számú ártatlan lakos is. A történész arról is szól, hogy a dunai átkelés előkészítése során a Vörös Hadsereg és a jugoszláv népfelszabadító hadsereg radikális „tereptisztogatást folytatott a leendő front közvetlen közelében”. Bezdán magyar ajkú lakosságát nemcsak gyűjtőtáborba vitték, fizikai és más munkát végeztettek velük, hanem nagyszámú lakost is agyonlőttek november 3-án. Erre azért került sor, mert e falu lakosságáról olyan vélemény alakult ki, hogy a potenciálisan veszélyeztetheti a batinai hídfőért folytatandó katonai hadműveletek sikerességét.67 A bezdáni novemberi események főfelelőseinek és végrehajtóinak neveit eddig még senki sem említette. De a titói Jugoszláviában megtörtént, hogy az 1944. november 3-án Isterbácról megmenekült emberek, később az egyes politikai rendezvényeken felismerni vélték a megtorlásban résztvevő személyeket.68 A történészek további kutatómunkája szükséges ahhoz, hogy fény derülhessen a tragikus bezdáni események főfelelőseinek és végrehajtóinak neveire. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 16. 11:53 | Sorszám: 129 |
*
HONISMERET 2001/3
A bezdáni vérfürdő, 1944
(3)
1944 novemberében heves harcok voltak Bezdán közelében, Batinánál. A hídfőállást a német csapatok november 11-étől 18-ig védelmezték, aztán visszavonultak, s a dombokat a Vörös Hadsereg és a jugoszláv erők foglalták el.
Az ütközetben mindkét félnek nagy veszteségei voltak. Hivatalos adatok szerint az 51. Vajdasági Hadosztály katonái közül 210 elesett, 243 eltűnt és 971 megsebesült. A veszteség valószínűleg ennél nagyobb volt, mert azok az eltűntek és elesettek, akik tíz nappal előbb kerültek a brigádhoz, nem vették őket nyilvántartásba. Az eddig ismert adatok alapján feltételezzük, hogy a hadműveletben összesen mintegy 5000 német, szovjet és jugoszláv katona esett el. A sebesültek jelentős részét a bezdáni kötözőhelyeken ápolták. *
A tömeggyilkosságok az ütközet után is folytatódtak. Novemberben életükkel fizettek azok a Tisza menti kocsisok, akik nem akarták Bezdánból továbbszállítani a partizánokat. Baranyába kellett volna vinni őket. Az Új utca és a Zombori út sarkán álló Fless-kocsmában szálltak meg éjszakára. Megpróbáltak hazaszökni, de elfogták és agyonlőtték őket az Új utcai Philipp Stein háza kertjében.40 Több német nemzetiségű zombori lakost munkára vittek a bezdáni Duna-partra. Onnan közülük néhányat a bezdáni Philipp Stein házába kísértek, ahol november 19-én kivégezték őket.41 A Fernbach-szállás közelében az 1940-es évek elején vitézi telep volt. Mintegy tíz sokgyermekes család lakott ott. Onnan elhurcolták Komáromi Imrét és Bosnyák István cséplőgép tulajdonost. Úgy tudják, hogy miután végeztek velük a Nagy-csatorna hídjának futóárkába temették el őket. (Nincsenek bejegyezve sem az állami, sem az egyházi halotti anyakönyve – a szerzők megjegyzése)42 Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa (Antifašističko veće narodnog oslobođenja Jugoslavije, rövidítve: AVNOJ) Elnökségének 1944. november 21-i határozata értelmében elkobozták Németországnak és állampolgárainak jugoszláv területen lévő, valamint az itt élő német nemzetiségű polgároknak minden vagyonát, kivéve azokét, akik aktívan részt vettek a népfelszabadító háborúban. Ugyancsak állami tulajdonba került a háborús bűnösök és a megszállók támogatóinak összes vagyona, továbbá azoké a polgároké is, akiket a katonai vagy a polgári bíróság vagyonelkobzásra ítélt. Ez Vajdaságban, de különösen Bácskában jelentős változásokat hozott a tulajdonviszonyokban. Vajdaság művelt területéből az állami földalapot 1945 elején a föld 35 %-a alkotta. (Ez lehetővé tette a későbbi földreform és a telepítés végrehajtását.) Az elnökségi határozattal a németajkú lakosság kollektívan elvesztette állampolgársági jogait és minden vagyonát. 1944. november végén megkezdődött a németek lágerekbe (gyűjtőtáborokba) hurcolása. A vegyes nemzetiségű családok ez alól mentesültek. A Bezdán közelében lévő gákovai lágert már 1944. december 25-én dokumentum említi. A környékbeli német nemzetiségű polgárokat vitték oda. A láger parancsnoka Marko Rađenović volt.43 1944. november 25-én egy fegyveres lelőtte a 71 éves, Új utcai Mazák Veronikát a község szélén, a Gákova felé vezető földút mellett. Két falubeli férfi temette el az út menti árokba.44 27-én kora reggel mintegy 60 német férfival közölték Koluton, hogy Zomborba kell menniük. Gyalog indultak útnak. Bezdánba érve a fegyveresek, az Új utcán bekísérték őket Philipp Stein lakóházába. Ott egy részükkel úgy végeztek (többségüket levetkőztették), hogy dróttal megkötözték kezüket és lábukat, majd kötelekkel addig ütötték őket, míg ki nem szenvedtek. Egyeseket a trágyadombba, másokat pedig egy nagyobb gödörbe temettek el. E brutális cselekedetnek szemtanúja volt a koluti születésű Katharina Stein, aki Bezdánba ment férjhez. Az áldozatok között volt Johann Keller, Katharina apja is.45 Bezdánban az elhagyott házakat, de azokat is, amelyekben az idős családtagok otthon maradtak házőrzőnek, kifosztották. A kisebb, értékesebb tárgyakat és a jószágot a katonaság elvitte. A bútort, ágyneműt és a munkaeszközöket vidéki civilek rakták kocsikra. De loptak a helybeliek is, akik otthon maradhattak. A katonaság többnyire a nagyobb házakban keresett magának szállást. Az emberek december elején kezdtek visszatérni a községbe. Addig megkíséreltek élelmet hozni otthonról. Ez sokaknak nem sikerült, mert a katonaság még a község szélén visszatérésre kényszerítette őket. Idézzük Horváth Gyula plébános korabeli jegyzeteinek azon részét, amelyben a szállásokon eltöltött napok viszontagságait, majd a községbe való visszatérését írja le. „(… Magára hagytam a plébániát, mindenemet. Ruháimat ládákba téve a felaprított fa alá tettem. A templom drágaságait, az anyakönyveket már előbb elrejtettem. Az oltáriszentséget konzumáltam. Az áldoztató kelyheket a csutka alá dugtam. Amikor a fát és a csutkát feltüzelték, a benne lévő tárgyakat megtalálták és elvitték. Alig hagytam el a plébániát, máris bementek és mindenemet elvitték. A két kövér disznómat úgyszintén. Bútoraimat összetörték. Könyveimet a plébánia könyveivel együtt kidobták az udvarba, és ott voltak sárban-esőben. Szép porcelánedényeim is eltűntek (… Csapó Pali bácsi tanyáján voltam. Ott egy bunyó legény fölismerte papi mivoltomat és dicsértessékkel köszönt. A házbeliek megijedtek, hogy valami baj ér, mert pap vagyok. A kukorica kupacok alá bujtattak. Sokáig ott voltam, rossz bundában. Elfáradtam a guggolásban. Nem mertem leülni a sáros, hideg földre. Elszántam magam, kijöttem a világosra és bementem a tanyára. Nem a szobában aludtam, hanem rossz subában, Kanizsai György társaságában, a zabszecskán, a góréban. Mivel féltettek, reggel átkísértek a Faddi-tanyára. Befogadtak szívesen. Mivel a hely miatt szorongtak, harmadnap elmentem gyalog Gákovára. Az ottani plébánián állapodtam meg. A plébános szívesen fogadott. Körülbelül egy hétig voltam ott. Gákován és Krusevlyán volt a németek lágere. Akkor még nem volt baj, de később annyira elszaporodtak a tetűk, hogy felütötte fejét az ún. flekktífusz. Később ebbe halt bele a plébános meg az orvos is. Ezer számra pusztultak az internált németek. Egy hét múlva elváltam a plébánostól és visszamentem a tanyára. Útközben megható jelenetnek voltam tanúja. Egy 40 év körüli orosz katona megállt kocsijával. Leszállt róla és a tőle nem messze játszadozó 4-5 éves körüli kislányhoz ment. Leguggolt hozzá, megcirógatta, utána könnyes szemmel fölszállt a kocsijára és továbbhajtott. Nekem végtelenül jól esett ez a nagyon megható kedves apai érzés, apai csók. Valószínűen az otthon hagyott kislányára gondolt. A tanyán alig tudtam helyet kapni. A telecskai származású bérlőnél voltam 2 hétig. Igen szívesek voltak hozzám. Ott történt, hogy két portyázó orosz katona beállított lóháton harácsolni, amit lehetett. Míg ott voltam, ez sokszor megtörtént. Féltünk, mert igen gorombák voltak. Keresték a fiatal lányokat, asszonyokat. Ezért a tanyákon félreeső helyeken föld alatti vermeket készítettek, és oda rejtették őket. Egyszer egy kínai kinézésű katona meglebbentette a télikabátom gallérját, de rajtam hagyta a kabátot, látva, hogy az rongyos. Ettől kezdve a házigazda rongyos, öreg kabátját viseltem. Volt olyan eset, hogy bejöttek, fenemód gorombáskodtak, ordítoztak, a dunyhát felemelték, ellenőrizték, hogy nem rejtegetünk-e német katonát. Közben nem messze tőlünk repülőgép-támadások voltak. A német repülőgépek géppuskatüzet zúdítottak rájuk. A katonák közül sokan meghaltak. Népem kint a tanyákon szorongott. A szobában, az udvaron, az istállóban, a fészerben, a padláson, az ég alatt, az esőben, a hidegben, sokszor éhen, mert kifogyott az eleség. Az emberek kénytelenek voltak Gákovára menni koldulni kenyérért, krumpliért és más eleségért. Végre Szt. Katalin napján, tehát 3 hét után hazaindulhattunk. 16 kilométer gyalogoltunk. A község melletti legelőkön légelhárító ágyúk voltak. Ott lelőtt repülőgépet is láttunk. A katonák szívesek voltak hozzánk. A község legszélső házai is zsúfolásig tele volt velük, oroszokkal és partizánokkal. Később jöttek a bolgárok. A Duna mellett lövészárkok húzódtak. A németek a batinai hegyen várták az átkelő hadakat, csekély számban. Ez volt a szerencsénk, mert ha ott, vagy másutt sereg várja őket, Bezdán teljesen elpusztult volna. Így csak egy-két ház ment tönkre. (… A községbe érve mindenki háza felé indult. Mivel a plébánia kórház volt, Bosnyák Feri bácsinál húzódtam meg. Szívességét 2 hónapig élveztem. Azután Béla öcsém fogadott be házába. Betegeskedtem júliusig. Mindkét helyen sok orosz katona volt. Csak júliusban foglaltam el a plébániát, ahol nagy volt a pusztítás, semmi sem maradt. A hízóknak, a baromfiaknak hűlt helyét találtam, a boromat, pálinkámat megitták, csak a búzát hagyták meg a padláson. Bútorokat úgy kaptam. A jó lelkek hoztak ennivalót és gyűjtöttek számomra pénzt. Vajda Lajos káplán, különböző helyekre járt étkezni. Györfi István könyvnyomdásznál lakott. Rendbe hoztam valahogy a sok piszoktól és rondaságtól éktelen templomot. Az orgonát összeverték, a színes ablakokat betörték, összelövöldözték, különösen Jézus Szt. Szívét tartották célpontnak. Az alsó épület padlásdeszkáit is kikezdték, a góré léceit feltüzelték. A rejtett helyről előszedtük az anyakönyveket, és más egyéb holmit. Megtörtént, hogy a plébánián vándorkórházat létesítettek. Egyszer egy orosz katona szét akarta verni a szép irodai nagyszekrényemet. Kértem, hogy ne vagdossa szét. Erre ő megfenyegetett engem baltával. (… ”46 * A bezdáni labdarúgópályán november 3-án összegyűjtött férfiakat a zombori kórház melletti kaszárnyába kísérték. Az éjszakát átázott ruhában, állva, egy földszinti nagyobb teremben töltötték. Másnap az emeleten kaptak négy szobát. Minden szobába kb. száz férfit tettek. Vékony szalmarétegen feküdtek. Takarójuk nem volt. Szükségleteiket egy kannába végezhették. Az ablakon nem láthattak ki, mert azok kék színű csomagolópapírral voltak befedve. Nem fáztak. Leheletükkel bemelegítették a szobákat. Az egyik szobában az ajtó mellett Burján György, Tallósi József, Ruff Ferenc, Ruff Péter és Kiss István feküdt. Az első hét volt a legnehezebb. Gyengén kaptak enni, de senki sem betegedett meg. Egyet-mást elvettek tőlük. Például Répási Illéstől egy partizánnő elvette nadrágját, az övét pedig neki adta. Szabó Pállal levetették lábáról a bakancsot. Az ajtó előtt állandóan géppisztolyos őr állt. A férfiakat egy hét múlva kezdték munkára vinni. Akkor könnyebb lett nekik. Az emberek kiválogatását egy Rajko nevű partizán végezte. Ilyenkor az udvarban felsorakoztatta őket. Akinek Rajko a fülére ütött, az mehetett munkára. A csoportnak különféle fizikai munkát kellett végeznie. A lakosság bútoraiból ágyakat készítettek a katonai kórházban. Lőszert raktak ki a vasútállomáson. A kórházba érkező sebesült szovjet és jugoszláv katonákról levágták a ruhát. Fürdették a sebesülteket. Eltemették azokat a szovjet katonákat, akik a német légitámadások következtében, a Zombort és Bezdánt összekötő kövesúton vesztették életüket. Fogva tartásuk tizedik napjától átvehették azt az élelmet, amit hozzátartozóik hoztak nekik. Egy tizenöt tagú hajósokból álló csoport a dunai révnél dolgozott. Köztük volt Kruskovics József is. Egy motoros csónak szállította át az embereket a Dunán. Egyszer egy csoportnak egy tojáskereskedőnél kellett dolgoznia. Ott megparancsolták nekik, hogy ládákkal ugorjanak le a padlásról. Aki ezt nem merte megtenni, azt megverték. Burján György nem hallott arról, hogy Vajda János káplánt bántalmazták volna. Mindenkinek szembetűnt, hogy a káplán a legnehezebb munkákat vállalta, vagy önként tisztította a WC-t. Burján Györgyöt többedmagával december 5-én engedték el a munkatáborból. Elbocsátásukkor nem kaptak semmiféle írást.47 Kovács János szobájában lévők is jártak dolgozni. Koletár Pál és ő, munkavezetők lettek. De róluk is levették a jobb ruhaneműt. Néhány szobabelit a fegyveresek megvertek. Kucsera Lajos rőföskereskedő kapott legtöbbször. Valószínűleg valaki súgott ellene valamit. November 8-a körül egy cigányasszonytól megtudták, hogy mi történt Isterbácon. Az asszony közöttük kereste eltűnt férjét. Felszólították a szobabelieket, hogy álljanak be a Petőfi-zászlóaljba, de senki sem jelentkezett. December 2-án este először engedtek haza a szobából. Az utolsók ugyanezen hónap végén hagyták el a munkatábort.48 Kedves Sándor (1925) szobájában is agitáltak, hogy a fiatalabb férfiak álljanak be önkéntesen a Börszt Henrik által szerveződő Petőfi-zászlóaljba. Mivel egyesek úgy vélték, hogy a munkatáborban való tartózkodásuk még sokáig elhúzódhat, kb. tizennégyen jelentkeztek. Azt remélték, hogy így hazatérhetnek. Néhány napra hazaengedték őket Bezdánba, majd jelentkezniük kellett Zomborban. A zászlóalj gyalog ment Siklósig. Részt vettek a németek elleni dél-magyarországi harcokban. A bezdániak közül senki sem esett el.49 * A Bácska, a Bánát és Baranya magyarsága – így Bezdán lakossága – sorsának további alakulására is, döntő befolyással volt Ivan Rukovina vezérőrnagy – a bácska–baranyai és bánáti katonai közigazgatás parancsnokának – 1944. december 1-jén kiadott 69. számú parancsa. Ennek bevezetőjében megállapítja, hogy a magyarok és a németek elleni eljárásban sok helyütt „szabálytalanságok” történtek. Ezek – tette hozzá – „szégyent hoztak a katonai hatóságokra, ártottak népeink és országunk érdekeinek”. Idézünk a parancs szövegéből: „Az AVNOJ második ülésén hozott határozatok értelmében a kisebbségeket Jugoszlávia egyenrangú polgárainak kell tekinteni, akikre ugyanolyan jogok és kötelességek hárulnak, mint az ország többi lakóira. Ez azokra a magyarokra nem vonatkozik, akik háborús bűnösként közvetlenül részt vettek azokban a bűntettekben, amelyeket a magyar fasiszták a lakosság ellen elkövettek. Őket át kell adni a katonai bíróságoknak, amelyek majd, a fennálló előírások alapján, eljárást indítanak ellenük. A fentiekből következik, hogy: a) azonnal fel kell oszlatni a magyarok részére felállított táborokat, csak azokat kell visszatartani, akik ellen bűnvádi eljárás folyik, vagy akiket a bíróság jogerősen elítélt (… ” Ezzel elhárult a veszély, hogy a jugoszláviai magyarságot, a kollektív felelősség elve alapján, a második világháború alatt történtekért kitelepítik az országból, amiről a politikai döntés már megvolt, de az ország legfőbb vezetői végül is elálltak ennek végrehajtásától.50 Decemberben folyt az adatgyűjtés a polgárok 1941 és 1944 közötti politikai magatartásáról. Bezdánban nem találtak háborús bűnöst.51 December 26-án Bezdánban a kisbíróval behívattak a népfelszabadító bizottság épületébe tizenhárom német nemzetiségű lakost, hogy munkára küldjék őket. Ezek a következők voltak: Elisabeth Stein (1922), Maria Hermann (szül.: Trendl), Barbara Zweng, Barbara Rang, Rosalia Getto, Magdalena Getto (szül.: Katzenberger), Katharina Rusch, Barbara Leml, Katharina Katzenberger (szül.: Csösik), Anna Haberstroch, Josef Mohr és Krammerné. A férjezett nők és a lányok nem voltak fiatalabbak 16 és idősebb 35 évesnél. Csomagjuk nem lehetett súlyosabb 200 kg-nál. Tartalmazniuk kellett 28 napi élelmet és annyi ruhát, hogy azt a munka ideje alatt háromszor válthassák. Volt, aki vánkost és dunnát is csomagolt magának. Többségüknek nehéz volt összegyűjteni a szükséges élelmet, mert a katonaság kifosztotta a községet. Az éjszakát a népfelszabadító bizottság épületében töltötték. Másnap gyalog indultak Zomborba. Csomagjaikat egy ún. robotos kocsi vitte. Ezt követték gyalog a német polgárok, akiket Kanizsai Ferenc és egy Sipos nevű fegyveres népőr kísért. Mire a menet Zomborba érkezett, addigra már ott egy kaszárnyába sok német polgárt összetereltek a környező falvakból. Sipos népőr, betartva Kovačićnak, a népfelszabadító bizottság elnökének utasítását, jelentette az embereket átvevő szovjet tisztnek, hogy az egyik csoportbeli nő terhes. A tiszt minden ellenőrzés nélkül hazaengedte Magdalena Gettot (szül.: Katzenberger). Az asszony Bezdánban megszülte gyermekét. Egy hónap múlva gyermekével együtt lágerbe (gyűjtőtáborba) vitték, előbb Gákovára, majd Knićaninba. A Zomborban összegyűjtött több száz német polgárt 28-án tehervagonokba rakták és Románián át Ukrajnába szállították. Elisabeth Stein, a vele együtt munkára vitt személyek sorsáról a következőket tudja: Katharina Rusch hamarosan megbetegedett és az első betegcsoporttal visszaküldték, de útközben meghalt. Barbara Lemlt nagyon bántotta, hogy két kislányától elszakították. Meghalt Budenovkában. Josef Mohrnak nyoma veszett Ukrajnában. A többieket 1950 elején Németországba küldték. Elisabeth Stein közlése szerint, 1944. december 31-én még egy bezdáni német csoportot indítottak el munkára. Köztük volt: Elisabeth Limburger (szül.: Heml), Katharina Eberling, Katharina Filipovits, Josef Welches és Michael Stigler. Az ő csomagjuk is csak 200 kg-os lehetett. Gyalog mentek Zomborba. Ukrajnába vitték őket, a vorosilovgrádi kerületben, egy bányában dolgoztak. Josef Welches hazaszökött, de Jugoszláviában lágerbe vitték. Katharina Filipovits meghalt Ukrajnában. Többségük 5 év után nyerte vissza szabadságát és került Németországba.52 1945. január elején bolgár katonaság érkezett Bezdánba. Jelenlétük megnyugtatólag hatott a lakosságra. Ugyanis az emberek féltek a partizánoktól, a szovjet katonákat pedig igyekeztek elkerülni, mert gyakran voltak ittas állapotban, s ilyenkor követelődzően léptek fel velük szemben. Azok a családok, akiknél bolgár katonák szálltak meg, azért is szerencsésnek mondhatták magukat, mert élelmet kaptak tőlük. A kölcsönös szimpátia néhány házasságkötést eredményezett.53 Tito marsall rendelete értelmében, 1945. február 15-i hatállyal szűnt meg a katonai közigazgatás. Idézet a parancsból: „A katonai közigazgatás, amelyet Bánát, Bácska és Baranya területén tavalyi, október 17-iki rendeletemmel vezettem be, elvégezte a rábízott feladatokat. Elrendelem, hogy a polgári közigazgatás – amelyet Bánát, Bácska és Baranya területén eddig a katonai hatóság gyakorolt – a jövőben a Vajdasági Népfelszabadító Főbizottság, illetőleg a néphatóság alsó fokú, területileg illetékes szervei intézzék.”54 Nikola Kmezić (1919), az 51. Vajdasági Hadosztály XII. Brigádjának vezetője, később a Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány kormányának elnöke, egy 1996-ban megjelent írásában kifejtette azon véleményét, hogy a katonai közigazgatást Bácskában, Bánátban és Baranyában a jugoszláv népfelszabadító mozgalom legfelsőbb parancsnokságának és a JKP központi vezetőségének döntése alapján vezették be. A döntés meghozatalában főszerepet játszó politikusok és katonatisztek nem ismerték eléggé a bácskai, bánáti és baranyai politikai és katonai helyzetet. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 16. 10:33 | Sorszám: 128 |
*
HONISMERET 2001/3
A bezdáni vérfürdő, 1944
(2)
Amikor a szovjet tisztek távoztak Major Teréz házából, a házbeliek megreggeliztek. A házban lakott leánya, Ódri Mária (1897) is, Imre (1919) nevű fiával. Fél nyolc felé fegyveres partizánok vették körül a házat. Azt mondták, hogy az udvarban férfiakat fognak toborozni munkára. Major Mihályt, aki a szovjet katonák miatt az anyjánál aludt, nem engedték haza. Hamarosan kisebb-nagyobb férficsoportok érkeztek oda, amelyek nem csak bezdániakból álltak. Végül lehettek ott mintegy 130-140-en. Ódri Imrének két szép szürke lova volt. Egy partizántiszt kivezette az egyiket az istállóból, felnyergelte és azt mondta a fiúnak: „Bemegyek vele a faluba”.13 A partizánok a férfiaktól megkérdezték, hogy kinek, mi a foglalkozása és a nemzetisége. A válaszok alapján csoportokba osztották őket. Amikor azt kérdezték, hogy ki közülük kubikos, Kovács János és még huszonhat férfi kilépett a tömegből. A kubikos Ág János a következő megjegyzést tette a partizántisztnek: „Hogy-hogy megint velünk akarnak dolgoztatni. A régi rendszerben mindig azt mondták, hogy a kommunizmusban majd azok fognak dolgozni, akik addig nem dolgoztak, míg, akik dolgoztak, azok mentesítve lesznek a munkától.” Ekkor a partizán magyarul megkérdezte: „Hát az idekísért emberek között vannak olyanok is, akik eddig nem dolgoztak?” – majd hozzátette: „Maguk huszonheten hazamehetnek”. Ezt hallván Kovács János, minden bátorságát összeszedve a tiszthez lépett és azt mondta neki: „Kérek egy írást arról, hogy maga engedett el engem a munkáról”. A partizán bólintott. Felszólította Jánost, hogy hajoljon előre. Annak hátán megírta az igazolást, amit le is pecsételt. Varga László egy másik partizán kérdésére, hogy mi a mestersége, azt válaszolta, hogy mészáros. Amikor Varga Ferenc azt mondta, hogy ő is, a fegyveres így felelt: „Jó leszel kolbásznak”.14 Ahogy múlt az idő, a férfiak közül egyeseket mind erősebb balsejtelem fogta el. Sok mindent sugdosnak egymás között azt is, hogy: „Ezek ki akarnak nyírni bennünket”. A fegyveresek között volt két-három nő is. Az egyik, az udvarban hangosan harmonikázott, de nem tudott egy dalt sem eljátszani. Úgy tűnt, hogy a muzsikával csak az emberek figyelmét akarta elterelni. Már dél felé lehetett, amikor az egyik partizán szerbül rákiáltott Kovács Józsefre és Kiss Sándorra: „Haza, munkára!” Egy fegyveres a ház előtt a levegőbe lövöldözött. A két szabadon engedett férfi futni kezdett a község felé. Az útba eső vizes árkon négykézláb rohanva keltek át. Az említetteken kívül még engedtek el embereket. Például az Ágostonokat, Kapitány Istvánt, id. Schmidt Józsefet (Batyát) és a „Bandert”. Major Mihály és unokaöccse Ódri Imre, abba a csoportba kerültek, akiket a partizánok alkalmasnak találtak munkára.15 A német nemzetiségűeket mind ott fogták. Bosnyák János (1909), aki jugoszláv katonaruhában ment ki Isterbácra és tiszti rangja volt a királyi hadseregben, rövid beszédet mondott az udvarban lévő férfiaknak: „Emberek, értsék meg a helyzetet” – magyarázta. „Támogatnunk kell a németek ellen harcoló katonaságot. Lövészárkot kell ásnunk a Duna-parton.” Ezután az egyik partizántiszt felszólította Jánost, hogy álljon be a Jugoszláv Népfelszabadító Hadseregbe. Ő ezt elutasította. A partizánok nem engedték el Isterbácról. Oda állítólag önként ment ki, hogy hazavigye húsz éves sógorát, Kiss Imrét.16 Major Mihály az udvarban látta, hogy az egyik fegyveres cigarettát adott egy bezdáninak. Hallotta, amikor egy másik partizán azt mondta hangosan: „Bože, bože” (Istenem, istenem). Ahogy Mihály és unokaöccse az udvar közepén álldogáltak és várták a munkára való indulást, egy fegyveres odament hozzájuk és azt mondta magyarul: „Ti ketten, elmehettek”. „Hová mennek dolgozni azok, akik itt maradnak?” – kérdezte tőlük Imre. „Ne kérdezz semmit… Vissza ne jöjjetek, míg mi itt leszünk!”17 Dél körül egy partizán megkérdezte Major Terézt: „Van közeli rokona az udvarban lévő emberek között?” Az asszony azt válaszolta, hogy nincs. Pedig volt. Nem vette észre, hogy időközben Szakszinder Simont, tizennyolc éves unokáját is az udvarba kísérték. Ezután a fegyveresek a férfiak egy részét a pincébe, a másik részét pedig a fészerbe csukták. Major Teréznek megparancsolták, hogy leányával, Máriával hagyja el a házat. A halálfélelem elnémította az embereket. A felszólításoknak engedelmeskedtek. Senki sem próbált megszökni.18 Amikor Major Mihályt elengedték, hazament. Unokaöccse vele tartott. Felmentek a padlásra, és onnan leskelődtek. Kíváncsiak voltak, hogy hová fogják vinni az összegyűjtött férfiakat. Fél kettő felé járt az idő, amikor egyszer csak azt látták, hogy egy 12 fős csoportot kísérnek le a legelőre, az erdő alá. Felsorakoztatták őket. Amikor arccal az erdő felé fordultak, sorozatlövések hangzottak el. A férfiak a földre rogytak. Az első 12 fős csoportot, hasonló létszámú csoportok követték. Mihályt és Imrét mélyen megdöbbentették a látottak. Amikor bénultságuk oldódni kezdett, lementek a padlásról. Nem is tudták mindjárt eldönteni, hogy hová meneküljenek. Végül bementek a községbe. De amikor meghallották, hogy a községbelieknek a labdarúgópályára kellett menniök, nyomban visszafordultak. Futottak, amilyen gyorsan csak tudtak. Átgázoltak a megáradt Kígyós-patakon. Nekivágtak a keleti határrésznek. Elhatározták, hogy míg nem rendeződik a helyzet, elbújnak valamelyik szálláson.19 Aznap hét óra körül Lovász Sándorné férjét is elkísérték. A fegyveresek a téglagyár felől jöttek. Isterbácon minden kapun benyitottak. Ötven éven aluli férfiakat kerestek. Az ő férje harmincnégy éves volt. Kihívták az utcára. Szomszédja, Magyar István már ott volt. Mindkettőjüket Major Teréz házának udvarába kísérték. Amikor a partizánok lovas kocsikon elhagyták Major Teréz háza környékét, az isterbáci emberek megindultak a kivégzés színhelye felé. Köztük volt Lovász Sándorné (1915) és Major Teréz, Teréz (1928) nevű tizenhat éves unokája is. A legelő lapályos részén szörnyű látvány tárult eléjük. Szanaszét férfi holttesteket láttak. Lovásziné keresni kezdte férjét, s titokban azt remélte, hogy őt nem fogja ott találni. De ott volt. Férje és Magyar István egymás mellett feküdtek. Egymás kezét fogták. Látta a többi lelőtt isterbácit is. Midlinszki Istvánt két fiával, Ferenccel és Józseffel, Major Pált, Szakszinder Simont, id. és ifj. Mári Ferencet. Többen kabát és cipő nélkül feküdtek. Az isterbáci legelőn egy meglőtt férfi nem halt meg mindjárt. Véres volt az egyik keze és a lába. Kérte az isterbáci embereket, hogy segítsenek rajta. „A bezdáni Pap pék veje vagyok” – mondta nekik. Az isterbáciak félelmükben még megnézni sem merték a férfi vérző végtagjait. Otthagyták a legelőn, a halottakkal együtt. A közelben lakó Kata Lukecevic és az öreg Róka állítólag éjfélig hallottak segélykiáltásokat a kivégzési helye felől.20 Vörös Jánosné (1925) november 3-án a Kígyós-patak melletti Balla-szálláson volt. Délután 2 és 3 óra között arra lovagolt egy partizán szürke lovon. „Végük van az isterbáciaknak!” – kiáltotta úgy, hogy a szálláson mindenki meghallja. Vörös Jánosné és Csapó András mindjárt Isterbácra indultak. Az asszony a férjéért, a férfi pedig a vejéért aggódott. Az isterbáci legelő lapályos részéhez érve megdöbbentő látvány tárult eléjük. Mindenütt férfi holttestek feküdtek. Láttak köztük egy kistermetű magyar katonát is. Az egyik áldozat erősen hörgött. Kérte Vörös Jánosnét és Csapó Andrást, hogy segítsenek rajta. Az ott őrt álló partizán csak azt engedélyezte nekik, hogy a haldokló férfit kihúzzák a víztócsából. „Menjenek haza, majd holnap kijönnek” – mondta a fegyveres. Az látva az asszony állandó zokogását, megjegyezte: „Maga még sír? Miért nem sírt akkor, amikor apámat Csúrogon kocsi lőccsel agyonverték.”21 Besötétedéskor eleredt az eső, s egész éjjel esett. November 4-én reggel Lovász Sándorné kiment a legelőre. A lapályos részén, ahol a holttestek feküdtek, bokáig ért a víz. Aznap már sok bezdáni kiment a legelőre, kisírt szemekkel keresték hozzátartozóikat a halottak között. Több tetemet kihúztak a víztócsából és a közeli domboldalra fektették, majd elkezdték őket elhantolni Major Teréz földjébe. Ideiglenesen, pap nélkül. Lovász Sándorné Sándor (1937) nevű fia látta, hogy a tetemeket vagy deszkából összetákolt koporsóba tették, vagy lepedőbe, pokrócba csavarták.22 Akkor már Bezdán tele volt a Vörös Hadsereg és a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg katonáival. A vasúti síneknél álló fegyveresek nem engedték be a civileket a községbe. Előző nap délutánján a lakosságnak el kellett hagynia Bezdánt. Az emberek a keleti határrész szállásain kerestek menedéket. Az Isterbácon agyonlőtt férfiak közül néhányat nem Major Teréz földjébe temették el. Az isterbáci Magyar Istvánt az anyja hazavitte és a kertben ásott neki sírgödröt.23 Németh János VII. osztályos gimnáziumi tanuló holttestét november 5-én lovas kocsin kivitték a szállásra. Tarkója táján lyuk volt látható, arca pedig össze volt roncsolva. Mielőtt a sírgödörbe tették volna, fehér kendővel bekötötték a fejét.24 Katharina Stein férjét, Ádámot és sógorát, a koluti Stefan Steint, az Isterbácon lakó sintérnétől kért lovas kocsin vitte ki a szállásra november 6-án. Ott, a bejárati kapu előtt temette el őket.25 Szabó Julianna (1901) csak kb. egy héttel a kivégzés után, amikor hazatért a szállásról, hantolta el férjét, Imrét. Akkor még voltak halottak a legelőn. Imre egyik oldalán Amrein István kereskedő, a másikon pedig a húsz esztendős Hordósi Bálint feküdt. Azok a halottak, akiknek nem jelentkeztek a hozzátartozóik, tíz napig is a szabad ég alatt feküdtek. Mivel nem volt, aki eltemesse őket, a népőrség embereket szedett össze a szállásokon, akik a tetemeteket a legelő szélén, az erdő mellett egy közös sírba földelték el.26 Novemberben nemcsak Isterbácon, hanem Bezdánban is végeztek ki embereket. 2-án éjjel a partizánok a Zombori úti malom pincéjében agyonlőttek hat civil személyt. Ott is temették el őket. Két bezdáni volt közöttük. Az egyiket Kovács Józsefnek (1926) hívták. A partizánok azt mondták róluk, hogy kémek voltak, akik fényjelekkel tájékoztatták az ellenséget.27 Amikor az ifj. Schmidt József (Pésa) meghallotta, hogy apját id. Schmidt Józsefet (Batyát) elvitték munkára, utánament. Nincs tudomásunk róla, hogy ő ott beszélt-e valakivel, vagy ígért-e valamit valakinek, de tény az, hogy apját hazaengedték. Ezt követően ifj. Schmidt Józsefet lovas kocsin térdelve több utcán végigvitték. Aztán Nikolaus Stein Fő utcai házának pincéjébe csukták. (E ház helyén ma a Testvériség-egység Általános Iskola épülete áll.) Mivel id. Kelsch Jánost (1887), a Fő utcai egyemeletes lakóház tulajdonosát hazaengedték ebből a pincéből, az ő elbeszélése alapján tudjuk, hogy mi történt az ott lecsukottakkal. Vele volt Makai Bálint szabó, Csépes Jenő tanító, Németh János molnár és még néhány bezdáni férfi. A pincében magyar katonák is voltak, kb. tízen. A lecsukottak saját maguk ásták meg a sírgödrüket a lakóház kertében. Amikor elkészültek vele, azok szélére állították és belelődözték őket.28 Hogyan kerültek oda magyar katonák? A zentai Berta József elbeszélése szerint, 1944 őszén a magyar honvédségnek, egy határvadász zászlóaljában teljesített szolgálatot. Október 21-én Bezdánnál át kellett volna kelniök kompon a Dunán. Mikor már fél km-re megközelítették a folyót, parancsnokuk, egy magyarországi szakaszvezető azt mondta nekik: „Fiúk, a további harcnak, ellenállásnak nincs értelme. Aki velünk tart, keljen át a kompon, ez az utolsó lehetőség, aki inkább haza akar menni, mehet békével, sok szerencsét mindenkinek!” Aztán sorban lekezelt a katonákkal. A 35 bácskai közül 345-en úgy döntöttek, hogy hazamennek. Csak egy topolyai, nyilasérzelmű fiú határozott úgy, hogy a visszavonulókkal tart. A bácskai csoportban legtöbben szabadkaiak voltak. A katonák szétszóródva, gyalog vágtak neki az útnak. Éjféltájban Berta József három társával a bezdáni réten bekopogtatott Tóth János szállásán. A gazda beengedte őket, adott nekik vacsorát és civil ruhát. Másnap délután Bezdánon áthaladva folytatták útjukat hazafelé.29 Valószínűleg nem sikerült minden honvédnek elhagynia Bezdán határát. Akiket elfogtak a partizánok, Nikolaus Stein házának pincéjébe csukták. November 3-án délelőtt szomorú, borús idő volt. Tíz órától a kisbíró járta a községet, s minden utcasarkon kidobolta, hogy délután egy órára mindenki jelenjen meg a labdarúgópályán, mert a felszabadítók beszédet kívánnak mondani a népnek. Azt is közölte, hogy a felszólítás alól csak az öregek, betegek és a kisgyermekes anyák mentesülnek. A lakosság nagy része félve az esetleges következményektől, eleget tett a felszólításnak. Kovács József a labdarúgópályára igyekezve, arra lett figyelmes, hogy Kosta Kovačić, a Helyi Népfelszabadító Bizottság elnöke a községháza előtt idegesen járkál le s fel, közben jobbra-balra tekingetett. „Ez nagyon vár valamire vagy valakire” – gondolta magában. A lelátón néhány partizán és bezdáni férfi állt. Hamarosan Jovan Just is csatlakozott hozzájuk. A pályán víztócsák voltak. Az emberek száraz helyeket kerestek, hogy cipőjük ne teljen meg vízzel. A pálya körül fegyveres katonák álltak. Több gépfegyver csöve a tömeg felé irányult. Talán egy fél óra is elmúlt, amikor az emberek egy szürke lovas partizánt vettek észre a pálya szélén, aki néhány szót váltott a lelátó közelében álló katonákkal. Azok a bezdániak, akiket Isterbácról elengedtek, azt mondták, hogy a lovastisztet látták Major Teréz lakóházának udvarában. Ekkor már a pályán volt Kovács János és Kapitány István (1913) is, akik miután hazatértek Isterbácról, eleget tettek a felszólításnak.30 Ezután az egyik tiszt a lelátón elkezdte beszédét. Az emberek nagy részéhez csak beszédfoszlányok jutottak el. Szabó Ilona (1926) hallotta, amikor a partizán többek között azt is megkérdezte: „Van-e olyan a jelenlevők között, aki tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak?” Erre Ruff Tibor kilépett a tömegből. Időközben Kovács József arra lett figyelmes, hogy Kosta Kovačić egy szovjet katonatisztet vezetett fel a lelátóra. A szónokló partizán mindjárt a tiszt felé fordult és beszédbe elegyedett vele. Ruff Tibor látva, hogy a partizán megfeledkezett róla, eltűnt a tömegben. Némely jelenlevőben felmerült a gyanú, hogy talán a gépfegyvereket nem csak az emberek sakkban tartása végett állították fel. A partizán azzal folytatta beszédét, hogy a hamarosan megnyíló dunai front közelsége miatt, mindenkinek el kell hagynia a községet, s néhány kilométerrel távolabb, a szállásokon kell meghúzódnia. A végén közölte, hogy a nők, a gyermekek és az idősebb férfiak elhagyhatják a labdarúgópályát, míg a negyven éven aluli férfiaknak ott kell maradniuk. A katonák nem engedték meg, hogy az emberek szétszaladjanak. Csak egy utat hagytak szabadon, a szivattyútelep felé vezetőt. Az út, az épület közelében egy vízzel telt mély árok fahídján vezetett át. A híd előtt nagy tolongás támadt. Az ott álló katonák a fiatalabb férfiakat visszakergették a pályára. Azok, akik átjutottak a hídon, futólépésben indultak hazafelé.31 Ezek után idézzük Horváth Gyula (1875) bezdáni plébános jegyzeteinek azon részét, amely a labdarúgópályán történtekről szól. „(… Aznap délután a község minden lakóját, kivéve az öregeket és betegeket kiparancsolták a labdarúgópályára. Ott beszéltek, húzták az időt, a 40 holdon felüli gazdákat félre állították. Igen kevesen voltak, mert Bezdánban kevés 40 holdon felüli gazda volt. Csak egy gazdának volt 120 hold földje. Majd hazaküldték az asszonyokat és a lányokat. Egyszerre rakásra kergettek bennünket. Azon hiedelemben voltunk, hogy végeznek velünk az ott titokban felállított gépfegyverekkel és a fegyveres katonákkal. Majd a katonasorban lévő férfiakat, legényeket katonai kísérettel elindították Zomborba, köztük két káplánt is. Az idősebb férfiak ott maradtak. Egy partizántiszt szürke lovát ugratta és rendelkezett. A másik tiszt végigment soraink mellett és egyeseket elküldött az árokpartra. Az én sorom mellett is elment, de ott hagyott engem. Oldalról egy szoknyás gépfegyverkezelő rám mutatott és azt mondta, hogy engem, a feketét is, az árokpartra kell állítani. Oda is vezettek. Úgy négynek-ötnek kegyelmet adtak a község fejének ajánlatára. Azt sugdosták jobbra-balra, hogy belőlünk ecetet csinálnak estére. Teli voltunk szorongással, amikor a szürke lovas tiszt azt mondta hangosan: »Gotovo« (kész). Később azt mondták az emberek, hogy a tiszt e szóval jelezte: Isterbácon végrehajtották a kivégzést. (… A kövesúton, a vízlecsapolónál orosz katonatiszt állt meg autójával. Látva a nagy csődületet a labdarúgópályán, azt kérdezte: »Micsoda népsokaság van ott lenn? Azt felelték neki, hogy az egész község le van rendelve. Erre rosszat sejtve leküldte adjutánsát azzal az üzenettel, hogy a fegyveresek ne merészeljenek senkit sem bántani, mert különben velük gyűlik meg a bajuk. Erre mindenkit hazaküldtek azzal az utasítással, hogy a lakosságnak még aznap ki kell költöznie a tanyákra, és ne merjen senki sem otthon maradni, mert megbüntetik.« (… ”32 A bezdáni emberek úgy emlékeznek vissza a labdarúgópályán megjelent szovjet katonatisztre, mint aki megakadályozta, hogy ott vérengzésre kerüljön sor. Egy óra múlva a község lakossága megindult a keleti határrészben lévő szállások felé. Voltak olyanok is, akik a szigorú parancs ellenére sem hagyták el otthonaikat. Az idős családtagok nem akarták egyedül hagyni a házat. A pékek, kovácsok, molnárok és a villanytelep gépészei otthon maradhattak, hogy a katonaságnak dolgozzanak. A kövesút tele volt menekülőkkel. Egy részük lovas kocsin ment, ezek ágyneműt is vittek. Némelyek talicskát toltak. Legtöbben gyalog vágtak neki az útnak. Velük szemben Zombor felől katonákkal teli teherautók és lovas kocsik jöttek. Október 20-a körül Abonyi (Ruff) András (1914) a dunaszentgyörgyi családi találkozóról bátyja, István kerékpárjával ismét Bácskába indult. Tulajdonképpen a nyilaskeresztes hatalom elől menekült. Bár a nemzetközi vöröskereszt svájci megbízólevelével és a szervezet egyenruhájában érkezett, ő továbbra is a magyar külügyminisztérium délszláv ügyekkel foglalkozó osztálya előadójának teendőit végezte (1942–1945).33 Bezdánban kerékpárját az Új utcai Bosnyák Ferenc (1867) barátjánál hagyta, majd jelentkezett a helybeli szovjet és partizán parancsnokságon. A megváltozott politikai körülmények között, nyelvtudásának köszönhetően, jól feltalálta magát. Mint a gróf Teleki-család elkötelezettje, szorgalmasan gyűjtögette az adatokat, a majdani békekötés tárgyilagos előkészítéséhez. Ugyanis akkor már (október 9-én) Faragó Gábor vezérezredes, Szentiványi Domokos és gróf Teleki Géza (gróf Teleki Pál fia) Moszkvában elfogadták a szövetségesek fegyverszüneti feltételeit. November 3-án Bezdánban tartózkodott. Délelőtt végignézte a gyanútlan emberek összeszedését és azok Isterbácra kísérését. Ugyancsak szemtanúja volt a labdarúgópályán történteknek, valamint a lakosság kilakoltatásának. Az éjszakát rokonánál, Flesch (Bános) Katalinnál (1910) szándékozott eltölteni, de később meggondolta magát és a Flotzék, majd a Limburgerék kertjén keresztül visszaindult Budapestre.34 November 3-án délután a labdarúgópályán visszatartott férfiakat, akik lehettek 350-400-an, négyes sorokba állítva és fegyveres partizánok kíséretében elindították Zombor felé. Amikor a menetoszlop a Hummel-ház előtt haladt el, az Újvár utcai Németh János összetalálkozott a Zombor utcai Németh János molnárral, akit a partizánok fiákeron hoztak a Fő utca felé. Fejbólintással köszöntötték egymást. A molnárt a Stein-házba vitték. (Hivatalos dokumentum szerint, 1944. november 5-én eltűnt Bezdánban.)35 A menetben haladó Kovács József a Szentháromság-kápolna közelébe érve, arra lett figyelmes, hogy egy szovjet katona hangos kiáltásokkal az ő nevét ismételgeti. József kilépett a sorból. A katona elvezette őt a Zombor úti malomba. Ugyanis az ott összegyűjtött munkások azt mondták a szovjet katonának, hogy most viszik Zombor felé Kovács Józsefet, aki be tudja indítani a malmot. A katona valószínűleg azt a parancsot kapta, hogy a malmot helyezze üzembe. Akkor a malom naponta 160 métermázsa búzát volt képes őrölni.36 Az Isterbácról elengedett Burján György (1924) és Kiss Sándor a község felé vették útjukat. Az Új utca és a Zombori út sarkán, Nagy Sándor boltjánál összetalálkoztak a Zombor felé tartó menetoszloppal. A partizánok gyalog és lóháton kísérték a férfiakat. A kísérők egymás közötti távolsága öt-hat méter lehetett.
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 16. 10:13 | Sorszám: 127 |
*
MAGYAR SZÓ http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2005/01/15/
Az ügynöklista közzététele
Eddig csak az MKP lépett az ügyben: közfunkciókba való jelölés feltételeként szabta meg e feddhetetlenséget
A Szlovákiában működő történelmi egyházak közül egyedül a református egyházban indult el megtisztulási folyamat az egykori kommunista titkosszolgálat ügynökeivel szemben.
A Zsinati Tanács a Kálvinista Szemle legutóbbi számában arra szólította fel az egyház minden tisztségviselőjét, hogy ilyen esetben a lelkipásztori szolgálat megtartása mellett azonnal mondjon le minden egyéb választott tisztségéről. A egyház ezt tíz év elteltével lépte meg, 1992 óta ugyanis a nyilvánosság számára is hozzáférhető az ügynökök nem hivatalos listája. Ez közel hatszázezer nevet tartalmaz, és kiszivárogtatása annak idején komoly indulatokat kavart Csehszlovákiában. Az ország kettéosztása után azonban csak a csehek léptel fel az ügynökök ellen, ott ők sokáig nem vállalhattak nyilvános funkciót, Szlovákiában ilyen korlátozásra nem került sor. A téma azért került újra napirendre, mert a tavalyelőtt létrehozott Nemzeti Emlékezés Hivatala az interneten megkezdte az eredi ügynöknyilvántartás közzétételét. Annak ellenére, hogy ezeken sok egyházi személyiség is szerepel, csak a református egyház szánta el magát cselekvésre. Erdélyi Géza püspök szerint tucatnál több személy érintett. A lelkészektől azt várják el, hogy parókiájukra visszavonulva gyülekezetük szolgálatának szentelik magukat. A legtöbb hívővel rendelkező katolikus egyház viszont továbbra is kitartóan hallgat. A sajtó érdeklődésére a püspöki kar szóvivője újra azt válaszolta, hogy a főpapi testület még nem tanácskozott a kérdésről, és nem tudni, hogy a közeljövőben tanácskozni fog-e. A sokak által szintén ügynöknek tartott Ján Sokol érsek szerint ezzel mindenkinek elsősorban a lelkiismeretével kell elszámolnia. Az ÚJ SZÓ értesülése szerint az idősebb papok általában tudják, hogy kik voltak közülük besúgók, de a paphiányra való tekintettel az egyház inkább nem foganatosít velük szemben intézkedéseket. Valamivel jobban járt a magyar közélet, amely sok ismert tagja szerepelt az említett nem hivatalos, ma már internetes keresőprogramokkal is böngészhető listán. A legtöbb magyar ennek ellenére egyáltalán nem zavartatta magát. Eddig csak a Magyar Koalíció Pártja lépett az ügyben, amely a közfunkciókba, illetve a parlamentbe való jelölés feltételeként kezeli ezt a fajta feddhetetlenséget. A Nemzeti Emlékezet Hivatala egyébként minden szlovák polgár számára lehetőséget ad a róla annak idején vezetett titkosszolgálati akta áttanulmányozására, beleértve a besúgók nevét is. Ezt egyébként sokáig nem volt könnyű biztosítani. A csehek annak idején az archívum Szlovákiával kapcsolatos részét a szlovák titkosszolgálatnak adták át, az viszont a parlamenti döntés ellenére évekig vonakodott átadni a dokumentációt. Kétéves huzavona után napjainkra a legtöbb akta az új helyén van, így a hivatal megkezdhette az időközben beérkezett több ezer kérvény intézését. TUBA Lajos *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 16. 10:08 | Sorszám: 126 |
*
HONISMERET 2001/3
A bezdáni vérfürdő, 1944
(1)
Dolgozatunkban a jugoszláviai 6500 lakosú, – 80 %-ban magyar és 15 %-ban német nemzetiségű – Bezdán községben az 1944. október 17-én bevezetett, 103 napig tartó jugoszláv katonai közigazgatás történetével foglalkozunk. A község lakossága akkor drámai napokat élt át, melynek történetével több szerző is foglalkozott már.1 Méltányoljuk munkájukat, de meg kell jegyeznünk, ezekben hiányos részleteket és pontatlan adatokat is találtunk. Ezért indokoltnak tartjuk, hogy elsősorban a szemtanúk visszaemlékezései alapján dolgozzuk fel az eseményeket. A már nyomtatásban megjelentek ellenőrzésével igyekeztük elkerülni, hogy téves adatokat közöljünk. Hitelesen kívánjuk elmondani a vajdasági magyar közösség, de egyben a Kárpát-medencében élő magyarság közelmúltjának egyik legtragikusabb történetét. 1944. október 17-i keltezéssel hozták nyilvánosságra Josip Broz Tito, a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkárának, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg főparancsnokának, a hadsereg marsalljának rendeletét a katonai közigazgatás bevezetéséről Bácskában, Bánátban és Baranyában. Ezt elsősorban azzal indokolták, hogy e térségben nagyszámú ellenséges érzelmű nemzeti kisebbség él, továbbá, hogy maximálisan mozgósíthassák e terület gazdasági forrásait háborús célokra. A Bácska, a Bánát és Baranya katonai közigazgatásának legfelsőbb katonai parancsnoksága Újvidéken székelt. A parancsnokságnak különböző osztályai voltak, amelyek élén az osztályvezetők álltak. A közigazgatás területileg két katonai körzetre oszlott: a bácska–baranyai Újvidék, a bánáti Petrovgrad (Zrenjanin) székhellyel. E körzetek ügyosztályokkal rendelkeztek. A bácska–baranyai körzetnek öt térségparancsnoksága volt: az újvidéki, a szabadkai, az óbecsei, a zombori és a baranyai. A zombori térségparancsnoksághoz a zombori, az apatini és a hódsági járás tartozott. Minden járásnak volt helyőrség-parancsnoksága. A bezdáni Katonai Állomás a Zombori Helyőrség-parancsnoksághoz tartozott. A Zombori Térségparancsnokság bírósági tanácsa Zomborban, a Kronić-palotában működött. A katonai állomások a végrehajtó és a bírósági hatalmat gyakorolták. A helyi népfelszabadító bizottságoknak (hatósági szerveknek) csak tanácsadó szerepük volt. December elejéig a katonai közigazgatás különleges adminisztratív intézkedésekkel igyekezett rendezni a politikai, gazdasági és nemzetiségi problémákat. Egész sor rendszabályt foganatosított a nem szláv lakosság, különösen a németek és a magyarok ellen. Kényszer-munkatáborokat állítottak fel részükre. Mivel lényegében törvényen kívüliekké váltak, ezért megtorlások is érték őket.2 1944. október 19-én Bezdánon áthaladt az utolsó honvéd alakulat. A katonák többsége kerékpáron közlekedett, de csak Bezdánig. Miután az Alsó-temető bejárata előtti téren összes felszerelésüket rakásba dobálták, leöntötték benzinnel, majd felgyújtották. Gyalog hagyták el a községet. A bácskaiak közül sokak nem keltek át a Dunán, de aki csak tehette, hazafelé vette útját. Október 21-én a szovjet Vörös Hadsereg egységei bevonultak a Bezdántól 18 km-re fekvő Zomborba. Aznap reggelig minden csendőr és községi hivatalnok Magyarországra távozott. 22-én a bezdáni községháza udvarában összegyűlt mintegy 25 ember, többségükben délszlávok. Közöttük voltak az illegális Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) sejtjének egykori tagjai és a párt szimpatizánsai. Maguk közül megválasztották a Helyi Népfelszabadító Bizottságot (Mesni narodnooslobodilački odbor Bezdan). Tagjai lettek Kosta Kovačić (1909) gépész, Jovan Just (1908) fogtechnikus, Simo Čatalinac (1892) nyugdíjas, Pera Popović hivatalnok, Kóbor József kubikos és hajós, Kóbor György (1914) cipész és ifj. Krekó István hivatalnok. Elnökké Kosta Kovačićot, titkárrá Jovan Justot választották, egyikük sem volt tagja JKP-nak, származásukra nézve azonban délszlávok voltak. A bizottságba később kooptálták Nagy István (1898) kubikost és napszámost. 22-én megalakult a helyi partizánőrség (népőrség). Mintegy húsz főt számlált.3 23-án a község közeli Kozara erdőben tartózkodó csetnikek (délszláv királypárti fegyveresek) lovas fogatokon bevonultak Bezdánba és szálláshelyüket a községháza épületében rendezték be. 23-án már dolgozott az anyakönyvi hivatal: a Halottak könyvébe szerb nyelven, cirill betűkkel bejegyeztek egy október 21-én elhunyt személyt. 25-én délelőtt Zomborból egy 14-15 fős partizáncsoport érkezett teherautóval Bezdánba. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg tagjai előreszegezett fegyverrel benyomultak a községháza udvarába, ahol mintegy 22 csetnik tartózkodott. Tűzharcra nem került sor. A lefegyverzett csetnikek többsége az első felszólításra átállt a partizánok oldalára. Három-négy tiszt és néhány közlegény erre nem volt hajlandó, őket egy többtagú partizáncsoport teherautóval Zomborba vitte. A községben maradt partizánok, a katonai közigazgatás bevezetéséről szóló rendelet értelmében megalakították a helyi Katonai Állomást. Parancsnoka a sztapári Milorad Milostražić lett.4 November 2-án megérkeztek Bezdánba a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 51. Vajdasági Hadosztálya XII. Brigádjának első egységei, s a községet Monostorszeggel összekötő töltés bal oldalán táboroztak le. A brigád főhadiszállása a községtől 1 km-re délre fekvő téglagyárban volt. Másnap már csaknem valamennyi egység megérkezett. 4-én a brigád átvonult Bezdánon és a Korlátos-töltés mentén, a község és a Duna között építette ki hadállásait. A Duna túlsó, jobb partján, a batinai dombokon a német katonai alakulatok építették védelmi vonalaikat. Október végén sötétszürke felhők borították az eget, szinte állandóan szitált az eső. A parasztok félbeszakították munkájukat a bezdáni határban, némelyek a szállásokon, mások otthon várták az idő jobbra fordulását. November 2-án reggel többek között id. Németh János (1904) Újvár utcai parasztgazdának lovas fogatával a községháza udvarában kellett jelentkeznie. Ott a néphatóság emberei kiválasztottak kilenc fogatot a legjobb lovakkal, s gazdájukkal együtt a téglagyárhoz irányították őket. Köztük volt János is fogatával. Ott civil és különböző katonaruhás fegyveres partizánokat láttak. Egy hosszú, alacsony épületben voltak elszállásolva, amelyben korábban a gyári munkások laktak. A gazdák az éjjelt a szabadban, a gyár udvarán, fogatuk mellett töltötték. Másnap reggel hazaengedték őket. János is az egyik lovát hazavezethette.5 Bezdán délkeleti határában, a községtől kb. 2 km-re feküdt a mintegy harminc lakóházból álló Isterbác település. A lakóházak kisebb csoportban, szétszórtan épültek. Gidres-gödrös földút kötötte őket össze. Major Mihály (1907) isterbáci juhász, november 2-án este feleségével átment anyjához, Major Terézhez (1879). Annak (23. számú háza) mintegy 300 méterre volt az övékétől. Beszélgetés közben arra lettek figyelmesek, hogy egy tehergépkocsi állt meg a ház előtt. Az udvarban felugattak a kutyák. Mihály kiment az utcai kapuhoz. Szovjet katonák voltak, három tiszt szállást kért éjszakára. Mihály betessékelte őket. Anyja kenyeret és birkatúrót tett nekik az asztalra. Felesége hazament. Mivel látta, hogy anyja fél a katonáktól, Mihály az este nála aludt. Reggel mikor kivilágosodott, a katonák továbbmentek a tehergépkocsin. Indulásuk előtt az egyik tiszt megkérdezte a házbelieket: „Hol találjuk meg a partizánokat?” Mivel Mihály törte a szerb nyelvet, megértette a kérdést. „A téglagyárnál” – válaszolta, s megmutatta neki a gyár kéményét.6 November 3-án reggel nyolc óra körül egy fegyveres partizán nyitott be id. Németh János lakóháza kapuján. János (1928), a gazda fia, aki VII. osztályos gimnazista volt, épp akkor ment ki az udvarba mezítlábas papucsban. Kezébe vette az itatóvödröt és a kerekes kút felé indult. Azért volt otthon, mert a szabadkai gimnáziumban beszüntették a tanítást. A fegyveres odament hozzá és azt mondta neki szerbül, hogy vele kell mennie. Meghallván ezt anyja, Borbála (1908), mindjárt indulni akart a konyhába, hogy cipőt hozzon ki fiának. A partizán a következő szavakkal intette le az asszonyt: „Nincs rá szüksége. Csak egy órai munkáról van szó.” A fiú nem mentegetődzött. Szó nélkül ment ki a házból, kiskabátban, nadrágban és mezítlábas papucsban. Id. Németh János a téglagyárból jövet látta, hogy egy fegyveres a fiát az előttük lévő gyepes térre (a volt vásártérre) kísérte. A következő órában több csoport férfi érkezett oda. Borbála előbb kint állt a ház előtt, aztán bement és fiának háromnegyedes kabátot, cipőt és harisnyát hozott ki. Akkor a férfiak, a partizánok kíséretében a kövesúton megindultak a Szentháromság-kápolna felé. A Zombori úti villanymeghajtású malom udvarába kísérték őket. Rövid ideig időztek ott. Miután kijöttek az udvarból, visszafelé indultak a Zombori út és az Újvár utca sarok felé. Hosszú sorban, kettesével jöttek. Borbála a házuk előtt át akarta adni fiának a kabátot, cipőt és a harisnyát, de ezt az egyik fegyveres megakadályozta. Ellökte az asszonyt, aki majdnem elesett. János mellett Szabó József kocsmáros haladt. A menetoszlop kb. tizenöt percre megállt Magyar József nagykereskedő lakóháza előtt. Ott újabb községbeli férfiak csatlakoztak hozzájuk. Ezután a partizánok a Zombori úton haladó oszlopot Nagy Sándor boltja felé irányították.7 Kora délelőtt Vince Simon szénát hozott lovas fogatával a határból. A község szélén egy fegyveres férfi megállította. Sapkájára vörös csillag volt tűzve. Magyarul megkérdezte Simont, hogy hol volt és hová tart. A férfi megmondta. Ekkor így szólt a fegyveres: „Azonnal forduljon vissza, ahonnan jött. Vagy minél messzebbre hagyja el a községet. Bezdánban most szedik össze azokat az embereket, akiket agyon fognak lőni.” Az ijedtségtől Simonnak pár pillanatra elállt a lélegzete, de mielőtt visszafordult volna kocsijával, megkérdezte: „Kicsodák maguk, hogy magyarul beszélnek?” A fegyveres csak azt válaszolta röviden: „Szabadkaiak vagyunk”. Simon azonnal a község keleti határrésze felé vette útját.8 Kilenc óra felé Kovács János (1906) egy üres zsákkal a hóna alatt kilépett az utcára. A közelben egy embercsoportot vett észre. Kíváncsiságból odament. A csoport mögött álló fegyveres partizán megkérdezte Jánostól, hogy hová megy a zsákkal és mi a mestersége. A férfi megmondta, hogy kubikos és szalmáért megy a bölcső szalmazsákjába. Erre a fegyveres a következőket mondta: „Épp kubikosokra van szükségünk. Állj csak be a csoportba. Szalmáért máskor is elmehetsz.” János úgy látta, hogy jobb, ha szó nélkül engedelmeskedik.9 Takács János házába két partizán ment be, őt keresték. Szerencséjére a kertben tartózkodott. Az anyja azt mondta a fegyvereseknek, nem tudja, hogy hová ment a fia. „Szükségünk van emberekre. Egy órai munka van Isterbácon” – mondták a partizánok és elmentek. Amikor János bement a kertből, az anyja megkérte fiát, hogy menjen ki Isterbácra, nehogy bajba keveredjen. A férfi meghallgatta anyja tanácsát. Végigment a dűlőn. A vasúti síneknél összetalálkozott községbeli férfiakkal, akik Isterbác felől jöttek és azt mondták neki: „Isterbácon nincs semmilyen munka. Az odakísért embereket agyon fogják lőni. Menekülj, amerre tudsz!”10 Kovács Józsefet (1926) nyolc óra felé egy partizán kikísérte az utcára. Meglepetésében nem is tett sapkát a fejére. Menetközben a fegyveres bement Kiss Sándor lakóházába is. Az asztalost otthon találta. Ahogy a Fő utcán haladtak, összetalálkoztak egy szürke lovon ülő partizántiszttel. Az megkérdezte Józseftől és Sándortól, hogy mi a mesterségük. Ők megmondták. A tiszt intett a kezével, hogy továbbmehetnek. A Zombori út és az Újvár utca sarkán álló Balla-ház felé folytatták útjukat. Odaérve a sarok melletti lakóház utcai fala mellé álltak és ott hosszabb ideig várakoztak. Több embercsoport haladt el előttük a kövesúton. Dél felé csatlakoztak ahhoz az öttagú csoporthoz, amelyben Michael Baron, Varga László és Varga Ferenc is volt. Az összegyűjtött férfiakkal a Szabó-kocsmánál letértek a kövesútról és a Liba utcán keresztül mentek ki Isterbácra, ahol Major Teréz (23. számú) lakóházának udvarába kísérték őket.11 A szemtanúk visszaemlékezése szerint, azok a partizánok, akiket egy népőrségi tag kísért, meghatározott lakóházakba mentek be és volt náluk egy papírra írt névsor. A népőrségi tag nélküli fegyveresek (akik egyesével, vagy kettesével szedték össze az embereket) házról-házra mentek.12 *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 16. 10:01 | Sorszám: 125 |
|
* Tisztelt Miniszterelnök Úr! Mint bizonyára a román újságokból és televíziós hírekből már értesült róla, Mona Musca kulturális miniszter asszony intézkedése folytán országos botrány keletkezett Trianon című dokumentumfilmünk erdélyi vetítéssorozatával kapcsolatban. Kérjük Miniszterelnök Urat, hogy az ügyet vizsgáltassa ki, és segítsen abban, hogy a filmet félelem nélkül lehessen vetíteni, és az semmiféle szankciót ne vonjon maga után. Tavaly június 5-én mutatták be a budapesti és más magyarországi vetítőhelyek 128 perces dokumentumfilmünket, valamint jelenleg is sugározzák a Hír TV-ben Velünk élő Trianon című tizennégy részes filmsorozatunkat, amelyekben köztiszteletben álló, jeles szakemberek, közéleti személyiségek elemzik a versailles-i békerendszer és ezen belül a trianoni békediktátum előzményeit, okait, az elmúlt évtizedek történéseit, valamint azt, hogy a mindenkori magyar társadalom miként viszonyult ehhez a kérdéshez. A film gondolatokat szeretne ébreszteni és minden ember figyelmét felhívni arra, közösen beszéljük meg, vajon milyen feloldási lehetőségei vannak a trianoni traumának a XXI. század elején, az európai egységesülés időszakának politikai tendenciái közepette. Tavaly ősszel Tőkés László püspök úr közreműködésével Nagyváradon volt a film erdélyi ősbemutatója, ezt követően több erdélyi városban és településen is vetítették az alkotást. Most is örömmel tettünk eleget ezúttal az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) megkeresésének, akik egyhetes bemutatósorozatot szerveztek január 7. és 12. között Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen. A különböző, vetítésre alkalmas termekben helyenként több száz érdeklődő előtt vetítették a filmet, amelyet beszélgetések követtek. Természetesnek tartjuk, hogy mindenütt – mint ahogyan a filmben is – őszinte gondolatcsere zajlott, semmilyen „tabu” témát nem kerültünk meg. Fegyelmezett és érdeklődő közönséggel találkoztunk, sehol sem hangzottak el a románságot akár csak áttételesen is nemzeti érzésében sértő gondolatok. Filmünktől és egész pályafutásunktól ez amúgy is idegen lett volna. Rendkívül meglepett minket a miniszter asszony intézkedése, amelyben rendőri beavatkozást kért a szervezők és a vetítőhelyek fenntartói ellen, sőt a szeredai és az udvarhelyi szervezőket pénzbüntetésben is részesítették, de más helyszínek szervezőivel is „figyelmeztető” beszélgetéseket folytattak. Különösképpen megdöbbentettek minket a Marosvásárhelyen tapasztaltak. Amikor az eredetileg tervezett vetítőhelységből az óriási érdeklődés miatt a nagy múltú történelmi helyszínre, a Vártemplomba vonult át vagy ezer érdeklődő, rohamkocsik és rendőrautók jelentek meg a Vártemplom bejáratának közelében. Egyszer csak a templomban sötét lett, csak a szószéken világított a lámpa. Így nem volt más választásunk, mint a rendkívül fegyelmezett emberekkel beszélgetni, előadást tartani. Eddig még nem fordult elő pályafutásunk során, hogy egy ártatlan templomi beszélgetés után rendőrökkel kelljen találkozni. Azt gondoljuk, hogy értelmetlen és felesleges zavarkeltésről, erődemonstrációról, félelemkeltésről volt szó, amelyet egy elhibázott, rossz intézkedés váltott ki, de a végrehajtásban is „túlreagálták” az ügyet. Ezáltal azt a látszatot keltették, miszerint a XXI. század elején egy film vetítését hatósági-rendőri beavatkozással még mindig lehetetlenné lehet tenni. Úgy hisszük, mindez az 1990 előtti diktatórikus időkre volt jellemző. A mai globális, „átjárható” világban, az európai uniós csatlakozások éveiben a kultúrának, a gondolatoknak szabadon kell közlekedniük. Nem szabad, sőt ma már nem is illik könyveket, színházi előadásokat betiltani, filmek elkészültét vagy közönség elé kerülését megakadályozni. Amúgy sem lehet minden gondolat mellé rendőrt állítani. Magyarországnak és Romániának van mit pótolnia, hiszen közel 50 éves történelmi megkésettséget, lemaradást kell leküzdenie, s olykor nagyon sok társadalmi feszültséget kell feloldania. Ha demokratikus világban szeretnénk élni, akkor a gondolatokat, véleményeket nem lehet elfojtani, lehetetlenné tenni, ezért embereket büntetni, megfélemlíteni. Tisztelettel kérjük Miniszterelnök Urat, hogy a miniszteri intézkedést, s ennek következményeként a túlkapásokat, a fiatalokat sújtó büntetéseket vizsgálják felül, a szervezőket a vádak alól mentsék fel, s tegyék lehetővé, hogy filmünket Romániában retorziók nélkül bárki vetíthesse és megnézhesse. Találkozzunk, beszélgessünk, akár vitatkozzunk egymással, s közös erőfeszítéssel vessünk véget a félreértéseknek, netán az olykor tapasztalható gyűlölködésnek. Mindkét félnek tudomásul kell vennie, hogy ami a területgyarapodás miatt az egyik félnek boldogság, az a másik fél legnagyobb nemzeti tragédiája. Senki sem kívánja, hogy tehetségtelen vagy akár rossz akaratú politikusok egykori döntései miatt az utókor legyen felelőssé téve, de azt remélni szeretnénk, hogy a váratlanul megváltozott XX. század végi közép-kelet-európai helyzetben élni tudunk a történelmi lehetőséggel. Hiszünk abban, hogy ez a most alakuló új világ Trianon sebeit, fájdalmát, tragédiáit is gyógyítani tudja. Ehhez közösen kell megkeresni a lehetőségeket. Nem tiltással, hanem a folyamatokat őszintén feltárva, megértően és igazságosan. Filmünkkel magunk is szeretnénk ehhez hozzájárulni, még akkor is, ha önök esetleg nem minden gondolattal, megállapítással értenek egyet, de ezt nem is kívánjuk. Ne féljünk attól, ha sokan néznek meg egy filmet vagy bármilyen más kulturális-művészeti alkotást, hiszen azok a tisztánlátáshoz, a közös felismerésekhez és az erre épülő cselekvések előkészítéséhez is hozzájárulhatnak. Bölcs, toleráns és demokratikus döntésében bízva, válaszát várva tisztelettel köszönti Budapestről: Koltay Gábor Dr. Raffay Ernő
filmrendező történész, egyetemi tanár Budapest, 2005. január 14. Magyar Nemzet *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 16. 09:42 | Sorszám: 124 |
|
* Csurog, Zsablya, Mozsor: Vajdaság 1944/45
a Magyar Szó újabb kutatásai, dukumentumai a Délvidéki eseményekről 1944/45-ben Nem volt jogi alap a három falu magyarjainak kollektív kiírtásához, megbüntetéséhez (2)
A kitelepítést –ez a kifejezés nem fedi az eljárás lényegét, mert az azonnali kiüldözést jelentett, minden vagyon hátrahagyásával-, ezek szerint nem tekinthetjük a helyi szerbek túlkapásának, hiszen azt hivatalos állami szerv, a Kommunista Párt által is támogatott háborús bűnöket kivizsgáló bizottság előterjesztésére hozta meg az itteni legfőbb, a mindenben illetékes katonai közigazgatás parancsnoksága.
Jellemző a vétek megnevezése: "népünk meghurcolása, terrorizálása és gyilkolása".
A hatóság nem tartotta illendőnek azt mondani, hogy a szláv, a szerb lakosságról van szó, hanem a hasonló szövegekben -periratokban, propagandaanyagokban- majdnem kivétel nélkül a "népünk" kifejezés szerepel, ami -ha szerb szöveget olvasunk- egyértelműen a szerbség értendő alatta. A kiűzetésről Aleksandar Kasas is tesz említést a Madjari u Vojvodini 1941-1946 című könyvében, s ebből megérthető, hogy tulajdonképpen a háborús bűnöket kivizsgáló bizottság működését rendező szabályról van szó. A könyv megemlíti, hogy a csurogi lakosság megnyugtatására a hatóság több személyt nyilvánosan kivégzett a negyvenkettes razziában való felelősségük miatt. Ám a szerb lakosság nemhogy lenyugodott volna, hanem folyamodvánnyal fordult a felsőbb szervekhez, követelve a teljes magyar lakosságtól való megszabadulást. Így került sor a kitelepítésről szóló rendeletre, amelyben arra hivatkozik a döntéshozó, hogy a magyaroknak a saját érdekükben el kell hagyniuk a falut, amit ha úgy értünk, hogy maradás esetén valamennyiüktől úgy fognak a helybeliek megszabadulni, hogy kiirtják őket, akkor a használt megfogalmazás, a "saját érdekükben", még pontosnak is mondható. A csurogi kitelepítés így sikerrel járt.
Január 29-én sor került a zsablyaiakra is. Néhány hét múlva a mozsori szerbek hasonló követeléssel álltak elő. Kasas írja az említett könyvében: hetvenöt mozsori követelte az 550 helybeli magyar teljes kitelepítését. Kár, hogy a hivatkozási alapul szolgáló szabályt nem idézi. A kiüldözöttek minden vagyonát menten elkobozták. Járekon szabályos haláltáborban éltek néhány hónapon át, negyvenöt tavaszának végén a tábort széttelepítették, a legtöbb fogvatartottat Szépligetre (Gajdobra) szállították, s onnan elbocsátó cédulával elengedték őket a nyár folyamán. B. P. egykori zsablyai lakos a 718-as számú levéllel szabadult, amelynek kiállítási napja 1945. október 4. Az okmány kiállítója ebben is -akárcsak a többi hasonlóban- megtiltja az elbocsátottnak, hogy valaha is visszatérjen szülőhelyére.
A TÖRVÉNY
Tulajdonképpen tehát a három falu magyarjai itt éltek tovább állampolgárként, de megfosztva mindenüktől. Arról, hogy hova lett a vagyonuk, miért nem élhetnek a saját helységükben, semmi más okmány, csak ez az elbocsátó levél állt rendelkezésükre. Néhány csurogi elüldözött ugyan azt tanúsítja, hogy amikor a kiüldözés napján a községháza elé terelték őket, hogy onnan gyalogmenetben Járekra tereljék őket a huszonöt fokos hidegben, minden értéket le kellett nekik adniuk és egy omkányt is aláírniuk, amely azt tartalmazza, hogy minden vagyonukat önként átadják az új hatóságnak, de ilyen okmány eddig nem került elő. Időközben azonban az új állam megkezdte a jogszerű működés bevezetését. Mivel még nem volt az országnak általános választásokon megválasztott törvényhozó testülete, az AVNOJ -eredeti szerb néven: Antifasisticko vece narodnog oslobodjenja Jugoslavije, magyarul Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács- elnökségét tekintették törvényhozási joggal rendelkező szervnek, s az hozott is törvényeket, amelyekre a későbbi időkben a hatalmi szervek hivatkoztak a három község magyarjainak jogfosztottságát állandósító eljárásai során. Így például június 9-én meghozta A vagyonelkobzásról szóló törvényt (Zakon o konfiskaciji imovine), július 5-én pedig a Büntetések fajtáiról szóló törvényt (Zakon o vrstama kazni).
Mindezeket dr. Ivan Ribar, az AVNOJ elnökségének elnöke írta alá. E törvények rendelkezéseivel fedték utólag a korábban végrehajtott vagyonelkobzásokat és a büntetéseket, tudjuk meg azokból a dokumentumokból, amelyek most a kezünkbe kerültek, és amelyeket egy csoport temerini és egy csurogi lakos bocsátott rendelkezésünkre. A kihajtás kifejezés, amelyet a csurogiak, zsablyaiak, mozsoriak és a temeriniek használnak, pontos, ugyanis ugyanúgy történt, mint ahogyan a helybeliek a marhát, disznót hajtották ki vásárra, legelőre vagy éppenséggel a vágóhídra. A temeriniek úgy kerülnek ebbe a bajba, hogy sok föld nélküli temerini a napszámból megtakarított pénzén a szomszédos Csurog határában vásárolt földet, de mivel ez nagyon messze esett a falutól, tanyát is építettek a birtokra, mert onnan könnyebb volt a gazdálkodás. Amikor a csurogi magyarokat kihajtották a faluból, akkor a tanyákon élő magyarokat is, s később pedig, amikor a törvényre hivatkozva telekkönyvileg is elkobozták a földeket, akkor ezt érvényesítették minden olyan ingatlanra és ingóságra, amit temeriniek birtokoltak, akár Csurogon éltek, akár nem. A hatóság azonban nem tartotta be a saját törvényeit sem, amikor a kiszemelt áldozatok minél súlyosabb zaklatását akarta elérni. A vagyonelkobzásról szóló törvény hatodik szakasza ugyanis így rendelkezik: "1) Az elkobzás alól kivételezik 1) a ház berendezését (ruházat, lábbeli, bútor, edények és hasonlók), amely nélkülözhetetlen az elítélt és szűk családja tagjai számára;
2) minden fajta szerszámot, ami nélkülözhetetlen az önálló vagy félig önálló iparos tevékenységhez, kivéve, ha az elítéltnek bíróság tiltja meg foglalkozása űzését;
3) a háztájit, minimális földtulajdont hozzá való felszereléssel, lakó- és gazdasági épületekkel, amelyek szükségesek idegen munkaerő igénybevétele nélküli törpebirtokosi tevékenységhez; élelem és tűzrevaló személyes szükségletek kielégítésére az elítélt és szűkebb családja tagjai számára négy hónapra;
5) pénzösszeg, ami nem haladhatja meg a helyi átlagnapszám háromhavi értékét minden családtagra számítva." (A törvény a Sluzbeni list Demokratske Federativne Jugoslavije című, 12. sorszámú füzetben, 1945-ben, az igazságügy-minisztérium szerkesztésében jelent meg. A magyar szöveg itt és a továbbiakban a szerző fordítása.)
A vagyonelkobzás végrehajtásáról bírósági kiküldöttnek kellett gondoskodnia. A három község magyarjaitól úgy vették el minden ingóságukat és ingatlanjukat, hogy azok pusztán a rajtuk levő ruházatot tarthatták meg, de sokan panaszkodtak a Járek felé menetelők közül, hogy az őket kísérő őrök a jó lábbelit és ruhát az úton is leszedték róluk, emiatt némelyek meleg ruha és lábbeli nélkül érkeztek Járekra. A nemesfémből készült ékszert -karikagyűrűt, fülbevalót, nyakláncot-, pénzt, karórát, cigarettatárcát és egyéb értéktárgyakat már a gyűjtőhelyen mindenkinek át kellett adnia testi fenyítés terhe mellett.
Mint említettük már, a Szépligeten kiadott elbocsátó levélben megtiltják az elbocsátottaknak, hogy visszatérjenek falujukba. Nincs szó szerint kimondva, hogy soha többé, de ezt elüldözöttek és otthonmaradottak kivétel nélkül mind így értelmezték. Nincs is rá példa, hogy bárki is hazatért volna falujába, és elfoglalhatta volna akár csak egy részét az elkobzott ingatlannak vagy ingóságnak. Holott a büntetésekről szóló törvény 6. szakaszának 1) pontja egyértelműen kimondja: "A politikai jogok, és a polgári jogok eg részének örök érvényű megvonása kizárólag halálbüntetés esetén szabható ki." A negyvenöt folyamán hozott törvények értelmében a korábbi vagyonelkobzást szentesítő eljárás úgy zajlott le, hogy a helyi népbizottság -- amely akkoriban a helyi hatóságot jelenttette -- javasolta a járásnak, az pedig a járásbíróságnak, hogy intézkedjen a vagyonelkobzással kapcsolatban. Sehol nem találni utalást arra, hogy ilyen intézkedést kollektívan lehet foganatosítani. Úgy látszik, mégis ez történt.
A NEMZETI ALAPON KISZABOT KOLLEKTÍV BÜNTETÉS
Néhai Tóth Sámuel torontálvásárhelyi lakos őrizte meg az alábbi dokumentumot. (Hogy az okmány rendelkezése érthetőbb legyen, az űrlapra írt szöveg azon részét, amely magán a nyomtatványon nyomdailag be lett írva fekete, a helyi, vagyonelkobzási bizottság által, írógépen beírt részt pedig dőlt betűkkel írtuk. Az űrlap cirill, a gépi beírás latinbetűs.) "JÁRÁSI VAGYONELKOBZÁSI BIZOTTSÁG a 30. szakasz értelmében
KOVACICA
Iktatószám: 123
1945. november 15. A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács 1944. november 21-i döntése, valamint az 1945. június 9-iki Vagyonelkobzásról szóló törvény 30. szakasza értelmében, valamint a körültekintő adatgyűjtés után a Bizottság lefolytatta az eljárást a dolgok vagyoni állásának megállapítása érdekében Tóth Sámuel, felesége Sepsey Zsuzsanna ügyében és a megállapított tényállás alapján meghozta az alábbi HATÁROZATOT Tóth Sámuel, foglalkozása jegyző, jugoszláv állampolgár, nemzetisége magyar teljes vagyona, ami Debelyacsa területén található elkobzandó és bekebelezendő a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia javára. A vagyon tételes jegyzéke ki van mutatva a mellékletben. INDOKLÁS Az összegyűjtött adatok szerint megállapítást nyert, hogy Tóth Sámuel, debelyacsai lakos vagyonát el kell kobozni, mert nevezett 1
2 nemzetisége: magyar.
A JÁRÁSI VAGYONELKOBZÁSI BIZOTTSÁG tagjai: (Itt következik három cirillbetűs aláírás) A bizottság a törvény 30. szakasza alapján járt el. Csakhogy ez a szakasz a Német Birodalom vagyonára, illetve német nemzetiségű polgárokra vonatkozik. Tóth Sámuel azért lett vagyonelkobzással büntetve, mert magyar, másrészt vagyona nem volt a Német Birodalomé.
Akkor hát milyen jogalap szerint kobozták el a vagyonát? Nem beszélve arról, hogy fennáll az alapkérdés: Milyen jogalapon végezték ki? Erről ugyanis a hatóság soha semmilyen okmányt nem adott ki. Fia, Tóth Attila követelésére az antalfalvi (Kovacica) járásbíróság 1958. július 9-i keltezésű végzésével holttá nyilvánította, az antalfalvi börtöncellában vele együtt fogvatartott rabtársai tanúskodására hivatkozva, akik azt nyilatkozták az eljárásban, hogy társuk egy napon eltűnt közülük. Sokkal jobban járt M. L. csurogi születésű újvidéki lakos, aki amellett, hogy a falu magyar lakóinak sanyarú sorsát elkerülte, nem sokkal a tragédia után még a vagyonát is visszaperelte az államtól. Ennek a pernek az egyik okmánya nyújt számunkra fontos bizonyítékokat. Az ő vagyon visszaperlése ügyében a Zsablyai Járásbíróság járt el és hozott M. L. számára kedvező döntést, hivatalos és eredeti kifejezéssel egy Zakljucak megnevezésű okmányt. Sok minden kiderül belőle. M. L. vagyonát, a Csurogon telekkönyvezett ingatlant e szerint ugyanez a járásbíróság 1946 február 2-án kobozta el, mégpedig a Vagyonelkobzásról szóló törvény 28. szakasza alapján a kincstár -az okmányban erar, magyarban elterjedt idegen szóhasználattal: aerar- javára. Csupán feltételezzük, hogy azonos jogalapra, a 28. szakaszra hivatkozott és hasonlóképpen járt el a bíróság a többi csurogi magyar polgár vagyonának elkobzásakor. Feltételezésünket többek között arra alapozzuk, hogy néhány temerini polgár előkerült vagyonelkobzási bírósági dokumentumában is erre hivatkozik a bíróság. A 28. szakasz rendelkezése: "A járási népbizottságok kötelesek legkésőbb 90 nappal e törvény meghozatalát követően a járási népbíróságokhoz eljuttatni azon háborús bűnösök és népellenségek vagyonának jegyzékét, (...) Minden ilyenesetben a járási népbíróság az ítéleteket végrehajtandónak tekinti teljes egészében, beleértve a vagyonelkobzást is, tekintet nélkül arra, hogy rendelkezésére áll-e az ilyen személyek elítéléséről szóló ítélet,..."
Az eddigiek szerint azt mondhatjuk, hogy a csurogi, zsablyai és mozsori magyarok vagyonelkobzásáról nem hoztak egyedi bírósági határozatot. M. L. perirata alapján pedig azt állíthatjuk, hogy kollektív büntetés történt. A bíróság az általa indított kártalanítási perben ugyanis megsemmisítette az elkobzásról szóló döntését és elrendeli a vagyon újbóli telekkönyvi bejegyzését M. L. számára. Indoklásul az alábbiakat olvashatjuk: M. L. most azonban a bíróság elé terjesztett egy kérvényt, amelyben azt kéri, hogy a bíróság mentesítse a vagyonelkobzás alól hivatkozván arra, hogy rá nem vonatkoztatható a Vagyonelkobzásról szóló törvény 28. paragrafusa, tekintettel arra, hogy ő állandó újvidéki lakos 1931. óta és mivel a megszállás és a razzia ideje alatt nem is lakott Csurogon, sem a zsablyai járás valamely más helységében, hanem Újvidéken, rá tehát nem vonatkoztatható a zsablyai járás magyarjaira kollektíven kiszabott büntetés. A bíróság ezt tényként megállapította, hogy emiatt rá csakugyan nem vonatkoztatható ez az intézkedés, ennek következtében tehát az ingatlant visszaadja eredeti tulajdonosának. M. L. szóbelileg közölte, hogy ő abban az időben igen magas kapcsolatokkal rendelkezett az új hatalomnál, elsősorban annak köszönhetően, hogy szervezett munkásként már az első Jugoszláviában a grafikusok szakszervezetében dolgozott, másrészt pedig annak köszönhetően, hogy felesége szülei a negyvenkettes razzia idején áldozatul estek Újvidéken.
A fentiek alapján leszögezhetjük, hogy a csurogi magyarokat -az említett törvényszakasz szerint- olyan háborús bűnösöknek tekintették, akiket a háború folyamán kivégeztek, megöltek, akik meghaltak vagy megszöktek, mégpedig csak azért, mert a negyvenkettes razzia idején -magyarként- a zsablyai járás területén éltek. Ez a megállapítás egyértelműen következik az idézett bírósági okmányból.
M. L. periratának a száma: r.p.474/45. rá van még jegyezve egy másik szám is: 16/V947. Az előző szám a vagyonelkobzási okmány száma lehet, a másik pedig a visszaszármaztatásáról szólóé. Rosszabbul járt a C.M. és M.V. temerini házaspár, akiknek sok más temerini lakossal együtt a csurogi határban volt tanyájuk és földjük. Vagyonukról a zsablyai járásbíróság az alábbi módon intézkedett. "JÁRÁSI NÉPBÍRÓSÁG, ZSABLYA
746/945. …alkalmazni kell rájuk a zsablyai járás magyarjaira kimondott kollektív büntetést, és ennek végrehajtása érdekében kiküldik a bíróság megbízottját. A vagyon összeírását 1946.II.11-én végzik a helyi népbizottság épületében Csurogon, amiről az érintetteket e Határozat kézbesítése révén értesítik. (...)" Az érintettek nem voltak sem szakszervezeti munkások, sem negyvenkettes károsultak, mint M. L., sem az akkoriban már mindenható kommunista párt tagjai. Egyszerű temerini földművesek voltak, akiknek minden birtoka a csurogi határban volt. Fellebbeztek a bíróság döntése ellen. Szabályos jogorvoslásra számítottak, amihez minden jogi alapjuk megvolt. A fellebbezést Aca A. Arsenijevic újvidéki ügyvéd fogalmazta meg. Igen nagy hozzáértéssel. Szakszerű érveit azonban a bíróság semmibe vette. Beadványában kéri a vagyonelkobzásról szóló döntés hatályon kívül helyezését az alábbi indoklással: Első kifogása az, hogy az érintett nem lehetett jelen a vagyonösszeírásnál, amit a törvény kötelezően előír. Azért nem volt jelen, mert késve kapta a bírósági idézést. Ismerve az akkori bírósági gyakorlatot, okkal feltételezhető, hogy az értesítés késedelmes kézbesítése szándékos volt. Ez azonban szinte mellékes érv. A legfőbb kifogást, ügyfele nevében az ügyvéd így fogalmazza meg: "Ami pedig holmiféle kollektív büntetésre vonatkozik az alaptalan és törvénytelen az alábbi okok miatt.
a) Mindenekelőtt azért, mert törvényeink nem ismertek, és ma sem ismernek kollektív ítéletet (...)
b) Emellett a kollektív büntetés rám nem is vonatkoztatható, mivel én soha sem voltam sem Zsablya sem Csurog lakosa, hanem mindig Temeriné
c) Mert a csurogi razzia egész ideje alatt én Temerinben tartózkodtam.Mert nekem soha semmilyen vád sem ítélet nem volt kézbesítve, nem volt módom védekeznem (...)
d) Esetemben nem alkalmazható a Vagyonelkobzásról szóló törvény 28. paragrafusa, mert az kifejezetten HÁBORÚS BŰNÖSÖKRŐL ÉS NÉPELLENSÉGEKRŐL TESZ EMLÍTÉST, AKIK A HÁBORÚ ALATT KI LETTEK VÉGEZVE, MEG LETTEK GYILKOLVA VAGY AKIK ELMENEKÜLTEK. Én azonban a DFJ szabad polgára vagyok, és élvezem teljes polgári jogaimat, és a magyar nemzetiséghez tartozom.
e) én a vagyonelkobzási eljárásban SZEMÉLYESEN, SZABAD POLGÁRKÉNT KÉPVISELEM MAGAMAT MINDEN POLGÁRI JOG GYAKORLÁSI JOGÁVAL, ÍGY TEHÁT ELLENTMONDÁSOS (a bíróság érvelése -- M.M. megj.) ÉS VILÁGOS, HOGY E TÉNY FÖLÖTT A BÍRÓSÁG NEM LÉPHET ÁT SEMMIFÉLE MAGYARÁZATTAL. (...)
f) Végül a kifogásolt határozattal megsértették a Vagyonelkobzásról szóló törvény 29. szakaszával összefüggésben a 6. szakaszát. Én ugyanis földműves vagyok, és a földművelés az egyetlen foglalkozásom és jövedelmi forrásunk. Eszerint tehát kötelezően meg kell hagyni a létfenntartáshoz szükséges kötelező ingatlant, a kötelező mezőgazdasági felszerelést, a lakóházat, valamint a családtagonként járó földterületet a művelésre és a család eltartására. (...)" A fellebezést az illetékes újvidéki kerületi bíróság simán elvetette. A rövid indoklás így hangzik: "A zsablyai Járási Népbizottság 6697/1945 számú, 1945. október 5-én kelt előterjesztése leszögezi, hogy a Járási Népbizottság a fellebbezőt népellenségnek tekinti, és mivel mint ilyent kollektív büntetést szabott ki rá, internálva őt, így hát a bíróság a vagyonelkobzást indokoltnak találja. Annál is inkább, mert B.B.B. (Bácska, Bánát, Baranya -- M.M. megj.) területén érvényben lévő katonai közigazgatás idején Vajdasági Népfelszabadító Főbizottsága határozatot hozott, amellyel elkobozta minden magyarnak a vagyonát, aki Zsablya és Csurog területén lakott, kivéve azon magyarokét, akik közreműködtek a népfelszabadító háborúban, itt azonban ez az eset nem forog fenn." Nos, helyben vagyunk!
Az újvidéki kerületi bíróságnak ebben az érvelésében megtaláljuk azt, amit eddig nem volt szerencsénk látni. Nevezetesen, hogy a csurogi és a zsablyai magyarok jogfosztását a katonai közigazgatás rendelte el. Eddig ugyanis csupán a csurogiak kiüldözéséről szóló rendelet került napvilágra. Most már csak ezt, az egész járás magyarjaira vonatkozót kell előkeresni és nem mondhatja senki többé, hogy az, ami 1944 végén, 1945 elején az itteni magyarokkal történt, nem a legfelsőbb hatalom utasítására történt. Emlékezetbe idézzük e helyen a katonai közigazgatás bevezetésének indoklását, amelyet maga Tito marsall főparancsnok írt alá. Íme a teljes szövege: A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg és Partizánosztagok főparancsnokságának végrehajtási rendelete A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás bevezetése I.
Bánát, Bácska és Baranya felszabadulása megköveteli, hogy minél gyorsabban rendezzük a körülményeket, és megteremtsük a feltételeket a népi demokratikus államhatóság rendes működésére. A rendkívüli körülmények, amelyek között e vidékek a megszállás alatt éltek, valamint a feladat, hogy minél hamarabb és minél teljesebben megszüntessük a megszállók és az ide települt idegen elemek részéről népünknek okozott bajokat, nemkülönben a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása végett az összes gazdasági erő mozgósításának igénye -- mind megköveteli, hogy kezdetben minden hatalom a hadsereg kezében összpontosuljon. A felsorolt okok miatt Bánát, Bácska és Baranya területén meg kell alakítani a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatást. Ez a katonai igazgatás ideiglenes lesz, és hazánk felszabadulásáig tart, amikor is a hatalom a népfelszabadító bizottság kezébe megy át. II.
A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás Bánát, Bácska és Baranya területére terjed ki; ezt a területet délről a Dráva és a Duna, északról és keletről pedig a régi jugoszláv--magyar és jugoszláv--román határ határolja. III.
Az említett területen minden végrehajtó és bírósági hatalom a hadsereg és annak e célra kinevezett szervei kezébe megy át. A katonai közigazgatás tartama alatt a népfelszabadító bizottságokban megtestesülő néphatósági szerveknek támogatniuk kell ezen igazgatás szerveit feladatuk teljesítésében.
IV.
A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás élén parancsnok áll; munkájáért a JNFH és a PO főparancsnokának tartozik felelősséggel.
A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás
1) Bánáti Katonai körzetre;
2) a Bácskai és Baranyai Katonai Körzetre oszlik.
A katonai körzetek térparancsnokságokra, helységparancsnokságokra és falusi katonai parancsnokságokra oszlanak.
Versec,1944. október 17.
Tito, Jugoszlávia marsallja, a JNFH és a PO főparancsnoka (A dokumentumot a Josip Broz Tito Összegyűjtött Művei című sorozat magyar nyelvű változatának 24. kötetéből idéztük. FORUM Könyvkiadó, Újvidék, 1998. Pilcz Nándor fordítása.) Megjegyzendő, hogy a rendelet nem nevezi meg a közigazgatás parancsnokát, sem hatályba lépésének idejét. Erre semmilyen utalást nem találni az említett könyvben, noha azt a teljesség igényével szerkesztették. Kétségtelen azonban, hogy a parancsnok Ivan Rukavina volt, a közigazgatást pedig október 22-én vezették be, és február elsejéig tartott. Ez azért fontos, mert minden kétséget kizár, hogy a csurogi, zsablyai, mozsori, de az egész vidéken véghezvitt vérengzés meg a zsablyai járás magyarjainak jogfosztása is akkor zajlott le, amikor minden hatalom a katonai közigazgatás kezében volt. A mozsoriak elüldözése ugyan már később, de a zsablyai járásban történtek mintájára. A szövegben található "népünk" kifejezésre már korábban felhívtuk a figyelmet. E mögött a szlávságot, tájunkon elsősorban a szerbséget kell érteni, világosan kiderül ez a katonai közigazgatás parancsnokának, Ivan Rukavina tábornoknak a katonai közigazgatás hatályba lépése -1944. október 22-e- napján kiadott felhívásából. Ebben ezt olvashatjuk: "...a nemzeti jövő és e terület délszláv jellegének megőrzése... érdekében szükséges." Semmi kétség sem fér tehát ahhoz, hogy a csurogi és a zsablyai magyar lakosság megtizedelése, elüldözése és máig tartó jogfosztása az akkori legfőbb hatalom utasítására és annak bábáskodása mellett történt. Nincs okunk kételkedni, hogy úgyszintén az a hatalom felelős a mozsoriak tragédiájáért. Az intézkedést a saját meghirdetett elvei ellenében és a saját jogszabályaik ellenében tették. Ezért kell még ma is leplezniük azoknak, akik részesei voltak az intézkedésnek. Logikus, hogy az akkori hatalom intézkedéseit a mostani hatalomnak kell semmissé nyilvánítania és a károsultakat kártalanítania. Matuska Márton
Magyar Szó
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 16. 08:08 | Sorszám: 122 |
|
* Csurog, Zsablya, Mozsor: Vajdaság 1944/45
a Magyar Szó újabb kutatásai, dukumentumai a Délvidéki eseményekről 1944/45-ben Nem volt jogi alap a három falu magyarjainak kollektív megbüntetéséhez Negyvenhét évet kellett várni, hogy a Délvidék magyarsága meg tudja és meg merje fogalmazni, milyen megtorlásoknak volt kitéve 1944 végén és 1945 elején, közvetlenül azután, hogy Tito hadserege ismét birtokba vette azokat a területeket, amelyeket a trianoni békeszerződéskor elszakítottak Magyarországtól, és ismét a délszláv állam fennhatósága alá kerültek. Újabb tíz esztendőnek kellett eltelni, hogy magánkézben lévő okmányok között -a levéltári dokumentumok ugyanis hozzáférhetetlenek még 2001-ben is- bizonyítékokat találjunk arra, hogy kollektív büntetésként kobozták el a három Tisza menti község --Csurog, Zsablya és Mozsor-- magyar lakóinak vagyonát, zárták őket gyűjtőtáborba és tiltották meg nekik örök időkre, hogy visszatérjenek lakóhelyükre. Ugyanezek a dokumentumok bizonyítják azt is, hogy nem helyi felelőtlen személyek túlkapása történt akkor a három faluban, hanem a titói hatalom minden állami és fegyveres szerve közreműködött a helyi lakosság által csapott vérengzésben és jogfosztásban éppen úgy, mint a cselekmények leplezésében. Az alábbiakban az előkerült dokumentumok, valamint az akkori törvények alapján részben megvilágítjuk a jogfosztási és a vagyonelkobzási eljárást. A teljes bizonyításhoz hiányzik sok fontos dokumentum, például maga a jogfosztást és vagyonelkobzást elrendelő zsablyai járási döntés, és a katonai közigazgatás illetékes szerveié, ám a kezünkbe került bírósági dokumentumok létezőként emlegetik ezeket, nincs okunk kételkedni, hogy csakugyan megvannak valahol, feltehetőleg valamelyik levéltár máig hozzáférhetetlen dobozában. A PARTIZÁNOK ÉRKEZÉSE Tito partizánjainak érkezése napját nevezik ma is felszabadulásnak. Csurogra és Zsablyára ugyanazon a napon, 1944. október 23-án érkeztek meg. Akkor vették uralmuk alá az egész vidéket. Szinte azonnal megkezdődtek a felelőtlen kivégzések. Itt most elsősorban a csurogi és a zsablyai eseményekkel foglalkozunk, mert az előkerült okmányok ezekre vonatkoznak, de a következtetések érvényesek Mozsorra is. Mindenekelőtt kiválogattak néhány személyt a helybeli magyar lakosság közül, és azokat nyilvánosan likvidálták, illetve a kezükbe került magyar foglyokat. Zsablyán még aznap kivégezték Fekete János mesterembert, teteme néhány napon át az utcán maradt, egy villanypóznához vagy fához kötözve, elriasztó példaként. Nyakába szerb nyelven kiírták, hogy így jár mindenki, aki ellenállni merészel. Visszaemlékező zsablyaiak úgy tudják, hogy a szerencsétlen ember nem volt hajlandó engedelmeskedni a partizánok felszólításának, hogy menjen a községházára. Amikor hóhérai megelégelték a tetem jelenlétét a falu központjában, akkor megengedték Deák Györgynek és egy másik személynek, hogy talicskán eltolja onnan, de nem a temetőbe, hanem a dögtemetőbe. Ott ásatták el. Ezzel kezdődött a magyarok -- és a németek -- számára Zsablyán a felszabadulás. Hasonlóképpen Csurogon, Mozsorban, de Újvidéken és másutt is. A tömeges, nagy kivégzési hullám azonban mind a három helységben csak mintegy két hét múlva kezdődött és több hullámban folyt le, noha időközben is mindennapos dolog volt, hogy éjszaka elvittek embereket, akik soha többé nem kerültek elő. Az ilyen eltűnések esetleg a helyi lakosság és az új hatalom helyi vezetőinek a rovására írható. A későbbiekben időnként kidobolták, hogy kivégzés lesz, mehet nézni, aki akarja. Ezt, és az elüldözést, a jogfosztást, a táborbazárást és a visszatérést azonban nem lehetett a felsőbb hatóságok tudta és jóváhagyása nélkül végrehajtani. Bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy a helybeli lakosság kezdeményezte a helységek magyartalanítását, de az egész akkori zsablyai járásra vonatkozó ilyen döntést azonban már járási szinten kellett meghozni, s mint majd látjuk, ez így is történt. A csurogi magyarok elűzéséről szóló döntés a katonai közigazgatás nevében történt. Még ha feltételezzük azt is, hogy ezt a katonai hatalom nevében tevékenykedő helybeliek tették, a katonai hatóság akkor is teljes felelősséggel tartozik a döntésért, hiszen soha senkit sem vont felelősségre a történtekért. Kizárt dolog azonban, hogy helybeliek éltek vissza a rájuk bízott hatalommal, hiszen a kiűzésről szóló döntést mindkét akkori vajdasági napilap, a Slobodna Vojvodina és a Szabad Vajdaság is közölte. Mindkettő a Jugoszláv Kommunista Párt lapja volt, hiszen az Agitprop nevű propagandaosztályának gondozásában jelentek meg, tanúsította a Magyar Szó negyvenedik jubileumán az Agitprop egykori irányítója, Stanka Veselinov. A vérengzés eltartott három hónapon át, miután minden megmaradt helybeli magyart elhajtottak. Legtöbbjüket a járeki haláltáborba, de sokakat kényszerítettek kényszermunkára Újvidékre, illetve Szerémségbe, főleg a Belgrád--Zágráb közötti vasútvonal helyreállítására. Ezek között egy nagy csoport zsablyai a cortanovci vasúti alagút megtisztításán dolgozott. Csurogon elsőként nem helyelieket, hanem egy csoport, Makóról véletlenül ott tartózkodó leventét végeztek ki, majd nem sokkal utána azokat a munkásokat -- mintegy 15 személyt --, akikkel a kivégzésüket megelőzően a sintérgödör közelében több nagy méretű gödröt kiásattak.
A gödrökbe dobálták őket magukat is, később pedig a községházán kivégzetteket. A csoport tagjai közül néhányat elengedtek. A gyilkolás Csurogon január 22-éig tartott. Akkor rendelték el a maradék magyar lakosság kiüldözését. Zsablyán január 29-én szűnt meg a gyilkolás, akkor került sor a teljes magyartalanításra. Mozsor magyarjai maradhattak a legtovább otthonaikban. Kitelepítésük napját egy volt helybeli, Petrik Verona írta le a Legenda a bácskai magyarokról című, szabálytalan versbe szedett, helyenként rigmusos szövegében. A tizedik versszakban ezt jegyezte fel: "Míglen 1945-ben április hó 28-án (Mind magyart hajlékából kihajtottak,/Sok szenvedő édes anyának szíve nyögött fájdalmában,/Mert kis gyermeke azt mondja: mama álmos vagyok még." A csurogiak kitelepítésnek nevezett elüldözését, mint említettük, a hatóság közhírré tette. A Szabad Vajdaság -- a Magyar Szó elődje -- január 27-i számában jelent meg az alábbi hír: "Bánát, Bácska, Baranya katonai parancsnokságának közleménye
Ez év január 23-án a zsablyai járásban lévő Csurug község lakosságának egy részét kitelepítették. Erre az intézkedésre a megszálló és azok csatlósainak háborús bűnösségét kivizsgáló bizottság előterjesztésére került sor, amely hosszadalmas és alapos nyomozás után és a fölmerült tárgyi bizonyítékok alapján megállapította, hogy Csurug község valamennyi felnőtt magyar lakossága közvetlenül vagy közvetve részt vett az 1942. januári véres razzián.
A bizottság a lakosságnak ezt a részét háborús bűnösnek nyilvánította a munkaszervezési szabályzat 19. szakasza alapján.
Ezt az intézkedést azért kellett megtenni, hogy az említett községben biztosítsák a normális életmenetet, és hogy igazságosan megbűnhődjenek azok, akik a megszállás idején részt vettek népünk meghurcolásában, terrorizálásában és gyilkolásában. Csurug község kiköltöztetett lakosai magyarok, de az intézkedés nem irányul ellenük, mint magyarok ellen -- akik egyenjogú állampolgárai Jugoszláviának --, hanem mint megérdemelt büntetés az általuk elkövetett bűnökért. A kiköltöztetést a legnagyobb rendben végrehajtották." *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 16. 07:51 | Sorszám: 121 |
*
Újvidéki Magyar Szó, 2005. január 15., 16., szombat – vasárnap
Hatvan évvel ezelőtt űzték el Csúrog, Mozsor és Zsablya egykori magyar lakosságát
------------ Beszélgetés Teleki Júliával
Január 23-án lesz hatvan éve, hogy Csúrog, Mozsor és Zsablya megtorlásokat túlélt, kollektív bűnössé nyilvánított, vagyonuktól, javaiktól megfosztott magyar lakosságát kiűzték otthonaikból, s lágerbe hajtották őket.
Ezen a napon, reggel fél 7-kor Becsén a belvárosi katolikus temető kápolnájában kegyeletadó szentmisével emlékeznek az 1944/45-ös megtorlások áldozataira, a lágerekben elhunytakra és mindazokra, akik túlélték a koncentrációs táborok borzalmait, de már nem érhették meg a 60. évfordulót. Teleki Júlia nővére, Hegedűs (Szabó) Mária, aki 14 éves volt akkor, nagyon várta ezt a megemlékezést, de a sors közbeszólt, s a minap, január 13-án jobb létre szenderült. A lélekharang érte is szól. Teleki Júliával -- aki egyéves volt a csúrogi tragikus eseményekkor, s maga is kutatja azt az időszakot -- a megemlékezés előkészületeiről beszélgettünk: -- Immár 60 éve, hogy kiüldöztek otthonainkból és koncentrációs táborba zártak. Nyolc hónapon át szenvedtünk, sokan meghaltak, mindmáig jeltelen temetőben nyugszanak valahol; Járekon a német kriptákban, Gajdobrán pedig a gödrökben. A haláltábort túlélők is egyre fogyatkoznak. Mind kevesebben vagyunk. Ezek az emberek azt szerették volna megérni, hogy feloldozzák őket a háborús bűnösség alól. De ne csak a Vajdasági Képviselőház törölje ezt, mert mindaddig nem érvényes a határozata, amíg nem erősíti meg a köztársasági, az országos parlament. Erre az erkölcsi "kárpótlásra" várunk a leginkább, bár az anyagi kártérítés sem mellékes. Valamennyien, akik ott sínylődtünk a lágerekben, soha-soha nem kaptunk semmit. Az otthonunkba nem térhettünk vissza, mert a szabadulási, elbocsájtó levélben az állt, hogy mehetnek bárhova, csak vissza a falujukba nem. Azóta is mások szántják földjeinket, házainkban mások laknak. * Az 1941--45 között történt tragikus eseményeket a Tartományi Képviselőház tényfeltáró bizottsága vizsgálta az előző mandátumban. Tevékenységét a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiának kellene folytatnia, mint volt bizottsági tagnak van-e, és milyen értesülése? - El vagyok keseredve azért, mert, sajnos, nem tudtuk úgy befejezni a munkát, ahogyan szerettem volna. Még elkeserítőbb, hogy volt aki, mint Galubović úr is, azt mondta, a tényfeltáró bizottság utolsó ülésén, hogy "nem is maradnának kollektív bűnösök, ha az áldozatok számából levonnák a háborús bűnösöket"?!
Golubović úr nincs egyedül véleményével. Meggyőződésük szerint "szinte mindenkit háborús bűnösként végeztek ki vagy hajtottak ki otthonaikból... És csak elenyésző lehet az ártatlan áldozatok száma". Ennek következményeit megérezzük minden megemlékezésen. A legutóbbi halottak napi kegyeletadást a rendőrségi közlemény a fasiszták, a félkatonai alakulatok és segítőinek a temetési helyén történt megemlékezésnek minősítette. Nem is említik, hogy ártatlanul végezték ki azokat, akik Csúrogon a sintérgödörnél lettek elföldelve. Valamennyiüket fasisztának nevezett a hivatalos rendőrségi közlemény. Hatvan év után ez nagy fájdalom. Nem tudom, hogy a VMTA már elkezdte-e, pontosabban folytatja-e, a tényfeltáró bizottság munkáját. Ez képviselőházi határozat volt. Sok munka várna még az Akadémiára. Nem az legfontosabb, hogy melyik nemzetnek hány áldozata van, hanem hogy kimondjuk: minden nemzetnek volt! 1942-ben, de 1944/45-ben; a szerbeknek, a zsidóknak, a németeknek, a magyaroknak, a romáknak és másoknak. Ki kell mondani azt is, hogy miután 1944-ben kiment a falunkból a katonaság, ennek az országnak a rendeletére zártak bennünket koncentrációs táborba, a helybeliek, sokszor a szomszédaink közreműködésével. A táborokban nagyon sok csecsemő, gyermek és idős ember, köztük az én nagyapám is, meghalt. Én is alig maradtam meg. Az erkölcsi és anyagi kárpótlást többször kezdeményezték a túlélők. Milyen fázisban van?
-- Már több éve kérjük, a Tartományi Képviselőházban is szóvá tettük a kárpótlást. A tartományi parlament többek között a beadványunkra törölte el a kollektív bűnösséget, ami nem jogerős. Az igazi erkölcsi támogatás az lenne, ha rehabitálnák az ártatlanul kivégzett magyarokat. Ez erkölcsi kárpótlás lenne. Az anyagi más kérdés. Soha még egy szelet kenyeret sem kaptunk, nemhogy egy darab földet. A láger után odamentünk, ahol a munkánkért befogadtak. Az államtól mi eddig nem kaptunk semmilyen támogatást, kárpótlást. Ha az ország képtelen lesz megfelelő törvény meghozatalára, kénytelenek leszünk az illetékes nemzetközi emberi jogi szervekhez folyamodni. Nyíltan ki kell mondani: nemcsak benesi dekrétumok voltak, hanem titói dekrétumok is. Tudjuk, hogy valójában nem is kaphatjuk vissza a házainkat, mert azokban már "többnyire rendezett tulajdoni viszonyban" mások laknak. Nem is szeretném én sem, hogy most attól vegyék el a házunkat, aki benne él. Ezzel szinte így van minden magyar. És egy sem akar már visszamenni egykori falujába, ahonnan elüldözték, de valami kártérítés a túlélőknek, de még a hozzátartozóiknak is járna. Ezt nem lehet szőnyeg alá söpörni. Nem lehet három község magyarságát kisemmizni. Elég megalázó számunkra az is, hogy az egykori katolikus temető ma szeméttelep. Ez Csúrog és a társadalom szégyene. De ha már mindenünktől megfosztottak, legalább engedjék meg, hogy emlékparkot létesítsünk a sintérgödörnél, szeretteink kényszernyugvóhelyén. Ha ott ez nem lehetséges (bár nem értem miért?), tegyék rendbe a katolikus temetőt, és ott engedélyezzék a megemlékezést, az emlékműállítást. Az a katolikus egyházé volt valamikor, mint a templom is, amelyet leromboltak. A katolikus temetőben eltemetett hozzátartozóink igazán nem bánthattak senkit, hiszen évszázadok óta ott nyugszanak. Tavaly mindenszentekkor is égett a szemét a temetőben. Ez a sírkert meggyalázásának számít mindenkor.
Az elmúlt tíz év alatt valamennyi megemlékezésen felmerült a tartós emlékmű állítása, emlékpark létesítése a sintérgödörnél. Javaslat hangzott el a közös emlékmű felállításáról. Hogyan vélekednek erről?
- A tényfeltáró bizottság egyik döntése a közös emlékmű állítására vonatkozik, minden idők eddigi ártatlan áldozatainak emlékére, valahol Vajdaságban, ahol bármikor mindenki leróhassa kegyeletét. Ez szép elgondolás, s jó lenne, ha megvalósulna. De emellett mi, a túlélők és hozzátartozók, úgy gondoljuk, hogy legyen külön emlékmű is a saját halottainknak, minthogy van minden halottnak vagy az 1942-es razzia áldozatainak a Dunán, a Tiszán és máshol. Szerintünk a sintérgödörnél kell egy félholdnyi területen emlékparkot létesíteni. Ott eddig nem engedélyezték. Ha továbbra sem hagynák jóvá, fájdalmasan, de beletörődnénk, hogy Csúrogon a katolikus temetőben állítsuk fel az emlékművet, mint mondtam is, csak tegyék rendbe, hogy ne legyen ott szeméttelep. Ha már a templomunkat lerombolták, legalább a katolikus temetőnket adják vissza 60 év után. Ez a legkevesebb, ami az egyetemes emberi jogok szerint járna. Mindaddig, amíg ez nem valósul meg, nem tudom azt mondani, hogy Vajdaságban tisztelik az emberi jogokat. Ha nem adatik meg mindenkinek, hogy lerója kegyeletét szerettei előtt, akkor valami nincs rendben Vajdaságban. Reméljük, az értelem mégis felülkerekedik a primitivizmuson. Amíg vannak túlélők, hozzám hasonlóan következetesen és kitartóan küzdünk érte, hogy meg is valósuljon. Kértek-e fogadást a Tartományi Képviselőházban? Az ősszel volt már hasonló az egykor Vajdaságban élt németek részére. - A Tartományi Képviselőházban már fogadták az egykor tartományunkban élt németeket, akiket szintén kiűztek az otthonukból. Egy részük most szervezetten visszajött látogatóba, hogy megnézzék házaikat, temetőiket. Szép és megható volt ez a fogadás, amelyen én is voltam. Erkölcsileg is jelentős volt, mert ezek a németek segélyt is hoztak, felajánlották együttműködésüket a nyitott kérdések rendezésére. Ez bátorított, hogy hasonló kérelemmel forduljak a tartományi parlamenthez, hogy fogadnák Csúrog, Mozsor és Zsablya túlélő magyar lakosságának, a hozzátartozóknak egy küldöttségét. Bár mi segélyt nem tudunk adni, megelégszünk egy szerény fogadással, emberi szóval, hogy tartományunk előljárói szánjanak ránk egy órát. Az időseknek, akik már a kiűzetésünkkor is felnőttek voltak, ez mindennél többet jelentene, hiszen ők mindenre emlékeznek. Elevenen él bennük mindaz, amit átéltek. A leginkább arra vágynak, legyen aki meghallgassa őket, s talán meg is értse, és igazat adjon nekik. Hogy megérjék azt, hogy a halottaiknak legyen maradandó síremléke. Sajnos, ezt testvérem nem érhette meg, mert ma reggel (beszélgetésünk csütörtökön este készült) meghalt. Nagyon várta volna ezt a 60 éves megemlékezést és beszélgetést a tartományi parlamentben. Egyre kevesebben vagyunk, és ahogy múlik az idő, mindinkább így lesz. Félő, hogy éppen erre várnak az államban, hogy elfogyjunk és ne kérjünk semmit, ne kelljen kárpótlást fizetniük. Remélem, hogy Nenad Čanak, a Tartományi Képviselőház volt elnöke, akivel nagyon sok háborúellenes tüntetésen, békemegmozduláson voltam, és a parlament mostani elnöke, Bojan Kostreš megértéssel viszonyul hozzánk, Bojan Pajtićtyal, a Tartományi Végrehajtó Tanács elnökével együtt. Levélben kértem a fogadást, és hogy nyilvánosan, a médiumok képviselői előtt mondhatjuk el mindazt, ami nyomja a lelkünket. Lehetséges időpontként január 21-ét vagy 24-ét jelöltük meg. De nyitottak vagyunk minden más javaslat előtt. A választ még várjuk. STANYÓ TÓTH Gizella *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 15. 23:36 | Sorszám: 120 |
*
ERDÉLYI NAPLÓ XV. évfolyam, 2. (693.) szám 2005. január 11.
Kondor Katalin: Nem lehet megszokni a támadásokat
A Magyar Rádió elnöke Újhelyi István igazságáról, a balliberális címkézésről, a sakkban tartott közrádióról és az elképzelhetetlen szituációról – Egyre többen kísérleteznek a közrádió zsarolásával. Ezt ön nyilatkozta két éve a Heti Válasznak. Mi változott azóta? – Nem sok változott, inkább romlott megítélésem szerint. A tekintetben, hogy tavalyelőtt lezajlott az eddigi legsúlyosabb támadás ellenem, amikor azzal támadtak, hogy a titkosszolgálat valamiféle kémelhárítója lettem. A pert megnyertem. Ez ad acta került. Aztán voltak újabb vádak a Magyar Rádió ellen, hogy az “igen” szavazatra buzdítottuk a kedves hallgatókat a kettős állampolgárság ügyében, valamint hogy én pedig aljanépnek neveztem a nemmel szavazókat. Ez természetesen egy magánjellegű megjelenésemen történt. Nem buzdítottunk igen szavazatokra, csak oly sokan akarták az igent, hogy hangulatában “átjött” ez az üzenet. Egyébként nem jelentkeztek riportalanynak azok, akik nemmel szavaztak. Ők inkább elmentek és nemmel voksoltak. Ilyen álproblémákkal fenntartott támadások kereszttüzében élünk. Mondhatnám azt is, hogy már megszoktuk, de nem lehet megszokni valójában. – Mi a véleménye Újhelyi István vakmerőnek nevezhető kijelentéséről, hogy ti. el kellett volna hallgattatni a Magyar Rádiót, amiért az igenekre buzdított a kampányban? – Minden törekvésük kezdet óta az, hogy elhallgattassák azokat az orgánumokat, amelyek nekik nem tetszenek. Merthogy mindenkinek meg akarják mondani, Újhelyi úrral az élen, hogy mit gondoljon. Az abszurd ötlet, hogy a Magyar Rádiót elhallgattassák, csak első hallásra tűnik abszurdnak, mert ha azt nézzük, hogy a köztévéből minden ellenzéki hangot kiirtottak, akkor Újhelyi úr nem is jár olyan messze az igazságtól. Mármint az ő igazságától. Sajnos ebben az országban most sajtóügyekben minden az égadta világon előfordulhat. Az örökös hazudozás, a szövegösszefüggésekből való mondat- vagy szókiragadások. Egyszerűen hihetetlen és végtelenül aljas a helyzet.
– Az úgynevezett médiabékét az Ön távozásához kötötték és kötik a mai napig a baloldali kurátorok. Mi tartotta és tartja Önben a lelket? – Elvállaltam egy feladatot, és nem szoktam az elől meghátrálni. Miért gondolná bárki is, hogy majd én önként felállok csak azért, mert velem teljesen ellentétes értékrendű embereknek nem tetszem. A Magyar Rádiónak eddig mindig a kommunista pártból jött az elnöke, legalábbis 1945 után, tudomásom szerint. Rettenetes lehet elviselni, hogy van egy, aki nem onnan jött. Újhelyi urat pedig nem szívesen minősíteném. Az ő eddigi tevékenysége a pártja szégyene.
– Támadási felületként emlegetik az Ön személye ellen, hogy sok polgári körös rendezvényen vesz részt. Többek között az előbb említett Újhelyi István is azt hozta fel vádként, hogy nagyon sok polgári kör hirdetett az “igen” mellett a közrádióban.
– Újhelyi úr mindközönségesen szólva hazudik. Vagy hadd legyek finomabb: nem mond igazat. Tudniillik nem tudok arról, hogy polgári körök hirdetnének a rádióban. Valószínűleg álruhában járnak bent a rádióban. Egyébként nem tilos a magyar rádióban bármilyen érdekcsoportnak kifejezni a véleményét. Szóval nem kell úgy démonizálni a polgári köröket, meg senkit. Mert nem tilos az állítólagos szólásszabadság és véleményszabadság idején az, hogy ki mit gondol. Az, hogy járok-e polgári körös rendezvényekre vagy sem, az az én állampolgári jogom. Nem gondolom, hogy ma Magyarországon nekem bárki megtilthatná, hogy bárhová elmenjek. Szabad állampolgár vagyok, oda megyek, ahová akarok. A médiatörvény egyetlenegy idevágó passzust tartalmaz, hogy az elnök pártnyilatkozatot nem tehet. Ez érdekes lehetett akkor, amikor ízig-vérig párttag elnököket küldtek a rádió székébe. Én életemben nem voltam párttag, nem is leszek. Egyetlenegy párthoz sem kötődöm. Értékrendekhez kötődöm. Azokból viszont nem engedek. Ilyeténképpen én nem tudok pártpolitikai nyilatkozatot tenni. Ügyek mellett kötelezem el magam, az pedig állampolgári kötelességem.
– Jobboldali ikon – mondta Önről Szente Péter elnökségi kuratóriumi tag. Mi erről a véleménye?
– A balliberális szocialista embereknek mindig is nagy kedvük volt címkézni valakit. Ha Szente Péter úgy látja, hogy én jobboldali ikon vagyok, akkor szíve-lelke rajta, ehhez neki joga van, én nem mondom el, hogy mit látok rajta...
– Gondolom, hogy a rádió költségvetése is megszenvedi a kialakult helyzetet...
– Természetesen, mert elértünk arra a pontra, amikor azzal lehet a rádiót a legjobban sakkban tartani, hogy csöpögtetik a pénzeket, nem pedig egy megállapított kvóta vagy előfizetési díj szerint dolgozunk. Ezt már több mint 2 éve eltörölték, így azóta ez a kiszámíthatatlanság jellemzi a gazdálkodásunkat. Ennek ellenére minden igyekezetünk arra irányul, hogy pénzünkön belül maradjunk. Ez eddig (lekopogja) sikerült is.
– Nagyon sok lehangoló dologról beszélgettünk eddig. Beszéljünk egy kicsit vidámabb dolgokról. Elnöki munkájára visszatekintve mire a legbüszkébb?
– Még van 8 hónapom a visszatekintésre. Nem vagyok büszke tulajdonképpen semmire. Nem szoktam így megítélni a munkásságomat. Ha már kérdezte, azt tudom csak mondani: arra talán, hogy a Magyar Rádió továbbra is egy kulturális mintakép maradt ebben a leszegényített mezőnyben, ami ma a kultúra Magyarországon. Annak ellenére az maradt, hogy ugyanúgy, mint a többi intézmény, csak még talán olykor sokkal jobban, nagyon kevésből gazdálkodik. Tehát egy sor olyan dologra nem jut pénzünk, amit pedig muszáj lenne nyújtanunk az embereknek. Rádiójátékokra, hangjátékokra gondolok és még sok egyébre.
– Ha már a mandátumából hátralévő 8 hónapot említettük, ha akarna, sem tudna maradni a közrádió élén?
– Nem, ezt nem teszik lehetővé a törvények. Azt igen, hogy újra induljak egy elnökválasztáson, de el tudja képzelni azt a szituációt, amikor ezek az emberek engem megválasztanak?! Hát én nem! Úgyhogy eszem ágában sincs indulni. Visszatérve az úgymond lehangoló dolgokra, teljesen látnivaló, hogy miután már az úgynevezett nagyvadakat kis híján kilőtték, vagy azt a párat, aki még maradt, Járai Zsigmondra, Polt Péterre gondolok, mindenféle törvénymódosításokkal próbálják ellehetetleníteni, nyilvánvaló, hogy az én személyem azért fontos, mert az utolsó mohikánok egyike vagyok, aki nem hajlandó úgy ugrálni, ahogy ők fütyölnek.
– Hogyan alakul a hallgatottsága ebben az időszakban a Magyar Rádiónak? Ha a hallgatottsághoz hozzá lehetne adni a határon túli hallgatottságot, akkor valószínűleg magasan verné a mezőnyt a közrádió.
– A határon túl nem mérünk, úgyhogy önnek minden bizonnyal igaza lenne. A három adót összeadva, együttes hallgatottságuk minden rádióadóét megelőzi. A másik fontos dolog, hogy a Magyar Rádió hallgatottságának csökkenése az elmúlt pár évben megállt. Sőt enyhe növekedést is mutat, ami egész Európában kimondottan szokatlan. Volt is már olyan európai ország, amely érdeklődött műsorelemző csoportunknál efelől. Valószínűleg kezdenek belefáradni a kereskedelmi rádiók butaságába és durvaságözönébe a hallgatók, de ez csak feltételezés, mert természetesen nem tudom bizonyítani.
– Erdély legnagyobb részén elsősorban a Kossuth rádió hallgatható. Melyek azok a műsorok, amelyek dobogós helyezést érnek el a nemzeti főadónál?
– Mindenekelőtt a Krónikák, azon belül is a Déli krónika. Ez már hosszú évtizedek óta vezető műsor. Aztán a reggeli, majd az egész szombati, vasárnapi sávunk egészen 2-3 óráig. Természetesen a Vasárnapi Újság is abszolút dobogós. A Petőfi rádiót és a Bartókot csak a Partiumban lehet hallgatni, de ott jó minőségben.
Egyébként nagyon sok helyen, fodrásznál, boltokban, szolgáltató részlegeken kereskedelmi rádiókat hallgatnak. Ez természetes is, hiszen nálunk a Petőfire, a Kossuthra figyelni kell, tehát nem háttérnek hallgatják. A zenét, az üres hablatyokat lehet háttérnek hallgatni, de a Kossuth és a Petőfi rádiót nem érdemes. A komolyzene, tehát a Bartók rádió műsorai szintén nehezebben emészthető és értékesebb szórakozást nyújtanak. Abban a korban, amikor kizárólag a lefelé nivellálás jellemzi a tömegkultúráért felelősek szándékait, nem pedig a felfelé törekvés, valami emberi dolog irányában – nem lehet ezen nagyon csodálkozni. Ez van. Hogy aztán meg lehet-e állítani ennek a további térnyerését, azt nem tudom, csak azt, hogy minden ember saját magáért felelős.
– Mihez kezd 8 hónap múlva Kondor Katalin? Azt tudjuk, hogy elnöksége alatt sem hagyta abba a műsorkészítést...
– Nem tudom. Nekem a legtermészetesebb, hogy dolgozom tovább riporterként a Magyar Rádióban.
Ha hagynak. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 15. 23:28 | Sorszám: 119 |
*
ERDÉLY MA [2005-01-15]
Mit szólna hozzá Wass Albert? (I.)
Wass Albert körül megmaradnak az ellentmondások és a rejtélyek. Ennek ellenére az író egyre népszerűbb a magyar határokon belül és túl.
Népszerűsége nemcsak az üzletekben és könyvtárakban fellelhető műveinek a számában mérhető, hanem az emlékére rendezett közösségi megmozdulásokban is. Emlékére néhány városban szobrot állítottak, emlékparkot avattak; szervezetek és középületek vették fel a nevét. Természetesen sikere nem osztatlan – erről a bürokratikus és politikai ellenfelei gondoskodnak. A kortárs irodalomtörténészek nem jósoltak ekkora sikert az írásainak. A felnövő magyar nemzedék azonban kevés íróhoz kapcsolódik úgy, mint Wass Alberthez. Vajon mi ennek az oka? 2004 decemberében Budapesten megjelent egy szinvonalas könyv: A gróf emigrált, az író otthon maradt Wass Albert igazsága címmel. A kiadványt a Czegei Wass Alapítvány támogatta. A főszerkesztők a budapesti Károli Egyetem irodalom és történelem professzorai: Takaró Mihály és dr. Raffay Ernő. A könyv társszerzői: Vekov Károly, Balázs Ildikó és Lukácsi Éva. A könyv hiteles képet ad az íróról és a közéleti emberről, és eloszlatja az ellentmondásos híreszteléseket Wass Albert háborúsbűnösségével kapcsolatban. A tudós kutatók az író életét és munkásságát megbízható pontossággal elemzik – alkotói világának, irodalmának és közösségi tevékenységeinek a tükrében. Azon túl, hogy egy értékes könyvet ajánlok az olvasók figyelmébe, e mostani cikkemben néhány személyes adalékkal szolgálok arról, hogy ki volt és milyen volt Wass Albert. Mindazt, amit apámról írok arra a bensőséges megismerésre alapozom, melyet e nagy ember árnyékában felnőve nyertem. Néhány témát vázolok fel ezzal a kérdéssel: mit szólna hozzá Wass Albert? Először azt a kérdést vetem fel, hogy erről a megkésett népszerűségről ő hogyan vélekedne. Majd megkockáztatom, hogy a háborús bűnösség és a rehabilitálás problémáiról mit mondana apám. Végül azt a fájdalmas rendezetlenséget vázolom, amely az író halála óta mind e napig fennáll könyvei kiadási joga miatt. Biztosan tudom, hogy erről nagyon szomorú véleménye lenne Wass Albertnek. Mit szólna Wass Albert a ma tapasztalható népszerűségéhez? Nemesi származása ellenére Wass Albert szivéhez az egyszerű emberek álltak közel és gondolkodását azok alakították. Minden embert egyformán értékesnek tartott. Erre példa az, hogy egyik legjobb barátja Tamási Áron volt, aki egyszerű családból származott – akiben én a keresztapámat tisztelem. Apám nagyon nyitott volt az emberek iránt: ebből adódik gazdag emberismerete, amely a műveit elevenné teszi. Gyerekkori emlékeimben elevenen él az, ahogyan a második világháború után megtalálta a közös hangot a bajor hegylakókkal és parasztokkal. Napközben veteményes kertet művelt és keményen dolgozott, de késő estig írt a nagy becsben tartott írógépén. Hamburgban éjjeli őrként vállalt munkát, de ellenőrző sétái között az írásaiba mélyedt. Egy fillér nélkül érkeztünk Amerikába 1951 szeptemberben, ezért előbb kétkezi munkával, később szellemi munkával kereste kenyerért, hogy fiait felnevelje és élete végén viszonylag kényelmesen tölthesse nyugdíjas éveit. Mivel Wass Albert érzelmileg és intellektuálisan tudott kapcsolódni a mindennapok embereinek az életéhez, ezért nemcsak kortársai számára volt időszerű az üzenete, de ma is az. Bizonyos vonatkozásban a Trianon utáni Magyarországon és az elszakított régiókban élő embereket ugyanúgy megszólította, mint a mai poszt-kommunista társadalomban, ahol még nem teljesen bontakozott ki a demokrácia közép Európában. Mondanivalója mindazokban visszhangra talál, akiket érzékenyen érint az elszenvedett igazságtalanság. Másrészt, az író éppen azokat a klasszikus erkölcsi értékeket képviseli, amelyeket a szocialista társadalomból kiiktatott a kommunizmus. Wass Albert hőseit a júdeo-keresztyén morál alapelvei vezérlik. Az író műveiben az egyéneket a saját tetteik alapján lehet számonkérni, nem pedig faji, nemzetiségi és osztálybeli hovatartozásuk alapján. Műveinek szereplői soha azért bűnösek, mert románok, szászok, zsidók, vagy magyarok. Az ő felfogásában bármilyen felépítmény vagy emberi intézmény bukásra van ítélve, ha a benne működő emberek törvénytelenül járnak el. Látása szerint csak az egyenlőségen alapuló és a kisebbségben élőket védelmező politikának van létjogosultsága. Mivel a bürokrácia, a megalkuvás és a hatalommal való visszaélés bűneit leleplezi: ezért sokan magukénak érzik az író igazságát. Wass Albert politikai megoldásról szóló elképzelése is tetszésre számíthat azok körében, akik hisznek egy multi-kulturális Erdélyben, ahol a több nyelvű és több nemzetiségű népesség a békés együttélés történelmi öröksége szerint tud élni. Számára a szülőföld soha nem kirekesztést, hanem befogadást jelentett. Ő azt jogosnak és természetesnek találta, hogy a magyarok, románok, zsidók és szászok otthonuknak tartsák Erdélyt. Ezzel szemben, elítélte a Boszniában folyó etnikai tisztogatást a Balkánokon ugyanúgy, mint az Izráeli- Arab ellentétet Palesztinában. Élete alkonyán a részekre töredezett Európában a kelet és nyugat közeledésére a Közép Európai népek összefogásával a „Dunai” konfederáció eszméje foglalkoztatta. Attól tartott, hogy a szovjet uralom összeomlása után a nacionalizmus és a sovinizmus térhódítása újraéled. Ezért, az Egyesült Európa híve volt, de azzal a feltétellel, hogy a nemzeti kisebbségeket törvények védjék. Nem csak az teszi Wass Albertet nagy íróvá, hogy jó történetei vannak, érdekes tényekkel, történelmi kérdésekkel és etikai döntésekkel gondolkodásra készteti olvasóit. Ő ennél többet ér el: írásai nemcsak megmozgatják az emberek fantáziáját, hanem az olvasót magukkal ragadják: a szívhez szólnak. Amint a mesés színhely és drámai cselekmény életre kel, valóság élethelyzetei rezonálnak át téren és időn, a mindenkori emberi egzisztenciát megszólítva. Az erkölcsi mondanivaló mindig azt sugallja, hogy csak a tisztán, emberségből és őszintén hozott döntések adnak boldogulást. Az író prózáját költői líra teszi lélekemelővé. Hangja esetenként nacionalista színezetű, ami soha nem válik sovinizmussá, mert egy magasabb rendű eszmeiséget szolgál: a nemzethez tartozás rendületlen hűsége hatja át. Bátor hangú író, amiért számtalan esetben ellenségeskedést és üldözést kellett elszenvednie. Wass Albert nem azért vált népszerűvé, mert írásaival egyes személyek vagy csoportok érdekeit szolgálta és azok hiúságának tetszelgett. Ő még az irodalom-kritikusok kedvéért sem volt hajlandó ilyen kompromisszumra. A titok abban keresendő, hogy ő különleges jellemeket ábrázol, akiknek különleges körülmények között kell helytállni, de ezeknek mindig köze van a ma élő és küzdő ember sajátos harcaihoz. Tehát az átlagembert szólítja meg. Ismeri őket, mert köztük élt és értük emel szót. Erdély népéhez hűségben maradt élete végéig. Haláláig, 90 éves koráig kitartóan küzdött azért a célért, melyre őt az isteni gondviselés elrendelte. (folytatjuk) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 15. 23:24 | Sorszám: 118 |
*
Bányavidéki új Szó Erdélyi vihar a Koltay-film körül [2005-01-15 - 15:36]
Erdély-szerte élénk tiltakozást váltott ki a hivatalos szervekből a Trianon című dokumentumfilm vetítése, amelyet az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete kezdeményezett, s amelyre a rendező Koltay Gábort, valamint Raffai Ernő történészt is meghívták. Mona Musca művelődési miniszter törvénytelennek nevezte a bemutató-sorozatot, a Kolozs és Hargita megyei prefektusok pedig közleményben ítélték el vetítések szervezőit és résztvevőit. A film kapcsán többek között Nagybánya nevét is emlegették; tavaly ugyanis, a Szent István Napok keretében itt mutatták be először Erdélyben a most felháborodást kiváltó dokumentumfilmet. A művelődési tárcavezető szerint Magyarországon éppen „irredenta hangneme" miatt betiltották a filmet. Mona Musca közölte: az alkotást nem jegyezték be a romániai filmjegyzékbe, márpedig a 2003-ban született 418-as törvény értelmében a hazai mozikban kizárólag minősítő bizonyítvány alapján vetíthetők alkotások, s 50 milliótól 250 millió lejig terjedő pénzbüntetés róható ki, ha beigazolódik a törvénytelenség. A miniszterasszony nyilatkozatát követően Hargita és Kolozs megyék prefektusai is tiltakoztak a Trianon-film vetítései miatt. Utóbbi szerint a film „Nagy-Magyarország újraegyesítéséért harcol", s Romániában nem indokolt levetíteni egy ilyen kényes témát feldolgozó filmet, amelyet még Magyarországon is betiltottak. Hargita megyében a rendőrség ki is rótta a bírságokat; a vetítést követően fejenként 50 millió lejjel büntette a csíkszeredai Kovács Imre Csabát, az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesületének helyi megbízottját, valamint Jakab Attilát, a székelyudvarhelyi Fiatal Fórum elnökét. Mindezt annak ellenére, hogy a vetítésekre nem mozikban, hanem közösségi, alapítványi tulajdonban lévő termekben kerül sor. Az sem igaz, hogy a film be lenne tiltva Magyarországon: az alkotást tavaly június 5-e óta heteken keresztül vetítették az Uránia Nemzeti Filmszínházban, s több mint negyvenezer néző látta. A körutat szervező Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete közleményben ítélte el a minisztérium feljelentését. A szervezet szerint a romániai politikai elit még mindig nem eléggé érett az erdélyi magyarság történelmének elfogadásához, ezért az EMI felkérte a kormányon lévő RMDSz-t, valamint a Magyar Köztársaság külügyminiszterét is, foglaljon állást, és járjon közben a rendőrségi eljárás megszüntetése érdekében. Koltay Gábor filmrendező is értetlenül áll a dolog előtt. A Krónika című napilapnak elmondta: tizenöt évvel a kelet-közép-európai rendszerváltás után megdöbbentőnek tartja, hogy a mai, demokratizálódni kívánó világban bárki betiltson egy művészi teljesítményt, egy ártatlan filmvetítést. A Trianon-film erdélyi bemutatóját egyébként mindenütt óriási érdeklődés kísérte, s ezt csak fokozta a hír, hogy esetleg betiltják a további vetítéseket. Több helyen a Román Televízió forgatócsoportja is kiszállt a helyszínre, de kereskedelmi televíziók is forgattak az eseményről. A vetítés csak Marosvásárhelyen maradt el. Itt, bár a prefektus úgy vélekedett, hogy magánintézményben nem tiltható meg a Trianon vetítése, a filmbemutató mégis elmaradt. Este a református diakóniai központban nem volt elég hely a tömeg befogadására, a mintegy 800 érdeklődő átvonult a Vártemplomba, de ott – állítólag áramszünet miatt – végül is nem volt vetítés. Nagybányán a tavalyi Szent István Napok keretében került sor a film bemutatására. Koltay Gábor filmrendezőre és a dokumentumfilmre itt is vagy kétszázan voltak kíváncsiak, a Teleki Magyar Ház zsúfolásig telt érdeklődőkkel. A bemutatóra a helyi román sajtó is felfigyelt, sőt az egyik lap munkatársa a film kamerás rögzítésére is engedélyt kért az ősz folyamán megismételt vetítés során, különösebb visszhangja azonban nem volt a bemutatónak. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 15. 23:19 | Sorszám: 117 |
*
HÁROMSZÉK
Szabadka után
Tény, hogy a határon túli magyar szervezetek fórumának létrehozása már önmagában is rendkívüli jelentőségű tett, de az anyaországi támogatás és egyetértés nélkül a lényeges kérdésekben a dolgok aligha mozdulhatnak el a holtpontról. A leglényegesebb kérdés mindenképpen a kettős állampolgárság ügye marad, melynek megvalósításáról egyáltalán nem mondtak le a szabadkai tanácskozás résztvevői. Mondhatunk kettős állampolgárságot, mondhatunk a szülőföld elhagyása nélküli honosítást, mondhatunk bármit, a lényeg ugyanaz marad: a határon túli magyarok formailag is, jogilag is az egységes nemzethez akarnak tartozni, s mert magyar állampolgárság, magyar útlevél csak Magyarországon létezik, hát azt igénylik. Joggal, hiszen nem jókedvükből mondtak le róla ők vagy felmenőik. Ám pontosan ez, amiről nemigen akar hallani a mai magyarországi kormányzat, de nem kerülhetvén meg a kérdést, kitalált hát némi szurrogátumokat, mikkel ,,kárpótolni” szándékszik a külhoni nemzettestvéreket. Magyar útlevél helyett ,,nemzeti vízumot” ajánl, állampolgárság helyett semmit, az eddigi támogatások mellé ,,Szülőföld-programot”, beruházási alapokat, más egyebet. Ezt a paklit hívják Gyurcsány Ferenc ötpontos ,,kínálatának”, s úgy tekintenek e csomagra, mint a tárgyalások egyedül üdvözítő alapjára. El kell ismernünk, hogy Szabadka után azért Gyurcsány is hangot váltott, vagy alakítja, szordínózza korábbi hanghordozását, most már arról beszél, hogy olyan megoldásokat kell találni, amelyek mindenekfelett — s főként a határon túli közösségeket! — kielégítenek. Ez teljesen új szájtartás őurasága részéről, s bár önmagában még nem jelent semmit, ám jelzi azt, hogy szocialista körökben sem tartják már tanácsosnak a kérdést fölényesen félresöpörni. Azt megtették a népszavazást megelőző nemtelen kampányban, de pirroszi ,,győzelmük” később mégis elgondolkodtatta őket. Az SZDSZ-t nem, s nem is várhatjuk el, hogy Pető Ivánék lelkiismereti válságba jussanak magyar nemzeti sorskérdések okán. Friss fejlemény, s meglepő is talán, hogy Gyurcsány alig néhány nappal Szabadka után találkozott Kasza Józseffel, a VMSZ elnökével és Bugár Bélával, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja elnökével, s eszmét cseréltek a sokszor emlegetett kérdésekről. Nagy-nagy áttörés nem történhetett, a határok különböző oldalain ma még teljesen eltérően ítélik meg a kérdéseket, s a jóakaratú, visszafogottan optimista nyilatkozatok mindössze arról szólnak, hogy lehet már tárgyalni. Az esetleges eredmény, az még odébb van. Az már biztos, hogy március 15-re nem lesz semmiféle projektum, maga Gyurcsány is a nyári időszakra teszi az új honosítási törvény tervezetének elkészültét, s ha tényleg tető alá jön ez, elfogadtatására valamikor az ősz folyamán kerülhet sor. Az RMDSZ mintha kicsit kimaradt volna a Szabadka utáni mozgásokból, lévén erősen elfoglalva az új hatalmi struktúrákba való beépülés tennivalóival. Persze, fontos a prefektusok kinevezése, fontos az államtitkári tisztségek megszerzése is, s nem elhanyagolandó az erdélyi megyékben megszerezhető alprefektusi beosztások ügye. De vajon látjuk-e a fáktól az erdőt? Magyari Lajos, Háromszék *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 15. 22:55 | Sorszám: 116 |
|
* Minden csütörtökön levetítik a Trianon-filmet Gyergyószentmikóson [2005-01-15 - 12:42]
Nyilatkozat A Magyar Polgári Szövetség Gyergyószéki Szervezete és tagsága csalódással vegyes megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy 15 évvel az úgynevezett rendszerváltás után Romániában betilthatnak egy dokumentumfilmet és megbüntethetik a szervezőket csak azért, mert a többség, a hatalom nem ért egyet annak tartalmával. Ez a diktatúra korabeli cenzúrarendszer finomított változata, ami a demokráciának nevezett időszakban tovább folytatódik függetlenül a hatalmon lévő párt színétől. Sajnálatos az, hogy az eddigi kijelentésekkel ellentétben ez a kormány is a korábbi kormányok gyakorlatát folytatja, táplálva ezzel a román nacionalizmust. Ideje lenne minden nemzetnek nemcsak szembenézni valódi történelmével, hanem megismerni a másik nemzet álláspontját és elfogadni a területén élő nemzetiségeket történelmükkel együtt. Felkérjük Mona Musca művelődési miniszter asszonyt, hogy utasítsa a mozivállalatot, vonja vissza a belügyminisztériumnál tett feljelentését, mert a Trianon című dokumentumfilmet a szervezők nem filmszínházakban vetítették. Felkérjük a hatalmon lévő magyar érdekvédelmi szervezetet, hogy közbenjárásával sürgesse a rendőrségi eljárás megszűnését. Minden elismerésünk az Erdélyi Magyar Ifjak szervező tevékenységének és a velük való szolidaritásként kijelentjük, hogy a Magyar Polgári Szövetség gyergyószéki székházában a csütörtökönként tartott polgári esteken mindaddig ismételten levetítjük a nyilvánosság számára a Trianon című dokumentumfilmet, amíg a hatóság be nem fejezi az érintettek zaklatását. Gyergyószentmiklós, 2005. január 15. Vadász Szatmári István
a Magyar Polgári Szövetség gyergyószéki elnöke *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 15. 22:49 | Sorszám: 115 |
*
ERDÉLY MAAz Erdélyi Magyar Ifjak nyílt levele az RMDSZ felső vezetéséhez [2005-01-14 - 22:44]
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöksége nyílt levelet fogalmazott meg az RMDSZ csúcsvezetőségéhez a 2005. január 13-án, Kolozsváron tartott fórum nevében. Az Erdélyi Magyar Ifjak, politikailag nem elkötelezett független ifjúsági szervezetként felvállalta a Trianon című dokumentumfilm erdélyi bemutató-körútjának megszervezését, arra téve ezáltal kísérletet, hogy a román és a magyar köztudat számára ismertté tegye az 1920-ban Trianonban történtek következményeit. A fiatalok úgy vélik, az erdélyi magyarok nem folytathatnak hatékony önépítkezést addig, amíg kisebbségi sorba kerülésük körülményeit alaposan meg nem ismerik. A szervezet vezetői egyetértenek a Frunda György szenátor által megfogalmazott állásponttal, mely szerint a kormány és a román politikum valójában a film témája miatt lépett fel ilyen ellenszenvesen. Felkérik az RMDSZ-t, amely az erdélyi magyarság érdekképviseletét vállalta fel, ugyanakkor az ország EU-integrációjának akadálytalan lebonyolítása mellett is hitet tett, feleljen meg elkötelezettségeinek, ugyanis a megindított kivizsgálások és kirótt bírságok miatt nem csak magyar fiatalok kerültek politikai indíttatású, általunk törvényetlennek tartott belügyminisztériumi eljárások középpontjába, hanem a vélemény- és szólásszabadság is veszélybe került. A fiatalok tudatják, az eseményeknek európai szintű visszhangja lesz, mely Románia EU-csatlakozását is lassíthatja, de az RMDSZ érdekvédelmi státusa is megkérdőjeleződik, amennyiben magunkra hagyják ebben a több ezer erdélyi magyar által támogatott ügyben. Levelük végén a szervezet vezetői a második kolozsvári filvetítés helyett megtartott nyilvános fórum mintegy százötven résztvevőjének kívánságát tolmácsolják az RMDSZ felé: álljon az RMDSZ mellénk, Trianon történetének megismerése és az ügyet magáénak érző erdélyi magyar nemzeti közösség mellé azáltal, hogy bejelenti: a fórum résztvevői kívánságának eleget téve, lehetővé teszi a dokumentumfilm újbóli levetítését március 15-én a kolozsvári sportcsarnokban. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 15. 22:21 | Sorszám: 114 |
*
HÁROMSZÉK: Nem beszélni, dolgozni kell
[2005-01-15 - 18:56:49 ]
Néhány hetes huzavona, cirkusz, protestálás és nyilatkozatháború után, tegnap délelőtt végre leültek, és a jelek szerint barátságos hangnemben tárgyaltak az RMDSZ és a kormánypártok — liberális, demokrata, humanista — megyei vezetői. Bár a sajtót és a közvéleményt leginkább érdeklő témáról, a kormány decentralizált intézményei vezetői posztjainak elosztásáról ez alkalommal még nem esett szó — arról a csütörtökönként sorra kerülő további tárgyalásokon döntenek majd —, azt mind a négy pártvezető — Albert Álmos (RMDSZ) , Ioan Balan (NLP), Gheorghe Baciu (Demokrata Párt) és Horia Munteanu (Humanista Párt) — leszögezte: legfontosabb céljuknak a megye gazdasági életének fellendítését, a kormányprogram megvalósítását tartják. Azt is kijelentették, elfogadják a kormány által kinevezett magyar prefektust. Albert Álmos elmondta, hogy az első találkozó számára bebizonyította, itt, a megyében is lehet másképp politizálni, mint 2000—2004 között. Az együttműködés elengedhetetlen — mondta —, a koalíciós partnereknek közösen, a civil társadalom képviselőinek bevonásáról sem megfeledkezve, a megye fejlesztési tervének kidolgozását és a kormányprogram megvalósítását kell legfontosabb feladatuknak tekinteniük. Ioan Balan úgy vélte, megtört a jég, s bebizonyosodni látszik, hogy közös cél érdekében, azért, hogy a megye minden lakója otthon érezze magát, nyílt és őszinte párbeszéddel tenni lehet. Hangsúlyozta, a továbbiakban nem beszélni, cselekedni kell. Horia Munteanu a szabad és nyílt eszmecsere eredményessége mellett kiemelte, majd ha a vezetői állások elosztásáról is döntenek, az alapszempont az legyen: aki jól végezte dolgát, marad, aki nem, megy. (E kérdésben ellenvélemény is megfogalmazódott, volt, aki úgy vélte, az SZDP minden ügynökének távoznia kell.) Gheorghe Baciu felszabadult humorral jelentette ki, miután Bukarest eldöntötte, ki lesz a prefektus, majd csütörtökön közölték velük az alprefektus nevét is (Ioan Ursache demokrata párti politikus tölti be ezt a tisztséget), nincs más út, mint a tárgyalás. Nem osztozkodtak, de szembe sem feszültek egymással, mert abban valamennyien egyetértettek, hogy a kormányprogram és a megye fejlesztési tervének megvalósítása érdekében a közös cselekvés és szóértés elengedhetetlen. Úgy tűnik, a román pártok vezetőit megnyugtatta Calin Popescu Tariceanu kormányfőnek a Realitatea tévében tett kijelentése, miszerint Kovászna megyében a nyugalom érdekében az RMDSZ-nek át kell engednie legalább két tisztséget — Sepsiszentgyörgy egyik alpolgármesteri és a megyei tanács egyik alelnöki székét — koalíciós partnereinek. De mert a miniszterelnök másik igen figyelemreméltó kijelentését nem hozták szóba, hadd idézzük mi: ,,Nem számít, hogy a prefektus román, magyar, vagy zsidó, csak a képességei számítanak. A Kovászna megyei cirkusz az ottani politikai élet szereplőinek politikai kultúráját minősíti.” Háromszék http://www.erdely.ma/hirek.php?id=8358 *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 15. 22:17 | Sorszám: 113 |
|
* http://www.erdely.ma/hirek.php?id=8359 MPSZ: elnökségi ülés Székelyudvarhelyen
[ 2005-01-15 - 19:02:42 ]
A Magyar Polgári Szövetség székelyudvarhelyi elnökségi ülésén a gyergyószéki Székely Tanács bejelentette: levélben kérik magyar miniszterelnököt, hogy hétfői találkozóján kérje fel román kollégáját a székelyföldi autonómiatörekvések támogatására. Az MPSZ országos vezetősége elítélte a Trianon film erdélyi bemutatói miatt indított miniszteri kivizsgálást és tiltakozik a szervezőkre kirótt büntetés ellen. A romániai parlamenti választások után mély halgatásba búrkolódzott Magyar Polgári Szövetség elnöksége ma először próbált választ keresni a szövetség jövőjét firtató "hogyan tovább?" kérdésre. - Az őszi választások során, amit képviseltünk az autonómia és a kettős állampolgárság győzedelmeskedett, tehát egyfajta pályakorrekcióra kényszerítette az RMDSZ-t. Az egészen más kérdés, hogy a kormánykolaíció kilakításakor ezt már föladta az RMDSZ, éppen ezért van szükség a Magyar Polgári Szövetségre, tehát egy konstruktív ellenzék kívánunk lenni a közeljövőben. Az elnökségi tagok a hatékonyabb szervezetépítést és a határozottabb politikai cselekvést sürgették. Ennek érdekében munkabizottság alakult, amelynek feladata egy párt bejegyeztetése, de nem az MPSZ párttá történő átalakítása. Egy korábbi sajtótájékoztatón tett bejelentésüktől eltérően az elnökség háromszéki képviselői a mai, székelyudvarhelyi ülésen mégsem kérték az MPSZ országos elnökeinek lemondását. Duna TV *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 15. 07:53 | Sorszám: 112 |
|
* Szabadkai kezdeményezés
Megalakult a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma
A határon túli magyar vezetők Szabadkán nem mondtak le a kettős állampolgárság intézményéről - Bársony András külügyi államtitkár szerint a határon túli magyar szervezetek körében tanácstalanság uralkodik - a Fidesz, az MDF és a Nemzeti Fórum üdvözli a zárónyilatkozatot.
A sikertelen december 5-ei népszavazás után előállt helyzet rendezésére a VMSZ szervezésében Szabadkán találkoztak a Kárpát-medencei legitim magyar képviseletek, illetve a nyugati régió civil szervezetei. Történelmi jelentőségű volt a január 6-án és 7-én Szabadkán megrendezett találkozó, mivel első ízben ültek egy asztalnál a világ számos országában szétszóródott magyar közösségek vezetői Európától kezdve az Egyesült Államokon át Latin-Amerikáig. A meghívottak közül Markó Béla, az RMDSZ elnöke nem volt jelen, mivel a romániai belpolitikai válság az utolsó pillanatban nem tette lehetővé a számára a szabadkai utazást. Az RMDSZ-t Takács Csaba ügyvezető elnök képviselte. A kétnapos tanácskozást a Himnusz eléneklése után Kasza József, a VMSZ elnöke nyitotta meg. Köszöntőjében rámutatott arra, hogy a tanácskozás célja a december 5-ei népszavazás után előállt helyzetből való kiútkeresés. Ennek érdekében a megjelenteknek az a céljuk, hogy körvonalazzák a határon kívül rekedt magyarok nemzetpolitikáját, mivel erőteljesebben képesek magukat, elvárásaikat képviselni, mint a magyarországi politikai erők. ,,Saját történelmünkért mi vagyunk felelősek. Történelmi pillanat ez, amikor bizonyítanunk kell összefogásunkat. Van erő a magyar nemzetben arra, hogy meghatározzuk saját céljainkat, és megvalósítsuk őket" - mondta a VMSZ elnöke. A tanácskozást Dolinszky Árpád evangélikus szuperintendens áldotta meg. A püspök úr felszólalásában párhuzamot vont a család és a magyar nemzet között. A rendezvénnyel párhuzamosan jelentette be ötpontos javaslatát Budapesten Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, melyben többek között ötéves időtartamra szóló nemzeti vízumról tett említést. Az első napi tanácskozás szünetében a jelenlévők a miniszterelnök bejelentését nem kívánták komolyabban kommentálni, mivel - mint mondták - annak tartalmáról, akárcsak a már többször említett Szülőföld programról sem tudnak semmi konkrétumot, mivel a kormány minderről nem küldött nekik tájékoztató anyagot, illetve nem is konzultált velük. Amint az várható volt, a kétnapos konferencia homlokterébe a szülőföldön maradás és az otthon való boldogulás került. A második napot záró sajtótájékoztatón a VMSZ elnökének értékelése szerint a mostani fórum bizonyíték arra, hogy létezik határon túli magyar politikai összefogás, amivel számolnia kell a magyar politikai életnek, sőt a nemzetközi közvéleménynek is. A sajtótájékoztatón nyilatkozó Bugár Béla és Takács Csaba is egyértelművé tette, hogy a rosszul sikerült és rosszul szervezett népszavazás után a határon túli magyarok továbbra sem mondtak le a kettős állampolgárság kérdésének rendezéséről, illetve megerősítették azt is, hogy a régiók képviselői szolidaritást vállalnak a kedvezőtlenebb helyzetben levő szervezetek, nemzetrészek iránt. A miniszterelnök javaslatával kapcsolatban annak a véleményüknek adtak hangot, hogy csak olyan konkrét javaslatokkal foglalkozhatnak, melyekről előzetesen velük is konzultálnak. Mivel eddig a kormányzattól semmilyen tájékoztatót nem kaptak, így minderről érdemben nem tudtak vitát nyitni, mert nem ismeretes számukra a javaslatoknak sem a tartalmi, sem a jogi háttere.
Már a konferencia első napján várható volt, hogy a rendezvényt követő sajtótájékoztatón hivatalosan is bejelentik, miszerint megalakul a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma (HTMSZF), mely a határon túli legitim szervezeteket tömöríti magába azzal, hogy szavazati joggal a Máért-tagok rendelkeznek, míg a nyugati régió képviselői tanácskozási joggal vehetnek részt a fórum munkájában. A most létrejött fórum javaslatot tett arra is, hogy a Magyar Állandó Értekezletet legkésőbb április közepéig hívják össze. A HTMSZF tagjai igénylik, hogy azokat a javaslatokat, amelyek kormányzati szinten megfogalmazódnak a határon túli magyarsággal kapcsolatban, egyeztessék a határon túli magyar szervezetekkel. Annak az elvárásuknak is hangot adtak, hogy a magyarországi politikai pártok a belpolitikai csatározás helyett felvegyék a kapcsolatot a fórummal. A most megalakult szervezet következő ülésére az ősz folyamán a Felvidéken kerül majd sor.
Miként az várható is volt, az anyaországi reakciók nem maradtak el. A kormány nevében Bársony András külügyi államtitkár nyilatkozott a Népszabadságnak. Az államtitkár szerint a szabadkai tanácskozás záródokumentuma szerény eredményekről ad számot; a nyilatkozatból kiérződik a tanácstalanság, és az okmány lényegében nem tesz egyebet, mint megismétli a szóban forgó kisebbségi vezetők hónapok óta hangoztatott véleményét a napirenden szereplő kérdésekről. E tekintetben az államtitkár legfeljebb egyetlen új fejleményt lát a december 5-e előtti állapotokhoz képest, nevezetesen azt, hogy a részvevők szerint a referendumon nemmel szavazók félrevezetés áldozatai lettek.
Bársony csodálkozását fejezte ki, hogy az okmány egyetlen szóval sem említi, miként vélekednek a kisebbségi vezetők a kormány Szülőföld programjáról, illetve a magyarországi támogatásokról. De - tette hozzá - az érintettek nyilván elfogadják majd a jövőben is ezeket a támogatásokat, hiszen eddig még soha egyetlen fillért sem küldtek vissza. Az államtitkár hiányolta továbbá, hogy a tanácskozás nem határozta meg: milyen autonómiaformák kialakításához igényelnék az anyaországi támogatást, márpedig ezt az adott országban, a helyi viszonyok függvényében kellene eldönteni. Bársony szerint a tanácskozás helyszínét és a kezdeményezők körét figyelembe véve érthető, hogy a kettős állampolgárság kérdése állt előtérben Szabadkán, hiszen ez az indítvány annak idején a Vajdaságban született meg, és a legnagyobb presztízsveszteséget is az ottani kisebbségi vezetők szenvedték el ebben a kérdésben.
Ezzel szemben a Fidesz üdvözli a szabadkán megfogalmazott zárónyilatkozatot, egyetért vele, s a véleménye szerint a kormánynak egyoldalú ultimátumok helyett érdemi párbeszédet kellene folytatnia a határon túli magyar szervezetekkel - jelentette ki Németh Zsolt, a Fidesz képviselője, a külügyi bizottság elnöke. Azt is üdvözlik, hogy megalakult a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma. Ugyanakkor véleményük szerint ez azt jelzi, hogy a határon túli magyarok ,,megunták és megelégelték, hogy a magyar kormány nem hajlandó szóba állni velük, sőt szisztematikusan a határon túli magyarok ellen próbálja hangolni a hazai közvéleményt". Azt is megelégelték, hogy Gyurcsány Ferenc a legkülönfélébb formákban folyamatosan a saját nemzete ellen fordul - hangoztatta Németh Zsolt. A Fidesz szerint mielőbb össze kell hívni a Magyar Állandó Értekezlet rendkívüli ülését. A párt támogatja a bevándorlás nélküli kettős állampolgárság bevezetését és a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit is. Németh szorgalmazta, hogy a kormány a szomszédos országok kormányainak magatartásától függetlenül világosan kötelezze el magát a határon túli magyarok autonómiatörekvései mellett.
Dávid Ibolya Kasza Józsefhez címzett levelében sok sikert kívánt a határon túli magyar szervezetek fórumának. Az MDF elnöke levelében tudatta: pártjának az az álláspontja, hogy a határon túli magyarság legitim vezetőinek a bevonása nélkül a magyar Országgyűlés nemzetpolitikáról felelős döntést nem hozhat. Az MDF álláspontja szerint egyébként a kettős állampolgárság megadásának nem lenne feltétele az állandó magyarországi lakóhely, és a jogintézmény az EU-n belüli szabad mozgás lehetőségét biztosítaná a határon túliak számára. Az MDF új, konszenzusos nemzetpolitikát is sürget, és ezért Dávid Ibolya négypárti egyeztetést kezdeményezett; szerinte a pártok képviselőinek a jövő csütörtökön kellene tárgyalóasztalhoz ülniük és egyetértésre jutniuk arról, hogy az Országgyűlés az eredménytelen népszavazás után kialakult helyzetben nyilvánítsa ki: a határon túli magyarságot a magyar nemzet elválaszthatatlan részének tekinti. A fórum azt is javasolja, hogy az Országgyűlés vállalja: egyezségre jut a nemzetpolitikai minimumok kérdésében. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 15. 07:48 | Sorszám: 111 |
*
Hét Nap. SZABADKA 2005.01.11A múlt héten Szabadkán találkoztak a határon túli magyarok legitim képviselői, hogy megvitassák a december ötödike után előállt helyzetet. Közös nyilatkozatban szólították fel a Magyar Országgyűlést, hogy hozzon törvényt a határon túli magyaroknak a szülőföld elhagyása nélkül, egyéni kérelemre megadandó magyar állampolgárságáról. Mit tehet a cél érdekében a Magyar Állandó Értekezlet? A héten erre kerestük a választ a politikusoknál és az utca emberénél.
Nagy Sándor, az Amerikai Magyar Kongresszusi Kapcsolatok Központjának elnöke:
-A népszavazás és maga a forma, ahogyan erre sor került, meglátásom szerint nem megfelelő. Erről a kérdésről a parlamentnek kellett volna döntést hoznia. Természetesen szükséges egy olyan jogilag elismert fórum, amelyen erről előzetesen konzultálni kellett volna, de a végső döntést mindenképpen a magyar országgyűlésnek kellett volna, sőt annak kell most is meghoznia. Az amerikai magyarság is nagy figyelmet fordít erre a kérdésre, de ez a Kárpát-medencében élő magyarságot érinti elsősorban. Én mint a kongresszusi magyar lobbi vezetője, úgy vélem, a mi feladatunk az, hogy segítsük a Kárpát-medencében élő magyarság érdekeinek a képviseletét Washingtonban. A mai napon a magyarság színe-java jelent meg, nagyon jó érzés ebben a társaságban lenni, s úgy vélem, hogy ha összedugjuk a fejünket, képesek leszünk olyan javaslatokat megfogalmazni, amelyeket a jövőben hasznosítani lehet.
Bugár Béla, az MKP elnöke:
-A Magyar Állandó Értekezletet akkor érdemes összehívni, ha van miről tárgyalni. Mi most elsősorban december ötödikét akarjuk lezárni, ezért a magyar kormánytól azt várjuk el, hogy javaslatot tegyen arra, hogy ezt hogyan szándékozik lezárni, mivel eddig csak frázispufogtatások voltak. Legyen az a Szülőföld program, vagy most például a nemzeti vízum javaslata, amit ma hallottunk először. Sem az egyiket, sem a másikat velünk senki sem egyeztette, nem beszélte meg. A Magyar Állandó Értekezleten az elmúlt években nagyon sok javaslat elhangzott miniszterelnökök szájából, amelyek soha nem valósultak meg. Ennek tehát így nincsen értelme. Mi azt szeretnénk, hogy azok a javaslatok, amelyeket itt ma írásba foglalunk, majd elküldünk a címzetteknek -- a kormányelnöknek, a köztársasági elnöknek és a házelnöknek, a magyarországi pártoknak -valamiféle táptalajra hullanának, s ha lesz konkrét javaslat, akkor arról majd vitázunk a Magyar Állandó Értekezleten. Viszont a mi türelmünk is véges. Ha ez nem valósul meg, akkor mi fogjuk kérni a Máért összehívását.
Miavecz Béla magiszter, nemzetközi jogász, a VMSZ szakértőbizottságának tagja:
A Máért nem tehet semmit. A döntést a magyar országgyűlésnek kell meghoznia, az anyaországi fejeknek kell helyrerázódniuk. Miután az észjárás olyan irányba terelődik, amikor megérik a nemzet egységesítésének tudata, melyet egy állampolgársággal lehet kifejezni, akkor ez meg fog történni. Sértőnek tartom azokat az argumentumokat, amelyekkel riogattak -- gondolok itt az elözönlésre, Erdély vagy a Délvidék kiürülésére, azok nem állják meg a helyüket. A mostani román útlevéllel is vízum nélkül lehet utazni Bécsbe, Berlinbe, s ezzel élnek is az állampolgárok, mert a hegyeshalmi határátkelőnél száz autóból kilencven román rendszámmal közlekedik. Az erdélyi román tehát már most is közlekedhet, nem ez a fő mozgatója a kivándorlásnak. A kormány fontos szerepet játszik, mert törvényjavaslati eszközei vannak.
Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke:
A jogszabály módosítás az országgyűlés feladata, jogosítványa. Ez nem dilemma számunkra. Ahhoz, hogy ez a döntés a népszavazás ellenére ismételten a politikai életnek és a megoldáskeresésnek a tárgyává váljon, meglátásom szerint hozzájárul majd a határon túli magyarok álláspontja. A Magyar Állandó Értekezletnek fontos szerepe van, ha olyan konszenzusos döntéseket tud hozni, melyek minden politikai pártra érvényesek, s ettől a pillanattól kezdve az országgyűlésben a törvényalkotás közös politikai akarat eredményeként születik meg.
Tóth János szabadkai nyugdíjas:
Akárhogyan forgatják is itt a kérdést a politikusok, csak egy dolog biztos. Éspedig az, hogy a döntés egyetlenegy ember kezében -Gyurcsány Ferencében - van. Ha ő úgy ítéli meg, hogy ebből politikai hasznot tud húzni, akkor lesz magyar állampolgárság. Azonban az elmúlt hónapokon végignézve, erre én nem látok semmi esélyt. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez az egész most már nem szól másról, mint az időhúzásról. Ráadásul, Magyarországon arra is rájátszanak, hogy itt minél nagyobb legyen az elkeseredés. Tudják, hogy ennek hatására az itteniek követelődzni fognak, ami viszont az átlagpolgárban fog gyanakvást és visszatetszést kelteni. Az idő nem a mi politikusainknak dolgozik, az emberek pedig idővel szépen megbékélnek ezzel az új helyzettel és elfogadják azt, amit a miniszterelnök ígér. Kérdés, hogy a mi politikusaink mit tudnak minderre lépni. Én nagyon nagy jelentőséget tulajdonítok a Máért-nak, szerintem ez az egyetlen olyan fórum, ahol valami esélyünk is lehet egy számunkra kedvező döntés elfogadtatására. Csak azt nem tudom, hogy a Máért-et mikor fogják összehívni.
Molnár Éva, újvidéki eladó:
Ahogyan elnézem ezt a sok vitát, ami a kettős állampolgárság körül kialakult, szilárd meggyőződésem, hogy az úgynevezett anyaország leírt minket. Elmondtak itt minket mindennek. Nekem leginkább ez fáj, az a sok pofon, amit az anyaország politikusai az elmúlt hónapokban lekevertek nekünk. Szinte hihetetlen az a sok sztereotípia, ami velünk kapcsolatban él ,,odaát''. Mindezek után nincsenek illúzióim, a sorsunkkal kapcsolatban. Én egy kis faluból származom, ott a fiatalok jó része már végleg elhagyta a szülőföldet. Mindenki ment, amerre látott a jobb megélhetés reményében. Eddig sem számíthattunk igazából senkire, csak önmagunkra. Ezután még inkább így lesz, s abban is biztos vagyok, hogy számunkra kedvező döntés nem fog születni. Ami a Máért-et illeti, erről nem nagyon tudok mit mondani, mert nem vagyok tisztában sem a szerepével, sem a feladatával. Úgy látom, hogy a döntés a politikai pártok kezében van, függetlenül minden szervezettől, fórumtól.
http://www.hetnap.co.yu/uj/index.php?zg=1052&no=17
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 14. 23:47 | Sorszám: 110 |
*
Petőfi születésének 182. évfordulójára emlékeztek a Tisza-parton2005-01-04 14:00:00 Az új esztendő első istentiszteletére hívogató harangszó Badalóban egyben azt is jelzi, hogy a helyiek immáron évtizedek óta megemlékeznek Petőfi Sándor születésének évfordulójáról. A lánglelkű költő 1847 júliusában járt a Tisza-parti településen, amikor is útban menyasszonyához a helyi református templom mellett pihente ki fáradalmait. 1938 óta a templom falán lévő emléktábla hirdeti a szabadságharc vezérének ittjártát. Szép hagyománnyá vált, hogy újévkor a helyiek megemlékeznek Petőfi születésének emléknapjáról. A Baráth Imre helyi református lelkész által tartott ünnepi istentiszteletet követően az emléktábla körül gyülekeztek a résztvevők. A Himnusz eléneklése után Balog Zoltán, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Beszédében annak a reményének adott hangot, hogy az oly sok keserű élményt és megpróbáltatást hozó 2004-es évet magunk mögött hagyva, a kárpátaljai magyarság számára az elkövetkezendő esztendő a hit, a remény, a szeretet és a megbékélés éve lesz. Ezt követően Szoboszlai Tünde, a helyi általános iskola növendéke szavalta el Petőfi Sándor A puszta télen című versét. Sárközi Gyula helyi lakos Petőfiről szóló saját költeményét adta elő, majd Péter Endre tolmácsolásában hangzott el a Nemzeti dal című vers. A megemlékezés végén a Szózat eléneklése mellett a résztvevők megkoszorúzták az emléktáblát. (jakab) Forrás: Kárpátinfo Hetilap *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 14. 23:22 | Sorszám: 109 |
*
SZABADSÁG Kolozsvári napilap
2005. január 15.
(XVII. évfolyam, 11. szám)
Folytatódik a Wass Albert-mûvek szerzôi jogvitája
A magyar legfelsôbb bíróság perújrafelvételnek adott helyet
A magyar legfelsôbb bíróság helyt adott annak a felülvizsgálati kérelemnek, amely a Wass Albert mûveinek kiadási joga kapcsán keletkezett jogi vitára vonatkozik. A per érintettjei az erdélyi író mûveit megjelentetô marosvásárhelyi Mentor Kiadó és a magyarországi Kráter Mûhely Egyesület és Kiadó. A perújrafelvételt a bírók szerint az tette indokolttá, hogy a magyarországi fél megszerezte "egy elismert igazságügyi írásszakértô és egy bejegyzett grafológus szakvéleményét", miszerint nem Wass Albert írta alá azt a szerzôdést, amely alapján a marosvásárhelyi kiadó az író mûveit piacra dobja. A per Szász Loránd amerikai egyesült államokbeli polgár és a Czegei Wass Alapítvány, illetve a Mentor-kötetek akkori magyarországi terjesztôje, a Litex Kkt. között zajlott. Wass Albert 1989-ben kötött szerzôdést Szász Loránddal, biztosítva neki mûvei ideiglenes kiadási jogát, amelyet az amerikai állampolgár eladott a Kráter Mûhely Egyesületnek. A Mentor Kiadó — amely nem tudott Szász szerzôdésérôl és ennek eladásáról a Kráternek — 1998-ban kötött kiadási szerzôdést a Wass Albert öt fia által létrehozott Czegei Wass Alapítvánnyal. Ez utóbbinak Wass Albert hivatalosan, az amerikai Kongresszusi Könyvtár Szerzôijog-védô Hivatalába bejegyezve adta át a teljes kiadási és a hagyaték kezelési jogát. A pert azt követôen indult be, hogy a Mentor számon kérte a Krátertôl, miért adja ki a Wass-könyveket. A jogerôs ítéletet 2004-ben hirdették ki. A magyar legfelsôbb bíróság salamoni döntést hozott az ügyben, úgy ítélkezett, hogy mindkét kiadónak lehetôvé teszi a mûvek kiadását. "Az emberek a mi könyveinket kezdték venni, mert jobb minôségûek, valószínû ez késztette a magyarországi kiadót arra, hogy perújrafelvételt kezdeményezzen — nyilatkozta lapunknak Káli Király István, a Mentor Kiadó igazgatója. Káli Király csalódottságát fejezte ki a történtek fölött, és közölte, szembenézni se kíván már azokkal, akik a Mentornál dolgozó mintegy 40 fôs létszámú személyzet megélhetését sodorták veszélybe. Az igazgató nehezményezte, hogy a Kráter kiadó nevében Turcsány Péter elnök már "körülbelül tíz" olyan levelet küldött a magyarországi könyvforgalmazóknak, amelyben a Mentor és a Wass Albert könyveit forgalmazó Lap-Ics kiadó elleni bojkottra szólította fel ôket. A birtokunkba került dokumentum szerint a Kráter arra kérte a forgalmazókat, döntsék el, hogy a perújrafelvétel és a grafológiai szakvélemény megszerzésének ismeretében a "továbbiakban is szándékukban áll-e a Mentor-könyvek terjesztése." A bojkottra való felszólítást Wass Albert fiai is nehezményezik. A szerkesztôségünkbe eljuttatott, öt testvér, Wass Vid, Huba, Miklós, Géza és Endre által aláírt levélben közölték, nekik van igazuk. Szerintük apjuk az általuk létrehozott Czegei Wass Alapítványra ruházta "a visszavonhatatlan és kizárólagos szerzôi és kiadói jogot". "A család tulajdonában fennmaradt egy hangszalagon az író üzenete, amelyben kifejezi ez irányú vágyát és végakaratát" — áll a levélben. A Wass-testvérek szerint a helyzet annál is inkább súlyosabb, mivel a Czegei Wass Alapítvány a kiadott könyvekbôl származó teljes nyereséget az erdélyi magyarság gazdasági és kulturális helyzetének javítására fordítja. Egyebek között a Gyeke községhez tartozó feketelaki óvodát támogatták, traktort vásároltak a helyi gazdáknak, hogy hatékonyabban gazdálkodhassanak, Holtmaroson pedig árvaházat mûködtetnek. Turcsány Péter a szerkesztôségünkbe juttatott levélben emlékeztetett, hogy a felperes Szász Loránd a magyar legfelsôbb bíróság által is megerôsített szerzôdés alapján "küszködött a szokásos terjesztôi közönnyel, sôt egy csôdöt jelentô kiadóvállalattal is". Az ô érvényes szerzôdése alapján dolgozik évek óta a Kráter közössége. Turcsány úgy vélte, hogy a magántulajdon szentsége alapján a kiadói jog "másodszor nem átruházható, se nem örökíthetô, s mindezek már az új tulajdonos jogkörébe tartoznak". A magyar kiadó elnökének közlése szerint az ügyben a következô tárgyalásra február 21-én kerül sor. Borbély Tamás
http://www.hhrf.org/szabadsag/5jan-15t.htm
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 14. 07:13 | Sorszám: 108 |
*
ERDÉLY MATrianon-film: sajtótájékoztató és fórum Kolozsváron
[2005-01-13 - 22:53:52 ]
Kolozsváron tartott ma sajtótájékoztatót a Trianon-film vetítését megszervező Erdélyi Magyar Ifjak (EMI). A déli két órára meghirdetett tájékoztatót kiemelt érdeklődés övezte: a Protestáns Teológia dísztermében több mint tíz tévétársaság, legalább ugyanennyi rádiós tudósító és nagy számú, az írott médiát képviselő újságíró jelent meg. Az Erdélyi Magyar Ifjak szervezetét Bagoly Zsolt alelnök képviselte, és természetesen jelen volt a film rendezője Koltay Gábor és annak egyik fontos szereplője Raffay Ernő Trianon-kutató történész is. A bevezetőben Az alelnök ismertette a vetítések helyszíneit és azok körülményeit. Elmondta: az EMI úgy ítéli meg, a rendőrség által kirótt büntetések indoklása nem fedi a valós helyzetet, majd részletesen ismertette a vetítések jogszerűsége melletti érveket. Amikor Bagoly elmondta, hogy Magyarországon a film nincs betiltva, sokan szedelőzködni kezdtek. Számukra a téma elvesztette szenzáció-jellegét. Koltay Gábor megfogalmazta: egyes személyeknek, politikai csoportoknak illetve politikusoknak rossz a lelkiismerete, ezért próbálják megakadályozni az 130 perces film bemutatását. Mind Románia, mind Magyarország lakosságának legnagyobb része egy olyan világban szeretne élni, ahol elismerik a mûvészet, a történelem, a különbözõ vélemények szabadságát, ahol nem félnek a gondolatoktól, a véleményektõl, még abban az esetben sem, ha nem értenek egyet velük. A rendező úgy gondolja, fölül kell kerekedni a beszűkült gondolkodáson, szembe kell nézni végre a történelmi tényekkel. Egyes politikusok érdekeltek abban, hogy félbeszakítsák a demokratikus fejlõdés folyamatát, és hogy fölösleges feszültségeket keltsenek. Ez az út azonban nem követendõ, mert nem vezet sehová. A történelmi igazság nyílt, egyenes kimondását nekünk sohasem szabad szem elől tévesztenünk. Kérdésre reagálva Raffay Ernő elmondta: a román és magyar történészek le kellene üljenek végre, akár a film kapcsán is, és beszéljenek Trianoról, előítéletek, elfogultság nélkül. A film viszont, nincs feliratozva, úgyhogy ez az elvárás már eleve nem kivitelezhető – érvelt egy kérdező. Válaszában Raffay elmondta, hogy ilyen kéréssel őkett eddig egyetlen mozi, vagy vetítőterem sem kereste meg. A korábban bejelentett második kolozsvári vetítés helyett a szervezők jobbnak látták, ha ezúttal csak nyilvános beszélgetést, fórumot tartanak. A vetítés elmaradása miatt nagyon sokan elmentek, de még úgy is közel 150 személyt érdekelt a fórum. A beszélgetés tulajdonképpen az elmúlt napok eseményei, a vetítést megakadályozó politikai cenzúra körül gyűrűzött. A szervezők elmonták: a kirótt büntetést sem a helyi képviselők, sem az EMI nem fizeti ki, készek az ügyet akár Brüsszelig is elvinni. A résztvevők megértően viszonyult a kialakult helyzethez, nem kérték számon a szervezőkön a vetítés elmaradását. A hallgatóság részéről származó javaslat nyomán a résztvevők úgy döntöttek, megbízzák az EMI-t kérje fel az RMDSZ helyi vezetõségét, hogy március 15-én a kolozsvári Sportcsarnokban mutassa be a Trianon címû filmet. Az EMI-t képviselő fiatalok ígéretet tettek, hogy bár a politikai konjunktúra egyáltalán nem kedvező, a nemzetépítõ tevékenységeket folytatni fogják. (tudósítónktól)
http://www.erdely.ma/kultura.php?id=8320
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 14. 07:01 | Sorszám: 107 |
*
ÚJ SZÓ, POZSONY http://www.ujszo.sk/rubrika.asp?vyd=20050114&rub=print_cimlap
MEGKÉRDEZTÜK
Mi a véleménye a legújabb autonómiatörekvésekről?
Miroslav Kusý politológus: A magyar miniszterelnök azzal, hogy a kettős állampolgárság szorgalmazása helyett inkább autonómia kivívására ösztönzi a külhoni magyarokat, alibit keres magának, a sikertelen decemberi népszavazás után igyekszik pótmegoldást találni. Az autonómia kérdése elsősorban azokban az országokban időszerű, melyek nem tagjai az Európai Uniónak. Szlovákiában ez legitim követelés? Igen, sőt a szlovák alkotmány alapján is az, bár az nem biztos, hogy az autonómia mindig előnyös az adott kisebbség számára. Ez általában kényszermegoldás egy olyan helyzetben, amikor csődöt mondott a kisebbség és a többség viszonya. Az MKP mint párt soha nem követelt etnikai vagy területi autonómiát; a kulturális és oktatási önállóság más lapra tartozik. Viszont nem kizárt, hogy romlani fog a viszony a hazai magyar és szlovák politikusok között. Ennek jeleit már felfedezhetjük: a szlovák pártoknak szándékukban áll összefogni az MKP ellen, s nem biztos, hogy a magyar párt ismét kormánytényező lesz, sőt inkább úgy tűnik, hogy próbálják kiszorítani a következő koalícióból. Kialakulhat feszültség, romolhat a magyar kisebbség politikai helyzete, lehetnek éles konfliktusok, s az MKP nyíltan követelheti majd az autonómiát, ami nem szükségszerűen jelenti az adott terület leszakítását. Az autonómiától nem kell félni, végső soron az önkormányzatiság is annak számít, s ennek megerősítése az EU-ban fontos. (sz-a)
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 14. 06:46 | Sorszám: 106 |
*
ÚJ SZÓ, POZSONY CÍMLAP (Új Szó, 2005. január 14.)
Feszültségoldás Pesten
Közrefogva. Kasza József, Gyurcsány Ferenc és Bugár Béla a tegnapi budapesti találkozón (Fotó: Duna televízió) Bugár Béla és Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke átnyújtották a szabadkai fórum zárónyilatkozatát. Gyurcsány Ferenc a találkozó után elmondta: hosszú konzultációt folytattak arról, milyen lépéseket igényel a közös nemzeti felelősség megerősítése, ebben mi a feladata az anyaországnak, és ehhez miként tudnak hozzájárulni a határon túli magyar közösségek. „Céljaink közösek: azt szeretnénk, ha a kisebbségek – megőrizve magyar identitásukat – boldogulhatnának szülőföldjükön, tisztességesen élnének, jó munkát találnának, és eközben ápolhatnák a kapcsolatot a magyar nemzet többi részével” – szögezte le a miniszterelnök. „Kemény, kellemetlen légkörben indult tárgyalás volt, de sikerült elérnünk, hogy megkezdődjenek a szakmai tanácskozások elsősorban a Szülőföld Programról, amely már a végső szavazás előtt áll, mi pedig a tartalmát sem ismerjük. Megkapjuk a törvénytervezetet a módosító javaslatokkal együtt, s a hónap végéig egyeztetünk” – mondta az Új Szónak Bugár Béla, aki korábban többször nehezményezte, hogy a magyar kisebbséggel szemben a rólunk nélkülünk elvet alkalmazták. „Megegyeztünk, a bennünket érintő kérdésekben közösen alakítjuk ki álláspontunkat. Kidolgozunk egy határidőnaplót, mely alapján megvitatjuk a magyar kormány által vázolt elképzeléseket” – tette hozzá az MKP elnöke. Részben sikerült tisztázni azt a levelet is, melyet Gyurcsány Ferenc a Máért tagjaihoz intézett, s melynek tartalmát – az úgynevezett ötpontos javaslatot – azonban a kormányfő csak a sajtón keresztül ismertette. „Állítólag postázták, faxon azonnal átküldték a levelet, mi azonban nem kaptunk semmit. Kasza Józsefékhez megkésve ugyan, de ma megérkezett. A nekünk címzettet talán rossz számra küldték” – mondta Bugár. A szabadkai fórum zárónyilatkozatával kapcsolatban Gyurcsány kifogásolta, hogy a határon túliak csak a gesztus-állampolgárságot szorgalmazzák, amit a magyar kabinet határozottan elutasít, viszont sok minden másról hajlandók tárgyalni. „Egyezség elérésére jelenleg azt a megoldást látjuk, mely a határon túliak státusának alkotmányos rendezése, ha kell, alkotmányos törvények módosítása, ezt követően pedig a Magyar Köztársaságba, valamint lehetőség szerint az EU országaiba szóló útlevél megadása” – jelentette ki a kormányfő, aki ezen célok elérését is csak sok vitával tartja elképzelhetőnek. Kasza elmondta: a magyarság közös érdeke, hogy elmozduljanak a holtpontról. A határon túli politikusok tegnap Somogyi Ferenc külügyminiszterrel is találkoztak, ma pedig Mádl Ferenc államfővel, Szili Katalin házelnökkel és Orbán Viktor Fidesz-elnökkel folytatnak megbeszélést. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 13. 19:54 | Sorszám: 105 |
*
ERDÉLY MATrianon-hisztéria [2005-01-13 - 16:38:44 ]
Forrás: Ziua
Általános hisztéria. A Trianon-film erdélyi bemutatása megőrjítette a kormány egyes tagjait. Mona Musca, román kulturális miniszter, és Mihail Hardau Kolozs megyei prefektus, követelik a szervezők számonkérését, sőt a dokumentumfilm betiltását, hivatkozva a film állítólagos illegalitására. Úgy hírlik, a Koltay Gábor által rendezett film éppen azért volt betiltva Magyarországon, hogy ne ébressze fel az emberekben újra a Trianon-problémát az újdonsült egységes Európa rendszerében. Annak ellenére, hogy ugyanezt a filmet múlt évben Erdély hat helységében levetítették már – utólagos cirkusz és tüntetések nélkül – az úttörőnek nevezett miniszterasszony most látta jónak a lázadást, és félretéve a minisztérium politikai programját, belemerült a annak a „problémának” a megoldásába, mely most van kibontakozóban, kuriózummá válhat, és társadalmi kihatássá kerekedik. Miután a román miniszterasszony eljátszotta a megmentő szerepét a Bukaresti Operett Színház tűzvészében, úgy néz ki, hogy a mostani beavatkozása tűzvésznél nagyobb visszhangra kerül, interetnikus konfliktust robbantva ki, és mindezt olyan körülmények között, amikor kormányzói partnerei éppen az RMDSZ vezető egyéniségei közül kerülnek ki. De Mona Musca legsúlyosabb bakija csak most következik: a rendezők befejezték Erdély-turnéjukat, haza készültek, amikor nála(?) a szikra kipattant, most pedig várhatóan valamely televíziós társaság megkeresi a rendezőket, esetleg levetíti a filmet, ha másért nem, a nézettségi szint emelése miatt. Kétszeresen tiltott dokumentumanyag, most még nagyobb csábítással a nézők számára. Hát jó, már csak ez hiányzott nekünk! (Bogdan Comanroni) Az utóbbi napokban Hargita és Kovászna megyék politikai vezetői, a román rendőrség tisztjei és a helyi képviseletek nagyon elfoglaltak Koltay Gábor ( a magyarok Sergiu Nicolaescuja) dokumentumfilmével. Koltayról tudni kell, hogy rendezői karrierje során, általában a magyarok történelméből emelt ki témákat, ezzel nem kevesebb vitáknak adva helyet filmjeivel, úgy a határontúli, mint a budapesti politikus körökben. Koltay filmográfiájából egy párat említek: A koncert (1981), István, a király (1984), A képpé varázsolt idő (1985), „Szép volt fiúk...”(1988), Befejezetlen forradalom (1990), Julianus (1991), István, a király (1993), Honfoglalás (1995), és a Sacra Corona (2001). Miután Koltay a múlt év során befejezte a Nagy Magyarország feldarabolásáról szóló Trianon c. dokumentumfilmjét, és a bulvárlapok beharangozták mint a 2004-es év legjobb filmjét, sajnálatos módon csupán a Teréz körúton álló Uránia mozi tűzte programjára az előadást. A film a Magyar Nemzeti Filmarchívum anyagtárából tartalmaz olyan, sokak számára ismert jeleneteket, melyeket mindazok, akik érdekeltek voltak Európa századeleji történelmében, már mind ismertek. Ezen kollázs részeken túl, számos hírességek szólalnak fel a filmben, közéleti személyiségek, politikusok, korabeli tudósok, történészek, köztük Nemeskürty István író is, Raffay Ernő történész, Tőkés László nagyváradi református püspök, és nem utolsó sorban a magyar baloldalt képviselő Glantz Ferenc. Egy másik érdekes „szereplője” a filmnek Csurka István szélsőjobboldali vezető és író, aki nem egyszer hangoztatta már, hogy életét a Triaoni Békeszerződés tanulmányozására ajánlotta fel. Koltay visszatér A film vetítése több erdélyi városban, valamint a rendezővel, és Raffay történésszel való film utáni beszélgetések, a kolozsvári székhelyű Erdélyi Magyar Ifjak egyesületének (EMI) szervezése alá tartozik. Mégis úgy tűnik, a legnagyobb számú közönség, RMDSZ vezetőségi tagok, és a helyi hatóságokból álló személyek a megyeszékhelyen voltak a legtöbben. A film vetítésének margójára, kérdések sora csak most kerül napvilágra: miután köztudott, hogy Koltay filmjét Bihar megyében három hónappal ezelőtt, több helységben is bemutatták (2004. okt. 14-én Újlakon, ua. 17-én Szalontán és Újszékelyen, ua. 24-én Érmihályfalván és Margittán), a népes közönségen túl pedig a helyi sajtó képviselői is részt vettek és cikkeztek az eseményről, érdekes módon senki nem fejtett ki véleményt, nem lett különösebb visszhangja a vetítésnek. (ford. megj., a 2004-ben Tusványosi Nyári Egyetem keretén belül a rendezők műsorra tűzték a filmet, tehát október előtt!) Szintén ide tartozik, hogy a bihari helységekben megrendezett vetítésekre minden alkalommal helyi szervezetek, egyesületek termeiben került sor, a szervezők pedig biztosították a díjtalan belépést. Ezzel az eljárásával, az EMI tehát nem hágta át a filmvetítés rendszerét, amely egyébként egy előzetes engedélyeztetési eljárással jár együtt a Művelődési Minisztériumnál. A miniszteri reakció A több ezer érdeklődő előtt levetített alkotás felkavarta a kedélyeket városszinten, Bukarest pedig valóságos vérbosszút indítványozott a szervezők ellen. A Kulturális Miniszter, Mona Musca, a rendőrséghez fordult kivizsgálás végett, és az illetékes személyek a szent végrehajtás szellemében azonnal színre léptek, számon kérve az EMI vezetőségét. Valamely szinten a helyzetet a két megye (Hargita és Kovászna) prefektusa egyengette, az újonnan megválasztott Constantin Strujan és György Ervin, akik fenntartották a filmmel kapcsolatos véleményeiket, mivel állításuk szerint nem nézték meg a dokumentumfilmet ez idáig. Belső információink szerint viszont, mindkét elöljáró megtekintette az alkotást, és környezetükből néhány személy úgy vallott, miszerint mindketten megállapították, hogy egy sor dokumentumanyag látható, korabeli stílusban rögzítve, és néhány magyar és román kulturális, és közéleti személyiség szólal meg a filmben. A szervezők csalódottságukat fejezték ki a sajtó embereinek Mona Musca eljárásával szemben. „Kulturális eseményt rendeztünk, és bárki eljöhetett megnézni a filmet, és részt vehetett a vetítés utáni megbeszéléseken a rendező (Koltay), és Raffay történész társaságában. A belépés díjtalan volt, tehát rendezvényeink nem igényeltek különleges bizottsági beleegyezést „a filmszínházakban lejátszott filmekre” – hangzik el mindez egy EMI sajtónyilatkozatban. A Ziua napilap riporterei két előadáson, és az azt követő beszélgetéseken vett részt. Megjegyezzük, hogy az eseményen a harmadik kor képviseltette magát többségben, közéleti személyiségek, és jelentős számú fiatalság. A beszélgetések elsősorban azon politikai pillanatokról folytak, melyek aztán történelmi pillanatokká minősültek át, míg végül a Békeszerződés megszületett. Néhány, az EMI rendezvényeit merően elutasító személyek azt híresztelték, hogy az eseményeket irredenta megmozdulások követték. Ezekről a tévhitekről viszont, lapunk magyar nyelvet ismerő munkatársai nem tapasztalták sem a kézdivásárhelyi, sem a csíkszeredai vetítés alkalmával. A Kulturális Minisztérium fenntartásai annál is inkább érdekesek, mivel most sem azzal van baj, hogy a filmet már 2005 januárja előtt is vetítették, és akkor azok nem minősültek törvényszegésnek. A Hargita megyei magyar közösségek érthetetlenül és kiábrándultnak mutatkoznak a Mona Musca miniszter asszony rendelkezéseivel szemben. „Musca miniszterasszony olyan személy, aki tudja, hogy a művészetnek nincs anyanyelve, sem politikai irányultsága. Kérdem én, vajon az olasz hatóságok alávetették alapos kivizsgálásnak Musca asszonyt, amikor még a miniszterasszony Itália híres színházainak színpadán lépett fel? – hangzik el a költői kérdés egy csíkszeredai római katolikus egyházi személy szájából. Kállai László
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 13. 19:37 | Sorszám: 104 |
*
KÁRPÁTALJA 2005. január 14. Magyar Nemzet: A hibás Ukrajna-politika és a Gajdos-rejtély Terjedelmes cikkben foglalkozott Magyarország Ukrajna-politikájával, és Gajdos István ukrajnai szociáldemokrata képviselőnek arra gyakorolt hatásával a Magyar Nemzet január 10-i (hétfői) száma. Az alábbiakban a cikk néhány sarkalatos megállapítását foglaltuk össze.
A lap szerint diplomáciai körökben egyenesen megrökönyödést keltett egy magyar külügyminisztériumi feljegyzés, amely még az ukrán választások második fordulója után is azt tartotta Magyarország és az Európai Unió érdekének, hogy Viktor Janukovics legyen az elnök.
Külügyminisztériumi források ezt a magatartást leginkább azzal indokolták, hogy a régi ukrán hatalom lehet bármennyire korrupt és antidemokratikus, mégis kiszámíthatóbb és kezelhetőbb egy ismeretlen Juscsenkónál, aki ráadásul nacionalista. (...) Mindezek mellett azonban nem zárható ki, hogy a magyar álláspont kialakításában komoly szerepet játszott az is, hogy az Ukrajnával foglalkozó külpolitikai elit Kárpátalján teljes egészében arra a Gajdos Istvánra tett, aki a volt ukrán hatalom kiszolgálója volt" - írja az újság. Az MN emlékeztet, hogy Gajdos István, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) jelöltjeként a szociáldemokrata párt színeiben lett parlamenti képviselő 2002-ben. A nyilvánvaló választási csalás ellenére az új magyar parlamenti képviselő az MSZP-SZDSZ-kormány teljes bizalmát élvezte, leginkább azért, mert riválisa, Kovács Miklós olyan kérdésekben, mint a státustörvény megvédése vagy a kettős állampolgárság, a Fideszhez közel álló álláspontot foglalt el. Gajdos István és az UMDSZ támogatása leginkább anyagi téren nyilvánult meg: a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH), a Pomogáts Béla író vezette Illyés Közalapítvány, Törzsök Erika szabad demokrata kisebbségi szakértő érdekeltségei, de még az informatikai minisztérium is fejlesztések ürügyén komoly pénzösszegeket utalt át Gajdosnak és holdudvarának. A cikk feleleveníti, hogy Gajdos István esetleges maffiakapcsolataira komolyabban első ízben 2004 őszén Kövér László, a Fidesz országos választmányának elnöke és Németh Zsolt, a Fidesz külügyi kabinetjének vezetője hívta fel a figyelmet közös sajtótájékoztatóján. A két fideszes honatya sajtótájékoztatójára a kormány óvatosan reagált. Nem így az MSZP holdudvarának számító, az ATV-ben sugárzott Sajtóklub külpolitikai szakértője, a Vasárnapi Hírek főszerkesztője, Avar János, aki Kövér kijelentéseit kommentálva kikérte magának azt, hogy az MSZP adott esetben szakszolgálati figyelmeztetés ellenére is támogatna egy maffiózót. Ez az ellenkezés azonban alábbhagyott, különösen azután, hogy az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága és külügyi bizottsága zárt ülés keretében a kérdést napirendre tűzte. Információink szerint az üléseken Zsohár István, a Magyar Köztársaság Információs Hivatalának igazgatója és munkatársai arra kényszerültek, hogy beismerjék, Gajdos István a kárpátaljai megyei vezetéssel öszszefonódva összefüggésbe hozható maffia-típusú tevékenységgel. (...) Az Utolsó Figyelmeztetés (UFI) című havilap 2004 novemberi számában számol be arról az esetről, hogy mind az információs hivatal (IH) akkori igazgatóját, Czukor Józsefet, mind az ungvári magyar főkonzult, Szabó Ottót itthon megfeddték azért, mert jelezték, az időközi munkácsi polgármester-választásokon csalás történt, amelybe belekeveredett az UMDSZ is. Az eset komoly nemzetközi visszhangot váltott ki, mind az Európa Tanács, mind az Európai Unió nyíltan elítélte a csalást. Az UFI értesülései szerint azonban Szabó Vilmos (aki a Medgyessy-kormányban a határon túli magyar ügyeket felügyelő politikai államtitkár tisztét töltötte be) -megfeddte Szabó Ottó főkonzult a valóság hazajelentéséért, mivel az negatív színben tüntette fel az UMDSZ-t. De még annál is furcsább az az értesülés, hogy a Külügyminisztérium illetékes helyettes államtitkárának titkárságvezetője fellépett hasonló okból az információs hivatallal szemben. A titkárságvezető nem más, mint az a Németh János, aki a Horn-kormány idején ungvári főkonzul volt, aki közismerten rossz viszonyban volt a KMKSZ-szel, aki 2002-ben úgy lett a HTMH kárpátaljai főosztályának a vezetője, hogy hivatali elődjét - Tóth Istvánt - állítólagos túlzott KMKSZ-barátsága miatt váltották le (...). Nem tudhatjuk, hogy Czukor József IH-s igazgató néhány nappal későbbi leváltásában milyen szerepet játszottak a kínos kárpátaljai jelentések (...). A magyar kormány számára kínos lehet Gajdos István tevékenysége a mostani ukrajnai elnökválasztási kampányban is - állítja a lap. Talán még kényelmetlenebb lehet az a tény, hogy a kampány során az illetékesek az oktatási-nevelési támogatásokat azzal osztották, hogy mindez Janukovicsnak köszönhető. Vagyis Kárpátalján a magyarországi adófizetők pénzét közvetlenül felhasználták a választási kampányban. Gajdos István a választás első fordulójában elérte: a kárpátaljai magyarság több mint 60 százalékban Janukovicsra szavazott. A választások második fordulójára azonban a magyar szavazatok ügyében beszállt a KMKSZ is Viktor Juscsenko oldalán. Ennek leglátványosabb formája az volt, hogy Kijevben a KMKSZ elnöke, Kovács Miklós és az azóta elnökké választott Viktor Juscsenko Orbán Viktor, a Fidesz elnökének jelenlétében választási megállapodást kötött. Elemzők szerint Orbán Viktor a határon túli magyarok körében tapasztalható népszerűségének és a KMKSZ kampányának köszönhetően az ukrajnai elnökválasztások második, majd megismételt második (harmadik) fordulójában a kárpátaljai magyarok több mint 50%-a megváltoztatta szavazatát, és ekkor már Beregszász és környékén is Juscsenko kapta a szavazatok több mint 65%-át. Kovács Miklós és a KMKSZ sikeres és eredményes politikai művelete azt eredményezheti, hogy az új ukrán hatalom érdemesnek fogja találni a velük való együttműködést, amire szükségük lehet a 2006-os parlamenti választások idején is. Mindez előre vetíti: Juscsenko kénytelen lesz néhány ígéretet betartani. Az ukrajnai elnökválasztás után előállt helyzetet boncolgatva a cikk szerzője többek között így ír: Kárpátaljai forrásokból a Magyar Nemzet úgy értesült, hogy diplomáciai csatornákon Budapestre már eljutott az új ukrán hatalom üzenete. Eszerint jó lenne békésen kivonni Gajdos Istvánt, különben utóbbi eljárások elé nézhet. A kárpátaljai helyzet jól példázza: a magyar szocialista-szabad demokrata elit Ukrajnával kapcsolatban rendkívül kényes és hátrányos helyzetbe lavírozta magát, amire nemzetközileg felfigyeltek. Az egyetlen mozgatórugó a Fidesz-gyűlölet.
Mással ez a vakság és ámokfutás nem magyarázható. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 13. 19:17 | Sorszám: 103 |
*
KÁRPÁTALJA
http://www.karpatok.uzhgorod.ua/hetilap/b1.html
Kitartanak a kettős állampolgárság mellett
Kétnapos tanácskozást tartottak múlt héten Szabadkán a Magyar Állandó Értekezletben (Máért) tagsággal bíró határon túli magyar szervezetek. A résztvevők értékelték a december 5-i sikertelen anyaországi népszavazás után kialakult helyzetet, s leszögezték, hogy a magyar kormánynak a határon túli magyarsággal kapcsolatos javaslatai nem helyettesíthetik a kettős állampolgárságot. A megjelentek ezenkívül új egyeztetési fórumot hoztak létre Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma (HTMSZF) néven, amely évente legalább kétszer ülésezne és a nemzet egészét érintő közös ügyeket, nemzetstratégiai kérdéseket vitatná meg.
A Máért tagjai eddig egyszer sem tanácskoztak Magyarország határain kívül, és arra sem volt még példa, hogy a magyarországi politikai szervezetek kimaradjanak a Máért megbeszéléseiből. A zárt ajtók mögött lezajlott szabadkai találkozót Kasza József hívta össze, aki a tanácskozás megnyitóján elmondta: az anyaország döntött december 5-én a népszavazáskor, így most a határon túliakon a sor, mert "saját magunkért mi vagyunk a felelősek."
A kárpátaljai magyarságot a fórumon Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke képviselte. Az UMDSZ nem képviseltette magát Szabadkán, a szervezők szerint "vízumproblémák" miatt maradtak távol. A kétnapos tanácskozás pénteken zárónyilatkozat elfogadásával ért véget, amely felszólítja a magyar Országgyűlést, hogy alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését lakóhelyük elhagyása nélkül. A találkozó résztvevői csalódásukat fejezték ki a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménye miatt, s megdöbbenésüknek adtak hangot, amiért az állampolgárság ügye pártpolitikai küzdelmek tárgyává vált Magyarországon. Elítélték a magyarországi politikai élet mindazon szereplőit, akik a valótlan állításokon alapuló kampánnyal félrevezették a magyarországi választópolgárok egy részét a népszavazáson, nemmel való szavazásra vagy távolmaradásra biztatva őket. A népszavazás sikertelensége ellenére a fórum résztvevői továbbra is vallják, hogy a magyar nemzet nyelvileg, kulturálisan és történelmileg egy és oszthatatlan, függetlenül a mindenkori magyarországi pártpolitikai akarattól. A határon túli magyar szervezetek elvárják a magyar Országgyűléstől, hogy haladéktalanul alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülőföldjük vagy állandó lakóhelyük elhagyása nélkül rendelkezhessenek magyar állampolgársággal. A tanácskozáson részt vevő határon túli magyar szervezetek alapvető politikai célkitűzése a szülőföldön való megmaradás és boldogulás biztosítása – áll a nyilatkozatban. Ennek egyik feltétele az autonómiaformák törvényi szavatolása és gyakorlati alkalmazása, valamint a méltányos költségvetési és gazdasági-jogszabályi háttér megteremtése. A tanácskozás résztvevői egyetértettek abban, hogy a legsúlyosabb helyzetben levő, az Európai Unión tartósan kívül rekedő vajdasági és kárpátaljai magyarság a támogatásokat illetően pozitív diszkriminációban részesüljön. Úgy vélik, hogy a közös álláspontok kialakításának legfontosabb színtere a Magyar Állandó Értekezlet, amelynek összehívását legkésőbb 2005. április közepére javasolják. A tanácskozás résztvevői úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumát (HTMSZF), amelyet minden olyan alkalommal összehívnak, amikor ezt a határon túli magyarság és a nemzet egészének közös ügye megkívánja. MTI
Valami van, de nem az igazi...
Néhány órával a szabadkai tanácskozás előtt Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök a határon túliakkal kapcsolatban öt pontba foglalta a szükséges intézkedések körét. Első a már ismert Szülőföld-program megvalósítása. Második a nemzeti vízum bevezetése öt évre, korlátlan határátlépéssel. Azok kérhetik, akik nyelvük, kultúrájuk, nemzeti identitásuk megőrzése érdekében, oktatási, egészségügyi céllal, illetve a családi kapcsolatok fenntartása céljából hosszabb időt kívánnak Magyarországon tölteni. Harmadik a gyors és méltányos honosítás lehetősége, erre március 31-éig dolgoz ki a kormány javaslatot. Negyedik a magyar közösségek autonómiájának politikai támogatása, ötödik: alkotmányos keretek között rögzíteni a határon túli magyar közjogi státusát. Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint a szabadkai találkozó résztvevői bizonyos fenntartásokkal fogadták Gyurcsány javaslatait. "Ha csak időhúzás a cél, akkor a miniszterelnök célt tévesztett, de ha komoly tárgyalási alapról van szó, akkor kiindulópontként elfogadható" – mondta Kasza. Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke leszögezte, hogy a kormányfő javaslatait a tanácskozás résztvevői kevesellték, nem tartották megfelelőnek, véleménye szerint azok nem helyettesíthetik a kettős állampolgárságot. Mindazonáltal Kovács leszögezte:
"Üdvözlünk minden olyan elképzelést és intézkedést, amely megkönnyíti a kárpátaljai magyarság számára a vízumhoz jutást, miután a vízumkiadás gyakorlata inkább szigorodott az elmúlt időkben. Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke szerint "az még nem jelent semmit, ha odavágnak az asztalra néhány jelszót". Kifogásolta, hogy különféle nyilatkozatok hangzanak el, de sose tárgyalnak azokról a határon túli magyar vezetőkkel, amit az MKP elutasít. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 13. 19:11 | Sorszám: 102 |
*
KÁRPÁTALJA
Online Hetilap 2005. január 14."Az igazán hívő keresztény emberek sohasem feledkezhetnek meg a testvéreikről" Háromnapos lelkipásztori látogatáson Kárpátalján tartózkodott Erdő Péter bíboros, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke, Magyarország prímása, aki múlt csütörtökön ünnepi szentmisét mondott a munkácsi Szent Márton-székesegyházban a százéves templom jubileuma alkalmából, találkozott a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye papjaival, más felekezetek vezetőivel, valamint egyházi intézményeket keresett fel.
Erdő Péter prímás, akit Majnek Antal megyéspüspök, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye főpásztora hívott meg Kárpátaljára, múlt csütörtök reggel meglátogatta a munkácsi magyar tannyelvű katolikus líceumot, és a tanári karnál tájékozódott a régió egyetlen katolikus oktatási intézményének helyzetéről.
A bíboros csütörtök délelőtt szentmisét tartott Munkácson a Szent Márton-székesegyházban. A hívekkel zsúfolásig megtelt templomban elmondott szentbeszédében Erdő Péter kiemelte: ez a székesegyház, amely tours-i Szent Márton nevét viseli, 100 esztendővel ezelőtt még nem székesegyháznak épült, hiszen a Munkácsi Egyházmegye megalapítását a Gondviselés csak a közelmúltban tette lehetővé. Ugyanakkor a név ősi előzményekre utal, hiszen 1376-ban Munkács városa már Szent Márton képét vésette a pecsétjére – tette hozzá. A bíboros a kárpátaljai katolikus közösségről szólva elmondta: " Nem szűnt meg a katolikus élet, nem szűnt meg a magyarság ebben a közösségben. A legutóbbi évek meghozták az épületek és közösségek újjáépítésének lehetőségét, II. János Pál pápa megalapította a Munkácsi Egyházmegyét, amely Majnek Antal megyéspüspök vezetése alatt Magyarország-szerte és Európában is ismertté vált. Hitének, helytállásának tanúságtételével tiszteletet vívott ki magának. Mert egyik ember megfeledkezhet a másikról, de Isten nem hagyja el a népét. Hűségesebben ragaszkodik hozzá, mint gyermekéhez a szerető édesanya". Erdő Péter hangsúlyozta: "Az igazán hívő keresztény emberek sohasem feledkezhetnek meg a testvéreikről. Nem tehetik meg ezt nálunk Magyarországon, de nem tehetik meg ezt sehol másutt a világon. Mert a keresztény hit kötelez bennünket. Különösen is szolidaritással tartozunk azok iránt, akiket a vérségi kötelék, a közös kultúra, a közös nyelv, a közös történelem vagy a szomszédság és a mindennapi élet közelsége fűz hozzánk. Aki igaz emberként törekszik a keresztény szeretetre, ritka érték volt régen is, talán ritka manapság is. Ahogyan a liturgiában énekeljük: Nagy érték az igaz ember, világít az éjszakában." A bíboros a délutáni órákban találkozott Agapit munkácsi ortodox püspökkel (moszkvai patriarchátus) és Milan Sasik ungvári görög katolikus püspökkel. A megbeszélések célja a többi egyházzal fenntartott kapcsolatok erősítése – tájékoztatta a sajtó képviselőit Erdő Péter, aki Ungváron felkereste a bozdosi kateketikai központot, a domonkos nővérek Szent Gellért kollégiumát, az ungvári főplébánia-templomot, találkozott a magyar ajkú egyetemi ifjúsággal és a város egyházközségének képviselőtestületével. Erdő Péter bíboros kárpátaljai látogatásának utolsó napján, pénteken Nagyszőlősön meglátogatta a ferences rendházat, a plébániatemplomot és a 300 éves kolostort, valamint a karitász helyi intézményeit. MTI–Badó Zsolt
http://www.karpatok.uzhgorod.ua/hetilap/h1.html
*
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 13. 18:54 | Sorszám: 100 |
*
KÁRPÁTI IGAZ SZÓ 2005. január 13., csütörtök http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/kultur03.html Pista bácsi története
Aki bunkert épített a Szent Korona számára A körülmények összejátszása folytán az átlagember is történelmi események szereplőjévé válhat, mint az a tiszakeresztúri Gerendely Istvánnal is történt. Az életútja egy ponton metszette a magyar Szent Korona exodusának nyugat felé vivő útját. De milyen is volt eddig ez az egyedi, s egyben tipikus életpálya? – 1920 márciusában születtem, itt, Keresztúrban – tekint vissza beszélgetőtársam a nyolc évtizedes múltba. – A szüleim is gazdálkodók voltak, tíz és fél hektár volt a birtokunk, amiért később kulákokként bélyegzett meg bennünket a szovjethatalom... De már nagyon előreszaladtunk, térjünk vissza a "cseh világba..." Szóval, volt egy kis földünk, melynek nagy részén kalászosokat termesztettünk. Elég jó ára volt a búzának, 150 cseh koronát adtak mázsájáért. Az állam garantálta, hogy szabott áron felvásárolja a terményt, de megkövetelte a minőséget is. S bár állami támogatás nem volt, jól működött a biztosítási rendszer. A keresztúri gazdák is tűz-, jég- és árvízkár elleni biztosítási szerződést kötöttek az állami kézben lévő ungvári Agrárbankkal, s amikor 1938 nyarán, már aratás után a jégeső megtépázta a dohányunkat meg a lóherénket, 40 ezer korona kártérítést kaptunk volna érte. Csak hát összeomlott a csehszlovák állam, s így nem fizethette ki az összeget... – 1938 novemberében Tiszakeresztúr is visszatért az anyaország kebelére. Ám nemsokára kitört a világháború, amelybe Magyarország is belekeveredett. Miként alakult ekkor az élete? – Az akkori magyar törvényeknek megfelelően, 21 éves koromban, 1941-ben besoroztak katonának, de valamiért abban az évben még nem kellett bevonulnom, csak a következő esztendőben öltöttem magamra a mundért. Máramarosszigetre kerültem honi légvédelemhez. 38 megfigyelő őrs tartozott a regionális parancsnoksághoz, melyek mindegyikén tíz–tíz katona teljesített szolgálatot. Én Szigeten maradtam, nyolc másik újonccal együtt, kódfejtő lettem, s lényegében tiszti munkát végeztem, tiszti paroli nélkül... Azután 1944 őszén jött a visszavonulás... A mi alakulatunk hagyta el utolsóként a várost. Mivel nekünk már nem jutott vonat, gyalog masíroztunk Técsőre, majd onnan Husztra. Itt aztán bevagoníroztak bennünket és a Kőszeg melletti Bozsók községbe szállítottak. Közben lezajlott a nyilaspuccs, mi viszont nem akartunk felesküdni Szálasira, így nem bíztak meg bennünk annyira, hogy bevessenek mint légvédelmiseket. Ehelyett a helybeli gazdáknak segédkeztünk a különböző mezőgazdasági munkákban. Egy téli napon húsz katonát adtak mellém, átvezényeltek Velem községbe, ahol bunkert kellett vájnunk az egyik hegyoldalba. Én már akkor is kíváncsi ember voltam, így megkérdeztem a munkát irányító tiszttől, mire fogják használni a bunkert. "Államtitok" – jött a válasz. Én viszont addig feszegettem a kérdést, míg végül a tiszt négyszemközt elmondta, hogy ő a koronaőrség parancsnoka, s a Szent Koronát, valamint a többi koronázási ékszert fogják elrejteni ebben a félreeső faluban, nehogy rájuk tegye a kezét a Gestapo. – Három hét alatt elvégeztük a munkát – folytatja. – Szálasi is eljött megnézni a bunkert, majd másnap megérkezett a teherautó, amelyikről leemelték a koronázási ékszereket rejtő, 60 cm hosszú, 40 cm széles és ugyanilyen magas, gyönyörű tölgyfa ládát, melyet a T alakú bunker egyik végében helyeztek el. Míg a másik végében a lemondatott kormányzó, Horthy Miklós porcelán étkészleteit rejtették el, két hatalmas ládában. Innen később Ausztriába vitték a koronázási ékszereket, s egy kettévágott benzineshordóba rejtették, majd átadták az amerikai hadseregnek... – Pista bácsi számára miként ért véget a háború? – 1945 tavaszán Sopronban szovjet hadifogságba estem, majd gyalogosan átkísértek bennünket a székesfehérvári hadifogolytáborba. Negyven- ezren voltunk ott... Szerencsénkre, a szovjet lágerparancsnok jólelkű ember volt, aki tisztességesen bánt velünk, s arra volt büszke, hogy a rábízott táborban nem tört ki tífuszjárvány. 1945. augusztus 23-án szabadultam és hazajöttem a szülőfalumba. – Miként alakult a további élete? – Kulákoknak minősítettek minket, s amit csak lehetett, mindent elkövettek, hogy meggyűlöljük a gazdálkodást és lépjünk be a kolhozba. Nem volt mese, be kellett lépni... Előbb a kerékgyártó műhelyben dolgoztam, majd kőműves csoportvezetői tanfolyamra küldtek, s annak befejeztével a kolhozi építőbrigádban dolgoztam, egészen a nyugdíjazásomig. Közben úgy száz magánházat is felépítettem, s bár a kolhozi vezetők nem nézték jó szemmel ezt a kis mellékkeresetet, mégsem büntettek meg komolyabban, mert szükségük volt rám. Még vissza is hívtak a nyugdíjba menetelem után, de nemet mondtam, mert már elegem volt a kőművességből. L. M. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 12. 18:59 | Sorszám: 99 |
*
Határon túli magyar vezetők egyeztetnek Budapesten
[2005-01-12 - 07:27:26 ]A jelentősebb határon túli magyar pártok vezetői csütörtökön és pénteken egyeztetnek a magyarországi közjogi méltóságokkal a kettős állampolgárságról szóló kudarcos népszavazás után előállt helyzetről, a magyar kormány, illetve a határon túli magyar pártok ezzel kapcsolatos álláspontjáról - értesült az MTI. A tanácskozáson várhatóan kompromisszumot keresnek a magyar kormány álláspontja és a Kis-Máért szabadkai találkozóján kialakított álláspont között, a magyar kormány, illetve a határon túli magyar pártok ezzel kapcsolatos álláspontjáról - értesült az MTI vajdasági magyar magyar forrásból. A távirati iroda úgy tudja, hogy javában zajlanak az egyeztetések a találkozókról, s biztos Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének jelenléte a tanácskozássorozaton. Az is nagyon valószínű, hogy részt vesz rajta Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke is. A határon túli magyar pártvezetők várhatóan csütörtökön-pénteken találkoznak Budapesten Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, Mádl Ferenc köztársasági elnökkel, Szili Katalinnal, a magyar Országgyűlés elnökével, s leülnek tárgyalni Somogyi Ferenc külügyminiszterrel is. A tanácskozáson várhatóan kompromisszumot keresnek a magyar kormány álláspontja és a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) határon túli tagszervezeteinek múlt heti szabadkai találkozóján kialakított közös álláspont között. A „kis Máért" szabadkai találkozóján - amelyen nem vettek részt a magyar értekezlet anyaországi képviselői - a határon túli magyar pártok képviselői úgy foglaltak állást, hogy nem mondanak le a kettős állampolgárság igényéről. Felszólították továbbá a magyar Országgyűlést, hogy alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését lakóhelyük elhagyása nélkül. Gyurcsány Ferenc ezzel szemben nemzeti vízumot kínált a határon túli magyaroknak, s kedden bejelentette, hogy kormánya júniusig megváltoztatná a bevándorlás és a honosítás jelenlegi szabályrendszerét. Vajdasag.ma *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 12. 18:56 | Sorszám: 98 |
|
* Hargita megye prefektusa szerint is törvénytelen a Trianon film vetítése
[ 2005-01-12 - 10:41:34 ]
Többen rekedtek kint, mint ahány személynek sikerült bezsúfolódni tegnap este a Siculus Ifjúsági Ház nagytermébe, ahol már a kezdés előtt jó félórával minden ülőhelyet lefoglaltak a korán érkezők. A Trianon film iránti érdeklődést fokozta, hogy korábban olyan hírek jelentek meg, mely szerint betiltják ennek vetítését. A vetítést megelőzően civil ruhás rendőrök jelentek meg a környéken, majd az előadás közeledtével fokozottan irányítani kezdték a belvárosi közúti forgalmat. A téma annyira érdekesnek ígérkezett, hogy a Román Televízió forgatócsoportja is kiszállt a helyszínre, de több kereskedelmi televízió is forgatott az eseményről.
A találkozón jelen volt Raffai Ernő történész és Koltay Gábor a film rendezője. Constantin Strujan újonnan kinevezett Hargita megyei prefektus tegnap este faxüzenetben szólította fel a társszervező Udvarhelyi Fiatal Fórumot, amennyiben levetítik a filmet, akkor a törvény értelmében 50 milliótól 250 millióig terjedő büntetéssel kell számolniuk.
Balázs Árpád
http://www.erdely.ma/kultura.php?id=8292
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 12. 17:38 | Sorszám: 97 |
|
* Nagyszalontán elmaradt a fellépés a magyarországi népszavazás kudarca miatt Értetlenséggel és megdöbbenéssel fogadta a magyarországi Túrkeve vezetősége, hogy erdélyi testvérvárosukban, Nagyszalontán nem fogadták a település nagyszámú küldöttségét a kettős állampolgárságról szóló anyaországi népszavazás sikertelensége miatt. A túrkeveiek ötvenfős delegációja a hét végén érkezett volna a hajdúvárosba, ahol a magyarországi város zeneiskolájának növendékei immár 11. alkalommal léptek volna fel karácsonyi műsorukkal. Néhány nappal a szombati esemény előtt azonban arról tájékoztatták Szabó Zoltán túrkevei polgármestert, hogy nem fogadhatják a testvérvárosi vendégeket. „Török László szalontai kollégám arra hivatkozott, hogy Mikló Ferenc református lelkész letiltotta fellépésünket a népszavazás sikertelensége miatt. Porig sújtott bennünket ez a gesztus, nem értjük, miért büntetnek bennünket ily módon a nagyszalontaiak” – nyilatkozta lapunknak elcsukló hangon Szabó Zoltán. Túrkeve polgármestere elmondta, a számára elfogadhatatlan gesztus ellenére bízik abban, hogy „egyetlen tollvonással” nem sikerül felülírni a két város 15 éves kapcsolatát, ugyanakkor nem tagadta: a referendum eredménytelensége okozta erdélyi felháborodás miatt ebben az időszakban fél átlépni a román–magyar határt. A Túrkevéért Alapítvány elnökétől – akinek jóvoltából évekkel ezelőtt Sinka Istvánnak is szobrot állítottak Szalontán – megtudtuk, ünnepi műsoruk mellett a magyarországiak örömhírrel lepték volna meg a nagyszalontaiakat. A január 22-i díjátadáson jelentenék be azt is, hogy Nagyszalonta kapja az alapítvány 21. századi emlék békeoszlopát. Mikló Ferenc szalontai református lelkész lapunknak elmondta, valóban a népszavazás sikertelensége miatt döntöttek úgy, hogy idén ne tartsák meg a túrkeveiek műsorát. „El akartuk kerülni a botrányt, mivel olyan felhangok voltak a városban, hogy a népszavazás kudarca miatt jobb, ha most nem jönnek az anyaországiak. Nagyszalonta magyarországi testvérvárosainak polgármesterei közül egyedül a túrkevei foglalt állást a nem mellett” – állapította meg a Krónikának a városi tanács RMDSZ-es frakcióvezetője. Rostás Szabolcs Erdélyi Fórum, Nagyszalonta-iak ide
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 12. 11:19 | Sorszám: 96 |
*
Hét Nap SZABADKA 2005.01.11.Holnaplátók A mi holnaplátásunk valahol Árpád fejedelemnél meg István királynál kezdődött, nem új keletű tehát. Folytatódott aztán Hunyadi Mátyással, Kossuth Lajossal, Széchenyi Istvánnal, Petőfivel, Adyval, József Attilával, Bibó Istvánnal, Illyés Gyulával... S újjáéledt, felerősödött bennünk Antall József örökbecsű mondásával: ,,Én lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok.'' Igen, ennyire mély gyökerű, biztos fundamentumú a mi holnaplátásunk. Amelyért cserébe a mának való élés, a vagyonhalmozás, az anyagi gyarapodás mára oly divatossá vált magatartásáról mondtunk le - most már mindörökre. Akár csak előbb felsorolt nagy elődeink, tanítómestereink. Akik pedig hozzánk hasonlatosan hogy szerettek élni!, hogy szerettek volna igazán jól élni!, gondtalan, örömteli, embernek való életet - gondoljunk csak első szent királyunkra, aztán a másik nagy országépítőre, a szent őrült Széchenyi grófra, no meg a gazdagság meg a boldogság után oly nagyon epekedő szegény József Attilára, aki éppen száz esztendeje született... Holnaplátók voltak ők valamennyien, akik a holnaplátás gyönyörűséges-gyötrelmes tudományáért odaadták mindenüket. Már életükben megmosolyogták őket sokan - ,,micsoda élhetetlen, másokért élő együgyű emberek!'' -, a haláluk után pedig, főleg a mostani pénzközpontú korban, még többen mosolyognak rajtuk és a hozzájuk hasonlókon. Persze, a holnaplátók - régen sem, most sem - törődnek ezekkel a megmosolygásokkal és ezekkel a megmosolygókkal. Úgy is mondhatnám: ügyet sem vetnek rájuk, semmibe veszik őket. (Ettől holnaplátók.) Ügyet sem vetnek a ravaszkodásokkal, ügyeskedésekkel, apróbb-nagyobb csalásokkal hatalmas vagyonokra szert tevőkre, fényűző palotákat építőkre, vagy a befolyásos lobbiköreik - s nem istenadta tehetségük - által temérdek pénzzel járó rangos irodalmi díjakat, busás anyagi hasznot hajtó külhoni ösztöndíjakat megkaparintókra, önös kis céljaik elérése érdekében a fekete ördöggel is szövetkezőkre; nyomorúságos kis nyugdíjuk, rosszul fizetett munkahelyük - hitvány kis önköreik - megőrzése végett még a saját véreiket is elárulókra, azokat érzéketlen lélekkel eltaszítókra... A holnaplátók a gyarló kis földi aranyrögöcskék helyett a csillagok járását figyelik - egykor is, most is -, abból igyekeznek kiolvasni nemzetük, közösségük, gyermekeik és unokáik sorsának alakulását. Olyan is akadt e holnaplátók között - nem is kevés! -, aki, ha nem jól álltak odafönn a csillagok, hát megpróbálta őket átrendezni. Egyiknek-másiknak talán sikerült is; egyszer majd bizonyosan sikerül is... Lám, mi is itt a lapnál, ahelyett, hogy jól jövedelmező, olvasószaporító süteményeskönyveket meg szabási, varrási mintagyűjteményeket jelentetnénk meg, mellékletünkben azt vizsgáljuk, van-e jövőképe ennek a jobb sorsra érdemes délvidéki magyarságnak. Van-e esélye a megmaradásra - s talán még a boldogulásra is -, vad barbárok között itthon, a szülőföldjén annak a nemzedéknek, ,,ki éjben született'', ahogy a költő oly szépen mondja. S milyen esélye lesz annak, ki csak ezután születik. Talán még a mostaninál is szurokfeketébb éjben... S lám, ugyanezt vizsgálták két napon keresztül itt Szabadkán azok a határon túli magyar vezetők is, akik mostoha sorsú nemzeti közösségeik boldogulásáért felelősek. Egymásba kapaszkodva, testvéri egyetértésben a majdnem lehetetlennel birkóztak: Kosztolányi Dezső városában megpróbálták elhárítani azt a mérhetetlen kárt, amit az odaáti percemberkék, a kizárólag a mának és a maguk gyarapodásának élő ,,anyaországi'' politikusok és egyéb ,,nemzettársak'' a határon túlra kényszerített magyarságnak és a nemzet egészének okoztak. Úristen, hogy foroghat a sírjában Árpád atyánk, Szent István, Mátyás király, Kossuth meg Széchenyi, Antall József, de még szegény József Attila is, amikor ezeket látja! Kikre maradt az egykor oly dicső magyar nemzet, együgyűségből, közönyből, önzésből, tétovaságból kikre testálta magát! A jövő dönti el, volt-e értelme, lesz-e hozadéka ennek a szabadkai birkózásnak. Megmozdultak-e tőle, kezdtek-e odafönt átrendeződni a csillagok? S változott-e tőle idelent - adaát - valami is a gyarló emberi fejekben, az elmúlt szigorú évtizedekben szinte teljesen kiüresedett, kihűlt csonkamagyar lelkekben? A holnaplátók megtették, amit megtehettek. DUDÁS Károly
http://www.hetnap.co.yu/uj/index.php
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 11. 21:06 | Sorszám: 95 |
|
* Az országos mozivállalat feljelentést tett a Trianon-film vetítése miatt
[ 2005-01-11 - 01:21:49 ]
Törvénytelennek nevezte Koltay Gábor Trianon című filmjének erdélyi vetítését a román művelődési miniszter asszony, és utasítására az országos mozivállalat feljelentést tett a belügyminisztériumnál. Vizsgálatot indítanak azokban a városokban, ahol a dokumentumfilmet már bemutatták - jelentette a Rompres hírügynökség Mona Musca kulturális miniszter közleményére hivatkozva. Azt vizsgálják, milyen körülmények között vetítették le a filmet, mert az alkotást nem vették fel a romániai filmjegyzékbe. Az ország filmszínházaiban pedig, csak kizárólag minősítő bizonyítvány alapján lehet filmet vetíteni. A román művelődési tárca megemlíti azt is, hogy 1200 eurótól 6000-ig terjedő pénzbüntetés róható ki, ha bizonyítvánnyal nem rendelkező alkotást vetítenek le romániai közintézményekben. Koltay Gábor filmjét egyébként tudomásunk szerint nem mozikban, hanem kulturális rendezvényeken, közösségi, alapítványi termekben vetíti az Erdélyi Magyar Ifjak szervezet, összesen hét erdélyi városban, szerdán például Marosvásárhelyen. A vetítés után a résztvevők kötetlen beszélgetést folytathatnak Koltay Gáborral és Raffay Ernő történésszel. Moszkovits János, Magyar Rádió *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 09. 12:26 | Sorszám: 94 |
*
MNOSzobrot állítottak Bonyhádon Wass Albertnek Szobrot állítottak Bonyhád központjában szombaton Wass Albert író, költő emlékére. A mellszobrot az Ausztráliában élő Kolozsy Sándor készítette. Az ünnepségen felszólalt Potápi Árpád, Bonyhád polgármestere, köszönetet mondva azoknak, akik segítettek, -hogy Kolozsvár helyett, ahol a szobor felállítása nem volt lehetséges-, az anyaországban emlékművel tisztelegjenek a nagy erdélyi író előtt. A fideszes országgyűlési képviselőn kívül többek közt beszédet mondott Andrásfalvy Bertalan egyetemi tanár, az Antall-kormány minisztere is, kiemelve Wass munkásságának jelentőségét. Az írót - igaztalanul - háborús bűnökkel vádolták, ez adott ürügyet arra, hogy Bukarest megakadályozza a szobor felállítását Erdély fővárosában. A szobor talapzatához Erdélyből hozott "szivály földet" szóró lelkipásztor szónoklatában Magyarország megszűnését és Erdély továbbélését vizionálta. Andrásfalvy rádiónyilatkozatában kiemelte a Wass-életműből azt a mondatot, hogy "nem a zsidó bankárokat (...) kell hibáztatni a magyar sorsért, hanem a kísértet-sori lelkek keletkezésében van a hiba, hogy annyira a szélre szorulhattak egyesek, hogy tartás nélkül bármely hatalom kiszolgálóit adták..." ***
Az antalli hazaárulásról mindeddig tartott elhallgatást nem kellene végre abbahagyni? Kolozsvárott "nem lehet", BJudapestről kitiltják, ezért Bonyhád vállalta a Wass Albert szobor felállítását az írófejedelem-gondolkodó 97. születésnapján, 2005. január 8-án. Az avatás hangulatában érezni lehetett a határontúliakat kitagadó népszavazási eredmény miatt meglévő jogos sértettséget. A hornista kormányzóbagázs NYET-et mondott Wass írásbeli kérésére, hogy fejét örök álomra -itthon, magyar állampolgárságát visszakapva- hajthassa. Erre a tényre Andrásfaly, az Antall-kormány kultuszminisztere szoboravató beszédében nagyon röviden tért csak ki, - mert ma is az az értelmiség állta körül Wass Albert szobrát bonyhádi felavatásán, aki olyan szépen kussolt a hornisták országlása idején, átengedte népünk sorsát -és Wass Albertét- a bolsevikok kezébe. Szép igazság ugyan, amit Andrásfalvy kiemelt, hogy a magyar írók műveiben a magyarságról szóló gondolat lényeges tartalom, amelyet kivéve rá sem ismernénk nagyjaink életművére, de elmulasztotta elemezni azt, hogy a gengszterváltást megérő aggastyán írófejedelem miért nem térhetett vissza legalább a csonka hazába. Mert Románia halálra ítélte? De mit tett és mit tesz Magyarország? - Ezt burkoltan fejezte csak ki Andrásfalvy: mikor beszéde végén úgy szólt: vállaljuk fel magyarságunkat - és akkor TALÁN megmaradunk. A magyar értelmiség ma is csak fülét-farkát behúzva meri csak ünnepelni az írófejedelmet, hisz életében sem állt ki mellette. Az ünnepségen Erdély képviselői is jelen voltak, hiszen a Dunántúlra került bukovinai székelyeknek is köszönhető a száműzött szobrának felállítása. Gr. czegei Wass Miklós, Wass ALbert fia is jelen volt, valamelyik tv interjút is készített vele a szobor mellett álltában. Koszorút helyezett el az ausztráliai magyarok képviselője is. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 09. 11:39 | Sorszám: 93 |
|
* HÁROMSZÉK Sepsiszentgyörgy, 2005. január 9, Vasárnap http://www.3szek.ro/#4 (Az előző átvett cikket is a Háromszék című magyar lap mai száma közölte)
Koltay Gábor és Raffay Ernő Háromszéken a Trianon című film bemutatóján
Nem mindennapi vendégei lesznek a megyeszékhelynek és Kézdivásárhelynek ma és holnap. A Trianon című, a magyar televízió által letiltott film vetítésére kerül sor a rendező, Koltay Gábor és az ismert történész, Raffay Ernő jelenlétében. A filmben a magyar történelem tragikus fordulópontját a legnevesebb történészek értelmezik. A vetítést az Erdélyi Magyar Ifjak szervezték, ők hívták meg a jeles vendégeket is. A kétórás mozifilm különben hatalmas filmsiker lett, annak ellenére, hogy az eredeti, tizenkét részes változatot a Magyar Televízió végül nem tűzte műsorára. A vetítésre és találkozóra ma 17 órától Sepsiszentgyörgyön a megyei könyvtár Gábor Áron Termében, holnap pedig Kézdivásárhelyen a Vigadó művelődési házban kerül sor. A TRIANON filmsorozat az internetről is letölthető:
http://www.bekg-bp.sulinet.hu/honismeret/1_NEMZET_TRIANON/ http://tdyweb.wbteam.com/Trianon.htm *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 09. 11:26 | Sorszám: 92 |
|
* Kinevezték a prefektusokat Négy prefektusi és nyolc alprefektusi tisztséget kapott az RMDSZ. A hírt maga a kormányfő jelentette be, hozzáfűzve, hogy a teljesítményt fogja nézni, hiszen a nemzetiség lényegtelen, a magyar kormánymegbízottak is román állampolgárok, hivatalból kötelesek őrködni a román törvények betartásán. Kovászna megyén kívül RMDSZ-es tisztségviselőt neveznek ki Beszterce-Naszód (Szilágyi János), Máramaros (Böndi Gyöngyike) és Krassó-Szörény megye élére. A másik magyar többségű megye, Hargita demokrata párti prefektust (Strujan Constantin), Maros megye pedig liberális megyefőnököt (Ciprian Dobre) kap, az RMDSZ azonban elégedett a döntéssel: Borbély László elmondta, a szövetség megerősödött 1996-hoz képest: akkor még csak két prefektusa és öt alprefetusa volt a szervezetnek, amely viszont a mostani négy prefektussal és nyolc alprefektussal a magyarok lakta romániai területeknek több mint nyolcvan százalékát lefedi. Borbély közölte: az RMDSZ kérni fogja a prefektusok hatáskörének szűkítését, hiszen a kormányprogram azt is meghatározza, hogy a kormánymegbízottnak csak a törvényesség felügyeletével kell foglalkoznia. Az utóbbi időben ugyanis voltak olyan megyei kormányképviselők, akik kiskirályként viselkedtek — jelentette ki, hozzáfűzve, hogy a prefektusok politikamentességét 2006-tól kívánja bevezetni a kormány. Addig is tudniuk kell, hogy ők nem politikusok, hanem tisztviselők — mondta Borbély. A kormány egyébként a 42 megyéből tegnap még csak 35-ben nevezte ki a konkrét személyeket. Ezek közül tizennyolcan a Nemzeti Liberális Pártot, tizennégyen a Demokrata Pártot és hárman az RMDSZ-t képviselik. Hat megyében még csak ezután lesznek meg a kinevezések, az RMDSZ-nek meg kell neveznie még krassó-szörényi prefektusát, a fennmaradó öt megyében pedig a Román Humanista Párt kap prefektusi posztot — feltéve, ha benn marad a kormányban; erről a párt vezetősége hét végi ülésén dönt. Az alprefektusok kinevezésére csak jövő héten kerül sor. Az RMDSZ Hargita, Maros, Arad, Temes, Brassó, Szilágy, Szatmár és Hunyad megyében állíthat alprefektust.
Madéfalvi megemlékezés Egyetlen lehetőség van a túlélésre, az otthon maradásra: a közösségnek meg kell erősödnie, saját kezébe kell vennie sorsának irányítását — hangzott el Madéfalván, ahol tegnap délelőtt több százan emlékeztek a székelység történelmének egyik legtragikusabb eseményére, arra az 1764. január 7-i hajnalra, amikor több mint kétszáz csíki és háromszéki székelyt mészárolt le itt a császári katonaság. Kettős gyászban van a székelység: gyászolja a 241 évvel ezelőtt elesett ősöket, ugyanakkor gyászolja a december 5-i népszavazás eredményét — fogalmazott emlékbeszédében Tamás József, Madéfalva polgármestere. Szabó Tibor, a határon túli magyarok hivatalának volt elnöke a decemberi népszavazás kapcsán kifejtette: nem Magyarország hagyta cserben az itt élő magyarokat, hanem az az egymillió félrevezetett ember, akik elutasították a saját jövőjükbe vetett hitet. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 09. 10:49 | Sorszám: 91 |
*
GONDOLA-cikk
(Kétségtelen, hogy Tar nem orbánista, de ettől a cikke még hitelesebb.
A jobboldalon lobogjon több zászló, a gyurcsányizmus egysíkúsága maradjon a baloldal büszkesége! )* HOVÁ TART MAGYARORSZÁG? Az újév küszöbén jogosan tehetjük fel a kérdést: hová tartasz Magyarország? Az utóbbi hónapok eseményei megrázták a közvéleményt. Leginkább a népszavazás szomorú, negatív eredménye, a határon túli magyarok állampolgárságának kérdése ügyében. Rá kellett döbbennünk, hogy a nép széles tömegeit nem érdeklik a nemzet egészét érintő problémák, és inkább hisznek a hazug, primitív propagandának, amely anyagi érdekeik veszélyeztetettségével riogat. Hamis propaganda Ha a határon túli testvéreink magyar állampolgárságának megadása ilyen, főként zsebbe vágó következményekkel járhat, akkor köszönjük szépen, de maradjanak ott, ahová Trianon rendelte őket! Azt sem vették észre, hogy a kormány propaganda nem csak hazugságoktól hemzsegett, de egy nagy ellentmondást is magába foglalt, amikor azt próbálta elhitetni, hogy az állampolgárság megadása a lakhelyük elhagyása nélkül egy óriási, akár 800. 000 főt is kitevő áradattal fenyegetné az anyaországot. Nem hallgattak azok szavára, akik ennek ellenkezőjét állították, mondván, a határon túl élők ma is áttelepülhetnek, és akkor megkaphatják a magyar állampolgárságot. Mégsem özönlik el az országot! Ma a határon túli magyar pártok és szervezetek egységes fellépésével találja szemben magát a kormány, amelyre még nem volt példa. De még mindig csak pótcselekvésekre hajlandó, a nemzeti vízumnak nevezett porhintésre. Nem is tehet mást, hiszen a saját propagandájának a foglya! Sokan állították és állítják ma is, hogy hiba volt ezt a kérdést népszavazásra bocsátani. Ebben sok igazság van! De ne felejtsük el, hogy azért került erre sor, mert a jelenlegi kormányoldal nem volt hajlandó az ügyet parlamentáris keretekben megoldani, más szomszédos országok mintájára. Nyilván nem az ellenzéken múlt egy idevonatkozó törvény megszövegezése és megszavazása, akár még a népszavazás kiírása és megtartása közötti időszakban. A magyar nép nem hallgatott sem az ellenzéki pártokra és azok vezéreire, sem a magyar egyházakra és vezetőire, sem a határon túli magyar pártok, szervezetek és egyházak vezetőire. Pedig ez utóbbiak eljöttek Magyarországra és gyűléseken, templomokban és a televízióban tárták elénk kérésüket, érveiket. Nem, a magyar nép inkább hallgatott az önző, nemzetellenes, hazug propagandára. Ezt sajnos már senki és semmi sem moshatja le róla. Magyarázatkeresés Sokan próbáltak magyarázatot találni erre az elvtelen magatartásra. A magyar nép úgymond ^Älétbizonytalanságban^Ô él, mondják egyesek. Hogy ez pontosan mit jelent, azt fátyol borítja. Az ukránok nálunk sokkal nagyobb létbizonytalanságban élnek, sőt a románok is. Mégis a helyén volt a szívük és az eszük ezekben a hetekben. Hozzá tenném, hogy a valóban nagy létbizonytalanság nem akadályozta meg 56-ban a magyar ifjúságot és népet abban, hogy forradalmat robbantson ki az elnyomók ellen. Nem lennénk méltóak hozzájuk? Talán itt van a kutya elásva! A kádári gulyás kommunizmus vidám barakkjában, a szerény és kicsinyes örömök és aránylagos létbiztonság közepette leszoktunk nagyobb vágyakról, a nemzet egyesítésének lehetőségéről, egy tágabb és jobb jövőről. Nyomasztó kisstílűség és kishitűség ülte meg az országot, amely a mai napig velünk él. Antall Józsefen kívül és korai halála óta nincs az országnak nemzetközileg elismert politikusa, államférfiről nem is beszélve. A politika pedig egy pocsolyában tapos, míg a kormány azt szeretné elhitetni, hogy az ^Äország lendületben^Ô van. Ami lendületben van azok a botrányok, a korrupció, az egymás rágalmazása, a harácsolás, a hazudozás. Miért ne, a nép tűri mind ezt, ha meg lehetett venni a 3.60-as kenyér meséjével, akkor szép jövő áll a mai politikusok előtt is. Csak jól kell tudni ^Äkommunikálni^Ô és akkor minden rendben lesz. Főként, ha az ellenzéki erők sem állnak a helyzet magaslatán, nem képesek egy hihető alternatívát felmutatni és sokszor inkább egymás felőrlésével foglalkoznak, mint ellenfeleik politikájának bírálatával. Így Magyarország lassan de biztosan lecsúszott vezető helyéről a térségben és ma már csak a sereghajtók közé tartozik. Az utóbbi három évben elfelejtettünk büszkék lenni arra, hogy magyarok vagyunk. Magyarország a ^Äna és^Ô országa lett. A nemzeti értelmiség hangját elfojtja a ^Äliberális^Ô sajtó rikácsolása, el sem jut a tömegekhez. Anyagi bázis nélkül, egy a tízhez arányban, a nemzeti sajtó nem tudja felvenni vele a versenyt. ^ÄSzürke állományát^Ô nem képes véleményformáló tényezővé konvertálni. Így válik érthetővé, hogy radikális, sőt populista eszmék burjánzottak el a középosztály berkeiben is. Nagyobb a sikere a durva hangvételű lerohanásnak, a szélsőséges, ellenőrizhetetlen híreszteléseknek, mint a kiegyensúlyozott, alapos elemzéseknek, konzervatív megközelítésnek. A polgári oldal pártjai pedig vagy követik a ^Ädivatot^Ô, vagy akár az élére is állnak. Virágzik az Amerika ellenesség, az euró-szkepticizmus, az antiszemitizmus és egyéb áltanok. Folyik a bűnbakkeresés: kinek köszönhetjük, hogy ebbe a szomorú helyzetbe süllyedtünk? Legkevésbé magunkban keressük a hibát! Inkább különféle összeesküvés teóriáknak hiszünk: a magyarságot valamiféle sötét erők fenyegetnék kívülről, amelyek elpusztítására törekednének. Egyedül minket? Pedig a népszavazás szomorú eredményét nem lehet senkire áthárítani. Az bizony a magyar kormánynak a felelőssége és azoké, akik ráhallgattak. Fel kellene már nőnie végre a magyar társadalomnak és nem gyerekes módon állandóan a felelősség elől menekülnie. Talán kemény szavak ezek, de ha jobbra akarjuk fordítani sorsunkat, szembe kell néznünk az igazsággal. Ne hagyjuk rá a posztkommunista nómenklatúrára, hogy sorsunkat eldöntse és intézze, helyettünk! Hallatni kell hangunkat! Sokan azt hiszik, vagy abban reménykednek, hogy a polgári oldal majd szépen megnyeri a választásokat 2006-ban, és akkor minden visszatér a rendes kerékvágásba. Anélkül, hogy ez nagyobb erőfeszítésükbe kerülne. Ne áltassuk magunkat! Demokráciában mindnyájan felelősek vagyunk sorsunkért. És ha nincs legalább egy aktív kisebbség, amely idejét, pénzét vagy befolyását hajlandó latba vetni a közjó érdekében, akkor szabad teret engedünk mindazoknak, akik elsősorban saját zsebre dolgoznak és főként a hatalom megszerzésében vagy megtartásában érdekeltek. Másrészt pedig hallatni kell hangunkat a polgári táboron belül is. Nem elég, ha szolgai módon tudomásul vesszük nézeteiket, elképzeléseiket. Egy egészséges, jól működő demokráciában helye van a vitának, a nézőpontok ütköztetésének. Senki nem letéteményese az igazságnak. Nem szabad állandóan attól félnünk, hogy ellenvéleményünk vagy kritikus megállapításaink veszélyeztetni fogják a polgári tábor győzelmét. De attól sem, és ez sokkal nehezebb, hogy a kormányoldal elleni fellépésünk viszont a saját egzisztenciánkat veszélyeztetheti. Sajnos Magyarországon a posztkommunista nómenklatúra még olyan erős, hogy könnyen megbosszulhatja magát azokon, akik fellépnek ellene. Hagyjuk rá a nyilvános fellépést azokra, akik kevésbé sebezhetőek, akik többet kockáztathatnak. De ne maradjunk semlegesek, passzívak, a mi bőrünkre is megy ez a játék. Végső soron a legnagyobb felelősség mégis a polgári pártokon nyugszik! Elsősorban a Fideszen, amely 1998-ban már egyszer megnyerte a választásokat és jórészt az Antall-i politikát folytatta. A polgári tábor nem heverne ki még egy vereséget 2006-ban. Sokan vannak, akik ma is azt hangoztatják, hogy a 2002-es vereség is elkerülhető lett volna, ha a polgári pártok fegyelmezettebben és felkészültebben mennek bele a választási küzdelembe. Ha meggyőzőbben fordulnak a választókhoz, azokhoz is, akik magukat nem tekintik okvetlenül ^Äpolgároknak^Ô és akik nosztalgiával tekintenek a múltba, amely számukra talán nagyobb biztonságot jelentett, mint a jelen. Ha ott lettek volna a polgári pártok képviselői minden szavazó helységben, reggeltől estig, megfelelő eréllyel és tekintéllyel. Az a pár tízezer hiányzó szavazat négy éves megpróbáltatást hozott az országra, egyre nagyobb költségvetési deficitet és növekvő eladósodást, amit majd a következő generációnak kell letörlesztenie. Az ^Äüvegzseb^Ô politika helyett állandó pénzügyi botrányokat. Egyház és vallás ellenes magatartást, amely diplomáciai fiaskóba torkolt a Vatikánban és ellentétes a már ratifikált Európai Alkotmány 70. paragrafusával és visszaidézi a régi rendszer módszereit és taktikáját. Célja pedig az emberek szembeállítása: az itthoni magyart a határon túlival, a hívőt a nem hívővel, a konzervatívot a liberálissal. Divide et impera, a régi római recept szerint! És már csak egy év van hátra arra, hogy a polgári tábor összeszedje magát a 2006-os választásokig. Látni szeretnénk egy mozgósítást, amely számot vet a másik oldal erős és gyenge pontjaival, politikájának fonákságaival és felkészül a várható kommunikációs blitzkriegre. Az ellenfél kíméletlen eszközeire, rágalom és gyűlölet hadjáratára. De ugyanakkor kidolgozza, és vitára bocsátja saját politikájának alaptételeit és felelőtlen ígérgetés helyett a várható nehézségekre hívja fel a figyelmet. És a mozgósítás alatt azt kell értenünk, hogy nem zárkózik el mindazoktól, akik segítő készséggel ajánlják fel közreműködésüket, önzetlen munkájukat. Ezeknek az erőknek az összefogása és koordinálása lesz a sikeres munka és felkészülés ismérve. Ezen tudjuk majd lemérni már az elkövetkezendő hetekben és hónapokban, hogy a polgári pártok valóban a helyzet magaslatán állnak e vagy sem. Szeretném azt hinni, hogy így lesz! Hogy a 2005-ös év már első hónapjaitól hangos lesz a beindult munkától, és azt sugallja az ország közvéleményének, hogy a remény a mi oldalunkra állt. Tar Pál (A szerző 1999-2002 között Magyarország vatikáni nagykövete volt) *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 09. 08:15 | Sorszám: 90 |
|
Wass Albertre emlékezünk születésnapján egy 1979-ben írt rövid önéletrajzával, melyet az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma számára készített, hogy tisztázza magát a háborús bűntett vádja alól, amelyet a román hatóságok koncepciós eljárásban igyekeztek rábizonyítani. *
1908. január 8-án születtem a Kolozsvár melletti Válaszúton, Magyarországon. Állandó lakhelyem 1944-ig: Vasasszentgotthárd, Szolnok-Doboka megye, Erdély, Magyarország. Az első világháború következményeképpen 1918 decemberében a román hadsereg elfoglalta szülőföldemet, Erdélyt, ami addig Magyarország részét képezte. 1919. január 19-én, tízéves kisfiúként részt vettem azon a kolozsvári utcai tüntetésen, ahol a magyarok önrendelkezési jogukat követelték, annak szellemében, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta. A tömegre rálőttek a románok. Családomból többen megsebesültek, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása. A nemzeti méretű tiltakozás ellenére Erdélyt mégis Romániához csatolták és ezzel elkezdődtek kisebbségi sorsunk rémségei. Meg kellett tanulnunk románul, és megtiltották, hogy anyanyelvünket nyilvánosan használhassuk. Létünk minden vonatkozásában hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk. Vasasszentgotthárdi birtokunkat, amelyet 1142-ben adományozott Magyarország királya a Czegei Wass családnak, és amelyen azóta megszakítás nélkül élt családunk, erősen megcsonkította az új román hatalom: mindössze 200 acre megművelhető földet hagytak meg és 8OO acre mocsaras és erdős területet. (1 acre: 40,47 ár) Az elkobzott területet egyrészt a román egyháznak adták, másrészt szétosztották az újonnan betelepítettek között, akiket szánt szándékkal azért hoztak Romániából, hogy kibillentsék Erdély etnikai egyensúlyát. Erős visszaélések közepette sikerült befejeznem alapfokú tanulmányaimat Kolozsváron, amelyet „Cluj” névre kereszteltek a románok. Hogy magasabb képzésben részesülhessek, el kellett hagynom az országot: Debrecenben (Magyarország), Hohenheimban (Németország), majd Párizsban tanultam. Diákkoromban a Debreceni Újság, a Budapesti Hírlap és az Ellenzék című lapok munkatársaként dolgoztam. Első könyvem, egy verseskötet, 1927-ben jelent meg, majd ezt követte a második 1930-ban. 1931-ben a marosvásárhelyi színházban bemutatták egyik színdarabomat. Apám betegsége miatt 1932-ben hazatértem, hogy átvegyem a gazdálkodási teendőket, ekkor azonban azonnal behívtak a román hadseregbe, ahol egy évet szolgáltam. 1934-ben vettem át a gazdaság vezetését. Családi nyomásra 1935-ben feleségül vettem unokahúgomat, a hamburgi Siemers Évát. Így sikerült csak megóvnunk a családi birtokot a csődbejutástól. Ugyanebben az évben megjelent első regényem, A farkasverem, mely hamarosan sikerkönyvvé vált. Ennek a regénynek köszönhetem, hogy Baumgarten-díjban részesülhettem, és számos irodalmi társaság tagjává fogadott. Novelláim különböző irodalmi lapokban jelentek meg. Ezt követoen publikált regényeim újabb elismerést jelentettek számomra. Tagja lettem a Kisfaludy Társaságnak és a Magyar Királyi Akadémia irodalmi tagozatának. Nagyapám halála után, 1936-ban átvettem egyházi tisztségét: az erdélyi magyar református egyház püspökségének főgondnoka lettem. Ezt az egyházat 1526-ban alapították Erdélyben, akkor, amikor őseim törvénybe iktatták a vallásszabadság jogát. 1937 után Hitler hatása érezhetővé vált egész Románia területén. A kisebbségekre gyakorolt nyomás egyre elviselhetetlenebb lett. Mikor létrejött az úgynevezett Vasgárda, egyre gyakoribbak lettek a magyar-, zsidó- és egyéb kisebbségellenes támadások. Voltak, akiket mozgó vonatból löktek ki, másokat pedig az utcán vertek agyon… Románia szoros szövetsége a hitleri Németországgal fokozatosan nacionalista fanatikusokká változtatta a románokat, annak a politikai jelmondatnak a jegyében, hogy „Románia a románoké!” Kisebbségiként egyre veszélyesebbé vált az élet számunkra, főleg azután, hogy Románia Hitler oldalán belépett a háborúba. Ideiglenesen felszabadultunk a bécsi döntés következtében, amelyet 1940. augusztus 30-án írt alá Románia és Magyarország - olasz és német tárgyalások következtében. Az új határ Románia és Magyarország között, melyet Bécsben rajzoltak meg, pontosan Vasasszentgotthárdtól délre, az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, kettészelve a birtokunkban lévő erdőséget. 1940. szeptember 10-én a falunkon keresztül visszavonuló román csapatok kifosztották a házunkat, elvitték a marháinkat, lovainkat, disznóinkat, lelőtték az egyik csordapásztort és megsebesítették a másikat. Szeptember 11-én, délután a magyar csapatok megérkeztek és elfoglalták az új határt. Mivel a mi házunk volt az egyetlen nagy ház a környéken, négy vendégszobánkat ideiglenesen lefoglalták főhadiszállásnak. Kimondták, hogy hadi törvénykezés lépett érvénybe. Ugyanakkor tudatták velünk azt is, hogy a határmenti megyék legalább három hónapig katonai kormányzás alatt fognak állni, mindaddig, amíg nem szerveznek szabad választásokat. (1941 januárjában állították vissza a civil közigazgatást.) Mivel előzőleg, még a román fennhatóság idején Anton Mocsonyi de Foen, Románia királyi vadászmesterének kérésére - a vadállomány rendezésének szakértőjeként - a Kárpátok vadállományának felügyeletével foglalkoztam, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek Dr. Ionel Popescunak, Szászrégen polgármesterének, a király fővadászmestere segédjének. Mindezt azért tettem, hogy a vadállomány menedzselése zökkenőmentesen kerüljön át az új vezetés hatáskörébe, s így elkerülhessük a könnyelmű pusztítást, amely híres jávorszarvas-csordánkat is fenyegette. Szeptember 14-én sikerült beszereznem egy utazási engedélyt és egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, melyet „visszatért magyar állampolgár” címen állítottak ki a nevemre. Egy katonai teherszállító autó vitt el Szamosújvárra, ahonnan más katonai járművek segítségével - mivel sem vonatok, sem buszok nem közlekedtek még -, 15-én eljutottam Ratosnyára. Másnap lóháton, Bakos vadőr kíséretében felmentem a Dealu Brad nevű központi vadászházunkhoz. Körülbelül szeptember 25-én, nem vagyok biztos a dátumban, a feleségem üzenetet küldött otthonról, arra kérve, hogy azonnal térjek haza, mert Csaba fiunk váratlanul megbetegedett. Mire hazaértem, a fiam már meghalt. A temetés után néhány napot még otthon maradtam, majd visszatértem a Dealu Brad vadászházba, ahová ezúttal magammal vittem a feleségemet is. Míg otthon tartózkodtam, megtudtam, hogy távollétem idején a határőrök elfogtak négy személyt, akik az erdőn keresztül törvénytelenül próbáltak átjutni a határon. Aznap éjjelre a házunkba vitték őket, ahová Pakuts kapitány, a biztonsági tiszt be volt szállásolva, az o parancsára a foglyokat a megyeszékhelyre kellett volna szállítani további kihallgatások végett. Tudomásomra jutott, hogy körülbelül 7 kilométerre Vasasszentgotthárdtól, a Cege-tó másik végénél a foglyok szökni próbáltak a mocsáron keresztül, mire a katonák agyonlőtték őket. Azt is megtudtam, hogy a katonai kivizsgálás megkezdődött az üggyel kapcsolatban. Novemberben ismét hazatértem, és 1941 januárjának közepéig maradtam otthon, amikor a budapesti Erdészeti és Mezőgazdasági Minisztérium kinevezett „erdészfelügyelőnek” Désre. Ugyanezen év márciusában a kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lettem. Ebben a lapban már évek óta közöltem publicisztikai írásokat és novellákat. Ettől kezdve az időmet úgy kellett beosztanom, hogy eleget tehessek hármas feladatkörömnek. Egyrészt az otthoni gazdaságot kellett rendeznem, édesapámat segítve a munkában, másrészt az erdészfelügyelői feladataimat kellett ellátnom, s mindezek mellett a lap vasárnapi számainak szerkesztési teendőit is el kellett végeznem. Mint tartalékos tisztjelöltet 1942 májusában behívtak egy három hónapos kiképzésre, melynek végeztével a Magyar Királyi Lovasság zászlós rangját kaptam; ez volt a legalacsonyabb fokozata a megbízott tiszteknek. Amikor 1943 márciusában az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapotól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából „felügyelniük” kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek „keresnek” engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza. 1944 januárjában Veress tábornok kinevezett a dél-erdélyi, akkor még román fennhatóság alatt álló Brassóban (Brasov) állomásozó német-olasz tiszti bizottság kommunikációs tisztjének. Az volt a feladatom, hogy jelentsem a bizottságnak a románok magyar kisebbséggel szemben elkövetett jogtalanságait. Naponta legalább két-három embert tartóztattunk le, ütlegeléseket és gyilkosságokat vizsgáltunk ki, amelyeknek mind a helyi magyar lakosság volt az áldozata. 1944 áprilisában visszahívtak, majd újra kineveztek Veress tábornok szárnysegédének. Ebben az időben a tábornok, aki titkos vezetője volt a náciellenes magyar földalatti mozgalomnak, Horthy közvetlen parancsára kapcsolatot létesített a Szövetséges Főhadiszállásokkal, és megpróbált alkut kötni velük, felajánlva, hogy a németek ellen fordul az egész magyar hadsereggel együtt, és ezáltal lerövidíti a háborút, ha a Szövetségesek garantálják azt, hogy az oroszok nem fognak bevonulni a Kárpát-medencébe, és Magyarországot a Jugoszláviából felvonuló angol és amerikai csapatok fogják majd megszállni. Veress tábornok szárnysegédeként aktívan részt vettem ezeken a földalatti tárgyalásokon. Próbálkozásaink azonban eredménytelenek maradtak. A válasz mindig ugyanaz volt: „Vegyék fel a kapcsolatot Sztálinnal. Magyarország Oroszország érdekkörében van.” Veress tábornokot 1944 szeptemberében váratlanul letartóztatták a németek. Szárnysegédeként én is erre a sorsra jutottam, de rangomnak köszönhetően néhány nap múlva szabadon engedtek, és visszanyertem előbbi pozíciómat: Veress tábornok utódjának, Kovács tábornoknak az adjutánsa lettem. Az ő távozása után ugyanebben a tisztségben maradtam Fónagy tábornok, majd Tilger tábornok mellett is. Októbertől csapataink Erdélyen majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz-román támadások közepette. Ennek ellenére mégis elég sokszor sikerült hosszabb-rövidebb időre visszahódítanunk egyes városokat és falvakat, ahol a románok és oroszok néhány napot töltöttek. Amit ott láttam, sohasem tudom elfelejteni: halálra erőszakolt magyar lányokat, egészen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. Az a gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről valaha is hallottam. A következő év márciusában Nyugat-Magyarországra, Sopronba kerültem, az osztrák határ mellé. Meglátogathattam Veress tábornokot a kőhalmai börtönben, néhány kilométerre a várostól. A hűséges magyar hazafi a börtönőröknek köszönhetően még mindig kapcsolatban állt a földalatti mozgalommal és arra készült, hogy újraszervezzék a demokratikus Magyarországot, közvetlenül a közeledő orosz seregek általi „felszabadítása” után. Erősen remélte, hogy az angol és amerikai kormány nem fogja engedni az oroszoknak, hogy a szükségesnél többet időzzenek magyar területeken, és a távozásuk után majd lehet szabad választásokat tartani. Mikor a kőhalmai börtönben megmondtam a tábornoknak a tervem, hogy civil ruhába öltözöm, és egy ideig még Sopronban maradok, majd visszatérek Erdélybe, amint csak lehet, erősen ellenezte a szándékomat. Megparancsolta, hogy hagyjam el az országot, hiszen íróként az a feladatom, hogy életben maradjak, és elmondjam a világnak, hogy mi történt a nemzetemmel. Titkos kapcsolatai révén két nappal a nála tett látogatásom után parancsot kaptam, hogy kísérjem el azt a Sopronból nyugat felé tartó vonatot, amelyen a magyar tisztek családjai utaztak, köztük feleségem és négy gyermekünk is, akik Erdélyből - feleségem német kapcsolatai révén - menekültek ki Sopronba. Az erős orosz támadások ellenére vonatunk el tudta hagyni Magyarországot. Később derült ki, hogy ez volt az utolsó szerelvény, amelyiknek ez sikerült. Áprilisban érkeztünk meg - Ausztrián és Csehszlovákián keresztül - Németországba, ahol egy Bleibach nevű kis faluban, a Bajor-erdőkben elfogyott az üzemanyagunk. Itt találkoztunk az amerikai csapatokkal. Miután kiengedtek a regensburgi POW-táborból, a családommal visszatértem Bleibachba, és ott maradtunk 1949 májusáig. Rövid ideig az Amerikai Katonai Kormány ellenőreként dolgoztam, majd erdőkitermelésnél kaptam munkát, aztán kertészként és szabadúszó íróként tevékenykedtem. Sok novellát közöltem ebben az időben. Az Adjátok vissza a hegyeimet c. írásom bestseller lett, lefordították németre, spanyolra, hollandra és angolra. Feleségem a gyerekekkel 1949 májusában hajdani szülővárosába, Hamburgba költözött, ahol a családja nagy tiszteletnek örvendett. Rövidesen én is utánuk mentem, hogy együtt lehessek a fiaimmal. Itt éjjeliőrként dolgoztam a sógorom építkezési vállalatánál, s ezzel egyidőben világi lelkészként szolgáltam a magyar menekültek kis református közösségében. Ugyanebben az évben jelentkeztem az Egyesült Államokba kivándorolni szándékozók listájára. Ezt a lépést azonban feleségem megtagadta, és elintézte, hogy visszatartsák betegség címén, amíg megalapozom az életünket Amerikában. Négy fiammal és egy idős asszonnyal, Moldován Ágnessel együtt, aki vállalta, hogy anyjuk helyett gondját viseli a gyermekeknek, hamarosan behívtak előkészítésre a Wentorf-táborba, ahol körülbelül egy évet töltöttünk. Itt a református közösség világi papjaként dolgoztam ismét. Ebben a táborban a magyarokon kívül lettek, litvánok és észtek is voltak. 1951. szeptember 21-én érkeztünk meg New York kikötőjébe a General Muir nevű hajóval, amelyen a református utasok világi lelkészeként és a hajó újságjának szerkesztőjeként dolgoztam. New York-ból a támogatóm, az Ohio állambeli, Bellair-i W.G. McClain autójával vitt Bellair-be, ahol McClain gazdaságának irányítása várt rám. Ugyanakkor állást ajánlottak fel számomra a Szabad Európa Rádiónál, havi 200 dolláros keresettel. Nem volt semmi kitétel a tartózkodási helyemre vonatkozóan, heti rendszerességgel el kellett küldenem nekik postán az írásaimat az amerikai mezőgazdaságról és életmódról. 1952 januárjában beadtam a válópert, a válást májusban mondták ki. Nem sokkal ezután vettem nőül jelenlegi feleségemet. Miután családi problémák miatt széthullt a McClain-farm, és eladták, 1952-ben családommal együtt a floridai Astorba költöztem. Ekkor még a Szabad Európa Rádió munkatársa voltam. Körülbelül egy év múlva a fiaim anyja, Eva Siemers megérkezett az Egyesült Államokba és perelni kezdett a válás semmissé tételéért. Csak egy bizonyos pénzösszeg ellenében egyezett volna bele a válásba, ám ez az összeg túlságosan is nagy volt a keresetemhez képest. Végül sikerült megoldani az ügyet a törvényszéken, majd beadtam igénylésemet az amerikai állampolgárságért, amit 1957. január 4-én kaptam meg a floridai Orlando szövetségi törvényszékén. Ugyancsak januárban kiképzői munkára kértek föl a Deland-i Floridai Katonai Akadémia részéről, ahol áprilisig dolgoztam. Áprilisban a Floridai Egyetem Idegen Nyelv Tanszéke tanári állást ajánlott föl. Miután átköltöztem a Florida állambeli Gainesville-be, tizenkét évig dolgoztam az egyetemen, 1970-ig, amikor nyugdíjba vonultam, hogy végre az írásnak és műveim kiadásának szentelhessem az időmet. Az egyetemen eltöltött évek lehetővé tették, hogy taníttathassam fiaimat. Egyikük a West Point-i katonai akadémián tanult, színjelessel végzett, és miután kétszer megjárta Vietnamot, majd néhány évet oktatóként dolgozott a West Point-on, most a Washington állambeli Fort Lewis főhadnagyaként szolgál. Egyetemi munkásságom idején magyar és angol könyvek kiadása mellett a nácizmusról és kommunizmusról szóló előadásokat tartottam Amerika- és Kanada-szerte, tanácsadója voltam a Fiatal Amerikaiak A Szabadságért elnevezésű egyetemi mozgalomnak, létrehoztam az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, a Duna-menti Kutató és Információs Központot és a Danubian Press kiadóvállalatot. Miután visszavonultam az egyetemről, egész életemet ennek a három szervezetnek szenteltem. Ezek azt a célt szolgálták, hogy nyilvánosságra hozzák az igazságot a Duna-menti országok történelmi, politikai, társadalmi és gazdasági problémáiról. Szívügyemnek tekintettem a Románia Szocialista Köztársaságban élő elnyomott kisebbségek helyzetének bemutatását. A velük szemben megnyilvánuló brutális bánásmódra világszerte felfigyeltek az utóbbi években. Az Erdélyi Világszövetség első elnöke voltam. (Ez a szervezet a világ 134 erdélyi csoportosulását és társaságát foglalja magába.) Az Amerikai Magyar Szövetség alelnöke és a Lengyel-Magyar Világszövetség igazgatója vagyok, tagja az Árpád Akadémiának, a Templomosok és a Szent László lovagrendjének. Az életem mindig is nyitott könyv volt. Az most is, és az lesz a jövőben is. Nincs rejtegetnivalóm, és nem kell elnézést kérnem egyetlen tettemért sem. Íróként, a Nemzetközi Pen Club tagjaként azt teszem, amit ennek a nagy szervezetnek a jelmondata hirdet: egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok. Albert Wass de Czege Astor, Florida, 1979. augusztus 22. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 08. 08:07 | Sorszám: 89 |
*
HÉT NAP vajdasági magyar hetilap, Szabadka
Gödörből gödörbe
(A gyengébbek kedvéért: kisebbségben)
Hát már csak így múlik el az életünk: kisebb gödörből nagyobb gödörbe, nagyobból kisebbe; aztán minden kezdődik elölről... 1989-90-ben, aztán 2000-ben azt hittük, másképp is lehet. Nem lett másképp, s most már azt is tudjuk: egyhamar nem is lesz másképp... Egyedül az vigasztalhat bennünket, hogy ha él az ember, hát gödörben is lehet élni, álmodni, szeretni, családot alapítani, gyermeket nemzeni, felnevelni, tervezni, teremteni... Kishazát teremteni magunknak, ha már minekünk igazi nem jutott... A magyarorországi rendszerváltozás egybeesett a mi önszerveződésünk kezdeteivel, magunkra találásunkkal itt a déli végeken - s nem volt ez máshogyan Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján sem. Antall József áldott emlékű miniszterelnökünk örökbecsű szavaiból a megszámlálhatatlan sebtől vérző, szerteszabdalt tizenötmilliós nemzet egésze merített erőt. Az együvé tartozás felülmúlhatatlan érzésének megismerése csodát tett velünk. Elkezdtünk kikapaszkodni a gödörből. Odaát, az anyaországban is, meg itt a határokon túl is. Soha nem lehet már elfelejteni 1991. április 21-ét, második kongresszusunkat a szabadkai sportcsarnokban, ahol mintegy ötezer délvidéki magyar énekelte könnyes szemmel a Himnuszt, s hallgatta lélegzetvisszafojtva a rendszerváltók, Tőkés László, Pozsgay Imre, Kálmán Attila (aki a magáé mellett Antall József köszöntését is hozta), Duray Miklós meg az itthoniak szavait. A mi számunkra ez volt a felszabadulás... Mindebből erőt merítve számtalan nagy dolgot elterveztünk, amiből mostanra nem keveset sikerült is megvalósítanunk. (Nem a szájalóknak: a cselekvőknek.) Hol egymásba kapaszkodva, hol egymás ellen feszülve, egymást visszahúzva, egymásra vicsorogva. A legmélyebb gödörből való kikecmergésünk egészében véve reménykeltő volt... Hasonlókat mondhatunk a 2000. október 5-én bekövetkezett szerbiai változásokról is, amelyek pillanatnyi lélegzethez juttattak bennünket. Amelyek lendítettek egyet a gödörből való kikapaszkodásunkon. Amelyeket akkor még igazi és tartós fordulatnak hittünk... Volt egy pillanat, amikor koronával ékesített magyarigazolvánnyal a szívünk felett, itthon is szabadabban lélegezve már-már azt hittük, hogy már nem is vagyunk a gödörben. Keservesen kellett csalódnunk. Odaát is, itthon is megtörtént a visszarendeződés, s minket visszalöktek a nagygödörbe. (No nem a csantavéribe, amelyben gyerekfejjel olyan jókat lehetett játszani!) Odaát az unióba való készülődés nagy elfoglaltságában, a ,,saját'' gondok és bajok, önzések és kicsinyességek terhe alatt szinte teljesen megfeledkeztek rólunk, ,,idehaza'' pedig, miután az élet szinte minden területén a peremre szorítottak minket, meggyalázták templomainkat, temetőinket, fenyegető kockabetűikkel telefirkálták az életünket, még verni is kezdtek bennünket. Jöttmentek a saját ősi szülőföldünkön. Még jó, hogy nem taszítottak a szó szoros értelmében is a gödörbe, mint ahogy hatvan esztendővel ezelőtt apáinkkal, nagyapáinkkal tették... Mindezek betetőzéseként jött a december ötödikei népszavazás a kettős állampolgárságról, amelyen gonosz mostohává vedlett anyaországunk nemkívánatosnak nyilvánított bennünket: megtagadott és eltaszított. Vagyis hát visszalökött a nagygödör fenekére...
Itt vagyunk most 2004 szent karácsonyán, itt íródik e kusza, keserű levél. Nem tudni, eljut-e egyszer a fentiekhez. Ha igen, akkor szelíd megbocsátással a hangomban jelentem nekik, hogy még élünk. S megint elkezdtünk fölkapaszkodni. Ha tudnak, ha akarnak, segítsenek. (Csak ne hálót dobjanak, hogy halásszunk, mert itt már sem víz, sem hal, sem levegő.) Ha nem, hát úgy is jó. Felelnek majd érte a pártok felett álló, nemzetek felett álló Nagy Ítélőszék előtt.
Mi pedig eltaszítottak és kirekesztettek 2005 első napjaiban találkozunk itt Szabadkán, Kosztolányi Dezső városában. Vagyis hát annak helyén, a gödörben. Hogy Magyarországon rekedt nemzettársainknak innen a gödör mélyéről példát mutassunk együvé tartozásból, szolidaritásból, élni akarásból - s nem utolsósorban magyarságból. Boldog új évet határon innen és túl. DUDÁS Károly
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 08. 04:37 | Sorszám: 88 |
*
HARGITA NÉPERáduly Róbert: a prefektus legyen a törvény őre
[2005-01-07 - 11:40:19 ]
Egyre többen, többféle minőségben, követelik, hogy a kormány Hargita megyébe magyar prefektust nevezzen ki. Szerdán együtt ülésezett az RMDSZ csíki, gyergyói és udvarhelyi területi szervezete, hogy megtárgyalják a legsürgősebben megoldásra váró politikai kérdéseket. A Hargita Népe munkatársa Ráduly Róbert Kálmánt, a Csíki Területi Szervezet elnökét kérdezte a pillanatnyi helyzetről és a várható fejleményekről. – A mai napig hatályos a három területi szervezetnek azon határozata, amelyet 2004. december 26-án hoztunk, és amely hangsúlyosan igényelte az RMDSZ-prefektust Hargita megye számára. Ettől a határozattól nem álltunk el, és nem finomítottunk rajta, úgyhogy ebben a tekintetben nincs amiért felkészüljünk más lehetőségre. De tudomásul vettük, hogy a prefektus kinevezése a miniszterelnök kizárólagos hatásköre. És úgy, ahogy tudomásul veszik mondjuk az Amerikai Egyesült Államok polgárai, hogy Amerika elnöke olyan is lehet, aki kevesebb szavazatot kap, mint a vesztes – mert az amerikai rendszer elektoros közvetett rendszer, és vannak torzításai –, úgy esetleg mi is tudomásul kell majd vegyük azt, hogy hiába kérjük, követeljük, hiába szól mellettünk az etnikai közösségi arány, hiába szól mellettünk az RMDSZ-re leadott elsöprő többségű szavazat, mégis a romániai sajátos politikai intézményrendszer torzítása miatt esetleg nem RMDSZ-es prefektus lesz Hargita megyében. De ahogy az elmúlt négy esztendőt túléltük nem RMDSZ-prefektussal, úgy, ahogy sok időt még 1989 előtt is túléltünk nem a mi közösségünkhöz tartozó első titkárral, úgy valószínű, hogy a következő négy esztendőt is túl fogjuk élni. Pontosan emiatt úgy látom, hogy egy tisztségből nem kell újabb drámát kovácsolni, újabb veszteségként megélni, hanem azt kell megnézni, hogy a megyei önkormányzat a miénk, a város és a települések önkormányzatai szintén a mieink, és most már a központi kormányzatban is vannak olyan felelős miniszterek és lesznek olyan felelős államtitkárok, akikkel közösen lehet itt komoly dolgokat megvalósítani. A prefektus tekintetében pedig azon kellene tüsténkedni, hogy ezt a tisztséget minősítsük vissza a törvény őrének, és semmi egyébnek. Azt, amit a korábbi prefektus ebből összekovácsolt, az önkormányzat tekintetében rendkívül káros rendszer volt. Nekünk a feladatunk, hogy ezt leépítsük, és ha lehet, akkor minden decentralizált intézményt a megye önkormányzatának az alárendeltségébe próbáljunk alkotmánymódosítással átvinni, ez kell legyen a fő cél. – Kiket javasoltak a területi szervezetek tisztségviselőknek a kormányba Hargita megyéből? – A szerda esti egyeztetés annak is teret adott, hogy a három területi szervezet egymást tájékoztassa, ki milyen jelölést tett meg. Mindhárom részről jó néhány szakembert jelöltünk meg. Érdekes módon az udvarhelyi és gyergyói kollégák több csíkit, mi pedig több udvarhelyit vagy gyergyóit tudunk támogatni a különböző kormánytisztségek betöltésére. Nem szeretnék mások helyett beszélni, de azt elmondom, hogy Csíkban 9 név merült fel, ebből egyik korábbi egyezség tárgyát képezte, hiszen azt mondtuk, hogy amennyiben nem jut be öt képviselő, akkor ezt kormánytisztséggel kompenzáljuk. Így Korodi Attilát egyik államtitkári tisztség várományosaként tartjuk számon, az integrációs tárcában szeretnénk látni, amennyiben lehetséges vagy valamelyik gazdasági minisztériumban. Csík részéről Kedves Imrét, Zsombori Vilmost, Lányi Szabolcsot, Demeter Attilát és Karda Emesét jelöltük, szintén itt merült fel Erdélyi Zoltán, Sándor Gábor és Tánczos Barna neve. A többi területi szervezet nevében nem kívánok beszélni. Én személyesen szívesen látnám kormányzati tisztségben még Bogos Zsoltot és Csíki Andrást, aki az Országos Sportügynökség alelnökeként nagyon tudná segíteni a romániai téli sportokat, hiszen ő bizonyított itthon is és nagyon jó nemzetközi kapcsolatai vannak. – Basescu elnök kilátásba helyezte az előrehozott választásokat. A jelenlegi helyzetben az RMDSZ milyen esélyekkel indulna? – Ez nagyon kemény és Basescura valló interjú, ami az Adevãrulban napvilágot látott, és ahol azon túl, hogy az elnökválasztás második fordulója óta még egy hónap sem telt el, és a kormányalakítás óta még jó két hét sem, az egyik koalíciós partnert máris keményen lemosta. Ez kísértetiesen emlékeztet arra a helyzetre, amikor ő szállításügyi miniszterként eltávolította az akkori kormányfőt, Victor Ciorbeát. Én ma is kitartok azon véleményem mellett, hogy ő alkatilag nem alkalmas köztársasági elnöknek, mert nem konszenzust és együttműködést kereső, hanem konfliktus-generáló ember. Ez az első megnyilvánulása is egyértelműen mutatja mindezt. Úgy gondolom, hogy most már a kormányban sok higgadt, okos ember van, akik nem azért alkottak meg egy parlamenti többséget, hogy két hónap vagy fél év múlva előrehozott választást szervezzenek, hanem azért, hogy kormányozzák ezt az országot. Emiatt én egy kis basescui kirohanásnak tekintem az egészet, ami ugyan hullámokat fog kavarni, de remélem, hogy az értelmes emberek fejében nem okoz majd zavart. Ne vegyük komolyan, próbáljunk dolgozni abból a megbízásból, amit kaptunk a legutóbbi választásokon. Takacs Éva, Hargita Népe
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 08. 04:28 | Sorszám: 87 |
|
* http://www.erdely.ma/kulhon.php?id=8193 A legújabb Gyurcsány-blöff nem helyettesíti a kettős állampolgárságot [2005-01-07 - 10:30:15 ]
A Szabadkán rendezett kis Máért résztvevői keveslik és fenntartásokkal fogadják a magyar kormány legújabb javaslatait a határon túli magyarok helyzetének rendezésére. Kasza József leszögezte, hogy a határon túli magyar pártok semmi szín alatt nem mondanak le a kettős állampolgárságról, és a kormányfő ötpontos javaslata nem helyettesítheti a kettős állampolgárságot. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök csütörtökön bejelentette, hogy kormánya a nemzeti vízum bevezetésével, az idegenrendészetre és bevándorlásra vonatkozó szabályok áttekintésével könnyítené a hátáron túli magyarok helyzetét. Kasza szerint a találkozó résztvevői bizonyos fenntartásokkal fogadják Gyurcsány javaslatait. „Ha csak időhúzás a cél, akkor a miniszterelnök célt tévesztett, de ha komoly tárgyalási alapról van szó, akkor kiindulópontként elfogadható" - mondta Kasza. Leszögezte, hogy a határon túli magyar pártok semmi szín alatt nem mondanak le a kettős állampolgárságról, és a kormányfő ötpontos javaslata nem helyettesítheti a kettős állampolgárságot. Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke szerint „az még nem jelent semmit, ha odavágnak az asztalra néhány jelszót". Kifogásolta, hogy különféle nyilatkozatok hangzanak el, de sose tárgyalnak azokról a határon túli magyar vezetőkkel, amit az MKP elutasít. Az MKP elnöke szerint a magyar miniszterelnök bejelentése „nem reakció december 5-re", s a szabadkai tanácskozás hangulatából érezhető, hogy a résztvevők keveslik és nem tartják megfelelőnek Gyurcsány javaslatait. Takács Csaba, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség (RMDSZ) ügyvezető elnöke ezzel kapcsolatosan úgy nyilatkozott az MTI-nek, hogy hasznos és fontos minden kezdeményezés, amely a határon túli közösség javát szolgálja, de a miniszterelnök javaslata „nem a kettős állampolgárságról szól". Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke szerint a tanácskozást lezáró majdani nyilatkozat leglényegesebb eleme valószínűleg az az állásfoglalás lesz, hogy a résztvevők továbbra is ragaszkodnak a határon túli magyarok kettős állampolgárságához. Kovács úgy látja, hogy a tanácskozás résztvevői közül senki se tartja megfelelőnek a magyar miniszterelnök újabb javaslatait. A szabadkai tanácskozás késő éjszakáig zárt ajtók mögött folytatódik, s pénteken délután ér véget. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 08. 04:24 | Sorszám: 86 |
*
ERDÉLY MA
György Ervin Kovászna megye új prefektusa [2005-01-07 - 15:36:01 ]
Magyar prefektusa van Kovászna megyének A kormány György Ervin sepsiszentgyörgyi vállalkozót nevezte ki ebbe funkcióba. György Ervin 42 éves, Hargita megyei születésű, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem geológia szakán szerzett oklevelet, és jelenleg az RCS kábeltelevízió hálózat igazgatója.
György Ervin 1990 óta tagja az RMDSZ-nek, 1994 és 1996 között a Kovászna megyei RMDSZ ügyvezető igazgatói tisztségét töltötte be. Tavaly a szövetség Kereszténydemokrata Platformjának jelöltje volt a megyei tanácsosi tisztségre, és ugyan az elektoros választás során a legtöbb szavazatot kapta, de családi okokra hivatkozva nem vállalta el ezt a funkciót. Fél évet leszámítva, 1989 óta csak román prefektusa volt Kovászna megyének. Horia Grama négy évvel ezelőtti kinevezése után a megye gazdaságilag nem fejlődött, és a prefektus valamennyi régiófejlesztési kezdeményezést meggáncsolt. A háromszéki RMDSZ-képviselők és -szenátorok többször is kérték Grama leváltását, és magyar prefektus kinevezését. György Ervint a háromszéki román politikai pártok illetve civil szervezetek tiltakozása ellenére nevezték ki kormánybiztosnak. György Ervint holnap 10 órakor iktatják be a prefektusi tisztségbe. Nagy Zsuzsanna
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 08. 04:20 | Sorszám: 85 |
*
MTIA „kis Máért" résztvevői nem mondanak le a kettős állampolgárságról [2005-01-07 - 16:25:01 ]
Nem mondanak le a kettős állampolgárság igényéről a határon túli magyarok politikai vezetői, akik kétnapos szabadkai tanácskozásuk zárónyilatkozatában elítélték a magyarországi politikai élet mindazon szereplőit, akik félrevezették a magyarországi választópolgárok egy részét, nemmel való szavazásra vagy távolmaradásra biztatva őket. A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) határon túli tagszervezetei vezetőinek kétnapos tanácskozása zárónyilatkozat elfogadásával ért véget, amely felszólítja a magyar Országgyűlést, hogy alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését. A tanácskozás után Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke - a szabadkai értekezlet házigazdája - az MTI-nek nyilatkozva leszögezte, hogy a határon túli magyar politikai vezetők „nem mondanak le a kettős állampolgárságról, s ez az igény semmivel sem helyettesíthető". A határon túli magyar vezetők csak felületesen ismerik Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök csütörtöki ötpontos javaslatát, amely a határon túli magyar közösségek helyzetét hivatott rendezni. Ezért érdemben nem is tárgyaltak róla, de tárgyalási alapnak elfogadják a miniszterelnök javaslatait. Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke az értekezletet záró sajtótájékoztatón úgy nyilatkozott, hogy „ígéretekkel a határon túli magyarok nem szoktak foglalkozni, s amennyiben komoly javaslatról lenne szó, akkor velük kell azt megtárgyalni, amire nem került sor". A tanácskozás résztvevői úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumát (HTMSZF), amelyet minden olyan alkalommal összehívnak, amikor ezt a határon túli magyarság és a nemzet egészének közös ügye megkívánja. Kasza szerint az a HTMSZF nem konkurenciája vagy ellenpólusa lesz a Máért-nak, hanem a határon túli magyarok gondjainak felvázolása és megoldása lesz a célja. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 08. 04:16 | Sorszám: 84 |
*
ERDÉLY MASiculicidium – Ma már nem az ágyúk űzik el a székelyeket
[2005-01-07 - 19:26:41 ] http://clmc.topnet.ro/anziksz
A madéfalvi veszedelem 241-ik évfordulójára emlékeztek pénteken a település központjában felállított Siculicidium emlékműnél, amely az 1764-es január 7-i, a császári katonaság által védtelenül lemészárolt több mint 200 székely vértanúnak állít emléket. Az ünneplő közösséget Tamás József polgármester köszöntötte, aki a több mint 200 évvel ezelőtti történelmi események és a jelen között vont párhuzamot. „Madéfalván ma a zászló piros és fekete színű. Piros a vértől és fekete a gyásztól. Gyászoljuk a vértanukat és a december 5-i népszavazás eredményét. Ám a kudarcok ellenére mi nem adjuk fel. Továbbra is itt maradunk székelynek és magyarnak” – mondotta a település elöljárója. A megemlékező ünnepségen Orbán Viktornak, a Fidesz-MPSZ elnökének a személyes üzenetét tolmácsolta Szabó Tibor Fideszes politikus, aki az itthonmaradásra, a múlt történéseiből a tanulságok levonására bíztatta a jelenlévőket. Ugyanis mint mondotta, 250 évvel ezelőtt a székelyeket az ágyúk űzték el, ám ma már nem kell ágyú ahhoz, hogy az erdélyi magyar fiatalok elhagyják szülőföldjüket. „A közösségnek meg kell erősödnie, kézbe kell vennie saját sorsát, törekednie kell az önállósodásra” – tanácsolta a határon túli politikus, aki a december ötödikei sikertelen népszavazásra utalva úgy értékelte, a határon túli magyarságot csak néhány száz félrevezetett magyar állampolgár hagyta cserben. „Az ő gyerekeiket kell idehozni, megmutatni nekik, hogy milyen székelynek lenni és húsz év múlva arra a kérdésre, hogy létezik-e egységes magyar nemzet, a jelenlegi kételkedők is igennel válaszolnak.” – mondotta Szabó Tibor. Az ünnepi beszédeket az emlékmű megkoszorúzása követte, majd a megemlékezést a helyi Zöld Péter általános iskola diákjainak és a pusztinai Szent István Egyesület tagjainak rövid műsora zárta. Star Rádió
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 07. 07:09 | Sorszám: 83 |
|
* Kós Károly: Kiáltó szó Erdély magyarságához! Két keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ott a nap. Reménykedő, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól. Mert a nap csak haladt lefelé, hanyatlott egyre; eleinte lassan, aztán gyorsabban, végül lebukott és az égen csak a vérveres fellegek maradtak.
Most már megdörzsölhetjük szemünket: Egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is. Valahol aláírtak valamit, valahol megalkottak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre.
Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével láttunk, a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket.
Tudjuk: miért. Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba, lelkünkön bilincs.
De tudom: talpra kell állnunk mégis.
De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát.
Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé. Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé. Nem akkor halt meg, amikor Párisban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság! Hetven esztendeje, hogy apáink kimondották azt a szót egy akarattal, és félszázada, hogy megtestesült az ezeresztendős álom: az a Magyarország, melynek fejére Párisban mondották ki az ítéletet. Félszáz esztendeig élt az egy Magyar föld, a nagy, ifjú, erős magyar műhely. Nem hagyatott úgy tovább dolgoznia.
Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyar népe: minket kiszakítottak, kidobtak abból a műhelyből, amely a mi izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron.
Nem kérdezték akarjuk-e? Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett. És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap:
napnyugaton! Két esztendeig álmodtunk és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákra várni, amik majd felébresztenek. Mert megszoktuk a régit, szerettük, amit egykor megalkottunk. Hittük, hogy az örök időkre a mienk úgy, ahogy azt mi magunknak alkottunk meg.
Most aztán kisült minden. Két esztendő keserű várakozása, dermedt álma után megtudtunk, hogy minden, amiben hittünk, bíztunk, reménykedtünk: délibáb az. Megtudtuk, hogy a nap nem ott kel fel, ahol lenyugodott. Valljuk be: a mi hitünk nagyot csalódott.
Valljuk be: fájt a csalódás; fájt, hogy el kell hajítanunk lelkünk hitét, merthogy nem igaz hit volt az.
Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam, lemondok. Ez az igazság!
Aki mást mond: hazudik az; aki mást hiszen: álmodik az; aki másban reménykedik: délibábot kerget az.
Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban - ezen túl - magunkért.
Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé. Attól csak nehéz a szívünk és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég vereslik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már. Vigyázzunk! A könny drága és - ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj. De ezeresztendős gőggel tartjuk tekintetünket a mi hegyeink taréja felett, mert itt kell derengenie majd a mi hajnalunknak. A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvánia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökön örökké. Egy félszázados, szépséges útra eresztették le a sorompót, hogy tilos. Ezeresztendős, erdélyi szerszámainkkal, próbált, ősi erőnkkel új utakat kell vágnunk, de magunknak csupán. Régi szerszámokkal új fegyvereket kell kovácsolnunk, a lerakottaknál, az összetörteknél, a kezünkből kicsavartaknál jobbakat.
Senki sem fog segíteni minket; de akkor senki se is sajnáljon minket. Építenünk kell! Fogunk hát építeni új, erős várakat a régi Istennek. Az Egynek, az Igazságosnak, az Erős Istennek. Aki ideküldött titkos Ázsiából egykoron minket, és akit mi idehoztunk magunkkal. Aki oltalmazott mind ez ideig és akit mi is megvédelmeztünk magunknak. ...Hát eltemették a régi Magyarországot. Szép temetés volt. Sírját beültették virágokkal és fejtül hímes fejfát szúrtak. Hogy, akik élünk még, sírhassunk és sírjunk, és ne merjen eszünkbe jutni az élet, de örökké lássuk a dombot és a virágos dombon a hímes, csillagos, buzogányos fejfát. Minket még a temetésre se hívtak meg...
Belenyugszunk, mert bele kell nyugodnunk ebbe is és - hiszünk örök életünkben.
Elindulunk új utunkon, de magunkkal visszük a nagy temetés emlékét és egy szilánkot egy keresztre feszített ország keresztjéből. Két esztendeje, hogy sokan közülünk imádkozni tanultak, és sokan átkozódni is. És sokan álmodozni, és sokan megtanultak sírni is, de a legtöbben a vizeket néztük, a mi vizeinket, akik harsogva sietnek hegyeinkből lefelé, ki az Alföldre. Sokan néztük a vizeket, és közülünk sokan el is indultak a vizek mentén le a hegyekből, ki arra napnyugat felé. Hogy onnan soha vissza ne jöjjenek.
De az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. Az álmodozásnak is vége és a sírásnak is. Aki pedig elindult a vizek mentén, az többé ide nem jöhet vissza, aki közülünk elmegy, az ne is kívánkozzék közénk vissza valaha; annak itt helye nem lesz soha, és jussa sem lesz annak. Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat. Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.
Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az! Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. Senkit se tartsunk vissza. De biztassuk azt is aki habozik; az ingadozóknak sincsen helye itt most.
Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom! Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros két millió magyarsága bekebeleztetett Romániába... Nem rekriminálunk. Nem keresünk árulókat, nem keressük a megalkuvókat, a gyávákat, a bűnösöket, avagy a bűnbakokat. Nem vigasztaljuk magunkat gyáván azzal, hogy most hibáztatunk. De viseljük sorsunkat, ahogyan az reánk méretett. Nem keresünk jogot vagy jogtalanságot, nem igazságot vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet.
Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk rólunk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra.
Nincsen sok értelme ennek. A mi igazságunk: a mi erőnk.
Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.
A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előrenézőknek.
Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak.
Az Élet nem vár; az Élet rohan.
Kiáltó szómmal ezt kiáltom ! A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar. Kétmillió magyar, ezeresztendős históriája tudatában és tanulságaival, geográfiailag egységes területen egy 13-14 milliós, nem homogén lakosságú, fiatal, alig félszázada önálló életet élő, szegény ország keretében nagy súlydifferenciákat okozhat, amennyiben vele együtt működik, vagy pedig ellene dolgozik. Velünk, Erdély magyarságával, minden időben számolnia kell annak, aki szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi és népességben való gyarapodása erőgyarapodást is jelentsen, nem pedig fölös terhet, súlyos kölöncöt. Nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját, külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani. Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük: sokszor próbáltuk, mennyit bírunk. Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár: felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek; inkább építők, mint rombolók; inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.
De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk. Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása. Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni és azt fogják végül kivívni magunknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is.
Nyíltan és bátran kiáltom ki ezt a végső célunkat. Minden hátsó gondolat nélkül, őszintén. És hiszem, hogy ott lappang ez az akarás mindnyájunk lelkében, akik tisztán igyekszünk látni új helyzetünkben az új célt. Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk - bár ez nem valószínű -, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség.
Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokába bennünk Nagy Románia megbízható polgárságot fog nyerni. Alkudni nem fogunk. Elég erőseknek érezzük magunkat, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk, és a kijelentett alapon szilárdan megálljunk. Kétmillió állampolgár biztos támogatása, avagy ellenséges indulata nem lehet közömbös egy sokkal erősebb, konszolidáltabb, gazdagabb államra nézve sem, mint Románia. Valóságokat akartam láttatni; igazságokat akartam kiáltani.
Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót. Amik bátorságot adnak a csüggedőnek, világot gyújtanak a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak a védteleneknek. Ezt akartam kiáltani és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában...
Mégis kiáltok ! Neked: Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros ezer esztendős magyarsága:
Ébredj két esztendős álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel és állj az új életben tusakodni akarók közé.
A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt és védelem is talán, de minden esetre becsület volt, méreg az ezentúl és gyávaság.
Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.
De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán... Kós Károly Kolozsvár, 1921.
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 07. 06:55 | Sorszám: 82 |
|
* Mit ér a magyar, ha szórvány? (2.)
Fantomvilág [ 2005-01-07 - 07:35:30 ]
Behajtunk Vajdahunyadra, a város előtt, az út szélén nagyobb csoportosulás, férfiak és nők vegyesen, először valami piacnak nézem, szekerek állnak oldalt, szorgoskodnak valamiben. Itt valamikor régen gödör volt, világosít föl Tibi, az üzem működése idején föltöltötték salakkal, hulladékkal, ami a gyárból kikerült. Ezek az emberek vasat keresnek, aminek kilójáért négyezer lejt adnak a telepen, az ügyesebbek, egy kis szerencsével, 20-25 kilót is kitermelnek naponta. Egy piacnyi területen dolgoznak ősi technológiával, mélyen befúrnak a laza hulladékba, egy lenn tölti a vödröt, társai fönn átrostálják, s eresztik vissza az üres edényt. A laza salakfal időnként leomlik, ilyenkor vagy ki tudják gyorsan kaparni az alatta maradt embert, vagy ottfullad. Visszafelé, határozom el, lefényképezem, megnézzük közelebbről. A szellemblokkokat leszámítva, Vajdahunyad rendezett román városnak tűnik, ha megfelelő irányból nézzük, aztán csak megfordulunk, és pusztuló üzemépületek, égbe meredő vasbeton vázak, kémények, szállítópályák maradványai szerteszét. Le lehetne forgatni itt a harmadik világháború azon jeleneteit, amelyekben maroknyi túlélő bolyong a betontörmelékké romlott emberi kultúra maradványain. Vajdahunyad vára fenségesen szép, megálmodója, tervezője úgy rakta ide, a hegyek csipkéje közé, mint egy hatalmi jelképet, amely évezredeken át dicséri az alkotó ember nagyszerű képességeit. Körülötte, akármerre fordulunk, mindenütt ipari romhalmaz, mintha eleve úgy építették volna az ércszállító-zúzó-feldolgozó monstrumokat, hogy körbefogják, eltakarják, lenyeljék, jelentéktelenné tegyék az ősi várat. A modern ember a vasbeton ipari technológiával versenyre hívta a múlt dicsőségét. Egy nagy ország minden gazdasági ereje áramlott bele az ipari fejlesztésekbe. Talán még elő lehetne szedni azokat az olvasókönyveket, amelyek annak idején tudatosították már a legkisebbekben is, hogy a modern szocialista ember hatalma alá vonta a természetet. És özönlött ide a kenyér reményében a falusi lakosság, tömegek kaptak lakást, munkát, megélhetést, gondoskodó helyi vezetést, amely kellő türelemmel kezelte, szoktatta a civilizáció áldásaihoz a majdan öntudatra ébredő proletariátust. A kémények ontották a füstöt, a bányák a rossz minőségű ércet. A diktatúra fönntartotta a látszatot sokáig, hogy annál nagyobb legyen a szocializmus és a nagyipar összeomlása. De bekövetkezett. Forradalomnak és demokratikus változásnak nevezték eleinte, de nem éppen azt hozta, amit vártak a tömegek. Elengedte az eddig vezetett emberek kezét: demokrácia van, mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Az országos léptékű közgazdasági ésszerűség félve, óvatosan nyúlt a nagy tömegeket foglalkoztató állami vállalatokhoz, a magasban zajló politikai játszmák jó néhányszor kártyáztak ezekkel a sorsokkal, ezekről a bázisokról indultak a bányászjárásnak nevezett éhséglázadások, amelyek eljutottak a fővárosba is – és szépen megerősítették a nómenklatúrából átmentett régi elvtársakat a hatalomban. Vajdahunyad vára ötszáz év magasából lenéz erre a romhalmazra, és azon borong, hogy ebből ugyan túlélőként került ki, de nincs az az energia, nincs az a pénz, amely belátható időn belül helyreállítaná itt a tájat, a természeti környezetet, az emberhez méltó világot. Egy pozitív változásról mégis beszámolhatunk: a belélegezhető levegő sokkal tisztább lett az üzemek leállása óta.
Megnézzük még a fantomblokkokat. Egyiket lefényképezem kellő távolságból. Az alapítvány munkatársai mesélték, hogy az elmúlt évben egy hasonló kíváncsiskodó fényképezni kezdte az állapotokat, s belemerülve a téma nyújtotta felfedező izgalomba, megfeledkezett a szükséges óvatosságról, föltűnt a bennlakóknak, s alig tudták kimenteni két megtermett bennszülött baráti közrefogásából. A látottak, tapasztaltak alapján erősen át kell formálnom a szegénységről alkotott fogalmaimat. Paraszti ősöktől származom, sokat is olvastam a témában, de ez a fajta kilátástalanság ismeretlen számomra. Székelyföld meg Moldva szegénysége ismerős. A föld, a természet közelében élő szegény találékonnyá válik a szükségben, gyógynövényből gyűjt patikát és főz teát, összegyűjti az erdő-mező ingyen adományait, állatot tart, kertet művel, alkalmas időben tartalékol. Ez a városi, ipari szegénység egyik napról a másikra él, nem tud gondolni a holnappal. Fűt, ha jön szenesvonat és sikerül lopni egy vedernyit, fagyoskodik, ha sűrűn járnak a rendőrök. A lakásban nincs egy olyan hely, ahol akár rövid időre élelmiszert lehetne tárolni. Bizonyára ennek az életformának is megvannak a tartalékai, praktikái, túlélési technikái – de túl sokan vannak ahhoz, hogy a lakótelepek szemétjéből, vaslopásból, koldulásból jusson mindenkinek. Az elemi higiénia feltételei nincsenek meg. A gyermekek alultápláltak, fejletlenek, betegesek. Európa, 2004, körülbelül három évvel a csatlakozás előtt. Bemegyünk az egyik fantomblokkba, családlátogatás, az egyik gyermek szülei telefonáltak, hogy hétvégére hazahoznák a fiúcskát, pedig „meg lett mondva", hogy különféle okokból karácsonyig nincs hazautazás. Az alapítvány nagyon ügyel arra, hogy a meglévő szülő-gyermek kapcsolatok működjenek, bármikor bejöhetnek a szülők, ha látni akarják gyermeküket, de az ilyenféle helyekre a túl gyakori hazautazás nem minden esetben kívánatos. Nagyon gyakran koszosan, rongyosan, tetvesen és, bizony, nehezen kezelhetően térnek vissza. Ezt most tisztáznunk kell a szülőkkel. Dél felé közeledik az idő, Tibi vesz a boltban két pogácsát, egyiket rám tukmálja, oda nem szabad bemenni éhgyomorral, mert rosszul lesz az ember. A blokkház a fantomok közül az előkelőbbekhez tartozik, vízcsap működik előtte, mondják, némelyikben úgy veszik a lakók élelmes vízárusoktól a vizet. Nyugodtan mehetünk, Tibit ismerik, s erős sajnálkozással kérdik: – Nem hoztak semmit? – A keresett anyuka éppen jön kifelé a házból, beszélünk vele a lépcsőn, nem kell megkeresnünk a lakást. A szemetet viszi ki, mindkét kezében vödör, a szemét folyadék- állagú, a tetején tejfölöspoharak, papírdarabok úsznak. Gyanítom, az egyik vödör a lakás illemhelye, a szemét álcázás a tetején. A folyosóig bemegyünk, be is kopoghatnánk valamelyik lakásba, itt szívesen látott vendégek az alapítvány dolgozói, de már a folyosón rosszul érzem magam, nem büdösség, tömény sz..szag terjeng. Visszamenet megállunk az út szélén, illő távolságból lefényképezem a „bányaművelést", aztán gyorsan berakom a fényképezőgépet a kesztyűtartóba, ne legyen szem előtt – ez megvan. Ránk se bagózik senki, legalábbis úgy érezzük, hát közelebb merészkedünk, megnézzük a dolgozókat. De alig közelítjük meg a szorgoskodó embereket, máris mellettünk terem valaki, nem lehet észrevétlenül idejönni. Kétajtós szekrény méretű erős ember, igencsak jön felénk, s kérdi, mit akarunk. Ó, mi már megyünk is, csak kíváncsiskodtunk, és egyelőre lassan elindulunk az autó felé, mégse tűnjön menekülésnek a távozásunk, pedig az. A baljóslatú munkavezető vagy főnök fél kézzel elbánna mindkettőnkkel, és ezzel nagyon is tisztában van. Gyorsítunk, már nem számít a látszat, higgyenek gyávának, ő nyomul utánunk. Én nem tetszem neki, de nagyon. - Maga újságíró?! – közli és kérdezi egyszerre. – Tibi hadarja: - Déván dolgozunk, a Szent Ferenc Alapítványnál, biztos hallott már róla... – Maga újságíró! – szögezi nekem megint. – Én?! Tanár vagyok. Érdekes, a magunkfajta szükséghelyzetben még hazudni se tud hihetően. Az igazat mondom, s föl sem merül, micsoda dicsőség volna laposra veretni magam a Magyar Szóért. Közben elérjük az autót. Magyar a rendszám, ez megtorpantja új, ragaszkodó barátunkat, bár nem hiszem, hogy diplomáciai bonyodalmakkal számol. Belekapaszkodik az ajtóba, beindítom a motort, de ebből nem lesz elindulás... Egyoldalú párbeszéd zajlik, egyre hajtogatja, hogy újságíró vagyok, én ártatlanul tagadom a valót. Végre elindulunk. A tükörből látom, telefonál. Jelenti fölfelé a rendkívüli eseményt. Most már csak abban reménykedem, hogy a „maffiózók" nem olvassák a Magyar Szót. (folytatjuk)
RMSZ
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 07. 06:51 | Sorszám: 81 |
*
ERDÉLY MA http://www.erdely.ma/kisproza.php?id=8148 Mit ér a magyar, ha szórvány?
1. Szórvány, szegénység, Szent Ferenc [ 2005-01-05 - 11:21:51 ] A dévai ferences kolostor temploma
Kinn az ablak alatt vagy száz gyerek zsivajog a sötétben. Október vége, este fél nyolc, már vastag sötét üli az utcát. Megvacsoráztak az ebédlőben, most rohangálnak, üvöltöznek, bandáznak, zsinatolnak egy kicsit takarodó előtt. Nagyobb részben magyar nyelvű a hangzavar, néha-néha román szó vegyül közé. Az ősi dévai ferences kolostort körbefogta blokkokkal a szocialista lakáspolitika, most ellenkező irányba fordult a folyamat: az életre támadt kolostor hódítja vissza, vásárolja föl a környező épületeket. Az ebédlő „álimentára"-stílusban épült vegyesbolt volt, üvegfallal az utca felé, konyhává-ebédlővé alakult, a szomszédos, négyemeletes blokk pedig – egyetlen lakás kivételével – már a „miénk". Minden lakásban egy-egy szociális nagycsalád lakik, nevelőszülők és nyolc-tíz gyermek. A vendégház egyik szobáját kaptam, az előző éjszakát a reformátusok vendégházában töltöttem a Blaga utcában, teljesen egyedül a hatalmas, háromszintes épületben, szállodai körülmények között. Estére a Vama Veche együttes száll meg ott, inkább átjöttem ide. Hatalmas bőrfotelben ülök, bizonyára adomány, széles franciaágy tartozik a berendezéshez, kispolgári tükrös tálalószekrény, fémvázas székek az asztal körül, a falon művészfotók a havasokról, a szekrény tetején vicces vekkeróra, mellette töviskoszorú. Vegyes és otthonos a berendezés. Reggel az ebédlő előtt várt Róbert, az iskolaigazgató, Tibor, a pszichológus, meg Zsombor, a gyakorlatát itt végző kispap. Csaba atya, sajnos, nem érkezett vissza, ők gondoskodnak tehát a kalauzolásomról. Reggelihez invitálnak, ott megbeszélhetjük, hogyan is alakuljon a napom. Nem szeretem játszani az újságírót, de a szemükben az vagyok, s az első napon szinte elő sem veszem a fényképezőgépet, se a jegyzetfüzetet, csak azt kérdezem, ami tényleg érdekel, szeretnék két napig úgy jelen lenni, mintha itt dolgoznék, oldódjon a görcs, szülessen köztünk valami emberi viszony, akkor talán megérzem, megtalálom az egésznek a lelkét, s meg tudom írni. Nincs terv és nincs koncepció. Illetve volt: azzal jöttem ide, hogy a szórványt tanulmányozom, szerveztek nekem találkozót az RMDSZ-szel, a csángókkal (ezt nem szabad mondani, a dévaiak nem csángók, hanem székelyek, de mindenki így beszél róluk, lelkemre kötve, nehogy szembe csángónak nevezzem őket), helytörténésszel, de semmi nem lett belőle, ittragadtam a Szent Ferenc Alapítványnál. Tibor és Zsombor Vulkánba mennek ma délelőtt, egy nyomornegyedbe visznek ruhaneműt. Velük tartok, megnézem, honnan kerülnek ide a gyermekek. Hordjuk, pakoljuk a fekete zsákokba csomagolt segítséget, dugig megtömjük az öreg Volkswagen kisbuszt. Az egyik hátsó kerék ereszt, azt is lecseréljük, a tervezetthez képest fél órával később indulunk. Az út felénél nagy tülköléssel megelőz bennünket egy Dacia, a vezető kézzel-lábbal magyaráz. Megállunk, a segítőkész román úgy látta autójából, hogy frissen kicserélt kerekünk olyan bolygómozgást végez menet közben, mintha ki akarna esni. Zsombor gurul néhány métert, nézzük, tényleg beleszédül az ember, amit az a kerék művel, de a csavarok feszesen tartják, így is késésben vagyunk, szép lassan haladunk tovább, majd az első gumisnál megnézetjük. Begurulunk a vulkáni kolóniára. Kis családi házak a teljes lepusztultság állapotában. A szemét és a kosz ellep mindent. Ismerik az itteniek a kisbuszt, mert ahogy megállunk rögtön tömeg verődik körénk. Öt perc alatt elhordják az összes csomagot, a többség magyarul beszél. - Miért nem kenyeret hoztak?!
- A fiataloknak ne adjanak, azok tudnak b..-ni! (értsd: rendelkeznek rendszeres jövedelemmel)
- Magyarul beszélj, te, ezekkel úgy kell, mert nem kapsz semmit! A kolónián vagyunk, ilyen munkáslakásokat építettek, még a blokktechnológia elterjedése előtt, a nagyüzemek a dolgozóiknak. Negyed-telkeken szoba- konyha, jelképes nagyságú udvarral, kerttel. Keskeny, szűk utcák, és szó szerint a saját szemetében, szemetével él a közösség. Apró gyermek végzi a szükségét teljes természetességgel az utcán, félig leégett háztető kifoltozva nájlonfóliával, kutyák, szennyvízállagú pocsolyák. Egy fiatalember nem vesz részt a tülekedésben, ha jut, jut, ha nem, nem. Szóba elegyedünk, ő itt a telepen a kivétel. Élnek a szociális segélyből, neki szakmája van, csak nem tud elhelyezkedni vele, ezért vasat gyűjt. A fémosztályozó elhagyott salak- és meddődombjait fúrják naphosszat, négyezer lejt kapnak az átvevőnél a vas kilójáért. Azt mondja, nyolcvan-százezer is megvan egy nap. Két gyermeke iskolába jár, természetesen románba, a településen nincs magyar iskola. Le is fényképezem őket. Betérünk az egyik házhoz. Társaim dicsérik a rendet és a tisztaságot, én csak a mérhetetlen szegénységet látom. A szobában két fekvőhely, egy televízió meg egy falióra a berendezés. Ezen kívül látok még egy szögletesre faragott követ, amelyből drót vezet a konnektorba. Addig nézem, amíg rájövök, a kődarab belsejében valamilyen elektromos eszközből kiszedett fűtőszál van elhelyezve, az átmelegíti, és kandallószerűen sugároz egy kevés meleget. A fiatalasszony huszonkilenc éves, és hat gyermeke van. A legnagyobb került az alapítvány munkatársainak figyelmébe, tizenegy éves, és teljesen süket. Valószínű, nem volt mindig az, tisztán, hibátlanul ejti a hangokat, románul és magyarul egyformán jól olvas szájról. Nemrég elvitték orvosi bizottság elé, ahol megállapították, szellemi fejlettsége körülbelül a négyesztendős kornak felel meg. Egy idejében beszerzett hallókészülékkel semmi lemaradása nem lenne. Öt testvére sorban ül az ágyon, az ötéves kisöccse még nem beszél, kérdezgetjük az életkorukat, mind kisebb, fejletlenebb, mint kellene. Az asszony is beteg, volt orvosnál, az felírt neki gyógyszereket, a patikába is elment, ahol közölték, hogy ötszázezer az orvosság, inkább nem váltotta ki. A ház havi bérlete ennyi, azt pedig rendesen fizeti. A férje eljár vasat lopni, így mondják, a vasút közelében lehet még találni nagyobb mennyiségben, de a rendőrök őrzik a vasutat, sokat járőröznek arra, akit elkapnak, azt feljelentik a vasúti pálya rongálásáért, és a bíróság általában három-hat hónapot szab ki rájuk. Iskolába a kolóniából nem nagyon járnak a gyermekek, nincs ruhájuk, cipőjük. Télen sokat fáznak, a vasúti vagonokra fölugrálnak a férfiak, nagyobb gyermekek, ledobálnak szenet, összegyűjtik, s azzal fűtenek. Visszatérőben Petrozsényben megnézzük az építkezést. A katolikus egyház visszakapott itt egy iskolát. A szocializmus évtizedeiben iskolaként funkcionált, használták, rongálták, koptatták, s most, hogy romhalmazzá vált, a kárpótlás keretében visszaadták eredeti tulajdonosának. Újat építeni talán olcsóbb volna. Az épület körbeásva, szigetelni kell, meg a bejövő vezetékeket, csöveket cserélni; pallón egyensúlyozunk be az épületbe. Az ablakokat már mind kicserélték, az egykori osztálytermekben még ott a falra szerelt tábla. Egyelőre csak a földszint és az első emelet újul meg, iskola lesz 1-4. osztály számára, és beköltözik 4-5 szociális nagycsalád. Mesterségesen létrejön egy magyar közösség. Székelyföldi építőbrigád végzi a munkálatokat, dél körül értünk ide, éppen ebédelnek az egyik helyiségben. Ezt a folyamatos növekedési képességet csodálom leginkább a Szent Ferenc Alapítványban. Szovátán és itt építkezés folyik, következő tanévtől mindkét helyre kellenek tanítók, karbantartók, alkalmazottak, konyha, bért kell fizetni az embereknek, villanyszámlát meg fűtést, irdatlan összegek ezek, akármennyire puritán a szellem. Egy gumijavítónál még kicseréltetjük a kereket, addig mi beülünk a presszóba egy kávéra. Hét-nyolcesztendős kislány áll a pult mögött, fölveszi nagyon komolyan a rendelést, s megkérdezi, hogy „eszpresszót" vagy „neszt" kérünk, mert utóbbit ő maga is el tudja készíteni. Ragaszkodunk az eszpresszóhoz, ezért hívja édesanyját, aki hozzányúlhat a masinához, ő nem. A pénzt azért ő veszi el, s számolja elém a visszajárót. Akaratlanul is a telepen látott gyermekekkel hasonlítom össze: milyen életre szocializálódik az, aki egyenrangú öntudattal meg tud szólítani egy felnőttet, s milyen életre az, aki odabújhat a kutyához, ha nagyon fázik a fűtetlen lakásban... Tények A Szent Ferenc Alapítvány hamar kinőtte Dévát. Itt is fejlődik, a régi ipartelepen megvettek egy elhagyott üzemépületet, fölújították, ettől a tanévtől itt működik a felső tagozat, s berendeztek egy asztalos tanműhelyt a legmodernebb gépekkel. Aki ezt a szakmát választja, annak nem kell a városi iskolába eljárnia, helyben szakmát szerezhet. Ottjártunkkor még a szakma alapjaival, eszközeivel, fogásaival ismerkednek a fiúk, de nagyon célszerűen, faragott karnisokat és ágyakat állítanak elő, amelyeket jól fel lehet használni a lakásokban, intézményekben.
Szászvárosban alakult az első „leányvállalat", ott öt család és alsó tagozatos iskola működik, a felsősök átjönnek Dévára. Ezen kívül működik még kisebb létszámmal intézmény Nagyszalontán és Gyergyószárhegyen. Építkezés folyik Szovátán és Petrozsényben, a következő tanévtől ott is elindulnak az iskolák. A legújabb vállalkozás: Mintián (Marosnémeti) megvásárolt az alapítvány egy volt tyúkfarm, csirkegyár hatalmas üzemcsarnokaiból hatot. Egyben asztalosműhely alakul, hogy a végzős asztalosoknak legyen helyben munkahelyük, a másikban tehenészetet rendeztek be. Van 12 tehén, 3 boci. Kiss Balázs családja (Gyergyóremetéről érkeztek) intézi autonóm módon ezt az iparágat. Előbb a gyermekei voltak itt, most szinte önállóan gazdálkodik, rá van bízva ötmillió lej, meg elad vasat, és az utolsó baniig elszámol. Nem csak a gyerekekkel, hanem a családdal is tartotta Csaba testvér a kapcsolatot, segítette őket, ahogy lehetett. Mostanra ért be, hogy sikerült megvásárolni ezt a pajtát, és szeretnének szervezett formát adni a gazdálkodásuknak. Hogy a gyerekek mellett a családokat is szintrehozzák. Hogy a gyermekek családban legyenek, onnan járjanak iskolába. Vannak, működnek az országban rehabilitációs központok, ahová például el lehet vinni egy alkoholista szülőt, naponta háromszor gyógyszert kapnak, de az életük nem jön ettől rendbe. Ők azt a szerepét szeretnék visszaadni a családnak, az apának és anyának, ami megilleti. (folytatjuk) Krebsz János, RMSZ *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 07. 06:44 | Sorszám: 80 |
|
* Kasza József: „Cél: egy új nemzetpolitikai stratégia kialakítása"
[ 2005-01-06 - 21:40:52 ]
A Szabadkai Kezdeményezés nevet viselő, kora délután kezdődött tanácskozás történelmi jelentőségű: a határon túli Máért-tagok egy szervezetbe kívánnak tömörülni, hogy nemzetstratégiai kérdésekben, köztük a kettős állampolgáság ügyében együttesen lépjenek fel. Az alábbi összeállítást a Duna TV kiküldött tudósítói készítették. Jankó Anita: - Valóban történelmi jelentőségű ez a mai talnácskozás, hiszen ilyen összetételben, ilyen témákról határon túli magyar politikusok eddig még nem tanácskoztak. A találkozón, amely négy órától zárt ajtó mögött zajlik, most éppen szünetet tartanak, magyar politikusok nem vesznek részt. Kasza József úrtól, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökétől kérdezem: elnök úr, Önök hallottak ma Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek a nemzeti vízummal kapcsolatos bejelentéséről? Mi az Ön véleménye erről? - Hát először is elnézést kérek, a mai tanácskozáson magyar politikusok vesznek részt, de határon kívül rekedt magyar politikusok. Különben nagy vonalakban hallottuk Gyurcsány miniszterelnök előterjesztését, és az esetben, hogyha nem időnyerés a célja az előterjesztésnek, alapot szolgálhat a további tárgyalásokhoz, hogy közösen találjuk meg a kivezető utat az adott helyzetből, amelyet a népszavazás tulajdonképpen nem átgondolt megszervezése okozott. - Pontosan mi a mai tanácskozás célja, vagyis hogyan fogják megfogalmazni a nemzetstratégia három alappillérét? - Lényegében ez a kiútkeresés a célja a mai tanácskozásnak, a nemzetstratégia hosszú távú körvonalazása. Természetesen a szülőföldön maradás az alappillére, az első és legfontosabb tétele a megfogalmazásunknak vagy tanácskozásunk vezérelve, ugyanis, mint ahogy a tanácskozáson elhangzott, hogy ha elköltöznek a szülőföldről, akkor nem tudom, hogy kinek vívjuk ki az autonómiát, vagy kinek vívjuk ki a kettős állampolgárságot. Tehát ez a három kérdés egybetartozik, összefonódik, és közös megvalósítását kell megcéloznunk nekünk is, határon kint rekedteknek és a magyarországi politikai elitnek is. - Milyen javaslatokkal érkeztek a képviselők? - Mondhatom, talán, nem akarok belebocsátkozni részletekbe az elhangzottaknak, mert közös nyilatkozat fog születni, hogy nagyon összecsengő javaslatokkal, érvekkel, észérvékkel rukkoltak ki, és nagy örömömre szolgál, hogy mindannyian jelen vagyunk, komolyan folyik a tanácskozás, és hogy mellettünk a nyugati régió, Észak-Amerika, Dél-Amerika, tehát nemcsak a Kárpát-medencei magyarság képviselteti magát, hanem attól szélesebben folyik a tanácskozás. - Kasza József, nagyon szépen köszönjük. - Kérem. Arról, hogy a határon túli magyarok milyen elvárásokkal érkeztek ide Szabadkára Kabók Erika készített összefoglalót. Takács Csaba, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ügyvezető elnöke:
- Ez az első olyan tanácskozás, amely a magyarországi népszavazás eredményének ismeretében ül össze, és úgy gondolom, hogy időszerű megvitatni azokat a kérdéseket, amelyek a továbblépés lehetőségeire is valószínű, hogy javaslatokat vagy megoldásokat fognak kidolgozni. A Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke, Tomka György így nyilatkozott:
- Mivel a magyarságot, már a kisebbségi magyarságot is megosztották, ugye a jókra és a rosszakra, mi a jók közé tartozunk, én ezt természetesen idézőjelbe tenném, próbálkozunk azon, hogy a szlovákiai magyarok és a szlovéniai magyarok, mivel könnyebb helyzetbe jutottunk, használjuk ezt a helyzetünket fel, és a jövőben segítsünk azokon, akik hát sajnos odajutottak, mint itt a vajdasági magyarok vagy a kárpátaljai magyarok. - Egy olyan kérdés, mint a kettős állampolgárság, az nem kizárólag a Kárpát-medencének a problémája. Én Latin-Amerika nevében veszek részt megfigyelőként ezen a tanácskozáson. Több tízezer magyar él ott is, akiknek ugyanolyan fontos az állampolgárság kérdése, és ezen a szinten ugyanúgy érintette őket – nyilatkozta a Duna TV-nek végezetül a Latin-Amerikai magyarok képviselője. Duna TV
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 06. 19:26 | Sorszám: 79 |
*
SZABAD ÚJSÁG Felvidéki magyar hetilap 2005. január 5. * 13. évfolyam * 1. számÚj év – új remény Furcsa év áll mögöttünk. Voltak időszakai, amikor felemelt, reménnyel töltött el, s voltak olyanok is, amikor csalódást okozott. Mégis, minden felemássága ellenére, egészében jó alapot kínál 2005 folyamataihoz. Beléptünk az Európai Unióba – kétségkívül ez 2004 legfontosabb eseménye. Újból és újból el kell mondanunk: nem öncél ez, eszköz csupán. Hosszú évtizedek után kiszámítható perspektívát kínál. 2004 gazdasági eredményei, amelyek jórészt az EU-tagságnak köszönhetőek, pozitív folyamatokat sejtetnek 2005-re is. Beindult a Selye János Egyetem, iskoláink túlélték az illetékességváltás okozta megrázkódtatásokat. A déli járások 2004-ben is megkapták az őket megillető támogatásokat, színházaink, intézményeink gyarapodtak. Visszakerült az őt megillető helyre Rozsnyón Kossuth Lajos, Rimaszombatban Petőfi Sándor szobra. Márai, a kassai polgár is hazatért. Komáromban Mária Terézia és Luxemburgi Zsigmond szobraival, Alsósztregován Rigele Alajos felújított Ádámjával, számos községben történelmünk nagyjainak szobraival szögeztük magunkat szülőföldünkhöz. Osgyánban elhelyeztük a déli gyorsforgalmi út egyik kritikus szakaszának alapkövét, a tornaljai bekötő rész után áprilisban megindulnak a munkálatok Fügénél is. Tervezik a Losonc–Nagykürtös–Léva–Érsekújvár szakaszt, a javuló dél-szlovákiai infrastruktúra remélhetőleg a beruházókat is vonzza majd maga után. Az európai uniós alapokból milliárdos nagyságrendű pénzcsomagok várnak felhasználásra. Mindez együtt reális kontúrokkal látja el a reményt, hogy 2005 gazdasági gyarapodása a szociális helyzet érezhető javulását is magával hozza, a leszakadó félben lévő régiók lakosainak is új esélyt kínál. Tanulságos is volt ez a mögöttünk maradt év. Tanulsága, hogy a szlovák társadalom egy része milyen könnyen hajlandó visszacsúszni torz beidegződéseibe. Mindegy, mennyit köszönhetnek a Szlovákiában élő magyaroknak, mindegy, hogy ez a néptöredék az elmúlt 15 évben is mennyiszer adta tanújelét lojalitásának és érettségének. Ha egy zsolnai alkoholista kiáll az erkélyre és belebődül a szélbe, címlapsztori lesz belőle. A jelenségnek ezt a részét akár mellőzhetnénk is, nem szabad hagynunk kiprovokálni magunkat. Még akkor sem, ha tudjuk, a problémának mélyebb gyökerei vannak, s több régióban olyan nemzeti szövetségek készülődnek ellenünk, amelyek a mi visszaszorításunk céljából jönnek létre. Nem szerencsés dolog az ilyen, de megijednünk ettől sem kell. S főleg nem szabad visszavonulót fújnunk a csata előtt. 2004 arra is megtanított (újból és újból), hogy csakis önmagunkra, saját szervezettségünkre, bölcsességünkre, ügyességünkre számíthatunk. S ezen a ponton 2004-ben mintha sűrűsödtek volna az aggasztó jelek. A politikáról, a közéletről szólva gyakran hajlamosak vagyunk a témát elsősorban a központi szintre sűríteni. Ám a Szlovákiában zajló folyamatok egyik legfontosabbja épp a hatalom és a közpénzek decentralizációja. Örömteli tapasztalat, hogy sok helyi önkormányzatunk jól működik, tud és akar is élni az új lehetőségekkel. Sajnos, olyan is akad, ahol ez nem így van, sőt, olyan településekről is tudunk, ahol derekasan esszük egymást. Nem a Deákné vásznával akarok elsősorban példálózni, inkább arra akarok figyelmeztetni, hogy ez nagyon megbosszulhatja magát. Itt vannak körülöttünk-mögöttünk is a sötét árnyak – az egyéni és csoportérdekek, az intrikák, az öncélú hatalomvágy, az érzéketlenség. Mielőtt a Nyitra megyében ellenünk formálódó tábor veszélyességén siránkoznánk, kérdezzük meg azért magunktól is, jól éltünk-e azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a választóink itt 2001-ben a kezünkbe adtak? Véletlen-e, hogy a 2002-es országos képviselő-választások alkalmával – bár összességében rekordmennyiségű szavazatot kaptunk – a Komáromi és a Dunaszerdahelyi járásban, valamint Királyhelmec környékén is sok szavazatot veszítettünk. Aki belelát ezekbe a folyamatokba, érzi, hogy útkereszteződések felé közeledünk, s vagy tudunk új, hatékonyabb módszereket alkalmazni, vagy komoly gondjaink lehetnek. Mindannyiunk felelőssége, hogy előre nézzünk, s jól felkészüljünk 2005 és 2006 kihívásaira. Tudom, sokan elégedetlenek a jelenlegi állapotokkal, az esetek többségében bizonyára joggal. A történelem azonban arra tanít bennünket, hogy nincsenek egyszer s mindenkorra bebetonozott helyzetek. A jövő kontúrjai közt nemcsak a javulás, de sajnos, a romlás lehetőségei is felsejlhetnek. Az év végi magyarországi népszavazás is szolgál sok tanulsággal. Mindenekelőtt arra kötelez bennünket, hogy jobban odafigyeljünk egymásra és önmagunkra. Ne másban, magunkban bízzunk, az álomvilágokba keveredő idealistákat mindig megbünteti a történelem. Bár fájó nézni a magyar közélet szánalmas mélyrepülését, kétségbe sem szabad esnünk tőle. Meggyőződésem, emberi tartás, kiállás, korrekt erkölcsi értékrend szempontjából a határon túl élő magyarok toronymagasan állnak a magyarországiak felett. Nem csoda: naponta edzett bennünket a kisebbségi lét tudatos és büszke vállalása. Új év, új lehetőségek, új esélyek, új veszélyek jönnek. Bölcsességet, kitartást, optimizmust, tenniakarást kívánok mindannyiunknak. Az önfeladás nemcsak szégyenletes, hanem járhatatlan út is. A bátraké, az aktívaké a jövő.
Az akarat a megpróbáltatást is eséllyé képes átformálni. Csáky Pál
http://www.hhrf.org/szabadujsag/ *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 06. 19:14 | Sorszám: 78 |
*
Máról holnapra: Kérdések
Ahogyan az várható volt, Háromszéken politikai doktrínára való tekintet nélkül összefogtak a román pártok vezetői, s egy emberként tiltakoznak egy esetleges magyar prefektus kinevezése ellen. Fenyegetőzésük — beleértve a nemzetközi emberjogi szervezetekhez való fellebbezést — úgy nevetséges, ahogyan van, pártjaikból való kilépés, a politizálásról való lemondás pedig közönséges zsarolás. Ha Petre Străchinariu újdonsült demokrata parlamenti képviselőt hallgatjuk a bukaresti román televíziókban nyilatkozni, mintha Adrian Căşunean-Vlad szelleme kísértene, ugyanaz a dikció, ugyanaz a szóhasználat, ugyanazok az érvek, ugyanazok a sirámok.
Kétségtelen, Bukarestben egyelőre más szelek fújnak, de félő, hogy a megyékből, köztük Háromszékről is felérkező panaszok, tiltakozások előbb-utóbb célba érnek, megmozgatják a fentiek érzékeny román szívét, mi meg maradunk a nagy semmivel. Nem kell most a százszor leírt statisztikákkal érvelni, a megyében élő románság túlreprezentáltságával előjönni, újra és újra elmondani, hogy vannak olyan intézmények, gyárak, vállalatok, ahol a román igazgató beiktatása után még takarítónő vagy kapus sem maradt magyar, hogy a bankok zömében, a Petrom benzinkútjainál, a turisztikai egységekben nemegyszer reccsennek rá a magyarul megszólaló ügyfélre, hogy beszéljen románul. Azok, akiknek érteniök kellene mindezt, úgyis azt hallják meg, amit a román pártok vezetői harsognak az elnyomatottságukról, hátrányos helyzetükről, az elmagyarosítás, az etnikai alapon létrehozandó területi autonómia veszélyeiről. Ilyen körülmények között — ismerjük el — nem könnyű sem a fővárosban tárgyaló RMDSZ-vezetők, sem a helyiek dolga, csak épp attól tartunk, hogy az őrségváltás — ha egyáltalán bekövetkezik majd — belterjes, csakis politikai klientúrájuk javára valósul meg. Pedig a szövetségnek nem szabadna megfeledkeznie arról, hogy nem párt, hanem érdekképviselet, hogy a parlamentbe minden korábbi fenntartásait félretéve a romániai magyar közösség juttatta be. Most tehát nagyobb hálóval és mélyebb merítéssel kellene egy-egy felelős pozícióba embert juttatnia. Mert a lassan csurdogáló, néha igen ellentmondásos hírek a leendő állami és közigazgatási tisztségviselőkről igen aggasztóak. Egy szót nem hallani arról, hogy nem saját szűk köreikből ajánlanának embert bizonyos tisztségekbe, hanem néhány szakmai vagy civil szervezettel, vagy uram bocsásd, a belső vagy külső ellenzékükkel konzultálnának arról, ki legyen — ha lesz egyáltalán — a magyar prefektus vagy egy-egy megyei igazgatóság vezetője. Mert tehetséges, vezetésre termett emberek még mindig vannak, lehet, hogy az RMDSZ korifeusai nem ismerik vagy nem szeretik őket, de most nem ezt kellene nézni, hanem a szakmai hozzáértést, a gerincességet, tenni akarást, a megvásárolhatatlanságot. Sajnos, korrupció, üzleti összefonódás a jelenlegi magyar vezetők vagy vezetésre ajánlott emberek körében is van, s a jelek arra mutatnak, ezek számát kívánják szaporítani. A prefektusjelöltként bedobott György Ervin vezetői erényeiről elég annyit elmondani, hogy fél év alatt sem sikerült a kábeltelevízió helyi igazgatójaként elérnie, hogy a budapesti Hír Tévé itt is fogható legyen, de a helyi pletykák szerint egy pénz- és adóügyi intézmény élére ajánlott Kiss Tibor sem indul tiszta lappal, s nem válik látványosan nyomuló pártfogóinak tisztességére, hogy a megyei tanácselnök-helyettesi tisztség elvesztéséért imigyen kívánják kárpótolni. Ne folytassuk a sort, ízelítőnek és közérzetrontónak ennyi is elég, de azt azért megkérdezhetjük a szövetség helyi vezetőitől, a megye parlamenti képviseletétől, kozultáltak-e egyáltalán saját szűk körükön kívül eső emberekkel arról, kit és miért szánnak egy-egy tisztségbe. Tudják-e egyáltalán, mit vár tőlük Háromszék magyar közössége? S hajlandók-e, ha igen, mikor és hogyan, esetleges ilyen természetű gondjaikat megosztani választóikkal? Simó Erzsébet http://www.3szek.ro/#6
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 06. 18:59 | Sorszám: 77 |
*
SZABADSÁG 2005. január 6.
(XVII. évfolyam, 3. szám)Márton Áron szobor Kolozsvár Főterén?
A Márton Áron szobor engedélyezését tárgyalják a kolozsvári városrendészeti bizottság mai ülésén — tájékoztatott a polgármesteri hivatal. A megrendelő a Szent Mihály plébánia, a közel három méter magas egész alakos szobor Bocskay Vince szovátai művész alkotása. A plébánia szoborállítási szándékáról, valamint a pályamunkák elbírálási folyamatáról lapunk már pár évvel ezelőtt beszámolt. Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista kolozsvári expolgármester miatt viszont a katolikus egyház elállt a szoborállítás szándékától. A múlt évi helyhatósági választásokat követően Czirják Árpád kanonok, érseki helynök hozzálátott az egész alakos szobor engedélyeztetéséhez. Bocskay Vince szobrászművész lapuknak elmondta, a szobrot a Főtér északi oldalán, a Szent Mihály-templom mellett tervezik elhelyezni. „Elképzelésünk szerint Márton Áron egész alakos bronzszobrát az öntött vaskerítés mögött, a fenyőfák előtt, 5–6 méter mélyre állítva helyezzük el. A 80 centiméteres talapzaton álló 2 méter 90 centiméter magas figura a Szent Mihály plébánia fele néz majd" — jegyezte meg a művész. Bocskay nem tudta megmondani, az alkotás pontosan mennyibe kerül majd, de emlékeztetett, hogy a hasonló nagyságú bronzalkotások általában több milliárd lejbe kerülnek. Boros János alpolgármester szerint a szakértők úgy vélekedtek, hogy a szobor jobban nézne ki a Szent Mihály-templom bejárata mellett, a bal oldalon.
„Szerintük nem lenne ildomos úgymond elrejteni a szobrot a fenyőfák alá" — mondta Boros. Kiss Olivér
http://hhrf.org/szabadsag/5jan-06t.htm
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 06. 18:19 | Sorszám: 76 |
*
ERDÉLY MA
2005. Január 06. Csütörtök - 18:18
Kasza József: Saját magunkért mi vagyunk a felelősek
Szabadkán ült össze az úgynevezett kis MÁÉRT, a határon túli magyar szervezetek vezetőinek fóruma. A Vajdasági Magyar Szövetség kezdeményezésére a kettős állampolgársággal kapcsolatos közös álláspontot kívánnak kialakítani. A Magyar Állandó Értekezlet tagjai eddig egyszer sem tanácskoztak a határon kívül és arra sem volt példa, hogy a magyarországi politikai szervezetek kimaradjanak a MÁÉRT megbeszéléseiről.
A találkozót Kasza József hívta össze, aki a tanácskozás megnyitóján elmondta: az anyaország döntött december 5-én a népszavazáskor, így most a határon túliakon a sor, mert „saját magunkért mi vagyunk a felelősek” - mondta a VMSZ elnöke, aki szerint sokkal nagyobb lesz a megértés és az együttérzés ezen a találkozón, mint a MÁÉRT tanácskozásain. Ez nem jelenti azt, hogy a határon túliaknak ellentétes érdekeik vannak az anyaországgal, csupán azt, hogy Magyarország nem értette meg vagy nem akarta megérteni, hogy a magyar nemzet csak akkor maradhat meg, ha kidolgoznak egy nemzetstratégiát - mondta Kasza József. A határon túli magyar vezetők, a nyugati régió és az amerikai magyarok képviselői egy nemzetstratégiát dolgoznak ki a mini MÁÉRT-on. A téma nemcsak a kettős állampolgárság, napirenden lesznek az anyaországi támogatások, a Szülőföld alap és az autonómiák kérdése. Az előzetes hírek szerint a résztvevők megalakítják a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumát is, amely évente kétszer összeül, hogy megvitassa a határon túli magyar közösségek és a nemzet egészének ügyét. Hevér Lóránt, Magyar Rádió http://www.erdely.ma/hirek.php?id=8174 *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 06. 18:06 | Sorszám: 75 |
*
Havaria Press nyomán 2005. január 6. 14:27
A szovjetek atomfegyvereket tároltak Magyarországon Tizenöt évvel a rendszerváltozás után egyértelműen bebizonyosodott, hogy Magyarország területén is tároltak a szovjetek harcászati atomrakétákat – értesült a HavariaPress. Ez abból a levéltárban őrzött, korábban államtitokként kezelt dokumentumból derül ki, amelynek titkosságát a közelmúltban oldották fel. A korábbi állampárt Politikai Bizottságának 1989. május 16-i jegyzőkönyvéből az derül ki, hogy Magyarországon is tároltak ismeretlen mennyiségű harcászati atomrakétát. A hírügynökségnek nyilatkozó Szűrös Mátyás, aki az Országgyűlés elnökeként vett részt a PB-ülésen, felidézte az akkori vitát, és elmondta, hogy ehhez az államtitokként kezelt információhoz annak idején - külügyi vezetőként - következtetések útján jutott el, külföldi követségekről, hírszerzők útján beszerzett adatok és katonai szakértői vélemények segítségével. Nyugat-Európa ugyanis fokozta hírszerzői tevékenységét a Bakonyban folyó szovjet katonai építkezések közelében, mivel azt állapították meg, hogy ott atomrakéták tárolására szolgáló létesítmények épülnek. A szó szerinti jegyzőkönyv szerint az ülésen Szűrös aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy kiderülhet: a Szovjetunió ki kívánja vonni a szocialista országok területéről azokat a harcászati nukleáris eszközeit, melyeknek addig évtizedeken át a létét is tagadta. Szűrös Mátyás hozzátette, hogy az akkori külügyi információk alapján, katonai hírszerzők adatai segítségével tudott egyértelműen arra következtetni, hogy hazánkban is tároltak a szovjetek atomrakétákat, és a célba juttatásukhoz szükséges eszközöket. Mint mondta, egy alkalommal, egyenes kérdésére az akkori vezérkari főnök, Oláh István - aki később honvédelmi miniszter is lett - egyértelművé is tette számára, hogy feltételezései helyesek. Szűrös ugyanakkor elmondta azt is, hogy az utolsó szovjet csapatok távozásakor, 1991 nyarán a kivonulást levezénylő tábornok azt közölte Antall József miniszterelnökkel, hogy az atomfegyvereket már korábban kivonták Magyarország területéről. Az azonban ma sem ismert, hogy ezek a fegyverek a Déli Hadseregcsoport alárendeltségébe tartoztak-e, vagy pedig a közvetlenül Moszkvából irányított stratégiai rakétacsapatokhoz. Mint Szűrös elmondta, még a néhány beavatott magyar pártvezető is csak reménykedni tudott abban, hogy a Magyar Néphadseregnek nem lett volna szerepe a rakéták célba juttatásában. Kun Miklós történész a hírügynökség érdeklődésére kijelentette: a Magyarországra telepített atomfegyverekről, a magyar vezetők közül Kádár János pártfőtitkár mellett mindössze öt ember tudott. Az 1990-ben kezdődött, és 1991. június 19-én befejezett szovjet csapatkivonások során 196 darab harcászati rakétát szállítottak haza a szovjetek Magyarországról. Azt a mai napig sem lehet pontosan tudni, hogy ezek közül hány volt atomtöltetű. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 06. 05:37 | Sorszám: 74 |
|
* „Nekem nincs hazám, csak szülõföldem és nemzetiségem.” Duray Miklós Beléptünk a 21. századba, és te, Románia semmit sem változtál! Nem fog rajtad az idõ. Igazi skanzennek, falumúzeumnak számítasz a nyugatiak elõtt, akik - ha elég bátrak – végigautóznak hepehupás útjaidon, mint valami egzotikus szafariparkban, és óvakodnak kiszállni, mert a következményekért senki sem vállal felelõsséget. A szomszédos magyarországiak – ha már el- és beteltek Görögországgal - a székelyföldi skanzenre kíváncsiak, ahol kõhalmok és fenyvesek ezer évrõl regélnek. Alacsonygerendás, vályogfalú, zsindelyes tetejû házikókban székelyharisnyás, pödrött bajszú bácsikák pöfékelnek. A tiszta szobában Horthy Miklós lépteti fehér lovát a faliképen, a kopott zsoltároskönyvben piros-fehér-zöld szalag vár jobb idõkre. Jó szóval, terített asztallal, kupica fenyõvízzel kínálják a betérõ vendéget. Ahol az aszfaltcsíkot sártenger helyettesíti, és a helyiek tátott szájjal csodálják a H betûs buszokat és autókat, és az elegáns utasokat. Románia, te az új évezredben is kiszámítható vagy. Ugyanaz a kiszámítható számítás, mint régente. Tegnap az orosznak, ma a NATO-nak és Amerikának, s ha a haza érdekei úgy követelik, holnap akár a milliárdos Oszama bin Ladennek. Ósdi vagy, maradi, földhözragadt a tízemeletes panellakásban is, és menthetetlenül balkáni. Sokan unjuk már ezt az egyhangú változatlanságot, a fáradt, lusta tespedtséget, amellyel, mint kövér kan, jólesõen dagonyázod a mély sarat. Körülötted már felgyorsult a világ, míg te mindent másként, eredeti, sajátos módon értelmezel, látsz, értesz, csinálsz. Románia, tudom, hogy szerelmes vagy önmagadba – s, ha már egy kérõd sem akad -, ámulva, belefeledkezve bámulod magad a tükörben, nagyra nõtt térképen kiteregetett piros-sárga-kék szimbólumokkal legyezgeted hiúságodat. Olyankor büszke vagy, török-, tatár-, és magyarverõnek képzeled magadat, és be akarod mázolni az egész kék bolygót nacionálszínnel. Bennünket már sikerült, néhol a fejünk búbjáig masztosak vagyunk tõle. Meguntam a kiszámíthatatlan természetedet, amellyel hozzám viszonyulsz, hogy egyik nap vállon veregetett frátye vagyok, és te a magyar lányok fenekét paskolod leereszkedõ kedvességgel, egyenlõséggel. Másnap már bozgor vagyok, aki eladja kilóra Erdélyt, székely földet visz Magyarországra, titokban Csurkának szurkol, otthon Nagy-Magyarország térképet dugdos, és imádkozik Erdély megmeneküléséért. Harmadnap már Köcsög utcai csicskás vagyok, akinek te vagy a stricije, akit te tartasz el magyar lisztbõl sütött román kenyéren, akinek naponta hûségnyilatkozatot kell tennem, hogy soha mással, csak veled. Akit ha kedved tartja, megerõszakolsz a Csereháton, Mátyás lábainál a római gödörben,a megfélemlített csángómagyarok elõtt, és akár Székelyföldön is, mert ott jövevénykatonák biztosítják a terepet. A terepet, amely jogilag a tied, a te neved szerepel rajta, a te nyelved és a te színeid – a te lobogódat nyomod a kezembe, hogy lelkesen lobogtassam - , és amelyen megtûrsz engem, míg fel nem falsz, mint a nagymama ágyába bújt farkas Piroskát. Nem untam meg viszont Erdélyt, ahol minden földdarab, régi épület, történelmi belváros, sírkereszt és szobor ismerõs, megszólít, még ha egyre kevesebb is. Még, ha ledöntik, elveszik, megveszik, nem adják vissza is õket. Mégis számon tartom mindeniket. Ez a rög, elsorvadt anyaország, szülõföld, bölcsõ és sír az, ami hozzád köt, Románia, akarva-akaratlanul. Másképp már rég a hátam közepét látnád. Csak úgy, minden érzelgõs búcsúzkodás nélkül. Fábián Tibor http://www.erdely.tk/
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 06. 05:28 | Sorszám: 73 |
*
ERDÉLY MAErdélyi körúton Koltay Gábor és a Trianon-film
[ 2005-01-05 - 15:52:34 ]
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) erdélyi körútra viszi a Trianon-filmet. A filmvetítés különlegessége, hogy utána kötetlen beszélgetésre kerül sor Koltay Gáborral (a film rendezője) és Raffay Ernővel (Trianon-kutató történész, a film egyik „főszereplője” , melynek során kiderül, milyen volt az eredeti, tizenkét részes film, melyet a Magyar Televízió az utolsó pillanatban letiltott, miért nem volt Magyarországon egyetlen mozi kivételével sehol sem látható a film... és még sokminden más. Helyszínek:
Január 7., péntek, 18 óra: KOLOZSVÁR – Református Teológiai Intézet díszterme (Bocskai / Avram Iancu tér 13. sz.) Január 8., szombat, 17 óra: SEPSISZENTGYÖRGY – Megyei Könyvtár, Gábor Áron terem Január 9., vasárnap, 17 óra: KÉZDIVÁSÁRHELY – Vigadó
Társszervező: Uránia Filmklub
Támogató: Kézdivásárhelyi Önkormányzat és Polgármesteri Hivatal Január 10., hétfő, 18 óra: CSÍKSZEREDA – Szakszervezetek Művelődési Háza Január 11., kedd, 18 óra: SZÉKELYUDVARHELY - Siculus Ifjúsági Ház
Társszervező: Udvarhelyi Fiatal Fórum (UFF) Január 12., szerda, 18 óra: MAROSVÁSÁRHELY – Diakóniai Központ
Bocskai terem (Eminescu út) Az EMI szeretettel vár minden érdeklődőt.
A belépés díjtalan.
Részletek a www.erdely.tk honlapon és a helyi sajtóorgánumokban. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 06. 05:05 | Sorszám: 71 |
|
* Apró Piroska miniszterhelyettes volt az utolsó pártállami kormányban, amelyben Medgyessy a miniszterelnök-helyettesi posztot töltötte be. Apró Piroskáról azt is illik tudni, hogy ő nem más, mint Apró Antal, az egykori MSZMP PB-s kádárista pártfunkcionárius lánya. Az Apró család a múlt század közepétől - a kőkemény kommunizmustól kezdve a puha diktatúrán át a polgári demokráciáig - mindig ott tudott lenni a hatalom közelében.
Apró Antal volt az, aki a Kádár-rezsim országgyűlésének lelkes tapsa közepette bejelentette, hogy Nagy Imre és három társa vesztőhelyen végezték. Apró Antal régi elvtársa, Horn Gyula vélhetőleg azért úszta meg az ’56-osok sírjának az 1994. október 23-i megkoszorúzásakor, hogy ugyanúgy kifütyüljék, mint Medgyessyt tavaly, mert sikerült elérnie, hogy a "megbocsátás jegyében" Nagy Erzsébettel, a néhai miniszterelnök lányával együtt tisztelegjen a kivégzettek sírjánál. Az ’56-os áldozatok hozzátartozóin olyan döbbenet lett úrrá, hogy a volt karhatalmista botrány nélkül emlékezhetett a hősökre. Miközben Horn Nagy Erzsébettel koszorúzott, Apró Antal lánya, Apró Piroska a miniszterelnök kabinetirodáján intézkedett. Talán éppen az ő szervezőmunkáját "dicsérte", hogy Nagy Erzsébet hajlandó volt Horn Gyula társaságában mutatkozni.
nézzük, miként vall anyósához fűződő viszonyáról Gyurcsány/i:: "Apró Piroska a feleségem édesanyja, a rokonom és nem több. Ha egyszer úgy adódik, számomra és az Altus számára lenne megtisztelő, ha üzlettársunk is lehetne. De a szerepeket jobb nem összekeverni, az ember egyszerre csak egy istent szolgáljon." Apró Piroska - úgy tűnik - nem kérette magát sokáig. A nyilatkozat megjelenése után néhány hónappal, 1997. január 27-én beült az Altus-birodalom zászlóshajója, az Altus Rt. elnöki székébe. Az Altus Rt. igazgatóságában Gyurcsányon és Apró Piroskán kívül Szilvásy Györgyöt, a - zsurki vodkaügyben kissé megtántorodott Baja Ferenc által vezetett - környezetvédelmi tárca volt államtitkárát és Virág Attilát találjuk. Virág Attilát is okkal tarthatják régi ismerősként számon a közélet iránt érdeklődők. Emlékeztetőül: Virág Attila - az SZDSZ által delegált - tagja volt az ÁPV Rt. igazgatóságának, amikor az állami vagyonkezelő szervezet külső tanácsadót alkalmazott az önkormányzatoknak járó törvényes jussról való törvénytelen alkudozáshoz. Virág Attila érdekelt abban az Altus-csoporthoz tartozó Perfekt Rt. könyvvizsgáló cégben is, amelynek 1995-ös privatizációját többen kifogásolták. Apró Piroska a kádergyerekekhez méltó karriert futott be a rendszerváltás előtt. A közgazdasági egyetem elvégzése után rögtön a Külkereskedelmi Minisztériumba került, sőt igen hamar külszolgálatra küldték. Ezután hat évet töltött a patinás székesfehérvári Videoton gyár különböző vezető posztjain, majd újra a Külkereskedelmi Minisztériumba került, ahol az 1990-es évet már miniszterhelyettesként élhette át. Gyurcsány felesége, Dobrev Klára Medgyessy legszűkebb csapatához tartozik. Ő a kabinetfőnöke a miniszterelnök-jelöltnek. Úgy látszik, ez a bizalmi poszt a szocialistáknál anyáról leányra szálló juss, hiszen Apró Piroska is kabinetfőnök volt Horn Gyula mellett, a szocialista-szabad demokrata kormányzás első időszakában. Apró Piroska e nemes feladatot lázas igyekezettel láthatta el, ugyanis Horn olyannyira elégedett volt a munkájával, hogy a Magyar Hitel Bank elnöki székébe ültette. De amikor a bankot privatizálták, Apró Piroskának szinte azonnal új posztot találtak. A Hungexpo elnöki székéből állították fel a kedvéért - igen méltatlan eljárással - a kiváló szakemberként számon tartott Schagrin Andrást. Apró Piroska bizonyára jól érezte magát a Hungexpónál, hiszen amíg az ő irányításával igazgatták a céget, addig a társaság működését ellenőrizni jogosult felügyelőbizottság élén szintén egy régi elvtárs, Marjai József egykori miniszterelnök-helyettes ült. A Perfekt Rt. érintetté vált az SZDSZ legutóbbi botrányában, a székházügyben is. A társaság a könyvvizsgálója a zuglói önkormányzatnak, amely gyanús körülmények között adott el egy Gizella úti nagy értékű ingatlant. A Virág-érdekeltségébe tartozó Perfektnek lett volna joga - és talán kötelessége is -, hogy kifogást emeljen a pályázat mellőzésével történő áron aluli értékesítés miatt. A Perfekt értékelte a Mérleg utcai volt SZDSZ-székházat, mielőtt apportálták a párt cégébe, amelynek jogutódja azután Zugló önkormányzatától potom áron szerezte meg a Perfekt "szemhunyása" mellett a már említett zuglói ingatlant az SZDSZ új pártszékháza céljára. Gyurcsány Ferenc és Virág Attila közös vállalkozásainak sora jelzi, hogy nemcsak a politika színterén, hanem a hátterében meghúzódó cégbirodalmak sűrű szövésű hálójában is összenőtt az, ami egyébként a politikai közéletben is összetartozik. Az 1913-ban született Apró Antal 1930-tól a kommunista befolyás alatt álló Magyar Építômunkások Országos Szövetsége tagja mint szobafestô. Tehát régi mozgalmi ember. Egyik szervezôje volt 1935-ben az építômunkások sztrájkjának. Rajkkal és Brutyóval, majd Kállai Gyulával állt összeköttetésben. 1945-ig hétszer internálták. Az illegális kommunista párt központi bizottságának tagja lett 1944-ben, jelentkezett a szovjet front mögött szervezkedô Rákosinál. Egyenes, emelkedô pályája volt, hűséggel mindig a felsô vezetôkhöz. Tagja lett a Központi Bizottságnak, a Politikai Bizottságnak, a Szakszervezetek Országos Tanácsa fôtitkára pozícióból 1952-ben építôanyagipari miniszter lett, majd 1953-ban a minisztertanács elnökhelyettese, ?56 nyarán építési miniszter. ?56 október 28-án az ekkor felállított elnökség tagja lett, 30-án kimaradt az felújított pártból. Egyike volt a négynek (Apró, Kádár, Kossa, Münich) akik kezdeményezték és proklamálták a Magyar Forradalmi Munkás Paraszt Kormány létrehozását. November 4-én tagja lett Kádár kormányának, az Ideiglenes Intézô Bizottságnak, majd a Politikai Bizottságnak. Ezt követôen gazdasági ügyek vezetését bízták rá. Némelyek szerint a KGB hazai fôrezidense volt 1945-tôl kezdve. Ô ígérte meg Rajk sírjánál, hogy soha többé, aztán ô követelte Kádártól, hogy lövessen! Itt tart az ország, ilyen emberekkel, ilyen morállal.
Megy is lefele, méghozzá lendületesen!
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 05. 19:49 | Sorszám: 70 |
Tiltott magyar beszéd Romániában
A jégkorongozók nem beszélhettek anyanyelvükön
2005. január 5. 11:46
MNO
Megtiltotta a román ifjúsági jégkorong-válogatott magyar játékosainak a vezetőedző, hogy anyanyelvükön beszéljenek egymás között. A 21 tagú csapatban 16 magyar játékos szerepel. Az emiatt kialakult tiltakozás nyomására az edző lemondott állásáról.
A román ifjúsági jégkorong-válogatott 21 tagú csapatában 16 magyar játékos szerepel, a vezetőedző mégis megtiltotta, hogy magyarul beszéljenek egymás között – jelentette a Kossuth Krónika tudósítója. A fiatalok elhatározták, hogy hazajönnek, jóllehet a csapat világbajnokságra készül. A szülők és Kurkó János György, a Román Jégkorong Szövetség alelnöke, a csíkszeredai Jégkorong Klub elnöke petíciót fogalmaztak meg a szövetség vezetőségének, amelyben követelték az edzők lemondását. A hazafelé tartó csapat útközben értesült arról, hogy a tiltakozás nyomására a vezetőedző és a másodedző lemondott. A vezetést Győrpál Tamás csíkszeredai edző vette át. A román válogatott így részt vehet a III. értékcsoportú világbajnokságon. Forrás: Kossuth Krónika, Uno
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 05. 19:04 | Sorszám: 69 |
*
A román külpolitika kétarcúsága
Havasalföld és Moldva román vajdaságok a XIV. század elején a magyar állam segítségével jöttek létre, évszázadokon át a magyar királyság vazallusai voltak. Mint ilyeneket, eskü kötelezte őket a szenior iránti hűségre.
A magyar állammal kötött szerződéseiket állandóan megszegve, a román vajdaságok már a XIV. század végétől a Magyarországra (és ezen belül főképpen Erdélyre) gyakorolt külső nyomásban (török, lengyel, majd osztrák, stb.) az eszköz szerepét töltötték be. Néhány példa a magyar vazallus román vajdák bizonytalan hűségéről:
• 1330-ban Károly Róbert majdnem életét vesztette, amikor Basarab román vajda tőrbecsalta.
• 1389-ben Zsigmond király hadat vezetett Havasalföldre a török ellen, de visszatérőben a törökpárti ellenvajda megtámadta.
• 1421 - a török és román csapatok együtt foglalták el Brassót.
• 1434 - fogarasi románok segítik a törökök erdélyi betörését.
• 1438 - török, román, szerb csapatok betörtek Erdélybe, elpusztítják Szászsebest, Gyulafehérvárt és tízezreket hurcoltak rabságba.
A törököket Vlad Dracul havaselvei vajda, a Sárkány-rend birtokosa (keresztény kitüntetés), Zsigmond király volt hűbérese (vazallusa) vezette.
• 1444. november 10. - a keresztes had (amelyben Vlad Dracul vajda csapata is részt vett) vereséget szenved a várnai csatában. A döntő pillanatban a románok a törökökhöz pártolnak. A Havasalföldön át hazatérő Hunyadi Jánost a szövetségese, Vlad Dracul vajda elfogja ( később szabadon engedi).
• A mohácsi csatavesztés után a moldvai vajdák és az ortodox egyház tűzzel-vassal írtják a moldvai magyarságot.
• 1658 - a szilisztrai basa, a román vajdák, a krími tatárok a Bodza szoroson át Erdélyre törnek, százezer magyart és szászt gyilkolnak le, tízezreket visznek fogságba. Ekkor pecsételődött meg az erdélyi Mezőség magyarságának sorsa. Ez a betörés azután történt, hogy mindkét vajda több szerződést kötött a török ellen az erdélyi fejedelemmel.
• 1784 - az osztrákok által felbiztatott Horea mócai feldúltak 389 magyar falut, kiirtották egész vidékek magyarságát. • Az osztrák politika félt egy, a Keleti-Kárpátoktól a Lajtáig terjedő, erős Magyarországtól, ezért két évszázadon át sikeresen használta fel a románságot a magyar szabadságtörekvések ellen. • 1791-ben Estei Ferdinánd osztrák helytartó így fogalmaz: „ha netán mégis nemesi felkelés törne ki, a román parasztság borzalmas lázadásával a kormány iránti hűségre kényszerítené a magyar nemességet."
• 1838-ban a havaselvei román fejedelemség vezetői, Czartoryski lengyel herceg követének sugallatára megfogalmazzák az összes románok egyetlen államba való egyesítésének gondolatát. E pillanattól kezdve nyíltan megkezdik a harcot Erdély megszerzéséért, és e törekvésüket nemzetközi szerződésekben is érvényesítik. • 1848-ban a románokat újból ellenségként, az osztrák és az orosz abszolutizmus oldalán találjuk. Gyilkoltak a Mócföldön, az Érchegységben, Nagyenyeden, stb. • „Hűségükért" a románok kapják az 1848-as földreform után kiosztott földterület (több mint 100 000 hold) 85%-át, román tisztviselőket neveznek ki Erdély közigazgatásának különböző színhelyeire és az 1849 nyarán Erdélyt meglátogató Ferenc József 30 000 aranyat adott a román egyház támogatására. Mindezek azt bizonyítják, hogy nagy fenntartással fogadhatjuk egyes történészek azon állítását, hogy 1848 után a románok ugyanazt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül! • Az 1859-ben létrejött Egyesült Fejedelemségek (a román előállam) kezdettől nyíltan hangoztatta Erdéllyel kapcsolatos követelését. A román állam és az erdélyi román irredenta vezetők együttesen megkezdték a magyar nemzetiségi politika nemzetközi lejáratását.
Magyarországnak, mint Ausztria társállamának nem volt külföldi képviselete és az osztrákok még támogatták is a magyarellenes nemzetiségi mozgalmakat és ez a lejáratási kampány Trianon egyik fontos ideológiai-politikai előkészítő tényezőjévé vált. • Az 1860-as években a román politika, -úgy értékelve, hogy elsősorban Oroszországgal szemben kell védekeznie, közeledett az Osztrák-Magyar Monarchiához, de ugyanakkor többször is hangoztatta, hogy Erdély román föld.
• Az 1870-es években, a román állam, mivel az orosz-török ellentétek kiéleződtek és elkerülhetetlennek látta e két állam közötti háborút, közeledett az esélyesebb Oroszországhoz, szerződést kötött vele, belépett az orosz-török háborúba (1877-78), és 1877. május 9-én kikiáltja Románia függetlenségét. A függetlenség megszerzése után - amelyet a berlini kongresszus 1878-ban, csak azután ismert el, miután Románia ígéretet tett arra, hogy a területén élő zsidókat és törököket is teljes jogú állampolgároknak ismeri el, (de ezt az ígéretét sem tartotta be!) –Románia újból közeledett a Monarchiához, mivel Oroszország újból bekebelezte előle Dél-Besszarábiát. Ennek ellenére egy percig sem szünetel a magyar-ellenes propagandájuk. Így pl. az 1881-ben megszervezett alsó-romániai gazdasági kiállításon, - amely egyben az első faji alapon rendezett kiállítás volt Európában - nem engedték meg a bukaresti magyar és szász iparosok részvételét. Mindezt olyan körülmények között, amikor az említett két kategória adta Bukarestben a román hadsereg számára az 1877-78-as háborúban gyűjtött adományok 70 %-át! És ugyancsak ezen a kiállításon a Magyarországhoz tartozó Erdély a térképen, mint idegen elnyomás alatt élő terület szerepelt. • 1883-ban Románia csatlakozott a Hármas szövetséghez és kijelentette, hogy semmiféle területi igénye nincs a Monarchiával szemben. Ugyanabban az évben, a déli Kárpátokban, a román kormány utasítására román katonák lerombolják a magyar területen lévő vámházat a Vulkáni szoros mellett. Petrozsény vidékén egyáltalában nincs magyar katonaság!
• az 1880-as években a szövetséges Románia területéről román irredenta térképeket és tankönyveket küldenek az erdélyi román iskoláknak.
A román kormány ösztönzésére és anyagi támogatásával megalakul a Románia Irredenta, amely követeli Erdély és a Tiszáig terjedő területek Romániához való csatolását. • 1892-ben Ausztria-Magyarország újból felújítja Romániával a szövetségi kapcsolatokat. Románia újból kijelenti, hogy nincsenek területi igényei Magyarországgal szemben.
• Az 1890-es években mind Erdélyben, mind a szövetséges román királyságban erőteljesen fokozódik a román irredentizmus. Ebben az Erdélyben az „Astra" és a közigazgatás román vezetői, a román papok és tanítók játsszák a főszerepet.
• A román királyságban a már említett Románia Irredenta és a Kulturális Liga fokozzák tevékenységüket. Utóbbinak külföldi fiókjai is vannak, pl. Franciaországban és tagjai között van már ekkor Clemenceau is.
• A román, a szlovák és szerb nemzetiségi mozgalmakat összehangolják, a nemzetiségi kongresszus előmunkálatait Bukarestben tartják 1895-ben.
• 1895: A Monarchiával szövetséges román kormány költségvetése külön fejezetben pénzösszegeket irányoz elő az irredentizmus támogatásra. Amikor a Bánffy Dezső vezette kormány ezt leleplezi, akkor a költségvetés említett fejezetét megszüntették, de egy másik tételbe sorolva tízszeresére emelték.
• A XIX. század végén először Olaszország, majd fokozatosan Románia is eltávolodik Németországtól és a Monarchiától.
• 1908-ban a magyar miniszterelnöknek jelezték, hogy a Keleti-Kárpátok övezte határterületen, pl. a Békási-, és az Ojtozi-, stb. szorosoknál nincsenek magyar katonai, védelmi egységek. (ilyenek csak a határtól távol, Besztercén, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen voltak.) Így a románok Magyarország területére minden ellenállás nélkül bevonulhattak. Semmi nem történt a határok megerősítésére. Sőt, amikor Kézdivásárhely ajánlatot tett a magyar kormánynak, hogy saját költségén kaszárnyát épít egy ezrednek, ezt azzal utasítják vissza, hogy ott nincsenek biztosítva a tisztek társadalmi igényelnek megfelelő feltételek! Románia, mivel Erdélyre támasztott igényeit az Antant oldalán látta megvalósíthatónak 1914-ben nem lépett be a kirobbanó világháborúba magyar „szövetségesei” oldalán, hanem megvárta a kedvező alkalmat Erdély megtámadására - addig viszont semleges maradt. 1916-ban a sikeres Bruszilov-offenzíva után, Románia aug. 17-én aláírta a bukaresti titkos szerződést és aug. 27-én orvul megtámadta a védelmi szempontból teljesen elhanyagolt Erdélyt. Megbocsáthatatlan könnyelműség volt, hogy a magyar miniszterelnök, bár 1914-től mindenki tudta, hogy Románia támadni fog, az információk ellenére semmit sem tett.
Sőt 1915 okt. 17-én Tisza István így nyilatkozott: "nemcsak felesleges, de káros volna minden olyan intézkedés, amelyből romániai barátaink megtámadást vagy tőlünk való félelmet olvashatnának ki."
1916. augusztus 24-én Tisza a parlamentben kijelentette: „Románia nem fog ellenünk hadba lépni."
1916 aug. 27-én Románia alattomosan megtámadta Erdélyt, a román csapatok elől 800000 ember menekült el. A románok kirabolták Erdélyt, a férfiak ezreit hurcolták Romániába, akiknek a sorsa máig tisztázatlan. 1916. december 6-án a Központi Hatalmak csapatai elfoglalták Bukarestet, a román kormány Iasiba menekült. Az orosz forradalom és zűrzavar után a román hadsereg egymagában képtelen volt az ellenállásra, így 1918 májusában az antanttal kötött bukaresti szerződést (amelyben kötelezte magát, hogy semmilyen körülmények között nem köt különbékét) megszegte, Románia ismét békét kötött a Monarchiával és Németországgal.
Románia újból kötelezettséget vállalt, hogy a jövőben semmilyen körülmények között nem fordul a Központi Hatalmak ellen.
Azonban 1918 novemberében, értesülve arról, hogy a német csapatok a nyugati fronton leteszik a fegyvert, egy nappal a fegyverletétel előtt Románia hadat üzent Németországnak. Ezzel megszegte a Központi Hatalmakkal kötött békét is! Az első világháború alatt a románok által elkövetett szerződésszegések és köpönyegfordítások száma páratlan a történelemben. 1918 december 1-én, a románok Gyulafehérváron, a magyarok, németek és mások megkérdezése nélkül döntöttek Magyarország 26 megyéjének sorsáról és kimondják 103.000 km2 Romániához való csatolását. • 1919-ben, annak érdekében, hogy helyzetét tovább erősítse, Románia megtámadja Magyarországot, és a románok végigrabolják a fél országot.
• 1919 dec. 9-én, erős amerikai nyomásra, Románia is aláírja a párizsi kisebbségi szerződést. Itt is érvényesül a román politika kétarcúsága, a vállalt kötelezettségek, és az azok benemtartása közötti szakadék. Íme a szerződés néhány cikkelye:
2.c.: „A román kormány kötelezi magát, hogy az ország minden lakosának születési, állampolgársági, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül az élet és a szabadság teljes védelmét biztosítja.
8.c.: Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában.
11.c.: Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen."
És íme a szerződés sajátos román értelmezése: Bratianu miniszterelnök kijelenti, hogy Románia a kisebbségi kérdést a kisebbségek teljes beolvasztásával fogja megoldani. Az alkotmánytervezet vitáján 1923-ban pedig a következőt mondja: „... azt az elavult felfogást, hogy a kisebbségek olyan szervezeti szabályokat kapjanak, amelyek őket állammá teszik az államban... ma már mindenütt feladták. A kisebbségi szerveződés előírásait tehát nem kell tiszteletben tartani. "
Az „egyenlőség nevében" kisajátítják a magyar egyházak földterületeinek 85%-át, bevezetik a közalkalmazottak kötelező román nyelvvizsgáját, a Vasgárda pedig kiadja a jelszót:
zsidó és magyarmentes Romániát!
És íme, mit mondott 1923 nov. 10-én a szenátusban a földművelési miniszter:
„Erdélyben a Temes-Torontáltól Aradon át Szatmárig húzódó zónába eső kisajátított területet arra a célra tartottuk meg, hogy oda határainkon túl és havasainkon élő románokat telepítsünk, mert úgy gondolom, hogy ez a kisajátított terület csak azokat illeti meg, akik a román nacionalizmus bölcsőjét képviselik." A trianoni békeszerződés után az utódállamok „a zsákmány biztonságba helyezése érdekében" (amint ezt a legnagyobb hatású román történész, Nicolae Iorga mondotta) létrehozták a kis-antantot és összehangolták elnemzetlenítő politikájukat. Az 1930-as években Románia mindjobban eltávolodott az Erdélyt neki ajándékozó Franciaországtól és Angliától és közeledett Németországhoz.
A román nemzetiségi politika és más tények következtében mindinkább kiéleződött a román-magyar ellentét. Amint a Spionai-contraspionai hetilap 1939 novemberi számában Virgil Mulat történész, képviselő írta, 1939 októberében irredenta tevékenység miatt Nagyváradon, Kolozsvárt és Szatmáron 140, majd 1940-ben Temesvárt 60 magyart tartóztatnak le. A szerző szerint Románia, a feszültség tompítása érdekében javaslatot tesz Magyarországnak, hogy csökkentsék az egymás elleni tevékenységeket és jóindulatát bizonyítandó csak 15 letartóztatottat ítélt el, a többit áttette a román-magyar határon. Ugyanakkor viszont a Duna deltába és Besszarábiába internált sok tízezer magyar férfit.
A 74. román gyalogezredben 53 kisebbségi (magyar, német, orosz) katona pusztult el, mert nem részesültek gyógykezelésben. A letartóztatottakkal való bánásmód humánus voltáról szóló kijelentés sem állja ki a tények próbáját. Magyarok tucatjai „tűntek el" nyomtalanul, amiről a hatóságok „semmit sem tudtak”. De íme a tények:
• A Szilágycsehen letartóztatott magyarokat láncokkal körültekerték, és azokat addig csavarták, amíg bordájuk összetörött.
• Máramarosszigeten a 10. hegyivadász zászlóalj laktanyájába 18 letartóztatottat zártak be. Az embereket kalodába zárták, hátukra vizes lepedőt tettek és vasalták. Müller Antal beleőrült a kínzásokba.
• Hosszú L. római katolikus pap körmeit leszedték.
• Temesváron egyik hajnalban három magyart találtak a vásártéren, lelőve.
• A Beából két „ismeretlen" holttestet húztak ki - az egyiknek körmei voltak leszakítva, a másiknak egyik szeme kiszúrva. Ez is a román elhárítás tiszta, humánus módszerei közé tartozott. Perek és a nyilvánosság kizárva. Bár Románia 1938-tól közeledett Németországhoz, több szerződést is aláír vele, ugyanakkor a Dunán román uszályok „gabonaszállítás" felirattal lőszert szállítanak Csehszlovákiának. • 1940-ben pedig, miután Románia szövetségi szerződést köt Németországgal, a román kormány tudtával az angol és a francia ügynökök dunai német gabona és olajszállítás szabotálását készítik elő a Duna magyar szakaszán. Ily módon Románia eleget tett volna szerződéses kötelezettségeinek is, és egyúttal elmérgesedett volna a magyar-német viszony.
• 1940-ben Románia döntőbíráskodást kér Erdély kérdésében. 1940 augusztusában a II. bécsi döntést szerződésben rögzítették.
1940 október 21-én viszont Antonescu Tordára látogat és az utcai tüntetés végén kijelenti, hogy visszavezeti a román népet Észak-Erdélybe. A jelszó: Kolozsvárra!
Íme hogyan értelmezte Románia felelős vezetője a bécsi döntésben vállalt nemzetközi kötelezettségeit. Következzék a -tipikus magyar reagálás: „Mind a hivatalos magyar tényezők, mind a magyarországi magyar lapok a legnagyobb önmérsékletre és európai higgadtsággal tértek napirendre a határon túlról áthangzó izgatások felett." A háború során Antonescu több látogatást tesz Hitlernél, akit Románia hagyományos (?!) szövetségéről biztosít, Magyarországot hűtlenséggel vádolja, miközben már a német szövetséges elárulásán munkálkodik.
És mellékesen felajánlja a Führernek (akárcsak a román kommunisták 1956-ban Hruscsovnak) a román részvételt Magyarország megszállásában. • Az 1944 augusztusi kiugrással Románia elárulta és hátbatámadta német szövetségesét. A háborút a másik oldalon folytatta és újból a győztesek oldalán fejezte be.
• 1944-45-ben a románok a magyarok és németek tízezreit vitették el a földvári és focsani megsemmisítő táborokba és a Szovjetunióba.
• 1945 márciusban - hatalomra került a „magyarbarát" Groza kormány. De a magyar nemzetiségű kommunisták még hónapokig a caracali táborban szenvednek és tovább "üzemel" a földvári tábor is.
• Groza 1945 májusában Kolozsvárt majd Budapesten a román-magyar vámunió mellett foglal állást és a határok „légiesítéséről" beszél. Néhány nappal később kormányának belügyminisztere betiltja a személyi forgalmat a két ország között és bevezeti az útlevélkényszert.
(Íme egy újabb példa a román politika kétarcúságára - amit a magyar „politikusok" nem akarnak tudomásul venni.) Budapesti beszédében Groza kijelentette, hogy fenn kell tartani a trianoni határokat, mert azoknak Magyarország javára való módosítása (akárcsak egy méterrel is,) lehetetlenné tenné a román-magyar jó viszonyt.
Érdekes az, hogy Erdélynek Magyarországtól való elszakítása ezt a viszonyt egyáltalán nem zavarja! • 1945 november 15: Petra Groza és Vasile Luca Marosvásárhelyen tárgyal a Magyar Népi Szövetség vezetésével. Megállapodnak abban, hogy amennyiben az M. N. Sz. Erdélynek Romániához való csatlakozását kéri, úgy a kormány nem engedélyezi más magyar politikai alakulat létrehozását, a parlamentben pedig 25-30 mandátumot biztosít számukra. Így küzdött a román kormány Erdélyért, míg a magyar államvezetés kiadta Romániának azt a magyart, (Demeter Bélát), - akit természetesen ott kivégeztek - aki Észak-Erdélyt a párizsi béketárgyalásokon Magyarországnak akarta kérni. Tragikusan igaznak bizonyul, sajnos még ma is a megállapítás, hogy a románok érdekeit két helyen: Bukarestben és Budapesten is védik, míg a magyarokét sehol sem.
A szocializmus éveiben az „Együtt az életben, Együtt a munkában!" jelszó alatt páratlan méretet öltött a betelepítési politika, és a testvériség jelszavával halálos csapást mértek a magyarnyelvű oktatásra. Az 1956-os forradalom után az erdélyi magyarság igazi mártíromsága következett. Miközben a román kommunista vezetés vaskézzel folytatta nacionalista politikáját, a magyar vezérek az internacionalizmus jelszavát hirdették.
Semmit nem tettek a szélsőséges román sovinizmus totális terrorjának kiszolgáltatott magyar kisebbségért, azt hangoztatták, hogy a nemzeti kérdés belügy. Irigylésre méltóan „összecsengett" az internacionalista magyar és a soviniszta román politika. Kádár János erdélyi körútja és ama kijelentése, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben és, hogy a román elvtársak elvi, marxi-lenini szellemben oldották meg a nemzeti kérdést oly módon „nyugtatta meg" a román vezetést, hogy addig nem látott magyarellenes terrort honosított meg. Az elrománosítás, a terror azonban mindenkor nagyfokú demagógiával és bizonyos látszat-engedményekkel párosult. Így pl. megszűntették a kolozsvári magyar egyetemet, de külön Központi Bizottsági határozat foglalkozott a nemzeti kérdés jobb megoldásával, „elítélt" bizonyos hibákat és megengedte, hogy különböző egyetemeken a nemzetiségi fiatalok anyanyelvükön felvételizzenek. Az egyetemekről, az iskolából mind jobban kiszorult, pl. a magyar nyelv, a tantárgy oktatási nyelvét nem a tanulók, hanem a tanárok anyanyelve határozta meg; „kárpótlásként" létrehozták a kezdetben látványos eredményeket felmutató „Kriterion„ könyvkiadót, majd később elsorvasztották. 1956-ban, a magyar forradalmi kormány többször kijelentette, hogy nincsenek területi igényei Romániával szemben, a román vezetés, hazug módon azt terjesztette, hogy Magyarország területi követeléseket támasztott Romániával szemben és felajánlkozott a szovjet vezetésnek, hogy csapatokat küldjön Magyarország, a forradalmi magyar nép ellen.
Íme, a szerződéses kötelezettségek tiszteletben tartásának újabb, tipikus román értelmezése. Sőt, bár a román kormány úgymond „menedékjogot" adott Nagy Imre miniszterelnöknek és társainak és az ENSZ közgyűlésen (1956. dec. 3.) ígéretet tett arra, hogy tiszteletben fogja tartani a politikai menedékjog nemzetközi szabályait, 1958¬ban hóhérkézre juttatta őket. Ennyit ér a román politikusok ígérete, ez a román politika szavahihetősége.
1956 után a koncepciós perek sokasága következett, elsősorban az erdélyi magyarság, különösen az ifjúság és az értelmiség ellen. Ezreket ítéltek el hosszú évekre és még inkább kihangsúlyozódott a román politikai magyarellenessége, a terror, a gátlástalan törvénytiprás.
Az 1970-es évek második felétől a román politika a kisebbségekkel szemben még intoleránsabbá vált, fokozódott a románok betelepítése, és Románia mind nyíltabban szegte meg a kisebbségi jogokra vonatkozó, általa is aláírt szerződéseket. A magyar vezetésnek a 80-as évektől jelentkező enyhe próbálkozásait a lehető legdurvábban visszautasították (lásd pl. Grósz Károly aradi leszereplését). A közel 350 év után függetlenné váló Ukrajna 1991 decemberében, szabadságának első napjaiban értesülhetett arról, hogy Romániának területi követelései vannak vele szemben. (Észak-Bukovina, Herta vidéke, stb.) Az Ukrajnának küldött üzenettel Románia először vetette fel a II. világháború után kialakult európai határok megváltoztatását. A szélsőséges román sajtó és több parlamenti képviselő, követelte az ország nyugati határainak a Tiszáig való kiterjesztését, mivel a Tisza Románia természeti és etnikai határa. Ez a terv „Románia Dnyesztertől a Tiszáig" mozgalomban intézményesedik. A mai helyzetben is töretlenül érvényesül a román politikai kettőssége: egyrészt nyilatkozatok hangzanak el a Magyarországgal való jó viszony szükségességéről, másrészt a román sajtó jelentős része és a legfelső hatalmi szerv - a parlament több tagja - szidja, gúnyolja a magyar kormányt, a magyar népet és Magyarországot, másrészt a kormány egyes tagjai részéről elhangzanak az alapszerződéssel kapcsolatban bizonyos bíztatónak tűnő nyilatkozatok, de a románok úgy akarnak ilyen szerződést kötni, hogy érdekeik kizárólagos érvényesítése mellett ők diktálják a tárgyalások feltételeit és ütemét. Ugyanakkor a helyi önkormányzatok szintjén a román politikai hatalom (nemcsak Kolozsvárt) felméri a magyarság tűrőképességét, visszaszorítja a magyar nyelvű oktatást, nyomást gyakorol a nem románok gazdasági pozícióira és növeli - egyelőre elsősorban a rendőrség és csendőrség erdélyi jelenlétét. Mindezeket a veszélyes tényeket és szándékokat a magyar külpolitika és katonapolitika nem tekintheti nemlétezőnek.
Ilyen légkörben és ilyen szerződésszegő hagyományok után milyen garanciákat adhat egy román kormány Magyarországnak? És a többszörösen becsapott, kijátszott Magyarország hitelt adhat-e a román garanciának? Bármilyen magyar kijelentés, hogy Magyarország semmilyen formában nem akarja a határok módosítását negatívan hat ki a romániai magyarság jövőképére, helytállására, és úgysem nyugtatja meg a románokat, mert nem hiszik el, hogy egyáltalán létezhet ilyen hazafiatlan politika. A magyar politika ugyanakkor nem szolgáltathatja ki a román sovinizmusnak a magyarok millióit, akik jelenleg kisebbségi létük legnagyobb fizikai, etnikai veszélyeztetettségben és az állandó jellegű etnikai tisztogatás körülményei között élnek. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 05. 18:48 | Sorszám: 68 |
|
* ,,Tenni kell valamit. Ha nem vigyázunk, egyenként ütnek bennünket agyon.'' (Tamási Áron) A kettős állampolgárság körüli viták és az ezzel kapcsolatos népszavazás felemás eredménye egyértelműen bebizonyították, hogy a trianoni tragédia óta eltelt nyolc és fél évtized, a szerteszabdalás utáni időszakban kialakult más és más élethelyzet, az egymástól elszakított nemzetrészek történelmének eltérő alakulása végzetesen megosztotta a nemzetet. Ezt a megosztottságot a Magyarországon bekövetkezett rendszerváltozás óta az egymást követő kormányok és országgyűlések ilyen vagy olyan intenzitással, felelősséggel, erőfeszítéssel, a magyar–magyar párbeszéd elindításával, a magyar–magyar csúcs, majd a Magyar Állandó Értekezlet létrehozásával, a kedvezménytörvény megalkotásával igyekeztek orvosolni -- megszüntetni, kigyógyítani azonban nem tudták. A határmódosítás nélküli békés nemzetegyesítés mindmáig be nem teljesült álom maradt. Sőt ez a megosztottság Magyarország, Szlovákia és Szlovénia európai uniós csatlakozásával, Románia és Horvátország kimaradásával, s Szerbia és Montenegró meg Ukrajna hosszú távúnak ígérkező elszigetelődésével még csak fokozódott. A legutóbbi történések ugyanakkor arra is rávilágítottak, hogy a határon túli magyarság még soha nem volt ennyire elszánt és egységes, mint most a magyar állampolgárság visszaperlése ügyében, valamint arra is, hogy korábban egyetlen magyar kormány sem feszült szembe ennyire határozottan, már-már ellenségesen az elcsatolt nemzetrészek megmaradást szolgáló egységes akaratával, mint ez a mostani. Ehhez tehetjük még hozzá, hogy a magyar társadalom és a magyarországi parlamenti pártok között ebben a kérdésben szinte kibékíthetetlen megosztottság tapasztalható. A határon túli magyar szervezetek felelősen gondolkodó vezetői ebben a helyzetben egyetlen dolgot tehettek: megmaradásunk és a nemzet együtt tartása érdekében minden halogatás nélkül asztalhoz ültek, mégpedig Szabadkán, az egyik legszorongatottabb helyzetben levő nemzetrész szellemi központjában, hogy közösen olyan platformot dolgozzanak ki, amely szavatolja mindegyik (más-más élethelyzetben levő) nemzettest magyarként való megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, valamint a tizenötmilliós magyarság egységes nemzetként való létezését. A TÁVLATOS NEMZETPOLITIKA HIÁNYA ÉS ENNEK KÖVETKEZMÉNYEI Elöljáróban megállapíthatjuk: a magyarországi politikai eliteket súlyos felelősség terheli, amiért az elmúlt tizennégy esztendőben nem tettek maradéktalanul eleget alkotmányos kötelezettségüknek, adósak maradtak egy minden területre kiterjedő, az elcsatolt nemzetrészek más-más léthelyzetét messzemenően figyelembe vevő TÁVLATOS NEMZETPOLITIKA kidolgozásával és érvényesítésével Egyebek között elmulasztották a határon túli magyar közösségek megmaradását szavatoló autonómiatörekvések erőteljesebb és hatékonyabb támogatását, a szülőföldön való boldogulás jelentősebb eszközökkel, minden régióra kiterjedő gazdasági beruházásokkal történő elősegítését, s elmulasztották annak a törvénynek a megalkotását is, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülőföldjük elhagyása nélkül is rendelkezhessenek biztonságukat és szabadságukat szavatoló magyar állampolgársággal. Mindezen mulasztások következtében az elcsatolt nemzetrészek életében olyan – nemzeti közösségként való megmaradásukat veszélyeztető, már-már visszafordíthatatlan – negatív jelenségek következtek be, mint a határon túli magyar közösségek létszámának drasztikus fogyása, településeik elnéptelenedése, intézményeik feladása, tagjainak az élet szinte minden területén peremre szorulása. Fokozott aggodalomra ad okot, hogy a reményvesztés jeleinek ilyen formában történő erősödése elsősorban a fiatal korosztályok körében tapasztalható. Mindezen mulasztások rovására írandó az is, hogy – különösen most, az eredménytelenül végződött népszavazás után és a kormányoldalnak a választási kampányban tanúsított elutasító és szinte ellenséges magatartása miatt – soha nem tapasztalt megosztottság keletkezett az anyaország és az elcsatolt nemzetrészek között, ami magát a békés nemzeti integrációt, a nemzet egységes működését veszélyezteti. CSELEKEDNI KELL! Minden halogatás nélkül cselekedni kell tehát, s a határon túli magyar szervezetek Szabadkán összegyűlt vezetői most ezt teszik. Helyzetükből adódóan törvényt nem alkothatnak vagy módosíthatnak, költségvetési átcsoportosításokat nem végezhetnek, gazdasági beruházásokat nem eszközölhetnek, országgyűlési döntéseket nem hozhatnak, ám felelős együttgondolkodásuk eredményét odatehetik a Magyar Országgyűlés, a magyar kormány – az egységes magyar nemzet asztalára. A határon túli magyar szervezetek Szabadkán összegyűlt képviselői maradéktalanul egyetértenek abban, hogy a megváltozott helyzetben, Magyarországnak, Szlovákiának és Szlovéniának az Európai Unióhoz való csatlakozását követően a magyar kormánynak, a magyarországi parlamenti pártoknak a Kárpát-medencei legitim politikai szervezetekkel szorosan együttműködve haladéktalanul ki kell dolgozniuk egy minden területre kiterjedő, az elcsatolt nemzetrészek merőben más-más élethelyzetét messzemenően tekintetbe vevő TÁVLATOS NEMZETPOLITIKÁT, s ezt meg kell tölteni valós tartalmakkal. Ebben a határon túli magyar közösségek megmaradását, a nemzet együtt mozdulását segítő munkában a jelen levő szervezetek vezetői, szakértői (a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma) minden rendelkezésükre álló eszközzel, politikai tapasztalatukkal és szellemi potenciáljukkal készek részt venni. Egyetértünk abban is, hogy a magyar kormány által létrehozott és az Országgyűlés elé terjesztett SZÜLŐFÖLD-PROGRAM nem lehet ennek a távlatos nemzetpolitikának az egyetlen pillére, nem helyettesítheti az általunk létfontosságúnak tartott, megmaradásunkat szavatoló egyéb pilléreket. A SZÜLŐFÖLDÖN VALÓ BOLDOGULÁS HÁROM PILLÉRE Megítélésünk szerint ennek a távlatos nemzetpolitikának három pilléren kell nyugodnia. Megmaradásunk és szülőföldön való boldogulásunk legfőbb pillére a MAGYAR AUTONÓMIA, amelyet a legtöbb nemzeti közösségünk a helyi sajátságokat és lehetőségeket figyelembe véve idejekorán kidolgozott, kisebb vagy nagyobb részben mostanra meg is valósított, s amelyért megvívta harcát a saját utódállamában. Most a Magyar Köztársaság kormányán, országgyűlésén és európai parlamenti képviselőin a sor, hogy ezeket az autonómiatörekvéseket a nemzetközi, uniós és multilaterális diplomáciában, valamint a kétoldalú kapcsolatokban az eddigieknél erőteljesebben és hatékonyabban támogassa és képviselje. Autonómiánk építését, életképessé tételét, otthonteremtési törekvéseinket jelentős mértékben segítheti a másik pillér, a SZÜLŐFÖLD-PROGRAM. Ám csak abban az esetben, ha a program nem az eddigi támogatások átcsoportosítását, más néven nevezését jelenti, hanem jelentősen növeli annak mértékét és hatékonyságát. A határon túli támogatások kérdésében nagyságrendi módosítást kell elérni. A szülőföldön való boldogulás, a kivándorlás mérséklése elsősorban egzisztenciális kérdés, tehát ehhez jelentős gazdasági beruházásokra, munkahelyteremtésre van szükség, aminek költségigénye többszöröse a mostani támogatásnak. Olyan programokat kell közösen kidolgozni, amelyek találkoznak a magyar állam és a magyarországi vállalkozók érdekeivel. Fontos továbbá, hogy a nemzeti önazonosság ápolását célzó kulturális, oktatási-nevelési és tömegtájékoztatási támogatások a megfelelő szinten maradjanak, ne szenvedjenek mind jobban tapasztalható kormányzati megnyirbálást. Üdvözöljük az MDF által javasolt ,,harmadik 1%'' bevezetését, a törvény megfelelő módosítását a határon túli magyarság támogatása érdekében. Egységesen támogatjuk továbbá az RMDSZ-nek a legutóbbi Máérten benyújtott előterjesztését, hogy a Magyar Köztársaság költségvetéséből származó, a határon túli magyarok számára elkülönített támogatás mértéke az eddigi 01–0275 százalék helyett a 2005. évben a költségvetés főösszegének 0,3 százaléka legyen, 2006-ban 0,4 százalék, majd 2007-től kezdődően a mindenkori költségvetés főösszegének 0,5 százaléka. A magyar nemzet csak a határon túl született kiemelkedő szellemi értékek és gazdasági teljesítmények beépülése által lehet teljes, ezek kirekesztésével a nemzet egésze lesz szegényebb. Ezért a Magyar Köztársaság az elcsatolt nemzetrészek mostaninál erőteljesebb támogatásával a saját gyarapodásához járul hozzá. Egy határon túli támogatást célzó programcsomag összeállításánál rendkívül fontos, hogy az egzisztenciateremtő, valamint a nemzeti önazonosság ápolását segítő kulturális és oktatási-nevelési meg tömegtájékoztatási támogatások összhangban legyenek, fontos e támogatások arányos elosztása az egyes régiók között, valamit hogy a kidolgozott konstrukció lehetővé tegye a programok európai uniós támogatását. A Szabadkai Kezdeményezés részvevői azzal a legutóbbi Máérten előterjesztett délvidéki előterjesztéssel is maradéktalanul egyetértenek, hogy a korábbi időszakban és jelenleg is hátrányos megkülönböztetést elszenvedő, az Európai Unión tartósan kívül rekedő délvidéki, valamint kárpátaljai magyarság a határon túli támogatást célzó programcsomag összeállításánál pozitív diszkriminációban részesüljön. A távlatos nemzetpolitika harmadik – az előző kettőnél semmivel sem kevésbé fontos – pillére a MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁG ELNYERÉSE A SZÜLŐFÖLD ELHAGYÁSA NÉLKÜL. Az ezzel kapcsolatos népszavazás eredménye, illetve eredménytelensége megdöbbentette és mélységesen elkeserítette a határon túli magyarságot, ám az IGEN szavazatok győzelme, meg a határon túli magyar szervezetek egységes álláspontja erkölcsileg arra kötelezi a Magyar Köztársaság Országgyűlését és kormányát, hogy minden halogatás nélkül érdemben is foglalkozzon ezzel a számunkra életbevágó kérdéssel. Szilárd meggyőződésünk, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése nem serkenti az elvándorlást, sőt az autonómiatörekvés erőteljesebb és hatékonyabb támogatásával meg a Szülőföld-program következetes megvalósulásával együtt éppen segíti a szülőföldön maradást. Mert amellett, hogy erkölcsi jóvátételt jelent a nyolcvanöt esztendeje kisebbségi sorsban élő nemzeti közösségek számára, biztonságot is nyújt, s lehetővé teszi az anyaországi és határon túli magyarok egymás közötti zavartalan kapcsolattartását. Ebből kiindulva a Szabadkai Kezdeményezés részvevői ismételten felkérik a magyar kormányt és parlamenti pártokat, hogy a nemzetközi joggal összhangban alkossák meg azt a törvénymódosítást, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülőföldjük elhagyása nélkül rendelkezhessenek magyar állampolgársággal. A határon túli magyar szervezetek készek arra, hogy a törvénymódosítás előkészítő munkálataiban tevőlegesen részt vegyenek. Elvárják a magyar kormánytól, hogy mielőtt megtárgyalná ez irányú javaslatát, annak tartalmát a korábbi gyakorlattól eltérően egyeztesse a Magyar Állandó Értekezlet tagszervezeteivel, illetve hívja össze a Máért ülését. Mindannyiunk közös érdeke, hogy a nemzet jövője ne legyen pártpolitikai csatározások tárgya, hanem mielőbb közös álláspontot alakítsunk ki e számunkra létfontosságú nemzetstratégiai kérdésben. A Szabadkai Kezdeményezés részvevői -- a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumának tagjai -- eltökéltségüket fejezik ki, hogy a jövőben minden olyan alkalommal összejövetelt tartanak, amikor ezt a határon túli magyar közösségek és a nemzet egészének közös ügye megkívánja, - évente legalább két alkalommal.
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 05. 18:42 | Sorszám: 67 |
|
* A szakértői bizottság álláspontja változatlan A kettős állampolgársággal foglalkozó vajdasági szakértői bizottság is részt vesz a csütörtökön kezdődő kétnapos szabadkai mini Máért-en. A dr. Szalma József egyetemi tanár vezette bizottság szerint a magyar parlamentnek módosítania kellene az 1993. évi Magyar állampolgárságról szóló LV. törvényt, mely egyéves magyarországi tartózkodási, megélhetési és lakásfeltételhez köti az állampolgárság megszerzését a határon túli magyarok számára. Mgr. Miavecz Bélát, a vajdasági magyar pártok által felkért szakértői bizottság alelnökét arról kérdeztük, milyen álláspontot fognak képviselni a határon túli magyar szervezetek szabadkai találkozóján. – A mi álláspontunk ismert, ezt képviseltük mindhárom tárgyalásunkon a budapesti Külügyminisztériumban, és ezt fogjuk képviselni a szabadkai mini Máérten is. Meghatároztuk, hogy pontosan hogyan kellene módosítani a magyar állampolgársági törvényt ahhoz, hogy a határon túli magyarok is állampolgársághoz juthassanak. Ettől az álláspontunktól nem fogunk eltérni, és úgy gondolom, hogy a mini Máért sem. – Önök 2003 őszén úgy fogalmaztak, nem hívei annak, hogy Magyarország, valamint Szerbia és Montenegró kétoldalú egyezmény révén szabályozza a kettős állampolgárság kérdését a vajdasági magyarok és a magyarországi szerbek ügyében. Változott-e ez az álláspontjuk a népszavazás eredményének tükrében? – Nem. Ez nem államközi kérdés, ez belügy. Minden állam maga dönti el, hogy miként adja. Ezt a kérdést a környező országok is maguk rendezték, elvárjuk, hogy az anyaország is ekként cselekedjen. Minden határon túli magyar szervezet osztja azt az álláspontot, hogy a magyar állampolgárság jár nekünk. A szabadkai találkozón tehát nem számítok nagyobb nézeteltérésre, vitákra. Egységes álláspontot fogalmaz majd meg a határon túli és a nyugati magyarság. A magyar parlament pedig eldöntheti, hogy így megadja, vagy így nem adja meg nekünk az állampolgárságot. Nekem személy szerint nincs mit alkudoznom, sem a vajdasági magyarságnak nincs oka alkudozásra. Teljes jogú magyar állampolgárságot akarunk. ***
Ágoston levele a határon túli magyar politikusokhoz
Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke tegnap levelet intézett a határon túli magyar politikai vezetőkhöz a holnap kezdődő szabadkai Mini Máért kapcsán. A címzettek: Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, Bugár Béla, a Magyar Koalíció Pártja, Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség, Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége és Thomka György, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke. A levelet az alábbiakban teljes egészében közöljük. Tisztelt Elnök Urak! Örömmel látom, hogy a szabadkai Mini Máért összejövetelen újraéledni látszik a kilencvenes évek elején indult, s valahogy elhalt tanácskozási forma, a KENF. Néhányan emlékezünk rá, hogy a határon túli magyar vezetőknek ezen a fórumán nagyon gyorsan felismertük a kisebbségi közösségek közös fellépésének lehetőségét, s együtt szorgalmaztuk az autonómia eszméjének támogatását a magyar kormánnyal és a parlamenti pártokkal tartott konzultációink során. Most a kettős állampolgárság az időszerű téma. Annál inkább ránk vár a konkrét megoldási javaslatok kidolgozása, mert a magyarországi politikai színtéren a sikertelen népszavazás után a nemzeti ügyek hangoztatásával nemigen lehet választásokat nyerni. Ebből kifolyólag a határon túli magyarság ügye az elkövetkező másfél évben bizonyára nem kaphat olyan helyet a politikai diskurzusban, mint a népszavazás előtt. De számunkra mind a kettős állampolgárság, mind az autonómia elsődleges kérés, követelés marad.
Tekintettel arra, hogy a hírek szerint 2005-ben megkezdődik az új magyarországi alkotmány tervezetének kidolgozása, javaslatom az, hogy a szabadkai találkozónkon ejtsünk erről is szót. A Vajdasági Magyar Demokrata Párt nevében javasolom, hogy a Mini Máért-on kezdeményezzük közösen, hogy a magyar alkotmányba – megfelelő formában – kerüljön be a kisebbségi választók névjegyzékére épülő, többpárti, demokratikus választások útján létrehozható tényleges autonómia, a kisebbségek számára fenntartott parlamenti helyek intézménye és a nemzet egységét formálisan is megerősítő kettős állampolgárság. Az EU-tag, végre szabad Magyarország legyen új típusú, demokratikus nemzetállam! Alkotmánya legyen olyan eredménye az EU-n belüli demokratikus folyamatoknak, amely egyben hivatkozási alapot ad a határon túli magyar közösségek politikai küzdelmeihez. S amelyet nem hagyhatna figyelmen kívül sem az utódállamok politikai elitje, de a nemzetközi közösség sem. Tisztelt Elnök Urak! A VMDP szerint a Mini Máért tétje az, előre tudunk-e lépni a nemzet felemelkedésének útján, vagy sem. A magyarországi sikertelen népszavazás után, reméljünk, csak átmenetileg, ránk hárul a nemzet határmódosítás nélküli politikai integrációs folyamatainak fenntartása és továbbvitele.
Tegyük méltósággal a dolgunkat.
Abban a reményben, hogy ez nem lehetetlen, tisztelettel: Ágoston András, a VMDP elnöke *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 05. 18:36 | Sorszám: 66 |
*
ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ 2005. január 5., szerda http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2005/01/05/
Autonómiát és kettős állampolgárságot
Ezt a két fő nemzetstratégiai célt kínálja fel a VMSZ a holnap kezdődő Szabadkai Kezdeményezés részvevőinek. A határain túli jelentősebb magyar politikai szervezetek vezetői holnap és holnapután találkoznak Szabadkán, hogy december 5-e után első ízben mondjanak és alakítsanak ki közös véleményt és álláspontot a tavalyi népszavazásról, és még inkább az azt követő közös politizálás irányvonaláról. A két legszámottevőbb határon túli magyar közösség, az erdélyi és a felvidéki magyarság politikai vezetői már előre jelezték részvételüket, a találkozó házigazdája pedig a vajdasági magyarság legerősebb politikai szervezete, a VMSZ, így annyira előre is megjósolható, bármilyen is legyen a Szabadkán elfogadott közös álláspont, határon túli magyar vonatkozásban azt mértékadónak lehet és kell tekinteni. A házigazda szervezet elképzelése és javaslata szerint a Szabadkai Kezdeményezés részvevői első aktusként már holnap létrehoznák (állandó jelleggel) a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumát. Ennek alapító tagjai, illetve megfigyelői maguk a holnap kezdődő találkozó részvevői lennének, a további új tagok pedig azok a parlamenti képviselettel rendelkező magyar politikai szervezetek lehetnek, amelyeket az alapító tagok konszenzussal elfogadnak. A javaslat szerint a szervezet szintén konszenzussal hozza majd meg határozatait, és évente legalább két alkalommal tart összejövetelt.
Szabadkán a két legnagyobb határon túli magyar közösség politikai vezetői: Bugár Béla és Markó Béla Amennyiben tehát a részvevők elfogadják ezt a javaslatot, úgy ez az új szervezet fogja képezni azt az intézményes keretet, amely foglalkozni hivatott magával a tartalommal. A tartalomra vonatkozóan, a kezdeményező, azaz a VMSZ kiindulópontként szintén felkínál (illetve már előre eljuttatott a részvevőknek, valamint a sajtónak is) egy dokumentumot. Ez a Szabadkai Kezdeményezés Platformja, amely rövid helyzetértékelés után három fő pontban fogalmazza meg a szülőföldön való boldogulás feltételeit, ezek pedig a magyar autonómia, a Szülőföld-program és a magyar állampolgárság elnyerése a szülőföld elhagyása nélkül. A tanácskozás holnap 15 órakor kezdődik a szabadkai Középiskolai Diákotthonban, és a tervek szerint pénteken 13 órakor ér véget, sajtótájékoztatóval. A program szerint egyébként a tanácskozás érdemi része zárt lesz, a sajtó képviselői csupán a csütörtöki megnyitón, illetve a pénteki zárónyilatkozat elfogadásán és az azt követő sajtótájékoztatón lehetnek jelen, illetve a szünetekben nyilatkozatokat kérhetnek a részvevőktől. A tanácskozáson jelen lesz az a vajdasági magyar szakértői bizottság is, amely Magyarországon több ízben is egyeztető tárgyalásokat folytatott a kettős állampolgárság ügyében. A határon túliak felszólítják Budapestet
Az MKP konkrét javaslattal érkezik Szabadkára
Bugár Béla nyilatkozata a Magyar Szónak Bugár Béla, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke szerint december 5-e után a magyar kormány nem tud vagy nem akar reagálni a december 5-e után kialakult helyzetre. Ezért a határon túli magyar szervezetek fel fogják szólítani arra, hogy tegyen valamit. Az MKP konkrét nyilatkozattervezettel érkezik Szabadkára, de ezt elsőként a tanácskozás résztvevőivel szeretnék megtárgyalni, így nyilatkozni majd csak utána fognak róla. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 05. 08:10 | Sorszám: 65 |
|
* RMDSZ: lehetséges a kettős állampolgárság ügyének megoldása
[ 2005-01-04 - 14:33:25 ]
Markó Béla RMDSZ elnök is részt vesz a szabadkai magyar-magyar értekezleten, amelyre Kasza József, a Magyarországon túl élő közösségek számos szervezetét meghívta. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és vezetője, Tőkés László nem kapott meghívót Szabadkára. Az RMDSZ három tagú küldöttséggel utazik Délvidékre. Van lehetőség a kettős állampolgárság ügyének megoldására a népszavazás eredménytelenségétől függetlenül - nyilatkozta a Magyar Rádiónak Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke, aki csütörtökön Varga Attila parlamenti képviselő jogásszal, a magyar szervezet állampolgársági kérdésekben jártas szakértőjével ott lesz Szabadkán. Az értekezlet második napján, pénteken Markó Béla elnök is jelen lesz. A csütörtöki bukaresti kormányülés után utazik oda. A zsúfolt belpolitikai program ellenére a legmagasabb szinten képviselteti magát az RMDSZ, mert a téma nagyon időszerű, fontos - mondta Takács Csaba, aki arra emlékeztetett, hogy az állandó értekezletnek van egy szabálya. Az, hogy Magyarországnak a határon túli magyarokat érintő kérdésekben konzultálnia kell az érintett szervezetekkel. A magyarországi parlamenti pártok feladata: törvényt alkotni a kettős állampolgárság ügyében is, mint ahogy ilyen kezdeményezése már volt az MDF-nek. Viszont a határon túli magyar szervezetek elvárják, hogy bevonják őket az előkészítés folyamatába - jelentette ki az RMDSZ-ügyezető elnöke, Takács Csaba. Markó Béla elnök szerint a szabadkai értekezlet várhatóan egy állásfoglalással zárul. Ebben benne lesznek azok az elvek, amelyeket a határon túliak érvényesíteni szeretnének, de szükség lesz arra, hogy a magyarországi parlamenti pártok is egyeztessenek a kettős állampolgárságot illetően. Hiszen ha ez nem történik meg, a végeredmény épp olyan siralmas lesz a határon túli magyar közösségek számára, mint amilyen az eredménytelen népszavazás volt - nyilatkozta az RMDSZ elnöke. Moszkovits János, Magyar Rádió Online *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 05. 08:04 | Sorszám: 64 |
Erdély ma
[ 2005-01-05 - 08:44:52 ]Gróf Széchenyi István nevét viselheti a kőszegremetei iskola Miközben szatmárnémeti egyik legnagyobb általános iskolájának, a 10-es számmal jelölt tanintézet névadási ügye három évi próbálkozás után sem jutott előre és a tanárok többségének szavazata és akarata alapján sem vehette fel még Szilágyi Domokos nevét, a kis avasi magyar falu, Kőszegremete iskolájának homokzatára felkerülhet gróf Széchenyi István neve. Miután a községi tanács még a múlt év elején jóváhagyta a helybeliek kérését, az óév utolsó napjaiban a tanfelügyelőség is aláírta. A közben eltelt hónapokban a híres hazai bürokrácia és a mások értékei iránt való gyanakvás is kiélhette magát. Ám fontos, hogy immár nem csak emlékoszlopa és utcája, de iskolája is van Széchenyinek Remetén. Nem akármi, hogy miután Magyarországon legalább 30 iskola viseli a nagy reformer nevét, nálunk egy olyan település harcolta ezt ki elsőnek, ahol gróf Széchenyi nem is járt (mint több székelyföldi városban!), de az iránta való tisztelet talán nagyobb, mint máshol. Romániai Magyar Szó http://www.erdely.ma/hirek.php?id=8143
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 03. 23:30 | Sorszám: 63 |
*
Sütő András: ÉN MARADOK
Általános döbbenetet keltett Erdélyben a népszavazás eredménye, de permanens döbbenetben nem lehet élni - mondta lapunknak Sütő András a sikertelen magyarországi népszavazás után.
- A magyarországi népszavazás előtt csatlakozott azokhoz, akik az igenre szólították fel a szavazókat. Miért tartotta fontosnak, hogy a nevét adja? - Két okból. Egyrészt, mert úgy vélem, hogy íróembernek a hivatása mellett közösségi kötelessége is van. Ez utóbbi most az volt, hogy magam is üzenetet közvetítsek anyaországi olvasóimnak; az erdélyi magyarságnak azt az óhaját, hogy - többek közt a közelgő határátkelési szigorítás okából - nyerhesse el jogát a magyar állampolgársághoz. Üzenet s óhaj volt ez! Nem követelés! Határozott véleményem ugyanis: az anyaországnak nemzeti kötelessége fölkarolni a határon túli magyarok ügyét, de minekünk nem áll jogunkban azt megkövetelni. S kiváltképp nem áll jogunkban anyagi természetű követelményeinkkel föllépni. Ezt a jogot "saját" román, szerb, horvát, szlovák, ukrán, osztrák, szlovén államunkkal szemben kell minden eddiginél erőteljesebben gyakorolnunk. Félreértés ne essék, így szólván nem hajlok arra, hogy a szavazókat riasztó roppant költségek számadatai hitelesek lettek volna. Nem! Viszont az is csak retorikai huncutság, hogy a Magyarországra özönlő erdélyi vendégmunkások jelensége valósággal áldásos az anyaországra nézve, bár kétségtelenül enyhíti az erdélyi nyomorúságot. - A népszavazás után sokan fekete adventről beszélnek. Tényleg mostohaanya-ország lettünk? - A népszavazás végeredménye Erdélyben is általános döbbenetet keltett, főleg a Székelyföldön, ahol a várakozást már régen indult sajtókampány is növelte. Permanens döbbenetben nyilván nem lehet élni. Következett hát a szomorúság, majd a történtek józan megítélése is. A kérdésben említett végletes megnyilatkozások az abszurd műfajába sorolhatók. Hasonlókat említhetnék magam is: ellenőrizhetetlen, folklorisztikus rémtörténeteket, olyasmit is persze, aminek borgőz, pálinka volt az okozója. Mikor én Zetelaka polgármesterétől megkérdeztem, milyen a néphangulat a községben, így szólt: "Persze, hogy szomorú, de lám, advent kezdődött, ez most hosszabb lesz, kivárjuk hát a végét, és nem sírva, hanem cselekedve a nemzeti ügy érdekében." Sarki héroszok, politikai becsvágyban sikerkárosult anarchisták ilyen fordulatok alkalmával próbálják leginkább Erdély ürügyén sütögetni a pecsenyéjüket. - Pedig sok olyan hangot hallottunk, hogy a kormánypártok legyőzték népüket. Igazságtalan ez a megfogalmazás? - Nem vagyok az igazság birtokosa, nem áll módomban erdélyi közvélemény- kutatást végezni, a magam véleményét mondom hát. Bizonyára azt is mondhatják némelyek, hogy "a kormánypártok legyőzték saját népüket". A népet magát? A nemzetet? Pontosabban: a nemzeti anyaország zömét, mondjuk felét, harmadát? A javát? S ha egyáltalán van ilyen: a pudvásabbik felét? De mi jogon minősíthető valamely közösség? Titkos szavazás esetén kiváltképp kötelező a végeredmény civilizált tudomásulvétele. Abban ugyanis, hogy szuverén véleményében a "népet legyőzték", óhatatlanul benne foglaltatik annak lebecsülése is; a sugallat, miszerint valamely döntéshez nincs elég esze, képessége, bölcs megfontoltsága. Ki kell oktatni hát, mi legyen a pró és kontra, aztán ha a vélemény nem kedvünkre való, az egyébként fennen hangoztatott vox populi vox dei ősi érvényét veszti, a nép szava már nem isten szava, hanem az elhülyítettségé. Ezért nem hiszem, hogy akár kormánypárti, akár ellenzéki retorikával bármely közösségi vélemény egyneműsíthető lenne. - Kós Károly írta 1921-ben, az erdélyi magyarokhoz intézett kiáltványában, hogy az anyaország lemondott az erőszakkal leszakított nemzetrészről. Most is azt mondják az ítélkezők, lemondunk a kívülrekedtekről. - Kós Károly drámai kiáltványában a fájdalom és a cselekvésre szólító hevület a megáradt hegyi patakok sodró erejével görgeti a szerző mondandóit. Némely mondata már-már kisiklik, s eredeti értelmét is veszítené, ha nem figyelnénk éberen a "saskiáltás" egészére, s minden részlet szövegkörnyezetére. De figyelünk, s ily módon megállapítható: Kós Károly nem tévedett, mikor ezeket írta Trianon kapcsán: "Erdély, Bánság, Körösvidék és Mármaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam, -lemondok." A kiáltvány elején pedig ez olvasható: "Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit... Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk, miért." Világos ugye, hogy nem magyarok alkudtak, osztottak feldarabolásra ítélt országot. Nem magyarok taszítottak el minket ezeréves otthonunk sziklamagasából. Nemzetgyilkossággal fölérő borzalmas szentenciát pedig győztes hatalmak és mohó területrablók mondtak ki felettünk. És midőn a békediktátumot kényszerűleg aláíró Magyarország lemondott rólunk, mert erőszakkal leszakítottak, akkor nem elvetett minket, nem vette le rólunk a gondját, hanem legyőzött, megtiport, kivérzett, kifosztott országként tudomásul vette a főhatalom-változást. Mi mást tehetett volna? Kissé bővebben azért szólok erről, mert Trianont és december ötödikét, a hirtelen-kelletlen összecsapott, elsietett, végig nem gondolt, civil szervezeti irányból kierőszakolt népszavazást súlyban, jellegben így összemosni: abszurditás. Hisz arról van szó, hogy az ország lakosságának egy töredéke, létkörülményeinek valós vagy vélt követelmény alapján, nem szavazott a határon túli magyarok óhaja szerint. Most így döntött. Holnap másként dönthet. Ezzel szemben szolidárisan, nagylelkűleg döntött a jobbára ellenzéki szellemiségű lakosság másik része. Része! Nem egésze! Akkor hát miként állítható, hogy Magyarország önként mondott le a kívülrekedtekről? Avagy éppily módon vádolható az ország, amely közel másfél évtizede folyamatosan és jelentős anyagi segítséggel bizonyítja nemzeti szolidaritását a határon túli magyarokkal? Vajon eléggé közismert- é, hogy a támogatás nélkül Erdélyben máról holnapra megszűnne a könyvkiadás, a színházak működése, a művelődés számos intézete? Vajon tudják-e itthoni és bohó fanyalgóink, hogy az anyaország - tehát az adófizető magyarok - támogatása nélkül az erdélyi sajtókiadványok jelentős része csődbe zuhanna? Arról nem szólva most, hogy hány tízezer romániai magyar gondol hálával a Segítő Jobb alapítványi, egészségügyi, életmentő tevékenységére. Nem sorolom, hisz jól tudom: fentiekből nem következik a szavazási kudarc mentegetése. Mindezeket említeni kell most mégis azoknak, akik elvetvén a sulykot, valósággal trianoni csapásként átkozzák a történteket. - Akik csapásként élik meg a történteket, megvetik a nemmel szavazókat. Markó Béla RMDSZ-elnök viszont azt mondta, a politikai elitre lehet haragudni, de a magyar nemzetre nem. - Markó Béla véleményén vagyok magam is. Nagyon sokan, akik fanatikus politikai nézetek szerint, sommásan ítélkezve feledkeznek a valóságról, konkrét társadalmi viszonyainkról, a vágyak és lehetőségek közti távolságról, egész közösségeket képesek megbélyegezni, morális vétségben elmarasztalni. Köztük találhatók azok a népszakértők is, akik a mindennapi küzdelmekből félrevonulva mintegy szimulátorban gyakorolják személyes-utópisztikus politikai holdra szállásaikat. Ily módon gyakorta ütközik minálunk való és képzelet, reálpolitika és ködevés. Igen, Markó Bélának adok igazat, miközben azt is tudomásul veszem, hogy a már említett indulati kitörések okafokát az elmúlt évtizedek szenvedéseiben is megtalálhatjuk. - Hogyan lehet feldolgozni a történteket? - Elsősorban úgy, hogy azt, ami történt, nem rekviemhangon hirdetjük, nem borzalmas lelki traumaként emlegetjük. Nem tekintjük irreverzibilis nemzeti sérülésnek, s két pártirányzat konfliktusát nem fokozzuk már-már vokális polgárháborúvá. Meg az is segít rajtunk, ha meggondoljuk, hogy amit nyolcvan éven át nélkülöztünk, azt nem lehet a már említett hebehurgya módon egyből megoldani. - A szocialista rendszer kioltotta az anyaországi magyarokban a nemzeti érzést - hallottuk nemegyszer kritikaként a határon túliaktól. - Aki ilyet mond: magyarázza meg az 56-os forradalmat, a magyar irodalom utóbbi évtizedeinek ellenzéki vonulatát, aztán a rendszerváltást, Antall József szellemi örökségét, és magyarázza meg a mai magyar ifjúság rendkívüli teljesítményeit a nemzeti kultúrában. - Amikor 1986-ban a Nemzeti Színházban bemutatott Advent a Hargitán című darabját estéről estére vastapssal köszönte a közönség, el tudta volna képzelni, hogy másfél évtized múlva a határon belüli és kívüli nemzetrészek nem közelednek, hanem távolabb kerülnek egymástól? - Az Advent a Hargitán című darabomat Bukarestben betiltották, azaz: nem engedélyezték a bemutatását. Ezért voltam kénytelen a munkát titkon átcsempészni Magyarországra, ahol a Nemzeti Színház vállalta a bemutatását. A magyar kultúrpolitikában ez akkor már nem jelentett hatalmas fordulatot, hiszen korábbi, az Adventtel rokon szellemiségű színdarabjaimat a hetvenes évek második felében is bemutatták a fővárosban és vidéken is. Hogy azóta nemzetrészek eltávolodtak volna egymástól? Személy szerint másként fogalmaznék. Például azt mondanám, hogy újabban pártviszályok kicsapódásai tapasztalhatók Erdélyben is. Ezek részint az anyaországi politikai viszonyok itteni lenyomatai. Van, ami közönséges travesztia, de most nem ide tartozó kérdés. A színházi közönség pedig politikai nézetbeli különbség nélkül fordul nagy érdeklődéssel az erdélyi irodalom felé. Erről beszél az említett Advent 290 telt háza is. - Anyám könnyű álmot ígér című művében megrendítően ír a nemzetiségi létről. Mit gondol azokról a félelmekről, hogy a határon túliak közül sokan áttelepednének, ha magyar állampolgárok lennének? - Drámai kérdés, hiszen az erdélyi magyar élet roppant veszteségeit érinti. Azt például, hogy az utóbbi másfél évtizedben közel 200 000 magyar hagyta el ősi szülőföldjét. A jelző nem szóvirág. A múlt század utolsó nagy veszteségét - magyar lakosságban - a II. világháború okozta. Fél évszázad idejére csökkent az emigrálás, ám a romániai rendszerváltás gazdasági következményei újabb kivándorlással sújtottak minket. "Csónakunk alól elmegy a tenger" - keseregtem tíz évvel ezelőtt, s akkor nagy tekintélyű liberális személyiség szólított föl nyilvánosan, hogy ha pesszimista vagyok, kössek lakatot a számra, ne ijesztgessem olvasóimat, akik oly gyanútlanul boldogok az új viszonyok között. Pedig akkor - titkos belső vérzésként - még nem volt látványos a fiatal erdélyi magyarok menekülése. Nos, a mi fogyatkozásunk folyamatos. Oka főleg gazdasági, a romániai létkörülmények nyomorúsága. Minden más tényező, indok, magyarázat mellékes ahhoz képest, hogy külföldön az itthoni jövedelemnek sokszorosát lehet megkeresni. Ezért úgy vélem: a magyar állampolgárság kérdését csak erőszakoltan lehet a menni vagy maradni drámai dilemmájához kötni. - Sok nehézség közepette, a kivándorlási hullám ellenére sokakkal együtt Erdélyben maradt. - Megannyi roppant vérveszteség, népességbeli fogyatkozás után, a hetvenes évek végén újabb kivándorlási hullám kezdődött Erdélyben. Anyanyelvükben bujdosó magyarok - főleg értelmiségiek - egyre többen menekültek ki a román diktatúra ólomketrecéből. Ez a folyamat drámai módon erősödött fel a nyolcvanas években. Akkor már jórészt fölszámolták anyanyelvi iskolai hálózatunkat: betiltották a magyar helységnevek használatát; pártállami döntés alapján magyar eredetű románokká kereszteltek el bennünket. Ilyen körülmények között már-már értelme sem volt a kérdésnek, hogy ki miért, mi okból kényszerül elhagyni az ezeréves szülőföldet. - Végül gyermekei is menni kényszerültek. - A tömeges vész népes családomat is elérte. Eleinte csak távoli, majd közelebbi rokonaim vették nyakukba a nagyvilágot. Egyik unokahúgom éppenséggel Amerikába menekült a szeku zaklatásai elől. Később már pszichológus lányom, orvos fiam is kénytelen volt belefogni az utolsó megoldás - ultima ratio - kísérletébe. Végzettségüknek megfelelő munkát Erdélyben sehol nem végezhettek, diplomás vejemet csak tejkihordóként tűrték meg Kolozsvárott (szülővárosában); fiamat egy alkalommal - abszurd vádak alapján - a belügyérek le is tartóztatták... mentek hát mindahányan megtiport létüket menteni Magyarországon. Szomorú példájuk, a végzetes kényszer nem csupán fájdalmas, de tanulságos is volt a társadalmi tünet megítélésében. - Mi volt a tanulság? - Személyes veszteségeink figyelmeztettek engem is újfent a türelmetlenség veszedelmére. Ne ítélj, hogy ne ítéltess? Empátiát mondok inkább! Annak bizonyosságát, hogy kinek-kinek megadatott a maga keresztje. Ezért vallom, hogy nem gyáva, aki elment innen, és nem hős, aki maradt. S mikor úgy elborult már felettünk a történelmi idő, hogy Sinkovits Imréhez írott nyílt levélben panaszoltam világgá a magyartalanítás drámai mozzanatait: a kivándorlók ezreinek a szemére semmit sem vethettem, annál inkább fájlaltam viszont, hogy be hosszan, keservesen sír majd utánuk az elhagyott szülőföld. Mások kényszercselekvéseit, akár a kínban kimondott szavakat, roppant felelősség megítélni. Határozottan írhattam viszont Sinkovits Imrének levelem zárógondolataként: "...feloldhatatlan és kölcsönös kötöttségben talán nem önámítás azt mondanom tehát: nem csak én tekintem magam a szülőföld sírhantjelöltjének: a szülőföld is ragaszkodik hozzám. Nem azért, hogy csekélységemmel bárkinek is eldicsekedjék, hanem mert adósa vagyok. Keserves állapotában ezután is tanúskodnom kell az igaza mellett - ahogy lehet, amíg lehetséges. Kelt Marosvásárhelyt 1988 szeptemberében." Tizenöt éve múlt, hogy azóta néhaivá lett drága barátom haranghangján levelem elhangzott a Kossuth rádióban. Akkor sokan hallhatták Marosvásárhelyt is válaszomat a kérdésre, hogy mit szándékozom cselekedni. Így hangzott az: Én maradok, másként nem tehetek. - Meg is fizetett érte: a magyarellenes pogrom idején súlyosan megsérült. - A diktatúra vezérkosai örültek volna, ha mégis elmegyek. Végleg, az örökös némaságba. Szándékuk, hogy elhallgattassanak: 90 márciusában vált világossá, a magyarellenes pogrom idején. Történetét Szemet szóért című könyvemben írtam meg. Itt most csak azt említem föl újra, ami beszélgetésünk tárgyához tartozik. "Határon túli magyarként" soha el nem múló hálával gondolok mindazokra, akik súlyosan sebesült állapotomban életmentő és gyógyító igyekezettel bizonyították Budapesten is áldozatos szolidaritásukat. Velük - anyaországi testvéreinkkel - találkozhattam 89 véres karácsonya után Marosvásárhelyt, Kolozsvárott, Székelyudvarhelyen, de még Pusztakamaráson is; segélyszállítmányok rendezői-kísérői voltak, az élükön többek közt Csoóri Sándorral és Antall Józseffel. Az a véradó szolidaritás az anyaország egész népének üzenete volt akkor. Érvényét ma sem veszítette. Annak ellenére sem, hogy ma még vita zajlik arról: ki miként szavazott a "kettős állampolgárság" ügyében. - "Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba - lelkünkön bilincs. De tudom, talpra kell állanunk mégis." Kós Károly nyolc évtizede megfogalmazott szavait ma is érvényesnek tartja? - Engedtessék meg nekem, hogy Kós Károly szavaira ugyancsak a Kiáltó szó igéivel válaszoljak: "Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat. Számba kell venni erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni." Mondta ezeket mesterünk az erdélyi magyaroknak. És szól ez minden magyarhoz, a még fennálló határok fölött is egységesként küzdő magyar nemzethez.
http://www.hetivalasz.hu/showcontent.php?chid=10411 *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 03. 22:35 | Sorszám: 62 |
*
HÁROMSZÉK 2005. január 4. kedd
Máról holnapra: Új év, új remények
Visszatekintve az elmúlt év sűrű politikai eseményeire — elnökválasztás volt a világ csendőrét betöltő, egyre inkább birodalommá váló Egyesült Államokban, de a világ második legnépesebb országában, Indiában is! —, egy természeti katasztrófával kell kezdenünk. A délkelet-ázsiai térségben pusztító — a történelem második legnagyobb földrengéseként számon tartott — természeti katasztrófa és a nyomában fellépő, az Indiai-óceánon szakértők szerint még nem tapasztalt szökőár iszonyú pusztításokat végzett, s ez a katasztrófa — mikor e sorokat írom, január 3-án már százötvenezerre (!) becsülik az áldozatok számát, de még mindig rengeteg az eltűnt személy — és a nyomában fellépő járványveszélyek néhány napra a médiában vezető hírré váltak, de az ENSZ és az Egyesült Államok között fellépő viták a segélyakciók mibenlétéről mutatják, hogy az a szakadék, ami a világszervezet s a legnagyobb — egyetlen — nagyhatalom között jelenleg fennáll, folyamatosan tovább mélyül. Jellegzetes volt az unió magatartása is, s mindez jelzi: a politikai ellentétek nagyon sokszor fatális hatással lehetnek az eseményekre, hiszen lassítják a döntéshozatalnak az unióban amúgy is körülményes és bürokratikus mechanizmusát. Noha — tehetjük hozzá cinikusan — a katasztrófa sújtotta térség újjáépítése hatalmas üzlet is, s ezt az újjáépítést — a turistaparadicsomok újjávarázsolását példának okáért — egy optimista thai miniszter egy esztendőre saccolja (?). De visszatérve az elmúlt esztendő eseményeire: nem szüneteltek tavaly sem a terroristaakciók, sem a Közel-Keleten, sem a demokratikus választásokra készülő Irakban, sem Afganisztánban. A két országot az amerikai hadsereg rekordidő alatt foglalta el, de azóta sem sikerült rendet teremteni… Visszatérve szűkebb pátriánkba: a román választások elhozták a régen óhajtott változásokat is. Most a Tăriceanu-kormányon múlik, hogy hogyan sáfárkodik a belehelyezett bizalommal, és képes lesz-e megvalósítani populista ígéretekben nem szűkölködő programjának legalább egyik — fontosabb — részét?! Képes lesz-e gátat vetni az elharapózó korrupciónak? Képes lesz-e visszaszorítani a politikai hatalomból ugyan most kiszoruló, de nagy gazdasági hatalommal rendelkező ,,vörös bárókat”? A folyamatban — ha elkezdik, és eredményeket is felmutatnak, nemcsak beszélnek róla, mint a Năstase-kormány idején — nagy segítségükre lehet a média, amelynek függetlenségét garantálták, és a törvényhozás, ha képes lesz a kormány végre ténylegesen is elválasztani egymástól a hatalmi ágazatokat, és biztosítani a rendőrség, az ügyészség és a bíróság függetlenségét. Ahhoz, hogy végre rend legyen Romániában, ez döntő feltétel, mint ahogy az alkotmánybíróság és az állami számvevőszék tényleges függetlenségének, a mindenkori hatalmi befolyás alól való kivonásának a biztosítása is, hogy minél nehézkesebben fejezzük ki azt, ami érthető. Mindez az ország működőképességéhez is szükséges, ráadásul ezt várja el az az Európai Unió is, amely felé Románia rendületlenül törekszik. Véget kell vetni a befolyással való üzérkedésnek, a hatalmi klánok véd- és érdekszövetségeinek… Nagy feladatok ezek, de nem megoldhatatlanok. Más országoknak is sikerült már. Visszatérve az elmúlt esztendőre: közérzetünket alaposan beárnyékolta a kettős állampolgárságról tartott népszavazás ,,eredménye” s a kérdés körül kialakuló kampány, amelyet most hadd ne minősítsünk. A Trianon óta elszakított magyarság megint és újult erővel jöhetett rá arra, hogy csakis önmagára számíthat… Bogdán László http://www.3szek.ro/index.php?lap=0&dir=050104 *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 03. 22:12 | Sorszám: 61 |
*
ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ
2005. január 4., keddMini Máért Szabadkán
A kettős állampolgárságról tárgyalnak a határon túli szervezetek képviselői -- A kétnapos megbeszélést követően pénteken zárónyilatkozatban foglalják össze követeléseiket
A romániai RMDSZ képviseletében is többen érkeznek a mini Máértre. Markó Béla elnököt több alkalommal is hívtuk telefonon, de nem sikerült tőle nyilatkozatot kérni.
Kárpátaljáról Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének elnöke érkezik a megbeszélésre, Gajdos Istvánt, az Ukrajnai Magyarok Demokratikus Szövetségének elnökét is várták, de mint nem hivatalosan megtudtuk, Gajdos úr nem kapott beutazási vízumot Szerbiába.
Horvátországból Jakab Sándor, a HMDSZ ügyvezető elnöke utazik Szabadkára.
Bugár Béla
-- Nagy várakozással tekintek a szabadkai találkozó elé. Reménykedem, hogy ezzel a határon túli magyar szervezetek határozottabb együttműködése kezdődik majd meg. A horvátországi magyarság nem mond le a kettős állampolgárság igényléséről. A horvát állampolgársági törvényre hivatkozva készítettük el javaslatunkat, és ezt terjesztjük majd be Szabadkán. Nagyon fontosnak tartom, hogy a határon kívüli magyarság kialakítsa közös álláspontját, mégpedig úgy, ahogyan azt mi jónak tartjuk, nem pedig mások bábáskodása mellett -- mondta a HMDSZ elnöke.
Szlovéniából Thomka György, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke, és Pozsonyec Mária parlamenti képviselő érkezik a megbeszélésre.
Jóllehet elsősorban a Kárpát-medencei magyarságot érinti a kettős állampolgárság kérdése, a szabadkai összejövetelre meghívást kaptak a nyugati magyarság képviselői is. A szervezők jelezték ezzel, hogy a határon kívüli magyarság szerves részeinek tekinti a VMSZ mindazon szervezeteket, amelyek székhelye az anyaországon kívül van, ám ezek a képviselők csak megfigyelőként vesznek részt a szabadkai mini Máérten. Mészáros László a nyugati magyarság képviseletében vesz részt a megbeszélésen, Deák Ernő, a Nyugat-Európai Magyar Szervezetek Szövetségének elnöke Bécsből érkezik, Komlósi József, az Európa Tanács Közép Európai Nemzeti Kisbbségek Védelméért Társaság elnöke pedig Svájcból utazik erre az alkalomra Vajdaságba. Kunckelné Fényes Ildikó, a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetségének elnökeként képviseli a magyarságot, Nagy Sándor pedig Washingtonból érkezik a megbeszélésre.
A hazai szervezetek közül a Máért tagjai, a VMSZ és a VMDP politikusai lesznek ott a szabadkai ülésen.
A tervek szerint a tanácskozás csütörtökön és pénteken folyik. A megbeszélés második napján zárónyilatkozat készül.
http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2005/01/04/
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 02. 18:03 | Sorszám: 60 |
|
* Ébredj magyar!
Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta. Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda Európa közepén!
Mivé lett most? Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki! Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent? Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem! Wass Albert(1995) http://hungaria.org/hal/hungary/index.php?halid=14&menuid=246&dbcategoryid=27&dbid=74 *
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 02. 01:01 | Sorszám: 58 |
*
Anyám Magyarország
Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret,
Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet.
Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet,
Holt csillaggá lettél, nem ontod a fényed.
Holt csillaggá lettél, nem látom az orcád,
Olyan idegen vagy, anyám, Magyarország.
Lehúztad a redőnyt, mikor hozzád mentem,
Én is fiad vagyok, mért tagadsz meg engem?
Mint fészkét a madár, kezed úgy kerestem,
A mostoha sorsba belekeseredtem.
Nyolcvan esztendeje, fekete palástban,
Itt a Délvidéken, apátlan, anyátlan.
Kihez menjek, mondd hát, ki fogad be engem,
Ki segít, ha nem Te a sok elesetten?
Akik felnéztek rád mint édesanyára,
Megvert magyar népünk ölelésed várja!
Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret,
Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet.
Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet:
Ragyogtasd fel újra ezeréves fényed!
Törökkanizsa, 2004. dec. 6-án Bogdán József Hét Nap, vajdasági magyar hetilap, Szabadka http://www.hetnap.co.yu/uj/index.php?no=13
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 01. 23:12 | Sorszám: 57 |
|
* Büszke magyarok év végi számvetése
Esztendőforduló Székelyföldön
Büszke és tiszta lélekkel várjuk az esztendőfordulót itt Erdélyben, Székelyföldön. Tamásitól örökölt székely egyszerűséggel, és karácsony utáni belső békességgel. Hiszen egész évben zaklatott lelkünk egyszer csak megpihen így decemberben, amikor a szeretet ünnepe kicsit megváltoztatja szürke életünket, kicsit jobbá tesz bennünket. Esztendőfordulón számvetést készítünk az éppen elmúló évről. Kinek mit hozott, kinek milyen vágya teljesült, kit milyen bánat avagy öröm ért. Szerelem, siker, bukás, gyermekáldás, elmúlás, megbocsátás, újrakezdés. Az óév végi számadás szól a nyelvünkről is, amit nem hagytunk elveszni ebben az esztendőben sem, szól az iskolánkról, amelyet idén is benépesítettünk, szól a templomunkról, amelyet feldíszítettünk ünnepeinken, szól az imádságunkról, amely vasárnaponként elhagyta ajkunkat. Ám a számvetés szól a számkivetettségünkről is, szól az ebben az esztendőben szerzett sebeinkről. Tudjuk, vannak hegek, vannak be nem gyógyuló sebek ezen a tájon. De nehogy valaki azt higgye, hogy siratjuk erdélyi magyarságunkat. Nem, annál erősebb és büszkébb nép a székely, mintsem fejét az ár százegyedikszer is elborítsa. Élete árán is, mint a sas a fiókáit védelmezi azt, amit őseitől örökölt: nyelvét, szülőföldjét, imádságát. És addig nem lehet baj, amíg felemelt fejjel, Kosztolányival együtt ki tudja mondani: Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok. Élünk sokan magyarok szétszórtan a nagyvilágban, mindahányunknak meg kell legyen az örömünk is ilyenkor. Mert így, esztendőfordulón, mi magyarok, Kölcseynek is köszönhetően, kicsit együtt vagyunk himnuszunkban, fohászunkban, gondolatainkban, nyelvünkben, nemzetünkben, érjen az újesztendő akár Erdélyben, akár Budapesten, vagy akár Torontóban. Mi, székely-magyarok például tudjuk, hogy a hargitai fenyveserdő, a Maros mente fűzes partja, Háromszék harangjai, a csíksomlyói Szűz Mária mind-mind a miénk, azoké, akik itt születtünk Erdélyben. Őseinktől örökölt jussunk, bárhol éljünk a világon, bárhol forduljon át életünk és az esztendő kereke a 2005-ös számra. A számvetés órájában minden magyar és nem-magyar tudja meg, hogy azért is, csak azért is, még azért is, Erdélyben éjfél után egy órával van az igazi esztendőforduló, amikor valamennyi magyar ajkú családban, minden falusi székely portán belül, valahány csángó-magyar lélekben büszke egyszerűséggel, és a nemzeti összetartozásba vetett töretlen hittel felcsendül:
Isten, áldd meg a magyart! Nagy Zsuzsanna http://www.geocities.com/gobevilag/
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 01. 23:02 | Sorszám: 56 |
*
Magyar Nemzet, Erdély ma http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=8096 Magyar vagyok Közeleg az új év, a naptárba zárt idő meg költészetünk újjászületésnapja: Petőfit olvasgatok. Vannak ennél szociálliberálisan korrektebb időtöltések is (például konzervbeszélgetéseket bámulni kérészéletű politikusokkal és más nyilvános személyekkel a nemzeti képernyőn), de az ember ússzon néha szemben az árral. A delikát szellemi izgalmak érdekében gondoljuk el, hogy olvasgatásunk nem holmi haszontalan intellektuális időmúlatás, hanem jól fizetett misszió: képzeljük magunkat egy elvhű kormánypárti kultúrpolitikus bőrébe. Vegyük például a mi pánszláv (szerb és szlovák) Petőfink tudományos igényű önvallomását 1847 februárjából. Büszke baloldali alapállásból már a vers címe is maga az égetnivaló sovinizmus: Magyar vagyok. „Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy területén.” Mi ez a kultúrgőg, ez a szűklátókörűség? Mit tudhatott ez a kis Petrovics fiú az öt kontinens szépségeiből, ha még a tengert sem igen látta? „Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, / Ahány a szépség gazdag kebelén.” Nacionalizmus, bezárkózás. Extra Hungariam non est vita. Pfuj, pfuj. „Van rajta bérc, amely tekintetet vét / A Kaszpi-tenger habjain is túl, / És rónasága, mintha a föld végét / Keresné, olyan messze-messze nyúl.” No, hát azóta a róna maradt, a bérc ugrott. Merjünk kicsik lenni! Vagy „adjátok vissza a hegyeimet”? Burkolt irredentizmus, mi? „Magyar vagyok. Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai; / Ajkamra fel-felröppen a mosoly, / De nevetésem ritkán hallani.” Már megint ez az önfényezés! Sírva vigadás, búsmagyarkodás. Komolyan: nekünk Mohács kell? „Ha az öröm legjobban festi képem: / Magas kedvemben sírva fakadok; / De arcom víg a bánat idejében, / Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.” Szóval elbagatellizáljuk a problémákat, mi? Remek kis országimázs: taknyunk-nyálunk egybefolyik… „Magyar vagyok. Büszkén tekintek át / A múltnak tengerén, ahol szemem / Egekbe nyúló kősziklákat lát, / Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.” Arról volt szó, hogy a büszkeség baloldali erény, nem? Ez meg terméketlen múltba révedés, hamis történelmi tudattal. „Európa színpadán mi is játszottunk, / S mienk nem volt a legkisebb szerep; / Úgy rettegé a föld kirántott kardunk, / Mint a villámot éjjel a gyerek.” Szép, szép. A nacionalizmus mint a családon belüli erőszak lelki kivetülése. Dicső múlt, középhatalmi álmok, fegyvermánia: szerencsére a sorhonvédséget már eltöröltük. „Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? / Holt dicsőség halvány kísértete; / Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar / Ha vert az óra, odva mélyibe.” Már megint ez a múltba fordulás… „Hogy hallgatunk! A második szomszédig / Alighogy küldjük életünk neszét, / S saját testvérink, kik reánk készítik / A gyász s gyalázat fekete mezét.” Tessék mondani: európai tempó a szektorsemleges lírába csempészni a kettős állampolgárság népszavazási propagandáját? „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!” Nagyon helyes. Hogy mást ne mondjunk: holokauszt. „Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog.” Na jó, a globalizmus áldásaira a periférián még várni kell türelemmel. „De semmi kincsért s hírért a világon / El nem hagynám én szülőföldemet, / Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet!” No, ebből az előző két sor a Szülőföldprogram propagandájában felhasználható; a záró sorok indulatos kifakadását meg felejtsük el, mert árt a nyugodt kormányzati munkának. Egyáltalán: belefér ez az avíttas Petőfi a bolognai folyamatba? Nem kéne elsumákolni a kétszintű érettségire való átálláskor? Csontos János, Magyar Nemzet
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 01. 15:44 | Sorszám: 55 |
*
Hét Nap SZABADKA 2004.12.29. http://www.hetnap.co.yu/uj/index.php?zg=998&no=15 Gödörből gödörbe Gát már csak így múlik el az életünk: kisebb gödörből nagyobb gödörbe, nagyobból kisebbe; aztán minden kezdődik elölről... 1989-90-ben, aztán 2000-ben azt hittük, másképp is lehet. Nem lett másképp, s most már azt is tudjuk: egyhamar nem is lesz másképp... Egyedül az vigasztalhat bennünket, hogy ha él az ember, hát gödörben is lehet élni, álmodni, szeretni, családot alapítani, gyermeket nemzeni, felnevelni, tervezni, teremteni... Kishazát teremteni magunknak, ha már minekünk igazi nem jutott... A magyarorországi rendszerváltozás egybeesett a mi önszerveződésünk kezdeteivel, magunkra találásunkkal itt a déli végeken - s nem volt ez máshogyan Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján sem. Antall József áldott emlékű miniszterelnökünk örökbecsű szavaiból a megszámlálhatatlan sebtől vérző, szerteszabdalt tizenötmilliós nemzet egésze merített erőt. Az együvé tartozás felülmúlhatatlan érzésének megismerése csodát tett velünk. Elkezdtünk kikapaszkodni a gödörből. Odaát, az anyaországban is, meg itt a határokon túl is. Soha nem lehet már elfelejteni 1991. április 21-ét, második kongresszusunkat a szabadkai sportcsarnokban, ahol mintegy ötezer délvidéki magyar énekelte könnyes szemmel a Himnuszt, s hallgatta lélegzetvisszafojtva a rendszerváltók, Tőkés László, Pozsgay Imre, Kálmán Attila (aki a magáé mellett Antall József köszöntését is hozta), Duray Miklós meg az itthoniak szavait. A mi számunkra ez volt a felszabadulás... Mindebből erőt merítve számtalan nagy dolgot elterveztünk, amiből mostanra nem keveset sikerült is megvalósítanunk. (Nem a szájalóknak: a cselekvőknek.) Hol egymásba kapaszkodva, hol egymás ellen feszülve, egymást visszahúzva, egymásra vicsorogva. A legmélyebb gödörből való kikecmergésünk egészében véve reménykeltő volt... Hasonlókat mondhatunk a 2000. október 5-én bekövetkezett szerbiai változásokról is, amelyek pillanatnyi lélegzethez juttattak bennünket. Amelyek lendítettek egyet a gödörből való kikapaszkodásunkon. Amelyeket akkor még igazi és tartós fordulatnak hittünk... Volt egy pillanat, amikor koronával ékesített magyarigazolvánnyal a szívünk felett, itthon is szabadabban lélegezve már-már azt hittük, hogy már nem is vagyunk a gödörben. Keservesen kellett csalódnunk. Odaát is, itthon is megtörtént a visszarendeződés, s minket visszalöktek a nagygödörbe. (No nem a csantavéribe, amelyben gyerekfejjel olyan jókat lehetett játszani!) Odaát az unióba való készülődés nagy elfoglaltságában, a ,,saját'' gondok és bajok, önzések és kicsinyességek terhe alatt szinte teljesen megfeledkeztek rólunk, ,,idehaza'' pedig, miután az élet szinte minden területén a peremre szorítottak minket, meggyalázták templomainkat, temetőinket, fenyegető kockabetűikkel telefirkálták az életünket, még verni is kezdtek bennünket. Jöttmentek a saját ősi szülőföldünkön. Még jó, hogy nem taszítottak a szó szoros értelmében is a gödörbe, mint ahogy hatvan esztendővel ezelőtt apáinkkal, nagyapáinkkal tették... Mindezek betetőzéseként jött a december ötödikei népszavazás a kettős állampolgárságról, amelyen gonosz mostohává vedlett anyaországunk nemkívánatosnak nyilvánított bennünket: megtagadott és eltaszított. Vagyis hát visszalökött a nagygödör fenekére... Itt vagyunk most 2004 szent karácsonyán, itt íródik e kusza, keserű levél. Nem tudni, eljut-e egyszer a fentiekhez. Ha igen, akkor szelíd megbocsátással a hangomban jelentem nekik, hogy még élünk. S megint elkezdtünk fölkapaszkodni. Ha tudnak, ha akarnak, segítsenek. (Csak ne hálót dobjanak, hogy halásszunk, mert itt már sem víz, sem hal, sem levegő.) Ha nem, hát úgy is jó. Felelnek majd érte a pártok felett álló, nemzetek felett álló Nagy Ítélőszék előtt. Mi pedig eltaszítottak és kirekesztettek 2005 első napjaiban találkozunk itt Szabadkán, Kosztolányi Dezső városában. Vagyis hát annak helyén, a gödörben.
Hogy Magyarországon rekedt nemzettársainknak innen a gödör mélyéről példát mutassunk együvé tartozásból, szolidaritásból, élni akarásból - s nem utolsósorban magyarságból. Boldog új évet határon innen és túl. DUDÁS Károly
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 01. 15:35 | Sorszám: 54 |
*
ERDÉLY MA fóruma http://www.erdely.ma/forum.php?topic_id=35 Radványi Kálmán:
Azt kérded, kis fiam... Az kérded, kis fiam, mi fáj nekem?
Hogy a karácsony méze sem vidít fel,
A muzsikáló angyalok zenéje,
Égből szívekbe áradó malaszt.
Isten békéje emberek között,
A karácsonyfa ragyogó csodája,
A boldog fény, a víg szent csillogás.
A gyermekvágyak termő csodafája,
A megvalósult álmok boldog estje
Nem gyújtja föl bús szívem mosolyát. Azt kérded, kis fiam, mi fáj nekem...
Szemem a sötét messzeségbe fúrom,
Átnézek rajtad s boldogságodon
S meglátok minden bánatot, nyomort.
És hallom a magyar hegyek nyögését,
A magyar égnek omló roskadását,
És sír bennem a magyar árvaság.
Látó szemem ma vándorútra kel,
Bocsásd meg nékem, édes kis fiam,
Az égő könnyet, mely fejedre hull,
S a sötét felhőt a homlokomon.
Fájó szívemnek néma zokogását,
Lelkem megosztott fájó csonkaságát
Bocsásd meg nékem, édes kis fiam. A székely hegyek puha hópalástján
Árva kis házak négy fala között
Rab lélek gunnyaszt. Szárnyait kitépték,
Öröme félénk és bátortalan.
Erdély fölött egy nagy korbács suhog,
Magyar vér serked minden vad ütésén,
S én érzem a korbácsnak szégyenét.
Bárhová sujt le ólmos ostora
Engem talál s a lelkem megvonaglik.
Fáj bennem minden megfojtott magyar szó.
Holt gondolatok a vágyak temetőjén
Zokogva járok s nem tudok örülni. Az kérded, kis fiam, mi fáj nekem...
Kárpátok gyásza, Garam csobogása,
A Tátra fáj és Kassa ékessége,
A multat néző néma várromok,
S a jelen romja - csonka életünk.
Idegen lábak gőgös dobbanása,
Idegen ajkak vidámsága fáj... És fáj bennem ma minden szenvedés:
A kenyértelen asztalok keserve,
Az anyák könnye, apák küzködése,
Sírásra görbült édes gyermekajk,
Odvakban gubbasztó karácsonyok...
Minden magyar gond nyomja lelkemet...
Édes fiam, ez fáj nekem, Ezért
Ül könny szememben szent karácsony estén. *
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 01. 14:06 | Sorszám: 53 |
http://www.hhrf.org/szabadujsag/2004/44/duray-mem.htm
SZABAD ÚJSÁG Szlovákiai magyar hetilapDuray Miklós
Állampolgárság és nemzetpolgárság Magyarországon, amely 1989. október 23-a óta Magyar Köztársaság, 2004. december 5-én arról lesz népszavazás a Magyarok Világszövetségének kezdeményezésére, hogy honosíthatók-e kedvezményesen a trianoni államhatáron kívül rekedt magyarok. Azaz: megadható-e előnyösebb feltételekkel a maradék Magyarország állampolgársága az 1920-ban más állampolgárságra kényszerített magyaroknak, mint a letelepedési jogot (csúszó)pénzért megvásárló indokínaiaknak? A jelenlegi Magyarország állampolgárságának megszerezhetőségét a világ magyarsága számára törvény szabályozza – az 1993. évi LV. törvény, és annak módosítása, amely a 2001. évi XXXII. törvény szerint hatályos. Ez a törvény azonban a végrehajtási bonyodalmak miatt a „szegény magyarok” számára több hátrányt és megpróbáltatást jelent, még a családegyesítési ügyekben is, mint például a kokinkínaiaknak. Félreértés ne essék, genetikailag is kedvelek minden ázsiait (akár kisázsiai, akár távol keleti), de magyarországi és szülőföldi vonatkozásban azokat a magyarokat helyezem jogilag előnybe másokkal szemben, akik minden viszontagság ellenére vállalták és vállalják a magyarságukat akár sortűz, akasztás, börtön, gulag, vagyonvesztés, hontalanság, munkahely elvesztése, utcai pofonok, anyagi hátrány, tehát minden Trianonhoz kötődő megpróbáltatás árán is. A Magyarok Világszövetségének népszavazási kezdeményezését elfogadta az Országos Választási Bizottság és jóváhagyta a Magyar Köztársaság Országgyűlése az ülésteremben jelenlévő képviselők egyhangú igenlésével. Körülbelül annyian maradtak távol a szavazáskor, ahányan 2001-ben is ellenezték a státustörvényt, és akkor sem vettek részt a törvényjavaslat zárószavazásán. A parlament tehát 2004. szeptember 13-án zöldet mutatott. Ennek ellenére – egyéni indítványra – az alkotmánybíróság elé került az ügy, noha az aláírásgyűjtési ívekre felírandó kérdéssel egyszer már egyetértett a taláros testület. Ezért nem meglepő, hogy a bírák 2004. október 26-án ismét igent mondtak a népszavazásra.
Miről van szó? A sajtó és a közbeszéd – egyszerűség kedvéért, és hibásan – kettős állampolgárságként emlegeti a minden magyar által kedvezményesen megszerezhető magyarországi állampolgári jogállást. De mit jelent a kettős (vagy többes) állampolgárság? Ez egy következmény. Annak a következménye, hogy valaki a létező (alanyi jogon megkapott) állampolgársága mellett megszerez egy másik (vagy további), kérvényezhető vagy szintén alanyi jogon elnyerhető állampolgárságot. Kettős (vagy többes) állampolgárságról tehát csak akkor beszélhetünk, ha az első után elnyerünk egy másik vagy további állampolgárságot. Ezt megelőzően csupán arról illenék beszélni, hogy egy állam belső joga szerint hogyan nyerhetünk el, vagy akarunk elnyerni állampolgári jogot. Az állam szempontjából megítélve, egy ilyen helyzet két módon jöhet (illetve nem jöhet) létre: a belső jog alapján, vagy két- és sokoldalú szerződés szerint. Az előbbi esetben ez annyit jelent, hogy az állam tiltja, esetleg akadályozza, vagy nem tiltja állampolgárai számára egy másik állampolgárság megszerezhetőségét, illetve milyen feltételek mellett adja meg az idegeneknek az állampolgárságot. A másik esetben – azaz két állam viszonylatában – az állampolgárság megszerezhetőségét illetően az a lényeges kérdés: kölcsönösen tiltják-e, vagy a kettő közül az egyik tiltja, esetleg csak akadályozza a másik állampolgárságának felvételét saját állampolgárai számára, és létrejön-e az akadály megszüntetésére kétoldalú megegyezés. Ehhez kapcsolódó minden további kérdés csak járulékos és másodlagos. De a legfontosabb kérdés, hogy egy állam milyen feltételekkel adja meg az állampolgárságot egy másik állam polgárának – ez ugyanis politikailag eldöntendő kérdés. * * * Ez az iskolás rövid eszmefuttatás azért volt szükséges, mert a magyar közvéleményben már évek óta, de leginkább 1996 óta folyamatosan jelen van a „kettős állampolgárság” ügye anélkül, hogy azt bárki is kritikailag elemezte volna, ugyanakkor politikai hátaslóként nagyon sokan igénybe vették, mind a szorgalmazók, mind az ellenzők oldaláról.
A magyarok állampolgársága körüli bonyodalmak gyökere Mint sok minden, ami keseríti a magyarság életét, így az állampolgárság kérdése is tömegméretekben Trianonhoz kapcsolódik.
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés – az állampolgársággal kapcsolatban is – sokmillió magyar életében teremtett sorsdöntő helyzetet. Kimondta ugyanis, hogy az elcsatolt területek lakossága automatikusan elveszti korábbi állampolgárságát. A Cseh-Szlovák és a Szerb-Horvát-Szlovén Állam esetében azoknak a személyeknek, akik ezen új államok területén 1910. január elseje után szereztek illetőséget, külön kellet kérvényezniük új állampolgárságuk megszerzésének engedélyezését. Amennyiben nem kaptak ilyen engedélyt, magyar (vagy osztrák) állampolgárok maradtak. Mindazok, akik automatikusan az új állam polgárává váltak, egy éven belül kérvényezhették korábbi állampolgárságuk visszaadását – ezt nevezték optálásnak. Amennyiben kérvényüknek eleget tett a hatóság, egy éven belül kötelesek voltak elhagyni szülőföldjüket és a maradék Magyarországra vagy egy harmadik országba költözni. A trianoni békeszerződést a Magyar Törvénytár az 1921. évi XXXIII. törvénycikkeként jelentette meg, ezzel az állampolgárságra vonatkozó rendelkezései úgy emelkedtek törvényerőre, hogy közvetlenül nem módosult az 1879. évi L. törvénycikk, amely a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szólt. Tény viszont az is: a békeszerződés nem rótt kötelességet Magyarország állampolgársági törvényének megváltoztatására. Ráhagyta a megcsonkított országra, hogyan viszonyuljon jogilag a volt állampolgáraihoz, miután azok az új államok polgáraivá váltak.
A Trianon előtti magyar állampolgárság A létező állampolgárság meghatározása rabulisztikus. A jelenleg hatályos magyarországi állampolgársági törvény is azt tekinti eleve magyar állampolgárnak, aki a törvény hatályba lépésekor magyar állampolgár. Hasonló volt az első, az 1879-ben elfogadott törvény is. Leszármazás, törvényesítés, házasság és honosítás által lehetett megszerezni a magyar állampolgárságot, amelyek közül az első mód volt a legelterjedtebb: „leszármazás útján megszerzik a magyar állampolgárságot a magyar állampolgár törvényes és magyar állampolgárnő törvénytelen gyermekei”. Ez a törvénycikk is eleve magyar állampolgárnak tekintett mindenkit, akiket a korábbi törvények az ország lakóinak, honfiainak, magyarnak tekintettek. Albert (Habsburg) király 1439. évi dekrétumában is országlakókról tesz említést. Tehát mindenki, aki valamilyen törvényes felelősséggel bír, az ország területén él, ott született, ott lakó és ott született szülőktől származik, az ország lakója, mai értelemben az állam polgára. E tekintetben tehát az „állampolgárság” fő meghatározója az ország, az állam felségterülete és a szülő.
Érdemes tudatosítani, hogy az első magyar állampolgársági törvényt 1879-ben alkották meg. Ezért a mával kapcsolatos okoskodásainkat is ehhez a törvényhez, illetve az utána született jogi normákhoz kell viszonyítanunk. A XXI. évszázadban megszerezhető magyar állampolgárság szempontjából érdemes tekintetbe venni, hogyan fogalmazták meg a korábbi törvények az állampolgárság megszűnésének és visszaszerezhetőségének körülményeit. Az 1879-ben elfogadott törvény szerint megszűnt annak a személynek a magyar állampolgársága, akit – például – saját kérésére hatóságilag elbocsátottak az állampolgári kötelékből, aki idegen állam szolgálatába lépett és abból nem lépett ki a magyar hatóság felszólítására sem, vagy aki engedély nélkül tíz évig távol élt a hazájától. Ilyen körülmények azonban – a törvény kimondatlan feltételezése szerint – önkéntes alapon jöhettek létre, mert a törvény szó szerint nem számolt a kényszerűséggel. E törvénynek az 1886. évi módosítása, – a IV. törvénycikk által – azonban már sejteti, hogy a magyar állampolgárságot, azaz a magyarországi honosságukat sokan kényszerítő körülmények miatt vesztették el. Erre utal a tömeges (vissza)honosítás megkönnyítésének törvénybe iktatása azok számára, akik maguk vagy elődeik magyar honpolgárok voltak, tekintet nélkül arra, hogy mikor vándoroltak ki. Ebben az esetben a bukovinai székelyek visszatelepülésének a megkönnyítését célozta meg a törvény. Az első magyar állampolgársági törvény még nem tesz említést a kettős állampolgárságról, de a honosítással kapcsolatban a törvény 19. paragrafusa meghatározza, hogy a magyar korona országainak területén születettek vagy találtattak mindaddig magyar állampolgárnak tekintendők, míg idegen honosságuk be nem bizonyíttatik. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy a kettős állampolgárságot nem tette automatikussá. Az uralkodó pátensével honosított idegenek esetében azonban létre jöhetett a kettős „honosság” illetve állampolgárság.
Tudatosítanunk kell, hogy a honosság meghatározása a magyar jogalkotásban Trianonig abból az alaptételből indult ki, hogy honfi az, aki a Magyar Szent Korona területén él, és visszahonosítható az, aki onnan eltávozott. Trianont követően annyiban elbizonytalanodik a magyar államjog, hogy nem tud mit kezdeni a Magyar Törvénytárba becikkelyezett trianoni békeszerződésnek az állampolgárságra vonatkozó részével, hiszen a sokmillió magyar, aki a trianoni államhatáron kívülre került, nem távozott el a Magyar Szent Korona országainak területéről, nem mondott le önként a magyar állampolgárságról, ugyanakkor túlnyomó többségük nem élt a békeszerződés adta lehetőséggel sem, hogy optáljon. Tehát saját kezdeményezés híján is más állampolgárrá vált. Azt viszont tényként kell kezelni, hogy a törvénytárba foglalt békeszerződésnek az állampolgárságra vonatkozó része miatt a Magyar Országgyűlés nem hozott olyan törvényt illetve törvénymódosítást, amely kimondta volna az eredeti honosság jogfolytonosságának megszűnését. Ugyanakkor az 1938 és 1940 között visszacsatolt (visszatért) területekre vonatkozóan elfogadott törvényt – lásd az 1938. évi XXXIV. tc., az 1939. évi VI. tc. és az 1940. évi XX. tc. A visszahonosításhoz ugyanebben az időszakban azonban politikailag viszonyult. Nem honosította vissza azt az utódállam területére került hontalan magyart, akit az utódállam kiutasított saját felségterületéről, és a trianoni Magyarország számára is politikailag elfogadhatatlan személlyé vált – ilyen sors sújtotta Balogh Edgárt, akit kényelmetlen volta miatt kiutasítottak Csehszlovákiából, és nem telepedhetett le Magyarországon sem, mert szülőhelye szerint 1920-tól romániai illetőségűvé vált. A magyar törvényhozásnak ez a bizonytalankodása csupán 1945 után szűnt meg, sajnos a magyar joghagyomány és jogfolytonosság kárára.
A megkülönböztető, az egyenrangúsító és a többletjog megjelenése Eltekintve a magyar jogrend rendi vonatkozású megkülönböztetéseitől, a korai magyar középkortól ismeretes a „pozitív és a negatív diszkrimináció”. A legjelentősebb „pozitív diszkrimináció” a II. András (II. Endre) király által 1224-ben kiadott bulla (Andreanum) volt, a Magyarországra betelepült szászok jogairól, amellyel megkülönböztette őket az ország többi lakójától – ez volt Európa első autonómia törvénye. De megszülettek a jászok és kunok autonómiáját létrehozó királyi törvények, ki lettek adva a hospesek sajátos – például nyelvhasználati – jogát biztosító királyi rendeletek és a modern európai települési önkormányzatok jogát megalapító szabad királyi városokról szóló adománylevelek, majd a települések számára átruházott jogok végrehajtásáról szóló törvények. A magyar jogrendben az első, egyértelműen megszorító törvényként a Bereg-erdei (beregi) szerződést lehet tekinteni, amelyet 1233-ban, szintén II. András rendelt el – a római katolikus egyház nyomásának engedve, – amely szerint az állami fensőbbség megkülönbözteti egymástól az izraelitákat, izmaelitákat és a többieket. A király kötelezi magát, hogy a megkülönböztetetteket jellel fogja megbélyegezni, és nem engedi, hogy „hivatalt” tölthessenek be. Nem értelmetlen visszamenni a korai magyar középkorig az ezzel öszszefüggő jogalkotás vizsgálatában, de, ha természetszerűleg, a legújabb kor viszontagságai izgatnak bennünket, érdemes ezeket az elveket évszázadokon átívelve szemlélnünk. Ugyanakkor az sem értelmetlen viszszatekintés, hogy a középkori, sőt az újkori Európában a cigányok törvényes megkülönböztetése elfogadott volt – Franciaországban vadászni lehetett a cigányokra, – ugyanakkor Magyarországon, a nácizmus néhány hónapig farsangoló korszakán kívül, ismeretlen volt az ilyen megkülönböztetés. Nincs kizárva, hogy ennek köszönhető a cigányok magatartása a románok által 1990-ben Marosvásárhelyen rendezett magyarellenes pogrom idején, akik „ne féljetek magyarok, jönnek a cigányok” kiáltással szétverték a hivatalos romániai hatalom által vérittassá heccelt román nincstelenek botos bandáit – lehet, hogy ennek köszönhető az irodalmi Nobel-díjra jelölt Sütő András megmaradt félszemevilága is. * * * A liberális jogállam eszméje Magyarországon, – a csaknem negyedszázadig tartó magyar reformkornak köszönhetően, – 1848-ban ugyanazon gyökereken felnőve diadalmaskodott, amelyeken sarjadt a francia Code Civil vagy az Észak-amerikai Egyesült Államok Alkotmánya. A hagyományoknak, de az újkor szellemének megfelelően 1848. április 11.-én V. Ferdinánd Magyar Király és Osztrák Császár szentesítette a magyar forradalom által kikényszerített törvényeket, amelyeket, az adott évben a III.-tól a XXIII.-ig terjedő törvénycikkekben tett közzé a Magyar Törvénytár. Ezzel törvénybe lett iktatva a kornak megfelelő állampolgári egyenlőség, amely a kormány és a törvényhozás felelősségéről, a vagyoni felelősséggel rendelkezők választójogáról, az ország korábban megbontott egységéről, a közteherviselésről, a feudális szolgáltatások megszűnéséről, hitelintézet felállításáról, a civil védelem megszervezéséről, a sajtószabadságról és a települési önkormányzatokról szólt. Mindezen túlment a magyar törvényhozás 1849. július 28-án, amikor elismerte a Magyar Szent Korona területén lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, szabad nyelvhasználatukat, nemcsak a művelődés területén, hanem a településeik és az általuk lakott területek közigazgatásában, azok bíróságain és a törvényhatóságban is. Ugyanekkor született törvény a magyarországi zsidók egyenrangúsításáról is. E két utóbbi törvény hatályba lépése és végrehajthatósága azonban nem a magyar államalkotói akaraton múlt, hanem azon a jogalkotói hagyományon, hogy az Országgyűlés által elfogadott törvény csak a király (császár) által szentesítve válik kihirdethetővé – erre azonban nem kerülhetett sor, mivel ekkor a Habsburg-házat Magyarországon trónfosztottá nyilvánították, valamint az országban hadi állapot uralkodott.
A forradalmi törvényekben megtestesülő szándék a magyar közjog szerint azonban csak az 1868. évi XXX. tc.-ben (magyar-horvát kiegyezés) és a XLIV. tc.-ben (a nemzetiségi egyenjogúsítás tárgyában) válhatott valóra. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverését követően 1867-ig Magyarországon szünetelt, illetve csonkán működött a jogállam. Ezt követően azonban visszaállt a magyar államalkotási hagyományoknak megfelelő közjogi rend. A dualista rendszerben – a mégoly viharos magyar törvényhozás ellenére – sem következtek be a magyar államszervezés eredeti eszméjét megtipró törvényes intézkedések.
A magyar törvényhozásnak a korszellemhez igazodó és a hagyományokhoz hű szellemét először 1920. június 4., a trianoni döntés törte meg.
Politikai, azaz az állampolgárok egyes közösségeit érintő kérdésekben egyértelmű korlátozások csak ezután születtek. Ilyen volt az 1920. évi XXV. törvénycikk, amely a népfajok és a nemzetiségek arányszámát határozta meg az egyetemekre és a jogakadémiákra felvehető hallgatókra vonatkoztatva (numerus clausus), főleg a zsidó hallgatók számának korlátozása érdekében, de a többi magyarországi nemzetiség szempontjából ezt akár „pozitív diszkriminációnak” is nevezhettük volna, ugyanis az ő arányszámuk a felsőoktatásban addig elmaradt népességi arányuktól. Ezt követték nem egész két évtized múlva az un. zsidótörvények, de ezek már nem a magyar joghagyományokból következtek, hanem a nácizmus termékei voltak. A megkülönböztetés elvének politikai célú alkalmazásában tehát az 1939-től elfogadott törvények jeleskedtek leginkább. Például az 1939. évi IV. tc, amely megtiltotta a zsidók honosítását vagy a XIII. tc., amely az állampolgárság elvesztése mellett először fogalmazta meg az állampolgárságtól való megfosztás feltételeit is. Ennek alapján akár megfoszthatták volna magyar állampolgárságától mindazon elszakított magyart a visszacsatolás után, aki a trianoni utódállamokban politikai szerepet vállalt – ilyen lépésre azonban nem került sor.
Trianon után érezhetően megváltozott a magyar törvényhozás szelleme – a hagyományos türelmességet a politika által kiváltott türelmetlenség hatotta át.
A kommunista jogalkotás kezdete Az állampolgárság korábbi jogi értelmezéséhez képest az 1947. évi X. tc. jelentette az első nagy változást, mivel nem csak újra törvényesítette a nyolc évvel korábban náci hatásra született törvényt az állampolgárságtól való megfosztás intézményének bevezetésére, hanem alkalmazta is azt. Az 1948. évi LX. törvénycikk pedig teljes terjedelmében hatálytalanította az 1879-ben elfogadott és sokszor módosított, de alapelveiben változatlan állampolgársági törvényt. Ebben már nem jelenik meg a visszahonosítással kapcsolatos korábbi engedékenység mindazok iránt, akiknek felmenői magyarhoniak voltak és – esetleg – kényszer miatt váltak más állam polgárává. Visszahonosítani csak azt lehetett, aki elvesztette magyar állampolgárságát és a belügyminiszter megítélése szerint visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények teszik indokolttá. A honosítással kapcsolatban államérdekre hivatkozik, ami egyértelműen politikai érdeket jelent. Politikailag értelmezhető engedményeket és korlátozásokat fogalmaz meg az országot elhagyottak számára. Az állampolgársággal kapcsolatos magyar jogalkotásban, 1948-ban válik egyértelművé, hogy ettől kezdve a magyar állampolgárság nem a felmenők által a történelmi állam területén való honosság révén valamikor megszerzett magyar állampolgárságból, honosságból eredeztethető, hanem az 1920-tól illetve 1947-től érvényes államhatárok által körbezárt területen bizonyítható illetőségből. Az első kommunista állampolgársági törvény hatálybalépése után letartóztatta a rendőrség vagy a határőrség a Magyarországra a határon túlról tanulni érkezett magyar fiatalokat és átadta őket a szomszédos állam belbiztonsági szerveinek. Ezt követően sokukat közülük gyorsított eljárásban elítéltek és bebörtönöztek. A több mint ezeréves magyar jogalkotásban ekkor következett be a legjelentősebb törés. 1957-ben ismét új állampolgársági törvényt fogadtak el Magyarországon (az 1957. évi V. tc.). Ez a törvény továbbra is ismeri a visszahonosítás fogalmát mindazokra vonatkozóan, akiknek felmenője magyar állampolgár volt és Magyarországon lakik, vagy ott kíván letelepedni. A kérelem elbírálásánál kedvezményt jelentett, ha a kérelmező külföldi állampolgársága megszűnt vagy lemondott róla illetőleg elbocsátását kérte az addigi állampolgári kötelékből. Ugyanakkor tudatosítani kell, hogy a felmenő magyar állampolgárságát ekkor már az 1948. évi LX. tc. szerint értelmezték, azaz a trianoni határokon kívüliekre nem vonatkozott. Ez a törvény mondta ki azt is, hogy akit megfosztottak állampolgárságától, elkobozhatják vagyonát is.
A kettős állampolgárság felszámolása a kommunista országok között A kettős állampolgársággal szembeni fellépés – függetlenül az államban uralkodó ideológiától – a totalitarizmusról tanúskodik. Aki tehát elutasítja a kettős állampolgárságot annak totalitáriánus hajlamai vannak. Még ha az állam, mint „hatalmi és erőszak intézmény” szempontjából a kettős állampolgárok kettős kötelezettségei miatt némileg érthető is a kettős állampolgárságtól való óvakodás, de a polgári jogállam szempontjából nem fogadható el. A kommunista államok – noha egymással szövetségi viszonyban álltak – a kettős állampolgársággal és egymással szembeni iszonyukat kétoldalú szerződések keretében jelenítették meg. A Magyar Népköztársaság és a vele szomszédos kommunista államok kormányszerződéseket kötöttek a kettős állampolgárság kiküszöbölésére. Magyarország a Szovjetunióval 1958-ban és 1963-ban, Csehszlovákiával 1960-ban, Romániával 1980-ban kötött ilyen szerződést. Ez volt tulajdonképpen a trianoni békeszerződés állampolgárságra vonatkozó rendelkezésének a kétoldalú, önkéntességen alapuló végrehajtása.
Ennek alapján kölcsönösen megszüntették a fennálló kettős állampolgárságot és kiküszöbölték az újabb kettős állampolgárság létrejöttét. Vállalták, hogy a honosítási kérelmeket csak az eredeti állampolgárság szerinti állam kötelékéből való elbocsátás után bírálnak el. A szerződés szellemének értelmében azok a személyek, akik nem tettek eleget az állampolgárság-választás kötelezettségének kizárathattak az egyik állam kötelékéből. Ezt tiltotta be „A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya”. Ennek ellenére a kommunista országokból – nem ezeknek a kétoldalú szerződéseknek következtében – tiltottak ki politikai okokból olyan személyeket, akik alanyi jogon szerezték állampolgárságukat. Magyarország – ezeket a kétoldalú szerződéseket – 1993. január 1.-i hatállyal, kormányhatározattal egyoldalúan felmondta, ami csupán azt jelenti, hogy önmagára nézve nem tartja kötelezőnek a megállapításait. Ettől kezdve a Szlovákiából, Ukrajnából és Romániából érkezett honosítandóktól a magyarországi közigazgatási hivatalok nem kérnek igazolást arról, hogy el lettek bocsátva az állampolgári kötelékből.
Állampolgárság a politikai rendszer megváltozása után A magyarországi jogalkotás a rendszerváltozással az állampolgárságról alkotott felfogást illetően is kezd némileg visszatérni a magyar joghagyományhoz. Első lépésként – íratlanul is hivatkozva az 1939 előtti nyugati magyar emigráció tekintélyére és az 1956 utáni nyugati magyar emigráció rendszerváltoztató érdemeire – megszűnik az állampolgárságtól megfosztó összes korábbi intézkedés hatálya és érvényessége (az 1990. évi XXVII. tc. és a XXXII. tc.), majd 1993-ban a Magyar Országgyűlés új állampolgársági törvényt fogad el (az 1993. évi LV. tc.). Az új törvény 2. paragrafusának 2. bek. korlátozás nélkül elismeri a kettős állampolgárságot. Ebben szinte előrevetül az 1997. májusában megszületett, az állampolgárságról szóló új európai egyezmény, amely a kettős vagy a többes állampolgárság ex lege keletkezésének engedélyezését kötelezővé teszi, a más címen keletkező állampolgárság elismerését pedig a belső jog függvényévé teszi. A törvény 4. par. 3. bek. rendelkezik a nem magyar állampolgárságú, magukat magyarnak valló azon személyek kedvezményes honosításáról, akiknek felmenője magyar állampolgár volt. Ez utóbbiak kedvezményes honosítása legalább egy éves magyarországi lakóhelyhez és biztosított megélhetéshez kötött – ez lehetett eltartási kötelezvény is. A nem kedvezményesen honosítandók esetében ez az időhatár legalább nyolc évet tett ki, nem magyar nemzetiségű személyek családegyesítése esetében három évet. A törvény visszahonosításról szóló rendelkezése szűkszavú. Az a meghatározása, hogy visszahonosíthatók azok az alapfeltételt teljesítő személyek, akiknek magyar állampolgársága megszűnt, széleskörűen értelmezhető. Mind az előbbi mind ezen utóbbi meghatározás időbeli korlátját csupán a szerint lehet megvonni, hogy a hatályos jog vagy az alkalmazandó jog szerint értelmezzük a törvényt. Köznyelven mondva az érvényben lévő törvény alapján létrejött vagy a bármikori magyar állampolgárságot értjük-e ezen, vagy csak a trianoni vagy a párizsi békeszerződés, vagy a visszacsatolások révén létrejött állampolgárságot tekintjük jogalapnak. A rendszerváltozás után hozott említett három törvény tette lehetővé a Magyarországról emigrált személyek állampolgárságának egyszerű nyilatkozat alapján való visszaadását. Ez az új állampolgársági törvény ugyan megszüntette az 1957-ben a kommunisták által elfogadott második állampolgársági törvényt, de semmi jel nem mutat arra, hogy a magyar állampolgárság eszméjét is viszszaszármaztatta volna az egységes magyar nemzet eszméjéből fakadó jogalapra, illetve visszatért volna az 1948 előtti jogfelfogáshoz a jogfolytonosságot illetően. Említettük, hogy az állampolgársággal kapcsolatosan megváltozott felfogás összefügg a nyugati magyar emigráció szerepével is, ami nem jogi, hanem politikai kérdés – ebből is látható, hogy az alapjogok közül leginkább az állampolgárság kérdése van kiszolgáltatva a politikumnak. Éppen ezért azt gondolhatnánk, hogy az állampolgárság ügye egységes megítélést nyert a kommunista rendszert megváltóztató időszakban Magyarországon. De mégsem. Ugyanis hasonló jogi helyzet következett be 1990 után Magyarországon, mint 1879-ben, amikor harminc év múltán fosztották meg magyar állampolgárságától Kossuth Lajost, akinek már akkor szobrot emeltek az Amerikai Egyesült Államokban és számtalan társadalmi kezdeményezésre otthon is. Azok a magyar emigránsok, akik együtt élték politikai emigránsként életüket Nyugaton, az előbb említett jogenyhítő rendelkezések következtében kettészakadtak. Akik a trianoni békeszerződés utáni, illetve az 1938 novembere és az 1945 közötti (itt nem lehet pontosan meghatározni az időpontot) Magyarországról emigráltak más elbírálásban részesültek a rendszerváltoztató magyarországi jog szerint mint azok a magyar emigránsok, akik az adott időben létező magyar államalakulaton kívülről emigráltak, még ha erre több okuk is volt – például magyar mivoltuk miatt – mint amazoknak. Csak azoknak a nem magyarországi magyar emigránsoknak nyílt esélyük megszerezni a magyarországi állampolgárságot, akik az emigrációban Magyarországról emigrált személyt vettek házastársul, illetve ezek gyermekei részesülhettek ebben a lehetőségben. A 2001. évi XXXII. tc. – amely az 1993-ban elfogadott törvény módosítása - tovább pontosította a kedvezményes honosítás feltételeit, főleg a gyermekekre, Magyarország területén születettekre és azokra vonatkozóan, akiknek kiskorúságuk idején is volt már lakóhelye Magyarországon. Ezeket a kedvezményeket elsősorban a Magyarországra került határon túli magyarok tudják használni. Ennek ellenére a törvény végrehajtása során a nem magyar állampolgárságú magyarok gyakran leküzdhetetlen akadályokba ütköznek az ügyintézés során, még a családegyesítés során is, és sokszor megaláztatásban van részük az állami hivatalok részéről az állampolgársági kérvényük intézésekor.
A rendszerváltozás utáni állampolgársági törvény ismét megteremtette az államfő külön jogát, hogy a honosítását kérelmező személyt kivételben részesítse.
Viták a megoldásról Nem sokkal az 1990-es rendszerváltozást követően elindult a nyílt vita és a műhelymunkák sora arról, hogyan lehetne megszüntetni azt a felháborító és a több mint negyven évig tartó kommunista hatalom számlájára írható (lásd az 1948-ban hatályba lépett állampolgársági törvényt) szégyenletes helyzetet, hogy az államhatárokkal elszakított magyarok idegennek tekinthetők Magyarországon. A nézetek 1996 tájékán tisztázódtak anynyira, hogy azóta két, egymást kiegészítő, tehát egymást nem kizáró megoldási lehetőségről beszélhetünk.
Az egyik elképzelés a státustörvényben öltött testet. A másik elképzelés az un. kettős állampolgárság intézményében, azaz a minden magyarnak magyar állampolgárságot elvében körvonalazódott. A két elképzelés között azonban kialakult egy meddő és felesleges vetélkedés arról, hogy melyik a jobb megoldás. A nézetkülönbségnek azonban volt néhány sarkalatos pontja, amelyet nem ártott tisztázni. A legfontosabb kérdés arról szólt: elérhető-e minden határon túli magyar számára a magyar állampolgárság. Erre az egyértelmű NEM volt a válasz. Ukrajna ugyanis jelenleg sem ismeri el a kettős állampolgárságot. Románia alkotmánya folyamatosan korlátozta a kettős állampolgárok alkotmányos jogait (például: nem tölthettek be közhivatalt és köztisztséget). Ez a helyzet csupán 2004-ben változott meg, az új alkotmány hatálybalépésével. Szlovákia pedig, még az Európai Unió tagjaként is érvényesnek tekinti az 1960-ban, a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság között megkötött egyezményt a kettős állampolgárság megakadályozásáról. A vitát tehát az döntötte el, hogy olyan megoldást kell találni, ami révén minden határon túli magyar – tehát az utódállamokból emigrált magyar is, és a korábbi államkonstrukciók szétesése következtében egy további állam joghatósága alá került magyar is – a korábbitól eltérő, de egyformán kedvezőbb helyzetbe kerülhessen Magyarországon a többi külföldihez képest. Így született meg a státustörvény, azaz a 2001. évi LXII. tc., amely azáltal, hogy hatásában kiterjed mind az átmenetileg Magyarországon tartózkodó, mind a határon túli szülőföldön élő magyarra, a határon átívelő nemzetegyesítés első fontos törvénybe iktatott elemének tekintendő. Csakhogy a státustörvény sem teremtette meg az eredeti elképzelés törvényes feltételeit. Még ha nagy előrelépésnek is tekinthető az új magyar jogrendben, hogy a 2001-ben elfogadott törvény, az eredeti megfogalmazása szerint kimondta az egységes magyar nemzet legitim igényét. A törvény ugyanis nem terjed ki azokra a magyarokra, akiknek lakóhelye szerinti állama a rendszerváltoztató folyamat – azaz a Trianonban létrehozott művi konstrukció szétesése – következtében már nem Magyarország szomszédos állama. A törvényalkotás során éppen ez a kérdés (mi legyen a boszniai, csehországi, észtországi, kazahsztáni, oroszországi, grúziai, macedóniai, stb., de az ausztriai magyarokkal is) váltott ki nagy vitát. És azokra a magyarokra sem terjedt ki akik az utódállamokból emigráltak egy harmadik országba. A vitát a moszkovita szellemű államapparátus és a köldökzsinórjukon felnőtt, rövidre nyírt karrier politikusok és hivatalnokok csoportja döntötte el – ők mondták ki a NEMet. Ne felejtsük: a kommunista hatalmi rendszer 1989 végén megbukott, de a zsigerekben még tizenöt év múltán is tovább él és éltetik. Az állam központi hivatalnokainak ez a megújuló serege döntött úgy, hogy a magyar jogalkotásban továbbra is érvényes a kommunista hatalomátvétel utáni alapelv, miszerint nemet kell mondani minden olyan igényre, ami a pillanatnyi állam igényein túllép - tehát nemet kell mondani a nemzet igényeinek. A státustörvény megszületése és a Magyar Igazolvány, mint a magyar összetartozás új jelképe emiatt is nyitva hagyta – sőt növelte – annak a lehetőségét, hogy az állampolgársági törvény révén folytatódhasson a nemzet határon átívelő egyesítésének folyamata. A kettős állampolgárságot egyedüli megoldásként hirdető csoport a státustörvény kimunkálásának időszakában tett még egy kísérletet az un. külhoni állampolgárság kialakítására. Ennek azonban a magyar jogalkotásban nincs hagyománya, mert a magyar állampolgárok között az állampolgárság keletkezésének, illetve megszerzésének jogcíme alapján különbséget tenni nem lehet. Vagy, ahogy az 1879-ben elfogadott törvény fogalmaz: a magyar korona öszszes országaiban az állampolgárság egy és ugyanaz. Sőt, a külhon is a 19. századból örökölt kifejezés, ami napjainkban a szépirodalomban stílusgazdagító elemként ugyan megjelenhet, de a jogban és a Trianon utáni magyar politológiában értelmezhetetlen. Mert a hon a hazához fűződő kifejezés, az állampolgárság pedig az államhoz kapcsolódik. A kettő a szabadelvű, de a mai konzervatív államelmélet szerint sem ugyanaz, noha a hazaárulás büntetőjogi kategóriaként ismeretes, nemcsak a magyar jogban. A magyarok számára a haza és az állam 1920 óta, a történelmi állam és ország megszűnésével, nem is jelentheti ugyanazt mint korábban, amikor a hazáért átszellemülten áldozták életüket a honfik, de ugyanezt az államért, a bürokraták gyülevész hadáért értelmetlen lenne. Mindez természetesen azt sem jelenti, hogy az 1920 óta szétdaraboltságban élő magyar nemzet esetében nem lehetne, vagy nem kellene kimunkálni egy eddigitől eltérő, többrétű állampolgársági szerkezetet, mint ahogy létezik ilyen a volt gyarmattartó európai országok esetében, de erre magyar vonatkozásban alig mutatkozik esély. Egy ilyen munkának a meddő volta vagy végtelenségig húzódó folyamata tovább gyorsíthatná a nemzet amúgy is veszélyes szétfejlődését.
Az állampolgársági törvény módosítása, de hogyan? A magyar állampolgárság kedvezményes megszerezhetősége minden elszakított magyar számára nemzetpolitikai szempontból jogos igény. Hiszen, mi sem természetesebb, hogy minden magyar – ha igényli – állampolgára („honfija”, „magyarja” vagy „lakója” legyen a mindenkori Magyarországnak, még ha nem is tartózkodik az állam felségterületén. Ettől ősibb igénye a mindenkori szent korona alattvalójának aligha létezik, hacsak nem utasítja el ezt a történelmi örökséget. A magyarok szempontjából nézve a minden magyarok országa a honfoglalók műve, az állam Szent István alkotása, a haza pedig a kettő együttes megjelenése mind középkori, mind újkori valóságában. Ez tehát sokkal régebbi igény, mint az állampolgárság 1879-ben elfogadott első magyar változatához való ragaszkodás, noha az újkori jogi összetartozásnak ez az alapja. Ezért talán elegendő lenne az állampolgárság, a honosítás és a visszahonosítás ügyében visszatérni ehhez a törvényhez. De mi történik most, a XXI. század kezdetén? Megtorpant a státustörvényt elvi és gyakorlati síkon megvalósító folyamat. A törvény elfogadása és a végrehajtási mechanizmusok háziasítása után követnie kellet volna az elszakított magyarságot a szülőföldjén megtartó és a szülőföldön való boldogulását elősegítő lépéseknek – például a határon túli Széchenyi Terv kidolgozásának és megvalósításának. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a 2002. évi kormányváltás után fordított irányt vettek az események, és nem csupán a nemzetpolitikában: a visszalépések kora köszöntött ránk, mint 1918-ban, 1919-ben, 1920-ban, 1947-ben, 1957-ben, 1970-ben, 1994-ben, 2002-ben és 2004-ben. A magyarországi 2002-es kormányváltás után az ellentétek és a viták nem csupán a magyarországi nemzeti politikai erők és a kormánypártok között túroztak, hanem a trianoni államhatárokkal elszakított, illetve elválasztott magyar érdekképviseletek között is. Lehet, hogy egyesek azt gondolják: ez a demokrácia velejárója, de tévednek, ez csupán káosz. A demokrácia ugyanis nem a határtalan cselekvés lehetősége, hanem a szabad eszmecsere, és az egyezményes cselekvés elvi tere, amelyben ugyan bármikor le lehet váltani a kormányfőt vagy az államfőt, de el kell jutni a társadalmi megállapodásnak abba az állapotába, amelyben elérhető a többség egyetértése. Ilyen állapot nem következett be, ezért nem lehet csodálkozni, hogy a „kettős állampolgárság” kizárólagos elkötelezettjei úgy gondolták: itt az idő! Ez önmagában nem baj, sőt természetes... A tragédia jelei akkor ismerhetők fel, ha pl. a „farok kezdi csóválni a kutyát”. Egy nemzetstratégiai ügyben, ha nem konszenzus alapján születik döntés, hanem a jószándékú műkedvelők szándéka szerint, akkor baj van. Bajok fedezhetők fel a társadalmi párbeszédben és a politikai közéletben. A bajok forrása azonban mindig a hivatalban lévő hatalom tájékán keresendő, mert a közigazgatást kézben tartó erő tudja a leghatékonyabban befolyásolni a folyamatokat. E nyilvánvaló okok, illetve hiányosságok miatt állhatott a kezdeményezés élére a Magyarok Világszövetsége, amely az alábbi kérdést tette fel a magyarországi társadalomnak:
„Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII.. tv. 19. par. szerinti „Magyar Igazolványnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módón igazolja?” A magyar Alkotmánybíróság 2003. szeptember 18-án hitelesítette a kérdést és megkezdődhetett a népszavazási kezdeményezés. Az Alkotmánybíróság döntése azonban nem csupán a népszavazás ügyében perdöntő. Véleménye – a kérdés hitelesítése következtében - arra is vonatkozik, hogy a magyar jogalkotási folytonosság szempontjából a státustörvény és ennek részeként a Magyar Igazolvány, valamint a mindenkori magyar állampolgárság jogilag összhangban állnak. A Magyar Köztársaság Országgyűlése ezúttal is későn ébredt. Legéberebb ugyan a legkisebb ellenzéki párt volt, a Magyar Demokrata Fórum, amely javasolta az állampolgársági törvény módosítását, de 2003. november 3.-án a magyarországi parlament elutasította a javaslat napirendre tűzését. Közben összegyűlt a több mint negyedmillió aláírás a népszavazás kiírásáért, és 2004. szeptember 13-án a Magyar Országgyűlés egyhangú szavazással elrendelte az ügydöntő népszavazást arról, hogy kedvezményes honosítással juthassanak magyarországi állampolgársághoz a határon túli magyarok. Időközben, 2004. július 9.-én az MDF ismét benyújtotta törvénymódosító javaslatát, amely arról szólt, hogy az érvényben lévő állampolgársági törvény 4. par. 3. bek., - mely a kedvezményes honosítással kapcsolatos – úgy módosuljon, hogy azok a nem magyar állampolgárok, akik, a magyar jog szerint büntetlen előéletűek és nincs folyamatban ellenük a Magyar Köztársaságban büntetőjogi eljárás, honosításuk nem sérti a Magyar Köztársaság érdekeit, és a törvény alapján nem kötelesek tenni magyar nyelvű vizsgát az alkotmányos alapismeretekből, kérelmükre legyenek kedvezményesen honosíthatók, ha magukat magyar nemzetiségűnek vallják és felmenőjük magyar állampolgár volt. A Magyar Országgyűlés két bizottságának (emberi jogi, valamint a rendészeti bizottságnak) utalta ki megtárgyalásra a Ház elnöke ezt a javaslatot. Az egyik nem vette tárgysorába, a másik nem tartotta általános vitára alkalmasnak a javaslatot. Ez, 2004 őszén történt, amikor várható volt, hogy az alkotmánybíróság ismét egyetért a népszavazási indítványba foglalt kérdéssel.
Ezt követően ebben az ügyben az a megfontolandó kérdés: ha az alkotmányos testületek nem akarják felügyelni a nemzetstratégiai szempontból fontos törvényalkotást, illetve az ezzel összefüggő törvények előkészítését, akkor ki a felelős a nemzetstratégiáért?
Kétségek Az MDF képviselői indítványa egyszerű, de felvet egy alapvetően fontos jogértelmezési kérdést. Ha a magyar állampolgárságot a hatályos törvény szerint értelmezzük, akkor a jelenlegi határon túli magyarok közül szinte senki sem élhetne a kedvezményes honosítás lehetőségével. Hiszen az 1948. évi. LX. tc. szelleme szerint – mivel az megszüntette az 1879-től érvényben lévő állampolgársági törvényt, – de az azóta érvényben lévő joggyakorlat szerint is, – a magyar állampolgárság az államnak ahhoz a területéhez kapcsolódik, amelyet az 1947 februárjában aláírt párizsi békeszerződés ismert el Magyarországként. Ezt a felfogást nem cáfolja a hatályos magyarországi állampolgársági törvény, ugyanakkor nem vonja kétségbe az állampolgárság folyamatosságát sem. Csakhogy a több évtizedes joggyakorlat szintén nem igazolja az állampolgárság folyamatosságát – sem 1920-tól, sem 1938-tól, 1939-től, sem 1940-től. Az MDF javaslata akkor zárná ki ezeket a kétségeket, ha tisztázná, hogy a felmenőnek hány generációra visszamenve, vagy melyik állampolgársági törvény értelmében kellett volna még magyar állampolgárnak lenni – az „alkalmazandó” jog elve ebben az esetben aligha alkalmazható. Ha a javasolt kedvezményes honosítás szempontjából a felmenő magyar állampolgárságát a múltra nézve végtelennek, azaz a kezdetektől létezőnek tekintjük, akkor az MDF indítványa vonatkoztatható lenne a több száz évvel ezelőtt eltelepült csángókra is. Az is kérdés, hogy honosításról vagy visszahonosításról kell-e beszélni. Ha a felmenő valóban magyar állampolgár volt, akkor a visszahonosítás fogalmát kellene alkalmazni. Honosítani az idegeneket kell, viszont „a magát magyar nemzetiségűnek valló nem magyar állampolgár” nem tekinthető idegennek, csak más állam polgárának – ebben az esetben csak a jogi idegenség állapítható meg. Ez utóbbit a státustörvény már mérsékelte. Akik ugyanis rendelkeznek Magyar Igazolvánnyal, Magyarországon kevésbé tekinthetők jogilag idegennek, mint a többi külföldi. Ugyanígy 2004. május elsejétől az Európai Unió tagállamainak állampolgárai is jogilag kevésbé idegenek Magyarországon, mint a nem tagállamok állampolgárai. Kérdéses az is, hogy a megszerezhető állampolgárság kedvezményezettjei csak azok legyenek, akik magyar nemzetiségűek – noha sem elvileg, sem a nemzetpolitika szempontjából ezt nem lehet kifogásolni. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy az a személy, aki magyarnak vallja magát, magyar. De ha a politikai bevallást támasztjuk honosítási alapfeltételként, ez származási és politikai feszültségeket eredményezhet. Sokkal elfogadhatóbb, célszerűbb és a magyar szabadelvű (ma már inkább konzervatív) hagyományoknak is megfelelőbb lenne, a magyar nyelv ismeretéhez, tudásához kötni a honosítást. A magyar nyelvtudás a magyar kultúrkört erősíti. A nemzetiséghez tartozás viszont az elmúlt nyolcvan évben a politikai közösséghez való tartozást jelentette, tehát politikai színvallásra kényszerítette az embereket, ami kockázattal járt. A népességi nyilvántartások azonban arról tanúskodnak, hogy a Kárpát-medencében több a magyar anyanyelvű, a magyar kultúrához kötődő egyén, mint a magát politikailag magyarnak valló személy. Ez az elmúlt nyolcvanöt év, vagy az elmúlt fél évezred következménye. A mindenkori magyar állam állampolgárságának megadása szempontjából tehát annak kellene kivételt adni, aki nem tud magyarul, de magát származásilag vagy bevallása alapján magyarnak tartja. Különlegesen előnyös elbírálásban pedig annak kellene részesülnie, aki bizonyítani tudja, hogy magyar iskolába járt, vagy magyarul is tanult, vagy hétvégi esetleg vasárnapi magyar iskolát látogatott. Felvetődnek olyan fenntartások is, amelyek a magyarországi belső joggal és azoknak az embereknek a rövid távú jövőjével kapcsolatosak, akik a bérelszámoló vagy a postás kezéből kapják megélhetésük alapját. Erről könnyű véleményt mondani. Aki állampolgári jogot kap Magyarországon, útlevélen és letelepedésen (ingatlanvásárláson) kívül semmi egyébre sem jogosult. Az alanyi jogok zöme a lakóhelyhez, azaz az illetőséghez kötődik – úgy, mint régen. A népszavazásra előterjesztett kérdés további kétségeket is ébreszthet bennünk. Elsősorban, hogy sikeres lesz-e a népszavazás? Egy esetleges kudarca politikailag hosszú időre megoldhatatlanná tenné ezt a megoldásra váró ügyet. A további kételyek és felvetések az ügy megoldhatóságával kapcsolatosak. Mikor lesz alkalmas a Magyar Országgyűlés az állampolgársági törvény olyan módosításának elfogadására, amely rendezheti az elszakított magyarok magyarországi állampolgárságát? Nem szabad elfelejteni, hogy már egy évtizede mulasztásos alkotmánysértésben vétkes a Magyar Országgyűlés, mert képtelen megoldani a kisebbségek parlamenti képviseletének törvényes szabályozását. Elképzelhető, hogy a magyarok állampolgárságát rendező ügy is ilyen sorsra juthat.
Látható és vélt veszélyek Annak ellenére, hogy a magyarok állampolgárságának az ügye, az ún. kettős állampolgárság kérdése lassan egy évtizede hever a közélet asztalán, mai napig nem készült szakavatott és szavahihető felmérés arról, hogy megoldása milyen hatásokat váltana ki. Utolsó átfogó felmérést a határon túli magyarokról 2001-ben végezte a Balázs Ferenc Intézet. Az időszerű felmérés hiánya főleg az állampolgársági ügyekre vonatkoztatva a magyarországi kormányzat mulasztásának köszönhető. * Nem tudjuk, hogy a több mint nyolcvan éve megoldatlan állampolgársági ügynek a „hirtelen” ránk köszöntő kielégítő rendezése nem váltana-e ki egy „lélektani keszonbetegséget”? Hogyan tudnánk lélektanilag feldolgozni a ránk nehezedő társadalmi és politikai nyomás hirtelen megszűnését?
* Nem tudjuk, hogy a magyarországi állampolgárság egyszerű hozzáférhetősége milyen népesség elszívó hatással lenne a trianoni határon túl élő magyarokra. Nem tudjuk, hogyan befolyásolná a különböző társadalmi, műveltségi, korosztályi csoportok viselkedését. Nem tudjuk, hogy a lehetséges következményei milyen hatással lennének a szülőföld népesség megtartó erejére, mennyire befolyásolnák fejlődési feltételeit, biológiai reprodukciós képességét stb.
* Nem tudjuk, hogy a jelenlegi magyarországiak hogyan viszonyulnak az ügy rendezéséhez. Ha vannak félelmeik, azok milyen eredetűek? A kampány hogyan befolyásolja majd a közfelfogást? Egyet tudunk: ez is alkalom lesz a politikai polarizálódásra, a magyarországi ellenzéki és kormánypártok újabb összecsapásaira, mivelhogy a posztkommunista szocialisták és a szabad demokraták bejelentették, hogy a választóikat arra fogják buzdítani: mondjanak „nemet” az állampolgárság kedvezményes odaítélésére. A nemzeti oldal pedig az „igenre” buzdítja választóit. A határon túli magyarok zöme ugyancsak „igen” párti.
* Nincs elképzelésünk arról, miképpen oldjuk meg azoknak a határon túli magyaroknak a helyzetét, akik nem lehetnek kettős állampolgárok – ez a volt Szovjetunióból létrejött államokban élő magyarok sorsa. A „kárpátaljai” magyarok a jelenlegi ukrajnai törvények szerint ugyanis nem lehetnek kettős állampolgárok. A kettős állampolgárság kiküszöbölésére kötött magyar-csehszlovák kormányközi szerződés megszüntetése Szlovákiával még mindig nincs rendezve. Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy Szlovákia belügyminisztériumában még 2004 elején is egy olyan új állampolgársági törvény javaslatán dolgoztak, ami tiltotta volna Magyarország és Szlovákia között a kettős állampolgárság létrejöttét.
Túl sok tehát az olyan kérdőjel, amelyeket önszorgalomból már eltávolíthattunk volna, vagy csökkenthettük volna számát, de nem tettük.
Mit kell tennünk? 1996 óta néhány nemzetpolitikai kérdésben létezik egyetértés a magyarországi és a határon túli magyar politikai erők között. Ez az egyetértés azon az első magyar-magyar csúcsértekezleten született, amely a Magyarországgal szomszédos államok kormányai részéről – elsősorban a Horn-kormány felkészületlensége miatt – felháborodást váltott ki. Ennek kapcsán leginkább két fontos kérdést kell felidéznünk az emlékezetünkből: – a határon túli magyarok szülőföldön boldogulásának támogatását és
– a szülőföldön megmaradás feltételeinek a megteremtését, javítását. E két kitűzött cél irányában – az Antall-kormány, majd az Orbán-kormány érdemeként – ma is működik több támogatási program. Ilyen programok elsősorban a legkorábbi, az Illyés Közalapítvány által nyújtott támogatások jóvoltából léteznek, amelyek a Medgyessy-kormány idején válságba jutottak. De a legkésőbbi, a státustörvényből eredő oktatatási-nevelési támogatás hatalmas, de nem elégséges rendszere is ezt szolgálja. Ebbe illeszkedik az erdélyi, partiumi, beregszászi és a komáromi önálló magyar felsőoktatási intézmény, valamint a Magyarországról oda kihelyezett oktatás támogatása. A teljesség igénye nélkül megemlítendő néhány további hasonló célú alapítvány, mint például a határon túli magyar oktatást támogatni hivatott Apáczai Csere János Alapítvány, amely a Medgyessy-kormány idején szintúgy válságos helyzetbe került. A határon túli magyarok egészségügyi ellátásának támogatására immár másfél évtizede alakult, főleg magán adományokból működtetett Segítő Jobb Alapítvány. A gazdasági életet hivatott támogatni a Horn-kormány idején átalakult (Új) Kézfogás vállalkozási kamattámogatási alap és a Corvínus befektetési alap. A Felvidék szlovákiai részében a Rákóczi Szövetség által segített Város és vidéke társulások, a szülőföldön magyarul program ugyancsak ezeket a célokat követik. És sorolhatnánk még további magánalapítványokat, állami vállalatok adományaiból létrehozott kisebb alapítványokat vagy az oktatásügyi, informatikai, kulturális örökség minisztériuma által működtetett alapokat. Ez, a több mint tízmilliárd, de lehet, hogy tizenöt milliárd forintnyi összeg és a további milliós töredékek a könyvek, folyóiratok, napilapok, kutatási és informatikai programok támogatására azonban 90%-ban a szellemi felépítményt, vagy az azon élősködőket hivatott támogatni. Az említett programok hatását egy-két évtized múlva is csak akkor lehet majd lemérni, ha addig is tervszerűen foglalkozunk a szülőföld népesség megtartó erejének növelésével. De létezik-e megvalósítható elképzelés? Az első magyar–magyar csúcsértekezleten 1996-ban megállapításra jutottunk, hogy a szülőföld egyik megtartó ereje az autonómia. Létrehozása politikai kérdés, amely nem egy összmagyar egyetértéstől függ – támogatását és az odavezető helyzetteremtést viszont áldásosan befolyásolhatja a nemzeti öszszefogás. Az autonómia kikényszeríthető, ha megfelelő erő és összefogás áll mögötte. Ugyanakkor a szülőföld gazdasági megtartó erejének a növelésében – egyoldalú hatással is – már rövidtávon eredmények érhetők el. Ezért kellett volna létrejönnie 2003-ban a határon túli Széchenyi-tervnek. Csakhogy Magyarországon a szavazók oly módon váltottak kormányt, hogy veszélybe került a magyar nemzetstratégia. A határon átívelő gazdasági integráció azonban, két oknál fogva ismét napirendre került. Egyik oka, hogy Magyarország és két szomszédos állama 2004. május elsejével az Európai Unió tagja lett, illetve két további szomszédos államnak is van erre esélye a közeljövőben. A másik okot az adja, hogy rövidesen népszavazás lesz a magyarországi állampolgárság könnyített megszerezhetőségéről az idegen állampolgárságú magyarok számára, és kimenetelétől függetlenül a parlament elé kerülhet a törvényesítése is. Ez a körülmény az eddigiektől eltérő nemzetstratégiai kérdéseket vethet fel. Miért? Annyit felmérések nélkül, tapasztalatból is tudunk, hogy ott, ahol a trianoni Magyarország határain túli magyarlakta területen gyenge a gazdasági erő, nagy a munkanélküliség, onnan sokkal nagyobb a népesség eláramlása, mint a gazdaságilag jobb helyzetben lévő területekről. Ugyanakkor ezekre a magyarlakta területekre a helyi versenyképes kereslet csökkenése miatt fokozott – ingatlanokat felvásárló – tőkebeáramlás tapasztalható, ami nemcsak az eredeti etnikai viszonyokat változtathatja meg, hanem a piaci viszonyokat is az eredeti lakosság kárára. Ebben a tekintetben teljesen mindegy, hogy ez a moldvai csángók vagy a bácskai magyarok, felvidékiek vagy az erdélyiek körében tapasztalható. A jobb megélhetés vonzása nagy erő, főleg ha a vonzás központja Magyarországon található. Az állampolgári honosítás megkönnyítésével ez a vonzóerő csak erősödhet – főleg a családalapítás előtt álló fiatalokra gyakorolhat nagy hatást. Azt ugyanis évtizedek óta tudjuk, hogy az elszakított területek magyarságának asszimilációját is a civilizációs nyomás (elszívás) – az érvényesülés, a gazdasági felemelkedés, a társadalmi státus javulásának reménye – gyorsítja. Főleg ott, ahol nincs vagy kevés az önerő ezeknek a fontos hétköznapi emberi céloknak az elérésére. Az önerő hiánya azonban minden elszakított területen az ottani, Trianon utáni új állampolitikák következménye, tehát tudatosan tervezett hiány. Az itt felvetett kérdések nem csupán a december 5-i népszavazás miatt időszerűek. A MÁÉRT tagszervezeteinek találkozóin az elmúlt egy-másfél évben többször felvetődött, hogy komolyan gondoljuk-e az 1996-ban elfogadott paradigmák érvényét. A felszólalások ugyan nem vonták kétségbe ezeket, de egyértelművé tették, hogy csak akkor tarthatók fenn az alapelvek, ha felsorakozik mögéjük a hivatalban lévő magyarországi kormány is. Mivel ez a kormányzati szándék 2002-től csak verbális, érthető, hogy napirendre került ez a kérdés.
Viszont az ún. magyar kettős állampolgárság lehetséges intézményesülése miatt sajátos értelmet nyer az 1996-ban elfogadott két alapvető szempont. A trianoni (párizsi) határokon túli területek korlátozott gazdasági és társadalmi lehetőségei, korlátozott életpálya kilátásai miatt a kedvezményes honosítás nagymérvű népesség elszívó hatást gyakorolhat a történelmi magyar területek magyar lakosságára. Ezért okszerű a felvetés: tartjuk-e még magunkat az 1996-ban megteremtett egyetértés tételeihez, vagy sem? Ezt a kérdést azonban nem a „határon túli” magyar politikusoknak kell címezni, hanem a Magyar Országgyűlésben helyet foglaló pártok képviselőinek. Ha egy új paradigma lehetősége merülne fel, amely a szülőföld kiürítését vetítené előre, akkor erre is fel kell készülni. Azért, hogy megakadályozzuk a megvalósulását, vagy azért, hogy nemzetünk minél kevesebb sérülést szenvedjen. De ha sikerül megtartanunk a korábbi egyetértés alapelveit, akkor a magyarok kedvezményes magyarországi honosításának törvénybe iktatását megelőzően működésbe kell hozni az összes lehetséges, szülőföldön megtartó tervet. Ez nem könnyű feladat! Ezt, egy erre a célra felállított kárpát-medencei tervezőiroda és befektetési központ is nehezen tudná ellátni, de elláthatja a helyi erőforrások, a központi költségvetési és az európai erőforrások célszerű összefogásával. A magyar állampolgárságnak az eddigitől sokkal szélesebb körű hozzáférhetősége, a jogfolytonosság és az egységes magyar nemzet megőrzése, a nemzet szétfejlődése veszélyének csökkentése, és a nemzetet megosztó törekvések szempontjából is nagy jelentőséggel bír. A nemzetet szétforgácsoló veszélyre kell különösen felhívni a figyelmet. Az európai (feltehetően marxista hagyományú) baloldal részéről ugyanis erre már történt kísérlet az Európa Tanácsban, ami a Trianonban kodifikált állampolgári megosztottságunkból származó veszélyeket tovább súlyosbította. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2003-ban ugyanis egy olyan jelentést fogadott el Eric Jürgens holland baloldali képviselő javaslatára, amely először különbözteti meg terminológiailag is a magyarországi magyarokat az elszakított magyaroktól. Az egyik csoport eszerint (angolul) Hungarians, a másik csoport Magyars. E megosztási kíséreltek miatt is fontos lenne, hogy a státustörvény után szakavatottan és felelősen kerüljön napirendre az egységes magyar állampolgárság megteremtése, amelyet kissé költőien akár nemzetpolgárságnak is nevezhetnénk. Mire kell odafigyelnünk? Néhány eddig elmondott véleményt és nézőpontot kell összegeznünk. Világos, hogy a státustörvény a nemzetközi bizalmat élvező magyarországi posztkommunista bürökrácia és a globalista szellemű euro-bürokrácia akadékoskodása miatt nem kaphatott olyan tartalmat, amelyet a nemzet állapota igényelt volna. Ezért a magyarországi állampolgárság elnyerése (könynyített hozzáférhetősége) minden magyar számára nagyobb jelentőséggel bír, mint korábban, a státustörvény elfogadása előtt. A kérdés súlyát növeli a státustörvény 2003-ban történt kommunista szellemű módosítása Az EU-tagsággal rendelkező Magyarország nemzetközi szerepe súlyosabb, mint az 1920-ban vagy 1947-ben a békeszerződések idején rákényszerített szerep. Ez a megítélés vonatkozik az egész magyar nemzetre is. Minden nemzetnek és államnak annyival kevesebb az önsúlya, amennyivel kevesebbnek érzi önmagát a másiknál. Ezért a történelmi Magyarország és a magyar nemzet szétdarabolásának káros következményeit ma nem egy vesztes nemzet és vesztes ország szempontjából kell megítélni, hanem az európai egyenrangú nemzetek (nem államok) nézőpontjából. A magyar nemzet 1920 óta nem Magyarország. A jelenlegi Magyarország azonban a mindenkori Magyarországot jelenti, aminek kötelessége felelősséggel viseltetnie az egész nemzet iránt Fokföldtől Kamcsatkáig, Grönlandtól Tasmániáig.
Magyarország nem a területén kívül élő magyarság anyaországa, hanem a nemzet felelős országa. Ez nem alkotmányos felelősség, hanem történelmi küldetés, mint a Királyi Magyarországé volt a Hódoltság idején. Magyarország tehát nem „kinstate” (angolul: rokon állam), hanem a mindenkori magyar állam. Anyaország akkor lehetne, ha egy nőben kialakulhatna az anyasági érzés lábának levágásával. Magyarországnak nem anyáskodnia kell az elszakított részek fölött, hanem összhangban kell tartania az egész nemzet életét. Ezért azt is el kell tűrnie a mindenkori Magyarország kormányának, hogy a nemzet közvéleményével szemben kisebbségben marad. Ez ugyan nem kérdőjelezi meg az állam belső joga szerinti legitimitását, amelyből ered „nemzetközileg” hatalmának jogforrása, de lehet, hogy ugyanezt a szerepet nem töltheti be össznemzeti viszonylatban. Eszerint egy magyarországi kormánynak és kormánypolitikának nincs spirituális joga arra sem, hogy pártpolitikává változtassa a nemzetpolitikát. Ezért a nemzet együttműködésére új kereteket kell teremteni és törvényesíteni. Ennek egyik alapfeltétele, hogy a nemzet megjelenhessen a mindenkori Magyarország állampolgári kötelékében. A nemzetközi jog csupán államközi jog, azaz hatalmi jog. A nemzet ugyanis nem állam és az állam nem nemzet. Ez ma Európa egyik legsebezhetőbb pontja. A politológusok már rájöttek, hogy Európa fejlődése a nemzetállamok utáni korszakban lendülhet fel – azaz akkor, ha az állam létét nem a feudális alattvalóból vélt nemzetté, de nem etnikummá vált lakossághoz kötik, hanem a polgárhoz. A fejlődés vonzásköreinek kialakítását rá kellene bízni a természetes gócpontokra, azaz a nemzetre (etnikumra), illetve a természetes társadalmi vonzáskörökre, amelyek keresztezhetnek akár etnikumokat is. Talán érdemes lenne fellapoznunk László Gyula régész profeszszor véleményét arról, hogy az újkorban a hagyományos nemzet hogyan válik néppé, és nem úgy történik mindez, ahogy elképzelték a marxisták vagy ivadékaik. Tudatosítanunk kell, hogy a magyar állam évezredes fejlődése eltért az európai államfejlődéstől. Az ország lakosságának sok évszázadon át kialakuló érzelmi kötődése az államhoz – éppen a középkori, de a kora újkori magyar irodalom tanúsága alapján is mélyen lelki indíttatású volt. Ez ma, a XXI. évszázad kezdetén is igaz a történelmi magyar állam viszonylatában. Az ország, az állam és a haza egy érzelmi kört, egy valóságot jelentettek, a parasztlázadások, a vallási viszályok és a rendi felkelések ellenére is. Mindez érzelmileg azt jelenti, hogy ma is ugyanígy viszonyul a magyarság a történelmi országához, államához, hazájához – annak ellenére, hogy a történelmi alakulat jogi egysége 1920-ban felbomlott. Mindennek vetületében kell tekintenünk az állampolgárságról megtartandó népszavazásra is. Bármennyire felelőtlen is volt ez a kezdeményezés, az érvényes jog szerint megtörténik a népszavazás. Kimenetele háromesélyes, melyek közül csak az egyiknek szabadna valóra válni: nyisson utat minden magyar számára a mindenkori Magyarország állampolgárságának megszerezhetőségére. Ez ugyanis nem pragmatikus kérdés, hanem a ránk nehezedő több mint nyolcvanéves magyarellenes diktatúrának az elutasítása. És egy olyan jogfolytonosság újrateremtésének az esélye, amely nem kérdőjelezi meg az európai stabilitást és békét. 2004. november 4-én.
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 01. 13:40 | Sorszám: 52 |
|
Szabad újság, Szlovákia http://www.hhrf.org/szabadujsag/2004/49/koncsol.htm
Néma, építő, egységes nemzetpolitikát!
Kiábrándultan figyelem a piaci ricsajt, mely nemzeti gondjaink fölött évek óta minden anyaországi fórumon az égre tajtékzik. Szent belső ügyekről van szó, amelyeket valakik a piacra visznek, hogy a közéleti kofák, kufárok, pénzváltók, vámszedők, farizeusok és szadduceusok megszentségtelenítsék őket. Kétszáz éves sorskérdésekről, életről és halálról van szó, s az utóbbi másfél évtized nyíltszíni perpatvarai mutatták meg, hogy mennyire öszszefüggnek egymással. Közös tanulságuk, hogy a magyar politikának hagyományosan nincs hosszú távú, alapos, részletes elemzésekre, történelmi prognózisokra és alternatívákra épített nemzetépítő stratégiája, hiányzik belőle az a központi erő, amely a pártokat és a hatalmi ágakat a nemzeti alapfeladatok megoldására tömörítené. Érett fejjel nemzetünk szent ügyét, az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot is másként ítélem meg, mint lelkesült ifjú koromban. Fejet hajtok a hősök emléke előtt, de kár volt több tízezer embert halálba vezényelni, s nem számolni a Szent Szövetség hatalmas ellenforradalmi erejével. Hat évtized múlva belevitték hazánkat az első világháborúba; magyar vesztesége 530 965 halott férfi, s maga az ezeréves történelmi Magyarország. Az osztrák nagyhatalmi igát fölváltó német nagyhatalom 320 000 magyar zsidót vitt a halálba, a II. világháború pedig 600 000 emberünk életét oltotta ki. A harmadik, immár keleti nagyhatalom sok millió magyar ember sorsát rontotta el, 800 ezer magyart hurcolt a Gulágokra, s 1956 őszén 200 000 magyart késztetett menekülésre. A kivándorlás kétmillió magyarországi lakost, ebből 650 000 magyart vitt az óceánon túlra, s ez együtt, a többi, szinte kimutathatatlan vér- és vagyonvesztést, az erkölcsi, kulturális és jóvátételi terheket nem számítva, 2 millió háromszázezer kilencszázhatvanöt magyar halott, illetve eltávozott személy. Mindez körülbelül hatvan esztendő leforgása alatt, a XX. század első felében. Borzasztó szám, akkora pazarlás, amekkorát egy nálunknál sokkal nagyobb nemzet sem engedhetne meg magának, de most jön a szörnyűségek szörnyűsége: a művi terhesség-megszakítások liberalizálása, majd akadálytalanná tétele azzal a félreértelmezett érvvel, hogy a nő szabadon rendelkezhet a testével, hétmillió magzat, hétmillió virtuális magyar nő és férfi – munkás, gazda, orvos, mérnök, tanár, tudós, Nobel-díjas, lelkész, politikus, feltaláló, író, muzsikus, festőművész és szobrász, színész és más kiváló ember vált egy-egy műtét áldozatául. Ezt pedig már nem a külső vagy az ideológiai belső ellenség, hanem egy romlott és cinikus hatalmi csoport és kiszolgáló gépezete művelte anyaországunk népességével. Sarkig tárta a jog kapuit a bűn előtt, hiszen a magzat nem az anya teste, csak vendég a szíve alatt, akinek saját szíve, agya, génállománya és génjei által kijelölt életútja van, s akit ezért megöletni bűn, a nemzet pedig kábultan tolongott a kapuk felé. Ezzel a nemzet XX. századi vérvesztesége megközelíti a tízmilliót. A XX. század első felében két és fél millió, második felében hétmillió kivérzett magyar. Önpusztításunk nem szünetel: 2050-re az immár őszinte demográfiai előrejelzések szerint anyaországunk népessége hét és fél millióra fog zsugorodni, másfél század alatti vérveszteségünk csak az anyaországban 12 és fél millió lesz. Mi folyik ebben az országban, miféle nemzet vagyunk mi, az élet vagy a halál népe, az önépítés vagy az önpusztítás, a leépülés vagy a növekedés, az Isten művébe simuló teremtés, vagy a Sátánéba szerződött rombolás nyelvközössége?
Miként tekintsünk anyaországunkra odakintről, szintén fogyatkozó, szétszivárgó és beolvadó, sokféle módon megpróbált, utódállamokba csatolt magyarok, akik erős tartóoszlopot szeretnénk látni benne, mely a nemzet fölé boruló sátortetőt szilárdan megtartja. Ehelyett rémülten kell tapasztalnunk, hogy az oszlop, amelyet gránitnak hittünk. silány homokkő vagy revesedő, férges és szuvas puhafa, mely a teher alatt, ha egy történelmi orkán többletsúlya is megnyomja, magába roskad, és mindent-mindenkit a talajba présel. A vészharangot Kodolányiék kezdték kongatni, de az ország vezetői semmi érdemi intézkedéssorozatot sem kezdeményeztek. Sokan emlékszünk még a Fekete Gyula által kiváltott népesedésügyi vitára, amely a magyar sajtóban hónapokig kavargott, eredmény nélkül. Akkor a manipulált magyar demográfiakutatás és statisztika tagadta az össznemzeti szokássá lett egykézés vagy egyezés várható tragikus végkifejletét, s az ország illetékes vezetői most is tétlenek maradtak. Az eddigi hétmillióért és a várható két és fél millióért, ezért a kísérteties, példátlan néma nemzetirtásért, mert kilenc és fél millió lélek egy erős európai nemzet lélekszáma, a bukott rendszer irányítói viselik a fő történelmi felelősséget, azok, akik a törvényeket hozták, majd tovább liberalizálták. Vajon a következő kormányok megteszik-e, amire fölesküsznek? Politikusaink az egymást követő nagyhatalmi nyomások alatt leszoktak az önálló cselekvésről, a nemzet érdekeinek bátor érvényesítéséről, mintha a világ minden nyelvközösségének volna jogos, támogatandó nemzeti célja, csak nekünk nem. Hogy ez az igény föl se merülhessen, a bukott rendszer vezetői agymosásba kezdtek, s minden fórumon, a parlamentben, a sajtóban, az iskolákban elhallgatták, hogy volt egy trianoni és egy párizsi békediktátum, ilyen és ilyen magyar következményekkel. Évek óta a csapból is a határokon túli magyarok jelzős szófüzér csorog, de az emberek nagy része nincs tisztában a szavak fogalmi tartalmával: hiányoznak hozzá a pontos, szabatos, árnyalt információk. Két és fél hete egy budapesti riporter azt kérdezte tőlem, hogy a határon túli magyarok „felvállalják-e” magyarságukat. Fölösleges az elharapózott „fel-” igekötő, mondtam, elég, ha csak vállalják, de azt mindenképpen megteszik, hiszen éppen ettől nevezhetők határon túli magyaroknak. Az ember nem tudja, hogy az ilyen és hasonló értelmetlen kérdések, amelyektől egyszeriben ismét hangos lett a magyar közélet, a sajtó, a parlament, minden pártfórum és a pártokat képviselő kormány, belülről, meggyőződésből fakadnak-e föl, vagy egy politikai manipuláció termékei. Mindkét eshetőség kétségbe ejt: miként bízhatja magát egy nemzet ostoba, koncepciótlan, tájékozatlan, előítéletes, kapkodó, az embereket rosszul tájékoztató vagy tudatosan félrevezető emberekre és intézményekre? A határokon túli magyar ember, nem árnyék, nem szellemalak, nem elvont fogalom, hanem húsból, vérből, elméből és lélekből szőtt lény, aki állampolgárságán és munkahelyén kívül minden történelmi és érzelmi, nem ritkán családi (vérségi) szállal anyaországához s a többi elszakított országrészhez kapcsolódik. Édesapám és édesanyám a mai Magyarország területén született, két nagyanyám is ott porlad, édesanyám sírja a budapesti Farkasréten, anyai nagyapámé Ungvárott domborult, nővérem sárospataki nyugdíjas tanítónő, vőm szerbiai születésű győri magyar műépítész, rokonaim többsége Magyarországon él, a többi Szlovákiában, Kárpátalján és Szerbiában, de mind magyar anyanyelvűek, műveltségűek, öntudatúak, s mindezt a legfenyegetőbb időkben, a nyelv- és vagyonfosztások, a deportálások, a háborús-népirtásos fenyegetettségek, a gulágok és a legmélyebb nyomor évtizedeiben is vállalták, illetve vállalják. Tömbökben éltünk, amíg szigeteinket telepítésekkel és szívós beolvasztással ki nem csipkézték és föl nem darabolták. Szörnyű, hogy a magyar politikai hatalom már megint elrontott valamit, amit csöndben, egyetértésben, zárt szakértői körben, ahogy szomszédaink tették, megoldaniuk kellett volna. A problémát a piacokra vitték, s prédául dobták azok elé is, akiknek semmi közük hozzá: szomszédainknak. Nemzetpolitikánk ezúttal is csak egy lépésben gondolkodik, ahelyett, hogy előre tekintene, s alternatívákban tervezné meg lépéseit. Abban például, hogy az Európai Unió egyszer fölbomlik, s az országhatárok visszaszigorodnak, miáltal a határon túli magyaroknak nagyon is szükségük lehet anyaországuk védelmére, vagy hogy a NATO, mely állítólag védőpajzsa alá gyűjtötte tagjait, széthullik, s a magyarság, egy hét-nyolcmilliónyira töpörödött, fegyvertelen és fegyverfogásra kiképzetlen, hadsereg nélküli, öregekből és gyermekekből meg idegen ajkú vendégmunkásokból álló tömeg védtelenül áll, mint a Károlyi Mihály által bűnös módon lefegyverzett 1918-as, őszirózsás Magyarország az állig fegyverben álló peremvidéki nemzetkoszorúval szemben. A Trianon utáni országot az Antant fegyverezte le, a mostanival az anyaországi kormányzat teszi ugyanazt. Ne értsenek félre, nem a népszavazásról, nem is politikai pártjaikról beszélek, arról van szó, hogy az anyaországi magyarok, vezetők és vezetettek kiszámítható iramban menetelnek a szakadék felé. Az üres Duna–Tisza köze, a kiürülő peremvidéki falvak, a meg sem fogant gyermekek, a fölszámolt magzatok, a megölt vagy kivetett csecsemők, a balesetekben áldozatul esett és meggyilkolt gyermekek, az alkohol, a dohány, a kábítószerek, az AIDS, az ötvenezerre becsült anyaországi prostituált, a válások áldozatai, az elmagányosult, rablógyilkosoknak kiszolgáltatott öregek, a felelőtlen, magukat, családjukat és másokat gyilkoló gépjárművezetők, a kis és nagy bűnözők, a több pénzért nyugatra távozók, a nyelvüket felejtők mind egy-egy parányi lépés a nemzethalál felé. Isten ajándéka, hogy 1972-ben egy szomszédja révén, akit ismertem, Antall József fogadott budai otthonában. Tájékozottsága lenyűgözött, mindent tudott rólunk, csehszlovákiai magyarokról, s amikor megkérdeztem, honnan ez a naprakész tudása, átnyújtott egy vaskos iratgyűjtőt: „Ez önökről szól.” Aztán egy másikat, egy harmadikat, negyediket, ötödiket és hatodikat, mondván: ez Románia, ez Kárpátalja, ez Burgenland, ez Jugoszlávia, ez a Nyugat magyarjainak iratgyűjtője. Van egy baráti kör, magyarázta, amely szakértőkből áll, együtt gyűjtik anyagaikat, rendszeresen találkoznak, kiegészítik és megbeszélik őket. Lapozzak bele, biztatott. Sírva adtam hálát Istennek Antallért, amikor ő lett az ország kormányfője: végre egy politikus, aki mindent tud a határon túli magyarságról, akit már nem lehet becsapni, s aki először mondta ki, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke óhajt lenni. Utána kellene néznie valakinek, hogy kívülről vagy belülről kapta-e ezért a pusztítóbb erejű pergőtüzet. Minden szlovák, román, ukrán, szerb, horvát, szlovén, albán, bolgár, izraeli, francia, német, orosz és más politikus, aki tisztességes, nemzete minden bel- és külföldi tagját a magáénak tekinti; próbálna másként kormányozni, nemzete kiátkozná. Bánthatjuk-e érte? Isten ments, ez a kötelessége, amelyet talán nem mond ki, de folyamatosan gyakorol. A szerelem szent és építő cselekvés, de a piacon előadva, nemzeti performance-ként, pornográfia. Ez zajlott és fog még zajlani undorító, perverz piaci ricsajjal, évekig oda-vissza, Magyarországon. A legszentebb dolgok, a szerelem, az élet, a nemzet, a közös nyelv és jövő, a közös kultúra és a vérségi kapcsolatokra is építő szolidaritás cinikus, röhögő, csámcsogó, ostoba, eszeveszett, tudatlan, züllött pusztítása. Csak édesapám volt lelkész, magam író, kritikus, műfordító, lap- és könyvszerkesztő, tanár vagyok, s mint ilyen próbálom méltatlan elhívottként mintegy száztíz ezer felvidéki magyar és szlovák református lélek egyházi életét főgondnokként egyengetni. Így vegyék tőlem a leírtakat, s úgy gondoljanak ránk és a többi elszakított magyarra, hogy önök nélkül sokáig nem fog menni, amiképpen az önök magyar élete sem fog sikerülni nélkülünk. Előbb mi tűnünk el, aztán önök kerülnek sorra. A vér nem válhat vízzé, s ha életet kívánnak nemzetünknek, kényszerítsék vezetőiket építő, felelős, okos, távlatos cselekvésre, Isten teremtő és megtartó akarata szerint. Ő teremtett bennünket magyarokká, s azt óhajtja, hogy szaporodjunk és sokasodjunk, s tegyünk meg mindent kiteljesedésünkért. Nem azt óhajtja, hogy tanuljunk meg kicsik lenni, hanem hogy növekedjünk, és szüntelenül erősödjünk – nem mások ellen, attól Isten ments, azon csak rajtavesztenénk, hanem önmagunk javára. Isten segíteni fog bennünket. Kívánjuk, úgy legyen. Koncsol László
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 01. 12:33 | Sorszám: 51 |
* http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2004/dec/24/
Magyar Szó, 2004. december 24.
Az elnök mosolya
Mondta és mosolygott. Tizenöt éven át. Másfél évtizednyit boldogította az istenadtát, nagygyűléseken, a parlamentben, a tévében -- mondta és mosolygott.
Az elnöknek teknősbéka mosolya volt -- elnézést a teknősbékáktól --, olyan, amely az egyik fültől a másikig ér. (Tovább is érne, ha a fülek nem akadályoznák.) Ilyen az elnök mosolya, ezzel traktálta az istenadtát, ha kellett, ha nem. Inkább nem kellett volna, de ezt senki sem kérdezte meg az istenadtától, csak kapta az elnöki mosolyt és hozzá a szöveget, meg egyebeket. Mert az elnöki mosollyal mindig kapott valamit. Már úgy volt vele, hogy amikor jött a mosoly, reflexből elkapta a fejét, nehogy találjon. De talált. Mindig. Először akkor láthatta az istenadta az elnöki mosolyt, amikor a hazafiak élén betört az elnök a televízióba, amely direktben közvetítette a forradalmasdit. Amit akkor, nyolcvankilenc decemberében játszottak a nagyfiúk. Akik azt hitték, hogy igazi, de nem volt az, csak később derült ki róla. Hogy nem igazi. A forradalom. De akkor nagyon hatásos volt, amikor az elnök elmosolyodott, és azt mondta: "Elvtársak!" Erre a fiúk hurrogni kezdtek, hogy ők nem elvtársak, meg a nép sem az, mindnyájuknak elegük volt az elvtársozásból meg az elvtársakból is, most már urak akarnak lenni, a maguk urai. Az elnök erre szemrebbenés nélkül így szólt: "Polgártársak!" És neki lett igaza. És tovább mosolygott, erre kinevezték elnöknek. Államelnöknek. Iliescu polgártársat. Aki nyomban esküt tett a Bibliára, hogy hűséggel szolgálja a népet, satöbbi, és hányta magára a keresztet, mint a záporeső, és amikor megkérdezték tőle, hogy istenfélő-e, akkor azt mondta, inkább szabad gondolkodó. Mondta és mosolygott. És erre másodszor is megválasztották, hátha elmegy a jókedve. De annyira nem ment el neki, hogy harmadszor is jelöltette magát. Az alkotmány ellenére. Amelyben az vagyon írva, hogy egy halandó legfeljebb kétszer lehet államelnök. De nem ő -- mondta, és mosolygott. Erre fel harmadszor is megválasztották, mert ilyen a nép, mindig beveszi, ha mosolyognak neki. Egy ilyen rosszul választós -- na, mindegy. Ezután az elnök bányászokkal verette szét az ellenzékieket, úgy egyáltalán a bukarestieket, elsősorban azokat, akik szemüveget viseltek, mert azok lehetnek -- uram bocsá' -- értelmiségiek is, és azokat nagyon nem szerette. És még a magyarokat sem szerette az elnök, s amikor ezek gyertyás-fáklyás, néma tüntetésen visszakövetelték a Bolyai líceumot, akkor őket is megverette. Nem a bányászokkal, hanem a Görgény völgyéből való botos, fejszenyeles legényekkel, akiket előzőleg gondosan leitattak. És akkor az elnök -- a magyarveszély miatt -- újra aktivizálta a Securitate nevű bűnszövetkezetet, amely ezentúl minden rémséget elkövet a bányászok és a Görgény völgyiek és más verőlegények helyett. És az elnök nevében, aki mosolyog és magyaráz. Megmagyaráz. Azt is megmagyarázza, hogyan nem volt Romániában zsidóüldözés, amikor pedig Carp is megírta, hogy volt. És a nagyromán kis führerrel, Vadim Tudorral együtt ünnepli a bölcs, zsidómentő Antonescu marsallt, akit a történelmi igazságtétel eltévedt golyója fejbe talált, háborús bűnösként. Amikor azonban a Nagytesó leszól, hogy álljon meg a gyászmenet (lehet, hogy nem pont így), akkor az elnök elmosolyodik, és alakít egy holokausztot kivizsgáló bizottságot élén Elie Wiesel Nobel-díjas íróval, aki nem érte meg, hogy Ceausescu elárverezze, ahogyan tette több tízezer zsidóval, hanem a háború után haza se jött a szelídgesztenyét termő máramarosi tájakra. Mondom, az elnök mosolygott még akkor is, amikor végleg el kellett búcsúznia a Cotroceni Palotától, ahol öreg éveit tengette. De még egy utolsó gesztusként a legnagyobb román állami kitüntetésben részesítette Elie Wieselt. És Vadim Tudort ugyancsak, aki időközben meggondolta magát, és nem gyalázza a zsidókat, csak a magyarokat. Zsidóbarát lett Vadim, ez az elnöknek megér egy kitüntetést, sőt a legnagyobbat. A Nobel-díjas író természetesen visszautasította a díjat, Vadim természetesen nem utasította vissza, az elnök pedig mosolyog. És még egyszer, utoljára elnöki rendelettel megkegyelmez több bűnözőnek (a tűzparancsot adó temesvári rendőrparancsnok-helyettesnek, a korrupt bírónőnek stb.), hogy végül leróhassa háláját Miron Cozma bányászvezér főlumpennek és banditának, aki elvégezte neki a piszkos munkát: a proletariátus nevében háromszor is rendet vert Bukarestben. Igaz, hogy az országos felháborodás miatt egy nappal később vissza kellett vonni a kegyelmi rendeletet, de ettől az elnök még szélesebben mosolyog. Mert Cozma is láthatja, hogy ő megtett mindent, de hát -- hálátlanok a népek... Mondja az elnök és mosolyog. Egyre szélesebben. Hiszen vár rá a pártelnöki bársonyszék -- de lehet, hogy csak amolyan dizájnos --, amit rövidesen elfoglal, és a szenátori bársonyszék is, és ő, mint a mesében, boldogan (túl)él, míg meg nem halunk. ORBÁN Ferenc
*
|
|
|
bihari_panorama |
2005. január 01. 12:04 | Sorszám: 50 |
* http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2004/dec/31/
Magyar Szó, 2004. december 31.
Az MNT nyilatkozata az 1944/45-ös megtorlásokról
A Magyar Nemzeti Tanács a 2004. december 29-én Újvidéken megtartott ülésén, a hatvan évvel ezelőtt lezajlott véres események évfordulója kapcsán elfogadta a következő Nyilatkozatot az 1944/45-ben, a katonai közigazgatás idején végrehajtott magyarellenes megtorlások hatvanadik évfordulójának emlékére.
A vajdaági magyar közösség ezekben a hónapokban fájdalommal emlékezik az 1944/45-ben ártatlanul megkínzott, elhurcolt és kivégzett bácskai, bánáti és szerémségi magyar és más nemzetiségű áldozatokra. A Magyar Nemzeti Tanács az elkövetett bűntettek tudományos feltárását, az áldozatokról való szabad megemlékezés jogát és történelmi igazságtételt követelve, egyszersmind síkraszáll az egymás ellen 1941--1945. között elkövetett atrociátsokról szóló szerb--magyar párbeszédért. A testület a tényfeltáró tevékenységet rendkívül fontosnak tartja, ugyanis a vajdasági magyarság történelmének legfájóbb és legtragikusabb korszaka csak a pontos adatok megállapításával válhat majd lezárhatóvá.
INDOKLÁS
Az 1941/42-ben elkövetett Sajkás vidéki és újvidéki razziáért, továbbá az 1941 áprilisa és 1944 szeptembere közötti időszakért a kommunista rezsim a vajdasági magyarságot kollektíve tette felelőssé.
A Josip Broz Tito utaítására 1944. október 17-én bevezetett katonai közigazgatás ideje alatt a kommunista rezsim hírhedt biztonsági szolgálata, az OZNA, a partizán osztagok és csoportok, valamint az újonnan alakult népfelszabadító bizottságok mértéktelen és fékevesztett bosszúállást hajtottak végre. A rendelkezésre álló, e korántsem teljes adatok alapján 20.000-nél is több magyar férfit, nőt és kiskorú gyermeket tartóztattak le és végeztek ki bírósági tárgyalás nélkül Vajdaság-szerte. Az áldozatok között volt a hívei mellett élete utolsó pillanatáig kitartó 27 katolikus és református pap is. A kényszermunkára elhurcoltak száma jóval meghaladja a kivégzettek és a lágerbe hurcoltakét. Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának különösen kegyetlen megtorlást kellett elszenvednie. A három falu teljes lakosságát kollektíve bűnösnek nyilvánították, részben kivégezték, részben a járeki koncentráicós táborba hajtották. A lágerben az éhínség, a betegségek, a fizikai és lelki tortúrák következtében mintegy 6500-an vesztették életüket, közöttük sok nő és több száz kisgyermek. A túlélőket 1945 tavaszán olyan írásos rendelettel bocsátották szabadon, amely alapján szülőhelyükre, falvaikba, házaikba soha nem térhetnek vissza. Földönfutóvá váltak, elkobzott vagynukért eddig semmilyen kárpótlást nem kaptak. Az áldozatok nevéről és számáról, a kivégzések helyéről és körülményeiről az 1990-es évekig nem volt szabad beszélni, rájuk emlékezni. A hatóságok minden adatot tudatosan eltitkoltak, a kivégzetteket hivatalosan is népellenégnek és fasisztának tekintették. Az ártatlan áldozatok megközelítően pontos számát az egyre nagyobb számban megjelenő tudományos munkák és helyi monográfiák segítségével lehet megállapítani.
Az utóbbi években közzétett publicisztikai és tudományos munkák, megtartott tudományos tanácskozások, valamint Vajdaság AT Képviselőháza által 2002-ben létrehozott tényfeltáró bizottság eddigi mukája mind-mind megerősítik az 1944/45-ös magyarellenes megtorlások megtörténtére és kegyetlenségére vonatkozó megállapításokat. A Magyar Nemzeti Tanács üdvözli a tényt, miszerint Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőháza kimondta, hogy egyetlen népcsoportot sem lehet kollektíve bűnössé nyilvánítani, hogy a magyar vagy a szerb nép nevében elkötett gaztetteknek legtöbb esetben név szerint is megnevezhető kitervelőik és végrehajtóik vannak. A Magyar Nemzeti Tanács álláspontja szerint ugyanakkor, a Szerb Köztársaság Parlamentjének ki kellene mondania, hogy az 1944/45-ös magyarellenes megtorlások törvényellenesek, a kivégzett emberek ártatlan áldozatok voltak. Szerbia parlamentjének feladata, hogy a vajdasági magyar közösséget és külön Zsablya, Csúrog és Mozsor elüldözött lakosságát felmentse a kollektív bűnösség alól, semmisnek nyilvánítsa azt a határozatot, amellyel a kommunista rendszer megtiltotta e három falu lakosságának az otthonaikba való visszatérést. A legalapvetőbb emberi jogok megsértése volna, ha az aktuális hatalom továbbra is akadályozná a levéltári kutatásokat, a még létező tömegsírok megjelölését, az áldozatok neveit feltüntető emlékeművek, emlékfalak, keresztek felállítását, ha a kegyeletadáson való részvételt háborús bűnösökre való megemlékezésnek nyilvánítja. A történelmi igazság feltárása és ismertetése, továbbá tantervekbe és tankönyvekbe történő beemelése hozzájárulna a szerb nemzet közgondolkodásában a magyarsággal szemben elő előítételek feloldásához. Úgy gondoljuk, hogy a múlt tisztázatlan kérdései, a történelmi tények egyoldalú bemutatása, vagy elhallgatása kétségkívül egyik kiváltó okát képezik a Vajdaságban már huzamosabb ideje tartó magyar--szerb etnikai feszültségeknek is. A Magyar Nemzeti Tanács meggyőződése, hogy a múlttal való bátor szembenézés, az egymás áldozatai iránti kölcsönös megbecsülés, tisztelet és kegyeletadás, jelentős hozzájárulás lehetne egy olyan Szerbia arculatának kialakításához, amely az európai népek családjában kíván helyet foglalni. Újvidék, 2004. XII. 29. Galambos László, az MNT tagja
Józsa László, az MNT elnöke *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 31. 01:46 | Sorszám: 49 |
|
*2004. dec. 31. Mocskos levélnek ad teret a Magyar Szó!
Sajnálatos módon az elcsatolt területeken működő magyar sajtótermékekben is felbukkannak nyíltan vagy burkoltan magyarellenes, amolyan népszavás szellemiségű írások.
A délvidéki magyarság napilapja, az újvidéki Magyar Szó különös orgánum. Nem is ritkán biztosít teret, különösen a magyarverések és a népszavazási kampány óta hazafias, a nemzet egységét hirdető gondolatoknak, de azért olykor beköszönnek még kvázi titoista, "bocsánat, hogy magyarok vagyunk és még élünk" felütésű cikkek is, amik jelzik, nincs minden rendben a lap háza táján. A december 30-i számban, amely már elérhető a világhálón, egy alább mellékelt olvasói levél az utóbbi példája. Az egyetlen délvidéki magyar napilap szerkesztőinek felelőssége óriási. Hogy nyomdafestékre méltónak találták a szabadkai Hugyik Eleonóra magyar-, és magyar egyházellenes firkálmányát, az több mint megdöbbentő. Kedves módszere volt a kommunista rezsimeknek az egyházellenes „olvasói” levelek közlése, amelyekből „megtudhattuk”, hogy a papok lopnak, csalnak, valutáznak, pedofilek, alkoholisták, osztályidegenek, reakciósak, fasiszták és a többi. Az ilyen leveleket aztán rendre deportálások, börtön, kivégzések követték. Most válaszolunk a fent említett mocskos levélre, amely elsősorban a Magyar Szó szégyene, éppen ezért az csak látszólag szól „Hugyiknak”. A magyarverések, a rasszista alapú munkahelyi megkülönböztetések korában, amikor itt is ott is betelepült szerbek kapnak munkát az őslakos magyarság rovására, a "Hugyiknak" az a szabadkai magyar pap fáj, aki Karácsonykor "merészelte" szavát felemelni nemzetéért (netán december 5-éről is „volt képe” beszélni a "klerikális, horthyfasiszta reakciósnak"). Miközben Boszniából, Horvátországból, Koszovóból érkezett, kétes múltú szerbekkel töltötték fel a rendőrség sorait az elmúlt években, akik a magyarellenes pogromok eltussolásában és pártolásában segédkeznek, miközben Budapest egyre szigorodó vízumkényszerrel "támogatja" délvidéki honfitársainkat, a Gyurcsány-galeri pedig nyíltan is a magyarság ellen uszít, ezt az "olvasót" a mise zavarja. A relatív magyar többségű Szabadkán a város szakbizottsága idén csekély kivétellel ugyancsak a "menekültek" szociális lakáskérelmeit bírálta el pozitívan, nem a helybeliekét. E szerb "menekülteknek", valójában betelepítetteknek, etnikai tisztogatás elkövetőinek valamiért eszükbe sem jut visszatérni oly hőn szeretett szülőföldjükre, noha példának okáért Horvátországban sokkal magasabb az életszínvonal, no meg segélyek, kvártély is várná őket. Persze a szerb, mint foglalkozás nem túl jövedelmező ágazat arrafelé, így előbb-utóbb dolgozniuk is kéne, netán sok horvát szomszédjuk emlékszik még a háború alatti "testvéri" viselkedésükre. "Igenis vannak olyanok, akik pusztán embernek vallják magukat, olyan embereknek, akik itt élnek Szabadkán, mikroközösségben, itt dolgoznak, nap nap után más nemzetekkel ülnek közös asztalhoz, igenis vannak olyanok, akik ha templomba mennek, nem a papok nemzeti, faji, politikai vagy nemi hovatartozására kíváncsiak" - írja "Hugyik". Furcsa, hogy aki „pusztán ember”, nem kötődik kultúrához és nemzethez (Jugoszláv tudata van? Szovjet? Fájdalom, de ezek a beteg ideológiák kifújtak) és élhetne éppen Madagaszkáron is, pusztán ezen a „nacionalista” magyar nyelven írogat. Ha nem kötődik hozzánk, milyen alapon csahol bele magyarok és magyar papok dolgaiba? Tán a pópát is megfeddi holnap, hogy nem átallotta a szerb ortodox egyházat a szerb hívekkel azonosítani? Ami meg „a nap nap után másokkal” asztalhoz ülőket illeti, azokat, különösen hölgyek esetében egyértelmű elnevezéssel illeti a népi bölcsesség. Hornék templomokban spicliskedő ifjúszoci szellemi keretlegényeire, a Gyurcsány-rezsim egyházellenes gyűlöletbeszédére emlékeztetnek a romlott szavak, ki tudja, talán tényleg Budapest felől jő a ferde illat. "Hugyiknak", aki persze adós marad tisztelendő úr gondolatainak pontos ismertetésével, és nyilvánvalóan hazudik, amikor „kettéosztó” papi szándékról zagyvál, azt üzenjük: ha nem is értesült róla(amivel azt is elárulja, hogy semmi köze hozzájuk), keresztény és keresztyén egyházaink sok száz vagy ezer éve magyar egyházak, amelyeknek, különösen kisebbségi sorban nemhogy joguk, de kötelességük sorskérdéseinkben állást foglalni, nemzet és lélekmentő missziójukat mindenkor folytatni. Honnan veszi azt a baromságot, hogy egyházi személy nem beszélhet nemzeti ügyeiről? Mit gondol, a horvát katolikus pap lakatot tesz a szájára népe gondjaival kapcsolatban? Ha pedig multikultira, politikai korrektségre, üres teológiai közhelyekre, szenteskedésre és egyebekre vágyik, fáradjon be bármelyik szerb templomba.
Elvégre a pópák arról "közismertek", hogy a nemzetük melletti kérlelhetetlen kiállás és közügyekben való fellépés HELYETT a magyaroktól, bosnyákoktól, horvátoktól vagy az albánoktól való bocsánatkérést hirdetik híveiknek. Akik nem kíváncsiak lelki vezetőjük "nemzeti, faji, politikai vagy nemi hovatartozására" sem, s hírlik, hamarosan magyar hölgy lesz a szerb ortodox egyház pátriárkája, míg a Szerb Radikális Párt elnöke Terry Black. Ön pedig Athos-hegyi szerzetes. De hagyjuk a viccet.
Tudja, „Hugyik”, ha Ön szerbként hasonló tartalmú levelet küldött volna a Suboticke Novine szerkesztőségének, joggal küldenék el melegebb éghajlatra szerb testvérei, és még örülhetne, ha ennyivel megúszná. Akkor is, ha nyilvánvaló, hogy szerb lap és közösség ilyen irományt aligha közölne. Mert nekik, saját szempontjukból helyesen, maguk felé hajlik a kezük és kiközösítik a bomlasztókat. Önt már nem kell kiközösíteni, ávós feljelentőket idéző levélkéjével megtette maga is. Beszéljen, írjon csak szerbül vagy szingalézul, meglátja, jobban fogja érezni magát. Kende Ferenc
http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2004/dec/30/
Magyar Szó, 2004. december 30.
Mást vártam
HUGYIK ELEONÓRA, SZABADKA
- Csendesen szeretnék hangot adni felháborodásomnak. Karácsonyi szokásainknak megfelelően a böjt méltó befejezéseképpen családommal az Úr oltárához járultunk - örülni -, mert megszületett a Megváltó. Ennek szellemében, örömmel indultunk az éjszakába, a fénylő csillagot követve. Ez a csillag elvezet bennünket a jászolhoz, elvezet a templomba, az Isten házába. Olyan szellemi feltöltődésre vágyunk, amely egész évre megerősít bennünket hitünkben, olyan szellemi vezetőt - papot - keresünk, aki ebben segít nekünk, mert azért választotta ezt a pályát. Így esett a választásunk a szabadkai Barátok templomára. Sajnos, már a szentmise bevezető mondatai árnyékot vetettek örömünkre, a folytatás pedig olyan érzelmeket ébresztett, melyek elterelték gondolatainkat az ünnepről. A prédikáció alatt egyenesen vágyat éreztünk arra, hogy elhagyjuk a templomot. Miért is történt mindez? Nem szeretnék állást foglalni a prédikáció alatt elhangzottak mellett vagy ellen, de úgy érzem, tűrhetetlen, hogy a papok veszik maguknak a bátorságot politikai kérdésekben állást foglalni, nyíltan kettéosztva a gyülekezetet - pro és kontra -, azt sugallva a szószékről: aki másképpen mer vélekedni, az nem viselkedik felnőtt módjára, lehet, nem is jó keresztény, és még talán nem is magyar. Mintha katolikus keresztény csakis olyan lehet, aki magyar, legalábbis mi így értelmeztük az elhangzottakat. Tűrhetetlen, hogy ilyen célokra használják Isten házát, tűrhetetlen, hogy mindezt ráadásul egy pap teszi, és tűrhetetlen, hogy ezen a fényes éjszakán teszi. Ez által a nyílt levél által azon véleményemnek szerettem volna hangot adni adni, hogy igenis vannak olyanok, akik nem azonosítják nemzeti hovatartozásukat hitükkel. Igenis vannak olyanok, akik pusztán embernek vallják magukat, olyan embereknek, akik itt élnek Szabadkán, ebben a mikroközösségben, itt dolgoznak, nap nap után más nemzetekkel ülnek közös asztalhoz, igenis vannak olyanok, akik ha templomba mennek, nem a papok nemzeti, faji, politikai vagy nemi hovatartozására kíváncsiak, hanem a lelki vezetők hitének tűzéből szeretnének egy kis meleget, hogy ne kelljen fázniuk a kinti világban. Igenis vannak olyanok, akik azt szeretnék, hogy az Isten háza legyen az a menedék, ahova éppen ez elől tudnak majd elmenekülni. Én egy vagyok közülük, és azt gondolom, soha nem volt időszerűbb a megváltó születését ünnepelni, mint ezen a fényes ünnepen, éppen ma. *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 31. 00:59 | Sorszám: 48 |
|
SZABADSÁG Kolozsvár közéleti napilapja 2004. dec. 30. http://www.hhrf.org/szabadsag/ v é l e m é n y e k 1.
Sz(egény)A(nyaországi)R(okon)-ok egylete Hát kedves rokonok, Sz.egény A.nyaországi R.okon-ok, sokat gondoltam rátok. S habár a vér nem válik vízzé, a begyulladt seb nagyon fáj. Azt mondják, hogy a levágott kezet még sokáig érzi az ember, sôt az amputálás után is fáj az, ami nincs. Megértem félelmeteket, a kenyér, a sült meg a borocska, ha van, az pótolhatatlan. Én mint erdélyi, kevesebbel is beérem, és őszintén mondom, megelégszem néha egy jó tejes-túrós puliszkával is, amit ti "kásának" neveztek, és nem irigyellek titeket. Az is igaz, hogy egy nyelvet beszélünk, talán még verselünk is. Hisz mi exportáltuk Reményik Sándort is, aki szintén nem volt magyar állampolgár. S ha jól emlékszem, még Mátyás királyt is. Én ezt nem tanultam történelemórán. Anyám mesélte otthon, este, titokban. Sôt, még Bartók Béláról is mesélt, sajnos ő se volt magyar állampolgár. Hát hosszú lenne a lista. Kár az időtöket ilyen szentimentális gondolatokkal tölteni, ti úgyis el vagytok foglalva az EU-problémáitokkal. Megértem, hogy féltek az emigrációtól. Hisz az utolsó 10–15 év alatt több ezer orvos, tanár, mérnök emigrált hozzátok és ezek átiskoláztatása biztos rengetegbe került Nektek. Habár Erdélyben az iskolák több száz évre tekintenek vissza, mégis gondolom, sokba került megtanítanotok őket, a jött-menteket, hogy mit jelent "a román" megszólítás, ahogyan róluk beszéltek. Megértem félelmeteket Szegény Anyaországi Rokonok, hisz 1000 éve ti is innen emigráltatok a Magyar Alföldre. Igaz, hogy akkor lovon is, és gyalog is közlekedtetek, sőt még állampolgársági esküt se kértek tőletek. Akkor egyszerűbb volt. Ti is emigránsok leszármazottai vagytok. Ti is, mint az amerikaiak, emigráns nép vagytok. (Mit számít 1000 év, a piramisok több ezer évesek.) Mit számít 85 év, mit számít a könyvek száza, amit ôrzök, amit Apámtól, Nagyapámtól kaptam, amit féltve ôrzök a lelkemmel, nyelvemmel, az itteni létemmel együtt. Nektek ez már nem számít. Vagy talán igen, de nem tudtok róla. Talán nektek se tanítottak Mátyás királyról, talán Ady is idegen, vagy talán csak foghíjas? Bartók zenéjérôl nem is beszélek, mert nincs mindenkinek jó hallása vagy érzése. Summa summárum, Szegény Anyaországi Rokonok, én mint román állampolgár, felajánlom a nyugdíjam havi 5%-át, ha a Magyar Köztársaság törvényei szerint törvényesítitek a Szegény Anyaországi Rokonok Egyletét, ahova tiszteletbeli tagként javasolok minden NEM-mel vagy nem szavazó vérrokont. Az alapszabályzatba feltétlenül be kell venni, hogy ezen egylet minden tagja fel van mentve minden olyan lelki kötelezettség alól, amit az 1000 évünk tőle követelne. Legyen boldog és lubickoljon a libazsírban vagy disznózsírban, ahogy jól-esik, ahogy egészségesebb neki. Apropó: várom a "Szegény Anyaországi Rokonok" Egylet tagjait tavasszal, nyáron, ôsszel, télen, amikor akarnak, ide, hozzánk, haza. Udvarias leszek. Házsongárdra viszont ne számítsanak. Az csak ide tartozik.
(Varduca György)
2.
Kétszeres Himnuszunk
Ókori bölcsektôl ma sem szégyen tanulni. Ezért érdemes megszívlelni a kínai Konfuciusztól származó mondást. "Ha száz esztendeig csupa erényes ember kormányozná a fejedelemséget, át tudná formálni még a leggonoszabb embereket is..." Idén december 5-én, a kettôs állampolgárságról szóló népszavazáskor, a Mikulás piros-fehér-zöld masnis selyempapírba csomagolt lelki pofont nyújtott át a magyar nemzet anyaországon túli részeinek. Melyek közül mi, erdélyiek, lennénk a legtöbben, tehát a váratlan "ajándék" nyomán született felhördülésben nekünk jutott a prímás szerepe. A hirtelen kiváltott keserû harag szinte magyar zászló-égetéssé fajult a Székelyföldön, ami példátlan tragikomikus epizódja a testvértörténelemnek. Akadt olyan erdélyi magyar település, ahol a templomi hívők egyenesen megtagadták Himnuszunk eléneklését. Remélhetôleg csupán szalmalángról van szó, és hamarosan minden visszatér a rendes kerékvágásba. Mert a normális magyar–magyar kapcsolatok sokkalta erôsebbek annál, hogy holmi pártpolitikai érdekek képesek legyenek azokat tartósan befolyásolni. Ideértve azt is, hogy az együvé tartozás jelképeinek sem szabad megkopniuk, eltorzulniuk. Ami csakis rajtunk, az istenadta népen múlik. Esztendőváltáskor, a Trianon óta kialakult kényszerû hagyomány értelmében, Erdély-szerte két szilvesztert élünk át: helyi idô szerint éjjel tizenkettőkor az itteni, rá egy órára pedig az anyaországi ünnepélyes pillanatnak adózunk. Hála a hivatalos idôeltolódásnak, no meg a történelem fintorának. A 2004. december 5-i magyarországi népszavazás negatív eredményére válaszolva javaslom, hogy Himnuszunkat ezentúl necsak "a második szilveszterkor", azaz nálunk immár az új esztendô elsô órájának leteltekor, hanem már az "elsô felvonás" idején hallgatnánk-hallatnánk. Ezáltal még hangsúlyozottabban jelezhetnénk mi, "kitaszítottak", hogy kétszeresen kötődünk nemzetünk egészéhez. Emlékezzünk vissza, hogyan is gondolta Konfuciusz?
Ha száz esztendeig csupa erényes ember kormányozná a fejedelemséget, át tudná formálni még a leggonoszabb embereket is. És még hozzátett valamit: "A néppel el lehet érni, hogy a helyes utat kövesse, de nem lehet elérni, hogy meg is értse azt".
(Ördög I. Béla)
*
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 31. 00:16 | Sorszám: 47 |
*
ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ, 2004. december 31., 2005. január 1., 2. péntek – vasárnap
Falusi (magyar) rádió a Bánságban!
Megvalósult a muzslyaiak évtizedes álma: a napokban megszólalt a helyi rádió – A nagyvilágban is hallhatják majd a Mária szent neve plébániatemplom harangját, ígéri Szíveri István, a Zeppelin Rádió gazdája. Az ünnepi nyüzsgésben Muzslyán szinte nem beszélnek másról mint a régóta várt helyi rádió elindításáról. A próbaműsor december közepén indult, de már nincs a faluban olyan, aki ne hallott volna a Zeppelin Rádió 88,2 MHz-en sugárzott műsoráról. A muzslyaiak közismerten szeretik a
zenét (jelenleg húsz-egynéhány zenekaruk van, melyek a népzene mellett a közkedvelt örökzöld slágereket, de a muskátlizenét is művelik). Most szinte nem tudnak betelni a magyar zenével, amely folyamatosan szól. Küldözgetik egymásnak a nótás üdvözleteket, folyamatosan jelentkeznek az élőben sugárzott műsorokba. Valóságos rádiós lázban él egyik legnagyobb magyar többségű településünk. A történet nem meglepő. A nagybecskereki községben (de valószínűleg egész Közép- és Dél-Bánságban) a tucatnyi rádióállomás közül a Zeppelin Rádió az első, amelyik (szinte állandóan) magyarul szól. – Az emberek régóta várták a magyar rádió elindítását, jómagam pedig végtelenül örvendek, hogy ez közmegelégedésre történt. Bebizonyosodott, hogy a muzslyaiak nem azért nem hallgattak eddig magyar zenét a rádióban, mert nem akartak, hanem egyszerűen azért, mert nem volt rá lehetőségük. Most ez adva van. Úgy gondolom, hogy az sem mellékes, hogy ezentúl az anyanyelvi oktatás mellett a magyar zene folyamatos hallgatása is hozzájárul majd az asszimiláció elleni közdelemhez. Az utóbbi napokban nem egy hallgatónk mondta, hogy reggeltől estig a Zeppelin Rádiót hallgatja, melynek adása a házban levő minden készüléken egyszerre szól. A falubeliek érdeklődését bizonyítja az a több száz régi magyar lemez is, amit az elmúlt napokban hoztak be stúdiónkba, s melyek elhelyezésére most nincs elegendő polcunk. Az eddigi visszhangból ítélve nyugodtan mondhatom, hogy a rádió elindításával jó dolgot tettem – mondja Szíveri István, a Zeppelin Rádió gazdája, aki immár 17 éve vezeti az azonos nevű kávéházat, amely mindmáig a helybeli fiatalok kedvenc gyülekezőhelye. A Zeppelin kávéház tulajdonosa a kezdetektől napjainkig kitartott a rockzene mellett, amely véleménye szerint neveli az ifjúságot. Most is van egy titkos terve: szeretné, ha a rockzene propagálásával valahogy peremre szoríthatná a rózsaszínűre festett világot. Ez persze nyilvánvalóan nem egyszerű feladat. A helyi rádió elindításának a gondolata már csaknem egy évtizedes. A faluban ugyanis nagyon kevesen olvasnak újságot, nagy a tájékozatlanság. Bevallása szerint, amikor az építkezéshez hozzáfogott, még azt sem tudta, hogy mi fán terem a rádiózás. Folyamatosan érdeklődött, járta a stúdiókat (Szentendrén is). Aztán, mint ahogy sokszor az életben történik, egy véletlen találkozás beleszólt a dolgok menetébe. A lelkes csapat: Bukovics Anita, Kelemen Imre, Pakai Tibor, Szíveri István és Nagy Mihály. – Egy évvel ezelőtt megismerkedtem Fazekas Imre barátom komájával, az amszterdami rádió munkatársával, Paul de Haannal. Ők éppen abban az időben korszerűsítették a stúdiójukat, és felszabadult addigi felszerelésük egy része. Tekintettel arra, hogy korábban egy keverőpultot már eljuttattak Nagybecskerekre, felvetődött a lehetőség, hogy megkapjuk ezt a nálunk még használható felszerelést. Közben céget alapítottam, a barátom pedig márciusban áthozta a felszerelést. Bukovics Józsi tette üzemképessé. Fel kellett állítani a 25 méter magas antennaoszlopot, ezért pedig Hallai Gergőnek, Szabó Jánosnak, Rózsa Kálmánnak tartozok köszönettel, és mindenkinek, aki közmunkával segített. A szerkesztőség még alakulóban van. Jelenleg a keverőasztalnál Bukovics Józsi, a nagybecskereki rádió eddigi dolgozója és Nagy Mihály váltják egymást. A műsorvezető-bemondói feladatot egyelőre közismert énekesünk, Pakai Tibor (sokan Rambó Öcsiként ismerik) vállalta, itt van Szabó Béla, az Újvidéki Rádió nyugalmazott újságírója, valamint Kovács Kónya Otília, akinek úgyszintén vannak rádiós tapasztalatai és Bíró Otília, Gyémánt Tibor, valamint Bukovics Anett. Természetesen további fiatal munkatársak közreműködésére is számítunk. A műsor sugárzásának a hivatalos kezdete 2005. január elseje. A 7 és 23 óra közötti műsor nagyobb része magyar nyelvű, de napi egyórás zenés-informatív műsort sugároznak szerb nyelven is. Folynak a tárgyalások szlovák és román nyelvű műsor indításáról is. Céljuk, hogy a Nagybecskereken és a környékén élő minden kisebbségi megtalálja magát a Zeppelin Rádióban. Falusi rádiónak is nevezik magukat, mert elsődleges feladatuknak tartják, hogy a szórakozás mellett közvetlen és gyors információt nyújtsanak, és egyben összekössék a környező falvak lakóit. A muzslyai rádió műsorszórója 20 km-s hatósugarú. Muzslya és Nagybecskerek mellett jól hallható Szentmihályon, Lukácsfalván, Udvarnokon, sőt még Ittabén is. A terep miatt Erzsébetlak egyes részein vannak némi gondok, akárcsak Tordán is. Valamelyik siló tetejéről ennél szélesebb körben lennének hallgathatók. – Az utóbbi évtized tapasztalata miatt úgy döntöttem, hogy mindent a saját telkemen, az udvaromban fogok elkészíteni. Hogy még véletlenül se függjek attól, hogy az adott vállalat igazgatóját esetleg leváltják-e vagy nem. Ugyanígy igyekszünk távoltartani magunkat a politikától is. Természetesen az informatív részben a falu legégetőbb gondjai előnyt élveznek. Ebben a pillanatban például a helyi járulék meghosszabbításának az ügyét mi is felvállaltuk. Az embereket meg kell győzni arról, hogy helyi járulék nélkül gyakorlatilag támogatás nélkül maradnak a faluban működő társadalmi szervezetek, leáll a sport- és a művelődési élet. Ezért az elmúlt napokban a polgármestertől kezdve az említett szervezetek képviselőiig mindenkinek alkalmat adtunk arra, hogy ez ügyben megszólaljanak. Szeretnénk a lehető legrövidebb időn belül felkerülni a világhálóra is, hogy a faluból elszármazottak, -nem kevesen vannak-, a nagyvilág bármely részén minden délben meghallhassák a Mária szent neve plébániatemplom harangját – ígéri Szíveri István. K. I.
*
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 30. 23:51 | Sorszám: 46 |
|
UDVARHELYI HÍRADÓ http://www.uh.ro/
Keserűség és kiábrándulás
Kiss Edit
A várható módon nagy felháborodást és keserűséget váltott ki a romániai magyarokból a kettős állampolgárság ügyében a Magyarországon lezajlott népszavazás eredménytelensége. Sokan nyílt levélben ítélték el a magyarországiak érdektelenségét és nem szavazatait, mások internetes fórumokon vagy rádiós vitaműsorokban fejtették ki véleményüket. Egyesekben az is felmerült, hogy visszaadják magyarigazolványukat, mások pedig Búcsú Csíksomlyótól feliratú pólót viseltetnének a búcsúra jövő magyarországiakkal. A négy magyarországi parlamenti párt vezető politikusai szerint a határon túli magyarság helyzetének megoldása érdekében higgadt párbeszédet kell folytatni, és tárgyalásokat kell kezdeni. Az MTI tudósítása szerint erről a kormánypár-tok vezetői, az MDF elnöke és a Fidesz alelnöke beszélt egy televíziós műsorban. A négy párt képviselője összefogásra is felszólított. Orbán Viktor a Magyar Rádiónak azt nyilatkozta, hogy a népszavazás érvényes volt, és az igenek győztek. A Fidesz–MPSZ elnöke szerint, ha a magyar „kormány átáll a nemek oldaláról az igenek oldalára, akkor máris megtaláljuk a megoldást a kialakult helyzethez”. Orbán szerint a magyar politikai közélet szereplői azt kell megkerülhetetlen ténynek tekintsék, hogy a többségi vélemény igen volt. A Fidesz elnöke azt tartaná helyesnek, hogy minél hamarabb összehívják a Magyar Állandó Értekezlet soron következő ülését, hogy a határon túli magyarok bevonásával és a magyar parlamenti pártok részvételével hozza létre a kettős állampolgárságról szóló törvényt előkészítő bizottságot. Hogyan fogjuk hallgatni a Himnuszt? Hatalmas elkeseredést váltott ki az erdélyi magyarokban a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménytelensége, és ezt az elkeseredést minden lehetséges fórumon kifejezték az emberek. A Transindex vitafórumán, a Dispután tegnap egy ismeretlen ezt írta: „Az biztos, hogy az én számból senki többé nem fogja hallani, hogy magyar vagyok. Erdélyi vagy székely vagy bármi vagyok, de elvették a hitet, amiben bíztam. A himnusz, a szózat már teljesen mást fog jelenteni nekem, és más érzéseket fog ébreszteni. Valaminek azért mégis örülök. Annak, hogy édesapámnak nem kellett ezt a napot megérnie. Nem élte volna túl.” Ugyancsak az egyik disputázó túlélőfelszerelés viseletét ajánlja a 2005-ös csíksomlyói búcsúra idelátogató magyarországiaknak, és kötelezővé tenné a Búcsú Csíksomlyótól föliratú pólót is. A nevét is felvállaló csíkmindszenti Molnár Judit a következőt írta: „Hogyan fogom ezentúl hallgatni a magyar himnuszt? Mennyivel tud még többet jelenteni? Számomra eddig is tele volt tartalommal, érzéssel, átéléssel és megéléssel. Hogyan fogok gyermekeim szemébe nézni? Mit kell átadnom nekik? ... Székely vagyok-e, vagy magyar? Imádkozhatok-e én még a Magyarok Nagyasszonyához? Mi lesz a csíksomlyói búcsún? Ránk szakad-e ott majd az ég? Tudja-e más is, mit jelentett tavaly az István, a király a Somlyó oldalán? Történelem íródott-e most, vagy csak játszottak egyet velünk a politikusok?” Az elkeseredésen túlmenően sokan ötleteket is megfogalmaztak az érdektelenség és Nem-ek „megtorlására”. A székelyudvarhelyi Prima rádió reggeli műsorában például többek között kijelentették, hogy ezután lehetőleg nem mennek Magyarországra, nem vásárolnak magyar termékeket, és egy hallgató azt is javasolta, hogy Magyarországon kellene magyarigazolványt bevezetni. A státustörvény alapján adott magyarigazolványokkal kapcsolatosan tegnap délelőtt elterjedt, hogy egyesek azzal kívánnak reagálni a népszavazás eredményére, hogy visszaadják a dokumentumot. Sándor Kálmán, a székelyudvarhelyi Státus-Info iroda vezetője tegnap délben még nem tudott olyanról, hogy térségünkben valaki be is váltotta volna ezt a fenyegetést. Visszaadott magyarigazolványról a kolozsvári magyar konzulátuson sem hallottak tegnap délben. A külképviselet egyik munkatársa elmondta, jogszabály rögzíti, hogy miként lehet visszaadni, illetve lemondani a magyarigazolványról, véleménye szerint azonban úgy a legegyszerűbb, ha tulajdonosa nem használja. A tiltakozást kifejező ötletek szintjén baráti beszélgetéseken még elhangzott, hogy ezután sem a román, sem pedig a magyar éjfélkor ne ünnepeljük a Szilvesztert, hanem sehová sem tartozásunkat kifejezendő helyi idő szerint fél egykor koccintsunk majd az új évre. Azt is felvetették, hogy a közelgő kézilabda Európa-bajnokságon a magyar csapat székelyudvarhelyi szurkolói egy „Szurkolók vagyunk, állampolgárok nem” feliratú szalagplakátot vigyenek magukkal. Egy másik ötlet szerint az eddigi „Magyar vagyok, nem turista” feliratú pólókat ezután „Turista vagyok, nem magyar” feliratúra kellene cserélni, ha Magyarországra megyünk. Ugyanez az ötletgazda felháborodását fejezte ki amiatt, hogy a magyarországi magyarok voksai miatt mi most kevésbé magyaroknak kellene érezzük magunkat. „Ne ők mondják meg nekünk, hogy magyarok vagyunk-e, vagy sem” – fogalmazott. A G. Pub tulajdonosai tettekben is kifejezték nemtetszésüket, tegnap reggel kifüggesztették a bejárati ajtóra, hogy magyar állampolgárokat nem szolgálnak ki. Bihari Lóránt társtulajdonos szerint az üzenetet jelzésértékűnek szánták. Jakab Zoltán, a Székelyudvarhely Sport Klub edzője kettős, magyar-román állampolgár. Nem véletlen, hogy ő is érdeklődve követte a vasárnapi népszavazást. Elmondása szerint elment volna voksolni, de nem volt kellőképpen informálva, hogy hol és miként tehette volna ezt meg. Zoltán a tegnap megjelent újság címlapján szereplő Jakab Csabának testvére. „Sajnálom, hogy az anyaországban élő magyarok nem úgy gondolkodtak, hogy elmenjenek szavazni, és az igenre tegyék a pecsétet. Ezzel is erősítenék magyarságtudatunkat. Én 1997-ben kaptam meg a kettős állampolgárságot, Erdélyben élek, és itt dolgozom. Az együvé tartozást jelentette volna a pozitív szavazat” – fejtette ki a román teremlabdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. A népszavazás eredménytelensége számos magyarországi magyart is elkeserített. Az Udvarhelyi Híradó e-mail címére tegnap a következő üzenet érkezett:
„Tisztelt Magyar testvéreink! A 2004. dec. 5-i népszavazás kudarca magyarországi állampolgárként a végletekig elkeserített! Szeretném tudatni minden határon túli magyarral, hogy minden nem szavazó és NEM-szavazó helyett szégyenkezem. 2004. december 5. ezentúl a MAGYAR SZÉGYEN NAPJA lesz, amíg élek. Bocsássanak meg, ha tudnak! Tisztelettel: Bodor Miklós László magántervező, Budapest.” A Disputa egy magyarországi tagja a csíksomlyói búcsúval kapcsolatos javaslatra válaszolva azt írta: „…És ha kérhetek valamit: én is igennel szavaztam. Karácsonykor megyek Ditróba egy kék Zsigulival (DXA–914), a jobb első fényszóró még új, ne azt törjétek szét féktelen dühötökben, jó? Köszi.” Vasárnap este a Magyarok Világszövetsége Kossuth téri rendezvényén Molnár Tamás publicista elégette magyar útlevelét. „Ezzel a magyar útlevéllel ezentúl nem merek kimenni a szomszédos magyarság sorai közé, ezért ezennel ünnepélyesen elégetem” – fogalmazott Molnár. Ugyancsak a Disputára írta egy 31 éves budapesti lakos, hogy úgy érzi magát, mintha egy atomháború másnapján lennénk. „Szinte minden elveszett, ami fontos volt, keresgéljük a túlélőket. Hatmillió választó korú ember fejében pusztaság van, ez nem tegnap kezdődött, az biztos. És bűnösök is vannak.” – írja. A névvel jelentkező magyarországi Veress Balázs a következő üzenetet továbbította: „Kicsiny gyermekünket kézen fogtuk, és elmentünk szavazni. Igennel. Mert nekünk fontosak vagytok. Az eredmény lesújtott. Mintha mindent elvettek volna tőlünk, mert én nem felejtem azt a reggelt, amikor a gyergyói havasokban álltam 10 évesen. Nem felejtelek titeket. Soha. Tovább dolgozunk, és számíthattok ránk.” *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 30. 23:29 | Sorszám: 45 |
|
* MAGYAR MÚLT Magyar kereszténység
Endrey Antal Országunk és az egész Kárpát–medence több mint négy évtizedes, két teljes nemzedéket felölelő tudatos elistentelenítése után, mikor a magyarság, különösen az ötven éven aluliak többségének és nemzetünknek mint közösségnek újbóli megkeresztelkedésére készülünk, fel kell vetnünk a kérdést: milyen úton kell eljutnunk Jézus Krisztus hitéhez? Milyen úton kell ezt a nemzetet Hozzá vezetnünk, hogy igazán megértse és őszintén magáévá tehesse az Ő tanítását? És hogy erre megtaláljuk a választ, meg kell vizsgálnunk, hogy milyen úton jutottak Hozzá pogánynak mondott őseink? Alá kellett–e merülniük Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéhez, hogy onnan följebb tudjanak lépni a mennyei Atyához. Akit Jézus Krisztus kinyilatkoztatásában ismert meg az emberiség, vagy Atilla, Álmos és Árpád Istenétől, a maguk magyar útján vezette őket oda Géza nagyfejedelem és fia, István, az első keresztény magyar király? Mert ahhoz, hogy ez a nemzet Jézus Krisztus hitét öntudatosan vallva léphessen be a harmadik évezredbe és tartós alapokra építhesse fel az új szentistváni Magyarországot, erre a kérdésre választ kell találnunk. Csak így lehetünk biztosak abban, hogy az út, melyen a jövőbe indulunk, nem útvesztőbe torkollik, hanem Istenhez és nemzetünk boldogulásához vezet. A MAGYAR ŐSVALLÁS Sokan gondolkoztak már azon, hogy miért nem maradtak fenn a pogány magyar istennevek? Valamennyi ókori nép, sőt a körülöttünk élő germánok és szlávok pogány istenségeiről tudunk. Mi lett a magyar panteonnal? Annyira kiirtotta volna Szent István túlbuzgó nyugatosítása pogány isteneink emlékezetét, hogy már egynek sem ismerjük a nevét? Miért nem tudunk az ősi magyar istenekről? A válasz egyszerű: azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarság ősei egyistenhitűek voltak. Erről számos hiteles forrás tanúskodik. Teofülaktosz Szimokatta bizánci történész 570 körül írt Históriájában így mutatja be őseink vallását: “A turkok (a bizánci írók így nevezték a magyarokat) szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.” Megerősítik ezt a legrégibb magyar krónikák is, melyeket törzsökös magyar családokból származó, magas rangú papok olyan időkben írtak, amikor még a magyarságnak emlékezete kellett, hogy legyen a kereszténység felvételét megelőző állapotokról. Anonymus Gesta Hungarorumában így ír Árpád vezérről a Zalán bolgár fejedelem elleni sorsdöntő ütközet reggelén: “Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, azután könnyhullatva imádkozott Istenhez.” A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János Krónikája, melyeknek idevágó részei egy közös szent László korabeli forrásból származó, szószerinti átvételek, egybehangzóan így adják elő a honfoglalás megkezdését: “Árpád népe között megtöltötte ivókürtjét a Duna vizéből (amit Kusid hozott neki előzetes szemléje után), és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavainak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten! – háromszor egymásután. Innen eredt ez a szokás, és meg is maradt mindmáig a magyaroknál.” Mindezek alapján már Cornides Dániel, a pesti egyetemen a diplomatika és heraldika tanára, megállapította a göttingeni akadémián 1785–ben felolvasott Commentatio de religione veterum Hungarorum (Értekezés a régi magyarok vallásáról) című székfoglaló előadásában, hogy őseink egyistenhitűek voltak, és a tűz tiszteletét illetően, melyet arab szerzők is említenek, igen helyesen hozzáfűzi, hogy “nem a házban égő tüzet tartották a magyarok, és hasonlóan a perzsák is, a legfőbb istenség jelképének, hanem az égi örök tüzet, vagyis a Napot, amely mindeneket melegít és fényének sugarával a halandókat élteti.” Arra nézve, hogy Árpád vezér és magyarjai egy igaz Isten–hitéről szóló középkori krónikáink jelentései hitelesek és nem kései kegyes keresztény interpoláció eredményei, maga Isten szavunk szolgál a legbiztosabb, cáfolhatatlan bizonyítékul. Korunk legtekintélyesebb sumerológusa. P. Anton Deimel vatikáni professzor megállapítása szerint a sumér ISTIN, ISTEN szó jelentése “egy, egyetlen” (eins, einzig): A. Deimel, Sumerisch–Akkadisches Glossar, Roma, 1934, 139. Old.; Sumerisches Lexikon, 1927–37. A kérdést legbehatóbban tanulmányozó hazai kutatónk, Zakar András ehhez hozzáfűzi: “Az “Isten” szó jelentése tehát: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérban számnévként.” (Dr. Zakar András, A sumér hitvilág és a Biblia, 2. Kiadás, 1973.) Itt mindjárt megjegyezzük, ellenvetéseket megelőzendő, hogy a suméroknak több istenségük is volt, ezek nevei jól ismertek. Amint azonban a magyarság eredetéről szóló munkáimban (Sons of Nimrod, Hawthorn Press, Melbourne, 1975, A magyarság eredete, Magyar Intézet, Melbourne, 1982) részletesen kifejtettem, a magyarság ősei a Kr.e. negyedik évezred elejétől fogva és valószínűleg már egy évezreddel korábban is a mezopotámiai térségben, a Tigris folyó és a Zagrosz–hegység között fekvő, Szubir–ki vagy Szubartu néven ismert területen éltek, tehát már jelen voltak, mikor a sumérok Kr. e. 3500 körül oda megérkeztek. Teljesen elképzelhető, hogy noha nyelvünk és ősi kultúránk rendkívül erős és hosszantartó sumér hatásról tanúskodik (a sumérok egyébként is mind etnikailag, mind nyelvileg közeli rokonaink voltak), a magyarság ennek ellenére megőrzött egy sokkal régibb és tisztább Isten–fogalmat, melyet romlatlanul megtartott hosszú vándorlásai során és magával hozott a Kárpát–medencébe. Ennek bizonyítékát és Isten szavunknak az “egy, egyetlen” jelentésű (talán éppen az előmagyaroktól átvett) sumér Istin, Isten szóhoz való közvetlen kapcsolódását pedig egyház (eredetileg “templom” jelentésű) szavunkban találjuk meg. Azt, hogy ház szavunk nem a német Haus (ház) szóból származó kölcsönzés, hanem egy hatalmas területen elterjedt, rendkívül régi ősnyelvből megőrzött kultúrszó, nyelvészeink már régen megállapították. Sokat töprengtek azonban egyház szavunk első tagjának eredetén és jelentésén. A sumér Istin, Isten szó jelentésének megfejtése után az egyház szavunkban szerepelő egy jelentését illetően semmi kétségünk nem lehet: azt jelenti, amit mond, az Egy, az egyetlen Isten házát. Tanúskodnak erről helyneveink is, melyekben a ház szó kivétel nélkül birtokos esetben fordul elő: Félegyháza, Kétegyháza, Égegyháza, Dunaegyháza. Vagyis: az Egy háza, melyet a magyar nép ma is Isten házának nevez. “Pogánynak” mondott őseink tiszta egyistenhitéről tanúskodnak a kereszténység felvételét, szövegük és dallamuk által egyaránt igazoltan, több évszázaddal – ha nem évezreddel – megelőző regős énekeink, melyek ismételten visszatérő refrénje: Haj regő–rejtem, azt is megadhatja a nagy Úristen. Ugyanezt bizonyítják magasabb – mondhatnánk: ideológiai – szinten az Isten kardja és Isten ostora jól ismert “pogány kori” fogalmaink. Ha ugyanis lett volna valami többistenhit őseink körében, akkor ezekben a kifejezésekben nyilvánvalóan a hadisten neve szerepelt volna, és azt, már csak a kalandozó magyar seregek által okozott rémület folytán is, a környező országok jámbor szerzetesei és saját középkori krónikásaink is egészen biztosan megörökítették volna. Ennek azonban nyomát sem találjuk. Az említett két kifejezés viszont fényt vet az őseink által imádott egy igaz Isten jellemzőire. Az Isten, akit a magyarok ősidők óta imádtak, a világ ura volt. Az uralkodó hatalma és földi megbízatása tőle származott. Ez a felfogás a birodalomalkotó lovas népek körében egyöntetű volt. A hunok és a magyarok királyai (a rendkívül ősi fejedelem címmel illetett magyar uralkodók is “királyok” voltak, csak másként nevezték őket) épp úgy “Isten kegyelméből” (Dei gratia) uralkodtak, mint később a keresztény királyok. Istentől kapott feladatuk a népek rendbe szedése volt. Ez kitűnik a belső–ázsiai türkök Kr. u. 720 és 740 közt felállított orkhoni emlékoszlopain olvasható feliratokból, de erre utal az Atilla hun királynak még életében adott “világ kalapácsa” (malleus orbi) cím is. A birodalomalkotó lovas népek ugyanis úgy képzelték el a teremtő Istent, a Világ Urát, mint egy nagy kovácsot, aki pörölyének hatalmas csapásaival alakítja az emberiséget, “egybekovácsolja” a szétszórt népeket. Ez a pöröly az égtől kiválasztott uralkodó, aki Istentől megbízatásának szemmel látható jelét is nyeri. Ez a jel volt a mondáinkban szerepelő Isten kardja, melyet Atilla kapott a népek egybeforrasztásának eszközéül. Ilyen “Isten kardja” a honfoglaló Árpádnak is volt, mely utódai körében apáról fiúra szállt, mindaddig, amíg jelentősége a kereszténység felvétele után el nem halványult. Középkori krónikáink egybehangzóan megírják, hogy mikor a fiatal István fejedelem atyja halála után Koppány ellen indult, “először a Garam mellett (azaz Esztergomban) övezték fel a karddal”. Ez a karddal való felövezés egészen biztosan ősi magyar fejedelemavató szertartás volt, ugyanis korabeli német évkönyvek arról tudósítanak bennünket, hogy Istvánt nyugati szokás szerint már akkor lovaggá avatták, amikor Gizellával Scheyernben megesküdött. A Garam melletti ünnepélyes felövezés tehát az uralkodó legfőbb hadvezéri tisztének megerősítéséhez volt szükséges, ősi magyar szokás szerint. Azt; hogy ez így volt, tanúsítja a krónikáinkból “korona és kard” néven ismert jelenet is, mikor is fia, a már ötéves korában megkoronázott Salamon utódlási jogáért aggódó, súlyos beteg I. Endre maga elé hozatta “az ország koronáját” (vagyis a Szent Koronát) és “egy kardot”, és így szólt odakéretett Béla öccséhez: “Ha az országot akarod, vedd a koronát, ha a vezérséget, válaszd a kardot”. A Bélának mutatott kard tehát szimbolikus jelentőségű volt még a keresztény királyság első századában is. Német évkönyvek arról is beszámolnak, hogy Salamon király anyja, hálából, hogy fiát a trónra segítette, a német császárnak ajándékozott “egy kardot, amely egykor Atilláé volt”. Nyilván nem Atilla kardjáról volt szó, hanem az ősi magyar vezéri kardról, amely csaknem egészen biztosan Árpád fejedelem idejéből származott s mellyel annak idején a fiatal István fejedelmet is ünnepélyesen felövezték. (Ez a kard ma is látható a bécsi Burgban, a Weltliche Schatzkammer nevű kincseskamrában őrzött német császári koronázási ékszerek között, ahol “Nagy Károly kardja” néven szerepel.) Hasonló szakrális jelentősége volt az “Isten ostora” (flagellum Dei) fogalmának is, melyet Atilla után honfoglaló őseink örököltek. Ez utóbbi esetben azonban már az egész nemzet részesült ebben a mennyei megbízatásban. Kitűnik ez már Szent István 1077 körül írt Nagyobbik Legendájának bevezetéséből, mely úgy mutatja be “a Pannónia földjén lakó magyarokat”, mint “akiket az örökkévalóság titkos terve korábban természetes lakóhelyükről napnyugati részekre rendelt a keresztények eltévelyedéseinek megbosszulására”. Lehel kürtjének történetében ez az isteni küldetés már nemzeti étosszá magasodik. A Képes Krónika így adja ezt elő: “Elfogták ezen a helyen (a Lech mezején) Lehelt és Bulcsút, a jeles vezéreket, s a császár színe elé vezették őket. Megkérdezte a császár, miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez. Felelték: Mi a magasságbeli Isten bosszúja vagyunk, ő küldött minket rátok ostorul; ha abbahagyjuk üldözésteket, akkor elfogtok és megöltök bennünket. Mondotta a császár: Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyent akartok! Szólott erre Lehel: “Adjátok ide kürtömet! Hadd fújjam meg előbb, aztán felelek.” Odaadták kürtjét, s amikor nekikészült a kürtfúvásnak, a császár közelébe lépett, s állítólag oly erővel vágta homlokon a császárt, hogy a kürt eltörött, a császár pedig belehalt ebbe az egyetlen ütésbe. Mondotta neki Lehel: “Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!” Azt hiszik ugyanis a szittyák, hogy akiket életükben megöltek, a másvilágon nekik szolgálnak.” Fontos megjegyeznünk, hogy ezt a mondát, amely a valóságban soha meg nem történt, de igen fontos pogány kori hiedelmeket és hagyományokat tartalmaz, előkelő honfoglaló családokból származó, magas rangú keresztény papok jegyezték fel, és még Nagy Lajos korában is (amikor a Képes Krónika készült), olyan hitele volt, hogy a király hivatalos udvari krónikájába foglalták. Szorosan összefügg ezzel az egy igaz Istentől nyert küldetés–tudattal, hogy mikor István király halála után felkelés tört ki az országban Velencés Péter zsarnoki uralma ellen, az idegen betolakodók túlkapásai miatt a pogány hitre és szokásokra visszatért lázadók “Isten parancsolatára és igéjére” (edictum et verbum Dei) hivatkozva rendelték el a hazahívott Árpád–hercegek nevében, hogy “öljék meg a püspököket és a papokat, üssék le a dézsmaszedőket, kövessék újból a pogány hagyományokat, s vesszen Péter emlékezete is németjeivel meg olaszaival együtt mindörökké”. A nemzeti sír szélére taszított magyarság tehát “pogányságában” is Istenben bizakodott, és ez az Isten ugyanaz volt számára, mint a keresztények Istene; nem Istennel volt baja, hanem azokkal, akik istentelenül bántak vele és vesztére törtek. A XI. században kitört két pogány lázadás tehát tulajdonképpen szintén az Istentől kapott ostorozási megbízatás jegyében történt, csak ez alkalommal az országon belül, a nemzet megmentése érdekében. A népek ostorozása ugyanis eredetileg ugyanazt a célt szolgálta, mint az Isten karjával véghezvitt hódítások: a földi világ rendbe szedését az égi hatalmak akarata szerint. A “keresztények” (vagyis az európai népek) bűneikért való megbüntetése már a nyugati papok belemagyarázása volt, melyet a magyarok szívesen átvettek, különösen miután maguk is keresztény hitre tértek; az Isten megbízásából végrehajtott ostorozás azonban eredetileg a népek terelése volt, a hatalmas méneseiket és gulyáikat karikásaik pattintásával hajtó lovas népek szokása szerint. Hogy az ostorozásnak ez a rendbe szedés és rendfenntartás az igazi rendeltetése, az már Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez 1015 táját írt Intelmeiből kitűnik, ahol a szent király elítélőleg említi Salamon zsidó király fiát, aki “félrevetve apja békéltető szavait, gőgjében pöffeszkedve kardcsapásokkal fenyegette a népet apja ostorsuhintásai helyett.” Őseink Istentől kapott rendbe szedő és rendfenntartó küldetésüket rendkívül komolyan vették. Anonymus kihangsúlyozza Gesta Hungarorumában, az első fennmaradt összefüggő magyar történelmi munkában, hogy a honfoglaló magyarság Árpád fejedelem vezérletével 895 őszén azért lépett át a Kárpátok hágóin, hogy ősi örökségét ismét birtokába vegye és itt Atilla király országát helyreállítsa. Az összes középkori magyar krónikák, melyeket mind magas rangú papok, országunk legtanultabb emberei írtak, Atillát magyar királynak nevezik és kiemelik, hogy a honfoglalás a magyarok második bejövetele volt. A nagy hun királytól örökölt küldetés tehát a kereszténység felvétele után is elevenen élt a magyarság tudatában, és ezt a küldetést őseink hét évszázadon keresztül igen eredményesen meg is valósították. A Kárpát–medencét és a környező térséget is felölelő középkori magyar birodalom tehát az egy igaz Istentől nyert megbízatás eredményeként jött létre és állt fent. Ez az alapvető meggyőződés egyenes vonalban húzódik végig egész történelmünkön a honfoglalástól a mohácsi vérmezőig, és a nagy nemzeti bukás után is újra meg újra ez vezérelte a magyarságot nagy függetlenségi küzdelmeiben, míg az 1945–ben ránk terpeszkedő bolsevista terroruralom meg nem kísérelte annak a magyar lelkekből való kiirtását. A kereszténység felvétele tehát nem okozott törést ebben az Istentől kapott feladatban, sőt megszentelte és megerősítette azt. A magyar királyokat Európa valamennyi királyánál egy fokkal magasabbra emelő apostoli királyi cím, melynek szimbóluma a kettős kereszt volt, az ország függetlenségét és szuverenitását megtestesítő, kezdettől fogva közjogi fontosságú “ország koronája” szentsége, melyben maga az ország is részesült, és a Jézus Krisztus édesanyjával azonosult Boldogasszony különleges pártfogása – melynek jelentőségére rövidesen kitérünk – mind ennek az isteni küldetésnek a keresztény egyház által hivatalosan is elismert megerősítői voltak. Ezért van az, hogy Anonymus – aki nem volt akárki, mert fiatal korában a párizsi egyetemen tanult és gesztájából kitűnően előkelő honfoglaló nemzetség sarja volt – az Emese álma néven ismert monda részletes ecsetelésével habozás nélkül isteni eredetűnek mondja Álmost, aki “pogány létére elnyerte a Szentlélek ajándékát”, és Árpád vezér győzelmi sorozatát is mind “Isten segítségének”, vagyis ugyanannak az Istennek tulajdonítja, Akit ő mint keresztény pap mindennapi imádságaiban tisztelt. Anonymus tehát, éppúgy mint Kézai és az összes többi krónikásaink, semmi különbséget nem látott “pogány” ősei és a keresztények Istene között. Isten ugyanaz volt, mint évszázadokkal, sőt évezredekkel a honfoglalás előtt; a magyarság a kereszténység felvétele által nem Istent váltott, hanem csupán közelebbi, igazabb megismerésére jutott az Örökkévalónak. Őseinknek az egy igaz Istenben való hitét és Vele való különleges kapcsolatát bizonyítja a “magyarok Istene” kifejezés is, mely már doktrinális okokból sem tekinthető keresztény eredetűnek. Ez a fogalom tehát egészen biztosan éppen olyan ősi, mint a magyarság Isten–képzete maga. Az eddig kifejtetteket megerősítik és egyben fényt vetnek őseink Isten–fogalmára és az általuk ismert Isten jellemzőire Istennel kapcsolatos, a nép nyelvén mai napig fennmaradt mondásaink és kifejezéseink. “Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.” Figyeljük meg, ebben a mondásban egyetlen olyan szó nincs, melyet a magyarság a környező népektől kölcsönzött volna. A névelő hiánya is arra utal, hogy ez egy rendkívül ősi, honfoglalás előtti mondás. (A Halotti beszéd ugyanis még nem ismerte az “a, az” névelőt, ez csak később fejlődött ki az eredetileg mutató “az” szócskából.) “Ember tervez, Isten végez”. Nyelvileg erre is a fenti megállapítás érvényes. Tartalmilag viszont sokat tudunk meg ebből a két tömör mondásból a magyarok Istene tulajdonságairól. Ez az Isten: boldog; könyörületes és jóindulatú, különösen a szegények és elesettek iránt; a mi emberi terveinket vizsgálja és a végső döntést Ő hozza meg sorsunk fölött. Mikor tehát az Isten kardja és Isten ostora kifejezéseket fontolgatjuk, mindig szemünk előtt kell tartanunk a Magyaros Istenének ezeket a kegyes tulajdonságait, melyek “pogány” őseinknek embertársaikkal szemben tanúsított magatartásában is tükröződnek. Mielőtt azonban erre rátérnénk, szólnunk kell még a “pogány” magyar mennyország berendezéséről. Már maga a “mennyország” kifejezés – szintén két rendkívül ősi, még mezopotámiai otthonunkból magunkkal hozott szó összetétele – arra utal, hogy a magyarok Istene nem ült egyedül fent az égben, hiszen országa volt. Ebben az országban voltak más szellemi lények, például tündérek is (és ez is egy rendkívül ősi, mezopotámiai eredetű szó). Ott volt a Boldogasszony, egy szent, a magyarság iránt anyagi szeretettel viseltető égi lény, aki nem volt a szó szoros értelmében istenség – mert hiszen a mi őseink az Egy Istenben hittek –, hanem státusban, a mennyei országban elfoglalt méltóságában Szűz Máriának a katolikus egyházban dogmatikailag megállapított helyzetéhez volt hasonló. Ennek tulajdoníthatjuk, hogy valamennyi ősi Mária–ünnepünk egyházi, tehát hivatalos neve nyelvünkön valamilyen “Boldogasszony”: Nagyboldogasszony, Kisboldogasszony, Gyertyaszentelő Boldogasszony, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Sarlós Boldogasszony, Havas Boldogasszony és így tovább. Jézus Krisztus édesanyjának a Boldogasszonnyal való azonosítása már Szent István életében megtörtént. Erről tanúskodik a Szent Gellért Legenda, melynek első változatát már 1050 körül leírták, tehát még élő szemtanúk vallomása alapján készült. Ez megírja, hogy Gellért püspök Magyarországra való megérkezése után azzal férkőzött a magyarok szívébe, hogy a Nagyboldogasszony napján, augusztus 15–én – a keresztény egyház legnagyobb Mária– ünnepén, ami nálunk egyben a termés betakarításának hagyományos ünnepe is volt – a Székesfehérváron ősi szokás szerint tartott királyi “törvénynapokra” egybegyűlt sokaságnak egy “Napba öltözött asszonyról” beszélt, akiben a jelenlévők azonnal a magyarság mennyei pártfogóját, a Boldogasszonyt ismerték fel. Ez a legenda megjegyzi: “Krisztus Anyja nevét a magyar nép nem mondja ki, hanem csak Nagyasszonynak mondják. Azért István király Magyarországot a Boldogságos Szűz családjának nevezte.” Szent István 1077 táján, Szent László utasítására írt Nagyobbik Legendájában ezeket a sorokat találjuk: “Ez a férfiú hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom és felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az örök szűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete és dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvünkön még e szűz mennybemenetelének ünnepét is (ti. az augusztus 15–én tartott Nagyboldogasszony napját), tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné (régi magyar szóval: Nagyasszony) napjának emlegetik.” Szűz Máriának ezt az ősi Boldogasszony-kultuszra visszavezethető, különösen mély tiszteletét a magyarság legszélesebb köreiben számos egyéb korai forrásunk is megerősíti. Leghitelesebb bizonyítéka azonban István király halálos ágyán tett országfelajánlása, melyet a magyarság azóta is legszentebb hagyományai közt őriz. A magyar halottak lelkei is ebbe a Boldogasszony, tündérek és más égi lények által benépesített mennyei országba szálltak fel. Őseink hittek a lélekben – lélek szavunk szintén mezopotámiai eredetű, azonos a sumér nyelv hasonló jelentésű szavával – és a lélek halhatatlanságában is. Egyedül a mi nyelvünk nevezi a Tejutat Hadak útjának, melyen a holt vitézek lelkei felvágtatnak a mennybe, és onnan olykor vissza is jönnek nemzetünk megsegítésére. Ez a “csillagösvény”, melyről a Székely Himnusz ma is szól, melyen minden csillag egy–egy földi életéből eltávozott magyar vitézt jelent. Őseink magatartása más népekkel szemben Istenhez és az égi hatalmakhoz fűződő bensőséges kapcsolatuk ellenére sem volt kirekesztő. A Magyarok Istenétől kapott rendező, a népeket rendbe szedő küldetésüket nem úgy értelmezték, mintha ez feljogosítaná őket a más népek fölötti hatalmaskodásra. Szervezési elvük nem az alárendelés, hanem a mellérendelés volt, politikai és társadalmi szervezeteikben a különböző nyelvű és fajú emberek között teljes egyenlőség uralkodott. Az ázsiai hun birodalom megalapítója, Mao–tun Kr. e. 176–ban azt írja a kínai császárnak, hogy “hála Isten segítségének, tisztjei és vitézei derekasságának és lovai kiválóságának”, hadai huszonhat birodalmat igáztak le, “és ezzel mindezek hunokká váltak, és a népek, melyek lóháton íjat feszítenek, immár egyetlen családdá egyesültek.” Az “íjat” feszítők nagy közössége tehát “egyetlen család” volt, melyen belül teljes jogegyenlőség uralkodott. Ez a szervezési elv uralkodott “Atilla király országában” is, melyet honfoglaló őseink a Kárpát–medencében helyreállítottak, ezt az elvet, “pogány” elődei államalkotó bölcsességét örökítette meg István király, mikor fiához, Imre herceghez intézett Intelmeiben azt írta, hogy “az egy nyelvű és egy szokású ország gyönge és törékeny”. Ez a Keletről magunkkal hozott államalkotó elv – mely, hangsúlyozzuk: szorosan összefüggött a magyarság Isten–hitével és vallásos meggyőződésével – olyan magasrendű volt, hogy Európa többi népei még a keresztény középkorban sem voltak képesek magukévá tenni. Gondoljunk csak a német lovagrend (egy egyházi szervezet!) valóságos genocídiumára a germán tömbtől keletre fekvő szlávok körében, vagy az angolok kegyetlen velszi és írországi pusztításaira. “Pogány” őseinknek ez a más népekkel szemben tanúsított nagyfokú toleranciája, sőt testvéri magatartása vallási tekintetben is megnyilvánult. Mások vallásos meggyőződését mindig tiszteletben tartották, saját vallási felfogásukat másokra soha nem kényszerítették. A szláv népek nagy térítőinek, Cirillnek és Metódnak még a magyar honfoglalás előtt megírt életrajzaiban őseink mély univerzális – modern kifejezéssel élve: ökumenikus – vallási felfogását tanúsító két incidens is fel van jegyezve, egyik 860 körül, a Krím–félsziget tájékán, a másik 882-ben, amikor Metód Morvaországból visszatért Bizáncba, és útközben az akkor még Etelközben lakozó magyarokkal találkozott. Ez utóbbit érdemes idéznünk: “Megérkezve pedig a Duna tájékára egy magyar király (valószínűleg Álmos fejedelem), akarta őt (ti. Metódot) látni. És bár egyesek mondták, hogy ezt nem éli túl kínszenvedések nélkül, ő elment hozzá. A király pedig, mint főpapot illik, tisztelettel, ünnepélyesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele, ahogy ilyen méltóságú emberekkel illik beszélgetni, megölelvén, megcsókolván őt, és megajándékozván értékes ajándékokkal, elbocsátotta ezekkel a szavakkal: tisztelendő atyám, okvetlenül emlékezzél meg rólam szent imáidban.” Ezt a nagylelkű magatartást őseink egyéni életükben is követték, még ellenségeikkel szemben is. Van egy gyönyörű, mély értelmű mondásunk, mely rendkívül ősi eredetű: “Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel.” Figyeljük meg, ebben a mondásban ismét egyetlen olyan szó nincs, amelyet a magyarság a környező népektől vehetett volna át. Ebben a mondásban minden egyes szó ősi magyar eredetű. Ez a mondás már a honfoglalás idején is egészen biztosan így hangzott. Ez a mondás annyira megegyezik Jézus Krisztus tanításával, hogy sokan azt hiszik, valahol a Szentírásban található. Teljes tévedés. Ez sehol nem fordul elő a négy evangéliumban, és természetesen az Ószövetségi Szentírás néven ismert zsidó könyvekben sem, hiszen a “szemet szemért, fogat fogért” mózesi elvével ez a magatartás szöges ellentétben áll, amire Jézus Krisztus ismételten rá is mutatott. Továbbmenve, Jézus ezt a gondolatot a korabeli zsidók számára “szívük keménysége miatt” sokkal egyszerűbb szavakkal fogalmazta meg, hiszen annak ily mély értelmű és poétikus kifejezését azok meg sem értették volna. Itt tehát ismét a magyarság évezredekre visszamenő, mély emberségével állunk szemben, mely rosszat jóval akart visszafizetni. Az ókori zsidók és általában a szemita népek számára ez a felfogás ismeretlen volt, de megtaláljuk Jézus más, ezt hangsúlyozó, általa ismételten kiemelt tanításaival együtt a sumér vallásos irodalomban. Így a Krisztus születését több mint kétezer évvel megelőző Um–Napisti tanácsaiban ezeket olvashatjuk: “Ne tégy rosszat ellenségeiddel!”
“Rossz tett helyébe jót cselekedjél!”
“Ellenséged iránt irgalmas légy!”
“Igazságos légy még azok iránt is, akik bántanak és szorongatnak!” Egy másik, mesés mondavilágunkban ismételten visszatérő, ősi tanítás, mely minden embertársunkkal való kapcsolatunkra kiterjed: “Jó tett helyébe jót várj!” Ismét ősi magyar szavak, ősi magyar emberi magatartás. A “jót várás” – mint minden meséinket ismerő tudja – természetesen nem okvetlenül azzal szemben áll fent, akivel jót teszünk, hanem Isten vagy az Őt képviselő tündér vagy más égi lény önként adott jutalma a jót tevő számára. A jót magát – ez a mesékbe, mondákba öltöztetett ősi magyar tanítás – önmagáért, alkudozás nélkül kell tennünk, bízva abban, hogy Isten majd megfizet nekünk ezért. Nem szükséges külön részleteznünk, hogy ez mennyire visszatükröződik a magyar nép hagyományos emberiességében, vendégszeretetében és nagy mérvű toleranciájában az idegenekkel szemben. És most ismét idézzük az említett, legalább 4.000 éves sumér forrást: “Kenyeret szelj az éhezőnek, bort tölts a szomjúhozónak, a szűkölködőt fölruházzad, tiszteld az alamizsna- kérőt – ott fönn az Isten, Istene örvend, Samas örvend – jóval fizet a jóért!” (Samas a Napisten sumér neve.) Tessék: szinte szószerint Jézus Krisztus tanítása a Hegyi Beszédben és az utolsó ítéletről szóló szavaiban. Ezt a vallási felfogást, ezt a lelkületet hozta magával a magyarság délkaukázusi hazájából, ahol több mint két évezreden át a mezopotámiai kultúrkör szerves részét képezte. Ezt megelőzően pedig őseink csaknem egészen biztosan további két évezredet a Tigris és a Zagrosz–hegység közti térségben töltöttek, tehát az Isten–hit és erkölcsi tanítás, melyet a honfoglalás idején vallottak, az emberiség legősibb, viszonylag romlatlanul megőrzött, szükségszerűen isteni kinyilatkoztatáson alapuló hittételeit tartalmazta. Ez a hit és erkölcsi tanítás nem állt ellentéten a kereszténység tanaival, és őseink nem is voltak azokkal szemben ellenségesek. Keresztény hittérítők feltehetőleg már a Kaukázusban, örmény szomszédaikkal egyidőben, Krisztus után a 3. században jártak köztük, amit az a tény is valószínűsít, hogy az első kárpát–medencei magyar keresztény templomok, a még Géza fejedelem korabeli ún. “kerektemplomok”, kifejezetten kaukázusi stílusban és módszerekkel épültek, és ornamentikájuk is rendkívül hasonlít az örmények legrégibb hasonló építményeihez. Bizánci források arról is megemlékeznek, hogy az Azóvi–tenger mentén lakó “hunok” számára a Bibliát is lefordították, és arról is tudnak, hogy az ottani onoguroknak a 6. században keresztény püspökük volt, akit Bizáncban szenteltek. Ebből az időből maradt ránk két “hun” királyi testvér, Gord és Muager története, akik közül az előbbi Bizáncban megkeresztelkedett, de visszatérése után népe fellázadt ellene, és öccsét Muagert emelte trónra. Ennek oka, mint később a két 11. századbeli magyar pogánylázadásnak is, nyilván nem vallási, hanem politikai, az idegen elnyomás elleni nemzeti védekezés volt, amit a honfoglalás előtti magyarságnak a két hittérítő testvér, Cirill és Metód iránti tiszteletteljes magatartása is tanúsít. Láttuk, hogy “pogány” őseink számára milyen természetes, sőt automatikus volt az átváltás a Boldogasszonykultuszról a Mária–tiszteletre. Egyház szavunk minden törés vagy jelentésbeli változás nélküli, folytatólagos túlélése azt is bizonyítja, hogy Isten–fogalmukban sem volt lényegi változás: a “pogány” Magyarok Istene és a keresztények Istene ugyanaz volt, csak megismerése lett tisztább, természete még jóságosabb, még atyaibb Jézus Krisztus tanításának a magyar lelkekbe való beplántálása folytán. A keresztény vallás e két, mai napig alapvető aspektusának magukévá tétele tehát semmi nehézséget nem okozott őseink számára. Nem volt szükségük ószövetségi példákra, Ábrahám vagy Mózes történetére, melyek egy többistenhitű, vagy keresztény szempontból fogyatékosnak ítélt Isten–fogalommal rendelkező nép számára szükségesek lehettek volna az egy igaz Isten megismerésére való elvezetéshez. A latin rítusú s a latin hivatalos nyelvet használó papság természetesen részesült bizonyos oktatásban a zsidóság szent könyveit illetően, de ez még a klérus legtanultabb rétegeiben sem lehetett valami mélyreható. Jellemző, hogy Anonymus, aki a párizsi egyetemen, Európa akkori legtekintélyesebb felsőoktatási intézményében tökéletesítette egyházi és történelmi tudását, a honfoglalásról írt Gestájában egy szóval sem hivatkozik a zsidó Szentírásra, pedig az Úr városából az Ígéret Földjére költöző Ábrahám, vagy a zsidóságot az egyiptomi rabságból oda ismét visszavezető Mózes példája kézenfekvő lett volna a népét Szkítiából új hazába vezető Álmos és fia, Árpád esetében. Ellenkezőleg: ismételten az akkori európai közvélemény által annyira elítélt, a “keresztények kegyetlen üldözőjeként” feltüntetett Atilla királyra hivatkozik, mint akinek jogos örököseiként őseink a Kárpát–medence birtokába léptek. Több történészünk – így Deér József, Eckhart Ferenc és a sorok írója is – arra is rámutatott, hogy a honfoglaló magyarság politikai, társadalmi és jogi intézményei, melyek szorosan összefüggtek őseink hitvilágával és egész vallásos meggyőződésével, töretlenül tovább éltek az egész Árpád–korban. A középkori magyar archiregnum, az Európa összes többi királyságainál egy fokkal magasabb nemzetközi jogi státusú apostoli királyság, változatlanul “Atilla király országa” volt, melyet a magyarság immár keresztény formában, a krisztushívők közösségének szerves részeként épített tovább Európa szívében. Legszebb és legfontosabb példája ennek a történelmi magyar alkotmány középpontjában álló Szent Korona–eszme, amelynek fogalmát őseink még Keletről hozták magukkal, de a korona, melyben megtestesült, már teljesen keresztény jellegű. Teljes biztonsággal állíthatjuk tehát, hogy a magyarság átmenete a “pogányságból” a kereszténységbe a zsidó vallási és erkölcsi hagyományok igénybevétele nélkül, a magyarság saját vallási és erkölcsi hagyományainak azok alapelveinek Jézus Krisztus tanításába való közvetlen átültetésével ment végbe. Képletesen kifejezve úgy mondhatnánk, hogy a kereszténységre való áttérésünk a gyümölcsfák oltás által, a gyökerek érintése nélkül történő nemesítéséhez volt hasonló. A fa ugyanaz maradt, csak termése lett nemesebb. A keresztény papok munkássága folytán egyes, a zsidó Bibliában megörökített, de annál sokkal ősibb eredetű, a nagy közel–keleti kultúrák, sőt az egész emberiség közös kincsét képező hitregék – így a világ teremtése, a paradicsom és az első emberpár bűnbeesése, Káin és Ábel története, a vízözön és egyes szimbolikus jellegű példázatok – elkerülhetetlenül köztudomásúvá váltak a magyarság széles köreiben. Erről tanúskodik első összefüggő nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd is. Fel kell azonban hívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy ebben a “zsidó” szó elő sem fordul, és nem is valószínű, hogy a hallgatóság tudatában volt annak, hogy a paradicsom és a “mi ősünk, Ádám” története a zsidók szent könyveiből származik. Az egész középkor folyamán, az ún. “ószövetségi” szentírást le sem fordították magyar nyelvre. A középkori magyar közvéleménynek a zsidósággal kapcsolatos felfogását és a zsidó népnek a Megváltásban vitt szerepéről alkotott képzeleteit rendkívül világosan fejezi ki második legrégibb összefüggő nyelvemlékünk, az Ómagyar Mária siralom, melyet egy Löwenben tanuló magyar diák, tehát igen magas műveltségű pap vagy papjelölt rótt pergamenre: “Választ világomtúl
zsidó, fiadomtúl,
édes örömemtül.”
“Zsidó, mit tész, törvénytelen,
fiam mert hal bűntelen,
fogva, húztozva, öklelve,
kötve ölöd.” Nem kell különösképpen fejtegetnünk, milyen felfogást tükröznek ezek a sorok, és milyen kevés köze volt a zsidó vallási hagyományoknak a középkori keresztény magyarság hitéletéhez. Anonymus és azok a középkori magyar papok, akik az említett nyelvemlékeket írták, egy csöppet sem voltak a keresztény hittételekben és az egyház tanításában kevésbé járatlanok, mint mai utódaik, mert a Bibliát betéve tudták. Szellemileg sem voltak korlátoltabbak, sőt sokkal világosabban tudtak gondolkozni, hiszen agytekervényeik sem szellemi, sem kémiai mérgekkel nem voltak megfertőzve. Lényegesen közelebb álltak a természethez és az egész világrendhez, mint mi, és ami a legfontosabb: sokkal közelebb voltak, időben és felfogásban egyaránt, az ősi magyar hagyományokhoz, és azokat sokkal világosabban látták és értelmezték, mint a 20. század magyarsága – papostól, püspököstől, politikustól. A harmadik évezred küszöbén ezekhez a tiszta forrásokhoz kell visszatérnünk, mint magyaroknak és mint keresztényeknek egyaránt. Ezeknek a forrásoknak a megmérgezése és a magyar kereszténység útvesztőbe terelése – sérelem ne essék, mondván! – a reformációval kezdődött. A zsidóság szent könyveinek teljes magyar fordítását egy protestáns prédikátor, Károli Gáspár készítette az Úr 1590. esztendejében, mire azután a jezsuita Káldi György is ráduplázott 1626–ban a maga Szentírás–fordításával, hogy a katolikusok is részesülhessenek ennek “áldásaiban”. A zsidó vallási hagyományok hazai kultuszában azonban mai napig a protestáns egyházak vezetnek, különösen a reformátusok, kiknek papjai egyetlen igehirdetésükben sem mulaszthatják el valamelyik ószövetségi történet vagy próféta felidézését. Szükséges tehát részletesen megvizsgálnunk, hogy a magyar keresztény egyházaknak ez az “elzsidósítása” egyáltalán indokolt volt–e? Ehhez pedig hozzátartozik a zsidóság Isten–fogalmának és nemzsidó embertársaihoz való viszonyának, azzal kapcsolatos erkölcsi felfogásának, valamint a Megváltásról, tehát a Messiásról alkotott képzeteinek elemzése, továbbá Jézus Krisztus mindezekre vonatkozó tanításának a korábbi zsidó vallási és erkölcsi hagyományokkal való tételes szembeállítása. Csak így leszünk képesek arra, hogy a most újból megkeresztelkedő nemzetünknek biztos irányt mutassunk a harmadik évezredbe. *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 30. 23:25 | Sorszám: 44 |
|
MAGYAR NEMZET Új történet kezdődik
Nicolas Sarkozy Tisztában vagyok vele, hogy a rám ruházott bizalom több feladattal jár majd, mint amennyi joggal. Hosszú évek politikusi pályafutása alatt megtanultam, hogy akinek nagy céljai vannak, annak sok próbatételt kell kiállnia. Azzal is tisztában vagyok, hogy a legkeményebb támadások még csak most várnak rám. A mi erőnk abból táplálkozik, hogy együtt vagyunk, és együtt is maradunk. Önöknek hála, szembe tudok nézni minden kihívással, készen állok a támadásokra, mert mélyen tisztában vagyok azzal, hogy Franciaország már nem fél a változástól, hanem várja azt. Ugyanakkor tudom, hogy egy olyan új világ képe körvonalazódik előttünk, amely sokakat aggodalommal tölt el. Legyünk bátrak ahhoz, hogy farkasszemet nézzünk a problémákkal. Ha vissza szeretnénk nyerni a politika iránti bizalmat és tiszteletet, azzal kell kezdeni, hogy népszerűségünk és elismertségünk méricskélése helyett nyíltan kimondjuk a dolgokat. A franciák olyan mozgósító tervre várnak, melynek segítségével egyéni és közösségi téren egyaránt visszanyerhetik bizalmukat. Ez a nagy cél a XXI. század Franciaországa és minden francia ember számára. Ez lesz tehát az új mozgalom első küldetése. Új nagyhatalmak törnek felszínre, mint például Kína és India vagy mint az egész ázsiai térség, amely magáénak akarja az új évszázadot. De még Európán belül is, a legkegyetlenebb kommunizmus és a legembertelenebb marxizmus által halálra ítélt országok is túl akarnak lépni a szégyen vasfüggönye mögött eltöltött ötven évig tartó rémálmon. Hála az olyan kivételes személyiségeknek, mint Lech Walesa, Václav Havel vagy II. János Pál, és hála kelet-európai testvéreink bátorságának, győzött a szabadság, ledőltek a falak, és Európa végre egyesült. Keleti testvéreink vágynak a fejlődésre, a haladásra, a jólétre. Segítenünk kell őket céljaik elérésében. Miután kiderült, hogy a szocialisták nem tudnak mit kezdeni Európával, azt javaslom, az elkövetkező években lássunk neki, és alkossuk meg a politikailag megújult Európa tervét, hiszen hamarosan megkezdődik a vita Európa határairól és jövőbeni kiterjesztéséről, azonban Európa, mint a XX. század legfőbb politikai és integrációs egysége, nem terjeszkedhet a végtelenségig. Nem osztjuk az angolszász világnézetet, vagyis nem egyetlen óriási szabad kereskedelmi területben gondolkodunk. Ezért szeretném például, hogy Törökországra ne az Európai Unió tagjaként, hanem Európa szövetségeseként tekintsünk. Tudósaink és kutatóink munkájának köszönhetően olyan új technológiák jöttek létre, melyek felforgatják életünket, szokásainkat és lebontják a határokat. Bolygónk mára olyan lett, mint egy nagy falu, ahol a távolságok legfeljebb csak akadályt jelentenek, és ahol mindenki függ mindenkitől. Ez a globalizáció. A világban talán még soha nem létezett egyszerre ennyi remény és ennyi fenyegetés; ennyi segítség és ennyi gyötrelem; ennyi lehetőség és sajnos ennyi igazságtalanság. Franciaország kezében ott van minden ütőkártya ahhoz, hogy az övé is legyen ez a hatalmas lehetőségeket ígérő század. Senki nem fog várni ránk, ha úgy döntünk, nem élünk a lehetőségekkel. A világ változik, Franciaország sem maradhat mozdulatlan. Ami megijeszti a franciákat, az nem a változás, hanem a hiteles alternatív megoldások hiánya. Védtelenné teszi őket az az érzés, hogy már senki nem képes kezelni, még kevésbé uralni a fejlődést.
A franciák reformokkal szembeni feltételezett ellenállása hol panasz, hol gúny tárgya. Ennek a kritikának nincs alapja, pusztán alibit szolgáltat azoknak, akik kitalálták. Szembe fogunk szállni ezzel a gondolkodással!
Mint az UMP elnöke, szabadon akarok gondolkodni, javasolni, vitázni. Legfontosabb célomnak tartom, hogy az emberek összefogjanak. Azt akarom, hogy mindenki megértse: megvan a helye, és megtanulhatja használni képességeit. Változtatnunk kell, hiszen a franciák már mást, többet várnak a múlt üres, tartalom nélküli szavainál. Azt követelik, hogy segítsünk nekik a jövőt megérteni, de mindenekelőtt saját maguk és gyermekeik számára felépíteni. Megértjük őket, hiszen összezavarta őket egy olyan társadalom, amelyben nagyon nehéz fogódzókat találni. A változásokat sokan fenyegetésként élik meg, hiszen ma már nem létezik élethosszig tartó munkahely ugyanannál a cégnél, ugyanabban a szakmában, ugyanabban az ágazatban. Olyan vállalatok tűntek el végleg, melyekről mindenki joggal hitte, hogy még évtizedekig fognak sikerrel működni. Honfitársaink közül sokan gondolták azt, hogy csak hazájukat elhagyva érhetnek el sikereket. De a magasabb fizetés nem lehet képes elfeledtetni az ember gyökereit. A társadalmi felemelkedés sokak számára elérhetetlenné vált. Létfontosságú értékek vannak eltűnőfélben. Ilyen a tisztelet vagy a munka fogalma, hiszen mára az emberek célja az, hogy a lehető legkevesebb feladat elvégzésével megszabaduljanak munkájuktól. Mintha elegendő lenne az ember boldogságához, hogy 39 óra helyett 35-öt dolgozik egy héten. Mintha csak a munka mennyiségével kéne foglalkozni a minősége helyett. Ne hagyjuk, hogy a szocialista gondolkodás befolyásoljon minket! Ha úgy látjuk, hogy a 35 órás munkahét nem oldja meg Franciaország problémáit, ne habozzunk előállni reformokkal. Eltűnni látszik a remény, hogy létezhet generációról generációra javuló társadalmi helyzet. Terjed az a gondolat, hogy a holnap világában többet veszíthetünk, mint nyerhetünk. A szülők kezdenek beletörődni, hogy gyermekeik élete nehezebb lesz, mint amit ők ismertek. A jövő, ahelyett hogy a reményt jelentené számukra, egyre fenyegetőbbnek látszik. Ezt az elvesztett reményt kell visszaadni az embereknek. Hiszek benne, hogy képesek leszünk rá. Javaslom, hogy a „feladni” igét mindörökre töröljük ki szótárunkból. Ha azt akarjuk, hogy a francia a XXI. században is nagy nemzet maradjon, egyetlen lehetséges stratégia áll előttünk: a cselekvés stratégiája!
Franciaország nem visszakapni akarja dicső múltját, hanem meghódítani a jövőt. Olyan hatalom, amely egyenlőként nézhet szembe a világ összes nagyhatalmával, s amely erejét a gyengébbek védelmezésére fordítja, mert De Gaulle tábornok óta hisz abban, hogy minden országnak, még a legkisebbnek is joga van a szabadsághoz. Senkit nem hagyhatunk az út mentén, de ennek nem lehet az az ára, hogy mások esélyeit csökkentjük. Mindenki előtt nyitva a felemelkedés lehetősége, de nem azért, mert a többiek lejjebb csúsztak. A republikánus egyenlőség nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanannyi fizetést kapjon, ugyanolyan lakásban lakjon, ugyanazt a szakmát űzze, hanem azt jelenti, hogy aki dolgozik, többet kell hogy keressen. És aki hátrányos helyzetben van, annak több állami segítséget kell kapnia. Ezt nevezik republikánus egyenlőségnek, és nekem sokkal jobban tetszik az egyenlősdinél. Mindenki emlegeti a nemzeti szolidaritást. Nos, ismerjük el, van, aki jobban megérdemli, mint mások. Franciaország olyan köztársaság, amelyik a kezdetek óta hisz abban, hogy nem élhetünk szabályok, értékek és egyfajta erkölcs nélkül. Pontosan ezeket az értékeket mosta el a megszokás, a lemondás, a gyengeség. Ezeket az értékeket akarjuk mi visszaállítani. Hiszünk az érdemben, amely legitimizálja a célokat. Hiszünk a munkában, az erőfeszítésben, amely értelmet ad az életnek. Hiszünk az igazságban, a nyitottságban és a toleranciában. A mi feladatunk most viszszaadni Franciaország és a francia emberek számára a siker ízét. A sikert elérhetővé kell tenni mindenki számára. Sikeres élet, a gyerekek sikeres taníttatása, sikeres család, sikeres beilleszkedés egy bevándorló számára: kell-e ennél nagyobb és modernebb célkitűzés? Elutasítjuk a kettős nézőpontot, amely továbbra is szembe szeretné állítani a gazdasági sikert a társadalmi fejlődéssel. A társadalmi igazságosság gondolata kiegészíti a gazdasági hatékonyságot. Ha Franciaország dolgozó rétege reményét vesztené, ki fizetné a járulékokat, amelyekre azoknak van szükségük, akiknek nincs munkájuk? A dolgozó Franciaországot bátorítani kell, életüket példának állítani. Egyes emberek kudarcára nem lehet válasz mások sikerének akadályozása. Fontosnak tartjuk azt a társadalompolitikát, amely a dolgozó franciákat szolgálja, legyenek azok alkalmazottak vagy vállalkozók, vezetők vagy beosztottak. Szembe kell néznünk az új realitással: Franciaország sokszínű ország lett. Esélyt akarunk ebből teremteni, esélyt arra, hogy országunk megfiatalodjon, új erőre kapjon. Azt akarjuk, hogy mindenki megértse, a társadalom nem áll le senkivel vitatkozni a szabályai betartásáról. Ha nem tetszenek a törvényeink, senki nem köteles alávetni magát nekik és itt maradni. Ezzel szemben viszont azok számára, akik ezt megértették, ugyanazokat a jogokat kell nyújtani, melyek a beszédekben elhangzanak. Ez késztetett arra, hogy szembeszálljak a szocialistákkal, és megszüntessem azt, amit ők nem mertek megreformálni. Ezért kértem, hogy a köztársaság foglalkozzon ezekkel a kérdésekkel, mert nem akarom, hogy külföldről származó pénzből finanszírozzák templomainkat, és nem akarok több imámot, aki egy szót sem beszél franciául. Ki hiszi azt, hogy ha becsukjuk a szemünket, a dolgok jóra fordulnak? A struccpolitika nem működik. Ha fel akarjuk építeni ezt az új sikermodellt, stratégiai fontosságúvá válik az oktatás, a tudás, az intelligencia, a kutatás és az innováció területe. Ha pedagógusaink nem csatlakoznak, semmi értelmeset nem fogunk tudni létrehozni. Társadalmi helyzetüket tisztázni kell. Egyfelől sokat várunk el tőlük, másfelől viszont szemtanúi vagyunk megállíthatatlan társadalmi lecsúszásuknak. Nem is olyan régen a diák még tisztelettel említette „mesterét”. Ma már a kifejezést sem használják.
A sok könnyítéssel és nagy megalkuvásokkal olyan gépezetet hoztunk létre, amely minden belefektetett pénz és energia ellenére minden évben egy korosztály negyedét tudás, képzettség és perspektíva nélkül engedi ki az életbe. Ez elfogadhatatlan. Ki kell alakítani a saját rendszerünket, a világ egyik legjobbját, amely gyermekeinket nem a tegnapelőttre, hanem a holnapra készíti fel! Ennek érdekében soha nem látott erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy minden francia fiatal beszéljen két idegen nyelven. Fel kell őket készíteni eljövendő állampolgári életükre, ahol semmi sem fontosabb, mint a tolerancia azzal szemben, akit másnak hiszünk. Ha el akarjuk törölni a rasszizmust és az antiszemitizmust, annak csak egy lehetséges módja van: a tudás. A tudatlanság növeli az intoleranciát. Erről szól a polgárok képzése. Az állampolgári ismeretek tantárgyára jóval nagyobb hangsúlyt kell fektetni, és nem szabad többé másodlagos tantárgyként kezelni. Az oktatás csak azért lehet ingyenes, mert a dolgozók által fizetett adóból finanszírozzák, ezért a dolgozók joggal követelhetik, hogy középiskoláinkban ne történhessen meg bármi, vagy hogy az egyetem több legyen, mint az a hely, ahol eltöltünk pár évet az életünkből. Elérhetővé kell tenni a társadalmi sikert, buzdítani, bátorítani kell rá az embereket. Nem csak a magánszektorról beszélek. Az állami szektorra is gondolok. Nem titkolom, hogy foglalkoztat ez a szakadás, amely, ha nem figyelünk oda, szembeállíthatja egymással az embereket. A teljesítmény nemcsak a magánszektorban létezik, mindenhol ott van. Az érdemeket a közalkalmazottak esetében is figyelembe kell venni. A munka rehabilitációja azt jelenti, hogy adjuk vissza mindenkinek a kezdeményezőkészséget. Bátorítsuk vállalkozásra, saját üzlet létrehozására. Bátorítani annyit jelent, mint biztos hátteret nyújtani annak, aki hajlandó kockázatot vállalni. Franciaország politikájának célja nem az egyre fogyatkozó javak szétosztása, hanem új értékek, új javak létrehozása kell hogy legyen. A munka rehabilitációja azt jelenti, hogy támogatjuk a vállalatokat abban, hogy akik szeretnének túlórázni, megtehessék, hiszen több munkával a fizetés is emelkedik. Ez pedig a francia gazdaságnak és az érintett munkásoknak egyaránt javára válik. A munka rehabilitációja azt jelenti, hogy párbeszédet kezdeményezünk a szociális partnerekkel az alábbi francia paradoxonról: országunk munkajoga soha nem volt még ilyen védelmező az alkalmazottakkal szemben, ennek ellenére ők még soha nem érezték magukat ennyire bizonytalan helyzetben. Ebben a rendszerben mindenki vesztes. Értsük meg egymást, és hozzunk létre egy olyan rendszert, melyben mindenki győztes, és ne féljünk szembeszállni azzal a baloldali gondolkodásmóddal, ami a munkanélküliség kezelését tekinti megoldandó problémának. A mi stratégiánk a munkahelyteremtés.
A munka rehabilitációja pedig azt is jelenti, hogy felismerjük: negyven munkával eltöltött év után az embernek joga van a méltó nyugdíjhoz. El kell fogadnunk, hogy a munkának szentelt élet során megszerzett javainkat továbbadhatjuk gyermekeinknek. Nem kell elnézést kérni, ha van mit örökül hagyni. Ha szembe akarunk nézni a kihívásokkal, Franciaországnak szüksége van egy nagy népi mozgalomra, amely tartósan kibékíti a franciákat a politikával.
A mozgalom nagy politikai döntéseit együtt fogjuk meghozni. Erre csak egyfajta megoldás létezik: a demokratikus szavazás. Akinek mondanivalója van, elmondhatja. A szavazás eredménye mindenkire nézve kötelező, és mindenkinek feladata lesz legjobb tudása szerint követni a közös irányvonalat. Nem lesz titkolózás, szövetkezés. Azt akarom, hogy minden tagunknak legyen valamilyen szerepe, hogy mindenki véleményét vegyük figyelembe, hogy mindenki érezze iránta érzett tiszteletünket. Azt akarom, hogy szervezetünk nagy szövetséggé váljon, vagyis hogy a különböző körülmények közül származó, mindenféle eredetű francia itt találkozzon, itt ismerkedjen, itt gyülekezzen. Azt akarom, hogy tengerentúli honfitársainkkal, akik oly közel állnak hozzánk, újra megtaláljuk azt a kapcsolatot, amely elveszett. Felszólítok mindenkit, aki úgy gondolja, hogy nincs sorsszerűség, aki nem hajlandó passzívan alávetni magát az eseményeknek, aki hisz országunk küldetésében – csatlakozzon hozzánk. Mindenkire szükségünk van, és mindenkinek lesz helye. Nem azokra fogok felelősségeket ruházni, akik erre jogot vélnek formálni, hanem azokra, akik egy irányvonalat, egy csoportot képviselnek. Azokra fogom bízni a feladatot, akik a leginkább szeretnék elvégezni, akik készen állnak, hogy teljes mértékig neki szenteljék magukat, azokra, akikben elég tűz lobog, hogy csatába szálljanak a baloldal, a bebetonozottság és az összes elmeszesedett, kiöregedett gondolat elleni küzdelemben. Elmegyek a gyárakba, a földekre, az egyetemekre. Beszélni fogok minden férfival és nővel, aki készen áll a párbeszédre. Azt akarom, hogy jelen legyünk a francia társadalom öszszes területén. Arra kérem a legfiatalabbakat, vigyék el zászlóinkat a középiskolákba, az összes képzési központba és Franciaország minden egyetemére. Azt akarom, hogy mi legyünk Franciaország legfiatalosabb politikai szervezete. Hódítanunk kell. El kell csábítani a franciákat, rá kell őket beszélni, hogy szenvedélyességüket és aktivitásukat hozzák be a francia politikai életbe. Politizáljanak. Szeressék a politikát. Osszák meg másokkal Franciaország iránti szenvedélyüket. Legyenek merészek és jószívűek. Merész volt De Gaulle tábornok, amikor létrehozta a szabad Franciaországot, a lázadó, az örök Franciaországot. Merész volt Georges Pompidou, amikor ambiciózus gazdaságpolitikáját képviselte, amely ma is minket szolgál. Merész volt Valéry Giscard d’Estaing, amikor megadta a szavazati jogot a legfiatalabbaknak. Merész volt Jacques Chirac, amikor az ENSZ elé vitte Franciaország üzenetét. Ha meg akarjuk oldani az ország problémáit, új utakat, új gondolatokat kell találnunk, a politikai élet nem lehet többé az unalom, a konformizmus és a mozdulatlanság bástyája. Nem szabad félni az új ötletektől. És ne engedjük át a jószívűség monopóliumát egy olyan baloldalnak, amelyik semmit nem tett a munkanélküliség, a szegénység és a diszkrimináció ellen.
Jószívűnek lenni annyit jelent, hogy elfogadjuk, mindenkit érdemei szerint kell megítélni. Azt jelenti, megadjuk mindenkinek ugyanazokat a jogokat. Azt jelenti, hogy számítgatás nélkül elkötelezzük magunkat. Szenvedélyesen szeretjük Franciaországot, és ezt meg fogjuk osztani a franciákkal. Mától fogva egy új és szép történet kezdődik. Nem számít, ki mit csinált a múltban, nem számít, eddig kit kedvelt, választott vagy támogatott. Nem számít, hogy ki milyen politikai háttérrel rendelkezik. Mostantól egy dolog számít, az, hogy különbségeinken, múltbeli ellentéteinken túllépve lerakjuk egy lerombolhatatlan egység alapjait. Ha összefogunk, semmi nem állhat nekünk ellent. Ha széthúzunk, egy szellő elvihet minket. Dolgozzunk mind együtt mozgalmunkon belül, de kívül is, s dolgozzunk Jacques Chirac sikeréért. Mindenki együtt azért, hogy segíthessünk Jean-Pierre Raffarin kormányának a tervezett reformok véghezvitelében. Hozzunk létre élő, szenvedélyes parlamentáris demokráciát. A kormány számíthat hűségünkre. Nos, alig vártam, hogy elkezdődjön a történet. Holnaptól száz százalékig az UMP-nek fogom szentelni magam. Szükségem van önökre, jobban, mint valaha. Mindent meg fogok tenni, hogy kiérdemeljem bizalmukat, barátságukat, támogatásukat. Megvívom harcaikat, átérzem reményeiket, türelmetlenségüket. Az energiát, amit érzek, megosztjuk egész Franciaországgal. Barátaim, új horizont nyílt meg előttünk, itt az ideje, hogy valóra váltsuk álmainkat! ***
Nicolas Sarkozy magyar származású politikust választotta elnökévé a francia kormánypárt, az UMB (Népi Mozgalom Uniója). Írásunk a november 28-án elhangzott pártelnöki beiktatási beszéd rövidített, szerkesztett változata. A beszéd Magyarországra is adekvát, példamutató gondolatokat tartalmaz.
http://mn.mno.hu/index.mno?cikk=255885&rvt=22&rvt2=57&s_text=Sarkozy&s_texttype=1 *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 30. 22:33 | Sorszám: 43 |
|
* SZÉKELY HÍRMONDÓ http://www.szekelyhirmondo.ro/article.php/K%E9t_%E9vtizedet_%E9lt_K%F6pecen/945/
Két évtizedet élt Köpecen
Köpeczi Sebestyén József az utolsó kiemelkedõ magyar heraldikusként él a személyiségét, munkásságát, nevét ismerõ szakemberek és a családtörténet, a címertan iránt érdeklõdõk emlékezetében.
Kétméteres, horihorgas alakjával, jellegzetes testtartásával, egyéni beszédstílusával, sajátos életvitelével több, mint két évtizeden át egyik szeretetreméltó színfoltja volt Háromszéknek is.
1878. november 12-én született Széken. A középiskolát Besztercén végezte, festészetet a budapesti Országos Mintarajziskolában, majd Párizsban és Münchenben tanult. Külhonból Besztercére tért vissza, ahol nemcsak festészettel foglalkozott, hanem kardvívást is tanított. Bizonyára az általa látogatott országokban sajátította el a kardforgatás fortélyait. A századfordulón Erdély szellemi központjába,
Kolozsvárra költözött, ahol Sándor Imre saját kiadásában megjelenõ Genealogiai Füzetek címû családtörténeti folyóiratnál lett szerkesztõ és munkatárs egészen 1914-ig. Ekkor felköltözött a székesfõvárosba, ahol a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd a Magyar Országos Levéltárban alkalmazták, mint címerfestõt. Rajzkészsége és címertani szaktudása elismeréseképpen felkérték az összetett magyar birodalmi, ún. középcímer megtervezésére, amelynek végeredménye mûvészi és szakmai hozzáértését hirdette. Túlélte, mert magas volt A magyar összeomlás idején hadnagyként katonai szolgálatot teljesített a Székely Hadosztályban. Amikor hadifogságba esett, több száz bajtársával együtt Brassóba, a fellegvári fogolytáborba szállították. Együtt raboskodott Márton Áronnal, aki akkor fõhadnagyi rangban tábori lelkész volt. A legenda szerint Köpeczi azért kerülhette el a kivégzést, mert — magas ember lévén — nem tudták felakasztani a rendelkezésre álló akasztófára. Kiszabadulása után — elõneve miatt — a háromszéki Köpecre internálták, ahol egyébként soha nem járt. Életének leghosszabb idõszaka ehhez a helységhez kötõdik, ahol több mint húsz éven keresztül élt. 1921-ben I. Ferdinánd román király felkérte, alkossa meg az új ország államcímerét. A szó szerint az eke szarvától Bukarestbe hívott magyar heraldikus teljesítette megbízatását, és címertanilag kifogástalan megjelenítést biztosított Romániának. Ion Ghicã, Havasalföld miniszterelnöke is hasonlóképpen járt el, amikor 1859 decemberében Szathmáry Pap Károlyt kérte fel, hogy készítse el Alexandru Ioan Cuza elsõ fejedelmi címerét. A továbbiakban a köpeci református templom fényét emelte mûvészi értékû karzat- és menynyezetkazettáinak kifestésével. Csutak Vilmos igazgatósága alatt szoros kapcsolatot alakított ki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal. A mûemlékvédelmi tevékenységbe Háromszéken is bekapcsolódott, részt vett a gelencei mûemléktemplom (1932) és a vargyasi Dániel-kastély (1937) restaurálási, helyreállítási munkálataiban. Lépteit késõbb Honterus városa, Brassó felé irányította, ott kamatoztatta szakmai és nyelvtudását. A Barcasági Szász Múzeumnak dolgozott, részt vett a méltán nevezetes Fekete templom restaurálásában és a Brasovia-vár feltárásában. 1938 után, amikor már Herepei János lett a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, elkészítette a székelység és a múzeum címerét. 1942-ben családjával együtt felköltözött Kolozsvárra. Kelemen Lajos ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselõjeként alkalmazták.
Mûemlékvédõ hozzáértését példázza, hogy 1946-ban Entz Géza õt kérte fel segítségül a széki református templom helyreállítására. Az életét lezáró esztendõben szinte teljesen magára maradt, egykori munkatársai, barátai — köztük 1963-ban Kelemen Lajos — mind-mind kiköltöztek a dimbes-dombos Házsongárdra. Nem sokkal halála elõtt Jakó Zsigmond látogatta meg Monostori úti otthonában. Jóféle gyulafehérvári borocskával kedveskedett a nagybetegnek, aki azért annyira mégsem volt nagy beteg, hogy szokásához híven ne minõsítse azt. 1964. december 27-én, 86 éves korában távozott az élõk sorából. A Házsongárdi temetõben nyugszik, Kelemen Lajos sírjának közeli szomszédságában. *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 30. 22:16 | Sorszám: 42 |
|
KÁRPÁTI IGAZ SZÓ 2004. december 30. http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/
Magyar Igazolvány: túl a 120 ezren
A kimutatások szerint a kezdettől, azaz 2002. január 1-től 2004. december 27-ig Ukrajnában a Magyar Igazolvány iránti kérelmek száma 120 ezer 337 – tájékoztatta lapunkat Dupka György, a Központi Információs Iroda vezetője.
A legutóbbi népszámlálás szerint mintegy 151 ezer magyar él az országban. Azaz az igénylők száma már jóval meghaladja a 80%-ot, ami messze a legmagasabb mutató a határon túli területeken.
Mindez azt bizonyítja, hogy a kárpátaljai, ukrajnai magyarokban egyre erősebb az egyetemes magyarsághoz való tartozás érzése. Viszont azt is hozzá kell tenni – mondja a Központi Információs Iroda vezetője –, hogy a kárpátaljai magyarság a legrászorultabb, gazdaságilag legrosszabb helyzetben lévő határon túli közösség. Emellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az emberek félnek a schengeni vízum 2007-es bevezetésétől. S mivel a kiszivárogtatott hírek szerint a Magyar Igazolvány fogja az alapját képezni a külhoni magyar útlevélnek, nem véletlen, hogy a kettős állampolgárság kérdésének napirendre kerülésével növekedni kezdett a Magyar Igazolványt igénylők száma.
Mivel növekszik az érdeklődés a Magyar Igazolvány iránt, egyre több begyűjtőt alkalmazunk. Ennek köszönhetően a kérelmezőknek a lakóhelyükhöz egyre közelebb lesz módjuk a kérelem benyújtására. S örömmel mondhatom, hogy növekszik a diák-, pedagógus- és oktatói kártyák iránti kérelmek száma is. Az idén több mint kétezren éltek ezekkel a lehetőségekkel. Nem véletlenül, hiszen a könyvvásárlási támogatás óriási népszerűségnek örvend a pedagógusok körében. *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 30. 21:29 | Sorszám: 41 |
*
HÁROMSZÉK 2004. december 30.
Világvége Háromszéken?
Vészjelzéseket ad le a Kovászna megyei románság két, a választás győzteseihez tartozó pártszervezete is, süllyed a hajó — állítják —, mintha végveszélybe kerültek volna. Az embernek már-már az az érzése, a népcsoport élete és megmaradása forog kockán. Vajon így van-e?
Egy magyar prefektus a megye élén tényleg a létében fenyegetné a románságot? A 25 százaléknyi, mintegy ötven valahány ezer lelket számláló közösség, mely felerészben saját román önkormányzati vezetőinek oltalmát élvezi (a Bodza-vidéken), felerészben pedig a helyi hatóságokban, tanácsokban arányszámának megfelelően képviselve van, mely különben, mint köztudott, Bukarestben külön reprezentánssal rendelkezik a kormány mellett, s melyet egy főleg többségiekből álló, azok által parancsnokolt hírszerzőszolgálat, rendőrség, csendőrség stb. védene meg bármitől, ha szüksége lenne rá? A megyei igazgatóságok, a sokat emlegetett 42, vidékünkre kihelyezett kormány- és minisztériumi szerv vezetői és alkalmazottai egy részének elrománosítása a csausiszta diktatúra idején folyt le, s kimondottan a nemzetiségi elnyomás egyik legfontosabb eszköze és eredménye volt. Ez lévén fő funkciója, a fordulat után mindjárt az elsők között kellett volna felszámolni, mint a diktatúra átkos, lélekmérgező és antidemokratikus örökségét. Nem ez történt. A román, ún. direktokrácia uralma máig fennáll — szégyeneképpen az országnak, mely demokratizálódásában képtelen volt eme elemi kérdést megoldani. Diverziók egész sorát szervezték meg okkult erők — lásd az ún. Har—Kov-jelentések parlamenti vitáit, az éveken keresztül szított politikai hisztériát, a magyar érdekvédelem megbénítását stb. —, hogy a természetellenes állapotokhoz nehogy a változtatás szándékával bárki is nyúlni merjen. Az a pár száz ember, aki bár szakértelmére hivatkozik, de mégis főleg abból él, hogy többségi és úgymond nemzetmentő feladatot lát el immár két évtizede, mindmáig érvényesíteni tudta akaratát, és ki tudta sajátítani azokat a vezető és hivatali állásokat — melyeket minden demokratikus államban más kritériumok szerint töltenek be. Kiszorultak viszont a hivatalokból a magyar szakemberek, kiszorultak a magyar közösségek, ki a térség leghasználatosabb nyelve, s azok, akik az őshonos lakosság értékrendjét tartva szem előtt, működtek volna együtt mindenkivel, aki a közjó előmozdítását tekinti fő céljának és nem mást, teszem azt a többségi etnokrata uralom fenntartását és természetellenes meghosszabítását egy magát jogállamnak deklaráló államban. Súlyos diszkriminációt számolna fel tehát egy, a magyarság bizalmát élvező prefektus kinevezése, és legfeljebb a direktokraták maroknyi csapatának karrierálmaira nézve jelentene kedvezőtlen fordulatot, semmiképpen sem a megye román lakossága méltányos képviseletére vonatkozóan, melyet csöppet sem veszélyeztetne. Mikor áldoz már le a bajkeverő ,,honffyak és honleányok” napja? B. Kovács András
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 30. 17:38 | Sorszám: 40 |
*
INDEX, Beteg-e a magyar nemzet?
Dextra válasz | megnéz 2004.12.29 21:17:32 (464) Kedves sadowcruiser!
Úgy látom az írásom lényegét nem igazán értetted meg. Alapvetően én nem a lumpenproletárokról írtam, azokról is ugyan, de ez most mellékes. Hanem sokkal inkább a jelenkori Magyarország közállapotait próbáltam kihangsúlyozni. Azt, hogy miféle szolgáltatást kapunk a pénzünkért mi adófizetők a közintézményekben, a boltokban, a kórházakban vagy akárhol. Arról írtam, hogy miféle lumpenproli színvonalat nyújt nekünk a közszolgáltatás, és kihagytam, de most megemlíteném a sajtót, a televíziót vagy akár a reklámokat is. Mert az alapállás mindezek részéről az: hogy minden állampolgárt egy ótvaros prolinak néznek, és aszerint is viselkednek és járnak el vele szemben. Föl sem tételezik az állampolgárról a magasabb színvonalat, a kultúráltabb létet, eleve úgy "szolgálják ki", mint prolit, aki örüljön ha nem csapják be, nem károsítják meg, vagy nem köpik szemközt csak úgy. Azok, akik valóban a lumpenproletár réteget képviselik, (ide tartozik az összes MSZP/SZDSZ szavazó), persze nem is igényelnek mást. Nekik éppen az a harsány alpáriság és primitívség kell, ami mindenünnen elárasztja az embereket. Akár az utcán, akár a reklámokban vagy a TV műsorokban. Ők egész egyszerűen ezt igénylik. De hogy az ország fele ennél többet igényelne, az a kutyát se érdekli. Annak ellenére hogy a társadalom másik fele akár politikai megygyőződésének kinyilvánításával, vagy igényeinek felvállalásával mára már kellőképpen elkülönült ettől a lumpen csürhétől, ugyanazt a primitívséget és bornírtságot kénytelen mindig mindenütt elszenvedni, ami voltaképpen a lumpen 50% igényeit van hivatva kielégíteni. A kultúrember is ugyanazt a kiszolgálást kapja mint a proli, ugyanazokat a gagyi TV csatornákat kénytelen nézni mert nincs más, ugyanazokat a bunkókat kell elszenvednie az élete minden mozzanatában, ha vesz egy újságot ugyanazokba a hányadék reklámhirdetésekbe kell ütköznie, és hiába magasabbak az igényei, mert itt minden kizárólag a proliigényekhez alkalmazkodik. Holott ma már pont fordítva kellene ennek működnie. Az igaz hogy bunkóból mindig több van mint értelmes intelligens emberből, de attól függetlenül mégse úgy kéne működnie a világnak, hogy mindig mindenben a bunkók kívánalmai érvényesüljenek. Én már több fórumon elmondtam, hogy azért az nem éppen a legjobb dolog, hogy a demokrácia nevében mindenki rendelkezik szavazati joggal, mert ezáltal kétséges a demokrácia megvédése a tömegeffektus dememógiára hajlamos egyéneinek milliói miatt. Na ez az amivel tökéletesen egyetértek. Ezért rühellem ezt a mocsok demokráciát. Mint említettem, sokkal több a primitív, buta és erkölcstelen ember, mint a tanult intelligens és becsületes. Mégis, ahelyett hogy csak az utóbbiak kaphatnának szavazati jogot, az előbbiek voksa ugyanannyit ér. Ez persze jó a jelenlegi kormányzópártoknak, mert ha a primitív prolik nem szavazhatnának, soha nem lenne esélyük a parlamentbe még csak bekerülni sem, nemhogy kormányozni az országot. Jellemző, hogy ezek mindig a lumpen rétegekre számítanak, hiszen azok tartják őket életben, nekik köszönhetik a pozícióikat. A magam részéről nem adnék szavazati jogot annak, aki nem végzett el legalább egy középiskolát, nem fizet rendszeresen adót, és nem rendelkezik egy meghatározott egzisztenciával. Mert ugyan milyen jogon szavaz pl. olyan ember, aki sajátmaga nem járul hozzá az állam anyagi létfenntartásához? Persze tudom, ezzel még nem zárnék ki minden lumpent, elvégre közöttük is vannak képzettek, magasan iskolázottak, akik még kellőképpen gazdagok is (anyagi értelemben), mert a proliság nem pénz és még csak nem is iskolai végzettség függvénye. Mert vannak akik azt hiszik, hogy elég sok pénzt adni a prolinak, meg kellő iskolázottságot, és akkor már nem lesz proli. Holott a fenét nem. Attól még az marad, ha az volt előtte is. De ezt meg is fordíthatjuk. Egy kellően jó családból származó, több generáción keresztül "kitermelődött" és úrnak nevelt kultúrember csontszegényen és igen, akár különösebb iskolai végzettség nélkül is kultúrember és úriember marad. És ezek az ismérvek belülről fakadó dolgok. Egy prolinak pedig legfeljebb a dédunokája lehet majd kultúrember, de az is csak akkor, ha valamiféle kifinomulás és kikupálódás, valami belső kristályosodás megindul a korábbi generációkban. Végezetül szólva tehát az a társadalom működik normálisan, ahol nem a többi embernek kell alkalmazkodnia a lumpenekhez, még akkor sem, ha a lumpenek vannak határozott többségben. Legyen a lumpen arra kényszerítve, hogy választékos beszédstílust halljon a tévében, és ne a kultúrembernek kelljen ugyanott jassznyelvet hallania. Ne a kultúrembernek kelljen szenvednie a beszédhibás bemondóktól, a sajtóban az otromba nyelvtani-helyesírási hibákól, a modortalan jegypénztárosoktól, vagy az ízléstelen reklámhirdetésektől. Szenvedjen a lumpen. Szenvedjen attól hogy ízléses és nem az ő igényeihez mért városképpel, környezettel, beszéddel, viselkedéssel szembesüljön, hogy a rádióban normális zene szóljon a szemét helyett, hogy a TV-ben értelmes műsorok menjenek a saját fajtájukat sztároló Mónika és Balázs show-k helyett...stb. Legyen kényszerítve egy magasabbszintű életstílusra, ha másként nem megy. *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 30. 17:29 | Sorszám: 39 |
*
Nemzet-nemzetiség: Kell-e(tt) nekünk kettős állampolgárság?!Amióta velem ijesztgetik Magyarországon a gyerekeket: -ha nem eszik meg a tarhonyát, akkor jövök én, és megeszem előlük, azóta valahogy már nem is kívánom olyan nagyon a kettős állampolgárságot. Hol 23 millió munkavállaló, hol 800 ezer potenciális bevándorló, hol két és fél millió kolduló magyar álorcájába bújva akarok Magyaroszágra törni. Én végül is megértem őket. Mert, ha netán mégis megszavaznák, akkor én ezután megszületendő unokáimat rögtön Magyarországra adnám hetes bölcsődébe. Csak hét végére hoznám haza. Ha iskoláskorúak lennének, naponta oda ingáznának akkor iskolába. A lányom, aki egyetemet végzett, már most elfoglalta legalább tíz magyar munkahelyét. Én készülök itthagyni házamat, és felköltözhetnék Pestre. Mondjuk, a Margit híd alá. És elehetném az ingyenebédet a hajléktalanok elől, felehetném a gyógyszert a nyugdíjasok elől. Társadalmi segélyt kérhetnék, s ezáltal romba dönteném a költségvetést. Tudom, hogy ez nem szép dolog, de én mégis szeretném a kettős állampolgárságot. Pedig néha még egy is sok. Ne legyek-e inkább állampolgárság-nélküli, hontalan? Ennek valószínű mindenki jobban örülne. Nem kellene megtanulnom az államnyelvet, sőt, anyanyelvemet sem. S így, ha akarnék, sem tudnék követelőzni. De én továbbra is jó román állampolgár és jó magyar akarok maradni. Mikor a ’70-es évek végén el-elengedtek (egy darabig) kétévente külföldre, kézzel-lábbal magyaráztuk, hogy mi ugyan román állampolgárok, de tulajdonképpen magyarok vagyunk. Azok meg csak bámultak ránk, s nem értették. De mi azért milyen büszkék voltunk rá. Valahogy úgy, mint egy hazánkfia, aki azt mondta: mennyire szeretik az oroszok a magyarokat. Kirándulni volt a Szovjetunióban. Ők is akkor mindenért fegyelmezetten sorba áltak. Ő, -mesélte-, a sort megkerülve előre akart menni. Rászóltak, hogy: Kákájá nácijá?! (Milyen nemzetiség?!). Vengerszkij! (magyar!) -mondta ő. Ezen mosolyogtak, és előreengedték. De hiszen, mondta egy oroszul jobban tudó ismerőse, az nem azt jelenti, milyen nemzetiség, hanem azt, hogy micsoda népség!!! Hogy bizonyítsam: mégiscsak magyar lennék, kiváltottam a magyar igazolványt. Arról is van igazolványom, hogy a kutyámat beoltottam veszettség ellen. Mit számít, egy igazolvánnyal több vagy kevesebb. De azért csak fogom kérni a kettős állampolgárságot is, bár a magyar állampolgárságtól egy kicsit félek, nem jár-e vele valami büntetés. Mert például, aki két feleséget tart, annak a büntetése két anyós. Ha kettős állampolgár leszek, akkor könnyebb lesz utazni a világban. De nagyapámat osztrák-magyar állampolgársága alapján vitték el: az első világháborúban Galíciától Doberdóig. Aztán a második világháborúban, -mint magyar állampolgárok-, rokonaim közül volt, aki Szibériában járt, de volt, aki csak Földvárig jutott. És volt, aki úgy elment, hogy haza sem tért. Ezekhez az utazásokhoz még útlevél sem kellett. De nézzük a dolgok jó oldalát. Nemegyszer láttuk amerikai filmeken, amint idegen országban elrabolnak egy amerikai állampolgárt. És az elnök felhívja az illető ország elnökét, majd mivel nem sikerül a dolog, kommandósokat küld, és kiszabadítják az elraboltat. Lelki szemeim előtt látom, hogy ha engem így elrabolnának, és kettős állampolgár lennék, akkor Iliescu elnök és Gyurcsány azon vitatkozna, hogy melyikük lépjen közbe kiszabadításom érdekében. Mivel megegyezni nem tudnának, egymás nyakába borulva eldöntenék, hogy közös román-magyar kommandós csoportot küldenek kiszabadításomra. Ugye, mégiscsak jó lesz a kettős állampolgárság? Kuti János
Forrás: http://www.3szek.ro/index.php?lap=1&dir=041117#13
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 29. 13:28 | Sorszám: 37 |
Az eredeti feljelentés pontosabban taglalja a magyar nemzet egésze ellen elkövetett bűncselekmény részleteit.
Javaslom, hogy ne rövidítsük a szövegét, mert az elkövető magatartásának fontos részletei maradnának rejtve.Legegyszerübb az alábbiakat kinyomtatni és aláírva címünkkel ellátva levélben elküldeni az ügyészségnek.
Faxon is beküldhető: 36/1/354 5645; illetve belföldről: 06 1 354 5645 ***
Legfőbb Ügyészség
Marótiné dr. Beszteri Piroska ügyész
1372 Budapest
Postafiók 438.
Tisztelt Legfőbb Ügyészség!
Tárgy: Feljelentés ismeretlen tettes ellen.
Alapos gyanú merült föl bennem és más magyar emberek sokaságában, hogy ellenünk a kettős állampolgárságról szóló népszavazással kapcsolatban Ismeretlen Tettes súlyos bűncselekményeket követett el, föltehetően bűnszövetségben.
„A népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény” II. cikkelye kimondja, hogy „A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport, mint olyan teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti.” Az említett fejezet b./ pontja tiltja: „a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem” okozását. Magyarország az említett Egyezménynek részese, és annak szövegét törvénybe iktatta. A Btk. 156. § kimondja, hogy „Aki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Ismeretlen Tettes ezen túlmenően megsértette a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló és a Btk. 177/B. paragrafusába foglalt rendelkezéseket is, ezért ellene följelentést teszek. Egy nemzet számára egyértelműen a nemzethez való tartozás tudata és az együttműködés, a kölcsönös segítés gyakorlata a legfontosabb. Népünk trianoni sérelme közismert. Ezt tetézte Rákosiék „bűnös nép” propagandája, az ötvenhatos forradalom leverése és az azt követő véres megtorlás. A nemzet sérelmeinek orvoslására az elmúlt szocialista rendszerben semmilyen intézkedés nem történt. A hivatalos állásfoglalás szerint a szocializmus fejlődése a nemzetiségi kérdéseket – köztük a külhoni magyarok elnyomását, üldözését, sanyargatását, sőt irtását (44-es titói magyar holokauszt a Délvidéken, Szárazajta stb. Erdélyben) – „automatikusan megoldja.” Az utódállamok és a magyar szocialista kormányok összejátszása miatt kétszeresen nehéz körülmények ellenére számos magyar ember szorgalmasan építgette a kapcsolatot az elszakított nemzettestek között. Mostanáig a magyar emberben nem merült föl, hogy ne volna testvére a többi magyarnak. A maga nemzetének a határokon átívelő egysége minden civilizált ország lakója számára magától értetődő. Így volt ez természetes számunkra is – és egyetértett velünk a cigány, a sváb, a szerb, az örmény és a többi kisebbségi polgártársunk zöme is. A kettős állampolgársággal kapcsolatos, 2004. dec. 5-én lezajlott népszavazás – bármi volt is az oka és a módja – alkalmat adott volna a magyarság kulturális, szellemi egyesítésére, erkölcsi és gazdasági együttműködésének erősítésére; mégpedig az európai politikai normák betartása mellett, a határok megsértése nélkül. A kettős állampolgárság intézménye szervesen belesimul az Unió jogrendjébe. Sok millió külföldi állampolgára van Írországnak, Olaszországnak, Spanyolországnak stb. Ismeretlen Tettes azonban kampányt indított a nemzeti egység ellen, és megsértette a Btk. 177/B §.-t, mely kimondja, hogy „(1) Aki a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvényi rendelkezések megszegésével
a) tájékoztatási kötelezettségének nem tesz eleget,
b) közérdekű adatot hozzáférhetetlenné tesz, vagy meghamisít,
c) hamis vagy hamisított közérdekű adatot hozzáférhetővé vagy közzétesz,
vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.” Ismeretlen Tettes sok százmillió forintot – közpénzt? – fordított arra, hogy rágalmakat terjesszen a lakosság között: azt a hiedelmet keltve, hogy eredményes referendum esetén veszélybe kerül az itthoniak munkahelye, szociális ellátása, nyugdíja stb. – Azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a népszavazás után, egy éven belül akár mind a 800 000 magyar igazolvánnyal rendelkező áttelepülhet Magyaroroszágra, holott a referendum nem a kettős állampolgárság megadásáról szólt, hanem – eredményessége esetén – csupán egy ilyen tartalmú törvény megalkotására kötelezte volna az Országgyűlést. E törvény – kétharmados jellege miatt – hosszú hónapok, esetleg évek múlva készült volna el; – azt a közérdekű adatot hamisította, hogy a 800 000, esetleges áttelepülő közé csalárd módon beleszámolta a több százezres szlovákiai és szlovéniai magyarságot, ahonnan az uniós csatlakozás óta senki sem költözött át, noha megtehette volna; – azt a közérdekű adatot hamisította, hogy az esetleges áttelepülő asszonyokat egyszerre számította nyugdíjjogosultnak és anyai támogatás várományosának; – azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy az áttelepülők kizárólag terhet jelentenek Magyarországnak; csórén jönnek át, sem javakat, sem munkaerőt, sem szellemi, kapcsolati tőkét, sem pénzt nem hoznak, de még a sok milliárdra rúgó útlevélilletéket is elsinkófálják; – azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a különféle szociális támogatások automatikusan megilletik a külföldön élő állampolgárokat; – azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a külhoni lakos állampolgárok Magyarországon szavazati joggal rendelkeznek; – azt a közérdekű adatot hamisította, hogy Magyarország és Románia között a kettős állampolgárság tilos, s ennek kapcsán egy rég fölmondott egyezményt dobott a köztudatba; – elhallgatta, hogy Romániának több százezer kettős állampolgára van – elsősorban – a Moldovai Köztársaságban, sőt, magyar polgárok is lehetnek román állampolgárok; – elhallgatta, hogy az EU-ban általános biztosítási elvnek megfelelően a nyugdíjat ki-ki attól az országtól – annak biztosítójától – kapja, ahol a jogosultságát szerezte. Az ennek megfelelő egyezmény az EU-ba törekvő Romániával már elkészült, hamarosan megtörténik. Ukrajnával is folynak a tárgyalások, a nem EU-tag szomszédok közül a Szerbiából áttelepülők nyugdíját Szerbia fizeti; – alapos okkal föltételezhető, hogy Ismeretlen Tettes jelentős hasznot húzott a propagandaanyagok elkészítéséből, ezért esetében valószínűleg megáll az idézett 177/B. §.
(2) bekezdésében foglalt minősítés: „A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményt jogtalan haszonszerzés végett követik el.” Ismeretlen Tettes a magyar nemzethez tartozó emberek sokaságának súlyos lelki sérelmet okozott, s ezzel megvalósította a Btk. 156. §-ban foglaltakat: – azzal, hogy a határon túli magyarokat minősíthetetlen módon gyalázta: aljas, haszonleső csavargónak tüntette föl őket, akik némi szociális segélyért elhagyják évezredes lakhelyüket, őseik sírját, ingatlanjaikat, munkájukat, barátaikat, s a nyakunkra özönlenek; – azzal, hogy belföldiekben irigységet szított ellenük, nemzettudatukat megroppantotta, midőn a nemzeti együvé tartozás megtagadására szólította föl őket a föntebb leírt koholt adatok alapján; – azzal, hogy nemes, mélyen emberi értékeket, a természetes jó szándékot, a segíteni akarást, a józan gondolkodást, a nemzeti egység gondolatát merőben anyagi szempontokkal állította szembe, lerombolva számos magyarországi szavazópolgár értékrendjét; – Ismeretlen Tettes oly módon is ludas a magyar nemzeti csoportnak okozott lelki sérelem elkövetésében, hogy hadjárata – mint föntebb kiderült, nem is irányulhatott a kettős állampolgárság elutasítására, hiszen nem az volt a népszavazás kérdése – a nemzet egységének megbontását, a csoport tagjainak szembefordítását, és ily módon súlyos, lelki válságának előidézését célozta. Könnyen belátható, hogy minden ízében hazug, fasiszta stílusú, rasszista propagandája végső fokon a társadalom elemi közösségeinek és magának az emberi személynek az épségét is veszélyeztette, amennyiben az általa manipulált érdekeket az alapvető emberi értékek fölé helyezte – a nemzettudat megroppantásán túlmenően –, az embereket igyekezett zsigeri szinten élő véglénnyé süllyeszteni; – Ismeretlen Tettes azzal okozta a legsúlyosabb lelki sérelmet a magyarok közösségének, hogy magával az általa megtévesztett népességgel mondatta ki a nemzet szétszabdaltságát. A magyar „nemzeti csoporthoz tartozók súlyos lelki sérelmét” tanúsítja 1 521 143 igen szavazó, számos újságcikk, a határon túli magyar emberek tömege, a „magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki” táblák Erdélyben, a magyar rendszámú autók szabadkai megrongálása, magyarigazolványok visszaküldése, a gyergyószentmiklósi búcsúsok fekete szalagos nemzeti zászlaja, a Himnusz nem éneklése stb., stb. Amennyiben Ismeretlen Tettes kilétére a T. Legfőbb Ügyészségnek sikerül fényt derítenie, kérjük az illető előzetes letartóztatásba helyezését, hogy ne legyen módja bűnismétlésre, esetleges tettestársaival való összebeszélésre, a felelősségre vonás elől való szökésre. .............., 2004(5). .................hó ..... Tisztelettel: .............................
<aláírás>
<cím> ***
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 29. 09:13 | Sorszám: 35 |
Kárpáti Igaz Szó
2004. december 28., kedd Országos közéleti lap 194. (16 891.) szám
http://www.hhrf.org/karpatiigazszo
Csattanós meglepetés
Én már karácsony előtt két nappal ajándékot kaptam. Úgy is mondhatnám, hogy megkaptam (a magamét)... Nem volt sztaniol papírba csomagolva, nem volt szépen átkötözve, hiszen akiktől érkezett, nyilván meglepetésnek szánták. Az is volt, csattanós meglepetés – mégpedig szó szerint! Történt ugyanis, hogy délután fél hat tájban irtózatos robajjal egy jó útburkoló kő törte át a szobánk utcára nyíló ablakának két üvegét, majd ledöntve és összetörve még egy virágcserepet is, az asztal alatt, a szoba közepén landolt. Jómagam és feleségem éppen a konyhában tartózkodtunk, ahová csupán néhány üvegcserép repült be a nyitott ajtón keresztül, így a rémületen kívül más bántódásunk nem esett. Viszont nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, mi van akkor, ha történetesen a szobában vagyok, s az "ajándék" netalán eltalálja a fejemet, akkor most már nem e sorokat rónám, hanem valószínűleg a Túlvilági Hírek c. lapba írnék tudósítást a távoli vadászmezőkön...
Sajnos, mindez nem a fantázia szüleménye, nem is egy szilveszter előtti újságszámba készült humoreszk. Napjaink nyers valósága. Egy ember meghalhat odabent a saját szobájában, anélkül, hogy keresné a veszélyt. Mondom ezt annál is jogosabban, mert a dolog immár nem első ízben fordul elő életemben. Éppen másfél évtizede csaknem kísérteties hasonlósággal ugyanez történt. Igaz, akkor éppen augusztus volt, Szent István napja előtt "tiszteltek" meg egy ilyen kockakővel az ismeretlen jóakarók. Mi tagadás, nem tudnám nevesíteni őket. Mindkét esetben bámulatosan gyorsan elillantak a tett színhelyéről. Vajon kik lehettek? Szomszédaink, ismerőseink körében nincsenek haragosaink. Megtudtam azonban, hogy nekik is vannak hasonló szomorú tapasztalataik. Az egyikük ablakát féltéglával vették célba, ám – szerencsére – rosszul céloztak, így az ablakkeretet találták telibe. Egy másik utcabeli ismerősöm ablakát egy kisebb kővel zúzták be, így az csak a külső üvegen hatolt át. A karácsonyi ünnepek alatt, miután nagynehezen sikerült beüvegeztetnünk az ablakokat, és a szél nem süvít be rajtuk, volt időm azért egy kicsit eltöprengeni a történteken. Végül is kik és miért tehették ezt? Csak sejtéseim vannak erre vonatkozólag. A környékünkön néha esténként már találkoztam réveteg tekintetű, kábán tántorgó suhancokkal. Lehet, hogy unaloműzésből ők csináltak egy kis balhét? Lehet. De nem biztos. Bárki is tette, végtelenül szomorú, hogy a harmadik évezred elején néha még eltűnik az a bizonyos határvonal az ember és az állat között. Szomorú és felháborító dolog ez. A sértetteket talán bosszúra is indíthatná. De mégse! Ne hagyjuk magunkat befolyásolni az indulatoktól. Ahogy az írva vagyon: Ha megdobnak kővel... Barát Mihály
*
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 29. 08:55 | Sorszám: 34 |
|
Kárpáti Igaz Szó http://www.hhrf.org/karpatiigazszo Népszavazás utáni hangulatjelentés itthonról
Az összetartozást erősítette volna Megoszlanak a vélemények a vasárnapi, a kettős állampolgárságról is kiírt magyarországi népszavazás kimeneteléről. Vannak, akik egyértelműen a határon túli magyarság arculcsapásaként értékelik az eseményeket, míg mások bíznak benne, hogy a népszavazás végeredményétől függetlenül a magyar kormány és az országgyűlés rendezni fogja a kérdést. "Meg kell emészteni a döntést" – Mint magánember mondom, teljesen függetlenül a beosztásomtól, hogy meg kell emészteni a döntést – válaszolta megkeresésünkre Bihari András, a Beregszászi Járási Állami Közigazgatás elnöke. – Úgy vélem, nem lett volna szabad a kettős állampolgárság ügyét népszavazásra bocsátani. El volt hamarkodva... Ezen a véleményen van Ambrus Pál, a Técsői Járási Állami Közigazgatás elnökhelyettese is. – Az alacsony részvételi arány miatt nem volt érvényes a népszavazás, de legalább az anyaországi választópolgárok meghagyták annak a lehetőségét, hogy magyarnak érezhessük magunkat, ugyanis az urnákhoz járulók többsége azért igennel szavazott. Bár így is rossz szájízünk van a voksolás után. Hogy is mondta Orbán Viktor: bár sokan vagyunk, de nem elegen. Nos, vasárnap ez volt a helyzet. Azt is kifogásolni lehet, hogy a kérdőíven úgy volt megfogalmazva a kérdés, hogy sokan azt sem tudták, mit jelent az igen, és mit a nem... Számtalan kárpátaljai magyart ért már olyan fogadtatás Magyarországon, hogy: na, itt vannak "az ukránok". A népszavazás végeredménye alapján viszont a résztvevők többsége elismerte, hogy itt is magyarok élnek. S úgy vélem, ezzel jelentős terhet róttak a magyar kormányra és a parlamentre. A többségi "igen" ugyanis meglátásom szerint arra kötelezi az említett két intézményt, hogy rendezze a kérdést, s bízom benne, hogy rendezni is fogja. Ugyanis itt arról van szó, hogy a határon túli magyarok elsősorban magyar útlevelet akarnak. Nem pedig TB-kártyát vagy családi pótlékot stb. A népszavazás kapcsán még azt sajnálom, hogy egyes magyarországi politikusok majdani szavazatok és szimpatizánsok gyűjtésére használták fel a népszavazást, s ezzel a határon túli magyarságot. A végeredménytől függetlenül úgy vélem, hogy a magyar kormány sem butább, mint a román, amely már a fél Moldovát ellátta román útlevéllel. Azaz: amíg élünk, remélünk! "Nem kellünk az anyaországnak" Megdöbbentette a népszavazás végeredménye Szilvási Zoltánt, Nagydobrony polgármesterét is. – Sajnos, várható volt, hogy nem kellünk az anyaországnak, s úgy néz ki, hogy minket kirekesztenek a nemzettestből. S kétséges, hogyan is fogjuk majd átlépni az ukrán–magyar határt a schengeni vízum 2007-es bevezetése után. De hát ez van, ezt kell szeretni... Szinte mindenki várta azt a segítséget, amit a magyar útlevél jelentett volna a kárpátaljai magyarságnak. Az emberek remélték, hogy nem feledkeznek meg a határon túli magyarokról. Csalódott mindenki. Ám az élet nem áll meg. – Enyhén el vagyok keseredve – válaszolta lapunknak a népszavazás után Ember Balázs, Kisdobrony polgármestere. – Szerintem ez egy nagyon elhamarkodott döntés volt, amely nem volt kellően előkészítve. Nem hiszem, hogy az egyszerű magyarországi választópolgár tudta, hogy mire is szavaz. A népszavazás számomra azt igazolja, hogy igenis kellünk az anyaországiaknak, hiszen az urnákhoz járulók többsége igennel szavazott. S ezzel azt nyilvánította ki, hogy egy nemzetnek ismer el minket. Az volt a probléma, hogy kevesen mentek el szavazni. Az előkészítetlenségben pedig minden magyar parlamenti párt hibás! Nem is szólva arról, hogy olyan visszajelzéseket kaptam, miszerint sok anyaországi választópolgár még azt sem tudta, hogy népszavazás lesz! S tudatosan vagy véletlenül, de a szavazólapokon olyan kacifántosan voltak megfogalmazva a kérdések, hogy még a magyar kormány és a határon túli magyarságszervezetek képviselőinek tévévitájában is kétszer kellett felolvasni, mit is jelent az igen, és mit a nem! Az egyszerű ember talán így sem értette meg. Mindenesetre a népszavazás végeredményét jelzésértékűnek tekintem, s bízom benne, hogy a magyar kormány és a parlament valamilyen formában pozitívan rendezi a kérdést. Mert az ügy már olyan stádiumba jutott, hogy nem lehet csak úgy lesöpörni az asztalról! Az anyaországi és a határon túli magyar politikusoknak a legközelebbi Máérten meg kellene állapodniuk az ügyben. "Ez fáj!" Ahogyan sok politikus, úgy a magyarországi lakosság sem tartotta szívügyének ezt a kérdést – mondta Ljáh Erzsébet, az Ungvári Gyermekpoliklinika vezetője. – Pedig jó lett volna "hivatalosan" is magyarnak érezni magunkat itthon és az anyaországban egyaránt. Nem vált valóra az álom, a gyermekeim, az unokáim továbbra is csak ukrán magyarok lehetnek. Ez fáj! Én már megettem a kenyerem javát. Nemzetiségemet, magyarságomat féltve őrzött kincsként vigyáztam, s erre neveltem gyermekeimet és most unokáimat is. Ez nem könnyű feladat egy olyan közegben, ahol más nyelven folyik a világ. Magyarországon könnyű magyarnak lenni. Csak az tudja átérezni a hovatartozást, aki nem élheti meg, hogy övé is az anyaország. Tehát mi, a most immár kitaszítottak, a kisebbségben élők. Azt szeretném üzenni a magyarországi magyaroknak: nem mástól fosztottak meg, csak annak tudatától, hogy mi itt, Kárpátalján ugyanolyan magyarok vagyunk. Mintha leprásak lennénk Hidi Endre nagydobronyi keramikus, Ukrajna érdemes népművészeti mestere, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának tagja. – Már tisztesség ne essék szólván, de az anyaországiak úgy tesznek, mintha a határon túli nemzettársaik leprásak lennének. Pedig igencsak tévednek: még az adományt sem szívesen fogadják el, szeretnének megélni a saját lábukon. A kettős állampolgárság bevezetése inkább csak egy jelképes gesztus lett volna, amely erősíti a magyarság összetartozását. Ez pedig ebből a szempontból igencsak értékes, hiszen akinek nincs igazán hazája, otthona, akinek kisebbségi lét adatott meg, annak különösen fontos, hogy támasza legyen. Ha a szavazás pozitívan dől el, a határon túli magyar emberben tudatosodott volna, hogy igenis tartozik valahová. Hát ennyi és nem több. Szó sincs arról, hogy bárki elől elennénk a kenyeret... Elsietettnek tűnt... Kulcsár Zoltán ungvári mérnök: – Először is szomorú, hogy alacsony volt a részvétel. Benyomásom szerint hiányzott a szavazás kellő előkészítése, úgy tűnt, hogy egy kicsit elhamarkodottra sikeredett. Az emberek egy része még nem igazán ismerte fel – a politikai körítésnek köszönhetően –, nem tudatosította magában a kérdés fontosságát, súlyát az egész nemzet szempontjából. Kár, hogy a kettős állampolgárságról, nehezen értelmezhető módon a kórházprivatizációról együtt kiírt referendum kimenetele pártpolitikai érdekek áldozatául esett. Ami valamelyest vigasztaló lehet: mégis többen voksoltak az igen mellett. S reméljük, hogy idővel a magyar társadalom végül is pozitívan rendezni fogja ezt a kérdést. Barát Mihály, Magyar Tímea, Tóth Viktor *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 29. 08:48 | Sorszám: 33 |
|
* http://politika.transindex.ro Iliescu hírhedt aranyköpései
[21.12.2004] Történelmi butaság az erdővisszaadás, a szovjetekkel jobban lehetett dolgozni, a kommunizmus " kegyetlen, népileg jobboldali rendszer volt – példatár arról, mi mindent volt képes összehordani a volt Iasi megyei párttitkár. Pénz- és vagyonkérdés "Az utóbbi 150 év alatt" a korrupció jelensége hatással volt Romániára – jelentette ki február 11-én Iliescu, mivel annak ellenére, hogy Románia gazdasági növekedése az európai átlag fölött volt, a vagyonok törvénytelen utakon folytak el. Az exelnök megemlítette, hogy a román irodalom "tele van úrfikkal, akik bőségben, szórakozva töltötték idejüket Párizsban és Bécsben. Ehhez hasonló vesztesek most is vannak közöttünk, és nem szabad megengedjük a tisztségviselőink között effajta mentalitás meghúzódását." Hosszabbítsák meg az államosított lakásokban élő bérlők kilakoltatásának határidejét, és építsenek számukra szociális lakásokat – ezt az ötletet támogatta február 27-én, egy televíziós műsorban Iliescu. Hozzátette, a legfőbb gond lakások biztosítása a jelenlegi bérlőknek, "mivel a tulajdonosok olyan béreket határoznak meg, amelyek meghaladják az emberek jövedelmét". Március 15-én Iliescu abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy Rodica Stănoiu képes elnöki tanácsadói minőségében a nemzetbiztonság kérdésével foglalkozni. Stănoiut Condoleezza Rice-szal, az amerikai elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadójával hasonlította össze, aki jelenleg miniszter. "Miért, az ért hozzá? Szóval Condoleezza Rice lehet az amerikai elnök tanácsadója nemzetbiztonsági kérdésekben és Rodica Stănoiu Romániában, egy nő Romániában nem lehet? Honnan ez az előítélet?" – kérdezte az elnök az újságíróktól. "Jobboldali" kommunizmus Az Egy rövid évszázad végének nagy sokkja. Ion Iliescuval Vladimir Tismăneanu beszélget című könyvet március 30-án mutatták be. Az eseményen az elnök új elmélettel rukkolt elő: a kommunizmus szélsőségesen jobboldali volt. Az elnök szerint a "20. század nagyon kemény volt – két világháború és eddig nem látott mértékű kegyetlenség, valamint fanatikus mozgalmak a fasizmus és kommunizmus nyomta rá bélyegét". Az elnök szerint mindkét rendszer szélsőségesen jobboldali volt. A kommunizmusra utalva, az elnök kifejtette, egy kegyetlenségen alapuló rendszert nem nevezhetünk baloldalinak, mivel az egy népi rendszer. Az államfő április 16-i nyilatkozata szerint jobb lenne, ha a "gyalogos újságírók csapata" (az eredetiben obstea gazetaresca) összeforrottabb lenne, és megszűnne a "sajtóbárók" és a "sajtó dolgozó plebejusai" közötti elkülönülés. A piacgazdaságnak számos "erénye" van, de ugyanakkor "ádáz individualizmust táplál" amitől "az emberek vadállatokká válnak" – magyarázta április 30-án. Június másodikán Iliescu azt állította, hogy a kommunizmus alatt a politikai üldözöttek gyermekei is nyugodtan folytathatták tanulmányaikat. Az államfő a Szociáldemokrata Klub szervezte találkozón nyilatkozta, hogy "harcos szellemű kommunista" vasutascsaládban született, politikai nézetei miatt apját bezárták. "Történelmi butaságnak" minősítette az erdők visszaszolgáltatását augusztus 25-én Iliescu, úgy becsülve, a törvényt módosítani kell, másféleképp kell szabályozni a kitermelést. Emellett büntetésekre is szükség van – egészen a visszaállamosításig visszamenően, ha az új tulajdonosok nem tartják be a jogszabályokat. Két nappal később, az Új Idők gyárban tett látogatásán kijelentette, hogy a "magánosítás sokak számára felszámolást is jelentett, a szó szoros és átvitt értelmében is, nem csak gazdaságilag, hanem szó szerint is." Szeptember másodikán Iliescu azt nyilatkozta, hogy "természetesen tart össze" Oroszország Ukrajnával a Bâstroe csatorna építését illetően, "habár a szovjetekkel ezelőtt jobban lehetett dolgozni", de senkinek sincs igaza, aki illemszabályok áthágását támogatja. forrás: BBC
fordította Zágoni Bálint
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 29. 08:34 | Sorszám: 32 |
*
SZABADSÁG Kolozsvár közéleti napilapja 2004. dec. 29. http://www.hhrf.org/szabadsag/ Történelmi helyzet
15 éve váltakozó szerencsével politizálunk. Volt már ilyen is, olyan is a mi életünk. S ha meg kellett magyarázni, úgy akadt mindig, aki megmagyarázza, miért sikerült felemásra a mi próbálkozásunk. Kísérleteztünk folyvást, még okosnak is hittük mindazt, amit cselekedtünk, és nem értettük, miért nem sikerül semmi olyanra, amilyenre mi szeretnénk. Mások, mindig mások voltak a hibásak... Vajon mi sohasem tévedtünk?
Ritka politikai helyzet ez a mostani. Szinte hihetetlen, hogy ez így alakult. Hiszen a választások elôtt nagy volt a félelem — és ha nem sikerül? A fellegek eltûntek, mi szinte elfeledtük azt, ami volt. Pedig jó lenne emlékezni! Történelmi pillanatokat élünk. Többszörösen történelmi ez a helyzet. Mert nagy a tétje és mert mirólunk, a mi sorsunkról van szó. Olyan pártszövetség alakított kormányt, amely elôtt felrémlett a lehetôség: folytatni lehet, sôt kell, a rendszerváltást. Véget kell vetni az álszent hazudozásnak, le kell már léptetni a polgárnak, vállalkozónak álcázott egykori nomenklatúrásokat, akik csak hazudták nekünk a rendszerváltást, de csak azért, hogy észre ne vegyük közpénzzel teletömködött zsebeiket. Igen, hazudtak mint a vízfolyás és ez a hazudozás a választásokra már folyammá dagadt, akárcsak az ígéretek végtelen sora. Hogy négy év alatt mit kellett volna tenniük és mit nem tettek, arról nem beszéltek. Az ország még viszonylag ép, jövôt látni képes erôi megpróbálták a lehetetlent. És sikerült megnyerniük — részben — a választást. Igen, egy rendkívül erôsen, évtizedek óta meggyökerezett struktúrával szemben sikerült, talán még egyszer utoljára, gyôznie a reménynek, az építô szándéknak. Ha nem is egyértelmûen, de kihallatszott a választási kampány hangzavarából a rendszerváltó szándék, az egykori bukaresti Egyetem-tér hangulata/szándéka, azé, amelyet bányászok és nem-bányászok vertek szét. Ma Romániának, de nekünk is ez az egyik esélyünk: a tényleges rendszerváltás, az egykori pártstruktúrák végleges leléptetése és velük együtt a rájuk jellemzô módszereknek a sutba dobása. Enélkül Romániának nincs jövôje és nekünk sincs jövônk. És mégis, történelmi helyzet van. Ez a kormány talán hitelesebben fogja bevinni Romániát az Európai Unióba. Érzi a tétet, és talán azt is tudja, mi a teendô most, a tizenkettedik órában. Ezért történelmi a helyzet Romániában: igen, most vagy soha. A belépés elôtt bizonyságot kell tenni, hogy itt minden rendben vagy majdnem rendben van, minden nagyon szép, minden olyan, amilyennek lennie kell. 2005 áprilisa ez a határidô. Addigra itt mindent rendbe kell szedni, minden meg kell hogy feleljen az elôírásoknak. Románia bebocsátást kell hogy nyerjen. Igen, az ország vezetô garnitúrája fut az egykori keleti szomszéd elôl, pedig alulfejlettség, hagyományok, nomenklatúra és még sok más minden visszahúzza, arrafelé. Sikerül-e jó bizonyítványt szerezni? Sikerül-e eltakarni, esetleg pótolni a hiányosságokat? Elválik. 2005 áprilisáig minden az EU-elvárásoknak megfelelôen kell hogy kinézzen. Nem kell legyenek megoldatlan, gondot okozó problémák, még kisebbségiek sem, magyarkérdés sem. A belépés után senkit nem érdekel majd, hogy Romániában mi a helyzet, például velünk. A EU-tagság legfeljebb az utazási lehetôséget könnyíti meg. "Magyar-kérdés", azaz az erdélyi magyarságot érintô megoldatlan kérdések csak áprilisig lesznek/lehetnek. Ha csak... Tehát ezért is nagy a tét. Nekünk is "most vagy soha" a jelenlegi helyzet. Ez a mostani részvételünk a kormányban ezért oly felelôsségteljes. Egy nyugati barátom azt mondta, mindaddig, amíg részt veszünk a kormányban vagy hallgatólagosan támogatjuk, nem panaszkodhatunk senkinek, hiszen a hatalom részesei vagyunk. Ha viszont ez így van, ebbôl a pozícióból kell tényleges eredményt elérni a magyarság számára. Ezért történelmi ez a mostani helyzet. Súlyunk nagy és ezért is tényleges, mondhatnánk végleges — sorsunkat hosszú távon pozitívan befolyásoló — eredményt kellene elérnünk. Az RMDSZ soha még nem volt ilyen politikai helyzetben. Ez most licithelyzet. Tényleges politikai ízlésünknek inkább megfelelô társaságban tudunk-e élni ezzel a helyzet adta lehetôséggel? Tizenöt év után sikerül-e VALAMIT elérnünk? Vagy kifizetnek megint aprópénzzel, mert aprók vagyunk a történelmi helyzethez képest. A kormányzati tisztségeken túl, mit várhat a magyarság ettôl a részvételtôl a kormányban? Mert hogy egyeseknek ez jó, arról meg vagyunk gyôzôdve, de mitôl lesz ez jó a magyarság egésze számára? Történelmi pillanatokat élünk. A tárgyalók és a rövidesen magas állami tisztségek "viselôi" mindezt kell hogy tudják. Ôk tudják, mert kell tudják, hogy ilyenkor nem csak elôre szokás menekülni, hanem mindennek, még a politikai támogatásnak is meg kell kérni az árát. Mi valóban akarjuk az EU-tagságot, tenni is akarunk érte. De le kell szögeznünk, európai polgárokként is ragaszkodunk identitásunkhoz, mindazon jogokhoz, amelyek identitásunkat és tényleges egyenlôségünket biztosítják. Tehát nem mindegy, hogy a tisztségeken túl még mit érünk el. A mi magyar igényeink mellett ma egyértelmûbben kellene kiállni. Mert ha mi nem, ugyan kik? Beérjük a kolozsvári egyetemen a karokkal? Kettôvel-hárommal, mi, a "mérleg nyelve"? És nem kérünk egyetemet politikai támogatásunk fejében? Erdély szórványosodó nyugati fele mit nyer a kormányzati szereplésbôl? Hát Kolozsvár? Hát az egész erdélyi magyarság? Jogaink, státusunk miként alakul? Történelmi helyzet van, és ilyenkor kérni, és fôleg, bizonyítani kell, folyamatosan, minden fronton. 15 év után és ilyen történelmi helyzetben nem általános válaszokat várunk, hanem konkrét, pontokba szedett ígéreteket és garanciákat. Ha az RMDSZ a mérleg nyelve, úgy ez meg kell hogy látsszon az általa elért eredményeken is. És még egy gondolat. Vissza kellene térnünk egykori haladó, rendszerváltó hagyományainkhoz, és abból az alapállásból kellene megfogalmaznunk mai magunkat. Hitet kellene tennünk újra a tényleges és személyi következményeket is maga után vonó teljes rendszerváltás mellett, szakítanunk kellene eddigi rossz reflexeinkkel, dörgölôzésünkkel, és a haladó törekvések, nem pedig a retrográd irányzatok mellett kellene kiállnunk. (Így például miközben az egykori ellenzék és európai intézmények is kritizálják a hazai antidemokratikus választási törvényt, csúcsképviselônk megelégedését fejezte ki az említett törvénnyel kapcsolatban. Igen, egy olyan reakciós törvénnyel kapcsolatban, amelyik kizár a jogokból egyeseket, többek között minket, magyarokat is. Mintha kicsit sok lett volna az a négy évi együtt(?) kormányzás). Az új kormánynak és képviselôinknek ezeknek a gondolatoknak a jegyében szurkolunk és kívánunk sok sikert! Vekov Károly
*
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 29. 08:29 | Sorszám: 31 |
*
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6
Tőkés László beszámolója 1989-ről (3)
Ahogy kivezettek az utcára, úgy véresen, ahogy voltam, feleségemnek nem engedték, hogy vizet igyon, hogy gyógyszert vegyen magához. Ahogy a két autó és kísérő autók elindultak ebben a hajnali 4-5 órai időpontban, élesen belém villant a németországi kristályéjszaka hangulata. Érdekes módon maximális világítás fogadott az utcán, ami nem volt jellemző Ceausescu korszakára. Elhajtottak a rendőrségre, a rendőrség és a szekuritáté udvarára, ott már rengeteg ember jajveszékelt csoportokban összegyűjtve. Letakart hullákat is láttunk, már csak a lepel volt rajtuk. Ekkor már úgy éreztem magam, mint Pilátus udvarában. Nagy lótás-futás, nagy nyüzsgés, autók jöttek-mentek, felfokozott mozgás jellemezte ezt az udvart. Olyan volt, mint egy rémálom, nem túlzok, hogy azt hittük, az utolsó utunkra kísérnek.
Egyszer csak egy fél órai várakozás után, lehet, hogy egy óra is volt, elindult egymás után a két autó, amelyben magam és a feleségem voltunk, mindkettőnk melett egy-egy testőr, kétoldalt karonfogtak, külön-külön autóba ültettek. A gépkocsi sor hajnal idején nekivágott az országútnak.
Egy ideig azt gondoltuk, hogy a határra visznek, hogy lelőjenek. A fantáziánk működött, mert tudtuk, milyen módszereik vannak. Nekieresztik a határnak az embert, aztán lelövik. Teljes bizonytalanságban voltunk. Én a passzív rezisztencia magatartását tanúsítottam, természetes magasságban megkeményítettem a fejem, a nyakam, a tekintetem, és végig úgy utaztam, nem néztem se jobbra, se balra, legfeljebb a rendelkezésemre álló távoli szögekben tekintetemmel követtem a határt, illetve a terepet. Mikor már kivilágosodott, felismertük, hogy merre tartunk. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy célpont a Szilágyság, Zilah. Ekkor már megnyugodtunk, mert eszünkbe jutott, hogy engem a püspök Szilágyságba helyezett. Megérkeztünk a Szilágyság határára, ez nagy megnyugvással töltött el. Rendőrségi kísérettel, a szilágysági kísérettel érkeztünk Menyőbe, ahol a parókiára vittek. Éppen a templomból jöttek ki a kora délutáni istentiszteletről. Utolért egy teherautó, amelybe még Temesváron bedobigálták némi használati holminkat. A hívek előtt nagyon gyászos látvány nyújthattunk. Bepakolták a holmikat a férfiak a lakásba, ahol már évek óta nem volt lelkipásztor, és tulajdonképpen házi őrizetbe helyeztek. Nem volt senkinek szabad bejönnie hozzánk, bár kijelentették, hogy még prédikálni is fogok. Az emberek a tekintetükkel biztattak, nagyon együttérző volt a hangulat. Utóbb megtudtuk, már egy nappal előbb előkészítették a falut a fogadásunkra, végigjárták a szekusok a környező házakat. Egy teknőszerű mélyedésben van a parókia és a templom, körbejárták mindazokat, akik ráláttak a parókiára, a szomszédokat. Később megtaláltuk a lehallgató készülékeket és eltávolítottuk.
Mielőtt Menyőbe érkeztünk volna, Szilágyszegen, a község központjában állt meg a konvoj. Megrendüléssel emlékeznek vissza a szilágyszegi néptanács és rendőrség körül élő emberek arra a látványra, ahogyan kiszálltunk az autóból, ahogyan bekísértek a rendőrségre, véres arccal. A néptanácsnál azért álltunk meg, hogy átadjanak a helyi rendőrségnek. Mint kiderült, a rendőrség és a községháza lett a következő napokban a szekuritáté általi kihallgatásaink színtere. A rendőrségre azért is vittek be, hogy megmossanak, ne lássák véres arcomat a falubeliek, ezután mentünk Menyőbe.
Prédikálni csak hétfő reggel volt alkalmam a hétkezdő istentiszteleten, ebből nem engedtek; úgy látszik, tartani akarták magukat ahhoz a forgatókönyvhöz, én egy engedetlen lelkész vagyok, akit a püspök büntetésből egy messzi gyülekezetbe helyezett. Tehát mintha nem lenne másról szó, csak arról, hogy egy lelkipásztort áthelyeztek, és a falu hallgassa áhítattal a prédikátor szavait, habár egy rebellis prédikátor, de így járnak, akik hasonlóan viselkednek, tehát kellő félelemmel tekintsenek rám. De azért az ő papjuk most már Tőkés László.
Ez a külföld felé mutatott kép volt hosszú ideig, amíg nem kezdődött a terror, különösképpen amíg októberben nem indult be a legvadabb erőszak, szeptemberben Újvárosi halálával, addig ezt az arculatot ápolták kifelé, minthogyha nem lenne itt semmi politika. Azért vállalt olyan nagy részt Pap László az eseményekből, a püspök, mert ezt az egyházi látszatot kellett ápolni, mint ahogy közismert, hogy Ceausescu büszkén kérkedett azzal, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok. Minden politikai esetet polgári vagy köztörvényes bűnözői esetnek álcáztak. Ennek a csenevész változata volt ez a játék, de nem sokáig tartott. Amint megtudtuk, állandó kapcsolatban voltak Temesvárral, az ottani kihallgatásokkal együtt folytatták a mi kihallgatásunkat, és itt már rátérek az utolsó hét eseményeire. Hétfőn még bizonytalanság honolt a házunk táján. Hoztak a falusiak, a híveink ételt, még meleg ételt is hoztak egyszer. Mint hogyha egy békés parókián élnénk, gond nélkül, olyan hangulat uralkodott az első, hétfői napon.
Délután nagy megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy ez a csend megtévesztő, a prédikálás lehetősége csak látszat, mert autókkal egy egész villanyszerelő brigád vonult ki, és órák alatt reflektorokat szereltek fel a parókia körül. Este, amikor kigyúltak, rettenetes volt látni, nem tudtuk, hogy mit akarnak, hogy mi folyik itt. A megmagyarázhatatlantól való félelem és iszonyat fogott el bennünket. Közben a rendőrök kutyákat is hoztak, a polgárőrséget felállították a parókia körül, csupa idegen arc. Ekkor döbbentünk rá, hogy a szökés ellenében gondoskodtak ilyen nagyfokú kivilágításról, valóságos lágerhangulatot árasztott ez a felreflektorozott tenyérnyi udvar, és a maga hangulatában nagyon vészjóslóan hatott. Előérzetünk helytállónak bizonyult, mert attól a keddtől fogva, minden nap reggeltől estig, kedd, szerda, csütörtök, tehát három nap tulajdonképpen reggeltől estig kihallgatásokra hurcoltak, még kora hajnali sötétben, hogy ne lássa a falu, és külön-külön hallgattak ki engem és a feleségem szakképzett profi szekusok, nem tudom, az ország mely részéről összeszedve. Állítólag az én szakusom Jassi volt, egy olyan művelt embernek ható, magas rangú szekus tiszt. Editet a községházán vallatták, szintén ismeretlen személyek. Egyet ismertünk közülük, a Szilágy megyei szekuritáté főnökét.
Nos, ezek a napok nem kevésbé voltak idegőrlők és félelmetesek, mert nem tudtuk, hogy mi lesz az országban. Ceausescu még Iránban tartózkodott, valószínű azért is bántak csínján velünk, mivel még semmilyen irányba nem dőlt el a helyzet, ezért bizonyos fokú bizonytalanság és visszafogottság jellemezte őreinket. A szokásos szekus fenyegetéseket a pszichológiai vallatási módszereket, trükköket leszámítva elviselhető volt a helyzet. Én nem tudom, lehet, hogy 100, de 50 oldalt biztos összeírtam. Egész nap diktálták, hogy mi történt az utóbbi hónapokban, különösképpen mi az utolsó napokban. Ha ez megvan, ez az anyag, akkor abból rekonstruálni tudják a Temesváron történteket, óráról-órára 15-16-án. Akkor valóban leírtam mindent, nem volt miért titkolóznom, mert mi akkor már nyílt sisakkal harcoltunk, tehát ott híven rögzítve van, egyes részleteket leszámítva, amikor az ember nem akarja kiadni társait, minden mozzanat. A kihallgatások szokványos helyzetkivizsgálásnak is tekinthetők.
Szerencsénkre, csodák csodája, egy rádió is bekerült a teherautón elhozott bútorok, edények közé. Azt hiszem, ahogy a konyhai felszereléseket felmarkolták, egy táskarádió is bekerült a csomagba. Nos, azt a rádiót féltve elrejtettük, és amikor éjszaka, éjfél körül remegve hazakerültünk a feleségemmel, és találkoztunk, nagy élmény volt találkozni a lélekdidergető maratoni kihallgatások után, akkor megbeszéltük, amiket kérdeztek, összevetettük a tapasztalatainkat, következtetni próbáltunk arra, mire kíváncsiak és mire megy ki a játék, de ugyanakkor a rádiót is meghallgathattuk. Tehát akkor már újból kicsit kiláttunk a veremből, érzékeltük, hogy mi folyik a világban. Megtudhattuk, hogy az egész Románia forrong, és Temesvár 20-án szabad város lett. Az első szabad város Romániában! Ez biztatást jelentett számunkra, éreztük, hogy van esélyünk.
Nem tudnám elmondani pontosan, mit éreztünk, mert azzal is tisztában voltunk, hogy az utolsó pillanatban a szekusok azt csinálnak az emberrel, amit akarnak. Tehát nem föltétlenül lehetett számítanunk a józanságukra.
Utóbb világosan kiderült, talán azért nem ütlegeltek, nem kínoztak, mert mindenképpen rá akartak kényszeríteni egy beismerő vallomásra, nem csak papíron, hanem a teljes nyilvánosság színe előtt, a televízió képernyőjén. Azt kívánták tőlem, hogy valljam be: külföldi ügynökként, magyarországi és nyugati megbízatásból cselekszem és hazaáruló vagyok. Tartsak bűnbánatot! Hát ez is egy klasszikus módszere a hasonló rezsimeknek. Körömszakadtáig ellenálltam ennek a kísértésnek, pedig nagyon meggyőzőek voltak a fenyegetések. Ugyanis ekkor már annyira felsrófolták a feszültséget, hogy csak kínzás következhetett. Amitől azt hiszem, csak a nyilvánosság és papi védettségem mentett meg a megelőző években. Ez az a pont, ahol össze lehetett volna roppanni, nagyon nehéz szavakba önteni ezt az állapotot. Az tette fel a pontot a félelmeinkre, amikor szerdán este egyszercsak egybe tereltek mindenkit a rendőrség épületében, amint megtudtam, a feleségemet hazavitték közben délután 4 órakor. Megjelent minden rendőr, minden civil szekus, és egyszer csak felszólítottak, hogy álljunk fel; beindították a rádiót és akkor hangzott el Ceausescu szózata. Hazatérése után ez volt az első nyilvános szereplése. Azzal kezdte, hogy egy pap miatt Temesváron a rend felbomlott, akkor az a kijelentés úgy hatott, mint a halálos ítéletem. Láttam azt a tiszteletet, fegyelemszabta és egy kissé teátrális megfélemlítő célzatú tiszteletet, amivel glédában állva meg kellett hallgatni ezt a beszédet. Editnek egy szekus kíséretében otthon kellett lennie a parókián. Ennek a hatására teljesen egyedül maradtam. Ebben a magányban és fenyegetettségben pl. éjjel 12-ig kellett ellenállni az ostromoknak. Hál' Istennek kibírtam, de ez már tényleg olyan mérvű volt, amit csak a kínzással lehet fokozni. Ám úgy látszik, azt a lehetőséget vagy nem vették komolyan, vagy még akartak rá aludni egyet. Ezzel szöges ellentétben másnap, csütörtökön az utolsó kihallgatási napon, miközben délelőtt szokványos szakmai kihallgatási munka folyt, délután egyszer csak kezdték nekem diktálni, hogy ismerjem el, nem bántottak engem, semmi kár nem ért. Kellett írnom vagy három ilyen értelmű nyilatkozatot. Ők biztosították be magukat; akkor már sejtették, az már 21-ike volt, a szekuritáté összeesküdött Ceausescu ellen, sejthették, hogy kétesélyes a mérkőzés. Nem tudtam, hogy ez mi, hazavittek valamivel korábban, mint a megelőző napokban, hallgattuk a rádiót, nagy izgatottság és növekvő reménykedés hatott át bennünket. Kihallgatóink azzal búcsúztak: reggel folytatjuk.
Hajnalban felkeltünk, mert nem is tudtunk aludni a nagy izgatottságtól, hát csak nem jöttek, pénteken sem. Egy olyan lelki lazulási állapotba kerültünk, mint amikor már minden mindegy. Az apátia, a rezignáltság lett úrrá rajtunk. De jólesett pihenni is. Olyan jólesett ott kettesben ülni, ezen a szép téli délelőttön, az idő is enyhült. Bizakodás is támadt bennünk. Egyszer csak autózajt hallunk, kitekintünk az ablakon, egy fekete Volga közeledik. Rettenetesen megijedtünk, mint akire a halálos ítélet vár. Hát kiderült, hogy történetesen a feleségem nagybátyjának egy kiszuperált Volgája volt az a kocsi, és beengedték. Szekust vártunk, és a nagybácsi érkezett az apósommal. Ők voltak az elsők, akik a hermetikusan zárt faluba behatoltak, magyar idő szerint 12, a román szerint 1 órakor, s akkor már a harangszó után bemondták, hogy Ceausescu menekül. Azt hiszem, amilyen mélypontja volt életemnek az előző este, éppen az ellenkező véglet volt ez a 22-dikei nap, a déli híradás.
Akkor megindult a zarándoklat Menyőbe, csak aznap délután három vagy négy istentiszteletet tartottunk. Mert nem úgy volt, hogy ötkor tartunk istentiszteletet, ahogy karácsony nagyhetében szokás, hanem ahányszor összegyűlt a tömeg, akkor mindig azt mondták, tartsunk istentiszteletet. Megindult a zarándoklat belföldről, külföldről, a környékről. Egy-két hét igazi hiteles forradalmi időszak volt. A helybeliek megszervezték a szomszéd falubeliekkel a forradalmi polgárőrséget, éjjeli ügyelettel. Hát napokig tartott a látogatók fogadása, az első hullámban a szó szoros értelmében a keresztyén zarándokok, második hullámban érkezett a sajtó, Chrudinákék, a japán, amerikai tévé, akit csak el lehet képzelni. Aztán a karácsony megint az istentiszteletek sűrű, a szabadulás élményének gazdag áldásaival, szintén annyiszor, ahányszor kívánják az emberek. Azután jött a diadalút, előbb Szilágyságban, aztán Erdélyben, ahol meg kellett mutatkozni, hogy íme, az Isten szabadítása valóságos volt, és íme itt vagyok.
Az újságírók a gyülekezet, a keresztyénség zarándoklata után még ide kívánkozik a családdal való találkozás, hiszen tulajdonképpen sokak mellett a család volt ennek a küzdelemnek egyik főszereplője. A temesvári viszontlátás csodálatos volt. Karácsonyra kijött egész Kolozsvár, egész Zilah, az egész család és valóban az az élmény hatott át, mint ahogy a bibliai ige mondja: hogy meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.
*
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 28. 08:43 | Sorszám: 30 |
|
* http://www.geocities.com/hunsor/hunsor.html
Valamit a nemzeti érzésrõl
Nagy érzés. Lélekemelõ, léleknemesítõ. Akár nagy áldozatokra, nagy tettekre, "csoda dolgokra" serkentheti az egyént, a nemzetet. Velünk születik, beépült a génjeinkbe, kapjuk apánktól, anyánktól, az egész közösségünktõl, õseinktõl. Kapjuk a történelemtõl, népünk múltjából. Nem mi munkáljuk õt - vagy ha igen, csak kis mértékben -, õ munkál minket. Visszahat a tetteinkre, a cselekedeteinkre. Nem csak tudatosan, ösztönösen is.
Segíti egy nép vezetõit is a közös gondok megoldásában. Mert: nemcsak a gondok, a célok is közösek. S a közös cél összekovácsolja az egész nemzetet, felsorakoztatja az egyéneket ama cél megoldásáért küzdõ "vezér", hadvezér, zászlóvivõ mögé. Eggyé forrik benne a nemzet, eggyé lesznek a külön-külön egyedek, valami rejtelmes háló köti-szövi egybe õket.
Amikor a "vezér" nem a közösség, nem a nemzet céljainak a megtestesítõje, akár önös céljai vannak, akár idegen érdekeket képvisel szemben a nemzetével vagy az általa vezetett nemzettel, nem segíti, hanem akadályozza ama célok megvalósításában a sokak szívében ott lappangó vagy akár felforrósodó érzés. Ilyenkor "lép fel" a vezér, a vezetõ vagy vezetõ klikk ama érzés megfékezésére, visszaszorítására, vagy akár kiirtására. Ez történt a török hódoltság idején, a Habsburg idõkben. És ez történt 1918 után, amikor Károlyi Mihály majd Kun Béla léptek a történelem színpadára. El kellett fojtani, ki kellett oltani a lelkek lángját, hiszen az internacionalizmus eszméje elterjesztésének akadályozója ama másik, nemzeti eszme. Így fegyverezték le a nemzetet, így tévesztették meg az embereket, s így tették idegen csapatok szabad prédájává az országot, belesodorva azt Trianon tragédiájába. A két háború között lassan, de eszmélt a földreterített nemzet. "Magyarok maradtunk!" - mondták a határon kívül rekedtek, a sorvadásra majd megszûnésre ítéltek. Aztán jött a közel fél évszázados kommunista rémuralom, jöttek a rákosimátyások, a kádárjánosok és bûntársaik. Ölték, gyilkolták a nemzetet, gyomlálták meg nem szûnõ következetességgel a lelkük mélyén elrejtett legszentebb érzéseiket, a nemzet és a haza mélyen gyökerezõ szeretetét. "A múltat végképp eltörölni!" - énekelték az orruknál fogva vezetettek, az agymosásra, lelkük kilúgozására ítéltek. (S énekelte nemrég az MSZP új elnökének megválasztása alkalmából összegyûlt kongresszus.) Mert "veszélyes nemzet" voltunk a kommunista világbirodalomban, minden más népnél nagyobb nyomás alá kerültünk. Más országokban kialakult a "nemzeti kommunizmus" egy-egy változata. Nálunk nem! Nem szabadott? Vagy olyan vezetés alá kerültünk? A történészek feladata ennek a kiderítése. Így lett a mi árulásunk, elárulásunk minden más árulást felülmúlóvá. És a nemzet "tisztult", "sterilizálódott", az évezredes beidegzõdések sokaknál kioltódtak. Csak egy kis rétegnél indult el az ellenfolyamat, az érzésben való megerõsödés. * Mi történt hát december 5-én? - tesszük fel rémült arccal a kérdést. Felfoghatjuk úgy is: felmérés történt. Számbavétel történt. Számbavétele annak, hol is tartunk, mint is állunk. Az idegen érdekek képviseletét ellátó, nemzetükkel szembefordult vezetõk a kilúgozott agyúakra alapoztak, s eszeveszett kampányt kezdtek a tudatlanok, a szunnyadó érzésûek félrevezetéséért. Hazugságok tömkelegével "gyõzték, nyerték meg õket" nemzetellenes céljaikhoz, a magyar nemzet egyesítésének a megakadályozására. S így sodortak olyanokat is a kilúgozott agyúak, a "sterilizáltak", magyaroknak már nem számíthatók táborába, akik esetleg még nincsenek ott, vagy legalábbis nincsenek meggyõzõdve, hogy ott a helyük, esetleg csak elhitték a hazudozásokat, vagy nem ismerték fel, hogy mirõl is van tulajdonképpen szó. És így alakult ki a szörnyû látlelet. Trianon eszméje, a nemzet feldarabolása, tovább darabolása a többséget maga alá temette, elsodorta, félresodorta. S pillanatnyilag: diadalra juttatta a széthúzást, a közös érdektõl való eltávolodást. A NEM-ek egyértelmûen a nemzet ellen szóltak. És ugyancsak nemzetellenes volt ebben a pillanatban a távolmaradás, a passzivitás. S szomorú, de e látlelet szerint megpecsételtnek látszik a nemzet sorsa, az ország sorsa. Mert az országnak is talpköve az összetartó, az állampolgárokat egybefogó érzés, anélkül hosszú távon kormányozni, emelkedõ pályára vezetni azt nem lehet. Valahogy úgy, mint ahogy háborút sem lehet vívni hátország nélkül, vagy a közös cél tudatától megfosztva harcoló katonákkal. S ha pillanatnyilag úgy tûnik: óriási sikert arattak a "Nem-esek", a Nem-re, a be nem fogadásra, a testvérkezet nem nyújtásra buzdítók és szavazóik, nem biztos, hogy hosszú távon is bejön ez nekik. Inkább pillanatnyi a sikerük. Látszatgyõzelem a gyõzelmük. Mert nemcsak a nemzetet, az országot is gyengítették. A kettõ egymás nélkül nem életképes. Hacsak nem éppen ez a céljuk! Pót-Trianon megvalósítása, maradék Magyarországnak is a megsemmisítése! * Hihetünk-e hát valamiben? Van-e még magyar nemzet, van-e még magyar jövõ? Az évszázadok óta tartó folyamat egy nagyon súlyos pillanatához érkeztünk. A vagy-vagy szembemeredõ kérdéséhez. Vagy sikerül megállítani a folyamatot, felébreszteni a magyarnak lenni jó, még ha fájdalmas, akkor is - érzést, s vele a nemzetet, kiragadni árulói markából, vagy tömött sorokban menetelünk lelki-fizikai koncentrációs táboraink felé. És nem is feléjük, mert már ott vagyunk, bennük vagyunk, s e táborok elvégezhetik rajtunk ciángázas munkájukat. Csak elaludt a nemzet egy része?
Történt már sokszor az "idõk árján", hogy a hosszú ideig tartó passzivitás, közöny, belefásultság, érdektelenség egy adott pillanatban megszûnt vagy csak látszatinak bizonyult. A folyamatok saját ellenfolyamatukba csaptak át. A magyarság is az általános süllyedés, veszés lejtõjén magára-magára eszmélt. Ez történt a Rákóczi szabadságharc idején, ez 1848-49-ben, ez 1956-ban. És talán magára eszmélhet most is, e nagy trauma hatására. S a génjeinkben csak - és mégis - ott szunnyadó érzés jelentkezése majd felerõsödése átsegíthet ezen a válságos helyzeten. "Nekünk Mohács kell" - mondta Ady Endre, a magyar lélek egyik legjobb ismerõje. Nos: a Mohács itt van! Megtörtént! Megtörtént sorozatosan, ismétlõdõn, megtörtént december ötödikén. Önmaga érdeke ellen cselekedett az ország! Rádöbbenhet erre, magába szállhat, feltámadhat, és higgyük: FEL IS FOG TÁMADNI a nemzet. Ilyenek vagyunk. Nagyon mélyre kell jutnunk ahhoz, hogy el tudjuk kezdeni a felemelkedést. Ha a percemberkék dáridója véget ér, bomlasztó-züllesztõ korszakukat a nemzet felemelésén fáradozók, a nemzetet egybefogók korszaka fogja felváltani. Így kívánja ezt az ország gondja, mely a MAGYARSÁG GONDJÁVÁ szélesedik. Gazda József
a HUNSOR Erdélyi munkatársa
a HUNSOR online cikke [HUNSOR medencefigyelõ - ® HUNSOR -] http://www.geocities.com/hunsor/hunsor.html *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 28. 08:26 | Sorszám: 29 |
Ki vétett? Mi ellen?
írta Csapó Endre
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője
2004. december 14., Magyar Élet, HUNSOR.nu
Eredménytelen lett a kettôs állampolgárságról és a kórházprivatizációról szóló népszavazás is.
A választásra jogosultak 37,46%-a járult december 5-én az urnákhoz, vagyis 3 004 227 állampolgár adta le szavazatát. Az Országos Választási Bizottság közlése szerint: a kettôs állampolgárságra 51,5% (1 521 143) IGEN szavazat, 48,5% (1 428 736) NEM szavazat érkezett. A szavazatok 2,02%-a (60 555) érvénytelen lett. A kórházprivatizáció leállítására 65% (1 922 765 ) IGEN szavazat, 35 % (1 034 578) NEM szavazat érkezett. A szavazatok 1,77%-a (53 100) érvénytelen volt. A kettôs állampolgárság érdekében tett szavazás eredménytelensége két lényeges következményt hozott létre: 1. A határon túliak súlyos lelki megrázkódtatását. 2. A nemzetellenes hazai baloldal és a határon túli magyarellenes irányzat gyôzelmét. Néhány idézettel érzékeljük a határon túliak lelki megrázkódtatását: "Elvégeztetett. Advent második vasárnapján, az Úr 2004. esztendejében Magyarország megszűnt anyaországnak lenni. S szinte magyarnak is. A magyarországi magyar nemzetiségű kisebbség a nemzetegyesítési népszavazáson vereséget szenvedett és végleg kisebbségben maradt. Azon a vasárnapon az istenadta olyan döntést hozott, hogy nem kíván velünk együvé tartozó lenni, egységes nemzetté válni, marad magának, olyannak, amilyenné az ezért felelôsök tették. A szocialista nemzetköziség (amivé válik holnapra a világ) felkent papjai, a maguk is arcuk- és hitükvesztett janicsárok, akik alig várják, hogy eltűnhessenek az erôszakosan globalizáló világ nagy, sötét bendôjében." (Magyar Szó, Délvidék, Orbán Ferenc.) "Én mától csak és kizárólag székely vagyok. Ezennel felbontottnak tekintem az 1100 évvel ezelôtt megkötött vérszerzôdést. Még egy mostoha anyaországra nincs szükségem!" (Internet levél). "Ez a nap a magyarság szégyennapja volt! A történelemben bizonyára második Trianonként lesz emlegetve, s ez a Trianon sokkal fájdalmasabb lesz minden igaz magyar számára, s fôleg a határon túli magyarok számára, mint az 1920-as, mert akkor idegen hatalmak ítélkeztek felettünk; most meg a saját véreink. Ilyen gyalázatos dolgot a saját nemzetével, csak is a magyar művelhet!" (Internet) "A mai napon a magyar nemzet kést döfött a saját hátába." (Internet) "Megdöbbentette a népszavazás végeredménye Szilvási Zoltánt, Nagydobrony (Kárpátalja) polgármesterét is. Sajnos, várható volt, hogy nem kellünk az anyaországnak, s úgy néz ki, hogy minket kirekesztenek a nemzettestbôl. S kétséges, hogyan is fogjuk majd átlépni az ukránmagyar határt a schengeni vízum 2007-es bevezetése után." Erdélybôl: "Legyôztek engem, a szelíden kopogtató határon túlit, és a gondjaimra bízott gyermekeket, akiket azért nevelek, oktatok összekoldult pénzbôl, hogy szomszédaikkal békében élô jó magyar emberek legyenek itthon Erdélyben. Legyôzték azt a kislányt, akit a napokban fogadtam be, 16 évesen és most tanul kanállal enni, mert ahogy ô mondja, még soha nem evett levest. Legyôzték azt a moldvai csángó falut, melyrôl a román tanárnô azt mondta cinikusan, hogy huszonnégy éve alatt, mióta ô ott tanít egyetlen gyerek sem ment kilencedik osztályba, mert buták azok az emberek. Valóban az egyszerű nép között járva, azt látom, hogy a kisebbségi sors, a sanyarú élet bennünket határon túli embereket elnyomorított, nagyon sokan isznak, és más súlyos bűnök áldozataivá válnak, mert jaj a legyôzötteknek. És most megértük, hogy a dicsôségesen uralkodó magyar kormány is legyôzött bennünket. (Böjte Csaba szerzetes, aki árvaházat létesített) "Székelyföldön egyre több elkeseredett megnyilvánulásnak lehetünk tanúi. A gyergyószentmiklósi Szent Miklós napi körmeneten például hiányoztak a magyar lobogók, a templomban fekete szalagot tűztek a címeres magyar zászlóra, és elôször történt meg 1990 után ünnepi szentmisén, hogy nem hangzott el a magyar Himnusz." Részlet a Gondola elemzésébôl: Sajnos a határon túli magyarok megint rosszul jártak. Nékik nem kínál semmit sem a jövô. Ami a legrosszabb: nem lepôdhetünk meg, ha ezek után mérhetôen gyorsul majd az asszimiláció, sokkal többen fogják elhagyni magyarságukat, és állnak be románnak, szerbnek, szlováknak, ukránnak, mint eddig. Egy idézet, november 18-áról: Feleljünk csak a fenti kérdésekre: 1. Mit nyerhetünk ezzel a szavazással? Semmit. 2. Mit veszíthetünk ezzel a szavazással? Mindent. 3. Ki hozta ránk ezt a mostani tébolyt? Na ki? Mutassanak még egy népet a Földön, amelyik ennyi energiát fordít önmaga szétverésére." Vannak furcsa lehetôségek a magyarság megrontására. A legsérülékenyebb része a nemzetnek, a lelke, egyúttal ez adja a legtöbb lehetôséget arra, ha ellenségei bele akarják hajszolni a magyarokat egy eleve vesztes cselekvésbe. A mi hazafiságunkban túlteng az érzelem, nagyobb baj az, hogy a veszélyre figyelmeztetô hangok nem mérsékletet váltanak ki, hanem indulatot, türelmetlenséget azok iránt, akik mérlegelni ajánlják a kockázatot. Az 1948/49-es forradalom és szabadságharc alaposabb tanulmányozása bôven szolgálhatna tanulságul, de mégsem szolgálhat, mert március 15-e nemzeti ünnep lett, és abban kizárólag a hazafiasságtöltet érvényesülhet. Széchenyi igazát ugyan elismerjük, de Kossuth és Petôfi lett a nemzeti érzelmek istene. Annyira, hogy még most is félve írom le ezt a véleményemet, pedig könyvet lehetne megtölteni olyan esetek feldolgozásával, amelyekben a hatalom urai mesterségesen gerjesztettek fel egyébként mindig jogos magyar helytállási indulatokat, azzal a nagyon is reálisan kiszámított szándékkal, hogy a mindig esélytelen küzdelembe belelendülô magyar azt követôen leverhetôbb, kifoszthatóbb, engedelmeségre kényszeríthetôbb legyen. Ebbe a gyűjteménybe beleillene a gerjesztett összeesküvések története ha valaki megírná , ami a Habsburg-idôktôl kezdve elôtárná a bolsevista korszak magas tökélyre vitt gerjesztéseit, amelyek pereiben ártalmatlanná tették, kivégezték a nemzet legjobbjait, és lehetetlenné tettek minden valódi összefogást. 1956 forradalma történetének is megvan a provokációs vetülete, amiben például Amerika szerepét még nem tisztázta a magyar történetírás, és az a körülmény, hogy a magyar nemzet egységesen felkelt és leveretett (Amerika szerepének vizsgálata e téren is elmulasztott feladat), további bôséges alkalmat adott arra, hogy kivégezzék a nemzet színejavát, és tehetetlenné tegyék a nemzet lázadni kész rétegét. Újra fellángoltak az összeseküvési perek 56 után, végülis ezekkel alapozták meg a tartós közfélelmet a közösségben, és konzerválták a rendszert elfogadó közönyt. "Egy olyan népben, melynek nem szabad igazán kimondani, amit gondol, csakhamar szokássá válik, hogy ne is gondolkozzék" (Keresztury József). Követhetô ez a lelki folyamat a Trianon-tudatban. Horthy uralma idején a magyar kormányok reálisan mérték fel a revízió esélyeit, külpolitikájukat az etnikai alapon visszaszerezhetô területekre szabott követelésre korlátozták, de ez otthon titok volt, mert a nemzet kollektív ítéletében a "Mindent vissza!" hangulat ellenében megnyilatkozó belpolitikába belebukott volna bármelyik akkori kormány. 45 után pedig Trianon és annak ma is rontó következményei nagyrészt kiestek a magyar kollektív tudatból, és annak visszatérését folyamatosan gátolja a nemzetellenes bolsevista szemlélet kényelmes túlélése a mai globalizmus nemzetellenes közegében. Az emigráció általánosságban nem számol ezzel a gondolkozásból kibelezettséggel, és elítélôen szól az otthoni nép közönyérôl, azt hibáztatva, nem pedig a rákényszerített körülményeket. Innét számosan megfogalmazzák, hogy kellene csak egy elszánt vezetô, és akkor a magyar nép elsöpörné az ármányt. Ennél bonyolultabb a dolog. "Az emberiség legveszedelmesebbjei valószínűleg azok, akiket valamilyen belsô miszticizmus irányít, akik a Gondviselés kezében érzik magukat és rossz ítélôképességük van" olvassuk Szalay Gyula filozófiai tanulmánykötetében (Piros vér hull ôszi sárba, Florida, 1989.) De nem is az elhivatottsággal van baj, hanem a ítélôképességgel. Valaki lépett, és mert ez a lépés a magyar lélek neuralgikus kérdésében történt, magával rántotta azokat is, akik bár egyet értettek a szándékkal, de más úton látták eljuthatni a megvalósuláshoz. Ebben a nagyon égetô kérdésben fellángolt a nemzeti érzés, egyszerűnek tűnt a feladat, népszavazással kötelezni a törvényhozás házát a kettôs állampolgárság megvalósítására a határon túli magyarság részére. A dolog roppant egyszerű, a nép akarata ledönti a kínai falat is. Gyulay Endre csanádi megyéspüspök rámutatott: "A népszavazás Trianonra adott válasz lehetett volna, ehelyett terrorisztikus riogatás, méltatlan pártcsatározások témája lett. Érvényesült az elmúlt negyven év nyárspolgársága, világpolgársága. Szomorú, hogy mindemellett a polgárok nem kívántak élni szavazati jogukkal." Három tényezôre mutatott rá Gyulay püspök:
1. Trianon már nem fáj az országon belüli népnek, csak alig húsz százalékának.
2. A hatalom terrort alkalmazott.
3. A demokrácia eszközei alkalmatlanok a hatalommal szemben. Mindhárom tényezô elôre látható és mérlegelhetô lett volna egy elvégzett hatástanulmányban. További tényezô lett volna, ha megfelelô elôkészítést kap a választó, és ha nem érzelmi alapra helyezték volna a kérdést. Ami az elôkészítést illeti, a hatalom propagandagépezetével szemben a rövid távú verseny esélytelen. Az érzelmi alapot pedig elsöpörte a hatalom riogatása az anyagi terhekkel, ami ugyancsak esélytelen védekezésre kényszerítette a nemzeti törekvést felvállaló pártokat. Erôpróba lett a népszavazás a hatalom pártjai és az ellenzék pártjai között aránytalan esélyekkel. Elemzôk rámutattak arra, hogy a hatályos magyar jogszabályok lényegében védtelenül hagyják az alulról jövô népszavazási kezdeményezéseket, mivel a választások tisztaságát védô jogi fórumok, a választási bizottságok és bíróságok sem tudták megvédeni a népszavazást az állami szervek nyilvánvalóan manipulatív beavatkozásától. A választási eljárási szabályok visszássága az is, hogy egy 2003. augusztusában elindult népszavazási kezdeményezés esetében miután minden jogorvoslati fórumot megjárattak vele, csupán alig több mint egy hónap jutott a kampányra a népszavazás 2004. október 28-i kiírását követôen. Ilyen rövid idô alatt a társadalom optimális mértékben még akkor sem ismerhette volna a kérdéssel kapcsolatos álláspontokat, ha a kampány fair módon zajlott volna. Emlékeztetôül: a 2003. április 12-én megtartott EU csatlakozási népszavazást 2002. december végén minden jogorvoslati lehetôséget kizáró módon alkotmánymódosítással "írták ki", tehát akkor a többségében egyszólamú kampányra csaknem öt hónap és az egyik válasz (IGEN) melletti érvelésre több milliárd forint közpénz állt rendelkezésre. Nálunk a kormányhatalom sajnálom, bármelyik eddigi kormányhatalom is kilóg a sorból, ami a rábízott ország érdekeinek kellô érvényesítését illeti. Erre céloz Tunyogi Csapó Gábor, egészen érthetôen: "El tudjuk-e képzelni, mi történnék azzal a szlovák, román, szerb vagy horvát kormánnyal, amely meg akarná tagadni a nemzet államhatárokon kívül élô tagjaitól az állampolgárságot? Magam élénken el tudom képzelni, hogy egy ilyen kormány tagjait a választópolgárok nyílt színen felkoncolnák." Ebben a képes beszédben kifejezôdik a magyarországi politika természetének az ország környezetétôl eltérô volta, ami éppen környezete miatt feltűnôen érthetetlen és helytelen, hiszen a környezet a magyar nemzetet pusztítja oly régóta és olyan egyértelműen, hogy az iránt közönnyel viseltetni olyan téboly, amire távolabb sincsen példa. Egyenesen felbátorítja bármire mindazokat, akiknek érdekében áll a magyarok kiszorítása. Visszatérünk tehát oda, hogy 15 év eddigi kormányai rovására írandó, hogy egy erre a feladatra alkalmatlan és felkészületlen társadalmi szervezetre maradt végülis beindítani a kudarctól vemhes folyamatot. Az is igaz, hogy minden más szervezet felett a Magyarok Világszövetsége lehet, legalábbis elvileg a szervezôje ilyen akciónak, ha sok száz egyéb szervezettel együtt felkelti a társadalom érdeklôdését, de hol van már akárcsak az a Világszövetség, amely a kettôs állampolgárság kérdését fölvetette és magáévá tette tizenkét évvel ezelôtt, amely ennyi idô alatt gyűjthetett volna elég erôt ehhez a feladathoz. A mai Világszövetségnek már csak abban lehetett reménye, hogy egyetlen nagyszerű cselekedet sikerével súlytalansága alá szilárd talapzatot kap a hálás nemzettôl. Nagy nemzeti cselekedet lett volna. A kezdeményezôk bizonyára úgy is ítélték meg a helyzetet, hogy elég kibontani a harci lobogót és megfújni a kürtöt. Valóban hôsies küzdelemmel igyekeztek tettre késztetni az ország választó polgárait, csatlakoztak hozzá a jobboldali politikai pártok és mozgalmak, akkor is ha látták a küzdelem reménytelenségét, végülis kiderült, hogy a magyar társadalom nincs olyan állapotban, hogy egybe ötvözze a 86 éve szétszakított nemzetet. Ez a vállalkozás következményekkel járt. A határon túliak lelki sebesülésérôl szóltunk, a másik súlyos következmény a nemzetellenes bolsevista szemlélet és követôinek diadala. Errôl még sokat fogunk hallani.
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 22:42 | Sorszám: 28 |
|
* Szőlössy Tibor:
Kárpátaljai Miatyánk (Técső) Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, bocsáss meg nékünk, mert kételkedtünk. Nem abban, hogy vagy-e egyáltalán, hanem azért, hogy oly messzire kerülvén egymástól ki mertük mondani, meg mertük kérdezni egymástól és magunktól: Atyánk, miért hagytál el minket? Miért csuktad össze pilláidat ránk letekintvén, megfosztva minket hitet éltető szemeid fényétől és melegétől? Bocsásd meg, mert mi hagytunk el Téged. Te ezt tudod, de lelki megnyugtatásunkért, gyónásként hadd mondjuk: Atyánk, a sátán kerített hatalmába minket, elrabolta mindenünket, egyik kezünkben kenyeret tartottunk, a másikkal fedelet magunk és szeretteink fölé - ennyit hagyott meg nekünk. Gyarló emberként féltünk imára kulcsolni kezeinket, mert elejtvén valamelyiket - megsemmisülünk. Szenteltessék meg a Te neved, mert reménytelenségbe tiport évtizedeinkben neveddel tettük elviselhetővé testi-lelki fájdalmainkat, vágyva-remélve országod eljöttét. Ne vádolj minket türelmetlenséggel, de legyen meg a Te akaratod már ma, amint a mennyekben, úgy a Földön is. A mindenség végtelenjében földi létünk pillanatnyi: add meg hát Atyánk, hogy élni akarásunkat a Te akaratod tegye elviselhetővé. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és holnap is. Add, hogy búzánkat anyaföldünkbe vethessük, kenyerünket anyanyelvünkön nevezhessük. Adj biztató kitartást, hogy ne süllyedjünk a napi küzdelmek kilátástalanságába, hogy feléd fordíthassuk kérges tenyerünket és érdes lelkünket, hogy legyen bátorságunk és időnk Téged kérni: bocsásd meg vétkeinket, taníts meg újra, hogy őszintén valljuk és tegyük: mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Mi, akik végigszenvedtük a poklok éveit, hova vétkek kényszerítettek vétkezni, kérünk: adj erőt és időt megbocsátani embereknek, nemzeteknek, évtizedeknek. És ne vígy minket a kísértésbe, hogy elégedettek legyünk magunkkal, ne engedd, hogy sanyargatóink szenvedéseit látva-hallva, a bosszú bódulatába zárkózva kárörvendjünk. Szabadíts meg a gonosztól, mely itt van közöttünk felöltvén az anyagiasság és önimádat csábító palástját. Bízva és reménykedve fordulunk most és mindig Hozzád: tarts meg szülőföldünkön, emelj fel magadhoz, add meg Atyánk, hogy kegyességed tanúi és részesei legyünk, mert Tiéd az Ország, a Hatalom és a Dicsőség most és mindörökké. Ámen. *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 21:34 | Sorszám: 27 |
|
* Tisztelt Honfitársaim! Karácsony másnapján a GONDOLA fórumán egy új szemlét nyitottam KÁRPÁT-MEDENCEI PANORÁMA cimmel. Számítok támogató figyelmükre, írásaikra és javaslataikra. Segítsenek gyűjteni és továbbadni nemzeti értékeinket és gondolatainkat! Egyeztettem a moderátorral e speciális topik fokozott védelméről. Kérem hogy a mai, valós magyar "körkép" építésén,(ne a lerombolásán!) munkálkodjunk. Ezt az ajánlót juttassuk el a magyar közösségek honlapjaira és fórumaira.
http://forum.gondola.hu/cgi-bin/ultimatebb.cgi?ubb=get_topic&f=2&t=005749 Keressünk ERDŐVIDÉK honlapjához hasonló értékeket az interneten! http://www.erdovidek.home.ro/index.htm *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 19:42 | Sorszám: 26 |
|
* A mai kárpát-medencei magyar tájképbe Szabó G. Zoltán országgyűlési képviselő, MSZP-prominens, Budapest VII. kerületi Polgármester Úr humora is beletartozik.
Büszke lehet rá a magyarság! INDEX FÓRUMA
Szabó G. Zoltán válasz | megnéz | könyvjelző 2004.12.27 18:32:41 (108) Naná. Az eredmény csak az igennel szavazó, meg a határon túli fajmagyarok alhasi vérbőségére van káros hatással, a mocskos liberálbolsevik kozmopolitáknak viszont kifejezetten szexuális gerjedelmet okoz. Ezért aztán ők bagzanak, mint a nyulak. Az eredmény: genetikailag elkorcsosult, nemzetidegen csecsemők árasztják el egy év múlva a szittyák földjét és a maroknyi mélymagyar még tovább porlik, mint a szikla. *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 19:16 | Sorszám: 25 |
|
* ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6 http://www.argus.hu/index.html
"Temesvár volt a gyújtópónt, ezt nem lehet elvitatni"
Neumann Ernő temesvári rabbi visszaemlékezése
Örömmel látom itt nálam önöket, hogy közösen felelevenítsük a temesvári forradalom eseményeit. Bár az ilyesmi egyre nehezebb, ahogy telnek az esztendők. Tudniillik az úgynevezett decemberi, 1989-es forradalom történései - melynek lassan-lassan tizedik évfordulóját fogjuk megülni - mindenképpen óriási fordulópontot jelentettek az ország népe életében.
Mi történt akkor, és miért mondjuk azt, hogy fordulópontot jelentettek ezek az események? Nevezetesen azért, mert hasonlóan a Szovjetunió megszállta országokhoz, Romániában is a kommunizmus hatalmasodott el, mindazzal a rosszal, igazságtalansággal, embertelenséggel, mely jellemezte ezeket a rezsimeket és a kommunista eszmét, mint olyat. A nép egyre inkább elégedetlenné vált. A mindennapi életben egyre több lemondást követeltek a hatóságok. Mind jobban nőtt az elkeseredettség. Rövid az emberi élet, de azt is sötétségben tölteni, még akkor is, amikor beáll az est, hidegben, mikor ránk köszönt a tél, ezt nem lehet sokáig elviselni. Nem nagyon segített az, amit Ceausescu tanácsolt: ha fázunk otthonunkban, akkor öltözzünk melegebben. Tehát megvoltak azok az okok, melyek megérlelték azt, hogy ez az elégedetlenség, mint egy vulkán, kitörjön, és megpróbálkozzék a nép azzal, hogy új életet honosítson meg. Természetesen forradalom lezárása után különböző verziók keletkeztek, különbözőképpen magyarázták a történteket. Én magam úgy ismertetem azokat, ahogy akkor megéltem és láttam. Nem hagyom magam befolyásoltatni mindattól, ami később magyarázatként elterjedt ezzel kapcsolatosan. Nem tudom függetleníteni a forradalom kezdetét az itteni református egyház lelkészének személyétől. Miért? Ez egy külön történet. Tőkés László egyrészt nem volt kedveltje a református egyházkerület püspökének, a Váradon székelő Papp Lászlónak, és ugyancsak nem volt kedveltje a kommunista rezsimnek, mert nem szűnt meg bírálni politikáját. És több módon, főként a papság és a hívek körében kifejezést adott elégedetlenségének. Különösképpen az úgynevezett falurombolással kapcsolatban. A református püspök el akarta mozdítani helyéről. Bár, mint lelkész, egy felvilágosult korszakot honosított meg az itteni hívek életében. A püspök úr eljárását egyeztetve a hatóságokkal még a lakásukból is ki akarta tetetni a Tőkés családot. Tőkés azonban egy erős akaratú ember, és minden rizikót vállalva ellenállt mind az egyházi, mind a világi hatóságoknak. Magatartásával azt példázva, hogy lehet ellenállni. Különböző bírósági tárgyalásokat folytattak ellene, amelyeken vagy megjelent, vagy nem jelent meg, tény az, hogy egyre inkább köztudottá vált, főképpen a református hívek között, hogy íme van valaki, aki nem szolgálja ki és nem veti magát alá a felső fórumok igazságtalan döntéseinek. A dolgok ebben a mederben folytak, míg végül a hatóságok elhatározták, hogy nincs más megoldás, mint az, hogy őt eltávolítsák helyéről. Erről értesültek a hívek is. Jó néhány nappal már az úgynevezett forradalom előtt a ház körül, ahol a templom is van, össze-összegyűltek az emberek. Kvázi egy védőfalat formáltak körülötte a várható támadások ellen. Végül eljött az a bizonyos december 16-dika, szombat, amikor a hatóságok érvényt akartak szerezni döntésüknek. Ezt megtudták a közelben lévő baptista felekezet hívei is és a két egyház hívei egyre nagyobb számban gyülekeztek a parókia körül. Amikor azt mondom, hogy egyre nagyobb számban, ne gondoljunk itt csillagászati számokra. Szerintem kétszázan lehettek azok, akik azon a bizonyos szombat estén megjelentek a környéken. És Tőkés megtalálta a módját annak, hogy biztassa őket, ne essenek kétségbe, végül minden jóra fog fordulni. Azonban nem egészen így történt, mert Tőkés Lászlót másnap kivonszolták lakásából, föltették egy kocsira és ismeretlen helyre hurcolták. Senki sem tudta, hogy mi lesz a sorsa. Nem kevésen gondoltuk azt, hogy bizonyára - nem ez lett volna az egyetlen Románia történetében - végeznek vele. De a döntés nem ez volt, hanem elkerült egy kis községbe, Menyőbe, egy nagyon kis létszámú református gyülekezet élére. A védelmére felsorakozók ekkor elégedetlenségüknek adva kifejezést, a központban és a Józsefvárosban tüntettek, betörték az ablakokat és nagy volt a felháborodás. Felfordult város képét mutatta akkor Temesvár, illetve annak egy bizonyos része. Erről én már vasárnap reggel hallottam. S utána, vasárnap délben láttam azt a tömeget, szintén kis létszámról van szó, mely a diákotthonok körzetén keresztül vonult, arra számítva, hogy a diákok csatlakoznak hozzájuk. De azok éppen vakáción voltak. Akkor a megyei néptanács elé vonultak. Milyen jelszóval, milyen követelésekkel?
Egyrészt felháborodásukat fejezték ki Tőkés elhurcolása miatt, másrészt azt követelték, hogy kenyeret, megélhetési lehetőséget biztosítsanak számukra, hogy legyen meleg és világosság az otthonokban. Tehát az elemi szükségleteket ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessenek.
Ezek voltak a kezdeti követelések. A hatóságok nagyon brutálisan reagáltak, természetesen felső utasításra. Már vasárnap estefelé lehetett hallani lövéseket és hamarosan megláttuk az első áldozatokat. Válogatás nélkül rálőttek az emberekre. Kik? A végén talán kiderült, bár még mindig nagyon sok titok veszi körül ezt a megmozdulást. A hadsereg tagjai voltak azok, akik a tüntetőkre lőttek, ám mint mikor elindul egy hógolyó, és nem tudod, mi lesz belőle, a vérengzés egyre nagyobb ellenállást váltott ki. Mind többen csatlakoztak az egyre aktívabb tüntetőkhöz, és ahogy teltek az órák, a követelések már nem csak a megélhetésről szóltak, hanem a kommunista rendszer eltörléséről és a demokrácia megteremtéséről is. Mindezen idő alatt az országban néma csend uralkodott. Napok teltek el, a temesvári elégedetlenséghez egyre többen csatlakoztak, főképp a Fő téren, a katedrális és a színház körül állandóan forrongott a tömeg, az idő is kedvezett, mert nem volt sem hideg, sem eső, és akadtak olyanok, akik gondoskodtak arról, hogy meleg teához és valamilyen élelemhez jussanak a tüntetők. És az emberek ott álltak éjjel és nappal, a tér egyetlen pillanatra sem ürült ki. Bukarest erre úgy reagált, miután egyre több volt az áldozat, hogy ezeket nyomtalanul kell eltüntetni. És akkor a negyven valahány áldozat holttestét a fővárosba szállították és elhamvasztották a krematóriumban. Így aztán mondhatták, hogy nincs, eltűntek, semmi nyom nem maradt utánuk. Ceausescu ebben az időben Iránban tartózkodott. Az döntéseket tulajdonképpen felesége, Elena hozta. Amikor a diktátor hazatért Iránból, akkor megfenyegette Temesvár városát, ha nem lesz vége a megmozdulásoknak, akkor Temesvár eltűnik Románia térképéről. Próbálkozott azzal is, hogy miután még mindig csak Temesvárra korlátozódtak a lázadás jelei, egy következő szónoklatában különböző ígéreteket tett: fizetésemelésről, hozzájárulásról az ünnepekhez, abban bízva, hogy mint addig, el tudja kábítani a népet. Hát kiderült, hogy ebben az esetben súlyosan tévedett, és a megnyugtató beszéd nem hozott sikert számára. Sőt, elterjedt a híre annak, mi történt Temesváron, és a városban pedig az lett a jelszó azokban a napokban, hogy ma Temesváron, holnap az egész országban... És ez a jelszó mind jobban megfogant, az ország többi városában is hasonló jelek mutatkoztak. Ekkor Ceausescu egy másnapi találkozót akart megszervezni az elégedetlenek vezetőivel, de tudomására jutott, hogy ez kudarcra van ítélve. Nincs más megoldás, mint szökni az országból. Erre a felismerésre azonban későn jött rá, mert megakadályozták szökési kísérletét, elfogták, és mint tudjuk, kivégezték. Ha ez a radikális lépés nem történik meg, ki tudja, milyen fordulatot vesznek az események. Hiszen a forradalom 16-án estefelé indult el Temesváron, és napokon keresztül csak itt zajlott. Tehát megvolt az esély arra, hogy leverik a felkelőket. Ebben a helyzetben hihetetlen hősies magatartást tanúsított a város polgársága, mert élete kockáztatásával kiállt a forradalom mellett, arról is értesülve, milyen fenyegető lépéseket helyezett kilátásba a diktátor.
A kérdés az, mik voltak azok az indítékok, amelyek az 1989-es decemberi forradalom elindulásához vezettek, és mely forradalom - ezt általában ma nem igen hangsúlyozzák ki, szeretnék, ha ez nem így lenne, szeretnék, ha feledésbe merülne - tulajdonképpen Temesvárról indult el. Tudjuk, hogy a környező országokban ebben az időben a rendszerváltás eseményei különböző szinten folytak. Később, hetek, hónapok múlva valószínűleg itt is kitört volna valahol a forradalom, de a történelmi igazságnak tartozunk azzal, hogy Temesvár volt a gyújtópont, és ezt nem lehet elvitatni tőle. Utána természetesen nagyon sok illúziónk volt minden vonatkozásban. Ezek többsége az is maradt, úgy látszik, az átalakulás egyik társadalmi rendből a másikba túl sok áldozatot, túl sok lemondást követel, és miután mindenkinek csak egy élete van, ez a mostani generáció sínyli meg legjobban a történteket. Ha belegondolok abba, hogy volt egy II. világháború, előtte egy prefasiszta éra a két világháború között, hogy volt egy legionista Antoniescu-diktatúra Romániában, s utána következett az a sötét korszak, melyet a kommunista rendszer jelentett ebben az országban, akkor mérleget készítve elmondhatom, nem túl sok örömöt jelentett az a több, mint 58 év, amit Temesváron töltöttem. Láttam sok reményt és a remények szertefoszlását. De mi, a zsidó nép gyermekei - akiket főként többek között az jellemez, hogy a mindenkori üldözés és megpróbáltatás célpontjai és szenvedői vagyunk, nem tudom, miért, talán azért, mert mi adtunk először az emberiségnek erkölcsi normákat, eszményeket, prófétai víziókat, melyek mind a mai napig csak elképzelések és ábrándok, és egyáltalán nem valósultak meg - ennek ellenére soha nem adtuk föl a reményt, és bíztunk abban, hogy eljön az az idő, amikor az emberek ráébrednek igaz rendeltetésükre. E tekintetben Temesvár már ennek a példája. Éspedig azért, mert sehol másutt az országban nem olyan erős az ökumenikus mozgalom, a nemzetiségek közti közeledés, mint nálunk. Ebben a mozgalomban, addig, amíg itt volt, szervesen részt vett a református egyház lelkésze, a mai püspök, Tőkés László is. Ez az ökumenikus együttműködés különböző formában történik. Közös istentiszteleteket tartunk, több felekezet képviselői ugyanabban az imaházban, ugyanabban a templomban, egybegyűlve a hívekkel, kórusokkal és mindenki a maga nyelvén és persze román nyelven ugyanannak a gondolatnak, elkötelezettségnek ad hangot.
Ebben az országban ma nehéz időket élünk. Azt reméljük, hogy a jövő - hiszen vannak bizonyos lépések ebbe az irányba, pl. soha Romániában a magyar nemzetiség nem volt a kormánynak részese, nem élvezte azokat a lehetőségeket és jogokat, amelyeket ma élvez - biztató lesz. Természetesen mindig lehet jobbat várni, de ez a kezdet jónak mondható. Legalább is a múlthoz viszonyítva, hiszen minden relatív. Visszatérve a forradalom 10. évfordulójára, azt kell mondanunk, hogy nem volt hiábavaló az áldozat. Én nem mondom, hogy a fellegek mind eltűntek és egy teljesen kitisztult ég áll fölöttünk, és zavartalan, kielégítő, boldog életet élhetnek országunk polgárai, de erősen bízunk abban, hogy a nehéz korszak véget ért és új életet köszönthetünk az ezredforduló után. *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 18:58 | Sorszám: 24 |
*
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6
Tőkés László beszámolója 1989-ről (2)
Látnivaló volt, hogy itt már nem rólam van szó. Az éhezés, a nincstelenség, a hideg, a megaláztatás miatti közfelháborodás tört ki, amely egyre nagyobb feszültséget gerjesztett az utcán, már tapinthatóan érzékeltük a forradalmi hangulatot.
Megrendítő volt, mert az ember egyfelől ezzel azonosult, és ujjongott valahol a lelke mélyén, de másfelől viszont láttuk gyülekezni a sötét fellegeket. Azt javasoltam Motznak, hogy hívjuk össze az egyházak képviselőit és az egyházak püspökei, Corneanu érsek, Neumann főrabbi, Krajter Sebastian és a többiek álljanak ki az ablakba, békítsék a népet, vállaljanak garanciát arra, hogy valóban nem lesz kilakoltatás, és az állásomba visszahelyeznek. Mert ekkor már Petre Motz azt mondta, hogy természetesen nem lesz semmi bajom, és nem kell elmennem, de nem hitték. "Mutassa a papírt, mutassa a papírt!", ezt kiabálták. Akkor elmentek dühösen, és délután már teljesen elvált az utca a kilakoltatás ügyétől. Ekkor már az volt a vészterhes, hogy nem tudtuk, mennyi a provokátor. Valószínű, ekkor itt már egy más forgatókönyv érvényesült, de az biztos, hogy a kezdet az spontán volt és hiteles, az is biztos, hogy a spontaneitás és hitelesség mindvégig megmaradt, de hogy kik, milyen malom kerekére hajtották ott a vizet, ez már összemosódik, ezt ki kellene elemezni. Lehetséges, csak engem provokáltak, csak a magyart akarták a tömeg élére állítani. Mert adott pillanatban mindig az volt a sláger, hogy menjek ki, álljak az élükre és induljunk el. Most már ezt utóbb is visszahallom a szekus vétetésű, posztkommunista áldemokraták szájából, hogy miért nem álltam az utcán a tömegek élére és miért nem vezettem őket. Nyilvánvaló a szcenárium, ugyanis később az volt, december 20-dika körül, hogy jönnek a magyarok, bejöttek a magyarok, és a magyaroktól kell megvédeni Temesvárt, nem a forradalmároktól. Ekkor 10.000 olténiai munkást hoztak fel szerelvényeken Temesvárra, és ránkszabadították őket, hogy a magyar betöréstől kell megvédeniük a várost. Még csak a munkaruhájukat sem cserélték le, mindenkinek a kezébe adtak botokat, vasrudakat, úgy füstösen, mocskosan, ahogy a gyárból kijöttek, és Temesváron megdöbbenéssel tapasztalták, hogy egy fia magyar betörő, behatoló sincs, hanem a román forradalmárok fogadták őket és azt kiabálták: "Mi is románok vagyunk". Ekkor hullott le a hályog a szemükről ezeknek a krajovaiaknak meg Zsil völgyi bányászoknak. Ahogy elmesélték, letérdeltek a mi templomunk előtt, hálát adtak az Istennek. Megfordult a menet, megfordult az előjel, s miután hazamentek, nagymértékben hozzájárultak a helyi megmozdulások kirobbantásához. Nagyon valószínű, ez rejlett abban, hogy állandóan provokáltak engem, hogy álljak a nép élére. Egy másik jellemző vonulat volt az anarchiára és a káoszra való törekvés.
Egy bizonyos pillanattól kezdve őrült, eszelős akarat ütötte fel a fejét és gyökerezett meg a tömegben, hogy menjünk be, menjünk be a lakásba, lássuk, hogy bent vannak a szekusok, védjük meg Tőkést. Ez már irracionális volt. Láthatóan gerjesztették a tömeghangulatot. Ugyanis az emberek nagy része becsületes forradalmi lelkülettől volt átitatva, ezt a sípot a szájukba adták. Én rettenetes nehéz helyzetbe kerültem. A felheccelt, felizgatott tömeg nekidőlt a vaspántos ajtónak, és mi csapdába kerültünk. Ha nem engedjük be őket, akkor azt mondják, hogy a szekuritáté benn van, ha nincs benn, akkor ti nem engedtek be, Tőkésék nem tartanak velünk, nem akarják, hogy bejöjjünk, pedig mi jót akarunk. Néhány üvöltő dervis, néhány provokátor szinte vezényelte a tömeget. Bent voltunk talán ötvenen, gyülekezeti tagok, az alapgárda, akik tartottuk a frontot; én mindig úgy tereltem el a nyomást, hogy amikor már pattanásig feszült a húr, akkor újból az ablakhoz mentem, s akkor mindenki visszatódult az utcára. Ez egy idegőrlő viaskodás volt, és bármelyik pillanatban áttörhetett a gát. S aztán ott belül mi történik, amikor ezer ember betódul a lakásba... És mit tehetnek azok, akik be vannak építve - elképzelhető. És egyáltalán, felborul ez a kilakoltatási képlet: a mi házunk, a mi várunk, mi nem engedünk az önkénynek, tehát beláthatatlan következményei lehettek volna, akár erőszak is, összecsapás, ki tudja, mit akartak kiprovokálni. Nagyon bizonytalan volt, hogy meddig tudjuk állni a mesterségesen, valószínűleg provokátorok által felizgatott tömeg bejárati ajtónkra irányuló ostromát. Volt már úgy is, hogy háromnegyed részre kifeszítették az ajtót, ordas indulatok nyilvánultak meg az ajtón kívüliek részéről, már nyoma sem volt annak, hogy a bennünket védelmező tömeg, sokaság sűrűsödne az ajtón kívül, hanem sokkal inkább egy dühödt ellenséggel találtuk szemben magunkat. Most könnyű erről beszélni a letisztult visszagondolás erejével, de akkor pánikszerű félelmet keltett bennünk és egy valóságos ostromot kellett visszavernünk, órákon keresztül az ablakhoz rohanva, hogy az emberek kicsődüljenek az utcára, aztán megint az ajtóhoz, mozgósítva azt a néhány tucat barátunkat, aki bévül volt. Néha be kellett engedni egy-egy embert, ha barátok jöttek, vagy nyilvánvaló jóakaró kopogtatott az ajtón, néha ki kellett menniük közülünk némelyeknek valamilyen okból, vagy máskor azért mentek ki néhányan, hogy felmérjék a terepet, mert mindenféle hírek gyűrűztek be hozzánk. Az utcán például már verekedés tört ki a sarkon, hol egy szekust füleltek le, hol egy provokátort kaptak el, máskor karhatalmi erők gyülekeznek, vagy gyanús autó érkezett, amelynek kiszúrták mind a négy kerekét. Informális úton mindenféle hírek kóvályogtak, és abban a veremhelyzetben, a bezártság állapotában legalább olyan fontos volt tudni, hogy mi történik kint, ennek megfelelően mit kell nekünk cselekednünk odabenn. Jól emlékszem, küldtünk ki közülünk embereket, barátainkat, hogy próbáljanak meg jó hatással lenni a tömegre, leszerelni a mesterségesen keltett indulatokat.
Egy alkalommal azzal sikerült elhárítanunk az ostromot, hogy népes küldöttséget voltunk kénytelenek beengedni a házba, ellenőrizzék, nincsenek bent a szekusok. Rémeket láttak, ezt is mesterségesen ültették el a fejükben, még azt is látni vélték, hogy amikor megjelenek az ablakban, a hátam mögött szekusok állnak, azok kényszerítenek szólni, és úgy viselkedni, ahogy viselkedem. Amikor ezek az emberek bejöttek, minden bizonnyal nem provokátorok, esetleg egy-két idegen elem volt közöttük, mert őszinte kíváncsisággal és keresésvággyal viharzottak végig a szobákon, mindenhova benéztek, még az ágyak alá is. Feltűnő volt közben, hogy egyes távozott barátaink már nem tudtak visszajönni. A tömeg hullámzott, hírekből értesültünk egyetemisták beszervezéséről, hogy a bentlakásokból jöjjenek a helyszínre és erősítsék a tüntetőket. Késő délután egyértelműen tömegtüntetéssé alakult át a szolidaritás tüntetés. Egyre inkább háttérbe szorult az összegyülekezésünk személyes motívuma, és egyre inkább a rendszerellenes, Ceausescu ellenes jelszavak, vagy éppenséggel provokáló színvonalú indulatok uralkodtak el a tömegen. Este, amikor már előrehaladott az idő, egy egész baptista közösség érkezett a helyszínre, akiket a később parlamenti képviselővé vált Dugulescu Petre prédikátor vezetett oda, velük a mi barátaink, Borbély Imréék és Balaton Zoltánék beszéltek; őket főképpen azért hívták oda, mert egyre inkább az anarchia veszélye fenyegette az utcát és az anarchia mindenre jó lett volna, csak éppen az eredeti célok elérésére nem. Egyértelművé vált az ajtónk ostromából, a zűrzavaros hangulatból, a provokátorok hangjának felerősödéséből, hogy most minden erre megy ki, anarchiába fullasztani, csőcselék szintjére lesüllyeszteni a spontán módon kialakult demonstrációt. Amikor már annyira előre haladtak az események, hogy a karhatalom is kivonult "kétéltű" autókkal, ahogyan ott nevezték, páncélosokkal, rendőrökkel, katonasággal, tűzoltó autókkal, akkor már a parókiánk, a lelkészi lakás az események árnyékába került, ez egyben lehetőséget adott arra, hogy felszusszanjunk, megszűnt az az órák óta tartó iszonyatos nyomás, amely reánk nehezedett. Végre én is megpihenhettem, mert állandóan, itt már talál a szó, ráncigáltak az ablakhoz, foglya voltam a tömegnek, és nem azt kellett mondanom, amit én akartam, hanem főképpen azt, amit ők elvártak tőlem. Ebben a helyzetben mind kevésbé elégítette ki a tüntetőket egy békés lelkipásztornak a bibliai idézetekkel, vagy testvéri szavakkal megtűzdelt beszéde, további tűzrevalót igényelt a felcsapó láng, én pedig ezt a tüzet nem tudtam táplálni, nem is erre készültem, nem is vagyok az a fajta ember. Nem tudtam volna elképzelni magam, hogy egy bizonytalan kimenetelű, ismeretlen összetételű, anarchiába torkolló megmozdulás élére álljak, nem utolsó sorban mindvégig tudtam, ha rosszat akarok egy társadalmi megmozdulásnak, fellángolásnak, akkor magyarként azzal követem el a legnagyobb hibát, ha én ennek a kihívásnak engedek.
Ezek után rohamosan elterelődött a figyelem a lelkészi lakásról, a mi ügyünkről. Egyértelműen társadalmi demonstrációvá, politikai tüntetéssé alakult át az összegyülekezés. Ekkor már a főhelyszín is áttevődött a Fő utcára, mégpedig abba a villamos csomópontba, ahol a Fő utcából másik utca ágazik el, ott van a Mária tér, oda érkeznek a villamosok. Néhány fiatal lázadó leállította a kocsikat, ezek feltorlódtak, kiszálltak az utasok, egyre nagyobb tömegek áramlottak valamennyi utcából, míg össze nem csaptak a kivezényelt karhatalommal. Én az ablakból csupán rézsutosan és mintegy 50 méternyi távolságból láttam, a vízsugarat, a tömeg hullámzását, hogy a mi körzetünkben egymást követő ütközetek során hol a karhatalom lett úrrá, vette birtokába az utcát, hol a tömeg seperte ki az utcából a karhatalmat. Olyan hullámzás volt ez, amit én csak filmekben láttam, vagy a televíziós közvetítések révén a nagyvilágból. Egyfelől megnyugodtunk, hogy a parókia szélárnyékba került, másfelől pedig pattanásig feszült idegállapotban érzékeltük, hogy ez már a vihar előtti csend, mert tovább tart és feltartóztathatatlanul más úton halad az, ami nálunk elkezdődött. A további fejleményekről csak töredékes hírek jutottak el hozzánk, akkor már nagyon kockázatos volt közlekedni, bejönni hozzánk, mivel a Fő tér irányába eltávolodott, eltávozott a tömeg, és a mi helyszínünkön, a környéken mégis csak a karhatalom lett úrrá, vette át az ellenőrzést. Így aztán teljesen elszigetelődtünk, egy bizonyos, hogy az utcán egy halottat láttunk a sorozatos összetűzések nyomán, ott maradt a földön egy ember. Valamikor éjfél körül lövések dördültek. Nekünk ebben a helyzetben információ hiányában egyetlen célkitűzésünk maradt, hogy másnap megtartsuk az istentiszteletet, vasárnap délelőtt annak rendje és módja szerint. Nem is tudom, hogy szégyelljem-e vagy elégtétellel emlegessem-é ezt, csak azt mondhatom, hogy az események túlhaladták azt, amivel elkezdődtek, mi nem arra vállalkoztunk, ami lett, hogy ehhez viszont gondviselésszerűen hozzájárultunk, arra utólag büszkék lehetünk. Ez az Isten akarata volt, és nem a mi terveink valósultak meg. A reggeli istentisztelet azonban elmaradt, mert 4-5 óra körül hatalmas dörömbölésre ébredtünk, éjjel őrség vigyázott az alvókra, ők riasztottak bennünket, hogy törik a kaput. Pillanatok alatt sikerült az eltorlaszolt kaput felnyitni, és máris a lelkészi hivatal és a parókia ajtajára került a sor. Mi felkészültünk arra, akik a házban maradtunk kilencen, mi ketten a feleségemmel és a hét velünk lévővel, hogy az emeletre, a sekrestyeként szolgáló, templom melletti helyiségbe és végső fokon a templomba menekülünk. Egy kis szent naivitás is rejlett bennünk, hogy egyfelől lehet, hogy el tudjuk torlaszolni magunkat abban a helyiségben, ahol én a belső kényszer száműzetésem ideje alatt laktam, másfelől, a templom az ókortól, az ótestamentumi időktől fogva védettséget és sértetlenséget jelentett jobb időkben. Nos, a templomban talán egyfajta hitbeli, lélektani védettségre tehetünk szert. Ez nem egészen így történt... Magunkra kapdostuk a ruháinkat, én még az emeleten kötöttem meg a nyakkendőmet és húztam fel a cipőmet, papi ruhába öltöztem, a palástot is magammal vittem. Lehet, hogy naiv, de mindenképpen következetes magatartás volt ez. Az udvar felől egy létrán kapaszkodtunk fel, minden ajtó be volt zárva a házban, a lakásban, úgy hogy a behatolóknak minden ajtót ki kellett feszíteniük, vagy be kellett törniük. Ez alatt a néhány perc alatt az egyházközség kasszáját vittük fel még, amelyben nagy pénzösszeg volt, mivel a bank nem szolgálta ki a református egyházat az utóbbi hónapokban, tehát minden vagyonunkat ebben tartottuk. Az események után megtaláltuk, olyan jól sikerült elrejteni. Ekkor már a másik utcai kerítésről is ugráltak fel a civil ruhás behatolók. Így érkeztünk fel az emeletre, felhúztuk a létrát, de már rohantak fel az emeletre a rendőrök és a civilek. Mi éppen annyi időt nyertünk, hogy az egyik ajtót eltorlaszoltuk az emelet felől, a másik ajtón pedig bementünk a templomba. Gazda Árpád felgyújtotta a villanyt, mert még rémesebbnek tűnt, ami történik a sötétség leple alatt. Ahogy felgyulladt a villany, máris törték a templom műbútorasztalosok által készített gyönyörű ajtóit, és pillanatokon belül ott voltak a nyakunkon, mintegy tízen-húszan, én palástban, körülöttem a barátaink. Mielőtt imádkozni kezdtünk volna, minden személyre egy-két ember vetődött rá, mindegyiket külön elkísérték. Én nem emlékszem, hogy kit ütlegeltek, de engem biztosan durván ütlegelni kezdett, ökölcsapásokkal támadt rám Bukur Joan, aki aztán két év vizsgálati fogság után került szabadlábra '89-et követően. Így vittek le mindannyiunkat a földszintre, engem feleségemmel együtt a lelkészi hivatalba, ahol jelen volt a kultusz-államtitkárság államtitkára, mondjuk a vallásügyi miniszter, akit már odarendeltek, de tudjuk, hogy akkor már Temesváron volt a hadügyminiszter küldöttje, Sztanculescu tábornok, meg Kicak tábornok, meg az egész vezérkar, lényegében itt már a módszeres és haditerv szerint folyó felszámolása kezdődött a temesvári ellenállásnak. Ekkor még elvittek minket a rendőrségre, két külön autóban. *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 18:18 | Sorszám: 23 |
|
* Hazajárók
A székely Atyha – Két napig falu
[ 2004-12-24 - 00:11:51 ] Mit jelent nekünk a karácsony? Hogy hazajönnek a gyerekek és az unokák – mondja egy idős nő a templomból jövet az erdélyi Atyhán. A Sóvidék legmagasabban fekvő településén járunk, ez az egyetlen színkatolikus falu a vidéken. Székelyudvarhely innen harminchat, Marosvásárhely hetven kilométer. Réda sziklás oldalába vájt kacskaringós út Korond mellől indul a Firtos és a Fiasmál közti nyeregnek. Ahogy kapaszkodunk fel a hegyre, jelentősen megváltozik a klíma: az első háznál már hóban kaparnak a kerekek, és lényegesen hidegebb van. A gyönyörű fekvésű, nagy múltú falu a nyolcvanas évek végén a világ figyelmének középpontjába került, mert csaknem áldozatául esett Ceausescu faluromboló politikájának. Hanyatlása azonban évtizedekkel előbb megkezdődött: mivel munkahely alig akadt a faluban, lakói tömegesen kezdtek elvándorolni a hatvanas–hetvenes években az ország nagy ipari központjaiba. Az elköltözés olyan mértékű volt, hogy például Temesváron külön utcát alapítottak az innen elszármazottak, és hivatalosan is Atyha utcának hívták a város ezen részét. A település erős kötődéssel bocsátotta útjukra az embereket: a hajdani szomszédok a távolban is egymás mellé építkeztek, tartották a komaságot-sógorságot, és ha valaki mondjuk román vagy szerb lányt vett el feleségül, azt csakhamar úgy „elmagyarosították”, hogy nyugodtan haza lehetett vinni Atyhába, az otthoniak nem vették észre, hogy idegen. Az 1992-es népszámlálás már csak háromszáznegyvenkét embert talált a faluban (a hatvanas években még ezerhétszázan laktak itt), közülük kettő vallotta magát románnak. Igen érdekes a település eredetmondája is: a legenda szerint Korond környékének egyetlen ura, aki a Firtos várában lakott, fiaival körülsétálta hatalmas birtokát, hogy azon megosztozzanak. Először a legidősebb választhatott, s ő szerényen szólt: „Koromhoz képest kérek birtokot!” Ő alapította meg Korondot, amely ma a Sóvidék egyik legnagyobb és kétségkívül leggazdagabb települése. A második fiú sem követelődzött: „Adj, ha akarsz” – mondta édesapjának, s övé lett Atyha. A harmadik gyermeknek az apa választott: „E tiéd legyen” – s a határra mutatott, ahol Etéd keletkezett. „Én is szólok ma” – súgta a türelmetlen negyedik, s felépíthette Szolokma falut. Ötödik fiához így szólt az apa: „E kis mód talán megfelel neked” – ott lett Küsmöd. A legkisebb gyermeknek a vár alja jutott, amelyet ő Firtosváraljának nevezett el. „Ott én lakom, ahol a mart honos” – mutatott a helyre az apa, s megalapította Énlakát a szomszédos Firtosmartonossal együtt. A faluban sok a romos ház, láthatóan régen elköltöztek vagy meghaltak a volt tulajdonosok. A még lakott házak többségén parabolaantenna néz az égre a tornác fölött; érdekes látvány a faragott székely kapuk fölött. Már alig van fiatal a faluban, mégis működik az óvoda. Az ellentmondásra egy kacsintás után adják meg az emberek a választ: hogy ne zárjon be az intézmény, a távolra származottak a tanévkezdés idején egy-két hétre hazaküldik a gyerekeket a nagyszülőkhöz, hogy meglegyen a csoport indításához szükséges létszám. Egy kutató 2000 augusztusától folyamatosan vizsgálja az egykor kilenc falu központjaként virágzó települést. Biró Zoltán tanulmányában így fogalmaz: a folyamatos elvándorlás ellenére a lokális identitás – atyhainak lenni, a faluhoz tartozni – a temesvári diaszpórába és a különböző városokba való költözés után nem semmisült meg. A lokális identitás fenntartása ösztönszerű kényszer egy szétszóródott közösség számára. Atyha esetében az „identitásmegtartás” évente többszöri, hosszabb-rövidebb visszaköltözésben nyilvánult-nyilvánul meg. Az általános turisztikai célokkal, cselekedetekkel ellentétben Atyha esete speciális. Vannak hasonlóságok a szokásos turisztikai jelenségekkel: a turisták – jelen esetben a hazajárók közössége – kiszakadnak életkörnyezetükből, mindennapi életterüket felcserélik, bizonyos idő elteltével élményekkel, emlékekkel megrakodva visszatérnek kiindulási helyükre. A visszajárók elsődleges célja nem a kirándulás, a kikapcsolódás, ahogy azt más esetekben tapasztalhatjuk, hanem egy erőszakkal szétszakított közösséghez való visszatérés. További fontos eltérés, hogy a hazalátogatók jól ismerik az otthoniakat, gyakran rokoni szálak fűzik egymáshoz a jelen pillanatban fizikailag elhatárolt embereket. Jogosan merül fel a kérdés: ezek az emberek hazamennek, vagy látogatóba érkeznek az atyhaiakhoz? A helyi közbirtokosság vezetője, Nagy Dénes invitál szívélyesen az otthonába, ahol kötelező módon meg kell kóstolni a messze földön híres atyhai szilvapálinkát. A második pohár után óhatatlanul szomorú dolgokról kezdünk beszélni, mert az idén is tizenhárom atyhait kísértek ki a falu fölötti temetőbe, miközben egy gyermek sem született. Megjelentek a magyarországi házvásárlók is: egy család pár százezer forintért jó állapotban levő kúriát vásárolt magának a nyaraláshoz. Munkahely nincs a faluban, nemrég a legutolsó kenyéradó, a fűrésztelep is megszűnt. Az idén különösen nagy a bánat, mert második éve rossz a szilvatermés, és a medvék, vaddisznók tönkretették a zabot is. Nincs ára a tejnek és a húsnak sem, egyre nehezebb a megélhetés. Nagy Dénes úgy fogalmaz: ha a tehéntartással is leállnak, akkor mindenki kezébe veheti a vándorbotot. – Évente kétszer igazi falu a falu – mondja –: nyáron Mária Magdolna napjára hazajön mindenki a búcsúra, karácsonykor pedig megjönnek a gyerekek és az unokák Temesvárról, Magyarból vagy Ausztriából. Ezért a két napért éri meg élni. A jobb sorsra érdemes település az emlékeiből él. Meghalt Kerestély Gyula bácsi is, a népi költő, akinek verseit az anyaországban is kiadták. Nem él Vinceffy Ilonka néni sem, akinek varrottasai Budapestet is megjárták. Festőművész fia, ifj. Vinceffy László messzire költözött. Évek óta nem jár autóbusz ide, az emberek gyalog vagy személyautóval jutnak le Korondra, ha ügyes-bajos dolgaikat kell intézniük a községházán. A kis boltban csak a legszükségesebbet veszik meg az emberek, mert pénzből van a legkevesebb: a hús, a zsír, a liszt és a zöldség kikerül a háztájiból. Itt még többnyire az otthoni kemencében sül a kenyér, de mivel négy–öt órai kemény munka a dagasztástól a kemence hevítésén át a sütésig, az öregek egyre inkább kénytelenek a boltból megvenni a mindennapit. Karácsony előtt azért egy kicsit minden másképp van. December elején elkezdődik a disznóvágások ideje, hajnalonta hallani a faluban az állatok visítását. Az egész évben hizlalt malac levágása nagy esemény, hiszen gyakorta tizenöt–húsz férfi is összejön a vágás-perzselés körüli teendők végzésére. Ennyi emberre természetesen nem volna szükség, de a társaság a lényeg – fogy a szilvapálinka, nagyokat mondanak egymásnak, és nyugtatják a lesipecsenyére váró asszonynépet. Ilyenkor régi történeteket mesélnek hajdani disznóvágásokról: egyszer például annyira bepálinkáztak a fogók, hogy nem vették észre, még él a disznó, amikor elkezdték perzselni. A tűztől váratlanul magához tért állat aztán berohant a nyitott ajtajú csűrbe, és felgyújtotta a szénát.
Az ünnep közeledtével a kemencék veszik át a főszerepet. Diós és mákos kalács készül, a türelmesebbek a „hajtogatós és csapkodós” süteményt, a hájas rétest is elkészítik. Szenteste általában töltött káposzta kerül az asztalra, és nem hiányozhat a disznóvágáskor készült gömböc sem, benne az állat belsőségeivel. A családi vacsora után mindenkinek illik elmenni az éjféli misére. Sötétedés előtt lefelé indulunk Atyháról, nem akarunk kockáztatni a havas szerpentinen. A parajdi kocsma kistermében többnyire nyugdíjasok kortyolgatják az olcsó likőrt, amely alig erősebb a bornál.
– Mi már nem bírjuk a szilvapálinkát – mondják, és óhatatlanul az anyaországi népszavazásra terelődik a szó. Többen elkeseredésüknek adnak hangot, de akad olyan is, aki magyarázattal szolgál az eredményre:
– A faluban is előfordult, hogy az örökösök összevesztek az ősi jusson – mondja. – A nagyobb testvér kitudta a vagyonból a kisebbet, és még ő haragudott meg az öccsére. Biztosan azért, mert mérgesen nem kellett odafigyelnie a lelkiismeretére. Kibírjuk ezt is – legyint az idős székely –, csak az a fontos, hogy havazzon, mert hó nélkül nem ünnep az ünnep. Lukács Csaba, Magyar Nemzet Online
közli: http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=8002 *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 17:23 | Sorszám: 22 |
*
ERDÉLY MA 2004. December 27. Hétfő http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=7963
Kié a zászló és a himnusz?
HARGITA NÉPE [ 2004-12-21 - 11:01:21 ]
Őszintén gratulálok Sarány István Méltóság, vagy bohóckodás című írásához (Hargita Népe, 2004. december 14.).
Bátor, lényeget mondó írásnak ítélem, amely végre ki merte mondani, ami a gyergyószentmiklósi zászlólevételről és a nemzet imája helyett tüntetően szorosra zárt ajkakról olvasva, azóta nagyon sok magyar emberben, így bennem is, többször megfogalmazódott. Amikor először olvastam a tudósítást, arra gondoltam: ez nem lehet igaz! Az én legkedvesebb városomban, ott, ahol Aranyt, Petőfit, Adyt, József Attilát és Salamon Ernőt bibliámul választottam? Azután akaratlanul is felkiáltott bennem a kérdés: Nem szárad-e le tőből annak karja, ki térd- és főhajtás helyett egy nemzet – akármelyik nemzet – szent szimbólumaihoz koszos kézzel, indulattal mer matatni? Nem ragad-e szájpadlásához a nyelve annak, kinek ajkán elhallgat a nemzet imája? Mi fészkelhet az ilyen szívben az indulaton, a haragon és féktelen gyűlöleten kívül? Azt mondja otthon az Úristennek ezután, hogy Mein Gott, gyermekének mon enfant?
Reményik szavaival élve, a „pillangó", a „gyöngy", a „szív" már nem lesz számára az, ami volt? Gyermekeinek a Toldit olvassa, és azt válaszolják neki: oké… (?) Következésképpen: darab papírrá devalválódott volna az én magyar mivoltom? Kettős állampolgárság, útlevél szükséges ahhoz, hogy én boldog magyar ember lehessek Erdélyben, Torontóban, Fokvárosban, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson vagy Porto Ricóban? Mire jó ez a felvonulásos, bohóckodó, zászlófosztó, fekete karszalagos hisztéria? Valamelyik „nagymenő" pendliző fogja számomra felállítani becsületes magyar mivoltom kritériumait? Hic Rodos, hic salta! Hogy megint jót röhögjön rajtunk a világ.
Hisz akinek éppen arra támad kedve, két év múlva akár hottentottává is válhat. Néhány dolcsiért fényesre pucolhatja az angol, francia és német cipőket a londoni, párizsi vagy berlini aluljárókban.
Mr. Kovács vagy Joe Molnár magyar halottcédulával hajtókáján. Tapoghat napestig a Moszkva téren, hogy „én, kérem mindent elvállalok!" Trógerolhat a Duna-parti vagy akár a marseille-i kikötőkben. Vagy csóré görlök csicsergése mellett vadonatúj jachtján sétahajókázhat a Földközi-tengeren. Demokrácia van, nyakig ülünk jogainkban. Senki nem gátol meg senkit abban sem, hogy hidak alatt vagy palotában éljen, s mindjárt tizenöt éve abban sem, hogy mindenki olyan állampolgár legyen, amilyen éppen akar. Aki akart – nagyon sok jó orvos és képzőművész Csíkszeredából – Magyarországtól a norvég fjordokig, kettős állampolgárként vigasztalódik, örvend, sír vagy haza vágyik. Jaj, nagyon szomorú ez a gyászmenet… A gyergyószentmiklósi is… Nekem azt mondja: mint búzafejeket a kasza, úgy pusztította le az erdélyi magyar értelmiségi termést a történelem vihara. Lehet, szabad, meg tudod akadályozni? Nem! Választási csalétket, akarnoknak pogácsát viszont szabad sütni legszentebb eszményeinkből. Jön egy-két nagyokos valahonnan az osztrák határtól, és kitanít, hogy a kis lépések taktikája az autonómiáig eremdéeszes csalás. Tessék elővenni a kaszákat! Vagyis erővel politizálni. Arra is megtanítanak minket, hogy milyen is kell legyen egy igazi magyar? Aztán hazadöcögnek csodaautóikon. Mi pedig ahelyett, hogy jól fenéken billentenénk őket, s megkérnénk, hogy saját édesanyukájukat oktassák hazaszeretetre, bevesszük a maszlagot és... Gyergyószentmiklóson leszedjük a magyar zászlót a plébánia épületéről… Ha valaki végigpróbálta az anyaországi székelymegváltó félistenek hadát, akkor én aztán igen. Jöttek, heteken át egész kamránkat – az otthonit és a művésztelepit egyaránt – eléjük pakoltuk. S mikor mi mentünk hozzájuk? Az esetek többségében fél bögre kávénál már rizgett a láb, hogy „igyekezni kell, mert nyáridőben zsúfolt a kemping…" Ilyenkor letáboroztunk Reichéknél. Itt nem rizgett a láb, s mindig tárt kar fogadott. Irénke egész kamráját az asztalra rakta. Augusztus huszadikán Gyuri kitűzte a magyar zászlót. Mondom neki, te zsidó vagy, neked nem kötelező. Azt válaszolta sértődötten: „én magyar zsidó vagyok, ükapám is magyarul beszélt, gyermekem magyartanár…" S bár ezerszer porig alázták, mégsem vette le házának oromfaláról a magyar zászlót. Meghajtott fejjel ajkához vitte annak csücskét. A nyáron, augusztus 19-én Budapesten engem is tisztelt nemzetem imája. A palotán magyar zászló lengett. Életemben soha nem voltam olyan boldog, mint akkor, s ma is könnyes a szemem, hogy megérhettem azt a pillanatot. (Megfigyeltem: nem tudom miért, mindig elhomályosodik a szemem – de közeli barátaim, asszonyom szeme is –, ha nemzeti imánk dallamát hallom...) Aktívan nem politizálok – jól ismerve a farkasremete vessző és a vesszőnyaláb példabeszédét –, az erdélyi magyarság többségével együtt az RMDSZ esernyője alatt szorongok, lélekben a magyar szocialistákkal érzek együtt, de azt nem tudnám, nem merném mondani, hogy Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor, Markó Béla vagy Tőkés László szereti-e jobban a hazáját? Valószínű mindannyian. A történelem fog válaszolni: melyiküknek sikerül több erdélyit – kettős állampolgársággal vagy „kimondottan magyaros, sujtásosan hagyományos" népszavazással – szülőföldjéhez kötni. Többet tenni azért, hogy történelmi pillanatok alatt ki ne ürüljön a Székelyföld. Tudom, hogy magyar honban, sőt egész Európában tárt karokkal fogadják a munkaadók a talpraesett, szorgalmas, főleg olcsó székelyt. És még csak iskoláztatásukra sem kell költeni. Fizetünk mi friss vérünkkel, forró fejünkkel, többet akarásunkkal éppen eleget… De mi köze mindehhez a magyar zászlónak és nemzetünk imájának? Legalább ennyit meg kellene hagynunk magunknak érintetlenül, makulátlanul, egymásnak feszülő, önpusztító nagy magyar Mohácsunk korszakában… Mert a zászlónak – legyen az magyar, román vagy angol – a templomok, plébániák ormain, oltárainkon, a magasban – ahol a képzelet szárnyal –, nemzeti imáinknak pedig ajkunkon, ahol legdrágább kincsünk az anyanyelv honol, ott a helye! Zöld Lajos (Hargita Népe) *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 17:10 | Sorszám: 21 |
*
SZABADSÁG Kolozsvár közéleti napilapja 2004. dec. 24. http://www.hhrf.org/szabadsag/ ERDÉLY MA http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=8020
Karácsony van! Örvendezzünk!
Lehet, hogy a mai embernek a nagy hajszában, az önmagából kifordult világban megfakult karácsony lényege... Ha valaha is szükségünk volt egy kis békére a lelkünk mélyén, akkor napjainkban erre igazán rászorulunk. Minden ünnep megújító erővel bír, ha képesek vagyunk meghallani üzenetét. Karácsony a családokat, nemzeteket összekapcsoló ünnep. Mert ez az emberiség nagy CSALÁDI ünnepe. De, ha csak abban merül ki a szeretet ünnepére való előkészületünk, hogy sütünk, főzünk, ajándékokat vásárolunk, fenyőfát díszítünk, akkor csak a fáradtsággal maradunk, és képtelenek vagyunk az ünnep bensőséges örömét megélni. A felnőtt keresztény — ha nyitott szívvel közeledik a Kisdedhez — a szíve mélyén megérzi, hogy a jászol mögött ott magasodik láthatatlanul a kereszt, amelyet ez a gyermek 33 éves korában a vállaira vett... Mivel Ő a legdrágább "ajándék" számunkra, bennünk is fellobban az ajándékozó szeretet vágya, hogy a másik ember részesüljön lelki és anyagi javainkból. A hitetlen mindezt megmosolyogja, mert nem tud vagy nem is akar alázatos hittel a jászol elé borulni. Ezek a szegények legszegényebbjei, akik dermedt lélekkel állnak karácsony melegében. "Utolsó napodra annyid marad, amennyit másoknak adtál" — mondja Benjámin László. Nincs az a fájdalom a világon, amely ne kezdene enyhülni, ha irgalmas szívvel hajolunk le egy szenvedő embertárshoz! Azon az éjszakán Mária és József nem kapott sehol szállást, csak egy istállóban. Jézus már itt azonosítja magát minden nyomorgóval, mintegy felvállalja, és megszenteli a szegénységet. Azt viszont megköveteli tőlünk, hogy ne zárkózzunk el szívtelenül azoktól, akik a mi segítségünkre szorulnak, és azt tanítja az Evangéliumban, hogy egykor az irgalmas cselekedeteink szerint Ő fog ítélkezni az emberiség felett. A fösvénység, az önzés tönkreteszi földi és örök életünket. Volt alkalmam megismerni olyan embereket, akiknek mindenük megvolt, de nem fogytak ki a panaszból. Egyik például nem azt sorolta, hogy "mije van", hanem csak azt, hogy "még mi kellene"... Aztán súlyos beteg lett, de akkor se jött rá, hogy a koporsóba rajta kívül semminek a világon nincs helye. Nagyon megsirattam, mert ő is eljárt ám a jászolhoz és a perselybe is bedobta a pénzt, de nem tudta felismerni a Kisdeden azt a szegény Krisztust, akinek "nem volt hely, ahová a fejét lehajtsa". Arra jó a karácsony, hogy magunkra találjunk, megértsük a "leckét", hogy a másik emberben — bármilyen nehéz is — magát Jézust kell felfedeznünk. Az anyagiak sokszor — máskor meg a lelki gyötrelmek — rabláncra vernek, és akkor már nem látunk az égig, csak földreszegett szemmel nézünk. Most történetesen a kettős állampolgárság csúfos kijátszásának ügye, — ami valóban ocsmány munka volt a magyar kommunisták részéről — olyan fájdalommal töltött el minket, hogy majdnem elvette tőlünk az Ünnepre való lelki felkészülést. A szenvedés leteperhet, de lecövekelni mellette és megtagadni a továbblépést is, nem érdemes megtennünk. Mi biztosak vagyunk abban, hogy Isten minden rosszból a legnagyobb jót tudja kihozni, mert az Ő útjai kifürkészhetetlenek. Pontosan arra van most szükségünk, hogy megéljük karácsony misztériumát, vele töltekezzünk, és tudatosítsuk magunkban és egymásban, hogy Szent István Országát sem a török, sem a német, sem az orosz nem tudta úgy letiporni, hogy többé talpra ne állott volna. Ezért ezek a kis sakkfigurák, a semmiből felcseperedett "gyurcsányisták" még azokat a magyarokat sem tudják hitetlenné tenni, sem tökéletesen elbutítani, akik most a testvértagadásig is elmentek, mert a fejük helyett a belükkel gondolkoztak, ahogyan Czakó Gábor írta. Azért nem fertőzheti meg a mi karácsonyunkat az elkeseredés, mert végső soron sorsunkat nem ezek a kiskaliberű emberek irányítják. Ezeknek se Istenük, se nemzetük nincs! Karácsony fényénél tisztán látjuk, hogy a társadalom egy része még a kommunista posványban lubickol. Mindszenty bíboros ezekkel kapcsolatban azt mondotta: "Ne mondd a sötétet fénynek, a valótlant igazságnak! Amely pillanatban valaki kommunista, abban a pillanatban megszűnt keresztény lenni". Alkalmunk volt megismerni őket. Olyanok, mint a kullancs a társadalom testében. Romániában is vígan élnek, lopnak, csalnak, milliárdosok, vezető állásokban vannak, de azért mégis az utolsókat verik — remélhetőleg lassan, lassan. Azon a véres karácsonyon 1989-ben lemészárolták ugyan a diktátort és nejét, de a kommunizmus tovább virágzik. Ennek köszönhetjük, hogy az ország ott van, ahol a part szakad... Ez év karácsonyára nagy örömet hozott az erdélyi magyarságnak az angyal, az itt élő magyarság nevében és érdekében egyházaink vezetői kemény hangvételű követelést tettek le az RMDSZ asztalára. Ennek az iratnak minden szavát az égre kellene lángbetűkkel írni! Végre mindenkinek tudnia kell, hogy az erdélyi magyarság nem pásztor nélküli nyáj. Eddig se volt az, de ez a "jogaink követelése" szebbé teszi számunkra az Ünnepet. Nekünk Márton Áronunk van, aki így tanította: "Meggyötört lelkek, az igazság keresésében kifáradt nagy szellemek és az élet értelmét kereső nemzedékek Nála (Istennél — szerk. megj.) találták meg nyugtalanító kérdéseikre a megnyugtató feleletet. Ő a századok halhatatlan Királya." Ez a hit tanít minket ünnepelni. Ez a hit elhozza nekünk az egymásra találás nagy kegyelmét, amelyet sokszor oly botorul elvesztettünk. Ez a hit elűzi a kishitűséget, a csalódottságot, és zeng a gyönyörű ősi ének: "Fel nagy örömre, ma született, / Aki után a Föld epedett, / Jöjjetek hát! Imádjuk együtt a jászolban fekvő Kisdedet!". Karácsony van! Örvendezzünk! *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 17:04 | Sorszám: 20 |
|
* A provokátor
2004. december 21. 5:59 Magyar Nemzet Apró Piroska veje, a magyar miniszterelnöki széket - a társadalmi normát alapul véve - illegitim módon bitorló Gyurcsány Ferenc szocialista milliárdos úgy véli:
"kételyeket vet fel, aggodalmat okoz, nem szerencsés", hogy a katolikus anyaszentegyház beavatkozik a politikai életbe. Ezt mondta a timföldesúr tegnap a parlamentben, amikor terítékre került botrányos pápai audienciája."
Gyurcsány Ferenc most már hetek óta provokálja az ellenzék vezetőjét, Orbán Viktort, mert az nem óhajt leereszkedni a kádköves színvonalára egy szócsatára.
Most éppen azzal próbálja hergelni a Fidesz elnökét, hogy ahelyett, hogy a parlamentben szólalna fel, a templomokat járja, ott fejti ki politikai véleményét - amiben Gyurcsány a két világháború közti Magyarország
visszatértének veszélyét vizionálja. A tegnapi parlamenti közvetítést végignézve értettem meg, miért járatódott le hazánkban a parlamenti demokrácia, a politikusok nagy részének presztízse miért vetekszik immár a kutyakozmetikusokéval.
Kutyakomédia zajlik a Tisztelt Házban a javából... A kettős állampolgárságról szóló népszavazást hazaárulás-számba menő módon, közpénzből a NEM-re befolyásoló Gyurcsány az ellenzék mellett most már a keresztény egyházakat is provokálja, mert nem tetszik neki, hogy a pártja jogelődje által elsorvasztott egyházi iskolák újra ontják magukból a hazaszeretetre nevelt, kiművelt emberfőket, akikre nincs hatással az Oktatási Minisztérium, de még a befolyásuk alatt működő zombigyártó média sem. -Élünk e hazában olyanok is, akikben sokkal
inkább ébreszt kételyt, akiket sokkal inkább aggaszt az, hogy Gyurcsány anyósa támogatásával korábban egy titkos ügynököt ültettek átmeneti időre a nyakunkba miniszterelnöknek. -Hogy egy pártállami múmiát küldtünk az unióba biztosnak, -hogy egy három per akárhányas ügynököt küldtünk ki az Europolba,
-hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal élére olyan embert tettünk, aki annak idején a KGB-t is ugyanilyen elánnal szolgálta ki, mint a most demokráciát mímelő posztemeszempés hatalmat. Ha szembesítik őket a gázáremelésről szajkózott hazugságukkal, akkor a napot, a csillagot, de még a hidegen fújó szelet is segítségül hívják újabban
kenetteljesen előadott propagandájukban. Én megértem Orbán Viktort, hogy szívesebben beszéli meg hazánk dolgait a templomba járó emberekkel, mint Gyurcsány Ferenccel. És értem én a hazánk népét féltve szerető őszentségét is, hogy nem hárította el a népünk nevében meghallgatást kérő Gyurcsány kérelmét az audienciára, amikor a kormány a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződés megsértése árán is el akarja lehetetleníteni a közfeladatokat ellátó egyházi oktatási intézményeket. Ugyanakkor szögezzük le: -mindannyiunk felelőssége, hogy ez az Apró-stróman miniszterelnökként csocsózhat lakájújságírókkal, parolázhat idegen országok vezetőivel, modellt állhat gépfegyverrel, kevlársisakban a fotósnak valahol a sivatag felett egy harci helikopteren, és még a beteg, az Úrhoz megtérni készülő pápát is zavarhatja antiklerikális szemtelenségével.
.... (Torkos Matild)
*
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 16:36 | Sorszám: 19 |
*
Reformátusok Fóruma http://www.reformatus.hu/forum/mutat.php?headid=1#hozzaszol 2004.12.06. 22:15 - Jávor Géza: Tisztelt uraim, kedves erdélyi testvéreim! Megértem fájdalmatokat, de a világ nem áll meg. Én is nagyon mérges voltam tegnap este, majdnem szétrúgtam a ház oldalát. Életemben először szégyelltem, hogy magyar vagyok... Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy ... na, inkább ne is írom le, mert ez már valóban nem a református honlapra való gondolat. Még akkor sem, ha igaz. Aztán aludtam egyet a keserves csalódásra. És reggel rájöttem, hogy semmi nem változott tegnap óta. Ami jó volt vasárnap délelőtt, az ma is az. Aki ostoba, elbutított alattvaló volt, az is marad. És a tisztességes emberek is, a határ két oldalán. Higgyétek el, hogy semmi új nincs a tegnapi döntésben. Legfeljebb annyi, hogy számszerűsödött, hányan is gondolkoznak ebben az országban magyarul, emberiesen.
És ne feledjük: mindenki önmagáért felel, a másik döntéséhez semmi köze. Így aztán már nem is pironkodtam annyira a döntés miatt, hiszen én megtettem a kötelességem, én nem vagyok két lábon járó pénztárgép. Ebből a megfontolásból tehát ma már nem szégyelltem magam, hiszen semmi sem változik: a gyergyói barátaim ezután is jönnek, én is alig várom, hogy együtt csónakázzunk a Gyilkos-tavon. Mi változott? Semmi, de semmi. Több is vesztt Mohácsnál. Más lapra tartozik, hogy a számtalan csalódás után ma már minden kudarcra szuperérzékenyen reagálunk. Még egy jó tanács: Az arra érdemes emberekkel barátkozzunk többet határon innen és túl. Ezzel is tegyünk azért, hogy Magyarország ne csak a könyvekben éljen tovább. (Ami mellesleg fikció, a nemzet SOHA NEM SZŰNIK MEG, hiába pattognak a bolhák.) *
elnézést az előző közlés link-hibájáért (b_p)
|
|
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 15:58 | Sorszám: 17 |
|
MNO FÓRUM: Özvegye, gyermekei, családja, valamint az önkormányzat és a kamionosok ma délelőtt emlékeznek a vásárhelyi katolikus temetőben Tóth Sándor tizenöt évvel ezelőtti tragédiájára. Az 1989-es romániai forradalom idején a 44 esztendős sofőr Temesvárra vitt karácsonyi segélyszállítmányt teherautójával, mikor Aradon lelőtték. Tóth Sándor 1989. december 22-én késő este indult el kamionjával Vásárhelyről Temesvárra. A teherkocsiban karácsonyi csomagokat vitt, melyeket a vásárhelyiek adományoztak a romániai rászorulóknak. Ez veszélyes vállalkozás volt, hiszen a szomszédos országban forradalom zajlott. A magyar konvoj másnap hajnalban érkezett meg Aradra. Itt a kórház parkolójába irányították a járműveket. Tóth Sándor mellé azonban beszállt egy aradi, és azt mondta neki, menjenek a vár felé. A híd előtt azonban rálőttek a járművezetőre, aki a helyszínen életét vesztette. -Kora reggel értesítettek minket a szörnyű tragédiáról - emlékezett vissza a 15 esztendővel ezelőtt történtekre Tóth Sándor özvegye. Az akkor 13, valamint 6 és fél éves fiai már nagyon várták haza szentestére édesapjukat. A családfő elvesztése után a magánfuvarozó céget még nyolc éven át működtette a feleség. Ő irányította a vállalkozást, szerezte a fuvarokat és egy alkalmazott vezette a teherautót. Később azonban váltani kényszerült Tóth Sándorné. -A Mary cipőgyárban helyezkedtem el, de tavaly bezárt, így azóta munkanélküli vagyok - mesélte.
Kisebbik fia még tanul. Szegeden most harmadéves az egészségügyi főiskolán, gyógytornásznak készül. Nagyobbik fiának már saját családja van. Az özvegy unokája most lesz 7 esztendős. Tóthné és kisebbik fia a munkanélküli-járadékból, a tanuló gyermek után járó árvasági ellátásból, valamint az özvegyi nyugdíjból él. -Keresek munkát, de ki alkalmaz manapság egy ötvenévest? Élelmiszer- és vegyiáru-eladói végzettségem is van, de ilyen szakmára csak fiatalokat vesznek fel - panaszolta. A tragédia után közvetlenül az akkori vásárhelyi önkormányzat anyagilag is segítette a családot. Ezenkívül több magánszemély, valamint vállalkozás küldött adományt a családfő nélkül maradt Tóthéknak. A Fuvarozók Országos Szövetsége létrehozta a Tóth Sándor Alapítványt, melyre mind a mai napig számíthat az özvegy. .
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 15:10 | Sorszám: 14 |
|
* T. Legfőbb Ügyészség! Alapos gyanú merült föl bennem és más magyar emberek sokaságában, hogy ellenünk a kettős állampolgárságról szóló népszavazással kapcsolatban Ismeretlen Tettes súlyos bűncselekményeket követett el, föltehetően bűnszövetségben. „A népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény” II. cikkelye kimondja, hogy „A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport, mint olyan teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti.” Az említett fejezet b./ pontja tiltja: „a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem” okozását. Magyarország az említett Egyezménynek részese, és annak szövegét törvénybe iktatta. A Btk. 156. § kimondja, hogy „Aki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Ismeretlen Tettes ezen túlmenően megsértette a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló és a Btk. 177/B. paragrafusába foglalt rendelkezéseket is, ezért ellene följelentést teszek. Egy nemzet számára egyértelműen a nemzethez való tartozás tudata és az együttműködés, a kölcsönös segítés gyakorlata a legfontosabb. Népünk trianoni sérelme közismert. Ezt tetézte Rákosiék „bűnös nép” propagandája, az ötvenhatos forradalom leverése és az azt követő véres megtorlás. A nemzet sérelmeinek orvoslására az elmúlt szocialista rendszerben semmilyen intézkedés nem történt. A hivatalos állásfoglalás szerint a szocializmus fejlődése a nemzetiségi kérdéseket – köztük a külhoni magyarok elnyomását, üldözését, sanyargatását, sőt irtását (44-es titói magyar holokauszt a Délvidéken, Szárazajta stb. Erdélyben) – „automatikusan megoldja.” Az utódállamok és a magyar szocialista kormányok összejátszása miatt kétszeresen nehéz körülmények ellenére számos magyar ember szorgalmasan építgette a kapcsolatot az elszakított nemzettestek között. Mostanáig a magyar emberben nem merült föl, hogy ne volna testvére a többi magyarnak. A maga nemzetének a határokon átívelő egysége minden civilizált ország lakója számára magától értetődő. Így volt ez természetes számunkra is – és egyetértett velünk a cigány, a sváb, a szerb, az örmény és a többi kisebbségi polgártársunk zöme is. A kettős állampolgársággal kapcsolatos, 2004. dec. 5-én lezajlott népszavazás – bármi volt is az oka és a módja – alkalmat adott volna a magyarság kulturális, szellemi egyesítésére, erkölcsi és gazdasági együttműködésének erősítésére; mégpedig az európai politikai normák betartása mellett, a határok megsértése nélkül. A kettős állampolgárság intézménye szervesen belesimul az Unió jogrendjébe. Sok millió külföldi állampolgára van Írországnak, Olaszországnak, Spanyolországnak stb. Ismeretlen Tettes azonban kampányt indított a nemzeti egység ellen, és megsértette a Btk. 177/B §.-t, mely kimondja, hogy „(1) Aki a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvényi rendelkezések megszegésével
a) tájékoztatási kötelezettségének nem tesz eleget,
b) közérdekű adatot hozzáférhetetlenné tesz, vagy meghamisít,
c) hamis vagy hamisított közérdekű adatot hozzáférhetővé vagy közzétesz,
vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.” Ismeretlen Tettes sok százmillió forintot – közpénzt? – fordított arra, hogy rágalmakat terjesszen a lakosság között: azt a hiedelmet keltve, hogy eredményes referendum esetén veszélybe kerül az itthoniak munkahelye, szociális ellátása, nyugdíja stb. – Azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a népszavazás után, egy éven belül akár mind a 800 000 magyar igazolvánnyal rendelkező áttelepülhet Magyaroroszágra, holott a referendum nem a kettős állampolgárság megadásáról szólt, hanem – eredményessége esetén – csupán egy ilyen tartalmú törvény megalkotására kötelezte volna az Országgyűlést. E törvény – kétharmados jellege miatt – hosszú hónapok, esetleg évek múlva készült volna el; – azt a közérdekű adatot hamisította, hogy a 800 000, esetleges áttelepülő közé csalárd módon beleszámolta a több százezres szlovákiai és szlovéniai magyarságot, ahonnan az uniós csatlakozás óta senki sem költözött át, noha megtehette volna; – azt a közérdekű adatot hamisította, hogy az esetleges áttelepülő asszonyokat egyszerre számította nyugdíjjogosultnak és anyai támogatás várományosának; – azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy az áttelepülők kizárólag terhet jelentenek Magyarországnak; csórén jönnek át, sem javakat, sem munkaerőt, sem szellemi, kapcsolati tőkét, sem pénzt nem hoznak, de még a sok milliárdra rúgó útlevélilletéket is elsinkófálják; – azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a különféle szociális támogatások automatikusan megilletik a külföldön élő állampolgárokat; – azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a külhoni lakos állampolgárok Magyarországon szavazati joggal rendelkeznek; – azt a közérdekű adatot hamisította, hogy Magyarország és Románia között a kettős állampolgárság tilos, s ennek kapcsán egy rég fölmondott egyezményt dobott a köztudatba; – elhallgatta, hogy Romániának több százezer kettős állampolgára van – elsősorban – a Moldovai Köztársaságban, sőt, magyar polgárok is lehetnek román állampolgárok; – elhallgatta, hogy az EU-ban általános biztosítási elvnek megfelelően a nyugdíjat ki-ki attól az országtól – annak biztosítójától – kapja, ahol a jogosultságát szerezte. Az ennek megfelelő egyezmény az EU-ba törekvő Romániával már elkészült, hamarosan megtörténik. Ukrajnával is folynak a tárgyalások, a nem EU-tag szomszédok közül a Szerbiából áttelepülők nyugdíját Szerbia fizeti; – alapos okkal föltételezhető, hogy Ismeretlen Tettes jelentős hasznot húzott a propagandaanyagok elkészítéséből, ezért esetében valószínűleg megáll az idézett 177/B. §.
(2) bekezdésében foglalt minősítés: „A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményt jogtalan haszonszerzés végett követik el.” Ismeretlen Tettes a magyar nemzethez tartozó emberek sokaságának súlyos lelki sérelmet okozott, s ezzel megvalósította a Btk. 156. §-ban foglaltakat: – azzal, hogy a határon túli magyarokat minősíthetetlen módon gyalázta: aljas, haszonleső csavargónak tüntette föl őket, akik némi szociális segélyért elhagyják évezredes lakhelyüket, őseik sírját, ingatlanjaikat, munkájukat, barátaikat, s a nyakunkra özönlenek; – azzal, hogy belföldiekben irigységet szított ellenük, nemzettudatukat megroppantotta, midőn a nemzeti együvé tartozás megtagadására szólította föl őket a föntebb leírt koholt adatok alapján; – azzal, hogy nemes, mélyen emberi értékeket, a természetes jó szándékot, a segíteni akarást, a józan gondolkodást, a nemzeti egység gondolatát merőben anyagi szempontokkal állította szembe, lerombolva számos magyarországi szavazópolgár értékrendjét; – Ismeretlen Tettes oly módon is ludas a magyar nemzeti csoportnak okozott lelki sérelem elkövetésében, hogy hadjárata – mint föntebb kiderült, nem is irányulhatott a kettős állampolgárság elutasítására, hiszen nem az volt a népszavazás kérdése – a nemzet egységének megbontását, a csoport tagjainak szembefordítását, és ily módon súlyos, lelki válságának előidézését célozta. Könnyen belátható, hogy minden ízében hazug, fasiszta stílusú, rasszista propagandája végső fokon a társadalom elemi közösségeinek és magának az emberi személynek az épségét is veszélyeztette, amennyiben az általa manipulált érdekeket az alapvető emberi értékek fölé helyezte – a nemzettudat megroppantásán túlmenően –, az embereket igyekezett zsigeri szinten élő véglénnyé süllyeszteni; – Ismeretlen Tettes azzal okozta a legsúlyosabb lelki sérelmet a magyarok közösségének, hogy magával az általa megtévesztett népességgel mondatta ki a nemzet szétszabdaltságát. A magyar „nemzeti csoporthoz tartozók súlyos lelki sérelmét” tanúsítja 1 521 143 igen szavazó, számos újságcikk, a határon túli magyar emberek tömege, a „magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki” táblák Erdélyben, a magyar rendszámú autók szabadkai megrongálása, magyarigazolványok visszaküldése, a gyergyószentmiklósi búcsúsok fekete szalagos nemzeti zászlaja, a Himnusz nem éneklése stb., stb. Amennyiben Ismeretlen Tettes kilétére a T. Legfőbb Ügyészségnek sikerül fényt derítenie, kérjük az illető előzetes letartóztatásba helyezését, hogy ne legyen módja bűnismétlésre, esetleges tettestársaival való összebeszélésre, a felelősségre vonás elől való szökésre. Budapest, 2004. december 13., Luca napja. Tisztelettel:
Czakó Gábor
1038. Budapest, Templom u. 38.
T: 2434842
Emil: czakogabor@axelero.hu ***
- A dokumentum készítőjének nincs kifogása az ellen, hogy aki csatlakozni kíván a feljelentéshez, az ezt megtegye. Írásban kell értesítenie az Ügyészséget az alábbi postacímen levélben:
Legfőbb Ügyészség, Marótiné dr. Beszteri Piroska ügyész, 1372 Budapest, Postafiók 438.
Célszerű Czakó Gábor levelét innen kinyomtatni és kiegészíteni egy Csatlakozó Nyilatkozattal, a személyes adatokkal és aláírással ellátva.
Faxon is beküldhető az aláírt nyilatkozattal együtt:
36/1/354 5645; illetve belföldről: 06 1 354 5645 Eredeti megjelenés:
ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ 2004. december 18-19. http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2004/dec/18/ *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 14:34 | Sorszám: 12 |
*
A Kárpát-medencei körképhez a mai Népszaga kéje is hozzátartozik:A feljelentés kéje Próbálom eldönteni, hogy viccelődik-e a jobboldali napilap publicistája, vagy komolyan beszél, amikor a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazás eredménye miatt feljelentést tesz. Szóval nyilván a szerző írói munkássága részeként írta meg fikciós levelét a Legfőbb Ügyészséghez; bár manapság az sem lehetetlen, hogy az ügyészi szervezet komolyan veszi azt. A feljelentés lényege -.túl azon, hogy feljelenteni jó -: járjon el az ügyészség, derítse fel "Ismeretlen Tettes" kilétét, helyezze előzetes letartóztatásba (szökés, vagy bűnismétlés veszélyétől tartva) s járjon el a törvény erejével vele és társaival szemben emberiségellenes bűnei miatt. Nincs kétségem: a szerző összességében komolyan gondolja, amit ír. Komolyan gondolja, hogy például Gyurcsány Ferencnek börtönben lenne a helye, amiért a népszavazás előtt - a cikk írója szerint hamis, megtévesztő érveléssel - a kettős állampolgárság ügyében a nem szavazatra buzdította az állampolgárokat. Igaz, nem nevezi meg a kormányfőt, de Ismeretlen Tettes, a kontextusból egyértelműen kiolvashatóan maga a miniszterelnök. Hogy kik a társai, nos erre nézvést "Ismert Szerző" már nem ad pontos eligazítást, így aztán gondolhatom azt is, hogy mindazok, akik nemmel szavaztak. Hiszen joggal feltételezhető róluk, hogy cselekedetük mögött szándékosság rejlik és tudatosan nem figyeltek oda a jobboldal leleplező mondataira. Ráadásul a "polgári" kormány polgári hívei, publicistái már korábban is eléggé egyértelművé tették, hogy hazaárulóknak tekintik mindazokat, akik nemmel szavaztak december 5-én. Ironizálhatnék most még egy sort a helyenként nevetséges, vagy éppen bornírt érvrendszeren, vagy vehetném komolyan is; súlyos érvekkel bizonyítva, hol téved a szerző, ám egyikhez sincs kedvem. Szó szerint kedvem nincs, olyannyira elszomorít az alapgondolat: tulajdonképpen börtönben lenne a helye mindazoknak, akik mást gondolnak, mint a magát konzervatívnak, polgárinak nevező oldal. A másként gondolkodás joga - szerintük - még egy olyan esetben sem jár, amikor pedig a szavazólap alternatívát kínál; az igen mellett megengedi a nemet is. Különben miként juthatna "Ismert Szerző" odáig, hogy feljelentést fogalmaz és börtön után kiállt. És teszi ezt egy nappal Karácsony szent estéje előtt, keresztényi szellemmel átitatva. Pedig legalább ilyenkor lehetne egy picit megbocsátó. Németh Péter Népszava Online
*
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 14:13 | Sorszám: 11 |
*
Szélyes Sándor
Székely Karácsony
[ 2004-12-24 - 07:35:47 ]
Hóba temetkezett csíki havasokon
Áron egymagában, fönn a Madarason
Uram, fohászkodik, Fiad megszületett.
Karácsony este van, hogyha megteheted
Te, aki rendezed ezt a nagy világot,
Juttass nekünk is egy kicsi boldogságot.
Hallottalak Áron, de nem mondottad kinek.
A népemnek, Uram, szegény székelyeknek.
Az Úr kicsit hallgat, majd így szól: Áron jókedvemben kaptál,
legyen úgy, nem bánom,
de még mielőtt a kérést teljesíteném
valamit meg kéne magyarázni nékem. Én a székelyekről hallottam eleget,
mondtak már rólatok hideget, meleget.
Tudom, hívők vagytok, sokat imádkoztok,
de szidásomban is világelsők vagytok.
Hallom, magatokat székelyeknek valljátok,
s kiválasztott népem neveit hordjátok
Áron, Ábel, Mózes, Dániel és Dávid,
az egész Biblia egész Ábrahámig,
Ha jól meggondolom, szinte már
úgy vélem, hogy Csicsó Názáret s Ditró Jeruzsálem. Aztán, ha jól értem magyar a beszéded,
s mégis a székelyek boldogságát kéred.
Miféle náció, mert a nyelve magyar. Ó, Uram, szólt Áron, hisz a székely is magyar
Csak egy kicsivel több,
Úgy legalább három vagy négy fertályfokkal. Ott álltak a fenyők keményen vigyázva,
gyertyák pislákoltak ezer csíki házban,
megkondult Csíksomlyó Máriás harangja.
Szelíd korholással szólott az úr hangja: Jól van Áron fiam, és most tartsunk rendet,
Ez a kicsivel több megmagyaráz mindent.
Én megértettelek, és most érts meg Te is,
Kicsit ezért több a szenvedéstek is. Minden kedves olvasónknak Istentől megáldott, meghitt, békés Karácsonyt kívánunk!
http://www.erdely.ma/kultura.php?id=7987
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 14:07 | Sorszám: 10 |
|
* Magyar történelmet tanítana az MVSZ Kárpámedencén Kivüli Régiója
[ 2004-12-26 - 23:51:43 ]
A Magyarok Világszövetsége által a kettős állampolgárság ügyében kezdeményezett 2004 december 5-i népszavazás eredményéről mindenki igyekszik tanulságot levonni. Meg kell ezt tegyük mi is mint a MVSZ Kárpámedencén Kivüli Régiója. A népszavazás látleletet nyujtott a hazai magyarság állapotáról. Arról, hogy a 10 milliónyi nép 8 millió szavazójából mintegy 5 millió nem vette a fáradtságot, hogy szavazni menjen egy nemzeti fontosságú ügyben. Nem ment el részben alantas riogatás miatt, részben a magyarságtudat meggyengyülése-eltünése miatt, részben történelmi tudatlanságból, részben felelősség nem vállalásból, részben mélységes kiábrándulásból. Beérett a négy és fél évtized kommunista magvetése, s a másfél évtizede tartó kozmopolista konkolyhintés s ezért lett szomorú az aratás. A kérdés az, hogy nekünk mint KKR-nek, azaz a világban szétszórt magyarságnak nem csak hogy mi a tanulsága, hanem mi lehet a ránk eső feladata változtatni a hazai magyarság áldatlan állapotán. A nyugati magyarság mindig megtalálta történelmi feladatát, s azt be is töltötte. Évizedekig őrizte a magyar szabadság, az 1956-os Forradalom és Szabadságharc lángját. Azonban az 1989-es hazai politikai fordulat újtán feladatát elveszíteni látszott, azt hívén, hogy valóban fordulat ment végbe. Csak mostanra derült ki, hogy mindaz ami akkor történt nem rendszerváltozás, hanem csupán rendszermódosiás volt. Valami olyan módosulás amit a Kádár rendszer képviselt a Rákosi rendszerrel szemben: a megjelenési forma változott ugyan, de a lényeg maradt. Ez elmondható az 1989-es változásról is. Ez azt jelenti, hogy a nyugati magyarságnak, közelebbről a KKR-nek, ebben a helyzetben ismét meg kell találnia a maga sajátos történelmi szerepét. Ez nem lehet más mint az elnemzetlenített, magyar öntudatától, saját valós történelmétől megfosztott hazai magyarság gyengéd felrázása, tudatra ébresztgetése és nevelése. A népszavazási kampányban közülünk résztvevők pontgosan ezt tették, sajnos kevesen és későn. Most elérkezett az idő, hogy ezt hosszabb távra átgondolva, rendszeresen és szervezetten végezhessük. Amint az Öregcserkészek Corvinus akciója az angol világot igyekszik tárgyilagosan tájékoztatni történelmünkről, problémáinkról, gondjainkról, valahogy így kell hogy a KKR a hazai elmagyartalanított magyarságot tájékozhtassa, nevelje, újból magyarságtudattal itassa át. Konkrétan arra gondolok, hogy ideje lenne röviden, velősen, nem polematizálva, csak a tényeket felsorolva megírni magyarul az igazi magyar történelmet. Akár az ezeréveset, akár az utóbbi 500 évét, akár a XX. századét, Trianonét, 1956-ét stb., egyben vagy külön-külön füzetekben, s azokat nagy számban nyomtatva az MVSZ Központ rendelkezésére bocsátani szabad szétosztásra elsősorban az országban, de az elszakított területeken is. Az MVSZ-Központ rendelkezik olyan társult szervezet-hálózattal amelynek tagjai bizyosan vállalnák ezek terjesztését, hogy ez az akció sikeres legyen. Az egyetemes magyarság rendelkezik olyan történészekkel, akik ennek megírásában tudnak és készek is segíteni. A hazai magyarság – kivéve másfél milliót – a jelenlegi állapotában nem képes felelősen állástfoglalni sorsöntő nemzeti kérdésekben. Ezen mi tudnánk a leghatásosabban változtatni. Ezt az új feladatot vállalni tudjuk, és végre is tudjuk hajtani. Mindennek lenne egy sajátos hozadéka a KKR részére is. Nevezetesen az, hogy ha ezt a valós, nagy és nemzetmentő célt felvállaljuk és végrehajtására megszervezzük magunkat, akkor a tudatosan megrontott, szétdarabolt, elkedvetlenített és a kozmopolitizmus rontásának kitett nyugati magyarság ismét egybeforrhat e szent cél megvalósitása érdekében. Ne felejtsük el azt, hogy nincs olyen szervezet amely megmaradhatna, épülhetne komoly, nagy és magasztos célok nélkül! Karácsonyi csendességünkben, magunbka szállásunkban, útkeresésünkben vezéreljenek ezek a gondolatok! Edmonton, 2004, December 24. Dr. Pungur József
MVSZ KKR elnök
http://www.erdely.ma/kulhon.php?id=8032 *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 13:58 | Sorszám: 9 |
|
Erdély ma 2004. December 27. Hétfő A mezőségtől a völgységig - Wass Albert szobra Bonyhádon
[ 2004-12-27 - 13:17:25 ]
Hosszú és kalandos út vezetett az erdélyi Mezőség vasasszentgotthárdi udvarházától a dunántúli kisváros, Bonyhád főteréig. Hosszú és kalandos, akár a XX. Század egyik legnagyobb magyar íróját, akár a róla készült szobrot tekintve. Wass Albertről már hellyel-közzel tudhatunk ezt, azt, életéről, a személye körül kialakult bonyodalmakról, „háborús bűnösségéről”, máig késő rehabilitációjáról, életművéről. Kevésbé ismert azonban szobrának sorsa, mely végül a Völgység fővárosában, Bonyhádon talált végső nyugalomra. A közel egy évszázadnyit élő nagy író szobra – mintegy másfél év kényszerpihenő után – közel egy évi előkészítő munka eredményeként tárulhat majd 2005. január 8-án, Wass Albert születésnapján a növekvő olvasótábor szemei elé. Februárban kellt szárnyra a hír, hogy a fővárosban nem engedélyezték az író szobrának felállítását. A főváros vezetésének kényelmetlen volt, hogy egy Romániában a mai napig halálra ítélt „háborús bűnös” szobra ékesítse a Vérmezőt. Ekkor fogant a gondolat is, hogy ha ott nem, akkor nálunk talán igen. Hogy megteremtsük a szobor felállításának hátterét, júniusban megalakítottuk a „Wass Albert Törzsasztal” elnevezésű irodalmi társaságot, amely az író népszerűsítése mellett a szoborállítás körüli szervezési munkákat is hivatott volt összefogni. Ugyancsak júniusban Kovács Gáborral és Tóth Józseffel Erdélyben jártunk és kapcsolatba kerültünk Bartha Józseffel, aki Wass Endre sógora, és aki megígérte, hogy segít abban, hogy Kolozsi Sándor szobrászművész alkotása Bonyhádra kerülhessen. Jelentős segítséget kaptunk még a Kármentő Polgári Körtől is, amely a szobor ideszállításán túl anyagilag is támogatta annak felállítását. Természetesen nem hagyhatjuk említés nélkül a város vezetésének pozitív hozzáállását sem, hiszen enélkül szó sem lehetne az egészről. A hely biztosítása, a talapzat elkészítése mind az önkormányzatnak köszönhető. Meg kell említeni Potápi Árpád polgármester nevét, aki – maga is bukovinai székely család sarja lévén – mindvégig segítette vállalkozásunkat. Wass Albert bronz mellszobra kalandos úton jutott el Bonyhádra. Ausztráliában, Sidney-ben készítette Kolozsi Sándor szobrászművész, aki maga is barátja és harcostársa volt az írónak. A nyugati emigrációban élő erdélyi magyarság összefogását és Erdély „újra élesztését” hangsúlyozó „transzilvanizmus” eszmeköre mentén találtak egymásra, és próbálták meg összefogni a szétszóródott magyarokat. Ahogy Kolozsy Sándor hangsúlyozza, e bronzszoborban elsősorban az Erdélyért küzdő „publicistát”, semmint az „írót” formálta meg. Innen repülőgépen Hamburgba érkezett Dr. Wass Endréhez, az író legkisebb fiához azzal a szándékkal, hogy Kolozsvárott legyen felállítva. Azonban a romániai politikai helyzet és Wass Albert rehabilitációjának késedelme ezt még talán évtizedekig lehetetlenné teszi. Így másfél éves hamburgi kényszerpihenő után – Bartha József holtmarosi református lelkész közvetítésével – ez év augusztus 13-án a „Czegei Wass Alapítvány” ajándékaként a múlt század egyik legnagyobb magyar írójának szobra megérkezett Bonyhádra. A helyszin kiválasztásában és a talapzat megtervezésében Csernyus Lőrinc építész, Makovecz Imre tanítványa, a bonyhádi városháza tervezője volt segítségünkre, a talpkő megmunkálását Bakó László szobrászművész vállalta. A szobor tehát itt van, és várja, hogy Wass Albert születése napján felállítva békés nyugalommal szemlélje a világot, amely elrohan mellette, mellettünk. Szabó László *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 13:46 | Sorszám: 8 |
|
http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2004/dec/27/ Faluturizmus az isten háta mögött
Székelykevén több a külföldi, mint a hazai látogató Többször előfordult már velem, hogy külföldön ismerkedtem meg közvetlen környezetemben élőkkel, vagy szereztem tudomást olyasmiről, amiről itthon illett volna. Hasonló helyzetbe kerültem nemrégen Székesfehérváron, ahova a két év tanulás után menedzservizsgát tett vajdasági hallgatókat kísértem el, és ahol többek között megismerkedtem a székelykevei Dani Ernő magánvállalkozóval is. Csak ezt követően értettem meg, hogy miért hangsúlyozták többen is ottani látogatásunk során az anyanyelven történő továbbtanulási lehetőség fontosságát, amire ugyan Vajdaságban van lehetőség, de a Kárpát-medence legdélebbi magyar települése, Székelykeve közelében nincs. Emellett arra a kérdésre is választ kaptam, a hallgatókat megismerve, hogy miért vállalkozik valaki felnőttként, jól gazdálkodó és sikeres vállalkozóként is tanulásra, képzésre, ami nem kevés energiát, fáradságot, anyagiakat igényel. Dani Ernő szintén már több mint tíz éve vállalkozó, falujában elsőként volt önkiszolgálója, több mint tíz éve szervezi az ősök által érintett útvonalon a kerékpártúrákat Székelyföldre, de, mint az alábbiakból kiderül, egyéb újításokat, ötleteket is kezdeményezett és megvalósított már. – Úgy éreztem, hogy van bennem valami tudat alatti, amit felszínre kellene hozni, és ez két év tanulás után sikerült, tudatosodott. Amellett, hogy sok elméleti ismerettel gazdagodtam, nagyon sok mindent megtanultam az emberi kapcsolatteremtést illetően, és sok olyan embert megismertem Vajdaságból és Magyarországról is, akik adott pillanatban még többet tudnak segíteni, mint a két év tanulás. Két-három évvel ezelőtt ugyanis barátaimmal arról beszélgettünk, hogy milyen vállalkozást indíthatnánk, ami nem sok pénzbe kerülne, és akkor született meg az ötlet a faluturizmusról.
Amellett ugyanis, hogy a faluban már csaknem 150 ház üres, a még lakottak is rendelkeznek egy-két vendégszobával. Ez már eleve olyan kapacitás, ami nem igényel befektetést, kezdőtőkét, csupán nagy reklámot. Igaz, a falubeliek nagyon furcsának találták az ötletet, mondván, hogy ugyan ki és miért látogatna el az isten háta mögé egy olyan kis faluba, mint Székelykeve. Az ötlet megvalósításáról azonban nem mondtam le, és ez a képzés, amit most fejeztem be, rávezetett olyan gondolkodásmódra, hogy a negatív dolgokat próbáljuk meg pozitívra fordítani, a hátrányból előnyt kovácsolni. Szerencsére másfél évvel ezelőtt egy budapesti utazási irodának a vezetője leutazott hozzánk egy faluból elszármazott újságíróval, és elmondta, hogy szeretne hozzánk csoportutazást szervezni. Ez volt az alapja, kiindulópontja a konkrét együttműködésnek, és most már egy sikeres évet tudhatunk magunk mögött, hisz öt csoportban több mint kétszáz magyarországi vendég csaknem ezer éjszakát töltött nálunk. Székesfehérváron is üzleti tárgyalásokat folytattam, melyek során megbeszéltük a következő évi együttműködést, ami, remélem, az idei megvalósítás legalább másfélszerese lesz. - Hogyan sikerült ezt elérni a falubeliek kezdeti közömbössége ellenére? – Nagyon sokat fordítottunk reklámra, szórólapokon, weboldalon való népszerűsítésre, de sajnos a külföldiek részéről az elmúlt tíz évben a Szerbiával szemben tanúsított negatív hozzáállás nagyon kihat vállalkozásunkra, amihez még hozzájött olajként a tűzre egyes politikusok választási kampánya, a magyarverések, amik miatt külföldi ügyfeleink – akik vendégeink 90 százalékát képezik – le akarták mondani a következő évre tervezett látogatásokat. Erről csak nagyon nehezen sikerült őket lebeszélni. - Kik látogatnak el az isten háta mögötti kis faluba? – Az első célcsoportba tartoznak azok a magyarországi turisták, akik nosztalgiából fordulnak a Délvidék felé, akik tanultak a Trianon előtti Magyarországról, és nagyon sokszor megtörténik, hogy annak vidékünkhöz fűződő történelmi vonatkozásait nálunknál jobban ismerik. Az ilyenek számára a 90-es évekig Jugoszlávia nyugati államnak számított, 2000-ig háborús övezetnek, és csak utána adódott olyan lehetőség, hogy ellátogassanak a Délvidékre. Ez, mondhatom, éppen jókor jött, mert Erdélyt már nyolc-tíz éve járják, ismerik, mi pedig egy újabb lehetőséget kínálunk. Kedvező pillanatban, időben, elsőként jelentünk meg a piacon, még ha nem is dolgozunk teljes kapacitással. Vajdaságban ugyan vannak próbálkozások, de mögöttünk már két év tapasztalat van. - Mit tudnak nyújtani, megmutatni az ide látogató turistáknak? – Székelykeve tavaly ünnepelte betelepítésének 120. évfordulóját. Lakói ez idő alatt földműveléssel, kubikosmunkával keresték meg kenyerüket. A turizmus számukra elképzelhetetlen volt, és sikerességében még ma is sokan kételkednek. Ennek ellenére sikerült kidolgozni olyan marketingtervet, és olyan célcsoportot találni, melynek ez érdekesnek bizonyul. Ennek bejáratása persze több évet igényel, de jó úton haladunk. Egyelőre a budapesti Kárpát Európa utazási irodával közösen csillagtúrákat szervezünk, melyeket jobbára, nosztalgiából, idősebb személyek igényelnek. Az ősszel azonban emellett szerveztünk egy négynapos tanulmányutat is budapesti gimnáziumi tanulók számára, akiket Székelykevén szállásoltunk el, és innen szaktanárok vezetésével bejártuk a történelmi emlékhelyeket. Tervünk, hogy a két-három napos csillagtúrák mellett jövőre is szervezzünk középiskolásoknak tanulmányutakat, hisz történelmet tanulva megkerülhetetlen Trianon, és az azt megelőző földrajzi határok. Székelykeve öt kilométerre van az ezeréves határtól, illetve a Duna-töltéstől, ami külön adottság, és lehetőség a környékbeli történelmi helyekkel együtt. Ilyenek a közelünkben levő Belgrád, a nándorfehérvári vár, a zimonyi Hunyadi-torony, a szendrői középkori végvár, a kevevári földvár-maradványok, a kis és nagy Kazán-szoros, a Vaskapu vízi erőmű, a verseci őrtorony, Herceg Ferenc szülőháza, valamint a környék hegy- és borvidéke. Még egy lehetőségünk van, amit ugyancsak szeretnénk kihasználni, az ökoturizmus, hisz 13 kilométerre vagyunk a Delibláti-homokpusztától, ami ugyancsak nagyon látványos idegenforgalmi hely, és amit megfelelő reklámmal, hírnévvel rövid időn belül az európai piac számára, mint értékes turisztikai ajánlatot, lehetne felkínálni. - Milyen látványosságot kínál a falu a turistáknak? – Öt évvel ezelőtt kezdődött komolyabb hagyományőrző tevékenység, bár hagyományápolással addig is foglalkozott az 56 éve működő helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, de akkor olyan dolgok kerültek felszínre, mint a székely kapu, a kopjafa, a hagyományos székely varrottas, melyekből már idén sikerült berendezni egy kiállítótermet, ahol meg is vásárolhatók a kézimunkák. A székely varrottas egyébként élő hagyománynak számít a faluban, több szorgos asszony készít ilyen motívumokkal könyvjelzőt, terítőt, abroszt. Emellett a Szalmaszál Ifjúsági Egyesület is nagy hangsúlyt fektet a hagyományápolásra, és tavaly kézműves csoportot alakított, mely a gyerekeket gyöngyfűzésre, kézimunkára, vesszőfonásra stb. tanítja. Ez ugyancsak része a faluturizmusnak, ami csak a falu összefogásával valósulhat meg, több tíz, sőt száz ember munkájának minőségében. Nagyon remélem, hogy ez két-három év múlva tudatosul a falubeliekben is, mert ez mellékkeresetet is jelent a mezőgazdasággal foglalkozó vendéglátók számára. Sok szép elképzelésünk van még, de csak nagyon óvatosan, meggondoltan, európai színvonalat kielégítve szeretnénk megjelenni a piacon. Szerencsére Fischer esperes úr törekvéseinek köszönve, illetve az Illyés Közalapítvány egyik pályázata elnyerésének eredményeként jövőre megvalósulhat egy tájház kialakítása, amihez már sok szép értékes régi tárgy áll rendelkezésünkre. Ez szellemi érték lesz számunkra, egy kis múzeum a falu történetéről, amit ugyancsak megmutathatunk a turistáknak. A falu történetéhez, persze, az is hozzátartozik, hogy egykori lakói határőrként szolgáltak, a jelenlegiek pedig lelki határőrei a magyar nyelvnek Belgrádtól 40 kilométerre. A település tiszta magyar általános iskolával rendelkezik, sajnos, nem tudni, meddig. Ez több mindentől függ, de ha Székelykeve elvész, akkor 120 kilométerrel csökken a magyar nyelv déltől északra. Ami a Magyar Szót illeti, eljut ugyan hozzánk, de olykor csak egy-két napos késéssel, amit már egyebek mellett ugyancsak megszoktunk, hisz messze vagyunk a szemtől, és messze a szívtől. N. K.
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 06:47 | Sorszám: 7 |
|
* ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ 2004. dec.24-26.
I.
Kettős állampolgárság pedig lesz!
A VMDP karácsonyi üzenete A magyar kettős állampolgárságtól visszhangzik a világ. Mert még nincs. Nem lenne még akkor sem, ha Mikulásra az jött volna ki az anyaországi népszavazásból, hogy adni kell. A magyar kormány és a kormánypártok ugyanis odáig merészkedtek nemzetellenes magatartásukban, hogy hazug híresztelésekkel eltántorították a tisztességes magyar szavazópolgárokat határon túli nemzettestvéreiktől. Azóta már sokan és sokféleképpen kifejezésre juttatták a nem miatti bánkódásukat. Nem kell bánkódni! A kérdés most nagyobb súllyal terheli az anyaország uralkodó és ellenzéki pártjainak politikusait, mint a népszavazás előtt. Példátlan ugyanis, hogy a világ bármely anyaországában ilyen kérdésben ilyen eredmény szülessen, s az már csupán szurokék a gyászkoronájukon, hogy a szégyenletes eredményért maga az anyaországi kormány és az uralkodó pártok legyenek a felelősök. Ezt a kérdést már sem uralkodó, sem ellenzéki párt nem kerülheti meg. A határon túli magyarok kérelme egyértelmű és egyöntetű: a kettős állampolgárság éppen úgy megillet bennünket, mint más országok más nemzeteinek határon túli részeit. Az a párt, amely ezt ellenzi, nem számíthat az anyaországi választópolgárok többségének szavazatára. Ezért iparkodnak most a felelősök szurrogátumot kínálni.
Több mint egy évtizede, hogy a VMDP fölvetette megmaradásunknak ezt a módját. Annyit már elértünk, hogy a kérdés megkerülhetetlenül áll mindannyiunk előtt. Tulajdonképpen ezt kaptuk karácsonyra. Idő kérdése, mikor lesz belőle kettős állampolgárság. Az ünnepre még egy küldemény érkezett az anyaországból a Délvidékre. A Tito és fegyveres kommunistái által, hatvan évvel ezelőtt elkövetett vérengzéssel foglalkozott a magyar parlament külügyi bizottsága. Hamarosan a parlament fog szavazni róla. Hatvanéves mulasztás pótlódik majd. Az anyaország törvényhozó testülete határozatban fogja kimondani: a délvidéki magyarokon esett sérelem az egész nemzet sérelme. A siker reményében kívánunk nemzettársainknak és a többi népnek kellemes karácsonyi ünnepeket. II.
A magyar helységnevek sértik a kisebbséget!
Vajdasági zászlót a terembe!
Két-két alpolgámestere és képviselő-testületi alelnöke lesz Szabadkának -- Ülésezett a községi képviselő-testület A községi képviselő-testület tegnapi ülésén a tanácsnokok csak részben támogatták a községi statútumügyi bizottságnak a község alapszabályára vonatkozó módosítási javaslatait. E napirend kapcsán fogadták el azt a javaslatot, hogy a jövőben a polgámesternek és a képviselő-testületi elnöknek két-két helyettese legyen. A javalatot beterjesztő képviselő megindoklásában az állt, hogy azon nemzetiségek köréből kerüljenek ki a jelöltek e tisztségrekre, amelyeket elnöki szinten nem képviselnek. Az ellenzéki képviselők azt nehezményezték, hogy a tisztségek szaporításával indokolatlanul növelik a községi hivatal költségeit. Emellett azt is kifogásolták, hogy a polgármester-helyettes ily módon történő kinevezése összeegyeztethetetlen azzal, hogy a polgámester meválasztása közvetlen úton történt. A képviselő-testület tegnapi ülésén jóváhagyták azt a módosító javaslatot, hogy a köztársasági és az Államközösség zászlaja mellett, a teremben tűzzék ki Vajdaság zászlaját is, valamint -- a vonatkozó törvénnyel összhangban -- a nemzeti kisebbségek szimbólumait és zászlait is. A Magyar Nemzeti Tanács arra vonatkozó javaslatáról, hogy Bácsszőlős, Tavankut, Novi Žednik és Višnjevac hivatalos elnevezése a jövőben Királyhalma, Felső- és Alsótavankút, Újzsednik és Visnyevác legyen, nem született döntés. Petar Balažević, a Városunk Szabadka koalíció tanácsnoka tiltakozott amiatt, hogy Tavankut nevét magyarra fordítsák, mert ezt az ott élő szerb, bunjevac és horvát kisebbség szempontjából sértőnek nevezte. A kizárólagos szerb névhasználat a többségi magyarokat nem sérti? *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 06:11 | Sorszám: 6 |
|
* DÉLVIDÉK
D O R O S Z L Ó Portál Környék hírei: Műsorváltozás a Duna TV-ben december 27-én, hétfőn 22.05 h-kor Magyarverés Délvidéken - III. rész ( 59 perc) M.Szabó Imre filmje Az előző részek megtekinthetők az internetről: http://tdyweb.wbteam.com/Utolag.htm
DOROSZLÓ HONLAPJA http://www.vajdasag.hu/doroszlo/
*
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 05:59 | Sorszám: 5 |
|
* SZÉKELY HÍRMONDÓ http://www.szekelyhirmondo.ro/article.php/Seg%EDts%FCk_megt%E9vesztett_testv%E9reinket/932/ IX. évfolyam, 51. szám, december 24-31 * Óévbúcsúztató ( Willmann Walter )
* Megyei hírkavalkád ( )
* Ezer cég lóg Háromszéken ( Kiss Edit )
* Nõtt a fosztogatások száma ( Dimény Árpád )
* Segítsük megtévesztett testvéreinket ( Gazda Zoltán )
A már-már beinduló, épphogy lélegzethez jutó turizmussal összefüggésbe hozható vállalkozások fuccsolhatnak be a melldöngetõ, „zászlóégetõ”, a magyar rendszámú autók szélvédõinek beverésével vagy éppen a magyarországi turisták visszakergetésével riogató itteni „mélymagyarok” miatt. Panziótulajdonosok hallatják kétségbeesett hangjukat, mert vendégeik visszamondták a foglalásaikat, de nem fog elkelni a kürtõskalács vagy a korondi portéka sem. Ráadásul megfeledkezünk arról, hogy a kollektív szentenciáinkkal megsértjük azokat a magyar testvéreinket, akik igennel szavaztak, s az eredménytõl legalább annyira szenvednek, mint mi. Tulajdonképpen főként az igennel szavazók jártak eddig is Erdélybe vagy Felvidékre, Délvidékre. A nemmel szavazók „jobb helyekre” mentek, „hiteles” európai levegõt szívni. Tehát ne büntessük a magyar polgárokat, mert õk nem hibásak. Õket megvezették a politikusok, akik az elsõszámú bûnösök. Õk tették szégyenünket vörössé és adventünket feketévé. Mégis azt mondom, ismételten, hogy nem szabad csüggednünk, s fõleg nem szabad vagdalkoznunk. Próbáljunk meg mindent a pozitív oldaláról megközelíteni. Gondoljuk el, különbözik-e valamiben a mi nemzetünk a túlsótól, az úgynevezett anyaországitól? Minket is folyamatosan megvezetnek politikusaink, s újra és újra bevesszük a maszlagot. Meggyõzõdésünk ellenére, hitünkkel ellenszegülve tesszük azt, amit õk mondanak. De vannak ennek a történésnek pozitív következményei is. Ez a lelki trauma a tunyult, elterebélyesedett és eltespedt székelységet is felrázta egy kicsit, lankadó nemzeti tudatát felélesztette és kihegyezte. Újabb százévnyi továbbélésre késztette. Pozitív hozadék az is, hogy reményeim szerint fékezni fogja a kivándorlást, illetve az igaz érzésû magyaroknál ösztönözni fogja a hazatelepedést Erdélybe. Nekünk, székelyeknek meg segítenünk kell eltévelyedett, nemzeti tudatukból kifürösztött magyar testvéreinken, házainkba kell invitálnunk a gyermekeiket, hogy szívjanak lelkükbe egészséges magyar levegõt, tanulják meg, hogy frizsider helyett hûtõt kell mondani, szaft helyett mártást és nem a Pista mondta azt, hogy pipa, hanem Pistának nem tetszik valami. Hiszem, hogy lesz még egyetértés nemzethatárainkon belül, ha az igazi értékek a helyükre kerülnek. *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 05:44 | Sorszám: 4 |
*
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6Tőkés László beszámolója 1989-ről (1) December 15-én 7-8 óra között szaladt Kabai József, hogy tiszteletes úr, az utcán emberek vannak. Hát mintha főbe ütöttek volna, úgy meglepődtem, és ez már az isteni gondviselés számlájára írható, én nem azzal a szándékkal hirdettem vasárnap igét, hogy itt 15-én kilakoltatás lesz, csődüljenek ide az emberek, vagy ellenálljanak. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez megtörténhet. Én a passzív rezisztencia nemes szellemében azt mondtam: Kedves testvéreim, 15-én pénteken minden bizonnyal végrehajtják a kilakoltatást, akit érdekel, jöjjön el, legyen néma szemtanúja annak, hogy ez a törvénytelenség ebben az országban megtörténhet. Tehát eszem ágában sem volt forradalmat provokálni vagy ellenállást, nem is vihetett rá a lélek engem, mert nem kockáztathattam. Az volt a legfőbb dilemmám ezekben a napokban, van-e jogom az emberek biztonságát kockáztatni, hogy meddig mehet el az ember? Ez a fordulat teljesen váratlan volt számomra, kidugtam a fejem az ablakon a téli hajnali ködben és megrökönyödve láttam, hogy két tucatnyi ember van már az utcán kisebb-nagyobb csoportokban szétszóródva a saroktól. Amikor megláttak, akkor mind odacsődültek, azt hitték, hogy én velük akarok beszélni. Lényeg az, hogy odacsődültek, és megható módon veknit nyújtottak be, tejet, tűzifát és különféle olyan tárgyakat, amelyekről úgy érezhették, hogy nekünk szükségünk van rá. Akkor már a pince fakerítéseit is tüzelgettük, és amit csak lehetett. Rövid beszélgetésből megtudtam, hogy várják a kilakoltatást, hogy készpénznek vették, amiben még én sem voltam biztos. Megdöbbentett, hogy ennyire komolyan vették, meghatott a magatartásuk, ahogy ott dideregtek a decemberi hajnalban, meleg, meghatódott érzésekkel megköszöntem nekik, hogy eljöttek, és azt mondtam, nem valószínű, hogy sor kerül rá, én is csak úgy gondolom, de nagyon köszönöm megjelenésüket. Bementem az ablaktól, megborotválkoztam, felöltöztem, ez a nap ezzel a szent izgatottsággal kezdődött, már valami történt, nem lehetett tudni, hogy mi lesz még tovább. Egyszer csak jelezte a takarítónő, hogy keresnek valamilyen amerikaiak, akkor csak az ablakból tekintettem meg az amerikai nagykövetség talán másodbeosztottját. Vele volt egy hölgy, integettünk egymásnak, közel kerültek a tömeghez, de elterelte őket egy civil rendőr. Kimentem a kapualjba és vártam. Valóban be is léptek, de rögtön utánuk nyomultak egyenruhás és civil hatósági személyek és kitessékelték őket, kezüket hátranyomva. Azok eközben is kérdezték, hogy vagyok, én röviden elmondtam, hogy ma kell legyen a kilakoltatás, hogy mi a helyzet, keresetlen polgári szavakkal szóltam arról, hogyan élünk. Ők biztosítottak, hogy odafigyelnek, bátorításképpen hozzátéve: ne féljek. Szóval, amit a szekuritáté nyilvánossága előtt el lehetett mondani, az egyszerű emberi szolidaritás vagy segítségkérés szavait, ezek hangzottak el, semmi jelentős. Utóbb aztán megtudtam, hogy bekísérték látogatóimat a szekuritáté közeli, álcázott irodájába és hosszas kihallgatás után kiutasították őket Temesvárról.
Csodák csodája, olyan nagy felháborodást keltett az amerikaiakkal szemben alkalmazott hatósági erőszak, hogy rövid negyedóra múlva, ha jól emlékszem, de mindenképpen egy órán belül, valósággal nekirontottak a rendőröknek és a civil szekusoknak ezek az emberek, akkorra már megduplázódott a számuk, és a szó szoros értelmében elkergették őket. Véleményem szerint visszavonulót is fújtak, mert valószínűleg nem voltak felkészülve sem a megelőző látogatásra, sem az emberek gyülekezésére, nem kaptak konkrét utasításokat, miként viszonyuljanak az újabb fejleményekhez. Minden bizonnyal messzemenően kerülték a konfliktust, ez az egész napra jellemző volt. Megítélésem szerint meglepték a történtek a hatóságokat és a magukat elszámító szekus vagy rendőr vezetőket. Megjegyzem, hogy ezek a napok nagyon csendesen teltek 10-dike után, mert égen-földön ott nem jöhetett be senki. Még Mieszkunének, a szomszéd román asszonynak is megnézték a szatyrát, hogy nem hoz-e nekünk valami ételt, annyira teljes volt akkor már a zárlat. Nem akartak konfliktust, várták hogy mi is fog történni? Nem is tudom, hogy valóban ki akartak-e lakoltatni vagy nem? Lehet, hogy a nyolc napos határidő bizonytalan volta ellenére akaratlanul is forradalmi dátum kialakulásához vezetett. Ha talán nem is úgy akartuk, akkor is nagyon helyesen cselekedtünk, a hatást nem lehetett kiszámítani. A hatóságok véleményem szerint pillanatok alatt úrrá tudtak volna lenni a helyzeten, de ezt nem vállalták, hanem meghátráltak.
Ez az időszak még lelkesítő volt, nem láttuk azt, hogy mi következik? Ebéd körül már kétszerannyian gyűltek össze és érdeklődnek, csodálkoznak, beszélnek, hogy mi van itt, izgatottak és fel vannak háborodva. Még ez is lelkesítően hatott. Ki gondolhatta volna, ebből ekkor korderejű ügy alakulhat ki. Azonban ebéd után bizony már nagyon inunkba szállt a bátorság, ugyanis megrendülten láttuk, hogy a tömeg kezd összeverődni. Amikor a szekusokat elkergették, kinyílt a parókia, bejöttek a hívek, a barátaink, olyan forgalom lett, mindenki a szenzáció ámulatával hozta a hírt, hogy mit beszélnek kint, hogy mennyi román van köztük, hogy mennyire együtt éreznek a románok a magyarokkal. Délután azonban vészjóslóvá kezdett válni a hangulat. A tömeg kezdett ráérezni a maga súlyára és erejére, egy új minőséget nyert a sokadalom. Ez már nem a lelkipásztorukért aggódó becsületes, jó szándékú, békés híveknek a gyülekezete, hanem már egy kisebbfajta morajló tömeg, vészjósló indulattal. A folyamat nem állt meg, este már nem lehetett látni a tömeg végét sem a főutca, sem a kis utca felé. Egyre-másra hívtak az ablakhoz, mondjak valamit, hogy lássanak, megéljeneztek, megtapsoltak, hívtak, hogy lássák, nincs semmi bajom, mert azt hitték, bent a szekuritáté, ez egy rögeszmeszerűen rájuk telepedő benyomás volt, hogy bent vannak a szekusok és amíg ők kint őriznek, bent valami helyrehozhatatlan dolog történik. Olyannyira, hogy be is kellett engednünk néha egy-egy embert. Ekkor már foglya voltam a sokaságnak, nem voltam a magam ura. Nem volt befolyásom az emberekre, mondtam is, hogy menjenek haza. Az a dilemma gyötört, hogy ha itt vannak, igaz ugyan, hogy megvédenek engem, és nem lakoltatnak ki, de ha ez tovább folytatódik, miattam fogják őket szétverni, letartóztatni, bántalmazni. Annyira személyes eredete volt a közügynek, hogy a fő felelősség engem terhelt, mi lesz ezekkel az emberekkel? Tőlem távolt állt, hogy uszítsam őket, az egészséges ember önvédelmi reflexei is működtek. Tudtam, hogy egy olyan politikai kurzus van folyamatban már hónapok óta, különösképpen a novemberi pártkongresszus óta, amikor Ceausescut újra választották, melynek legfőbb célja, hogy a magyarokat kikiáltsa bűnbaknak, és romániai villanyoltogató, kenyérjegyes világ minden vétkéért, bűnéért, a nincstelenségért, minden politikai, Ceausescu politikai elszigetelődéséért, mindenért, de mindenért a magyarokra vessék a felelősséget. Nagyon jól tudtam, hogy ebben a tekintetben első helyen én volnék a fekete bárány, hiszen nem elég, hogy nem engedelmeskedem, még össze is gyűjtöm az elégedetleneket, lázadást szítok. Ez egyenlő a felségárulással. Tehát igyekeztem a legbékésebb magatartást tanúsítani, nyugtatólag hatni a környezetemre. Mondom, fél óra, óránként idéztek, citáltak az ablakhoz, hogy lássanak, beszéljek hozzájuk. Átéreztem a tömeg feletti hatalom erejének kétarcúságát. Hogy milyen jóra lehetne használni ezt a tömeget, és alapvetően jó a célja, de hogy milyen pusztító erőként léphet fel - gondoltam estefelé -, amikor megérkezett a polgármester egy küldöttség élén, és majdnem felborították az autóját, kiszúrták a kerekeit, és én kellett hogy megvédjem, kimentem a kapuig, hogy kivédjem a lincselés hangulatát. Petre Motz polgármestert én kísértem be a küldöttséggel együtt, az autójukat nem engedték be az utca sarkánál tovább, a tömeg üvöltve mutatta neki az öklét és a bedeszkázott ablakokat, hogy íme ezt csinálják és a feleségem beteg és terhes és nem engedtek be orvost. A tömeg kiabált és mutatták az ablakokat, hogy be vannak deszkázva, hogy így kell bánni egy emberrel, a lelkipásztorral? Terhes feleségemet hívták, akihez nem engedtek be orvost napokig, és a felháborodás kimondhatatlan volt. Végül is azzal a feltétellel engedték be a polgármestert, hogy egy küldöttséget választ a tömeg és leülünk az asztalhoz tárgyalni. Én akkor már a lépcsőről intéztem beszédet az emberekhez, egyébként egész délután már magyarul és románul beszéltem, mivel akkor már sokkal többen voltak a románok. Nyilván magyarul szóltam híveimhez és a magyarokhoz, akik eljöttek a papjukat megvédeni, de amikor a románság ilyen fokú együttérzést mutatott és ilyen kiállást tanúsított, akkor természetes módon románul is szóltam minden esetben. Megmagyaráztam, hogy miért kell fogadnunk a polgármestert, hogy ez csak jó lehet, és próbáljuk békés úton megoldani a helyzetet. Ekkor egy küldöttség jött be, közfelkiáltással megválasztottak ott egy három-négy tagú küldöttséget, abban magyarok és románok, Gazda Árpi is benne volt, aki most újságíró, benne volt egy egyetemista, ezt hiszem István nevű, románosan írta a nevét, benne volt egy nagyszájú hölgy, hát egy igazi forradalmi bizottság állott össze. A tanácsteremben volt egy gyönyörű zöld asztal, a polgármester, mint a jó városvezető, panaszainkra volt kíváncsi, és ígérte, hogy mindent megold, az ablakok kijavítását is. Ugyanis nem lehetett ablaküveget kapni, valaki hozott és ki is vágta, mégsem nem engedték, hogy behozza hozzánk. Ezeket mind feljegyezte, csak az volt a követelése, hogy széledjenek el az emberek. Holnap jönni fog orvos a feleségemhez, beutalják a kórházba, hozhatunk élelmet, tűzifát, amit eddig nem engedtek. Ami közvetlen elemi panaszunk volt, minden orvosolják. Eszembe jutott, mindvégig eszemben volt '56, hiszen nem régen temették el újra Nagy Imrét, követtük a magyarországi erjedést, a kelet-német határ megnyitását, tehát az eseményekkel szinkronban voltunk. Akarva, akaratlanul benne éreztük magunkat egy folyamatban, de nálunk a helyzet a kommunista párt kongresszusa után szinte reménytelennek tűnt, csak a vakmerő hitű ember képzelhette el, hogy itt valami olyan fog történni, mint egy határral odébb, vagy Németországban. Petre Motznak, a polgármesternek egyetlen kívánsága volt, hogy oszoljon szét a tömeg. Már csak önvédelmi taktikából is azt mondtam neki, hogy én már eddig is megpróbáltam szétoszlatni az embereket, és ha akarja, most is megteszem, ki is álltam az ablakba. De egy feltételtől nem akartak eltekinteni sem a bizottság, sem az emberek, a tömeg. Látni akarták, miként vonják vissza a kilakoltatási és a felfüggesztési határozatot, és követelték, helyezzenek vissza jogaimba. Ezt Petre Motz nem ígérhette meg, azt mondta, hogy ebben nincs kompetenciája, de megígérte, hogy felveszi az illetékesekkel a kapcsolatot, és másnap jelzi, hogy mi történt. Azt hiszem, hogy egész éjjel tanácskozhattak a pártházban, egész éjjel főtt a fejük. Csak a jóisten tudja, egyszer biztosan megírják, hogy miről volt szó és ki mit akart ebben a zűrzavaros állapotban, ahol már provokátorok nyüzsögtek a tömegben, a szekuritáté civilben beszüremkedett, üvöltözés volt, már elkezdődtek a rendszerellenes kiabálások. Az éjjel csendben telt el, minimális számú, 20-30 ember maradt hátra, gyertyákkal végig virrasztott, azon kívül a mi irodánkban ostromállapothoz méltó mozgás és őrizet volt. Reggelre valóban beváltották ígéretüket, a korai órákban megjelentek az üvegezők, az ablakokat betették, jött az orvos, szabadon jöhettek, mehettek a vendégeink, hoztak élelmet, tűzifát. A város részéről egy orvos küldöttség érkezett, de mi annyira elővigyázatosak voltunk, hogy hívtuk Bárányi Ildikó orvosnőt, mert féltünk, hogy az orvosok valami kárt tesznek a feleségemben, hogy manipuláljanak bennünket. Ugyanis gyanút fogtunk, el akarják tőlünk választani, hogy menjen be a kórházba; ez a gyanúnk a későbbiekben beigazolódott. A finnyás hatalmat rettenetesen frusztrálta, zavarta, hogy ők a béke, a szabadság, a román kommunista demokrácia és törvényessége képviselői hogyan bántalmazhatnának egy áldott állapotban lévő asszonyt. Ez nem felelt meg a Ceausescuék arculatának, mindvégig fenn akarták tartani a látszatot, még ebben a helyzetben is, hogy egyszerű polgári ügyről van szó, jön a polgármester, megoldja a kérdéseket, nincs itt semmi baj. Nos, az orvosok valóban rendelésre cselekedtek, mert azt javasolták, hogy a feleségem menjen be a kórházba, mert veszélyben van a magzat. Viszont miután távoztak, Bárányi Ildikó közölte velünk, hogy nem igaz, nem áll fenn veszély, véleménye szerint tehát ne hagyja Edit, hogy elválasszanak bennünket egymástól. Dél körül megint jött a polgármester egy küldöttséggel. Akkor kezdett fordulni a széljárás, már nem voltak olyan kedvesek, ultimátumszerű magatartást tanúsítottak, a tömeg szétoszlatását követelték, hivatkoztak rá, hogy minden kívánságunkat teljesítették. Én bizonygattam, nem tudom szétoszlatni a tömeget, de mindig olyan hivatkozó módban szóltam, hogy íme, itt van a polgármester, azt kívánja, hogy oszoljunk szét, a ti biztonságotok kedvéért én is azt tanácsolom nektek, a kilakoltatás elmaradt, nem is tettek rá kísérletet. Azonban a tömegnek ez olaj volt a tűzre, mind jobban felheccelődött, pont fordított hatást értünk el, egyre nőtt a felháborodás, és rettenetesen gyalázták a polgármestert, hogy ez kommunista stílusú szemfényvesztés, és folytatja a kommunista praktikát. *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 05:31 | Sorszám: 3 |
*
A Professzorok Batthyány Körének felhívása a civil társadalomhoz
2004-12-23 23:48:54
A nemzetegyesítés a kettős állampolgárság eszközével nem sikerült.
A kormányzat nem érez felelősséget a történtekért; ha érezne, nem tette volna, amit tett. A nemzetet összefűző szálakat szaggatja azzal is, hogy a határon túli magyarokat és intézményeiket segítő magyarországi költségvetési alapokat nyirbálja.
Érzelmi vasfüggöny ereszkedett le a határok mentén, s ezt lebontani nekünk kell, belföldi magyaroknak. Meg kell mutatnunk magyar testvéreinknek, hogy a nemzeti kapocs erősebb és tartósabb, mint a fél évszázados tudatlanságból és fásultságból felcsiholt önzés és félelem. A Professzorok Batthyány Köre ezért kéri a belföldi magyarságot, hogy a szétszakított nemzetrészeket az eddigieknél szorosabb személyes, szakmai, egyesületi, iskolai, testvértelepülési stb. kapcsolatok sűrű hálójával
kapcsoljuk magunkhoz! A kör belső mozgalmat indít annak érdekében, hogy tagjai
adakozzanak a határon túli magyarok magyarságának megőrzése érdekében. Ugyanakkor felkéri a civil társadalom minden tagját és szervezetét, hogy cselekedjenek hasonlóan. A külhoni magyarság megmaradása mindenekelőtt a gyermekek magyar iskoláztatásától függ, amit sokhelyütt sok szülő nem tudna megadni gyermekeinek. Ezért a Kör határon túli magyar gyermekek taníttatását karolja fel erre szakosodott alapítványokon keresztül. Hasonló szándék megvalósításához bárki kiindulópontot találhat a Kör honlapján
(http://www.bla.hu/professzorok/tamogatasi-lehetosegek.htm). Amit a kormányzat nem tesz, azt a civil társadalom tegye meg! Nyújtsunk segítő kezet a kifosztott, majd megtagadott kárpát-medencei magyarságnak! A Professzorok Batthyány Köre _____________________________________________
Hiszünk Magyarország Feltámadásában!
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 04:53 | Sorszám: 2 |
*
www.református.hu fóruma2004.12.06. 22:15 - Jávor Géza: Tisztelt uraim, kedves erdélyi testvéreim! Megértem fájdalmatokat, de a világ nem áll meg. Én is nagyon mérges voltam tegnap este, majdnem szétrúgtam a ház oldalát. Életemben először szégyelltem, hogy magyar vagyok... Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy ... na, inkább ne is írom le, mert ez már valóban nem a református honlapra való gondolat. Még akkor sem, ha igaz. Aztán aludtam egyet a keserves csalódásra. És reggel rájöttem, hogy semmi nem változott tegnap óta. Ami jó volt vasárnap délelőtt, az ma is az. Aki ostoba, elbutított alattvaló volt, az is marad. És a tisztességes emberek is, a határ két oldalán. Higgyétek el, hogy semmi új nincs a tegnapi döntésben. Legfeljebb annyi, hogy számszerűsödött, hányan is gondolkoznak ebben az országban magyarul, emberiesen.
És ne feledjük: mindenki önmagáért felel, a másik döntéséhez semmi köze. Így aztán már nem is pironkodtam annyira a döntés miatt, hiszen én megtettem a kötelességem, én nem vagyok két lábon járó pénztárgép. Ebből a megfontolásból tehát ma már nem szégyelltem magam, hiszen semmi sem változik: a gyergyói barátaim ezután is jönnek, én is alig várom, hogy együtt csónakázzunk a Gyilkos-tavon. Mi változott? Semmi, de semmi. Több is vesztt Mohácsnál. Más lapra tartozik, hogy a számtalan csalódás után ma már minden kudarcra szuperérzékenyen reagálunk. Még egy jó tanács: az arra érdemes emberekkel barátkozzunk országhatáron innen és túl. Ekkor teszünk azért, hogy Magyarország ne csak a könyvekben éljen tovább. (Ami mellesleg fikció, a nemzet SOHA NEM SZŰNIK MEG, hiába pattognak a bolhák.) *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 04:37 | Sorszám: 1 |
|
* UJVIDÉKI MAGYAR SZÓ Fehér karácsony a Hargitán Ha december elején a Csíki-havasok és a Hargita tájain havazni kezd, fehér karácsonyunk lesz – mondogatják elégedetten a székelyek. Havazik, hát hóban, fehér tájban indulhat neki az ember az erdélyi hegyeknek. Megkeresni azt a nem nagy, nem is kicsi fenyőt, amely egy érintésre megremeg, és lehullatja magáról a puha bundát. Hófehér gallérral, behavazott kucsmával, járatlan csapásokon lehet most bandukolni az erdőben. Szarvasok és medvék, farkasok és őzek vágta ösvények vezetnek tovább. A karácsonyfás ember pedig elcipeli otthonába a kiszemelt fát, hazaviszi az örömet. A csíksomlyói kegyhely téli fénye messzire világít a sötét éjszakában. Olyan szép múltja, történelmi és kulturális jelentősége van a templomnak, a klastromnak, a mindkettővel szoros kapcsolatban álló intézményeknek, szokásoknak, mozgalmaknak, hogy szinte külön fejezetet képeznek Csík vármegye történetében. A Kissomlyó lábánál álló ódon templom a katolikus székelység régi szent helye – a nyugati kereszténység egyik legkeletibb őrhelye. Míly sokan gyűltek itt össze évszázadokon át, bemutatva hódolatukat Mária Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk előtt. A szentélyben, a főoltáron fényár övezi Mária kegyszobrát. Fel-felhangzik az ének a csodatevőért: Békét adj szívünknek, békét családunknak, békét nemzetünknek, békét a világnak. A hársfából faragott, 2,27 méter magasságú szobor Máriát ábrázolja, karján a kis Jézussal. Fején nehéz korona, arca mosolygós. Karácsonykor ünneplőbe öltözik a lélek, békesség költözik az otthonokba. Meggyújtják a gyertyákat. Mennyből az angyal... Ó, gyönyörű szép titokzatos éj... A közeli Csíkszeredából éjféli zarándoklat indul a csíksomlyói ferencrendi Mária-kegytemplomhoz. Százak meg százak kelnek útra gyalog vagy autóval az éjféli misére s még előtte a betlehemi játékra. A jászol a kis Jézussal a Szent Ferenc-oltárnál áll. A gyerek- és ifjúkorú szereplők évszázados rigmusokkal üdvözlik az újszülöttet. Az éjféli szentmise után megtisztult lélekkel indul otthonába a tömeg. A fiatalok egymásba kapaszkodnak, csúszkálnak a havas, jeges úton. Vidám magyar szó, kacaj tölti meg az utcákat. Hazatérve – régi szokás szerint – terített asztalhoz ül a nép. Töltött káposzta párolgó illata kelti az étvágyat. Vége az adventi böjtnek. Megeszik, miként a helyi tájszólás ejti, a Mária radináját. Somlyó hegye immár sötétbe burkolózik. Komor fenség. Csupa titok és várakozás. Őrzi az emberek örömét. Újvidéki Magyar Szó 2004. karácsonyán *
|
|
|
bihari_panorama |
2004. december 27. 04:28 | Sorszám: 0 |
Ezt a szemlét eredetileg az ORIGÓN nyitottam a határok és pártok szabdalta nemzeti elkötelezettségű cikkek, tanulmányok, dokumentumok összegyűjtésére, megőrzésére.
A partizánok és a moderátorok ott likvidáltak.Kérem, hogy itt a cél most NE a vita és a megsemmisítés legyen, hanem a GYŰJTÉS és a MEGŐRZÉS!
|
|
|
sajnos 6267 KB-nál ez is megszakadt.
