Így olvashatóbb lesz (Forrás és dátum?):A Kommunizmus Fekete Könyve, - Stephane Courtois és történésztársai remekmûve, mely Magyarországon sajnos csak most jelent meg, a Nagyvilág Kiadó gondozásában, szép és alapos munka.
Kár, hogy a magyarországi rémtettek oly haloványan olvashatók benne pár oldalon. Ennek oka bizonyára az is, hogy a szerzõk csak Kende Pétertõl vagy az 56-os Intézet reform-kommunista "elvtársaitól" szerezték be az információikat. Nekik aztán nem volt érdekük, hogy a kommunizmus igazi véres arcát, kezét, bemutassák. De azért ne legyünk igazságtalanok.
A mûbõl felsejlik a kommunizmus: a népirtás és az emberiség elleni büntettek szörnyû sorozatának halvány képe. 100 000 000 ártatlan ember lemészárlása, módszeresen, irtózatos kegyetlenséggel. És ez "csak" az a szám, akiket életüktõl módszeresen és könyörtelenül megfosztottak. Mennyien vannak, akiket bebörtönöztek 10, 20 évre, akiket kitelepítettek 15 kilógrammos csomaggal a juhhodályokba családostól? Akiket internáltak, mert volt valamijük, és akiket elvittek az utcáról a "paradicsomba" éhen halni, megfagyni? Ezek újabb százmilliók, a bolsevizmus legnagyobb dicsõségére.
Dr. Dávid Ibolya igazságügy-miniszterasszony a mû magyarországi bemutatásakor azt mondotta: "Jó lenne megírni Magyarország Kommunizmusának Fekete Könyvét is." Bizony jó! De tegyük hozzá, hogy ehhez nyomtatott anyagot már sokat találunk, méghozzá nem a Svájcba emigrált Kende Péterek és onnan ide tekintgetõ történészek tollából, hanem olyanokéból, mint Csikós György volt gulágrab barátomtól, akit "kémkedésért" (a kedvelt fordulat a gyilkossághoz) ártatlanul halálra ítélt a szovjet bíróság, s a Gulágokon töltött 8 évet, s megírta zseniális könyvét Szolzsenyicin elõtt: "Sztrájk a pokolban" címmel. Vagy Hornyák Tibor volt cellatársam, az újpesti forradalmárok vezére, Mindszenti kiszabadításának megszervezõje: "Ellenszélben - Háború a magyar nép ellen" címû kortörténeti munkájában, ahol az én ügyemet is megírja néhány oldalon.
Ezeket a korábban megjelent mûveket, mint dokumentumokat a Történeti Hivatalnak jelen írásommal együtt megküldöm. Ezek nem történészek elmélkedései, távolságtartó, megszépítõ messzeségbõl nézelõdõ irományai, hanem a hús-vér valóság. A húsé, a véré! Melyben oly rezzenéstelen arccal turkált a "felszabadító hõs szovjet Vörös Hadsereg" és a kommunisták és legjobb magyar tanítványai. Errõl szól a "Húsdaráló", melyet ezúton közreadok.
A Magyar Történeti Hivatal Pályázatot hirdetett "Csengõfrász" címmel. A "meghurcoltatást bemutató, a személyes érintettség körén belül maradó visszaemlékezésekkel, dokumentum-összeállítással". (Én a "meghurcoltatást" gyenge meghatározásnak, finomkodó álszeméremnek érzem, mert ez nem fejezi ki azt a rettenetet, mely százmillió ember tömeges, kiagyalt könyörtelen elpusztításához vezetett.)
A meghurcoltatás egy nehéz sors, melybõl van visszatérés. A valóság borzalmasabb: a kínhalál, a tömeges éhhalál, a táborokban és azokon kívüli kannibalizmus, mely nem volt ritka, a megfagyasztás -50 fokban vagy a "meleg módszer", amikor meggyújtják a kolhozba be nem lépõk ruháját - nõkét és férfiakét, gyermekekét.
Ezen indíttatásból - és mert a Történeti Hivataltól nem olyan régen sikerült megkapnom az eredeti "szigorúan titkos" nyomozati irataimat 1953-1959-ig - írom e sorokat. Ahogy a Hivatal írja: "már ami megmaradt a rendkívül hiányos és töredékes anyagokból". Nem vágyom pályadíjra, mint ahogy kitüntetésekre sem. A megmaradt töredékrõl mindjárt le is írom, hogy kétféle anyag volt: egy a nyomozás ("vizsgálat") kirakatanyaga és egy másik - belsõ - tényleges csak a Pártközpont irattárába kerülõ.
Ez utóbbit soha senkinek nem adták át, ezek nem fellelhetõk, vagy ha mégis voltak anyagok, azokat gondosan megsemmisítették, vagy azonnal vagy 1956-ban, s onnan kezdve folyamatosan még 1990 után is. Az ide mellékelt, nemrég megszerzett anyagokon is azonnal látszik az egyik jellemzõ: a "szigorú titkosság". Õk maguk is tudták, hogy bûntetteket hajtanak végre, ezért azt a titkosság ködébe, a rémület párájába burkolták.
Sztálin és legjobb magyar (és más) tanítványai az egész "béketáboron belül" a rejtelem pedagógiájával is megtoldották a gyûlöletpedagógiát. A legteljesebb titok vette körül a letartóztatásokat, azok okát, az ítéleteket és az áldozatok sorsát. A rémuralom és a hozzá kapcsolódó rejtelem - "titok", "szigorú titok" - folyamatosan táplálta az egész lakosság iszonyú szorongását.
A másik: a félelem a kegyetlen haláltól, megkínzástól. Ezekbõl épült fel a népek halálfélelme a mindennapokban, melyet nálunk úgy hívtak "csengõfrász", ugyanis ha este megszólalt a csengõ mindenki a halál szelét érezte.
Így "éltünk" 40 éven át. S ez az érzés zsigereinkben, idegeinkben jelen van ma is. Ezek a módszerek oly jellemzõek a szovjet, orosz lélekre. Gorkij mondja: "A XVII. század óta jottányit sem változott az orosz kegyetlenség. Akkoriban ilyenfajta kínzás járta: puskaport tettek valakinek a szájába és meggyújtották, másoknak alulról dugták be. Átlyukasztották a nõk mellét, kõtelet fûztek át a sebeken és annál a kötélnél fogva akasztották fel a nõket.
Valami ördögi kimódoltságot érez az ember az orosz kegyetlenségben: van benne valami körmönfont, valami keresett lelki torzulás vagy szadizmus. Szót sem érdemelne a dolog, ha csak beteges egyéni lelkület kifejezései volnának ezek, akkor nem moralitásra, hanem elmegyógyászatra tartoznának. Itt csak a mások szenvedésével való közös szórakozásra utalok" (Courtois: A kommunizmus fekete könyve 744. old.)
Nekem egészen korai emlékeim, közé tartozik az epizód, amikor a "felszabadító hõs szovjet Vörös Hadsereg" betört hazánkba és végigrabolta és fosztogatta Magyarországot, majd eljutottak Budapestre, a mi házunk pincéjébe, ahol már akkor egy hónapja dideregve és éhezve húztuk meg magunkat, s az elsõ szovjet katona berohant a pincébe, ránk fogva a "davajgitárt" - "Nyemeczki jes?" kiáltással. Második szava már az volt: "Davaj csaszi" és letépte apám karóráját. Aztán felfigyelt édesanyámra - aki gyönyörû szép asszony volt s a nagy hideg miatt két pongyolát vett még ruháira, s az aló pongyola kibukkant a felsõ alól. Karjában kétéves öcsémmel ült halálra rémülve. S akkor odalépett a mongolpofájú piszkos gazember hozzá és felemelte a felsõ pongyolát: "Spion" - ordította.
Az õ észjárásával, aki kétféle ruhát hord - egyiket a másikon - az csak kém lehet. Aztán kihajtotta anyámat az udvarra és a falhoz állította Péter öcsémmel a karján, hogy agyonlõje. Az én pisztolyom azonban gyorsabb volt. Így menekült meg édesanyám és öcsém. És így lettem én a szovjet hadsereg ádáz ellensége.
Ez volt az elsõ találkozásom a "kém"-vádjával. Sokszor eszembe jutott az ÁVH pincéiben ez a kép. Aztán még sokszor és sokat kellett védekeznem a szovjet tanácsadók gonosz és agyafúrt észjárása alapján kiagyalt kémmesék ellen. De errõl majd késõbb. Itt néhány történelmi esemény - ma már nyilvános de kevéssé ismert -, hogy megérthessük a koncepciós perek lélektanát. Ha elolvassuk a Magyar Kommunista Párt (erõszakkal és csalással, szovjet fegyverek támogatásával létrejött) fõideológusának, Révai Józsefnek a Szabad Népben 1946. július 22-én - ma 54 éve - megjelent cikkét, akkor innen számíthatjuk a kitervelt és a Szovjetunióból diktált megsemmisítõ politikát. Ebbõl kiderül, hogy a "reakció elleni harcot folytatni kell". De ki a reakciós?
A válasz megdöbbentheti azt, aki nem ismeri a bolsevizmus lényegét: reakciós az, aki antikommunista, akár jobbról, akár balról jelent konkurenciát. Más szóval ellenség mindenki, aki nem kommunista vagy nem támogatja a kommunista párt politikáját. Mi ez a politika?
A szovjet berendezkedés mintájára: az ellenzék megsemmisítése. Ennek érdekében létrejön a Gazdasági Rendészet, az Államvédelmi Osztályok. A konkrét feladatok Moszkvából érkeznek. 1947-ben Sztálin nyíltan szakít a nyugattal és közli, meg kell gyorsítani a "társadalmi haladást". A Rákosinak alárendelt ÁVÓ szabad kezet kap. Õ áll mindenek felett. Vérrel és vassal.
Hogy az illúzió teljes legyen szükséges még egy elem: a bíróságok és jogrendszer átalakítása. A magyar igazságügyet N. Ricskov és J. Koljanov szovjet tanácsadók vezették a sztálini úton. (A postarabló gyilkos elmebeteg, százmilliók kiirtásának eszmei szerzõje, a "nagy tanítómesterünk" útján.) A Bírák Lapja 1991 évi 2. és 3. számában errõl részletes leírást kapunk. Jankó Péter, Czakó Kálmán, Szalay József, Vida Ferenc népbírák, hûséges kiszolgálói a moszkvai bolsevistáknak, öldöklõ munkába fogtak. Megindultak a koncepciós perek. A Magyar Testvéri Közösség, a Pócspetri, a Maort, a Nitrokémia, Mindszenti- és Grõsz-per mellett ezerszámra gyártották a kulákpereket, az egyháziak elleni pereket. (Legjobb hittanárommal, Tompa atyával a börtönben találkoztam.) Folytak a kitelepítések, az internálások, padlássöprés, "árurejtegetés", "közellátás veszélyeztetése" miatt. (Pár kiló szappanért 5 évet lehetett kapni.)
A konstruált perekhez, melyek elõre, a tervezõasztalon születtek, sokszor utólag kerestek alkalmas személyt. A fõperek holdpereiben a fõperek tanúi lettek a vádlottak, s sokszor a védõkbõl lett vádlott. Az eljárásjogi alapelvek lerombolása titkos utasításokkal, az "osztálybíráskodás". De ezekrõl a késõbbiekben, a történések sorrendjében még beszélek.
Én magam - az egyik áldozat - 1929-ben születtem Budapesten, értelmiségi szülõk elsõ gyermekeként. Édesapám a Vas megyei Szombathelyen született, módos molnár-mészáros család gyermekeként. Építészként dolgozott Párizsban és Magyarországon, mígnem a szovjet horda betörésekor (az ún. "felszabadulás" során) szétlõtték a szovjet aknavetõk a lakásunkat és apám irodáit. Ezután a pincében húztuk meg magunkat, nem maradt semmink. Ekkor tett földönfutóvá a szovjet hadsereg elõször.
A 45 utáni látszólagos demokratizálódás során apám hihetetlen erõfeszítéssel új otthont és vállalkozást teremtett. Vállalkozását nemsokára államosították, csak a kalapját vihette ki irodájából. 1000 emberrel dolgozott, fatelepe, asztalosmûhelye volt, szép házunk volt a Rózsadombon. Mint osztályidegen, alkalmazottként dolgozott tovább a nagy magyar állami tervezõirodák egyikében, az Ipartervben. Az államosítást sohasem heverte ki. Akkor raboltak ki mindenünkbõl másodszor. Szovjet mintára.
Számomra az egyházi gimnázium elvégzése után, épp apám okán, megnyirbált lehetõségek nyíltak a tanulásra, az ún. C listás utódok közismert sorsán osztozva. De apám nagy szakmai megbecsültsége okán bekerülhettem az ország akkor legexponáltabb, legjobban fizetett Tervezõirodájába, a Honvédelmi Épülettervezõ Vállalathoz (fedõnevén: az Általános Épülettervezõ Irodába). Budapest belvárosában, a mai Anna presszó feletti emeleteken voltak az irodák.
Otthonról hozott és fentrõl kapott képességeim, kiváló rajztudásom és szorgalmam okán néhány hónap alatt az élvonalba verekedtem fel magam Körmendy Nándi osztályán. A "szocialista munkaversenyek" idején, 1953-ban már sztahanovista tervezõ voltam, 1000%-os teljesítménnyel.
Majd megnyertem az Országos Tervezõ Intézetek közötti munkaversenyt, Sztálin születésnapjára rendezett grandiózus küzdelemben, 1150 %-kal. Persze rögtön vizsgálat indul ellenem, nem csaltam-e? Nem csaltam, s Peredi elvtárs (cipész), az igazgató még egy vörös zászlót állított a rajzasztalomra ezzel a felirattal: "Az ország legjobb sztahanovista tervezõjének". Az iroda polgári alkalmazottaival a Honvédség és az Államvédelem létesítményeit tervezte.
Rengeteg pénz állt rendelkezésre. Ekkor épültek a szovjet tanácsadók intenciói alapján a magyarországi katonai objektumok, repülõterek (Kunmadaras, Tököl) és a laktanyák. Szinte az egész országban, persze szocialista-realista stílusban - ahogy a nagy moszkvai Lomonoszov egyetem "baromi csúnya" épülete mintázza.
Természetesen nem csak a szocialista-realista stílust kellett követnünk - melyet ennek legjobb magyar szószólója, a Major triumvirátus tagja: Major Máté tanított és tett kötetezõvé a Mûszaki Egyetem Építészmérnöki karán, ahová rögtön beléphettem a sztahanovista gyõzelem után. (A másik két Majorral, Tamással a kommunisták által lerombolt Nemzeti Színházban, Mátéval, a Legfõbb Ügyésszel pedig majd a hírhedt Andrássy út 60-ban, a pincében találkoztam.)
Szóval a nagy szovjetbarátság korában, amikor reggel a tervezõirodában a Szabadnép félórának vége volt, s a kötelezõ hozzászólás a prémium feltétele volt, egyre másra jöttek az irodába a szovjet tisztek magyar ÁVH sokkal. Egy szép napon tatátkoztam volt fõiskolai osztálytársammal, Lõrinccel, aki ÁVH-s egyenruhát viselt. Õ lett a tanácsadónk.
Egy másik "belsõ osztályon" akkor már javában folyt a Maros utca - Krisztina körút sarkán álló H-alakú épület és a Belgrád rakparti, valamint a Jászai Mari téri ÁVH fõhadiszállások kialakítása dupla (két emelet mély) pincékkel, kispuska lõterekkel és cellákkal azonos szinten (és szomszédságban) a kazánházzal, és a cellák végén egy különösen titkos helységgel, mely az ún. húsdaráló felállítására volt kiszemelve. Ennek részletrajzait, majd az ÁVH-ban dolgozták ki, mi mezei tervezõk csak az építészeti kontúrokat rajzoltuk meg szaggatott vonalakkal.
Nem titok azonban ezekben az években - irodán belül -, hogy megsemmisítõ berendezéseket telepítettek a szovjet tanácsadók, szovjet mintára. A gép nem úgy néz ki, ahogyan azt az általam rajongásig szeretett Hornyák Tibor "Háború a magyar nép ellen" címû dokumentumgyûjteményének borítóján a grafikus elképzelte, se nem úgy, mint a zseniális Csikós Gyuri "Sztrájk a pokolban" címû, még minket, akik a magyar poklokat megjárták, minket is megrázó könyvének borítóján (mellesleg egymástól teljesen függetlenül "álmodták meg" a mûvészek - utólag).
A valódi sokkal kisebb, a "nemes célnak" jobban megfelelõ, kb. 2 x 2 méteres, inkább egy nagy pléhdobozhoz hasonlított, felül a cséplõgépek etetõjének nyílásaihoz hasonló "etetõ kürtõvel". Nagy, bõgõ motorok mûködtették a ventillátorlapátokhoz hasonló vastag késeket.
Csikós Gyuri édes barátomat mellesleg a Magyarországon is mûködõ szovjet bíróság ítélte halálra, ugyancsak "kémkedésért". Bûne mindössze annyi volt - 15 évesen -, hogy beceneve "Gaucsó" volt, azonos egy állítólagos igazi kémével. Ezért aztán letartóztatták, elhurcolták és a Gulágokon tért magához.
Zseniális könyvében így ír a megélt szörnyûségekrõl: "A sztrájk kirobbanásakor az õrség lezárta a gyermektábort. (Ilyen is volt!) Sokan megrohamozták a drótkerítést. A GPU gondolkodás nélkül lövetett. Sokan kezükben gyermekükkel maradtak fennakadva a drótokon.
Talán augusztusban jártunk, egy hete semmiféle ennivalót nem kaptunk. A hullák csonkítása minden képzelõerõt felülmúlt. Mind többen mentek ki az õrség fegyverei elé, hogy ott kegyelmet kapnak. Tévedtek! Az õrség senkivel szemben nem ismert kegyelmet. Mindenkinek meg kellett tudnia, mi történt e szerencsétlen országban, ahol néhány tízezer élõ csontváz szembeszállt gyilkosaival." Nem tudta meg mindenki! Ma sem tudják!
Én is csak a közelmúltban láttam fotókat egy újságban, ahogy egy orosz muzsik a piacon árulja feldarabolt gyermeke holttestét a nagy éhínség idején. Visszatérve a húsdarálóhoz, mint korunk legszörnyûbb agyának tervéhez, a szovjet megsemmisítés eme termékéhez, azt a közcsatornától függetlenül, a Dunához közel kellett elhelyezni (telepíteni), ahol az "õrlemény" közvetlenül a halakhoz jutott. Akkoriban élt a kérdés: miért van annyi hal a Fehérház és a Belgrád rakpart körül? Kimondani azonban a rettegés birodalmában senki nem merte a köztudott tényt.
Én személyesen láttam késõbbi elhurcolásom során a pincében, mint az elrettentés, megsemmisítés eszközét. Késõbb a váci politikai börtönben elmeséltem Hornyák Tibornak, aki egy kis cikkben meg is örökítette: "Hóhértörvények börtönországában" (Háború a magyar nép ellen c. könyvének 194. oldalától).
De ez még késõbbi történet, még csak 1953-at írunk, amikor is éjjel 2-kor csöngettek és rám jött a "csengõfrász", a ma sem ismeretlen szörnyû érzés, mely a halálfélelem öntudatlan reszketése a szívben, mely ugyanúgy nem múlik el, mint Csernobil halálos sugárzása, még negyven évvel az események után is benne él lelkünkben, idegeinkben.
A kelet-európai régió lakosságának 30%-a depressziós, idegbeteg. Szóval megjelent a lakásomon, a Galamb u. 4. szám alatt 4 civil ruhás ÁVH-s és bevittek az Államvédelmi Fõparancsnokságra, ahol megkezdõdött életem legszörnyûbb és legtanulságosabb fejezete. Mit is jelent az, hogy a kommunisták nem ismernek irgalmat és a kommunistáknak soha sem szabad megbocsátani? Az én legkedvesebb barátom és rabtársam, Rosta Sándor a Zala megyei 56-os Egyesület elnöke idézi börtönmúzeumában Vera Ketinszkája szovjet írónõ érzõ szavait: "Az anyagyilkosnak is meg lehet bocsátani, de a politikainak soha.