Hogyan lehetséges az, hogy a magyarságnak kb. a fele (a "besenyő támadás" elől a Kaukázus irányába kitért rész) nyom nélkül eltűnhetett a XIV.-XV. század fordulóján és csak a XX. század közepén kezdte keresni őket egy "kontár, autodidakta" történész, Dr.Bendefy László?

Ez a kérdés választ követel, még akkor is ha a megválaszolása elítél!

Ahhoz, hogy Árpád-házi királyaink helyzetét megértsük, alaposan át kell tanulmányozzuk Fehér Mátyás Jenő alapvető munkáját a "Középkori Magyar inkvizíció"-t.

"A középkor hajnalán a keresztény vallás egyeduralma rendíthetetlen. Nem tűr ellenvetést, elutasító bírálatot még kevésbé. Az egyházat "hódolat illeti, nem bírálat". Aki nincs vele, ellene van, aki ellene van, az eretnek. Nemcsak az "Eclesia universalis", az általános egyház ellenfele, hanem a világi hatalomé is. Az egyház és a császárság vagy királyság közös ellenségét az eretneket ekkor még az utóbbi hallgattatja el." (Fehér)

Felújulnak az őskeresztényeket üldöző pogány Nérók és Diokleciánok borzalmai. De itt is az a helyzet, mint a római cirkuszok arénáiban: "a vértanúk vére az eretnekségek magjává válik". A halálraítéltek énekszóval mennek a máglya tűzébe, átszellemült fanatizmusuk lassan átragad a népre. A pápa látomásban szenvedi végig Szent Péter templomának omladozását, mígnem két, koldusruhába öltözött egyházi férfialak oda nem ugrik és vállukat a falaknak vetve fenntartják azokat.

A két koldus Assisi Poverellója és Castilia kékszemű szentje, Domonkos. Ez a két rend adta "a hit védő öklei"-t, az egyház janicsárjait, a kor legkiválóbb hitvitázóit.

A legfontosabb az első időkben az eretnekek könyveinek és írásainak megsemmisítése, hogy megfosszák őket lelki táplálékaiktól. A főinkvizítorok legtöbb esetben idegen származású szerzetesek sorából kerültek ki, akik mindenben a pápaság irányítását és parancsát tartották mérvadónak. Magyar vonatkozásban különleges küldetésük is volt: ellenőrizték királyaink keleti kapcsolatait, amelyek főképp még az Árpád-korban többféle vonatkozásban számottevők voltak.

Nem téveszthetjük szem elől a magyarság "megkeresztelkedése" esetében a tényt: idegenek ültek a nyakunkba a vallás ürügyével. A településtörténet mai eredményei alapján gigászi feladatra vállalkozott az újdonsült magyar egyház, hogy a keresztény vallást és változatait (bizánci és manicheusi formáját) már részben ismerő, részben gyakorló népet "Krisztus karámjába" terelje. Államot alkotni a 108 nemzetségből, ahol minden törzs a közös vérképlet és hagyomány alapján állva még külön gyepűvel is elzárta magát a többitől, magában véve is szinte megoldhatatlan feladatot rótt István királyra. A rendeletekre kőből épített templomok még nem oldották meg a kereszténység gyökérverését. Egy új vallás felvételekor a legfontosabb az emberi meggyőző erő, a lelket megfogó beláttatás. De hiányzott a magyarnyelvű papság. A legelső magyarok az új hit szolgálatában a Gellért legendában szereplő marosvári új keresztények fiai, akiket a velencei származású püspök szentelt pappá. A bencés apátságok egész sor olasz-német papsága mellett mint nagy csoda - hét magyar tolmács.

Mindössze ennyi az egész megindulás.

Őseink már korán nemesebb, "felsőbb vallás" (Toynbee) hatása alá kerültek. Láttuk, hogy a "Notitia Episcopatuum" szerint már a VIII. század közepén a Kubán mentén keresztény onogur és hun püspökség működött. Őseink szükségszerűen kapcsolatba kellett kerüljenek Mani vallásával is. A "török vallás" tudatát még a honfoglalás után is megőrizte Szent Gellért munkája őseink hitéről. A manicheus jelző azért szerepel olyan sűrűn inkvizíció jegyzőkönyveiben még a XIII. században is, mert a nyugati latin műveltségű papoknak teljesen idegen volt maga az ősi magyar rovásírás és még inkább annak tartalma. Gondolattársítással az ősi "törők vallást" jelképező írásokat minden habozás nélkül "manicheus"-nak ítélték, ami egyenlő volt a máglyatűzzel. Ezért égnek meg máglyán az első magyar könyvek és írások: érthetetlenek az idegennek. Érthetetlen, tehát eretnek!

A legzaklatottabb népréteg a besenyők népe. Külön nép a magyar nemzet testében. De a vére ugyanaz: török faj és az a jelleme is; egy a gondolatviláguk végső eredője: a dac. Kemény és hajthatatlan. Ragaszkodása ősi, Ázsiából átmentett hitéhez rendíthetetlen, mint honfoglaláskori vezére Thonuzoba, akit Szent István élve eltemettetett nejével együtt, akinek szerencsétlen sorsát a "parasztok fecsegő énekeiből" Anonymus fordította le ékes latin rigmusokban:

„Dum Stephanus verba vitae predicaret Et hungaros baptisaret, Thonuzoba in tide vanus Noluit esse Christianus, Sed eum cum uxore vivus Ad portum Obad est sepultus.”

Magyar eredetkutatási szempontból Mani követői a VI. század végén jelentős eredményeket értek el azzal, hogy megtérítették a nagy Ujgur, ó-török állam fejét Bilku/Bilge kánt, aki egyszersmind államvallássá is tette birodalmában a manicheizmust. Már 762-ben a kolostorok egész sorát alapították, főképp az ujgur főváros, Turfán vidékén. Szerepük az ó-török irodalomban rendkívül nagy. Ők vezették be és fejlesztették tovább az ó-török rovásírás elődjét. Ismertető jelük a két jobb tenyér egymásba csapása - kézfogás - volt, amit előttük egyetlen nép sem ismert. Aszketikus életüknek legszebb példatára a turfáni kolostorromokban talált, Kutlug asszonynak tulajdonított "Bűnbánati ima". Szerepelnek ebben az ó-török (kök-török) nyelven írt szövegben Kutlug fia Daramis és leánya Kutad is. "Orvis"-nak nevezi benne a gyógyító, szemfényvesztő kuruzslókat, "szatócs"-nak a házaló kalmárokat. A legnagyobbnak vélt bűnt a "hazug" fogalommal jelölték. A sok könyv és irattöredék, amelyeket a turfáni és környékbeli kolostor-romokból, száraz homokkal eltemetett városok falai alól századunk fordulóján feltártak, tele van egy letűnt, nagy kultúra nyomaival.

Legfontosabb az összes turfáni irat közül a Von Le Coq francia származású tudós által talált és feldolgozott "Barlaam legenda" töredék. 1905. nyarán ásták ki Bulajuk kolostorának romjaiból. Tudományos kiértékelése 1923-ban Jelent meg, de kapcsolatait a magyar ősi irodalommal még alig érintették. Ez a Barlaam töredék és kísérő szövege a tudós V Le Coq szerint: "...feljogosít bennünket arra a megállapításra, hogy manicheusok és nem a keresztények voltak a Barlaam-legenda elterjesztői Európában. Ezek alapján kiegészíthetjük a megállapítást: egyetlen európai nép sem kapta első kézből az ó-török irodalmon keresztül jövő legendaciklust, csak a magyar. Az Altaj és Kaukázus vidékéről hozták magukkal őseink a hitvilágukat erősen befolyásoló manicheizmus hatásával együtt. A kievi várban már manicheusoknak nevezi a magyar vezető réteget, tehát Álmos családját, Photius bizánci pátriárka". Ő a "Kata Manicheon" írásában a Mani- féle tanítás lényegét a következőkben jelöli meg: két legfőbb lény, a Theos és a Satanas, létezik, örök időktől fogva, teremtetlen erőként. Az első a jó, a második a rossz elemet jelenti. De mindegyiknek rendelkezésére áll, mint segítő eszköz, egy rajtuk kívülálló szellemi erő, aki jó elemnél, az Istennél mint "karpós"-"gyümölcs" szerepel és mindenben az ő irányítását követi. Ennek a szellemi lénynek, mint egy isteni küldöttnek, hódoltak - a szerző szerint - "a kievi vár török népe és vezérei". László Gyula kimutatta, hogy középkori templomaink Szt. László freskói valójában egy ősi, keleti eredetű mitológiai történetet elevenítenek meg: a világosság és a sötétség küzdelmét, amelynek hősét, a fény bajnokát, a kereszténység felvétele után, Szt. Lászlóval azonosították. Ez a motívum ősi közös mitológiai alapra megy vissza, amelyet először Ahura Mazda és Ariman kozmikus harcában foghatunk meg. Ezek az adatok is kiegészíthetők azzal, hogy mind a kozmikus párbaj, mind pedig annak szimbólikus megjelenítése, az állatküzdelem, visszavezethető a Kr. e. 4-3. évezredbeli szumér pecséthengerekig és ettől az időtől kezdve később is folyamatosan vezető szerepet játszottak az elő-ázsiai gliptikában, különösen a hurri-urartui művészetben, amely tudvalévőleg a szkíta állatstílus alapjait képezte. Irodalmi átörökítésben Gilgames fegyvertelen mérkőzése Enkiduval az első rituális küzdelem, amit ismerünk. Majd Gilgames és Enkidu harca a démoni Humbabával és az "égi biká"-val ez első kozmikus párbaj, amely utóbbinak meghökkentően pontos késői magyar párhuzama a táltosok viaskodása a felhőkön szálló fekete bikával, amikor sokszor maguk is bikaalakot vesznek fel. Ezt a mondat elemet vö. a számos korai szumér pecséthengeren látható állatküzdelmekkel, amelyeken részben állat-, részben emberfejű bikák harcolnak egymással.

Népünk minden kultúrmegmozdulását, művészi alkotásait, legendáit nyugati mércével méri a hivatalos tudós gárda. Pedig keleten is voltak már sokkal előbb, mint nyugaton magasfokú kultúrák, a kereszténység dogmákba merevedett tanításaitól elütő tiszta erkölcsű vallások, keleti fantázia szőtte színes legendák, hősi eposzok és a magyar nép, amely "mint tövis fúródott Európa szívébe a IX. század végén" hosszú vándorútján, nem ment el mellettük érzéketlen közönnyel.

A magyar népléleknek éppen származása miatt felfokozott kultúrigényei voltak. A tatárok kultúrapusztításával kapcsolatosan vegyük szemügyre Hulagu/Hülek kán szerepét. 1260-ban elfoglalva a szíriai Almus várat, ahol már akkor a muzulmán világ hatalmas csillagvizsgáló intézete is működött. Áttelepítette a több mint 400,000 kötetnyi könyvtárat, amelyet a tatárjárás Kelet-Európában és a kaukázusi államokban harácsolt Bayantu kán (uralkodott 1310-1320). Csosif Odsir kolduló szerzetessel (aki Anjou királyainkkal kortárs) ezer példányban nyomtatta ki a "Stupaval"-t az egyik legnépszerűbb vallási könyvet és ingyen szétosztatta a pásztornép között. A "véletlenek törvényszerűsége" úgy akarta, hogy abból az ezer példányból a turfáni őskolostorok homokba temetett romjai alatt egyetlen megmaradjon, bár ez a példány is csak 22 oldalnyi töredék az eredeti 168-ból.

Voltak magyar könyvek és írások már a XII. században is. Elég csak a Nyulak-szigetén élt és halt nagy magyar vezeklőnek, Árpádházi Margit-nak a szentté avatási perét bevezető jegyzőkönyvek tanúságát felidézni. Mikor a XVII. században Lósy esztergomi prímás parancsára felnyitották Margit koporsóját, teteme mellett találtak egy 1271. augusztus 1-éről dátumozott iratot. A pápai szentté avató vizsgáló-bizottság jegyzőkönyve volt ez. Az egyik tanú szerint a kolostorban ősi idők óta, még mikor az apácák a veszprémi közösségben éltek, tehát a XIII. század legelején, magyarul olvasták a Passiót, Krisztus szenvedéseit!

A Barlaam- motívumok korai jelentkezése irodalmunk anyanyelvűsége hajnalán arra enged következtetni, hogy a magyarság már jóval a honfoglalás előtt, első kézből kapta ezt a legenda- csoportot és azt már a VIII. században nemcsak a magáénak mondhatta, hanem tovább is fejlesztette. Eredet-legendáink, mint Emese álma, Hunor és Magyar leányszöktetése, stb. legnagyobb turkológusaink szerint manicheusi "emanációs motívumok". A honfoglaló magyarság hitéletében jelentős nyomokat hagyott hátra a manicheista ősi vallás, mint eszmei hordozója, irodalmi terjesztője a Barlaam- legendák koszorújának és az inkvizítorok és krónikásaink ismerték eredetlegendáink manicheusi eredetét és annak "eretnek” élét. Mindezekből következik, hogy a magyarság között gyökeret vert "eretnekség" régebbi a Szt. István által ránk erőltetett "kereszténység"-nél, ez kimerítette a Toynbee által meghatározott "felsőbb vallás” fogalmát.

Ezen "eretnekség" kiirtásával semmisültek meg ősi mondáink, szájhagyományunk gyöngyszemei, táltosok tudása, stb. Isteni csoda, hogy népdalaink megmaradtak.

Az idegen szemléletnek a maga részéről igaza volt: ha a kereszténység "védőpajzsának" használt magyarságot meg akarták tartani e szerepében, el kellett vágni azt a köldökzsinórt, amely bennünket Ázsiához kötött; az egész Európát jelentő pápaságnak közbe kellett lépnie és a betolakodott "barbár"-ral kellett elháríttatni az ázsiai "barbárság" veszélyét.

A Kelet és Nyugat között megtelepült magyarságot a pápaság mindig bizalmatlansággal nézte és kezelte. De a XIII, század volt talán a legnagyobb bizalmatlanság kora a pápaság részéről Magyarország felé. A magyar egyháztörténelem legszomorúbb évszázada ez. Ami sem azelőtt, sem azután nem történt meg, II. Andrást két ízben is kiközösítették a pápák és vele az egész ország népét. A kiközösítést idegen főpapok hajtották végre ugyanabban az évben, amikor éppen II. András király leányát, Szent Erzsébetet, IX. Gergely 1235. május 26-án, az év pünkösdjén szentté avatta. A világraszóló ünnepségeken minden aprócska német birodalmi herceg teljes joggal részt vehetett, csak a kiközösített magyar apa, II. András és fia, IV. Béla nem vehettek részt a családi ünnepségeken. A szentté avatási bulla sorra veszi Erzsébet erényeit, megemlíti, hogy Thüringia fejedelemasszonya volt, de még csak egy szóval sem emlékszik meg magyar származásáról, királyi szüleiről. Egyébként Szent Erzsébet " lelki vezetője", Németország hírhedt inkvizítora, Marburgi Konrád, sokszor véresre korbácsolta a magyar király leányát, akinek a szenvedéseiről atyja, II. András értesülve, elküldte bizalmi emberét, a Miskolc nembéli Panityot, hogy az özvegyet Magyarországra hozza. Erzsébet nem akart szülőföldjére jönni és nagy szegénységben halt meg.

A magyar királyt és népét a pápák semmibe veszik. Pedig éppen II. András volt az, ki 20 000 könnyű magyar lovasával még a Szentföldet is bejárta. Keresztes hadjáratát a nyugati történelem még a "kisebb" hadjáratok sorában sem említi meg.

Róma minden magyar ügybe beleszólt. Nem nézték jó szemmel a pápák még Júliánus keleti útját sem a keleten maradt testvérnépeink felderítésére éppúgy, mint ahogy féltékenyek a Miskolc nembéli Panity küldöttségére 1259-ben Kublaj tatár kánhoz.

A pápaság bizalmatlansága a magyarsággal szemben abban tetéződött, hogy a XIII. század elején idegen származású főpapság kezébe adta az ország vallási ügyeinek intézését, akik azonban nem maradtak meg egyházi funkcióik mellett, hanem kezükbe vették az ország politikai, sőt részben gazdasági ügyeinek irányítását is. Ezt a helyzetet és a korabeli magyar egyház belső ügyeinek megítélését a leginkább illetékes Paulus Hungarus bolognai egyetemi tanár írja le feljegyzett előadásaiban már 1221-ben - mielőtt megalapította volna Magyarországon a Domonkos-rendiek tartományát és megszervezte volna az inkvizíciót. "Az Anglikus érsek nem ismeri a magyar népet, nem beszélt annak nyelvét, akiknek pásztorául rendelte őt az Isten. De vajon rendelhet-e Isten olyan pásztort, akinek a bárányok nem ismerik a szavát?"

Magyarországi Pál mester panasza és kesergése nem alaptalan. Csak folytatása Bánk bán keservének. A tanárok ismerik a politikai hátteret és óvatosan bírálgatják a pápa nemtetszését a magyarság keleti kapcsolatainak kiépítésében. Pál mester a kor ütőerén tartja ujjait. Az ifjúságra roppant hatással van a majdnem "szabadelvűnek" bélyegezhető magyarországi egyházi élet kemény bírálata, annak nemzetietlen magatartása miatt.

Meráni Gertrud meggyilkolásával a már-már mindent meghódító germán szellem megtorpan ugyan, de helyét ismét idegenek, a "leodiumiak", a flamand városok papjaiból verbuválódott új vezetőréteg foglalja el. Pál mester alapította meg a domonkosok magyar tartományát és ő lett az első főinkvizítor is, de működése nem tetszett Rómának, mert II. Endrével személyes barátságban volt. Valószínűleg a királyi udvarban és az olasz orvosokkal vitatkozva írta meg a magyar inkvizíció alapvető, irányító munkáját a "Monita" című tanulmányt, amelynek a töredékeiből is egy népét védő, még a mai vizsgálódó előtt is "szabadelvűnek" mondható okfejtéssel a természetes gyógymódszerek mellett tör lándzsát. Ez a "szelíd" módszerű inkvizíció nem sokáig maradt érvényben, mert Pál mester utódja, a német származású Teuton János 1232 óta már a "merev" Marburgi Konrád féle német módszereket alkalmazta a magyar földön még itt-ott lappangó ősi-hiten levők ellen.

Az "Intelmek (Monita)" fényt vetnek arra is, hogy az országban nem volt egységes nézet a táltosokkal kapcsolatban. Magyar Pál mester II. András udvarában élt és ő maga is az ősi soron szerzett ázsiai örökség védelmében állt ki, amikor az "Intelmek"- ben a sámánok gyógyításairól megemlékezik. Nem tudták népének szeretetét kioltani belőle a királyi udvar olasz orvosai sem, akik kénytelenek a híres egyetemeken szerzett tudásuk mellett eltűrni, hogy a táltosok véleményét is meghallgassák, sőt kérjék adandó esetekben. Az "Intelmek" szerzője az általa képviselt "szelídebb" módszerű hitvédelmi eljárással nagyon kihívta maga ellen a pápaság bizalmatlanságát is, mert elítélte az erőszak és a fenyítések alkalmazását.

Mint láttuk, Magyar Pál-t 1234-ben Teuton János követte a főinkvizítori tisztségben. János fráter utóda 1243-ban Lombardiai Péter lett. Hiányzott belőle elődje kegyetlensége. Az eddigi szokások szerint ő is a király legközelebbi környezetéhez tartozott és a Székesfehérvárott levő királyi udvar káplánja, IV. Béla lelki tanácsadója volt. Legfőbb feladata az eretneknyomozás mellett IV. Béla keleti kapcsolatainak ellenőrzése volt, az esetleges házasságok terén. A királynak tíz, egyesek szerint tizenkét gyermeke volt, köztük csak két fiú, a későbbi V. István és a még atyja életében elhalt ifjabb Béla. A mély vallásosság, amely a királyi családot övezte, sőt Szent Erzsébet, IV. Béla nővérének nagy kultusza sem tudta enyhíteni a pápaság bizalmatlanságát az ázsiai származású magyar uralkodócsaláddal és népével szemben.

A tatárok közeledésének hírére indultak útnak az első keleti kutatók 1235-ben, fráter Ottó és később Júlián barát, hogy az ázsiai részeken fennmaradt "Magna Hungariát" felkeressék. Róma nem nézte jó szemmel ezeket a vállalkozásokat, tartva attól, hogy a magyarság egyesül testvérnépével és feladja a nyugatot védő bástya szerepét.

Lombard Péter fráter hosszú ideig tartózkodott a királyi udvarban. Barátsága a királyi családdal annyira erős volt, hogy a pápa bizalma megrendült benne arra a lehetőségre gondolva, hogy magyar érdekek befolyása alá került. Az utód ismét egy lombardus, Cremonai János fráter. Ő is a királyi udvarban élt, de feladatát a király keleti kapcsolatai ellenőrzésében nem töltötte be olyan lelkiismeretességel, ahogy a pápai udvar várta tőle. Ugyanis elsőszámú feladata még mindig IV. Béla keleti kapcsolatainak ellenőrzése volt.

Már II. Endrének is felkínálta Ikonum szultánja, hogy gyermekeik házassága révén kössenek kölcsönös érdekszövetséget. Cremonai János 1258-ban két rendtársát nagy sietve küldi a pápai udvarba, mert Bukharából Dzsingisz kán unokája, Hulagu/Hülek követei érkeztek Bélához. A király mindenkit kizárt fogadásukról, csak a tolmácsok maradhattak a tárgyalásokon, hogy azok bizalmas természete ki ne derüljön. A két szerzetest Ausztriában II. Ottokár cseh király katonái elfogták. Bár a követek nem tudták, milyen szándékkal érkeztek a tatárok, II. Ottokár éles elmével kitalálta a valószínűséget és panaszos, majdnem feljelentésszerű levelet küldött a szerzetesekkel IV Sándor pápának. Felhívta a figyelmét a nagy veszélyre, amit a magyar király és a tatárok családi kapcsolatai jelenthetnének. A főinkvizítor miután e tárgyalásokról nem tudott más módon értesülést szerezni, kiközösítéssel fenyegette meg a tolmácsok egyikét, hogy vallomásra kényszerítse.

A tatár kán ajánlatot tett a magyar királynak, hogy a két népet házassággal közelebb kellene hozni egymáshoz. Felajánlotta, hogy fia kössön házasságot Béla király egyik leányával, vagy ha erre nincs mód, akkor felajánlja leánya kezét ifjabb Bélának.

IV. Sándor levele pár hónap múlva már fenyegeti Bélát egy ilyen terv megvalósítása esetén.

Kun László halála után az inkvizíció szinte "politikai bűnösöket" hajszoló szervvé változik. Főképp a keleti kultúrkapcsolatok megszüntetésére hoznak rendeleteket és nagyszabású könyvrazziákkal irtják a római katolikus szellemiségtől eltérő szellemű írásokat.

Első írásos emlék erről az országról Chorenei Mózesnek, az „Örmény Herodotosznak” Arménia Földrajza című átfodó művében olvasható, amely mintegy 1500 éve látott napvilágot. Ebben a tudós felsorolja a hazája szomszédságában található népeket, köztük a Kaukázustól északra lakó Kum-(Hun?) vagy Kuma-magyarokat.

Később 1245-ben ugyanezen névvel illeti Piano/Plano da Caprio pápai követ is ezt a népet. Több pápai bulla (IV.Ince-1253., IV. Sándor-1258., IV.Miklós-1288.,1291.)emlékezik meg Kummagyariáról - Cummageria - Hungaria Vaetus néven. XXII.János pápa bullája Gyeretyánnak/Jeretánynak szól, aki ekkor (1330) fejedelem volt.(Lásd alább.)Egykori ott-éltünkről még ma is számos régészeti lelet, helynév tanúskodik, mint pl. az egykori főváros közelében levő Burgun Mazsari. Fejedelmi városukat a Kuma partján épült Magyart/Mazsart az arab utazó és földrajztudós Abu-l'-fida 1321.-ben említi, de később , romjaiban is több utazó látja, s tanusítja, hogy az a magyarok városa volt.

Andrzej Taranowsky, II.Zsigmond Ákos diplomatája így ír 1569-ben, Konstantinápolyból Asztrahány felé utazva: „...Október 7-én a magyar sírhalmok közelében vertünk éjszakai tábort. Itt még ma is sok téglafal található, a pogány magyarok templomainak romjai.”. „...a Sasik-Dzigirlik nevű folyó mellett érnek véget a magyar mezőségek. Átvonulásunk során monden nap láttunk falakat, az egykori magyar templomok romjait.A magyar mezőség sírhalmai gazdagok régi emlékekben, hatalmas kövekből épített falakban, melyeket a moha teljesen benőtt. E vidék utólsó lakói keresztények voltak, valószínüleg cserkeszek.” (Tardy Lajos:Régi hírünk a világban ; Gondolat, Bp. 1979.) . De la Motraye 1712-ben készített feljegyzéseket; a helyi tatár lakosságtól hallottakra támaszkodva Mazsar várost eredei magyar településnek tartja.(Tardy L. id. műve)

Kummagyaria kialakulása [szerkesztés]

Az Uralon túli sztyeppevidéket a Kazár Birodalom idején a bolgár-török/türk népek lakták be. Köztük az Ujgur Birodalom kötelékeibe tartozó besenyők nyolc törzse. A belső viszályoktól gyengülő kazárokat állandóan háborgatták, mígnem a besenyőktől keletre lakó úzok egy lendületes támadása után a besenyők is nyugatabbra kényszerültek. A Jergenyi-dombok irányába indított besenyő támadás hatására a magyar törzsek és szövetségeseik egy része nyugatra települt, a másik része pedig a Manicsj védő mocsárövezetétől délre. A népesség jó része felhúzódott a Kaukázus vidékére, nyári legelőikre; kis részük áttelepült a hegyen a perzsákhoz.(Őket nevezi Bíborbanszületett Konstantin „szabartoi aszfaloi” néven hős szavárdoknak/szabiroknak).

A kettészakadt magyarság Pannóniaba költözött része a kereszténység felvételéig még követek útján kapcsolatban állt a Kuma-vidékiekkel, de a XII.-XIII: szd.-ban már csak annyi maradt fenn hagyományként, hogy vannak keleten maradt testvéreink.

Az idők csendesültével a kumai törzsek is visszahúzódtak a hegyekből a folyómenti szállásterületekre, ahol lényegében háborítatlanul élhették életüket. Itt írta le őket Gardizi(1050-ben), és Al Bakri(megh.:1094.) is. Eszerint a XI. szd.-ban a kaukázusi magyarság a Don, Volga, Kubán, illetve a Káspi-tó és a Kaukázus által határolt területen élt. Határvidéküket gyepürendszer védte. Szomszédaik délről az alánok, s a bérceken túl az abkázok. Gardizi szerint a hadsereg két tömény lovas (20000 fő). A nép maga kb. 250000 főt tett ki. Nagyjából mint a honfoglaló Árpád népe. A főkirály a kündü/kende, a katonai parancsokat a gyula adta ki. Sok szláv/orosz foglyot ejtettek akiket Kercsben drága kelmékre cseréltek.

Klaproth szerint fejlett öntözéses földművelést is folytattak, melynek egy része még az ő korában is működött Kavkaszktól K-re. Vallásuk Gardizi szerint Jézus-hitű és tűzimádó/aveszta; Al Bakri szerint bálványimádók. Szép számmal kerültek elő un. „Kamennaja Baba” szobrok is, melyek nagyon hasonlítanak a Duna-Tisza közen, illetve a Kassa melletti Keveházan, stb. előkerült szobrocskákhoz. Mindkét arab forrás szerint a magyarok délcegek, erősek, ruházatuk pompázatos, lovaik kitartóak. Megjelenésük tiszteletet parancsoló, de barátságos. Az egész nép tekintélyes, szorgalmas és gazdag. Gardizi leírja még, hogy a vőlegény váltságot fizet a lány szüleinek melyet szertartásosan adnak át a falu előtt.

A mongolok fennhatóságában

A nyugalmas három évszázadot követően Derbent falai előtt megjelentek a tatár/mongol hadak. 1222 tavaszán Sirvánban Csepe Nujan és Szubutaj Behadir vezetőket kért Derbentig. A tíz vezetőből egyet Szubutáj rögtön lefejeztetett, hogy lássa a többi, mi lesz a sorsuk, ha tőrbe csalják a tatár hadakat. Ők mégis egy szűk szurdokon át vezették őket, ahol a jász/alán, cserkesz, kun, abház és kummagyar csapatok nyílzáporába kerültek. Óriási veszteségek árán tudott a tatár sereg kimenekülni csak, s a veszteségeket pótlandó Kötöny kun fejedelem fiait (Juri és Daniel) ügyes fortéllyal rávetták, hogy - mint testvérnép - pártoljanak át hozzájuk. (Mindketten életükkel fizettek érte.) A tatárok most már maguk előtt hajtották a kunok seregét a Kaukázus előterében a kun sáncokig, amit elfoglaltattak velük.

Kötöny a maradék népével Magyarországra menekült. Valószínüleg a Kuma-menti magyarok ekkor már adófizetői lettek a tatároknak. A Kalka-menti ütközet után a tatárok meghátráltak, de nyomasztó emlékük megmaradt. 1234-ben Dzsingisz meghalt, s fia, Ogotáj/Ögödej lett az új nagykán. A kínai „Jüan-csao-pi-si” c-ű történeti munkában fennmaradt híres parancsa, mellyel világraszóló hadjáratát elindította:

„A Császár ezután megparancsolta Szubutáj vezérnek, hogy hódítson meg tizenegy nemzetséget, éspedig a kanglikat, a kunokat, az oguzokat, az oroszokat, a magyarokat, az alánokat, a jászokat, a cserkeszeket, a cseremiszekek, a bolgárokat, és az alemánokat; keljen át az Ural és a Volga folyókon, és vonuljon egyenesen Vladimir és Cserdin városok ellen.”

Ekkor kényszerűltek „szövetségre” az Ural-vidéki (baskír) magyarok is a támadók hadába.

Szubutáj tehát 1236-ban négy részre osztotta hatalmas seregét, melyek közül minket most a déli érdekel. Délről kerülve a Káspi-tavat Derbentnél törtek északnak csakúgy, mint 1222-ben. A hódoltatás gyorsan, viszonylag kis áldozatok árán ment végbe ismét a Kaukázusi népeknél.

1242-ben meghalt Ogotáj, s a hazasiető Batu elkésett. A Volgánál érte a hír, hogy a választás másra esett. Azzal kárpótolta magát, hogy a Mongol Birodalom nyugati részét hatalma alatt tartva új államot szervezett magának: létrejött a kipcsaki(kunos) Arany Horda. A meghódított népeket nem zaklatták ok nélkül, csak az adót hajtották be rajtuk. A Batu utód Üzbeg kán hatalma a nagykánéval vetekedett.

Gyeretyán fejedelm

A sztyeppelakó népeknél a kündü/kende állt a törzsek élén mint fejedelem, de a politikai, hadászati kérdésekben a gyula döntött. A közös ellénséggel szembeni egységes fellépés hatására jött létre a vezérőfejedelemi, egyfejedelmi tisztség igénye. Hogy a Kuma-menti magyaroknál ez mikor történt meg, nem tudjuk, de 1329-ben már bizonyosan így volt, mert XXII.János bullájában már így szerepel.

Gyeretyán /Jeretány (jelentése: fényes, dicsőséges, tündöklő)szerette volna, ha fővárosában Magyarban is katolikus püspökség lenne, mint Asztrahányban, Sybaban, vagy Arménia, Georgia, illetve a Krim több városában.

IV.Ince egy 1245.-ben írt bullája szerint a hittérítők már a Perzsa-öböl mellett, a Gangesz vidékén, Szíriában, a kaukázusi Ibériában, Georgiában, a Terek-menti alánoknál, a kazárok között, a Krim-i gótoknál, a cserkeszeknél, Indiában, Moszulban, a ruténoknál, oláhoknál Szerbiaban és a dalmát vidéken egyaránt tevékenykedtek.

Az 1300-as évek elején - a korabeli ferences zárdajegyzékek szerint - Kummagyariában két helyütt volt már kolostoruk: Magyarban kettő, s a Nagy-Szilindzsik forrásvidékén, az Elbursz/Ajbars tövében egy. Ez utóbbi neve is fennmaradt: Ügyek (magyarul:szentes). Romjait Klaproth írta le, s megjegyzi, hogy a környékbeli cserkeszek Mazsar Unneh-nek nevezik. Ettől ÉK-re találja meg egy másik ferences kolostor romjait, amit a lakosság „Kliszi”-nek nevez. Ezek az építmények a korabeli nyugati építészeti stílusban készültek.

Gyeretyán látva a katolikus hit terjedését, elhatározta, csatlakozni kíván a keresztény világhoz. Megkeresésére XXII. János, a hetvenes éveiben járó avignoni pápa egy 1329. októbet 3-án datált bullát írt Gyeretyánnak. Ekkortájt szentelt püspökké hat dominikánus szerzetest, s közülük egy, Mancasole Tamás, Szamarkand új püspöke vitte a bullát Magyarba,és a püspökség létrehozásának feltételeit megteremtette.

Tamás püspök 1230. áprilisában hagyta el Avignont száz forinttal a zsebében. Hajóval ment Szoldajaba, a Krim déli kikötőjébe, onnan a kaffai vikárius segítségével júliusban ért Magyarba. A sikeres előkészítést követően nemsokára meg is érkezett az első katolikus püspök, aki Taddeus ferences testvér volt.

Nézzük most, mit is írt a pápa Tamás által küldött bullában, Raynaldus közlése alapján.

A levél (A) része egy rövid összefoglalás az olvasó számára arról, hogy miről is szól maga a bulla(B).

(A) „ Beszámoltak(ti. a pápának) az ázsiai magyarok, a malkaiták,és alánok szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről. Ezek - bár istentelen, babonás tévelygések hálójába kerített népek veszik körül őket, - mégis megőrizték hitük szeplőtelen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közöttük Jeretány, a magyar királyi vér ivadéka. Minthogy ő kitartóan katolikus előljárót kért az Apostoli Széktől, a pápa elküldötte a semiscanti püspököt hozzájuk, hogy erősítse bennük a hitet, mellékelt levélben pedig a vallásos férfiakat kegyes figyelmeztetésének megfogadására intette.”

(B) „Kedvelt gyermekeinknek, Jeretánynak és minden keresztény magyarnak, malkaitának és alánnak üdvözlet!Igen nagy és természetes örömet okozott nekünk az, hogy a Legfelségesebb Égi Magvető, aki mindenkit, akit csak könyörületességének megismerésére kiválaszt, mindig kegyelmeihez hív és ösztönöz s Egyszülöttjének az egész világra kiterjedő, szóval ki nem fejezhető szeretetével minden egyes keresztény családot folyamatosan elhalmoz, titeket, kiket meghintett az igaz hit, az evangéliumi tanítás és az apostoli egyház világosságával a keleti világrészeken azok között, akik még nem fogadták el a kereszténység kegyelmét összegyűjt(ti.:magához). Ezen felül mérhetetlenül nagy örömet szerez nekünk az a tudat, hogy Te Jeretány fiúnk, Magyarország katolikus fejedelmeinek leszármazottja vagy és hogy te és más keresztények, akik az említett világrészen tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és szent tüzével s vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen, aki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson benneteket!

Kelt Avignonban, a XIV. év okt. 3-án.”

Kummagyaria pusztulása

1369-ben, 33 évesen a sánta Timur Lenk/Tamerlán Szamarkand emírjévé kiáltatta ki magát. Mintegy tíz év erőgyűjtése után hatalmas seregével meghódítja Khorasszant(1380), majd az ekkorra már kisebb királyságokra szétesett Perzsiat győzte le a következő hat évben. Az ellenszegülő Iszpahánban 70.000 fejből építtet piramist. 1394-ben elfoglalta Bagdadot, 1398-ban India következett, s Delhit kirabolva 100.000 foglyot öletett halomra. 1400-ban Szíriát törte meg, majd 1402.július 2-án az ankarai ütközetben Bajazid szultánt győzi le. Ezzel alig kiheverhető csapást mért az Oszmán-török birodalomra. 1405-ben Kína ellen készül, amikor február 17-én Otrarban meghalt.

Nos, ennek a Timurnak az az időszaka érdekes nekünk, mikor 1387 és 1396 között Toktamissal az Arany Horda kánjával hadakozik.

Toktamist Timur barátsága erősítette meg hatalmában. 1382-ben Oroszországra támadt, s Moszkvát 1387 augusztus 26-án porig égeti. Ezután elbizakodottságában Timur ellen fordul, s megtámadja Azerbajdzsánt. Timur Derbentig üldözi, s a békét kérő Toktamisnak megbocsájt.

Még két sikertelen hadjárata volt Toktamisnak Timur ellen, míg a negyedik romba döntötte az egész Kaukázus-vidéket is.

1395 februárjában a Bagdad-közeli Szamarraban gyűjti össze Timur a seregét s megindulnak északnak. A kisebb csapattest a Kaukázus gerincét biztosítja, míg a nagyobb rész a derbenti Vaskaput lerombolva kanyarodik a Kuma-síkra, s egyesül a másik seregtesttel. Megtudja, hogy Toktamis serege a Kalka-Terek összefolyásánál szekértáborba vonult. Éjszakai menetből április 15-én hajnalban támadt Timur. A készületlen tábort gyorsan szétforgácsolták, s a K-ÉK-É irányba menekülő Toktamist a volgai Szamaraig üldözik. Ekkor tudja meg, hogy Barkjarok, Toktamis fővezére a Don felső folyásánál gyűjti össze a szétszórt sereget. Toktamist otthagyva siet a Donhoz, de Barkjarok már bevette magát Moszkvába. (Barkjarok teljes családja Timur kezére került, de ő sértetlenül visszaengedi őket.) Augusztus 26-án támadás nélkül vonul vissza Moszkva alól. Délnek fordul, s a cserkeszek földjét dúlja fel, majd elhatározza, hogy a telet a kumai magyarok földjén tölti. Omár Tabán nevű alvezére azonban Mahmudi magyari népbíró(kalanter) tudósításai alapján olyan híreket hagy hátra számára a magyari nép viselkedésével kapcsolatosan, hogy előbbi szándékától elállva parancsot ad Magyar/Mazsar földig való lerombolására.

Ez a parancs 1396 januárjának első napjaiban hangzott el...

A rendkívül hideg tél ellenére csapatai hasig érő hóban vonultak ezután Asztrahány ellen.

Mindeddig két, nagyjából hasonló területű és lélekszámú Magyarország létezett.

Kummagyaria emlékezete

Hatvani Turkoly Sámuel (1724) szikszói rokonaihoz írt leveléből: "A Magyarok Királlya pedig lakott Kuma folyóvíz mellett, mellynek Palotái jóllehet rogosak (romosak - svaszon), de még ma is fennállnak és azon falu helyét itt valló (itt lakó, ide való - svaszon) Pogány nyelven hívják Magyarnak."

Graber szerint, aki a helyszínen kutatott (1726-27): "Magyar lakosai a cserkesz hegyekbe menekültek..."

Gmelin (1772): "...az ingus nép tartja magát a magyarbeliek utódjának."

Szentkatolnai Bálint Gábor 1895-ben a Zichi-féle Kaukázus-expedíció nyelvésze : " Az abkázok és az osszétek (alánok) hagyományaiban egyaránt él a tudat, hogy ők egykor Magyarban laktak. Nem lehetetlen, hogy néhány kummagyar nemzetség ezekhez a szomszédnépekhez menekült, és így maradhatott fenn köztük az említett hagyomány."

Klaproth Gyula 1808-ban járt az oszétok lakta hegyvidéken. Jegyzetéből: "A nép legbátrabbjait választották meg védelmező vezérükül és bírókul, s ezek minden írott törvény nélkül igazgatták, vezették, kormányozták a népet. Amikor azonban megjelent és behatolt völgyeikbe a két Badil testvér, akik egyébként Madzsar kánjainak fiai voltak, a bírók eltűntek."