Legyünk korrektek és vegyük szemügyre a mellettünk és ellenünk szóló érveket! Objektíven, amennyire csak lehet. Egyáltalán nem lesz nehéz. A mérleg mellettünk szóló serpenyőjében ugyanis szinte semmi sem található. Altatták a népet azzal, hogy fantasztikus prezentációra került sor, hogy elkészült a 13 448 oldalas anyag, amelytől mindenki, minimum, elájul. Ugyan már! Egy közepes képességű középiskolás sem hiszi el, hogy egy ilyen kérdésben egy jól sikerült reklámanyaggal el lehet fedni a szörnyű valóságot. Az pedig már csak romlott hab a szalmonellás tortán, hogy a döntőbíró tizenkettek a híres magyar tervezetet meg sem kapták. (Az egy más kérdés, hogy ha a kezükbe kerül, akkor sem olvasták volna el.) Na, ennyi szólt mellettünk. Meg ne ülje a gyomrunkat…!

A mérleg másik serpenyője, ellenben, jócskán tele van pakolva. Hol is kezdjük?

Vegyük először a fejét, mert onnan bűzlik a magyar hal. Itt van ez a Gyurcsány Ferenc, ez a nagy rakás szerencsétlenség, akit jól megvezettek. Az ukrán és lengyel kormányfőkkel ellentétben kirohant Cardiffba, abban reménykedve, hogy a magyar-horvát pályázat győzelmének kihirdetése után majd megmártózhat a siker óceánjában. Már napok óta gyakorolt a tükör előtt a nagy pillanatra: jelentőségteljesen feláll, melegen fogadja a gratulációkat, talán még táncol is egy picit, majd lassan kisétál a mikrofonhoz, mint egy nyakficamos, gőgös pulyka, hogy kioktassa Európát a dübörgő, legyőzhetetlen magyar pumáról.

Ez az ember, aki magát szerényen csak Batthyányhoz hasonlította, úgy verte tönkre a magyar gazdaságot, hogy arra Európában még nem volt példa. Az ezredfordulón még a régió éllovasának számító országgal negatív csodát tett. A pannon puma annyira dübörgött, hogy nekiszaladt egy fának. Most valahol annak a tövében szédeleg. Gyurcsány Ferenc „megcsinálta” Magyarországgal azt, amit még Európában senki sem. Az ún. maastrichti kritériumok közül – amelyek a monetáris unióhoz való csatlakozás feltételeit alkotják, és egyben jelzik egy nemzetgazdaság állapotát – egyet sem teljesítünk. Ilyenre még nem volt példa. A rekord méretű ikerdeficit tehát nem jött jókor.

Mint ahogy az sem, amire szintén csak nálunk lehet példa. Egy kormány, amely világraszóló szabadságharcának 50. évfordulóján belelövet az ünneplőkbe? Bárhol a világban, még Latin-Amerika banánköztársaságaiban is csak viccnek szánnák az ilyen felvetést. Nálunk azonban véres valóság volt. A képek bejárták Európát, amint a magyar rendőrök azonosítók nélkül, maszkban ütlegelnek ártatlanokat, lövöldöznek fejmagasságban, gumibotoznak nagymamákat. Ugye nem lepődünk meg, hogy senki sem szerette volna látni, amint a győztes vagy éppen vesztes mérkőzés után vonuló szurkolóikra ráront a Gergényi-hadtest?

Gyárfás Tamás a hírek szerint mindent megtett, dolgozott, lobbizott éjjel-nappal. Így is lehet. Én azonban nehezen tudom feledni a Margit-szigeten nemrég rendezett vizes EB-t, amikor néhány nappal az indulás előtt még nem lehetett tudni, vajon készen leszünk-e. A kínos szégyenkezést, amikor az úszók már repülőn ültek hazánk felé, és közben azon kellett gondolkodni, milyen hortobágyi fakultatív programot szervezzünk nekik, nehogy szembesüljenek a ténnyel, ahol nekik nemsokára csobbanniuk kell, ott Lajos bácsi brigádja még a csempézésnél jár.

Szintén ezt a serpenyőt terheli, hogy Magyarországnak egyetlen egy korszerű stadionja sincs. Makettek gyártásában eszetlen nagy királyok vagyunk már, még az angol, olasz, spanyol csúcslétesítményekhez szokottak is belepirulnak a látványterveinkbe. Csak ne feledjük el, hogy itt most nem a hiszékeny magyar népet kellett megvezetni. Nem is sikerült.

Szinte félelmetes belegondolni, mi lett volna, ha mégis megkapjuk. Jött volna a második öszödi beszéd. „Elk..tuk. Nem kicsit, nagyon. Írtunk egy 13 ezer oldalas pályázatot, amelyben hazudtunk nappal, éjjel, meg este. Két évig nem csináltunk semmit. A végén a Gyárfás Tomi a szarból hozta vissza a győzelmet. Trükkök százaival, amikről nektek nem kell tudni. De értsétek meg: nincs stadionunk, nincs közbiztonságunk, nincsenek útjaink, nincs metróhálózatunk, nincs pénzünk, nincs semmink. Európában ilyen böszmeséget, ország még nem csinált.”

Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy Mexikó óta a magyar foci élő halott. Egy keserű olimpiai részvételt leszámítva egyetlen egy világeseményre sem jutottunk ki húsz éve. Mennyi örömet szereztünk már mindenkinek a világban azzal, hogy nagy múltú csapatunkat atomjaira verhette? Izland, Málta, Ciprus. Válogatottunk olyan sokat tett a világ nemzeteinek önbecsüléséért, hogy a „legyilkolt bika szerepéért” lassan kijárna valamilyen nemzetközi béke-díj. Ugyan miért bennünket hívott meg történelme első mérkőzésére Montenegró? Tegyük fel, hogy összesorsolnak Angliával, Portugáliával és Csehországgal. Kell nekünk idehaza három vereség, 0-12-es gólaránnyal?