2009. szeptember 16. 15:26 | Utolsó módosítás:2009. szeptember 16. 17:07 HVG

Továbbra is számos rejtély övezi a 89-es rendszerváltás, illetve német újraegyesítés eseményeit. Mivel tudták a németek rávenni a magyar kommunista elitet a határnyitásra, és ezért mit adtak cserébe? Valóban hozzásegítették-e a magyar politikai elit tagjait, hogy a multiknál – kapcsolati tőkéjüket használva – tevékenykedjenek? Annyi kiderült, hogy a német újraegyesítés megakadályozását az angolok, franciák Gorbacsovtól várták. Aki ellen is állt - de csak egy darabig. Vajon miért?

Jó úton halad legendává változásának útján a két évtizede megtörtént határnyitás. Mindennek pedig nem csak pozitív hozadéka van. A döntést akkor formailag meghozó (vagy az előkészítésében akár közvetve résztvevő) reformkommunista politikusgeneráció manapság igyekszik önnön szerepét kidomborítani. S olyan benyomást kelteni, hogy megingás nélkül a vasfüggöny lebontása, a rendszerváltás, a térség demokratizálása érdekében harcoltak a gorbacsovi éra derekától. A bekövetkezett múltbéli fejlemények látszólag alá is támasztják ezt. De valójában perdöntő jelleggel csak annyit bizonyítanak: így történt. Azt nem cáfolják, hogy másként is alakulhatott volna.

Főleg, hogy egyéb dokumentumok igencsak árnyalják a képet. Tanúskodva róla: léteztek gyökeresen eltérő forgatókönyvek is, a dolog egy akkor beláthatatlan kimenetelű nemzetközi-szuperhatalmi játszma része volt. Ilyen vonatkozásban nemcsak a korabeli hazai nyilatkozatok, de a nyugati nagyhatalmak szovjet vezetőkkel folytatott tárgyalásai is árulkodóak lehetnek. Persze egyértelmű: ha valami jól sül el, a siker gazdája igyekszik azt bizonygatni: ő kezdettől csak és kizárólag ezen végeredményért ténykedett. Mi viszont ne dőljünk be ennek.

Ne legyünk persze az utólag okosak fölényével elődeinket kioktató világtörténelmi iskolamesterek sem. Manapság bármelyik érettségizőnek tudni illik: a ’90-es évek elejére nemcsak a KGST, a Varsói Szerződés, az összes kelet-közép-európai pártállami diktatúra szűnik meg, de a Szovjetunió is összeomlik. Viszont 1989 nyarán mindezt esélyként, a pakliban benne lévő kártyalapként sejteni ugyan lehetett, de előre tudván biztosra venni nem. Ekkor – a vértelenül távozó Kádárt leszámítva - helyén volt az összes betonfejű pártfőtitkár: Honecker, Jakes, Zsivkov, Ceausescu. Még a lengyel reformkurzust is a szükségállapotot bevezető kommunista junta frontembere, Jaruzelski tábornok védjegyezte. Megjósolhatatlan volt: a hatalmas titkosrendőri-belbiztonsági apparátusok fölött rendelkező kiöregedett diktátorok hajlandóak-e békésen távozni. Vagy a rendszerdöntő szándékú ellenzéki felvonulások ugyanúgy vérbe fulladnak, mint a Tienanmen téren. Mi több, arra sem lehetett tuti nyerő fogadást kötni, hogy Gorbacsov a csúcson marad. A hadsereg, a KGB és a pártapparátus felső köreiben ekkor már komoly restaurációs hangulat volt a peresztrojka atyjának nekik túl engedékeny, gyengekezű vezetői módszereivel szemben. (Két évvel azután, ’91 augusztusában a régóta levegőben lógó puccs be is következett, szerencsére akkor már késő volt az időkerék visszaforgatására.)

1989 nyarán az MSZMP és a Németh-kormány pártbéli-parlamenti többsége – bármit is mondjanak utólag – nem volt érdekelt a szocialista tábor (és annak kulcsfontosságú ütközőállama, az NDK) gyors bedőlésében. Mégpedig több okból sem. ’89 elején részben azért (is) fogadta el a reformkommunista, posztkádári elit a pluralizmus, a jövőbeni esetleges szabad választások gondolatát, mivel joggal hihette: az állampárt (és a Népfront) csont nélkül megnyeri azt. Bízhatott abban, a tapasztalat és praxis nélküli (ráadásul besúgóktól nyüzsgő) új pártokkal szemben fölényesen tarol majd. Ezt ugyanarra alapozta, amivel Kádár is hatásosan féken tartotta az elégedetleneket. Hogy rezsimje a szomszéd országokhoz viszonyítva mégiscsak jobb honpolgári életminőséget és szabadságfokot kínál. Viszont ha sokat lázadoznak, akkor a Kreml leváltatja és helyette csak rosszabb jöhet. És a többi béketábor-országgal szembeni kontraszt a berecztrojka és a grósznoszty idején, majd a reformerők ’89 tavaszi áttörésekor még hangsúlyosabb lett.

1989 de­re­kán Magyarország nyugati szemszögből a KGST-n belül leginkább progresszív és piackonform – még a csak részben szabad voksolást engedélyező, papíron a háttérbeli mandátumosztozkodást szentesítő LEMP–Szo­li­daritás-paktumon is túltenni akaró – szocialista bezzeg-ország. A szovjet és magyar reformszárny ugyanazzal próbálta ijesztgetni, manipulálni a nyugati blokkot, valamint a nyugatbarát polgári demokrata belső ellenzékét. Hogy törődjenek bele a demokratizálás lassú ütemébe és korlátozott jellegébe. Ha nem teszik, azzal csak megbuktatják őket, s jönnek a sztálinista-brezsnyevi (nálunk ókádári) erők. Nem vitás, hogy restaurációs veszély létezett, de az sem, hogy erre a pártállami reformblokk - tudatosan eltúlozva azt – rá is játszott.

A legendák fonákja

Ugyanakkor a szovjet és magyar érdekek bizonyos pontokon markánsan ütköztek. ’89 nyarán Magyarország régióbeli státusza azóta is egyedülállóan kedvező volt. Glasznoszty-párti éltanuló államként – a többi fafejű KGST-taggal szemben - mi voltunk a szovjetek kedvence, ugyanakkor a nyugatiaknak is favoritja. Kormányunknak nem volt szándéka eme előnyös helyzeten változtatni. Ekkor pártjuk még diadalesélyes volt, országunk pedig a térség legszabadabb helye. Néhány hónap múlva viszont csak egy a fél tucat új kisállami demokráciából, az MSZMP pedig az élbolyból a futottak még kategóriájába csúszott vissza. Moszkva viszont – bár rendszerváltást természetesen ő még kevésbé akart – nagyon is kívánta az NDK, illetve a bolgár, román, csehszlovák diktatúra reformosítását. A szovjetek – akiknek rábólintása nyilván fontos volt a keletnémet menekültek elengedéséhez – talán így akartak nyomást gyakorolni a testvérországok (legfőképp az NDK) vezetésére, a belső reformokat kikényszerítendő.

Mindenesetre a korabeli magyar fejleményekből egyértelműen látszik: óvatosan kidekázott lépések történtek, méghozzá az utolsó pillanatig úgy, hogy egy szovjet fordulat esetén a döntés védhető (és visszacsinálható) legyen. A szeptember 10-i határnyitás előtt alig két héttel ismertetett hivatalos álláspont például még korántsem arról szólt, hogy a Németh-kabinet annyira tágra nyitná a lehetőségeket.

A Horn Gyula vezette Külügyminisztérium főosztályvezetője, Alföldy Tádé még 1989. augusztus 29-én is úgy nyilatkozott a 168 órának, hogy a hazánkból vissza­utaz­ni nem akaró NDK-állampolgárok nem menekültek „mert nem is kérték, hogy annak tekintsük őket. Egyébként sem lehet menekültnek tekinteni az olyan embert, aki szabályos úti okmánnyal utazik, ezzel visszatérhet országába, retorzió nem éri. Az NDK nagykövetsége ugyanis szavatolja, hogy a már lejárt engedéllyel itt tartózkodó NDK-beli állampolgárok büntetlenül térhetnek haza. Otthon van munkájuk, lakásuk, többségük kocsival jött. Tehát viszonylag konszolidált körülmények között élnek, a gyermekeik iskolába járnak; nem verik őket az utcán; szóval nagyon nehéz bizonyítani, hogy ezek az emberek menekültek. Két­ség­te­len, hogy bizonyos emberi szabadságjogok terén nem tudják magukat teljesen kibontakoztatni. Ez a tény az utazási korlátozásban csúcsosodik ki. A me­ne­kültügyi konvenció azonban nem tartalmaz olyan utalásokat, amelyeknek a magyar kormányt arra kellene késztetniük, hogy csupán az utazási jog megtagadása miatt bárkit is menekültnek tekintsen.” Az interjú alcíme – Az NSZK-val is van vitánk – és felkonferálása („egyre hangosabb a nyugatnémetek egy részének tiltakozása, akik nem akarják gazdaságukat keleti testvéreikkel megosztani” is jelzi, korántsem volt egyesélyes a dolog.

Fentiekhez hasonlóan kétértelmű volt a nyugati vélekedés. Most kerültek nyilvánosságra olyan dokumentumok, amelyek szerint Margaret Thatcher brit kormányfő és Mitterrand francia elnök ’89 szeptemberében arról biztosították Gorbacsovot: nem támogatják a német újraegyesítést. Tartottak attól ugyanis, hogy egy egységes Németország akkora gazdasági erőt képvisel, ami felborítja a kényes nyugat-európai egyensúlyt. Azt remélték, hogy majd Gorbacsov közbelép. Tény, hogy a szovjet diplomácia még 1990 februárjában is ragaszkodni kívánt ahhoz: az egységes Németország lépjen ki a NATO-ból. Más kérdés, hogy ekkor, a csatlósállami diktatúrák hetek alatti összeomlása után, a szabad választások küszöbén Moszkva elvárásai jóval kevesebbet nyomtak a latban, mint pár hónappal korábban. Kétségtelen, hogy Thatcher még a berlini fal leomlása, az NDK végórái idején is gáncsoskodott Helmuth Kohlnál a német egység ügyében.

Mibe került ez nekik?

Izgalmas kérdés, hogy mekkora tarifája lehetett a magyar határnyitásnak? Volt-e a nyugatnémet kormány részéről bizonyos informális ösztönzés, ellentételezés? Akár úgy, hogy az akkoriban már – javarészt német tőke bevonásával - zajló privatizációs tranzakciókban névtelenül, strómanok beiktatásával tanácsadóként, szakértőként, lobbistaként foglalkoztatták a kommunista éra potentátjait. Komoly összegek landolhattak némely külhoni számlákon is. Nehéz elhinni, hogy a minden összeköttetését pénzre váltó - hatalmas kapcsolati tőkével rendelkező - pártgarnitúra épp ezt a ziccert hagyta volna ki. Életszerű feltételezés, de tényként hangoztatni (vagy érdemben cáfolni) csak a diplomáciai és hírszerzési iratokba való betekintés, illetve magánarchívumok közkinccsé tétele után lehetne. Annyi kimondható, ha valaki elolvassa a ’89-es KB-ülések jegyzőkönyveit, a Nagy Imre-temetés pártállami előkészítésének dokumentációját, 1989 nyaráig a hatalom nem polgári demokráciamodellben, nem is rendszerváltásban gondolkodott, inkább a modell korszerűsítésében. Valamiféle korlátozott pluralizmus, ellenőrzött többpártrendszer, vegyes tulajdonszerkezetű, részleges privatizálás lebeghetett a szeme előtt. De a határnyitás akaratuk dacára olyan láncreakciót indított el, mely fölött elvesztették uralmukat.

A „béketábor” felszámolódásával a hazai ellenzék is megizmosodott, az MSZMP pedig hegemón hatalomgyakorlóból a játékosok egyikévé degradálódott. Kétségtelen, ezt a hajdani Párt higgadt, rezignált nyugalommal tudomásul vette, ami javára írandó. Ám nem kéne minden évfordulónál hálaimát rebegni az egykori pártboncoknak, hogy lemondtak azon hatalomról, amit illegitim módon szereztek meg, vagyis jogszerűen soha nem is volt az övék. Főként, ha ezt akkor tették, amikor a kádári jólét rendszere már úgyis fenntarthatatlan volt és gazdaságilag mindenképp összeomlott volna.