Mostohaanyaország Mikulása
A komp tele van
Tessék megvárni a következőt!
Magyarország újra kompország lett: rosszkedvű többsége nem érzi úgy, hogy kikötött volna a túlparton. Inkább attól tart, hogy minden újabb teher már elsüllyesztené a nagy nehezen megkaparintott fapadost. Ezért a (jegy árát másoknak megfizetni kényszerített) szerencsétlenebb atyafiait már nem fogadhatja a fedélzetre -- sem jótékonyságból, sem holmi nemzeti együvé tartozásból. Ácsolják csak ők tovább az idegenekkel a maguk bárkáját, özönvízre az is kész lehet! A magyar választók az első összeurópai Mikulás-napra mentőöv helyett virgácsot hajítottak a parton szakadt magyaroknak.
Sanda gyanúm, hogy Mostohaanyaország krampuszainak sincs azonban jókedvük. Győztesek nincsenek, csak felelősök, mondta a hatalmi párt vezetője vasárnap este -- és tökéletesen igaza van. Ám a határokon túl csak vesztesek vannak, akik a nagy magyar nemszavazást a minimális igen ellenére sem értelmezhetik másként, mint -- Duray Miklós szavaival élve -- atyai pofont a fiúi csókra. Megértendő üzenetet.
Ezen a ponton merül fel legkeményebben a felelősség kérdése. A népszavazás kiíratásáért, illetve annak kinyíratásáért. Az anyaországba vetett hit gyújtogatásáért és az elromantizált nemzetbálvány imádatára való bujtogatásért.
Azok, akik nem tudták előre felmérni, mi lesz népszavazási követelésük következménye, azok most vonják le a következtetéseket, és vegyék a kalapjukat! Azok, akik jobban tudnák, mi kell a kisebbségieknek állampolgárság helyett, azok vagy mutassanak fel eredményt, vagy álljanak félre az útból! Azok, akik elhitették több millió határon túli magyarral, hogy a maradékállam földjén él egy anyaország, nemcsak egy önmagának elégséges nemzet, amely többségében magához ölelné kisebbségi sorsba taszított tagjait, azok kérjenek bocsánatot a balsorsukban hiszékenyektől! Azok, akik a végeken azt sugallták: az "anyaországtól" kell várni a megmentést, mélységesen gondolkodjanak el, mit okoztak választóik lelkében és a többségi nemzetek szemében!
A mai Magyarországon -- ilyen vagy olyan oknál fogva -- nincs kétmillió magyar, aki fontosabbnak tartja a nemzetet, mint saját egyéni (mégoly kisszerű) boldogulását. Ezt meg kell hallanunk, meg kell értenünk, és ennek tudatában kell cselekednünk. Könyörgések és fellengzős, nagy szavak mellőzésével. Csak a valóságban gyökerező, konkrét kérdésekkel foglalkozó, szívós napi munkának (és politikának) van értelme. Álszent patrónusok helyett érdekegyeztetésen alapuló szövetségeseket kell keresni és találni. Egyenként, minél többet.
Csak csüggedni nem szabad: több is veszett Mohácsnál. A virgáccsal legalább tüzet lehet gyújtani, hogy melegedjünk. És közben integessünk vidáman a rosszkedvű komposoknak: Jó szelet, Magyarország! Nekünk még sok dolgunk van, de egyszer majd találkozunk.

Elvégeztetett. Advent második vasárnapján, az Úr 2004. esztendejében Magyarország megszűnt anyaországnak lenni. S szinte magyarnak is. A magyarországi magyar nemzetiségű kisebbség a nemzetegyesítési népszavazáson vereséget szenvedett és végleg kisebbségben maradt. Azon a vasárnapon az istenadta olyan döntést hozott, hogy nem kíván velünk együvé tartozó lenni, egységes nemzetté válni, marad magának, olyannak, amilyenné az ezért felelősök tették. A szocialista nemzetköziség (amivé válik holnapra a világ) felkent papjai, a maguk is arcuk- és hitükvesztett janicsárok, akik alig várják, hogy eltűnhessenek az erőszakosan globalizáló világ nagy, sötét bendőjében.
A közel másfél millió nemmel szavazó -- tudta-e vagy sem, hogy mit cselekszik -- önként adta fel önazonosságát. De ötmillió ember hová lett? Otthon maradt, ha van otthona. Vagy a rendes napi: reggel az ABC-ből a kis üveg feles, kísérőnek egy sör, számolgatás, mennyi maradt, elég lesz-e még egyre, esetleg délben -- és ezzel kész. Eddig tart a jövő. A következő felesig. Ezt művelték vele. Ezt művelték ezzel az ötmilliónyi hatalmas fekete lyukkal. Kimosták az agyát, helyébe betápláltak néhány számot, s adnak mellé néhány forintot, amit egyre inkább reszkető kézzel, magaféltéssel morzsolgat az ujjai között. Mennyire elég? Ennyire: a semmire. Csak ő ezt nem tudja, nem tudhatja, mert közel fél évszázada helyette gondolkoznak, döntenek a szociális érzékenység ideológusai. Akik a nép nevében bankárok, milliárdosok, sőt patrióták is. Úgy, hogy ezzel sem kell fáradni. S ez a hatalmas sötétség, amely itt honol fölöttünk, mindinkább elborítja az eget a földnek ezen a valamikor istenáldotta részén, amit Szent István óta advent második vasárnapjáig a magyarok országának hihettünk.
Wass Alberttel, a leginkább megcsúfolt, megrabolt, hitében, hazájában, emberségében, hegyeiben legjobban meglopott, legerdélyibb erdélyivel üzenem: ne féljetek. Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Muraközben él még a magyar! Ha nagyon belefáradtok a számlálgatásba, az igenek és a nemek latolgatásába, s egy gyenge pillanatban erőt vesz rajtatok a gyengeség, és látni akarjátok a hegyeket és völgyeket, a havasi legelőket és a szúnyogmarta láposokat, az agyagos suvadékokat és a fenyő borította oldalakat, ahol a patakok mentén, a moha között hiribgomba terem, a tisztáson nyájak bújnak össze a barnamedve fenyegetésére, s úgy szeptember végén, éjfél előtt, szarvasbőgés harsan az éjszakában, mondom, ha jönni akartok, mi itt leszünk. Itt, a házammal szemben, ebből a földből buggyan elő a Kis-Küküllő -- itt még szelíd csermely --, ebből a forrásból mindig lehet meríteni! Ezt üzenjük nektek innen, Gyergyószentmiklósról, Lendváról, Beregszászról, Pozsonyból, Szabadkáról és Eszékről: továbbra is várunk, gyertek erősödni.
Ti szegények.